édes erdély

Nem leszek népszerű most. Nekem nem megy le a torkomon édes Erdély. Egyre kevésbé.

Rá fogok erre baszni, hogy szóba hozom. Mert ezt elég sokan így gondoljuk, tudjuk mi, amit tudunk, de csak úgy hallgatólagosan. Ki nem élezni, pont mint a kövérségről és a kövérek öncsalásáról szóló vitákban. Inkább nem mondjuk, nehogy megsértsük azokat, akiknek ez érzelmi, sőt identitásbeli kérdés.

De ha nem szólunk, azt hiszik, rendben van így.

Hogy miért negyven fölött jövök rá, hogy jaj, nem, nem, soha, az érdekes. Kimaradt valahogy. Bölcsész voltam, nem is buta, mégsem lett semmilyen történelem- és eszmeértelmező készségem, kritikám. Úgy hallgattam előadásokat a népi írókról, mélymagyarok és hígmagyarok ellentétéről. Magyarázták kocsmaasztaloknál a már nem tökéletes fogsorúak, hogy micsoda szemétség.

Túl az újságolvasó korszakomon, mostanában kezd lenni ilyen fajta tudatosságom. Sorra szerkesztem a huszadik századi történelemről, családtörténetekről szóló könyveket, utánajárok tényeknek, és gondolkodom.

Beszélgetek egy ismerősömmel. Egy színházi előadásról beszélek, életem nagy élményéről, amelyet Romániában láttam.

Erdélyben, javít. Ne románozd le őket.

Román rendező volt, román színházi hagyomány, román nyelven, angol felirattal, történelmi magyar városban. Nem azt mondtam, hogy román város és nem románoztam le senkit. Azt mondtam, Romániában láttam. Itt Közép-Keleten nem esnek egybe az országhatárok és a kulturális régiók, mint azt jól tudod.

Az irredenta hevületet, jól hangzó, rossz papírra nyomtatott újságok szólamait be kéne írnom tájékozottságnak és műveltségnek, az érzelmeket intellektuális teljesítménynek.

De ezek még csak nem is a saját érzelmei.

Szerinte úgy kéne mondanom: Erdély. Meg kéne hatódnom, az ott az igazi! Titkon revíziós ábrándokat dédelgetnem. Siratnom a veszteséget, a vörös grófot okolni érte. Pedig a vörös gróf volt a történelmünk első demokratikus vezetője, ráadásul haladó szellemű és mélymagyar arisztokrata is, ha nektek ez kell.

Magamat elsődlegesen mint magyart, mint történelmi magyart kellene értelmeznem. Múltbeli szempontokat jelen érdekek, állapotok fölé helyeznem.

Bekussolnom, mert sosem ment jól a töri. Biztos ő tudja jobban.

Wass Albertet nagy írónak tartani. Hohó! Viszont magyar szakos, az vagyok, és esztétikai mércém, az lett.

De ez tényleg így megy? Ellentétben, ellenségekben gondolkozunk még mindig, 2017-ben? Sajátként tartunk számon és aranyfénnyel vonunk be minden várost, amelyik mondjuk hatszáz évvel ezelőtt ötven vagy tizenöt vagy kétszáz évre az akkori államunk része volt? Haragszunk, és ebben a haragban élünk, és ez valóban identitás? Nem az eszme az identitás, az érték, amelyet képviselek, a cél, amelyért küzdök, és nem is az alig ismert magyar kultúra. Hanem az, ami a mienk volt, az, aminek a révén felsőbbrendűnek gondolhatjuk magunkat. És semmiféle reflexiója nincs, hogy míg mi oly nagyon dicsők voltunk, mit szívtak a lenézett kis népek, akik a magyarokat elnyomóknak gondolták, ahogy mi a labancokat.

És ez a hihetetlen kontextustalanság. Ez a csak magyar szemlélet, mert csak az számít. Édes magyar városok – ezeket ő mind tudja, sorolja is, mint valami hiszekegyet. De hogy pár száz kilométerrel odébb, mondjuk Bulgáriában mi van, milyen román városok vannak még, hol van a Krím, mi sújtotta a grúzokat vagy Moldáviát, azt nem. Hát még a világtörténelmet! Nem tudja, kit lőttek tömegsírba 1944-ben, pedig ők magyarok voltak és a magyar kultúrát gazdagították – vagy pont tudja, mondták neki, és ettől gyanúsak a számára.

Azt meg nem érzi, hogy ma már nem így viszonyulunk a nemzetünkhöz, nem 19. századi pátosszal és fogalmakkal, ma már nem kellene a királyságot és a színmagyar nemzetállamot siratni, mert nem attól volt jó nekünk, ha valaha jó volt. És ha ezeket siratja, az gáz, az nem csak terméketlen és avítt, hanem abból olyan indulatok következnek, mint amelyeknek az eszkalálódó eredményét a délszláv államokban végignézhettük húsz évvel ezelőtt.

Látom a szemén: hazaáruló vagyok. És azt is érzékelem, fogalma nincs a térképről és a múltról. Csak azt tudja, hogy mi magyarok, és főleg Erdély, az valami nemes. Csík, Háromszék szerinte megismerésre érdemesebb, mint Göcsej, a Kiskunság vagy Nógrád. Ezt szívta magába, olyan emberektől, akik hirdették, hogy ők ismerik az eltitkolt, igaz Igazságot. Eközben nem tud helyesen leírni egy összetett mondatot, fogalma nincs a nyelvrokonság valódi bizonyítékairól, Alföldi Róbertről annyit tud, hogy buzi, és nem olvasott egyetlen kortárs magyar regényt sem (nem is érdekli, mert azt idegenszívűek írták).

Tudja-e vajon ráncolt szemöldökű bírálóm, aki engem tudatlan liberális befolyásoltságúnak, netán – irgalom atyja, ne hagyj el – idegenszívűnek, de mit kertelek: zsidóbérencnek gondol, hogy miért nem hasznos mindent kiélezni a magyar–idegen ellentétre? Hogy mi a gond a “kereszténységgel”, a királysággal, a dicső múltunkkkal, a feudális viszonyokkal? Hogy a 20. század legelején kik voltak a polgári radikálisok, és milyen eszmékért küzdöttek, milyen személyek és eszmék és érdekek ellenében? Tudja-e, kiről van elnevezve a Baross utcában a könyvtár, és ő miket csinált még? Ki alapította az Országos Mentőegyletet? Kik álltak ki a nyomor ellen, kik dolgoztak a népművelésért és a felemelkedésért, kik követeltek általános választójogot, modernizációt, sértett követelőzés, homályos eszmények helyett kik dolgoztak keményen azon, hogy élhető legyen a világ? Kik voltak a korszakban az európai színvonalú, újító írók, festők, és ők milyen eszméket képviseltek? Vagy akár azt, hogy mi volt az ellentét a szociáldemokraták és a kommunisták között? Vagy neki egy banda?

Azóta sem tartunk ott, mint ami akkoriban remélhető volt, amikor felépült Budapest, amikor megszületett a huszadik századi magyar, modern kultúra, abban a tudatos, pezsgő miliőben, a Nyugat indulásakor.

Trianoni veszteségekről szól a friss Rubicon is, és már értem, ki mit miért hangsúlyoz, egyáltalán: miféle kérdései vannak, és az mit jelez.

Egyébként a holokausztról is sokat beszélünk, és még 1949-ről és 1956-ról. Hogy kinek mi a téma és a nagy veszteség, abba persze belevegyülnek a többgenerációs identitások, hogy kinek melyik felmenője melyik rendszerben szívott nagyobbat, és mikor élhetett nyugiban, netán kedvezményezettként, prosperált esetleg. A férjem családja és az én családom között ez kiáltó ellentét: egymás inverze a két családtörténet.

De amiről szinte soha nem beszélünk: az elmenekültek. Akiknek a munkája az első világháborúval szétesett, akik, ha túlélték, az 1919 végi helyzetet fenyegetőnek érezve, vagy az ellentengernagy érájában, vagy még később, 1933-tól egészen 41-ig elmenekültek innen. És nem az ő panaszaiktól hangos a történelem. Pompás elmék, tízezrével, az egész náci és nácibarát Európából, fizikusok, feltalálók, mérnökök, zsidók és baloldaliak. Magyar és magukat magyarnak is tartó állampolgárok, az értelmiség színe-java. És lettek aztán rangos tudósok, művészek, és hoztak dicsőséget – Amerikának. Mi magyarok imádjuk azt a sok veszteséget sorolni, szügyig dagonyázunk bennük.

Miért nincs szó soha róluk?

169 thoughts on “édes erdély

  1. nalam nagyon nepszerü vagy ezzel:) ez a trianonozas mar olyannyira idegesitöen mainstreamme valt, hogy minden politikai szereplö kötelezönek erzi, hogy elmondja hatvanezredszerre is, hogy megbekitse/maga oldalara allitsa az un. jobboldalt, hogy trianon volt a 20. szazad legrettenetesebb tragediaja. miközben ez egy baromsag es teljes zsakutca egy ilyen konstrualt nemzeti fajdalomba belegözölni, meg ezt az altalad leirt felületes erdely-giccset ismetelgetni. arrol a teljesen ertelmetlen tarsadalmi diskurzusrol nem is beszelve, hogy “melyik oldalnak mi faj jobban”, ahol trianon a magyarorszagi zsidosag meggyilkolasanak az ellenparja probalna lenni es ezekkel emberek komolyan ervelnek. teljes ostobasag es szeszt a fasszal gondolkodas. a, meg rengeteget tudnek erröl beszelni, mindenesetre köszi, hogy megirtad.

