a diagnózis csapdája

Ma az identitásképviselet, a jogvédelem, az önlélekbúvárkodás sötét mellékutcájáról lesz szó. Ha neveket adunk a nyugtalanságainknak, furaságainknak, akadályainknak, mindjárt másképp hat a kínlódásunk. Kicsit… menő lesz tőle. Nem igaz?

Nosza, nevezzünk el mindent, és emlegessük minél sűrűbben. Dobjuk be gyakran. A nyilvános térben. A legszemélyesebb dolgainkat, igen. Ettől valahogy úgy hat, hogy mások hibája, a világ hibája az állapotunk. Miattuk nehéz nekünk, ők nem értik meg, nem is hallottak róla, milyen buták, tévedésben vannak, énbezzeg művelt vagyok és empatikus. Kirekesztenek, nincs parkolóhely, adókedvezmény, gyógyszertámogatás.

Ha nem mások hibája és nem is kell segítség hozzá, akkor elég a csodálat. Mert figyelmet kelt, lehet vele szerepelni őszinteség és másoknak való segítés címén.

Különösen az angol nyelvű neten dívik vitában bedobni a rövidítést, varázsszót (disorder, condition), amitől aztán igazad van rögtön. Ami megvéd. És amitől különleges vagy. Keringenek a mindenféle betűszók.

A legtermékenyebb identitásképzés ez: amikor valaki kinagyítja és elnevezi, egyben paradox módon ki is húzza a fogát annak, ami vele van.

Jó kis kapaszkodó ez.

Amint elnevezed, szinte nincs is, megszűnik homályos, kavargó problémának lenni. Kiiktatja azt a gyanút, hogy te vagy az egyetlen ilyen istenverte átkozott a világon. Szinte büszke is vagy rá. A Szó nagy könnyebbség. Biztosan nem az van, hogy béna vagy és elszúrtad. Veled ez megtörtént, nem tehetsz róla. Erkölcsi tartást ad. De legalábbis közösséget teremt a többiekkel, akiknek ugyanez a bajuk.

Aki beteg, az együttérzést és segítséget érdemel. Nem fogják elítélni, vádolni. Ki tenne ilyet egy beteggel?

Mi a gond ezzel?

A néven nevezés gyakran sima (és téves) öndiagnózis (“I did the research”) vagy olyan divatdiagnózis, amelynek sulykolásához sokféle érdek fűződik (például agresszív a gyógyszermarketing, vagy eü pénzek függnek az orvos megállapításán).

Általában is látszik, hogy a diagnosztizáltak élvezik a diagnózisukat, extrának érzik magukat, együttérzésre apellálnak és szívesen panaszkodnak a nyilvánosságban.

És az a tény, hogy van egy valódi diagnózisod, nem lehet érv egy elvekről, értékekről, közösségi ügyekről szóló vitában: semmi személyes nem való oda, mert az érintettség ront a tisztánlátáson, nem szakértő leszel tőle, hanem elfogult.

A diagnózisok hangoztatói gyakran játszanak megúszásra, könnyítésre, teljesítmény nélküli elismerésre, feltűnésre.

Indololatlanul felnagyítják egyes bajok súlyát, hogy ezzel bizonyos vádakat kivédhessenek és a szembenézést megúszhassák. Például igen kevés valódi (tehát veleszületett vagy szerencsétlenül szerzett, nem pedig elhanyagolós életmóddal kirobbantott) betegség van, amelyik elhízást okoz. A túlnyomó többség rosszul él. Lusta, be van oltva sport ellen és zabál (kéne ezt finomítanom, de vonaton ülök, és lemerülök mindjárt). Vagy, nem az anorexia meg az edzésfüggőség a veszély itten, nem ettől kellene a lányainkat sem féltenünk.

Az étkezési zavarosak görbe tükrében az a normális, aki fesztelenül, naponta sokszor, kívánságalapon, unalomból összevissza eszi azt, ami a közegében finomnak, csemegének számít, őt hagyják békén, ő aztán nem számolgat, korlátoz, diétázik. Mindenki más, akinek az agyán át-átsuhan a tükörbe tekintve, hogy tán nem kéne ennyit enni, és szorongva tépi fel a csipszes zacskót, aminek bezabálása után rémesen szarul és bűntudatosan érzi magát, vagy aki kihagy egy étkezést, vagy lemegy sürgősen a konditerembe, mert sok volt az ebéd, mindenki, aki követett már módszert, böjtölt, érezte rosszul magát a túlsúlyával, akart fogyni, étkezési zavaros. Kedvenceim az atipikus anorexiások, akik feszengenek egy kicsit a kaján, de sehol nincsenek az igaziakhoz képest kényszerességben, az étel elutasításában, és nem is fogytak le vészesen, csak hát irigylik a valódi anorexiásokat övező pánikot, figyelmet, gondoskodást. És ha ők nem kapnak ilyen figyelmet, akkor őket diszkriminálják a kövérségük miatt.

Depresszió. Egészen szerves, egyszerű szomorúságokat titulálnak annak. Olyanok reakcióit, akik ha az adott élményre nem mély bánattal reagálnának, na, akkor lenne igazán baj, mert az nem emberi reakció.

