a kommentelők és én

Sajnálom. Nem nagyon, de kicsit igen.

Sokfelé megy a poszt, figyelj.

Olvasom a régebbi magam, mert keresek valamit, vagy felbukkan egy régi komment, -elő, és… én sem értem mindig, amiket írtam. Sőt, megdöbbent. A hosszú oda-vissza, a sok téma, amiket behoztam, amikre következtettem, amikor úgy éreztem: nem érti, viszont rajta akar kapni. Nem egészen értem, hogy miért akartam annyira megmondani neki. Hogy mi irritált benne. Mi volt velem akkor?

Akkor én azt hittem, amit ma már nem: hogy csak akkor van igazam, jogom a valóságomhoz, a saját világomhoz, ha bebizonyítom. Tisztelt Bíróság! És ezért e sok szó. Ez gyerekkoromból jön, az érzelmi-tudati kontroll, a keresztény bűntudat korából, a szeretetmegvonásból, a bántásokból, a leszarásból, hogy akkor is érvelek, amikor teljesen enyém a döntés, nem szólhat bele senki. De figyeljetek! Én csak azért… értitek? Szerettek? Vagy dühösen megvédem magam, amikor pedig enyém a jog, a terep, az én világomban vagyunk, nem az övében. Azt hiszem, joga van.

Terápiás mondat: senki nem szólhat bele a megéléseimbe és a döntéseimbe, senki nem erőszakolhatja rám az akaratát, a szavait, az érdekét, mert és amíg magammal őszinte vagyok.

Rokon, barát, szerelem sem. Kérhet. Én meg eldönthetem, mennyire akarok idomulni, egyezkedni. És nem adom fel magam, mert egyik emberi kapcsolatom sem ér annyit, hogy magamat feladjam. Hogy ne a saját jóllétem, egyedi valóságom legyen a legfontosabb, íróságom, szabadságom, jó közérzetem. És természetesnek tartom, ha nekik is a sajátjuk az, és ha nincs kedvük önfeláldozni. Úgy értve, hogy ha a gyerekeimnek leszek egy nap, amikor már nem elemien kellek, terhes vagy sok, vagy netán haragszanak, én bizony nem fogom erőltetni a dolgot. Az volt a feladatom, hogy adjak, hogy felneveljem őket. Ha nem kérnek többet, mehetnek. Én nem kérek tőlük. Karácsonnyal zsarolni? Hagyomány, anyagiak meg segítség ürügyén elvárni a szenvedést…? Teherré válni?

Csakis szabadon.

Mivelhogy (ez egy másik poszt témája lesz, legyen, lehet:) nem azért vállaltam gyereket, hogy nekem örömem, társaságom, érzelmi pótlékom, időtöltésem, segítségem, ápolóm legyen, hogy ő a létezésem értelmét bizonyítsa, s hogy elmondhassam magamról, hogy van nekem. Még háziállatot is önzés ezért tartani.

Szóval magyaráztam én az igazamat, amikor… már bocsánat, de az illető minek jött ide, mit szeretne, miért macerál, akar rajtakapni, ellenkezni, megcáfolni? Ki ő, eleve? Mi dolgom vele?

Borzasztó. De így lettem író, ez hajtott. És a soraimra nem igazán kaptam érdemi választ, a témáról, csak minősítgetést, dührohamokat, passzív agressziót, “le is iratkozom, további jó blogolást”.

És ezt a a szenvedélyes magyarázó hajlamomat vették célba a kavarók, a zaklatók. “Te raktad ki, nekem meg véleményem van.” Pedig nekem nem kell igazolnom semmit. Rám tartozik, milyen vagyok, és működik. Sok téren semmivel nem rosszabb másoknál, máshol meg extra. Köszönöm az aggódást, sok sikert nektek is.

A hosszú válaszaim ilyen hirtelenek, el is felejtem utána. Ahogy az érzések, gondolatok is mulandóak, mindannyiunkban. Csakhogy ennek, amit én írok, nyoma van és marad.

Ágyúval verébre. Magyarázkodom. Lerohanom, dühöngök. Ezt mondták.

Pedig csak nem tudtak mit írni.

Most már tudok arra gondolni, hogy a másiknak vajon milyen lehetett. Mennyire érthető, releváns, mennyire bántó. Akkor viszont primer módon váltotta ki belőlem a választ. Ami nem enyhe.

És ami ott van azóta is. Az nem érdekel, hogy utál-e, olvas-e azóta. Csak hogy akkor milyen volt neki.

Tudom, vagytok, akik nem szóltok se be, se bele az ilyen csatákba. Azt szeditek ki innen, ami jó nektek, és magatokról írtok, vagy a témáról. Nagyon helyes. De nem értitek ti sem, “miért esek így neki” valakinek. “Miért veszem támadásnak.”