  2. Örülök ennek a cikknek – nem elsősorban mint blogolvasó, hanem mint egykori történelem-levéltár szakos. Még nem is olvastam el figyelmesen, de el fogom. Eszembe jut az 1989-es év ikonikus Alakja, akiről aztán – jóval később – úgy tűnt, rosszabb, mint a Synn Fein. De erről itt inkább ne…

    • nevezzük át Romániát Transzilvániának (úgyis mindenkinek drakula gróf jut eszébe transylvaniából ha románokról van szó), részei Erdély és România (így), többnemzetiségű alkotmánnyal, két főnyelvvel + regionális hivatalos nyelvekkel, ha kell a kisebb nemzetiségeknek (nemtom mennyire vannak) és probléma megoldva. Ha nagyon akarják, később ketté is válhatnak területi alapon, úgyis EU van.

      QED.

  3. Olyan világban szeretnék élni, ahol a magukat x-nek érzők y-országban is megélhetik egyéni és közösségi jogaikat, identitásukat, nemzetiségüket, és ehhez nem kell egy saját x-országot alapítaniuk.

    Magyarországon március 15. a nemzeti ünnep, egy bukott szabadságharc és függetlenségi mozgalom emléke. Mikor is lett az ország tényleg független? Az első világháború után.

    • jó, de attól még adott a kérdés, hogy akkor miért nem kaphatnak x országot, ha akarnak és az adott területen ők élnek? meg miért pont ezek az országok legyenek ezzel a területtel stb.

      amíg nem volt nagy állami struktúra meg központosított oktatás meg mindenféle, addig működött az, hogy a paraszt az egyik nyelven beszélt az egyik faluban az egyik szokásjog szerint élve, egy másikon a másikban, és „az állam” lényegében annyit jelentett, hogy melyik földesúrnak adózol.
      addig az volt inkább az érdekes, hogy vallási kompatibilitás legyen, mert a vallás határozta meg az életet.

      de azzal, hogy központosított, modern nagy állami strukteurák vannak, ami kb mindent leszabályoz, onnantól kezdve nem mindegy, hogy van-e olyan állam, ami a te nyelvi-kulturális hagyományaid (értékeid) szerint működik illetve csoportként van-e önrendelkezési jogod meghatározni, hogy hogyan élj, mint addig volt (azért vagy eleve csoport, mert egy ideig volt jogod önrendelkezni és sajátos életformát [kultúra] kialakítani).

      az Iszlám államnak is ez a vonzereje sok kisebbségben élő európai muszlim számára (azok, akik nem dzsihadisták, hanem csak úgy odaköltöznek, mert ilyen is van egy csomó), hogy ott „saria (muszlim törvények) alatt” élhetnek.

      amíg nem oldjuk fel a nemzetállamiság kérdését (mondjuk úgy, ahogy az unió egészen jól elkezdte európában), addig szerintem tök jogosak az ilyen követelések.

  4. “Fúj, én nem vagyok román, én erdélyi vagyok.” A fújt nem mondják, de a hangsúlyból érződik. Szerintem ez nem identitás-meghatározás, hanem leginkább sima rasszizmus. Olyan, mint amikor úgy jellemzünk valakit, hogy barna bőre van, de nem cigány.
    Érdekes, hogy a burgerlandi magyarokat emlegetve sosem mondják, hogy ne osztrákozd le őket. És ott nem is tudok nagy konfliktusokról az osztrákok és a magyar kisebbség között.Sőt, sokan örülnek, hogy annak idején elcsatolták a területet, és ők már Ausztriába születek. Ebből gondolom, hogy egyes határon túli magyaroknál ez a nagy nemzetieskedés nem hazaszeretet, hanem inkább gazdasági- rasszista sértődöttség: nem jártak jól Romániával, mert az életszínvonal alacsonyabb volt, ráadásul pont egy általuk megvetett néphez kerületek, ami tiszta szégyen rangon aluli, ezért kompenzálni kell bezzeg-hegyekkel és dicső-Kolozsvárral.

    • Kár lenne tagadni, hogy van az a fajta, akit leírsz. De ettől még a romániai magyar, ha fejre áll sem lesz román, legfeljebb román állampolgár (a tömbmagyarságban élő biztosan). Hogy mitől van ez így? Nagyon összetett. Már Magyarországról is csak alig-alig érthető, attól nyugatabbra pedig már szinte felfoghatatlan. Olyan mértékű párhuzamos együttélést, mint amit Romániában a magyarok és románok megélnek, a 21. századi Európában nemigen lehet még egyet felmutatni.

      • “a romániai magyar, ha fejre áll sem lesz román, legfeljebb román állampolgár”

        Szerintem ez nem ilyen egyszerű. Mért ne lehetne mondjuk kettős identitása? Magyar származású, de román állampolgár, ott nőtt fel, barátai románok, srb. Vagy a vegyes házasságok: egyik szülő magyar, másik román, gyerekeknek mindkét kultúrát, nyelvet továbbadják. És az is lehet, hogy valakinek magyar felmenői vannak, de ő már (kizárólag vagy elsősorban) románnak vallja magát, mert itt született, román az anyanyelve, stb.

        “Olyan mértékű párhuzamos együttélést, mint amit Romániában a magyarok és románok megélnek, a 21. századi Európában nemigen lehet még egyet felmutatni.”

        De mért olyan különleges ez? Szerintem sok ilyen van, pont a már említett határváltozások miatt is.

        • Pontosan, ahogy írod. A kettős (vagy akárhányas) identitáshoz kapcsolódások kellenek. Méghozzá igaziak, saját (semmiképpen nem kényszerű, mondjuk) kezdeményezésűek, saját igényen alapulók, vagy ahogy írod, vegyes családok. Ez egyéni szinten hoz változást. De ettől még valahogy társadalmilag alig-alig működik valami, mintha olajat öntöttek volna egy vizesvödörbe, az istennek sem alakul a párbeszéd. És ez legalább annyira múlik a román félen, mint a magyaron.
          Itt van a nyelv kérdése, mondjuk. Az azért elég fontos kelléke a kapcsolatnak… Nagy trianon óta nem sikerült egy módszert találni, ami társadalmilag oldja meg azt, hogy a székely megtanuljon becsületesen románul. (Ezt mindkét fél óriási hibájának tartom.) Attól, hogy valakinek az élete olyan helyzeteket hoz, és ő is jobban tanul nyelvet, még nem azt jelenti, hogy meg lehet ott tanulni, ha valaki akar. Ergo, csak az a baj, hogy ezek a büdös magyarok fenn hordják az orrukat és nem és nem akarják megtanulni a románt. Ezzel a váddal egyébként szórványban élők is élni szoktak a tömb felé. Fel se fogja, hogy ő se az iskolában tanulta, hanem a játszótéren, szomszédtól stb.
          Aztán a tanuló előbb utóbb munkát keres. Megdöbbentő volt számomra, hogy az én szememben románul jól beszélők is inkább olyan vállalatokat keresnek, ahol magyarokkal vannak körülvéve. Pedig mennyivel szélesebb palettáról választhatna, ha nem így tenne. Megdöbbentő volt ezután, hogy anyaként a kismamafórumon ahányszor szóba került a munkába visszaállás, mindig felmerült az is, hogy javítanának ezek a nők a románjukon. Ez teljesen logikus egyébként, a döbbenetes az, hogy a listához vagy százan írnak percek alatt, hogy őket is érdekelné a dolog, mégsincs egy hely egy tanár, akivel folytathatni lehetne a tanulást. Nem is beszélve akkor arról, hogy ez is csak egyéni erőfeszítés lenne, nem egy átfogó megoldás.
          Valami folyamatos döbbenet számomra, hogy magamat dislangviásnak gondolva (teli vagyok élménnyel, ami ezt megalapozta) egy másik országba költözve egyszerre két idegen nyelvet úgy tudtam megtanulni 2 év alatt, ahogy Romániában a románt 30 év alatt sem sikerült. Továbbá megtudtam magamról, hogy nem azért nem mentem bele otthon egyszerű mindennapi helyzetekbe, mert dacból nem akartam (jó, ezt otthon is tudtam, de most még annál is jobban tudom), hanem azért mert kerültem a környezetem romboló hatásait.

          Összetett ez az egész, és én úgy látom, valahogy itt is csak egy sablont, egy előítéletet sikerült megcsípni. Pedig ez itt nem jellemző.

        • Én, szórványban élő romániai magyarként nem igazán látom magam körül a kettős identitást. Rengeteg vegyesházasság van körülöttem, 10-ből 9-nek a gyerek román lesz. Csak román.