Lipidéma. Rengetegen mondják magukra, hogy nekik az van, ez meg is védi őket, nem tehetnek róla, és hibáztatják a buta és fat shamingelő orvosokat, olyan nők, akik simán csak kórosan elhízottak. A jelenség létezik, éspedig egy durva hormonzavar, az elhízásnak egy olyan fokában, ahonnan már nemigen lehet visszajönni, nem lehet lemozogni, leműteni, és visszafordíthatatlan a károsodás. Nem, nem ismeretlen az oka, ezt onnan tudjuk, hogy senkin nincs lipidéma (zsírödéma), aki gyerekkorától kezdve sokat mozog. Sokkal előbb kellett volna másképp élni, és EZÉRT is fontos, hogy legyen szó erről. És de, van jelentős javulást hozó gyógymód, ez pedig, láss csodát, az IF, az autofágia és a ketó.

Tehát nem biztos, de jó esély van rá, hogy a te bajod nem betegség. Ne nevezd el magadnak, ne süsd magadra.

A te bajod lehet a társadalom baja, a tipikus és normálisnak gondolt életmód,  konformizmusod vagy az elidegenedett, atomizált közösség.

És lehet teljesen egyéni hülyeség, rossz döntések, jellemtelenség, önsorsrontás vagy csak pech eredménye.

Ne turnézz nyomorral. Élj teljes életet, mutass fel munkát, tehetséget, felismeréseket.

7 thoughts on “a diagnózis csapdája

  1. Ezt a játszmát, amit itt leírsz, nevezte el úgy emlészem anno Eric Berne “Faláb” játszmának, és a népszerűségét mutatja hogy már akkor külön ki lett emelve. Csak akkor “másféle falábak” voltak épp divatban.

    Kedvelik 1 személy

  2. Ennyi. Kell tudni dönteni. Nem a szakmai rövidítések mögött kell keresni a megoldást, illetve lehet ez a kiindulási pont, de csak önmagunk dönthetünk. Ez baromi nehéz, szembe menni az árral, a divatot mellőzve, elhinni és lassan tudni azt, mi a jó nekünk. Munkás. És ezért nem népszerű.

    Kedvelés

  3. Sosem felejtem el, amikor a még óvodás vagy kisiskolás korú testvérem közölte velem, hogy azért van rendetlenség a szobájában, mert ő szangvinikus, megmondta neki az anyja. (Most így utánaolvasva szerintem ő nem is az, 18 évesen biztosan nem ilyen, na mindegy.) Aztán mondtam neki, hogy segítek rendet rakni, és csodák csodája, sikerült.

    Kedvelik 2 ember

  4. Két éve, a Forbes 25 legbátrabb magyar listáján a lista fele olyan ember volt, aki “felvállalja” nyilvánosan valamely egyéni sérülését, gyengeségét, másságát (anorexia, alkoholizmus, nemváltás, melegség, szexuális zaklatás). Én azt éreztem, az a bátor, aki mások életét jobbá teszi, ellenszélben is. Persze voltak komoly aktivisták is a listán, de szerintem mondjuk Ritók Nórának lett volna ott a helye, aki a mélyszegénységben élő cigány gyerekek neveléséért, felemelkedéséért küzd, csapatot maga mögé állítva.

    Kisebbségben mindig kérdés, mennyi várható el a többségért. Magam is egy kisebbség szószólója vagyok, az örökbefogadóké. Ez jól mérhető, az 1%-ot nem elérő populáció. Mennyi várható el a 99%-tól? Örökbefogadók néha felháborodnak, hogy az iskolában a tanító nem volt tisztában vele, mi ez, és miért nem tart egy fejtágítót a gyerekeknek. Vagy hogy a tankönyv azt írta, hogy a gyereket az anyja szüli. Ilyenkor elgondolkodom, én mennyit tudok egy olyan 1%-os kisebbségről, akikkel nem volt eddig találkozásom, mennyit vagyok köteles tudni róluk. Ha megjelenne valaki most nálam egy sose hallott betegséggel, hobbival, én is csak a tipikus hülyeségeket tudnám tőle kérdezni. Azt gondolom, érdemes önkritikusnak lenni és nem támadásnak venni mindent. Nem lehet mindig az apró betűs részeket is bekalkulálni.

    Amerikában ez eléggé csúcsra jár a polkorrektség nevében. Ott egy rádióműsorban nem szabad elmondani, hogy “örülj, hogy két lábad van”, mert tömegesen betelefonálnak sérült emberek, hogy mit képzelnek, ők nem kevésbé értékes testtel rendelkeznek.

    Kedvelik 3 ember

  5. A betegseg az nem teljesitmeny. Rendben van, ha valaki felvallal valami testi/lelki nyavalyat, viszont onmagaban ez belolem se valtott ki tiszteletet es szimpatiat soha. Annal inkabb, ha azt kommunikalja, hogy mit tesz ellene, utanaolvas, konstruktiv, cselekszik (“megcsinalja a hazifeladatat”) es esetleg meg segit is a hasonlo helyzetben levokon.

    Nyilvan az elhallgatott problemak szegyenenek feloldozasa fontos, erre lett reakcio ez a ”felvallalas trend”. Anno volt egy snassz nogyogyaszati mutetem, amit valamiert nagyon szegyelltem, most meg evek ota megy minden platformon errol a prevencio es orulok neki, mert hasznos, es visszatekintve abszurd, hogy pironkodva titkoloztam. Mar tok siman beszamolok rola barkinek, aki kivancsi vagy erintett, akar ferfi, akar no. Ez mondjuk jobb erzes, mint ami akkor volt. Ettol meg vissza nem elnek vele, nem is kulonleges, nem is teljesitmeny, kifejezetten ciki lenne, ha valami betegseg hatarozna meg az identitasomat.

    (Bocsanat az ekezetek hianyaert.)

    Kedvelés

csak okos-jóindulatú írhat ide

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.