Koppintó és erősen sértett bírálóm (Gumiszoba-Adél-Madár-Angéla-hornmici) egyszer szóvá tette, hogy itt, amióta távoztak ők, akik olyan jól buliztak (az én kontómra persze), olyan halálos csönd van, tojáshéjon járnak szegény kommentelők, csak az én hangom szól, mint a legdurvább bántalmazók vacsoráin. (Mintha bánta volna, hogy szétcirkuszolták a blogot. Jól érezte magát ő itt, és soha többet nem olyan semmi már. Érdemes megnézni 2014. tavaszi posztokat, milyen offolás és üresjárat ment a kommentekben, ugyanaz a pár név uralta a teret.)

Nos, én pedig azóta érzem azt, hogy az énhatáraim nem sérülnek durván és naponta, hogy nincs tele a blogom személyiségzavaros, sztárkodó, sóvár figyelemkoldussal, és hogy nem használnak már (annyira és annyian). Azóta figyelek, hogy bizonyos dolgokról, amelyek csak rám tartoznak, vagy amelyekre akár csak célozva nehéz helyzetbe hozok olyasvalakit, akit szeretek, hallgassak. Mivelhogy a blogom érzékeny, szuverén részem, nem pedig webshop és promó, még énmárkának sem mondanám, ezért itt nincs helye reklamációnak. Ilyenné alakítottam a blogot, pont azért, hogy ne nyomjanak. Én döntök, mit hogy viselek, kivel akarok beszélgetni. Nem tartozom senkinek figyelemmel, különös tisztelettel. Ezt mindig mondanom kell magamnak, mert alkatilag balek vagyok, aztán meg harapok.

Hogy én naiv vagyok, és nem értem, milyen az internet? Hát dehogynem. Értem én, és nem tetszett. Nem gondolom, hogy ahhoz, ami erőszakos, romboló, ostoba, híg, nekem kéne alkalmazkodnom. Lehet más. Legyen más!

A válaszaimban, amikor ment az erősködés, nem az embert akartam célozni. Sem Lorax, sem Vlaci, sem Véda, sem Zso, sem olthedir esetében. Nem is látom őt (hajaj, ha látnám! ha olyan nyíltsággal állna ő is előttünk, mint én!). Ő viszont lát engem, engem taglal. És ha kifacsarja, nem érti, vagy ha ugyanazt írja, amit épp cáfol a poszt, ha jön nekem a gabonával, a még jobb edzéseivel, meg a kövérség érzelmes-infantilis apoteózisával, meg nekem tulajdonít dolgokat, amiket nem mondtam, ha mindenben vitát lát, ha felszínes, ha nem érvel rendesen, ha már kiraktam és kértem, hogy szálljon le rólam, akkor türelmetlen leszek. Hiszen igazam van. Miért nem veszi észre magát? Ahogy önigazol? Ahogy a kinyilatkoztatás pozícióját akarja tőlem? Ahogy magának olyan vehemenciát enged meg, hogy ha a töredékét kapja, ledöbben?

Hatalmasnak képzel, soakt vár, többet vár, és szorong.

Hatalmas vagyok? Onnan biztos. (És amúgy is.) És az én indulatom jogos. (Ajaj…)

Ez most önkritika, ami ritka itt. Egész döbbenet, mik jönnek ki, amikor az ember úgy belebonyolódik, és könnyen ír sokat.

Ők is. Ajtóbevágva, teátrálisan távoztak. Hirtelen gonosz lettem, és tudták ők ezt mindig is. Nem revideáltak, nagyon ritka az olyan.

Nem is értették talán, mi a gondom.

Azért ritka az önkritika, mert a blogon mindennek története, előzménye van. Például, nem írom oda, de azért is idegesít a konkrét komment, mert az írója már többedik nevén adja elő a kekeckedést. Nem szeretem, ha magának lefoglal (mégis belemegyek, hiba!), “ha te is, akkor én is”, “ez egy szókimondó blog, nem?”, ha threadbe bonyolódik. Ha személyeskedik.

És nem bánom, ha az, akin megérzem a manipulatív jelleget, nem akar annyira itt ragadni. Már bocsánat.