          Vegyesházasságban a mostani körülmények között nagyon tudatos szülőnek kell lenni ahhoz, hogy a gyereknek megad a kettős identitásnak egyáltalán a lehetőségét, és megtanitsd magyarul. És aki meg is tanitja magyarul, iskolába már román osztályba adja. És onnan arra a gyerek románnak vallja magát, aki esetleg ért vagy tud mondani egy pár szót magyarul. Ritka az üditő kivétel. Pedig olyan helyen élek, ahol lehetőség azért van megmaradni magyarnak. ( magyar óvoda, iskola, kulturális programok)

      • “Olyan mértékű párhuzamos együttélést, mint amit Romániában a magyarok és románok megélnek, a 21. századi Európában nemigen lehet még egyet felmutatni.”

        Aha, mert pl. Olaszország, Németország, Belgium, Svájc etnikailag homogén államok, katalánok, baszkok, okcitánok, bretonok, számik, írek, skótok, walesiek pedig egyáltalán nem is léteznek.

        • Én azt tapasztalom, hogy egy igazán sokszínű országban, egészen eltérő kultúrák között is messze nagyobb a kapcsolódás, mint otthon a bennszülött román és bennszülött erdélyi magyar között. Minél nagyobb képet nézek, ezt annál igazabbnak látom.

    • Az erdelyi magyarok helyzete joval szarabb volt, mint az ausztriaban eloke. es nem csak gazdasafi szempontbol. Nem a rasszizmus az alapveto problema, (persze ettol meg sok magyar lenezi a romanokat) hanem a tobb evtizedes szivatas. Valoszinubb, hogy ez az oka annak, hogy azonosulasrol szo sem lehet. Annak ellenre, hogy tisztaban vannak vele ok is, hogy a roman is ember, sot epp annyi jofej, mint szarhazi van koztuk, de ez nem irhja felul azt a nehany evtizedes, szellemi, anyagai es igen, nemzeti nyomorgast amin keresztul mentek. Masreszt, ami engem jobban zavart, hogy gyakaran lekezeloen beszeltek a magyarorszagi “taposokrol”, ez az amit sosem ertettem. Nem lehetek felelos olyasmiert amit nem en ideztem elo, de gyakran ereztem ezt a kinemmondott neheztelest vagy mit.
      A magyarorszagi nemzetisegi politika a 19 szazadban meg mindig liberalisnak mondhato az akkori europai altalanos nemzetisegi hozzaallast tekintve, mas kerdes, hogy a valosagban nem valosult meg maradektalanul.

      • Én a táposozást egy alacsonyabb rendűség-kompenzációnak látom. Jellemzően tudatlansággal vagy/és etnicizmussal jár karöltve.

      • Van egy csomó más példa is: svábok, lakosságcsere, kitelepítések. Szerintem annak ellenére, hogy nem szívatták őket, a burgenlandiak eléggé lenézték a magyarokat, ez nemzeti sport mindig, amikor ilyen szegény rokonokról van szó, és az etnicizmus a norma. A magyar ember szereti, ha lenézhet valakit, és zavarban van attól, ha nála civilizáltabb az, akit le szeretne nézni. Milyen érdekes, hogy többet szenvedett azoktól, akiket lenézett, mint azoktól, akik lenézték. Talán ez meg is magyarázza? Vagyis, azok az együtt élők szívatták, akik frusztráltan visszavágtak sok évszázadért, és nem azok, akik kulturálisan, szervezettségben, tudatilag és jómódban is előtte jártak.

  5. Erdély(iség) mint matyóhímzés. mint a “törzsek” (vö. On the spot). szépen előadják, igaziból már koreografált, mikor arra rándul ki az egyszeri, közben meg oly sokszor kiröhögnek a hátunk mögött: hát ezek jól bekajálták (amolyan székelyesen, de persze pár ember hamar észreveszi, azzal össze is kacsintanak). ebből élnek, nem hibáztatom őket.
    meg identitáskérdések: Magyar! az persze, hogy mi a különbség székely, erdélyi magyar, vagy romániai magyar közt, és egyáltalán: mi a Partium, és hol is van Erdély határa, szintén kevesen tudják. meg hogy van ilyen, hogy transzilvánizmus. a csángóra pedig: nekem már kényelmetlen használnom a magyar szót, inkább csak simán a csángót, vagy csángómagyart mondok. (anekdotikus történet ugye, hogy mikor kérdezik őket, hogy mi a nemzetiségük, általában azt válaszolják: katolikus)
    és nyakonöntve egy ilyen paraszti romanticizmussal: mert náluk még bezzeg…! mert ők még…! és az elvárás, hogy akkor az megmaradjon olyannak, ők őrizzék, legyenek élő skanzen, akkor is, ha beledöglenek, mert abból igaziból nem nagyon lehet megélni. meg hát miért ne akarnák azt, amire mindenki más is vágyik Európában. Károly herceggel szemben is komoly ellenállás van, mert próbál valamit megőriz(tet?)ni (biogazdálkodás vonalon). “hogy ezek azt akarják, hogy itt tapicskoljunk örökké a sárban”

    és egy elsőkézből beszámoló, ami szerintem eléggé tipikus: népzenészeket hívtak szélsőjobbos rendezvényre, és _senki_ nem vette észre, hogy az este második felétől már abszolúte nem játszottak magyar dallamokat (brahiból), hanem románt, németest, zsidót, cigányt – amit persze valószínűleg szintén Erdélyben gyűjtöttek, még nagyobb eséllyel cigány adatközlőktől.

    egyébként szeretem Erdélyt: mennyi mindent megőrzött, ami fontos. de azért tudni kell azt is: milyen áron. önként vállalta volna-e bárki, hogy megteszi…

    (az egyetemi történelemhez pedig: a 2000-es évekig elejéig tényleg eléggé oldschool volt a felhozatal tanárokban is, kurzusokban is, írásokban is – nem csodálom, ha nem sikerült kapcsolódni hozzá. azóta azért javul a helyzet, jönnek be kortárs kutatási szemléletek, olvashatóbbak lesznek az írások is (ezek erősen francia hatások amúgy). pl Atelier tanszék, Korall folyóirat, stb.)

  6. Itt töltötte egy lengyel történészprofesszor a hétvégét. Kérdezte, hogy miért lát sok helyen Trianon előtti Mo.-térképeket: autómatrica, házszámtábla stb. formájában. Dehogy ez száz éve volt és még mindig ezt emlegetjük? Nem értette. Pontos számokkal támasztotta alá, mekkora területet vesztett el Lengyelország. Kevesebbet, mint mi, de nem ezen van a hangsúly, Ott senki nem síránkozik ezen, legfőképp nem a jelen nyomorúság oka és része. Ismerős a helyzet, Máramarosba sokszor utazunk, ami nekem időnként Maramures, mert így nevezi az összes barátom, akikkel ott beszélgetni szoktam. Románok, angolok, hollandok, franciák, amerikaiak – akik ott élnek. Egy szál magyar sincs köztük. És én sem sírva vigadni járok hozzájuk. Az ott Románia, román hagyományokkal, ünnepekkel, szokásokkal, barátokkal. Van ilyen. Van két programom – Máramarosba és Kárpátaljára – , ahová nagyon nem azok kívánnak jönni, akiknek ez a magyarkodás hiányzik, sőt! Sokkal inkább azok, akik viszolyognak tőle, s találtak valamit, ami teljesen mellőzi ezeket a felhangokat. “Ezen az úton nem lesz Verecke, turulmadár és busongás a magyar sorson. Lesz viszont minden olyasmi, ami ezt az eltűnőben lévő világot, különös helyet jellemzi.” – szerintem a felesleges magyarkodás pont meggátolja, hogy a valódi színeit lássuk ezeknek a helyeknek.

  7. A közös ellenségnek mindig van egy összetartó ereje is. Ezért magyarkodik és igyekszik megőrizni az identitását az erdélyi magyarság, mert a románok elnyomják.
    Amúgy meg jelentkezzen, aki nem nézi le a románokat.
    Az erdélyieknek az is probléma, hogy ott sincsenek igazán otthon és Magyarországon sem.
    Trianon emlegetése tényleg visszás, mert ezek az emberek nem szeretnék Erdélyt visszakapni úgy ahogy most van, csak az értékeit, a többi nem kéne.

    • Neked ezt, hogy a “románok” elnyomják a magyarokat (és hogy erről sokkal többet kell beszélni, mint más sérelmekről, és mindenfélére lehet használni), MEGTANÍTOTTÁK. Nekem is megtanították, jó alaposan, de azért vagyok gondolkodó ember, hogy ezt felülvizsgáljam.

      Jelentkezem. A nyelvük fura, de kultúrájuk, sportjuk előtt leborulok, és kollektíve van minden Duna-menti kis néppel szemben bűntudatom, mert én nem csak a saját önigazoló történelmünknek olvastam utána, hanem annak is, hogy hogy bántunk mi többségi helyzetben velük.

      • “Ezért magyarkodik és igyekszik megőrizni az identitását az erdélyi magyarság, mert a románok elnyomják.”