De mégis, akkor is: sajnálom. Nem akartalak lenyomni. Nem tartom már annyira gáznak, amiket akkor írtál. Természetesnek veszem, nem pedig trónfosztásnak, ha az itteni légkörbe beleszagolva te is szeretnél okos, figyelemkeltő, példakép lenni. Akire hallgatnak. Akire én is odafigyelek. Aki “cserébe” nekem ad tanácsot. Leírni valahova, ahol sokan vannak, a véleményed. Ha belém képzelted, hogy megértelek, segítek, egyformák vagyunk. Ez természetes. Csak nem szeretem. Mert nem mindenkivel szeretnék kapcsolódni, vagy nem annyira. Mert finnyás vagyok, és sok melóm van abban, amiket csinálok, és ami nem a könnyű út. És a könnyen odavetett kommentelői okosság, amelynek a fedezete, a kommentelő élete, tehetsége, kinézete sem látható, devalválja ezt a melót. Mindenki előadja, hogy ő milyen példás.

És hát ő jött ide, ez az én házam, és a tisztaszoba is benne van. A házamnak vannak szabályai. Én nem tudok innen elmenni.

Ilyesmik vannak. És masszív, undorító, aljas trükköző zaklatás, mindennek a hátterében. Iszonyatos indulatok, gyűlölet, rögeszme.

Viszont eztán, ha enyhén irritál a komment vagy a kommentelő, inkább nem írok neki semmit. Ha vádol, vagy gúnyolódik, akkor tömören jelzem, hogy ezt itt ne, vagy pedig kirakom. Nem fogom elemezgetni, kedvem sincs. Ez nem azt jelenti, hogy akinek nem válaszolok, az mind manipulatív és zavar…

És nem szeretem, ha a zaklatás témájában valaki okos. Szarjam le, aha. Mit törődöm vele. Hamis a biztonságod. Akármit csinálsz, a hazugságuk körbevesz. Mert a pszichopata nem viccel, nem emberi méretekben kavar és kelt hangulatot, hamisít is. Te nem tudod, ez milyen.

Nem bánom továbbra sem, ha a kommentelő nem ír közhelyeket. Ha figyel, elolvassa rendesen a posztot. Ha kérdez. Mondják néha, hogy jaaaj, hosszú – akkor lehet, hogy azt sem látod, hogy a cím becsapós, vagy hogy mire fut ki a szöveg. Ez egy olvasós blog, nem való kapkodó, olvasni nem szerető embereknek.

Elvárom, de botorság ez is, hogy ha szakkérdésben kinyilatkoztat, akkor tudjon felmutatni valamit, lássuk, ő mire vitte. A legmagabiztosabb kioktatók mindig hökkenet műveletlenek, antisportolói kinézetűek voltak, nem volt annyi gyerekük, kompenzáltak.

Ne vedd a nézeteid, személyed elleni támadásnak, ha én értékrendileg valamire voksolok, és az más, mint a tied. Lehet, hogy te is csak beleszülettél, azért tartottad normálisnak, mert soha nem kérdőjelezted meg? Lehet, hogy mások mások? Kérdéseket tesznek fel? Ha van kedved, szembesítsd magad, figyeld a reakcióidat, dolgozz belül.

 A “sajnállak” full gáz, iszonyú átlátszó. Ha sajnálnál, hallgatnál róla. Nem sajnálsz, hanem visszavágsz.

A blog továbbra sem szolgáltatás. Ne terelgess, hogy szerinted miről kéne írnom, miket kéne gondolnom, milyen nagy a felelősségem. A múltkor elmagyarázták nekem, hogy az egyik film miről szól, és hogy mit írjak, mert sajnos manapság. (Nem arról szól.) Nem nézek tévét és sorozatot, semmilyen formában, praktikus és elvi okokból.

Mindez olyasmi, amit nem is kéne kérni. Tapintatos, érzékeny, énerős, kíváncsi ember magától tudja. Néha mégis kérem. Ha úgy sem érti, akkor felhorgad bennem a reményvesztettség: gyenge a közoktatás, gyatra a szövegértés, meg hogy ezt ne csinálják már velem.

Mindannyiunknak vannak negatív, fura, indokolt vagy túltolt, erős reakciói. Nem kell a gondolataid miatt magyarázkodni, de hogy másoknak mit mondasz, milyen cselekvés lesz ebből, az nem mindegy. Lehet rá reflektálni is: én miért érzem ezt? Miért zavar ő? Milyen lehet, amikor én zavarok valakit így? Innen és onnan. Kezelni, tanulni belőle.

Például engem irritál a feltupírozás, az önlobogtatás, az, amikor a kvalitás helyett (annak híján) valaki betolja a köz elé a traumáját, így akar szimpátiát, aztán meg örvendezik, hogy ő milyen sikeres. De tudom, más meg engem tart felhabosításnak, úgy látja, én csináltam szent tehenet özvegy nagycsaládos magamból. Akinek nem is rossz, mert lám, utazgat. Módom van magamra nézni. Ez hasznos. Változtam sokat, ma már nem használnék “író vagyok” és “ars poetica” címkét, és nem részletezem, milyen írni, nem panaszkodom, nem áradozom róla, mert modoros. Benőtt bloggerfejem lágya.

Ha én azt gondolom, hogy nem hiteles ökoszemponttal jönni, miközben az illető túlfogyaszt, akkor állítok a magam fogyasztásán (vagy visszaveszek az ökoidentitásból). Vagy: nem szerencsés, ha életmódról ad elő egy ellustult túlevő, aki évek óta fokozódó túlsúllyal küzd. Mindez nem áll meg a fintorgásnál, hanem arra sarkall, hogy ne használjam promóként a traumámat őszinteség és személyesség címén*, ne lazuljak le a low carb terén, ne legyek olyan szigorú mások formájával kapcsolatban, és húzzak edzeni. Vagyis: a mércéim magammal szemben is magasak.

Nem arról van szó, hogy áradó, mosolygós zennel mindenkit szeretek, hanem hogy a nemtetszést építően használom.

Viszont a nyilvános térben nem kéne elvárni a kölcsönös cukiságot, sem kiakadni a nyílt, tartalmi kritikától sem. A felháborító értékkavart, dezinformációt, lehúzást az adott rovatban továbbra is szóvá teszem, így a fatlogic legdöbbenetesebb példáit az e témájú posztok alatt:

…és te is kövér vagy

…at every size?

a fitnesz üzleti célú tartalmait pedig itt:

fitneszbullshit

A blogról itt olvashatsz vegyes véleményeket:

a blogról írták

Mit gondoltok?

* A nagy nyilvánosság előtti vallomásosságot, önszaggatást, érzelmes ádozatiságot mint tévéműsor-műfajt Oprah Winfrey-nek köszönhetjük. Döbbenetes az élettörténete, a gesztusai, a hatása, az egész nő. A wikipédiát olvastam el, angolul. Övé a Weight Watchers is.

41 thoughts on “a kommentelők és én

  1. Pedig annyira szépen leírtad már a blog célját, és a kommenteléshez hogy kiket vársz. Csak lépten-nyomon fel tudnak bukkanni olyanok, kiknek lételemük a kötözködés, a kötekedés. Pedig fontosak, tanítóak az írásaid.
    Meg azt hiszem, sokan vannak akik nem tudnak olvasni igazán.

    • Igen. És emellett azt is gondolom, hogy nem vagyunk egyforma helyzetben. Aki kevesebbet melózott, aki kevésbé látszik, aki nem tud jól írni, akinek ez nem blogja, az ne akarjon ugyanolyan pozíciót, hatást, jogokat. Remélem, ez nem sok. Máshol én is pozíciót váltok, ott az ottani házigazda van középen.

    • Nem tudnak olvasni -> szerintem sokan azért nem tudnak olvasni, mert nem fogják fel, hogy nem róluk szól. Annyiszor meglepődöm, hogy értelmes, tanult emberek (tömegei) élnek úgy, hogy azt hiszik, minden őróluk szól, mindenhez közük van, kényszeresen véleményeznek mindenkit és mindent (is :D). Honnan tudnának ők olvasni, értelmezni? Áh… :/

  2. Bár több időm lenne itt olvasni a kommenteket.

    Nagyon jó érzés egyre tisztábban látni magunkat, és főleg: bűntudat nélkül elismerni a hibáinkat.

    Balek, aki robban: pontosan ilyen vagyok én is, de igyekszem leépíteni ezt az identitást… Időbe kerül, egyelőre sok a düh. De nem baj.

  3. A minap eszembe jutott, hogy “Úramisten az Éva látta mit írtam róla?” (Vagyis a blogodról nyilván.) Szóval beparáztam egy gyengébb pillanatomban, hogy juj, nem fogja érteni, meg, hogy jövök én ahhoz, hogy bármit mondjak, aztán azonnal jött a következő, hogy dehogynem fogja. Sosem volt baj az értéssel nála.

    Azért írom ezt, mert a fejlődés amire utaltam az alig 10 nappal ezelőtti szavaimban (nem voltam cuki meg mázas sem) a blogodról, ettől a poszttól még érvényesebb. Szeretem látni ahogy él, fejlődik, lüktet.

    Teljesen egyetértek abban, hogy az online térben nem kellene elvarni a cukiskodast, persze, ha valaki kedves azért az más, előfordul mégha nem is olyan nagyon sűrű, az emberek általában a vegleteket hozzák ki magukból a komment szekcióban, ezt tapasztaltam. Viszont – bár semmi gond nincs vele szerintem sem – a nyílt tartalmi kritikát vagy nem értik vagy nem bírják el a legtöbben. A személyeskedés fogalmát sem értik sokan, mit várunk.