        “Neked ezt, hogy a “románok” elnyomják a magyarokat (és hogy erről sokkal többet kell beszélni, mint más sérelmekről, és mindenfélére lehet használni), MEGTANÍTOTTÁK”

        A románok most, pillanatnyilag nem nyomják el a magyarokat Erdélyben, legalábbis a szórványban nem. Persze, nem is segitik őket. És lehet, hogy azért adják fel a magyarok olyan könnyen mostanában az identitásukat. Nincs ellenségkép.

        A nagymamám még TANÍTOTTA, hogy a román ellenség.

        De ugyanakkor a nagymamám személyes történetei mindig mélységesen emberiek voltak, és ahol tudott, segitett a románokon, és ők is rajta. De attól még ellenség volt.

        Az iskolába a román történelemórán pedig mi is úgy tanultuk, hogy a magyarok elnyomták a románokat….És nyilván itt is többet beszélnek a románok vagy a románná lett magyarok erről, mint akármi másról és fontosabb ez, mint akármi más.

        • Folyamatos a nyomás. Egymást nyomják, mint a mágnes nem cuppanós felei. Én úgy érzem, hogy az elnyomás érzékelése nagyon rokonítható egyébként a nők elnyomásával (csakhogy ugyanannál a szónál maradjak…). Sokak szerint már az is rég megszűnt, hiszen mindenki tanulhat és dolgozhat is, tehát, pont, vége. Pedig dehogy.

          • Tetszik a párhuzam.Hogy megszűnt teljesen, vagy csak a felszinen szűnt meg, vagy csak bizonyos kőzegbe szűnt meg a nyÍlt ellenségeskedés, nem tudom. Lehet, hogy mind a három egyszerre. A környezetemben inkább a tudatlanságot érzem és a meg nem értést. Ugyanazt, mint a nőkkel kapcsolatban.

      • “Neked ezt, hogy a “románok” elnyomják a magyarokat (és hogy erről sokkal többet kell beszélni, mint más sérelmekről, és mindenfélére lehet használni), MEGTANÍTOTTÁK.”

        Először ajánlanám Bíró Sándor könyvét, itt: http://adatbank.transindex.ro/cedula.php?kod=732

        Másodszor, nekem nem tanították, én kutattam, vizsgáltam, könyvet írtam róla. Elnyomtak és elnyomnak. Jobban, mint ahogy mi valaha elnyomtuk őket. És nem csak elnyomtak. Ölték is az őseinket. És ölnék ők jobban ma is, ha törvény és szokásjog nem gátolná őket benne. Aki nem hiszi, az olvasson román facebook kommenteket magyar témájú cikkek alatt, megmutathatom, miként ajánlotta fel a tulajdon unokatestvérem, hogy ha már lelkész vagyok, fogjam már meg a népem, és tűnjek el velük Romániából. Az egységes, homogén és vegyítetlen nemzetállam a második bécsi döntés óta deklarált aspirációjuk (erre is történész-bizonyítékaim vannak), ezt a modellt követte Ceausescu legionárius szocializmusa, és ez ment át 90 után a mai közbeszédbe és gondolkodásba is. Mivel kiirtani és elűzni vagy kitelepíteni nem tudnak, ezért csendes, de összehangolt, és a titkosszolgálatok által irányított módszerekkel ma a feloldódásunkon és a maradéktalan asszimiláción dolgoznak. Lehetsz magyar nekik, de legfeljebb olyan mértékben, amennyiben Klaus Johannis államelnök német (magát románnak tartja, anyanyelve román, max. egy bakszásznak mondható), vagy amilyen örmény Varujan Vosganian (lásd fennebb). Jóindulatú román ismerőseim kérdezték, miért nem tan

        • Bocs, szívat a laptop. Szóval, miért nem tanítottam meg a gyerekeimet románul. Mondom, tanítom. Kérdik, akkor miért nem tudnak? Jelzem, kisgyerekekről beszélünk. Amíg rá nem jöttem, hogy ők úgy gondolják, hogy az anyjuk csöcsénél miért nem beszélünk románul velük. Elvégre itt élünk. Mioritikus tájainkon a pluralizmus nem érték, és erről ők gondoskodnak n féle módszerrel,hogy nehogy elfelejtsük. Nem, nem fogják engedni, hogy magyar identitásunk megéljük. Most is nemzetbiztonsági kockázat vagyunk nekik (Krím és Kelet-Ukrajna után meg is értem). Egyébként Lucian Boia is bizonyította, hogy ők CSAK román Romániát tudnak elképzelni maguknak. 1940-ben az összes városuk sokszínű és kozmopolita volt (és nem csak az erdélyiekre gondol): Brailán pl. laktak magyarok, zsidók, németek, örmények, tatárok, lipovánok, törökök stb. Ma Románia 92 %-ban csak román. Ezeknek az embereknek az identitását legfeljebb nevük őrzi, de amikor Konstancán a vendéglős nyilvánvaló örmény névvel bemutatkozott, és rákérdeztem, hogy örmény származású-e, úgy nézett rám, mintha azt kérdeztem volna, hogy vizezi-e a bort.

          Mellesleg, amikor Holokausztról vitáztunk, te magad mondtad, hogy az alapjában véve bűn, és ezért elítélendő, nem azért, mert a zsidók morálisan, vagy történelmi indokok alapján nem érdemelték volna meg (nem érdemelték meg, ez is tény, de nem ez a legnagyobb gond a Holokauszttal, hanem az, hogy egyszerűen emberrel ilyet nem szabad tenni). Akkor meg nem fogadok el ebben semmilyen kettős mércét. A szomszéd falu lelkészének (Kispetri) brutális lemészárlása, a 21 egeresi ember kivégzése, hogy csak a hozzám nagyon közeli eseteket említsem, olyan sérelem, aminek a botránya nem relativizálható, és nem lehet történelmileg indokoltnak nevezni. Nem, azok az emberek nem szolgáltak rá, és nem érdemeltek ilyet. És ahogy mondani szoktam, a vér-algebra nem konstruktív, ha Erdélyből csak egy zsidót öltek volna meg, az is olyan égbekiáltó lenne, mint a sok százezret, DE ez a magyarokkal, románokkal is így van. A népirtás önmagában bűn, ezért nem lehet azt mondani, hogy emlegetése, hangsúlyozása illegitim lenne.

          És végül, az erdélyit románnak nevezni három okból lehet:

          1. tájékozatlanság
          2. tapintatlanság
          3. szándékos rosszindulat.

          Az első kettő megbocsátható botlás, ha az illető utána hajlandó korrigálni a megfogalmazást. De a harmadik, főleg akkor, ha az atyafi erélyesen kikérte magának, hogy ő márpedig nem román, megengedhetetlen. Ez a Gyurcsány szintje, aki tisztában volt a tényekkel, mégis a maga baromságait hajtogatta a húszmillió román munkavállalóról. Az ilyenre méltán mondja a székely, hogy “tápos köcsög”.

          A rasszizmus vádját pedig kikérjük magunknak. Ami engem illet, az én magyar identitásom nem mások ellen irányuló, kirekesztő konstrukció. A faluban két nyelven temetek, ugyanolyan jól beszélem a románt, mint a magyart. Fél családom román, ismerem a színházukat, kultúrájukat, tisztelem is, már ami belőle tiszteletreméltó, de NEM vagyok román, és aki ezt nem érti, és kirekesztő vadállatnak gondol, annak javaslom, hogy éljen medvék között kerítés nélkül.

          • De azért az nem igaz, hogy nem tudsz olvasni. ennyire elragad az indulat? Nem neveztem erdélyit románnak, egy román nyelvű, Romániában látott, román rendező és színészek által létrehozott előadás kapcsán merészeltem kiejteni a Románia szót. Az Erdély szót akkor használom, ha releváns. Nem minden romániai helyen, helyzetben releváns, itt nem sok köze volt a magyarpknak a dologhoz, és ezt az én löttyös beszélgetőpartnetem pont úgy nem értette, ahogy, ezek szerint, te sem. Jelenleg nincs ilyen ország.

            ” te magad mondtad, hogy az alapjában véve bűn, és ezért elítélendő, nem azért, mert a zsidók morálisan, vagy történelmi indokok alapján nem érdemelték volna meg” SOHA, SEHOL ILYESMIT NEM ÍRTAM, ne hozz ilyen helyzetbe.

            A holokausztot kis h-val írjuk, és légyszi, ne kezdd el, kérdésként se vesd fel, hogy megérdelmelték-e. Rohadtul nem ezt írtam, amit itt interpretálsz, ezt te szedted ki és haszáltad a magad igen kétes, áldozathibáztató céljaira. Felvethetetlen a kérdés, hogy bárki bármilyen faji alapú kirekesztést megérdemel-e, nemhogy genocídiumot. NE. El se kezdd.

          • “A szomszéd falu lelkészének (Kispetri) brutális lemészárlása, a 21 egeresi ember kivégzése, hogy csak a hozzám nagyon közeli eseteket említsem, olyan sérelem, aminek a botránya nem relativizálható, és nem lehet történelmileg indokoltnak nevezni. Nem, azok az emberek nem szolgáltak rá, és nem érdemeltek ilyet.” Senki nem is tette, nem nevezte indokoltnak és nem relativizált. Nem erről volt szó. Miért ferdítesz? Mellesleg valóban nem hasonlítható 21 fő eseti lemészárlása hatmillió emberéhez, a módszeres és világuralmi célú kiirtáshoz, de ebbe én sem kezdek bele. Nem írtam olyat, ami szerint kettős volna a mérce. Nem a teljes Erdély-problematikáról írtam, hanem arról, hogy mi a bánatnak nem lehet már elfogadni, hogy a többnemzetiségű, szászok, magyarok, románok stb. lakta ország neve ROMÁNIA.

            Szeretném normálisan, értelmesen, racionálisan és háborítatlanul használni a szavakat, és minél kevesebb ideológiát, gyűlöletet és bosszú ihlette értelmezést hallgatni…

          • “És végül, az erdélyit románnak nevezni három okból lehet:

            1. tájékozatlanság
            2. tapintatlanság
            3. szándékos rosszindulat.

            Az első kettő megbocsátható botlás, ha az illető utána hajlandó korrigálni a megfogalmazást.”

            NEM neveztem erdélyit románnak, az országot neveztem Romániának és egy román színházi előadást román színházi előadásnak.

            Mi az ország neve?
            Releváns-e az én kontextusomban, hogy erdélyi terület? Miért?
            Milyen színház az, ami románul zajlik, román rendezővel, román színészekkel, Romániában? A 21. században?
            Tényleg nem érted?

            Unjuk már, egyszerűen, a pátoszt, a dramatizálást, a belemagyarázást, a felsőbbrendűséget, közben a megalkuvásokat, azt, hogy nem látjátok műások sérelmeit, a bizonygatást, a löttyös indulatot… soha nem lesz béke.

            Nagy baj van, ha ennyire értelmes emberek is elfogultak és felületesek. Fogd már fel, ott van a főszövegben, és még háromszor leírtam azóta, miől volt szó, amikor a román szót használtam.

          • ” De a harmadik, főleg akkor, ha az atyafi erélyesen kikérte magának, hogy ő márpedig nem román, megengedhetetlen.” Kész vagyok. Nem hiszlek el. Ki beszélt az atyafiról?
            “Erdély, javít. Ne románozd le őket.”

          • Éva megelőzött, de én is azt gondolom, hogy soha, semmilyen körülmények között nem kellene senkit sem táposnak, meg csonkaparasztnak nevezni, akármit is tesz. Ez ugyanaz, mintha valakit a bőrszínén keresztül kritizálsz, nem pedig a cselekedetein keresztül.
            Ugyanakkor, soha, semmilyen körülmények között nem érdemli meg egy erdélyi magyar sem, hogy lerománozzák, még ha ennek egyébként nem is szabadna szitoknak lennie. Miért is lenne, normális esetben? Nem rosszabb nép mint bárki más. DE, és ezt fontosnak érzem, én nem tudhatom, milyen érzés a sokadik generációs kisebbségiként élni, hurcolni a megöltek, elnyomottak (Duna-delta, faluégetés, stb, tudom, hogy tízezrekről van szó…) emlékét. Így én nem vitatom el annak jogát, hogy valaki haragudjon, fájjon, megélje azt amit meg kell neki ahhoz, hogy tovább tudjon lépni. Ha hihetünk a szakembereknek, a veszteséget az anyaországiaknak is meg kell élni, hiszen a csonkítás közös élményünk, ezért engem nem zavar annyira a Trianonozás, mármint a veszteség mivoltának kommunikálása. A hőbörgés, gyűlölködés, ellen-létezés, épp a veszteség méltó feldolgozásának kerékkötői viszont nagyon.
            Azt is megfigyeltem, mint egy mintázatot, hogy a határontúli magyarság imádja kipécézni és megfogalmazni Magyarország hibáit, gyengeségeit, rossz döntéseit, mintha ez lenne a mainstream a közgondolkodásban.
            Szar a kormányunk, röhejesek a hegyeink, nevetséges az oktatási rendszerünk, a sok balekot hogy ki lehet inni a pénzéből Tusványoson, szar az élelmiszerünk, jobb is hogy Romániához tartoznak hisz még ott is jobb az élet, nincs egy rendes ásványvizünk, de még Jocó bácsitól is mifasznak kell odalenni, hát Erdélyben minden tanár pont olyan, a ‘magyaroknak’ meg ez a nagy szám. Azért az nyilvánvaló, hogy ez mind így van, tök igaz, oké, nincs belőle sértődés.
            Csak hogy is mondjam, eléggé visszás, hogy a határon túl élő, akinek sem beleszólása, sem lehetősége arra hogy ez másképp legyen, vagy hogy éppen pont így, jogot formál erre. A többség nem is látta 1-2 kisebb kirándulást leszámítva Mo-t. Tehát milyen alapon nyilvánul meg így? És mi értelme ennek? Főleg annak fényében, hogy azért csak-csak befutnak a pályázatok a templomfelújításra, infrastrukturális fejlesztésekre, eszközbővítésre, fesztiválra, táncházra etc. (az mondjuk, hogy ezt hogyan korrumpálja az erdélyi és magyarországi politikai elit, meg még az egyház is karöltve, szintén egy finom történet).
            Halmozottan hátrányos helyzetűként a saját sorainkat rendezni előbb, majd aztán megkeresni a külső okokat, tízszer nehezebb mint amennyire igazságos. De van más választás?

            • Mit jelent az a szó, hogy tápos? Állati táp? Vagy nem kapott anyatejet?

              Bárki értelmes emberként igazolhatónak trat egy ilyen szóhasznákatot és attitűdöt?
              Lelkészként? Értelmiségiként? Keresztényként? Apaként? Kisebbségiként?

              • Szerintem ez a metaforája a természettel együttélő, erdélyinek és a bolti élelmen élő magyarországinak, aki nem képes megtermelni az ennivalóját.
                Lásd még tápos malac, tápos csirke. Nem a víg zöldben nyargalászik, hanem mesterségesen etetik ( ).
                (Különben tényleg jóval tisztábban étkeznek, vagyis a szó valós különbséget jelez, csak ugye társul hozzá a megítélés, a lenézés)
                Mi az állattartásban használtuk ezt a kifejezést arra az állatra, ami a zöldek és az egyéb, feldolgozatlan élelmek helyett boltban vásárolható tápon nevelkedett, következésképp gyengébb, kevésbé ellenálló, kiszolgáltabb, távolabb van a természettől. Ezenkívül használtuk még abban az esetben is, amikor az állat nem volt képes a természetes élelmet megszerezni vagy megemészteni, ezért hozzá kellett táplálni egyéb forrásból, pl táppal.

                • És vajon svéd, brit, francia embereken is számon kérik azt, hogy urbánus életet élnek és szellemi vagy tudásalapú foglalkozást űznek?

              • Tudtommal a müzlievő embert (és mivel azzal Magyarországon találkoztak először, így az ottaniakat) hívják így, a müzli pedig az állati táp metaforájaként jelenik meg, ahogy Pikareszk is írta. Nem vall tájékozott, érdeklődő, másikat tisztelő emberre a használata, finoman fogalmazva. Mindezt úgy, hogy müzlit sok éve esznek már Erdélyben is.

            • “én nem vitatom el annak jogát, hogy valaki haragudjon, fájjon, megélje azt amit meg kell neki ahhoz, hogy tovább tudjon lépni.” De basszus, én nemhogy nem magyart, még csak nem is embert, hanem román színházat “románoztam le”, és bátorkodtam nem külön hangsúlyozni, hogy amúgy a város valaha “a miénk” volt… (én nem is tudom, ki volna az a “mi”, ezt mesterségesen konstruálták és nyomták belénk, semmi köze valódi, erős közösségeinkhez). Ez is bántó? Az ország neve Románia, majdnem száz éve. Nem vagyok revizionista, népbutításnak és politikai visszaélésnek tartom a csonkamagyarországozást, a gyerekekbe való belenevelését ennek a traumatikus megközelítésnek (a németek tök másképp álltak a saját területvesztésükhöz és bűneikhez, nem is ott tartanak, mint mi, pedig “bűnösebbek” nálunk”), a hiszekegy kibővítését, a térképeket (kb. olyan ez, mint ma a NER).

        • Most olvaslak.
          “ölnék ők jobban ma is, ha törvény és szokásjog nem gátolná őket benne.” Ez kb. az egész világon így van. És ez elégséges garancia is. Jogállam a neve. Ez gátol, és ez véd meg, főleg, ha amúgy a különbségeket, elkülönülést hergelik ideológiailag. Amelynek része a siratás, az erdélyezés, a “magyarságtudat”, a csíkisör-jellegű vehemencia.

          Ne haragudj, de neked is megtanították, ebbe nőttél bele, az érzelmi-indulati megközelítést is, a pátoszt is. Könyvet is ezért írtál. Tudós lettél, de ugyanott nőttél föl.

        • “Aki nem hiszi, az olvasson román facebook kommenteket magyar témájú cikkek alatt” Ugye nem gondolod, hogy ez pontos kép volna? Ugye tudod, mire ragadtatja az embereket a net és a jólmegmondom kísértése?