    Azt is aterzem és értem, hogy személyes tragédiával szimpátiát kiváltani majd tapsikolni egy vélt sikert irritáló. Engem is irritál. De ugyanakkor engem is megvadoltak ezzel, azaz, hogy “előadom a gyászoló kislányt” néhány írásomban, hogy szeressenek és elerjek sikereket. Érdekes ez, mert idegen emberek szeretete felém, a rajongás nekem sokszor elrettentő illetve nem tartom reálisnak. Aki nem ismer, az nem szerethet. Csak vehet elkepzelhet valamit. Na, nem mintha lennének rajongóim, de nem is vágyom rá. A valóság éltet.

    A siker pedig… szerintem aki a sikerességre törekszik elsősorban, az már az indulaskor vesztett, az ilyen emberek pukkanak ki hatalmas finghanggal.

    A “sajnállak”-tol viszont elojon belőlem a genya sokszor még ma is. Mondjuk ma büszke voltam picit magamra, ahogy kezeltem egy tegnapi posztom alatt.

    Szeretem ezt az írásod. Elnézést, ha néha elreflektaltam magam felé. Vonatkoztatok. De figyelek rád, arra amit írsz és sokszor tanulok belőle. Nyilván.

    • Ó, egészen más dimenzió az, aki a teljesítménye egészét rápakolja a tragédiája hátára. Csak ez a témája, belesüpped vagy csak kompenzál, és emellett nincs gondolata, nem tud írni, azt sugallja. csak vele történt baj, mindenki ,ás hepi.
      Kénytelen vagyok látni, ha a csoportba írod – nagyon jólesett, ritka az ilyen. Mert ha valaki ismertebb linkel, a nagy számok törvénye miatt mindig előkerül egy megbántott, egy áskálódó, kezdődik a variálás azon, hogy nekem is van szelfim, hogy merek kézenállni, nem is vagyok vékony stb. Ami erősíti és előhozza a szégyent, amiről meg máshol írtál (de ami ellen nekem már hatékony válaszaim vannak, csak fárasztó). Megy a finnyogás mindig, és nálad senki, még vegán barátunk is hallgatott.

      Megnézem a tegnapit poszto, lehet, hogy látom?

      • A csoport pici, a két vegan srác, aki bent van jofej. Az egyik katona. Ez nekem nagyon tetszik, mármint az ellentét. Valójában időzített poszt volt, meg október elején írtam és amikor kimenet az jutott eszembe, hogy a blogom oldalára kellett volna.

        A kommentet a sajnalósat látod ott, ahol a szegyenrol írtam.

      • Jó fej, csak utánam jött vegánerősködni a csakazolvassa profiljára. Nem rossz ember az, aki jógázik, meg vegán meg minden, de szerintem állati modoros kajáról okoskodni, békés aktivizmus, külsőségek, a kemény sport meg sehol. Én nem tudok ezzel mit kezdeni. És nem tudom komolyan venni, ha eközben pocakos, kora harmincas létére.

      • Ki, a Tibor vagy a Zsolt?

        Az, mondjuk nem baj, ha új emberek is mennek a blogodra, akik eddig nem ismerték, olvassanak csak, lássanak, értenek jobban.

        Az okoskodást meg úgyis tudod kezelni, legyen bármilyen témában. Tudom, biztos van mikor nem akarod kezelni meg tele a hócipő, dehát ilyen ez a popszakma. Vagy nem.

  4. Tényleg nem revideáltam, igazad van. Az egóm nem engedi. Mondják mások is.
    Képzeld, elolvastam végre a Romeo és Júliát! Így már nem keverem az Othellóval.
    A gyerekemnek is adok azóta töbet enni, megveszek néha nem feltétlenül szükséges dolgokat, viszem ide-oda, hogy örüljön, nem baj, ha pénzbe kerül, nem rajta spórolok, az bántalmazás.

  5. Mint jelenség elképesztő és infantilis, személyesen pedig taszít az, amikor valaki úgy fogja fel a kommentelést, hogy ő győz, csakazértis. semmiből nem ért, erőlteti magát, kivert kutyaként viselkedik, oldalog, sündörög.
    Megvetem az ilyen embereket.
    Itt nincs helye győzelmi szándéknak, én se győzni akarok.
    Ha valaki megkér, hogy szállj le róla, akkor szállj le róla. Nem férfias, nem erős, nem kitartó csakazártis nyaggatni. Nem kíváncsi rád. Érett, fenőtt ember vagy. Mi nem világos ezen?