          • Magyar kommenteket is lehetne olvasni, akár a legújabb tusványosi eseményekkel kapcsolatosakat is, azok is igen tanulságosak lehetnének arra vonatkozóan, hogy ez a pátoszos erdélyizés, a nemzeti érzés túldimenzionálása, mindenek felé való pozicionálása mennyire káros. És elsősorban ránk káros, magyarokra, olyan pusztítást visz végbe, hogy ehhez képest a románok a fasorban sincsenek. És még akkor semmit se szóltunk a tényleg giccsbe hajló, kiárusított erdélyi “nemzethy” nosztalgiáról.
            Erdélyiként is azt kell mondanom, hogy elsősorban mi nyomorítjuk meg magunkat ezzel az állandó múltba révedéssel, a vélt és valós sérelmeinken való állandó kesergéssel, az előjogaink követelésével (lásd a magyaroknak legyenek jogaik, de a család az csak férfi és nő c. történet), a reális helyzetértékelés, a valós lehetőségeink kamatoztatásának elmulasztásával.

    • Jelentkezem! Nem nem nézem le a románt. Embert nézek.
      Úgy gondolom, népességarányt tekintve, az erdélyi csak kicsivel nagyobb mértékben “magyarkodik” jobban, mint egy hasonló réteg Magyarországon. Ezen felül a “magyarkodást” nettó kényszerhelyzetnek látom. (Akkor is, ha ez nem mindenkinél tudatosított helyzet.) A romániai magyar szimplán csak romániai magyar, legalábbis a gondolkodóbbja.
      De van egy Magyarország felől jövő erős erdélyi pátosz ezzel együtt pedig egy erdélyi-giccs nyomás, és a kereslet megtalálja a kínálatot. Borzasztó káros egyébként.
      Én, Erdélyben vagyok otthon. De otthonosan tudom érezni magam máshol is. Ma, Magyarországon nehezen tudnám otthon érezni magam. Érdekesnek találtam mellesleg, hogy külföldön élve majdnem minden magyarországi megkérdezte tőlem, hogy hogyhogy nem Magyarországra akartunk költözni. Én meg fél percig csak pislogtam, hogy ugyan miért tettem volna? Erdélyinek lenni pedig identitás, a romániai románnak is. Erdély nem csak trianon függvényében való, mégis úgy tűnik nekem, mintha csak így beszélnénk róla…

      • Minden szavaddal egyetértek. És csak azzal egésziteném ki, hogy sajnos mostanában azt láttom, hogy minden érték valahol giccsé válik abban a pillantaban, mikor már kezdenek üzletet látni benne.

        Tőlem is sokmindenki mondja, hogy miért nem költözünk Magyarországra. Általában meglepődök én is a kérdésen. Minthogy azon is, hogy hogyhogy tudok románul ha egyszer magyar vagyok….vagy hogyhogy tudok magyarul, ha Romániában élek…

      • “De van egy Magyarország felől jövő erős erdélyi pátosz ezzel együtt pedig egy erdélyi-giccs nyomás, és a kereslet megtalálja a kínálatot. Borzasztó káros egyébként.”
        Ó igen, hogy én mennyit kellett magyarázzam, hogy milyenek a medvék és a székelyek, mekkorák a hegyek otthon… Mindezt úgy, hogy medvét alig láttam, s székelykedős identitásom sincsen, nem is vágjuk a fát az erdőben. Meg zakuszkareceptek, pálinka, kürtőskalács, tündérkert… hú hogy utálom, mikor olyanok akik nem is jártak soha arrafele, mitikus elveszett paradicsomként beszélnek róla, és jobban tudják, én hogy viszonyulok hozzá. (nyilván könnyes szemű nosztalgiával, na persze…)
        Budapest-Csíkszereda közti buszjáraton, pihenőben bácsi kiszáll, nézegeti a Királyhágót, s mondja, hogy de kár, hogy ezt a sok szépet elvették tőlünk. Ha jól értettem, tőlem és még valakiktől, mert ő ugye csak szakérteni akart. Mondom neki, hogy a családomnak tudtommal nem volt itt elvett/eladott földje, s ugyan mit kezdjek én azzal, ami úgy 70 éve történt, s nem volt benne részem. Meg is lepődött rendesen. (Azért nagymamám nyilván másképp élte ezt meg, én anyám hozzáállását örököltem.)
        Anyám mindig azt mondta, hogy magával tol ki az, aki nem tanul meg románul, s most már nincs is értelme a múlton keseregni, alkalmazkodni kell. A szomszédnénihez jártunk át macskázni, ő törte a magyart, mi a románt (5-7 évesen, utána már jobban ment). A román irodalmat pedig egy ritka talpraesett, felkészült tanárnő tartotta gimiben, sok mindent ott értettem meg, nem magyarórán.

      • De jó ez! Épp bennem is összegződött: nem a románok ellenében és nem is a magyarországi magyarokon való csüngésből vagyok magyar, hanem csak egyszerűen magyar vagyok. Ha úgy tetszik erdélyi magyar, nehogy azt higgye bárki is, hogy a pontosítás hiányában megtéveszteni vagy valakitől valamit akarok. (Se nem Romániában, se nem Magyarországon élve a román barátainknak nem, de a magyarországiaknak még mindig hosszan kell magyarázni, hogy a nemzetiségemet firtató kérdésre miért mondom, hogy magyar vagyok…)

    • Én azt hittem, hogy ha majd ott leszek, hogy lenézem a románokat, kollektívan, úgy, ahogy Magyarországon ‘szoktuk’.
      Aztán, mikor jártam-keltem köztük, vásároltam a boltjukban, ettem az ételüket, néztem a színházi előadásukat, semmiféle lenézést nem éreztem, sem gőgöt, sem haragot velük szemben, sőt, egyáltalán semmit. Nem vagyok ottani, ez azért gondolom számít, mert nincsenek transzgenerációs traumáim, stb.
      De a butaságot, a rosszhiszemű kicsinyességet, a barbárság romboló megnyilvánulásait (nem csak olyan van, most itt fent északon, egy kicsi, izolált nép köreiben mozogva látom), a jövőben való gondolkodás hiányát, és a kényszeres átcsomagolást nem szeretem. Csak hát, ebből van Magyarországon is, úgyhogy kár lenne román népszokásoknak beállítani.

  8. Hát, igen, az én apám is nemes pátosszal mesélt a Szabadkai öregekről, akik sírva énekelték az irredentista nótákat. Habár én az erdélyszerelembe nem estem sosem, azért a magyarságtudatom nekem is keserűségből, igazság utáni vágyból és a fensőbbrendűség biztos tudatából van összegyúrva. És fáj Trianon…
    Vagyishát fájt. De szerencsére már okulok. Nekem hiánypótló volt a történelmi folyamatok ismeretében és a kellő rálátás megszerzésében a slejmes trianon film. Már egy ideje nézem a többi videójukat is, és csak süllyedek el folyton a saját műveletlenségem, mérhetetlen butaságom és megvezetettségem észlelése okán.
    Nagyon sokat gondolkodtam ezen. Sajnos iszonyú buták vagyunk, és a közoktatás csak még tovább süllyeszt bennünket az ostobaság mocsarába. Vagy 150 éve folyton elhúz innen az okosok nagy része. Mi, akik itt maradunk, egyre műveletlenebbek vagyunk.
    Ha valaki a családjából nem hozza a kritikus gondolkodást és a rálátást, vagy annak szándékát, a közoktatásban nem fogja magára szedni, az biztos, közmédia nem létezik, a vezetőink pedig általában direkt rájátszanak, hogy legyünk még ostobábbak. Sokszor nagyon reménytelennek érzem ilyen szempontból a helyzetet. Az egyetlen biztató fejlemény az internet, és hogy mostanra nagyon szabadon hozzá lehet férni az információkhoz, de ehhez azért sokat kell keresgélni, ráadásul elég tudatosan. Márpedig aki keveset tud, az van a legjobban meggyőződve róla, hogy ő tudja a lehető legjobban.
    Nagyon örülök, hogy te is előjöttél ezzel a témával! Sok szó van Trianonról, csak nem úgy, ahogy kéne.

    • “a magyarságtudatom nekem is keserűségből, igazság utáni vágyból és a fensőbbrendűség biztos tudatából van összegyúrva. És fáj Trianon…”

      Ez iskolai szinten volt tanitva a harmincas években. Szóval ez a fajta identitás nem véletlen. A nagymamám mesélte hogy minden iskolai napon az alábbi imát kellett elmondaniuk kisiskolás korában.

      “Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek egy isteni örök igazságban, hiszek Magyarország feltámadásában”

      Ez kisgyerekekbe generációkat meghatározóan beleég, egyébként nagymamámba is.

      • Igen, apu is ezt mesélte. És generációkon átívelő kötelező érzelemként már meg sem kérdőjelezzük. Szándékos a T/1. Szerintem tipikusak az érzéseim, és a reflexes gondolati sémáim. Csak próbálom feltérképezni…

    • ” nekem is keserűségből, igazság utáni vágyból és a fensőbbrendűség biztos tudatából van összegyúrva”

      De jó, hogy említed ezt. Én is éreztem valami hasonlót gyerekként, még talán fiatal felnőttként is. Plusz az összetartozás érzése, kis nemzet, dicső fiaink, stb. Aztán ez teljesen kikopott. Az egyetlen dolog, amit még mindig nem tudok elfogultság nélkül szemlélni, és ami jóleső, kicsit büszke otthonos érzést ad, az a magyar irodalom és a nyelvünk. De a többi nem igazán tud meghatni. Minden népnek érdekes a kultúrája, megvan a maga történelme, akkor meg mire ez a nagy felhajtás? Mitől lennénk mi különbek? (Na jó, azért a Honfoglalás zenéjén a mai napig meghatódok, pedig, hát, izé….)
      Ma már, azt hiszem, sokkal inkább európai identitásom van, mint magyar. De ehhez is társul valamiféle felsőbbrendűségi érzés (európai kultúrfölény?). Pedig hát én aztán tényleg sok emberrel találkozok a világ minden tájáról, akik folyamatosan rácáfolnak az előítéleteimre. (Friss élmény: a google stree view-val nézegettem random ázsiai meg afrikai városokat, és elcsodálkoztam, hogy mennyire hasonlítanak az európai városokra. Ha letakarnánk a feliratokat, a képek 80 százalékáról simán elhinném, hogy Magyarországon készült.)

  9. ez az én jellemfejlődésem egyik narratívája – a másik az otthonszülés :p
    indultam onnan, hogy volt valami durva irígység bennem, már egész kiskoromtól. ez a miénk volt, miért vették el. aztán volt a borzasztó veszteségérzés, meg a szomorúság, hogy pusztul a magyar kultúra, közelről néztem-láttam a beolvadást és nagyon sajnáltam. és nem voltam hajlandó pl románul megtanulni (utólag meg vertem a fejem a falba). aztán jött az, hogy mindenkinek joga van ahhoz, hogy elismerjék a sajátjának vallott identitását (vagyis bunkóság lerománozni vagy leamerikaizni valakit, aki magyarnak vallja magát), de nem várható el senkitől az sem, hogy mindenféle áldozatok árán, szórványban is megtartsa a nyelvet, a kulturát. aztán meg az, hogy az is legyen mindenkinek a saját döntése, hogy pl megtanítja-e az adott nyelvet a gyerekének. és a végén már én is odaadtam volna a nemzetit a románoknak ünnepelni, mert ami nekünk trauma volt (és tényleg az, és nem mellesleg szerintem egy teljesen elbaltázott döntés is egyben), az nekik öröm, és miért ne lehetne ezt megérteni, miért ne lehetne egyszer ezt az ő szemszögükből nézni. ezt amúgy először a Mucha-múzeumban éltem át, amikor néztem a pénzekhez tervezett illusztrációkat.

    • Nem vonnám ki az egyén és mikrokörnyezete felelősségét. DE, nem mindegy, hogy társadalmi szinten milyen közegben, milyen feltételekkel kell egy másik, nyelvet megtanulni. (De kellemes volt a sok rossz után a jót is megtapasztalni a saját bőrömön…) Nem mindegy milyen a reakció, amikor ezt a nyelvet megpróbáljuk használni. A közeg jelenleg gátja a nyelvtanulásnak.
      Mivel közeledés ügyben érdemi eredményeket alig sikerült felmutatni, a magyar politikusok (a helybéli) és az értelmiség is azzal dolgozik, amivel tud: ha keveredés után magyarokat (identitásokat egészében) vesztenek, akkor inkább azon dolgoznak, hogy izolálják őket. (Így kimondva, persze soha, hiszen sz iskolában is tanul románt a gyermek. Na de milyen eredménnyel?) Ezzel együtt nyílt kapukat döngetnek, könnyebb ez a román félnek is. De ez megint egy vesztes-vesztes játszmára fut ki.

    • A román nemzeti ünnepről. Ha nem lenne olyan mélyen etnicista, és Románia alkotmányában deklarálva nem lenne egységes és oszthatatlan nemzetállam (értsd, aki állampolgár mind román), akkor még örülni is volna minek, ha volna kivel.

  10. Van TGM-nak egy jó írása nacionalizmus vs. etnicizmus témában. Jószívvel ajánlanám. A probléma lényegét és gyökerét én ebben látom. Ez (etnicizmus) Magyarországnak is nagy baja, Romániának is. Nyögik, nem visz előre.
    Románia kapott egy jókora adag saját elefántcsonttornyába zárkózó nyakas magyart, akivel nem bír szót érteni, mert megint etnicizmusnál vagyunk. Annál a bonyolultabb esetnél, amikor egy országhatáron belül több szereplőt sújt erőteljesen ez a kór.

    • Kapott? Mondjuk úgy, hogy lopott magának. Ahogy egy ismerősöm mondta: Sahe nem bocsátják meg nekünk, hogy elvették tőlünk Erdélyt.

      • Kapott. Több éves tudományos munkával, rengeteg tárgyalás után. rátermett magyar békeküldöttség, diplomaták, szervezetek, vezetők húzták meg így a határokat. Politikai megfontolásból. Hogy ne legyen többet ekkora hatalmi tömb, mert azt mutatta a háború, hogy veszélyes. Benes agresszív volt, de román oldalon nem volt ilyen jellegű vezető. El kéne ismerni a saját felelősségünket végre.

        • Ez nálam kimeríti a nyilvánvaló tények tagadása, mint bántalmazás kategóriáját. Sajnálom. Trianon minden szempontból igazságtalan, győztesi gőgből meghozott, meggondolatlan, a helyzet és főleg a következmények kellő és alapos ismerete és megfontolása nélkül hozott, erőszakos diktátum volt. Nem mondhatod, hogy a magyar népet nem erőszakolták meg akkor. Nem, semmilyen olvasmányod és értlemezési keret nem jogosít fel arra, hogy ezt nekem, az én állításommal szembehelyezd, és követeld, vagy sugalmazd, hogy nekem ezt el kéne ismerni. Ehhez egyszerűen nincs jogod.

          • “a nyilvánvaló tények tagadása, mint bántalmazás” én nem tudok ilyen bántalmazásfajtáról. Akkor van szó bánztalmazásról, ha jelemző az egyirányúság és az, hogy a bántalmazó félmek hatalmi többlete legyen.

            Nem értelek. Nem kell semmit elismerned, de, légyszi, érvelj pontosan. Te is leírhatod a véleményed, és én is. Szóvá tettem, hogy úgy reagálsz, hogy nem érted, mit írtam, viszont elferdíted és a saját érdekeidnek, indulataidnak megfelelően belemagyarázol mindenfélét. El tudom képzelni, hogy számodra van ennek ethosza, de ez nem valódi vita, értelme sincs így.

        • Lofaszt volt a magyar kuldottseg ratermett. Mar bocs. Sajnos meg jol felkeszultek sem voltak. Pont a tortenelmi szerepet hangsulyoztak az etnikai helyett es kurvara nem volt sem esszeru, sem fair a diktatum. Elbenaztuk itt-ott, mi is. Mondjuk az is kerdes, ha jobban felkeszultunk volna elerunk-e tobbet.
          Teny, hogy ekkorat egyetlen mas allam sem szivott, a bunhoz merten tul nagy volt a buntetes.

          • Ez a ‘büntetés’ amúgy nem csak egy afféle, félig-meddig ürügy volt a feldarabolásra? Jó alkalom?
            Meg hát, akármennyire is indokolt poltikailag, meg kibélelt jogilag egy ilyen döntés, a lakosság számára járhat tragikus következményekkel. Nem lehet jól húzni efféle vonalakat.

            • Persze, hogy az. A hatalmi “egyensulyi” politika mindent felulirt. De lehetett volna maskepp meghuzni a hatarokat, (pont mert nem a terkepen irkafirkaltak, hanem valodi emberi sorosok multak rajta, minimum korultekintobben, meltanyosabban kellett volna es lehetett is volna meghuzni az uj hatarokat) szinmagyar teruletek elcsatolasara milyen indok lehet a magyarazat? Erdely mindenkepp ment volna, amirol itt szo van olyan teruleteek amelyek vagy teljesen vagy nagy tobbsegeben magyarok lakta. Sajnos a magyar politika nem latta elore, kicsit keson “kaptunk eszbe”. De, nem minden nyugati politikus ertett egyett a franciak hajthatatlansagaval, akadt nehany kevesbe “kemenyvonalas”, de ez nem sokat szamitott mar akkor. Szerintem mindenkepp mi voltunk a nagy vesztes, kar ezt relativizalni mar csak azert is, az erkolcsi adut elohuzni azert nincs ertelme, mert a lenyeg nem az, sosem volt valojaban az, foleg ha egesz Eu. politika-tortenetet veszuk.Mifele erkolcsi foleny indokolhatja ezt? semmilyen.
              Tulajdonkeppen oruljunk, hogy a tiszantul nem kerult a romanokhoz, az sem sok tenyelzon mult. Ennyi erovel az is jogos lett volna, magyarazhato igy utolag is?
              MAr csak azert is erdemes vegiggondolni, mennyire szar volt az a diktatum, mivel mi mar tudjuk mihez vezetett, raadasul a celjat nem erte el es a nemeteket sem gyengitette meg.
              Ha meltanyosabb lett volna, nagyvonalubb talan nem folyatatodik a 2. vh.-ban. De most nem akarok itt belepofazni meg jobban a tobbiek diskurzusaba, ez nem egyszeru tema, erdemes alaposan atolvasni a korszakot.