      • Ezt kezdem ismerni. Kollégák, tanítványok!! (nagyfiúk, érettségi előtt) csinálják, mindig pasik. Nem tudom, mit lehet velük csinálni, mindenhogy rosszul jövök ki :/

    • Nem érdekes, mit gondolsz, mit hiszel. Nem dolgom senkinek az igazamat megvédeni, érvelni, tévedésben vagy. Te akartál velem beszélgetni, a blogomat használni. Én nem akarok veled beszélgetni.
      Minden lényeges a posztokban van, olvadd, gondold át, ha érdekel, ha nem, ha csak szerepelni akarsz, semmi dolgod itt. Ennek ellenére régebben érveltem, leírtam például, miről szól a lefikázott dráma, amit nem olvastál, de egy magyartanárnál azt bizonygatod, miért hülyeség az irodalom,
      és miért ciki nem tudni, miről szól kb. a világ leghíresebb drámája, amely általános iskolai anyag. Rávilágítottam arra, miért hazudsz nőgyűlölő módon, avagy vagy kegyetlen szülő akkor, amikor állítod, hogy te nem költesz havi 46 ezernél többet a gyerekedre. Jeleztem, hogy ez szar neki. Nyilván nem érezted jól ettől magad, nagyon helyes. De nem azért, mert én bántalak, hanem mert gáz, amit vele csinálsz, amivel vérostoba módon el is dicsekszel, és ezt a képet te nem szereted magadról. Leírtam, miért nem hülyeség az irodalom, kik azok, akik ezt mondják, és miért mondják. Akkor is más volt a hibás, véletlenül sem te, a lustaságod, hanem a magyartanár. Mindig más a hibás, te csak jó lehetsz, ugye? A blogom ez ellen a gőg ellen jött létre.
      Az, hogy megbántódtál, nem jelenti azt, hogy nekem ez lett volna a szándékom. A szándékom az volt, hogy ne írogass nekem. A témáról írtam, te nem érdekelsz, nem te vagy a világ közepe.
      Nem akarok veled semmilyen kapcsolatban lenni, külön e-mailt írtam emiatt, kértelek többször, ne írj nekem. Végül letiltottalak. Még mindig írsz.
      A tükör durva, tudom, de ilyennek látlak. Ez az éned és a terméketlen, lenyomós kommunikációd az oka annak, hogy nem kapsz itt felületet, jóhiszeműséget, közönséget.
      Ne írj a blogomra.

  6. Engem egyszer régen, amikor még az offolós nyüzsgés volt a blogon, meghívtál magadhoz, egy ilyen félig-blogos-inkább-baráti bulira. Megkerestem a levelet, amiben leírtam, hogy miért nem mentem, mert ez semmit nem változott.
    “Én is gondolok rád sokat, még mindig a bloggal kelek, de a nálad tartott összejövetelre végül nem voltam képes elmenni. Nem tudom jobban megfogalmazni, mint hogy azt akartam, hogy a lakásod maradjon irodalom, a kerted is, a kávégép is, János is. (…) Ezzel csak azt akartam mondani, hogy egyébként is a gondolataimba szivárogtál, félek erre ráhalmozni még.”
    Azóta sok minden változott, de ez nem. Úgy érzem, kell bizonyos távolság emberileg, hogy a blog közel tudjon maradni. Viszont ezt természetesen nem lehet úgy megtartani évekig, hogy a szerző ne legyen fontos, ne aggódjak, ha valami baj van. De nem megyek “emberileg” közel, az ráhalmozás és túl sok.
    A “nem értek egyet” kommenteken mindig mosolygok. Néha én se. És? Akkor olvasok mást. (Mondjuk nem olvasok mást.)

    • De miért kéne mindig egyetérteni? Abban nincs semmi érdekes.

      Nekem volt egy naaagy kedvenc színészem, még kamaszkoromban kezdődött a rajongásom, és egy barátom, aki tudta ezt, egy egyetemi buliban karon fogott, hogy most odamegyünk, és bemutat neki (együtt folgoztak akkor). Elszaladtam 😀 de nem bántam meg.

  7. Azért ez félelmetes, hogy a szeretetmentes gyerekkornak, a kisgyermeki, majd kamaszkori meg nem értettségnek ugyanazok a tünetei. Akárkivel találkozom, akárhova megyek, akármilyen a munkahelyem, mindig futnak bennem apologetikus párbeszédek. Ha csinálok valamit, azért védem magam elképzelt párbeszédekben, soha nem létező vádakkal szemben, mert azt hiszem, támadni fognak, és mivel tudom, hogy jól csinálom, muszáj érvelnem. Ha nem csinálok valamit, akkor meg azt magyarázom. Az a lényeg, hogy mindig érvelni kell az igazamért.

    Ami meg a blogot illeti, napi szinten ad inspirációt hol ehhez, hol ahhoz. Döbbenet, hogy mennyi közös életesemény és élmény van pusztán azért, mert hasonló az életkorunk, az állapotunk, a hivatásunk.

  8. És az ahogy ez a fajta netes ráerőszakolás működik.
    Ahogy mindig győzni akar. Hiába szólnak neki, csak nyomja. Meg se hallja, levegőnek néz akkor, amikor nem tud egózni.
    Idejön, kinézett magának, olvasgat, egyáltalán nem a szöveg célja szerint olvas, nem érti, vitázik magában, kifejleszti az érzést, hogy na, ő ezt is jobban tudja. Vég nélkül és évek óta kommentel a boldog kapcsolatban élő, sikeres cégvezető, aki jó szülő is, gúnyosan leszólja azt, ami nekem lételemem, titkon frusztrált, mert butának lenni nem jó. És nem csak itt hirdeti a nagyszerűségét. Rivalizál, rátromfol, idegesíti, hogy itt én vagyok az író, nekem szól a figyelem, nem ő az okos, nem övé a pozíció. Közben rám van cuppanva, nézeget. A témák nem nagyon érdeklik, csak a kötözködés lehetősége.
    És elkezd egózni, feltűnősködni, majd vitázni, követelőzni, a már hizlalt egóval további egóhizlalásra használna – azzal az élettel, értékrenddel, fogalmazási készséggel, műveletlenséggel, kinézettel, lelki sivársággal, ami neki van. Kötözködik, minősítget.
    Elkényeztetett, anyjuk által sztárolt, csúf, behízott, jellegtelen, nagyképű, jogosult férfiak. Kap visszajelzést, érzehető., hogy eltalálta a dolog, – akkor őt megsértették, én vagyok a szemét. Soha nem revideál.
    És védekezik, magyarázza, áldozatot csinál magából, bő egy évvel az után, hogy világosan megkértem: szállljon le rólam, ne írjon.
    Mert ő csak nekem ír, nem a blogra. Hát hiszen ki van tiltva! Mindezt kommentben, ide.
    VLACI! SZÁLLJ LE RÓLAM.

    • Általában csak a vegánokat csekkolom, hogy na, megint egy szétment testből okoskodó apostol, de gyógyító megnézni, milyen fejük, ízlésük, világuk van ezeknek az erőszakoskodóknak. Ja, jó.

  9. Asszem, a ,közszereplö’ szó egyesek szemében a köztulajdon szinonímája. Kár, hogy a városi parkból nem lehet kitessékelni a szemetelöket…

    • És ez ráadásul kert! Zárja van, és házirendje. Sokkal szebb, kitaláltabb, megműveltebb, mint a többi gyomos rész, erről híres.

      Ők meg ide járnának szarni – és méltatlankodnak!

      Szerintem nem vagyok közszereplő, nem vagyok közéleti újságíró, politikai véleményformáló, vagy nagyon tágan érve csak.

      Ma egész mélyre ment az Évek Óta Sok Néven Zaklató.

      Azért sem értem azt, aki ide dúlni jár, mert ő akar tőlem valamit. Aztán követelőzik, hogy nem lehet igaza. Szavakkal trükközik, hogy úgy tűnjön, én megyek utána, ő a célpont, én akarok tőle valamit. Ő az izgalmas, ő a főszereplő, őt bántják! És tőlem lelopott fordulatokkal gyaláz, projektál.

      Mindent figyel, itt sompolyog, gyűjtöget, kombinál.

      Egyszerűen irigyli a bloggeri pozíciót és hatást, borzasztóan vágyik arra, hogy ő mondjon “durvát”.

      Most épp VLaciért fáj, akit én szándékosan bántok, és az nekem élvezet.
      Mert azt cáfolni nem tudja, hogy VL behízott, lusta, buta szánadék, aki egózni jött ide, és hazudik.

      Hüledezem: hogy van pofád engem leckéztetni, taglalni, mit akarsz tőlem? Sajnos, aki szóból nem ért, azzal idomárként kell viselkedni.

      • Megpróbáltam belegondolni, milyen lehet a reflektorfényben állni, névvel, arccal, miközben a sötétböl valakik állandóan szurkálnak. Mindegy is, miért csinálják. Lényeg, hogy a szúrások folyamatosan érkeznek, különbözö erösséggel, esetenként más-más irányból. Nem hiszem, hogy tudnék
        olyan vastag páncélt növeszteni, hogy egy idö után már ne érezzek semmit. Ennek a fényében nagyon is érthetö, miért van szükség egy jó vastag korlátra a színpad és a nézötér közt: máskülönben a beteg elmék elevenen szednének szét, élvezettel nyársalnának fel. Nem, a kommentelö nem barát, ahogy írod is, mi ‘nem látszunk’, bárki lehet a képernyö túloldalân. Problémás és egyoldalú a kapcsolódás, mi jobban veled, hiszen ‘látunk’, de te ugyan hogy tudnál arctalan és névtelen olvasók tömegeivel? Ez egész egyszerüen egy ilyen müfaj, szerintem a szurkálódók és a csalódottak ezt nem értik. Mivel az írásaidon keresztül elkezdtek kötödni hozzád, sokat jelentesz, ezért hát kölcsönösséget szeretnének – ugyan melyikünk nem akarja, hogy viszontszeressék? Anno boldogult tinikoromban mit nem adtam volna azért, ha engem Antonio Banderas viszontszeret😁😁😁 A szeretet ellentéte pedig, mint tudjuk, nem a gyülölet, hanem a közöny (bocsi a közhelyért), szóval innen nézve a gyülölethadjárat nem más mint eltorzult rajongás, csodâlat, esetleg irigység. Ha a reflektorfény valaha is valamelyik acsarkodóra vetülne, szerintem egy tanácstalan, rémült totyogót lâtnánk, akinél teli a pelus, söt már a kisnadrág is átázott, így a sötétség leple alatt buzgón keni annak tartalmát akire csak tudja, nehogy valaki észrevegye, hogy ö volt az…

      • Van olyan kommentelő, aki barát, egyébként. Lett is sok, keveredett az eredeti baráti körrel. És viszontszeretek, úgy általában, csak ne jöjjenek közel. Ne én legyek a pap, a tanácsadó, az orvos, a barátnő, a coach…
        Pszichopata is van, és több személynek adja ki magát, hogy érezzem a nyomást, meg hogy milyen sokan tudnak “a viselt dolgaimról”. Tehát nem csak csalódott rajongó lelkek és rámkívánü férfiak, magányos lelkek, akik naivul félreértették, mire jó egy blog.
        Szoktam gondolkodni, ki az, akit ennyire dühödten, őrjöngő, rögeszmés módon zavar a blog és annak sikere, ez az egész létezési módom. Nem egyenrangú, nem tényező emberek, súlyos gondjuk van, nyomorú életük, zavaros/nem létező szexualitásuk, azt a játékot játsszák (nyilvánvalóan játék, nem is tagadja egyik-másik), hogy ő tud rólam dolgokat (közben nyilvánvalóakat sem), hazugsághálót költ körém, hatalmat szerez, tönkretesz, győz, és közben röhög, és ő a fontos, én akarom őt, én vagyok rá kíváncsi.
        És lohol. És MORALIZÁL.
        De ez csak álca, alatta az van, hogy felbassza a különbözni merés, az, hogy nem félek, dühösen támadja, hogy valaki az elvi-irodalmi igazat kimondja, amiből az derül ki, hogy ő sem igaz ember esetleg. Ha valaki az lett, aki ő nem lett.
        Ennek csak álruhája a macerálás, a kutakodás, móresre tanítás.
        Például soha, sehol nem írtam le, mi a valódi oka a nagy szerelem végének, nem is tudják, de mindent tudni vélnek.
        Engem az is feldühít, ha a butaság és öncsalás, hazudozás behízott fejű, szánalmas öltözékű, életmódú embertől jön, aki imponálni akar, itt keresgél, önigazol, vetít, nagy fölényesen véleményez, és nem lehet kirakni, üldöz. Persze ez (a kinézet, béna dolgok megítélése) nem szép tőlem. Na de ő legalább látszik, kockáztatott valamit.

        Kösz az empátiát.

      • És azért el is szorul a szívem, mert látszik egynémelyiken, hogy valaha jobb ember volt, kifelé most is az. Hogy az a gondja, hogy tehetségesnek gondolja magát (ki alappal, ki nem), és nem tudott kiteljesedni. Ez nagyon emberi, de hogy engem minek ehhez dühödt agresszióval felhasználni, fúrni, hogy ennyire terméketlenül, unatkozva, időrablóan hogy lehet létezni, azt nem értem.

  10. Én nagyon szeretem ezt a blogot, egy rövid időszakon kívül napi szinten olvasom is, mert úgy érdekes, hogy színvonalas is.
    Az hogy a vesszők is jó helyen vannak, az a cseresznye a habon, mindig tanulok belőle. (A központozással mindig bajom van, tudom, hogy kell, csinálni mégsem tudom. Mint az autóvezetés, ugyanaz.)

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.