              • Nekiállok, most úgyis van időm. Ha van online forrás, amit te ajánlanál, ne tartsd magadban.
                Amúgy épp azon gondolkoztam tegnap, hogy mi volna, ha az EU vagy akárki, úgy döntene, hogy valamiért, szankcióképp elvesz Mo-ból egy kisebb darabot, és átcsatolja egy másik országhoz. És arra jutottam, hogy akármilyen indokkal tenné is ezt, nem lenne kevésbé barbár és elfogadhatóbb, mint maga az indok. És nem arról van szó, hogy bármelyik környező ország kultúrája vagy polgárai alacsonyabb rendűek, ez a gondolat már csak reakció. Hanem arról, hogy ez megfosztás lehetőségektől, erőszakos belenyúlás, törvényszeűen bekövetkező sorvasztás. Ha visszaugrunk, mindez egy olyan korban, amiben a kisebbségpolitika nem volt tényező de kiforrottnak semmiképp nem volt mondható, tehát nem volt jogi és közigazgatási háttér, védelem.
                Talán az efféle események is vezettek ahhoz, hogy ma a nacionalizmus és az etnicizmus ellenében a világfiság, a globalizációs törekvések a tendenciózusak. De ha ezt a feltételezést elfogadom, akkor ugyanott vagyok, hogy ez megintcsak reakció, a túlélésé. Továbbra sem tartom elfogadhatónak, modernnek, európainak, stb a bármilyen formában történő darabolást, elcsatolásokat, tömegek elsorvasztását netán kiirtását.
                Kell legyen megoldás egy terület közös használatára, felügyeletére.

                • Most találtam erre a blogra: http://valtozomult.blogspot.ro
                  Az első cikk pont erről szól. A többit még nem olvastam, de a szerző egy másik blogját régóta követem.
                  ”A háború után kialakult helyzetet – amely végül is a trianoni békében nyert végleges formát – nem lehet emocionális vagy morális alapon megközelíteni. A történelem igen ritkán ,,jutalmaz” és ,,büntet”. Ha a határok kialakulásában valamiféle morális rendező elv megvalósulását keresnénk, a történelem tanulmányozása során hamarosan zavarba jönnénk. Gyakran lenne olyan benyomásunk, hogy a ,,jó el nyerte méltó büntetését”, azaz lépten-nyomon találkoznánk morálisan megmagyarázhatatlan esetekkel.”

                • Konyvet tudnek inkabb ajanlani. Ormos konyveit, spec en nagyon szeretem, mert vilagos, logikus, rendszer szinten magyarazo.

  11. Szerencsés véletlen folytán egy szakmai-baráti, esti vendégségben megismerhettem egy kiváló egyéniséget: műfordítót. Mi is volt az ő identitása? (Két éve már nem él, nagy kárára a magyar irodalomnak is: https://hu.wikipedia.org/wiki/Anamaria_Pop) Ha valaki átfutja ezt a wiki-címszót, amiben hosszabb a műfordításainak jegyzéke, mint az életrajza, megérti, amit nem tudok szavakba foglalni az identitásról. Egyébként semmi személyes kötődésem nincs Erdélyhez, úgy értem, családi hagyomány, ilyesmi. Más: érdekes, hogyan tükröződik a mai felfogás Erdélyről a szóhasználatban. Ha sűrűn vagy szórtan magyarlakta, romániai földrajzi helyről beszélnek, az mind “Erdély”, pedig pl. sem Nagyvárad, sem Temesvár nem volt a történeti Erdély része, az mind Magyarország volt. A szóhasználat változik és ez nem is baj, el kell fogadni.
    Sokat megértettem az Erdély-kérdésről Závada Pál idegen testünk c. regényéből. Tompa Andrea új könyvét, az Omertát még nem olvastam. Ezekből alighanem többet meg lehet érteni, mint a Puzsér-Vágó vitából a FB-n, meg az arra való kezdeti reagálásokból. Ki az a Puzsér…?

  12. Komment a válaszposztra.

    “Elolvastam azt az írást, nekem speciel nagyon nem tetszik, de tiszteletben tartom, hogy különbözőek vagyunk és mindenkinek más a véleménye és a meglátása.

    De! szívesen meghallgatnám akkor is a véleményét, ha mondjuk tíz évig ott élne és részese lenne mindannak, amit már Júlia is leírt.

    És én is kijavítom azokat, akik azt mondják Erdélyre: Románia. Mert nekem nem Románia, nekem ERDÉLY. És szeretem édesen, keserűen.”

    Nem véletlen, hogy nem élek ott. Nem oda születtem, és nem is mennék oda élni. Nem kell kipróbálni azt, amit ti szívtok, azért, hogy leírhassam: nekem, többgenerációs budapetiként miért megy agyamra az erdélyezés.

    Javítsa csak, fejem kezembe temetem, az enyémet ne javítsa senki, mert pontosan és racionálisan használtam a nyelvet: “Egy színházi előadásról beszélek, életem nagy élményéről, amelyet Romániában láttam.

    Erdélyben, javít. Ne románozd le őket.

    Román rendező volt, román színházi hagyomány, román nyelven, angol felirattal, történelmi magyar városban. Nem azt mondtam, hogy román város és nem románoztam le senkit. Azt mondtam, Romániában láttam. Itt Közép-Keleten nem esnek egybe az országhatárok és a kulturális régiók, mint azt jól tudod.”

    – nem fog átmenni a korlátolt, érzelmi alapú nacionalizmus bírálata az összetákolt, fensőbbrendű identitásúaknak.

  13. Az édeserdély, a táposmagyar, a büdösoláh nagyjából ugyanaz a kategória. De én mindeniken felszisszenek. Ha kultúráról van szó, nehéz egy napon emlegetnem magyart és románt. Eszembe sem jutott volna, Éva, hogy románul néztél meg egy színdarabot. A kommentekben olvasható okokból nehezemre esik bármit (pl. filmet, regényt) románul befogadni. (Édesanyám is itthon, Erdélyben, Magyarországon született, 1942-ben, édesapám magyar iskolába járt, magyar címer van a bizonyítványán – amit titkolni, rejtegetni kellett, el kellett volna égetni. Amikor pedig a hazug történelemleckét kellett volna románul felmondanom – tízévesen, magyar városban, magyar iskolában, nem mondhattam, mert édesapámtól tudtam, hogy hazugság. “Minden hazugság, ami románul van”. Ilyen hamuban sült pogácsával nehéz is román kultúrafogyasztónak lenni.) Azért megteszem néha.
    Persze, tudom, hogy a gyerekeimnek jobb lenne, ha tudnának románul, de itt nincs közel s távol, akivel gyakorolhatnák, az iskolában meg nem fogják megtanulni, ebben is egyet kell értenem a kommentelőkkel. Nem akarják. Valakik. (Az iskolai program követelményrendszere nem esik egybe az idegennyelv-oktatás hogyanjával, de annyira nem, hogy aki szín tízes románból, nem biztos, hogy be tudna vásárolni egy kisboltban.)
    Leborulni sem tudok a kultúrájuk és a sportjuk előtt. El tudjátok képzelni, hogy nem tudom magaménak érezni annak az országnak a himnuszát, ahol élek? És nem ideköltöztem! Ha a magyar Himnuszt hallom libabőrös leszek. Hogy lehet Olimpiát nézni így? Egy román delegáció tagjaként, Olaszországban hármas zászlófelvonásnál is a magyar himnuszt éreztem magaménak. (És jött, hogy énekeljem az olaszt.)
    Van egy viccem is, amikor az álmából felriadó Habsburg Otto megkérdezi, hogy:
    – Milyen focimeccs ez a tévében?
    – Osztrák-Magyar meccs, jön a válasz.
    – Na, és kivel játszunk?

    • Ha világszínvonalú, én akár koreaiul is. Miért ne tenném? Magyar, értő emberek, színházértők színe-java szervezte nekem. Román színészek játszották. Nem értelek. Tehetnek ők arról, ami ideológia, szemétség román–magyar viszonyban megesett? Értelmes ember létünkre meddig viszonyulunk még mindenhez érzelmi alapon, elfogultan? Hol ebben a határ?

      Én ügy vagyok vele, hogy
      sörözni önmagában hülyeség, nagy-nagy ostobaság, nagyon kis élvezetért hatalmas ár, és még drága is
      koccintani is hülyeség
      de ha már kocc, akkor pont és csak sörrel nem koccintani etnikai (kuruc) okból még nagyobb hülyeség
      azt hajtogatni, hogy lejárt a 150 év, szintén hülyeség, talán a legostobább.

      “El tudjátok képzelni, hogy nem tudom magaménak érezni annak az országnak a himnuszát, ahol élek?” El tudom. Vegyes lakosságú országban laksz. Számos, komplex tényező vezetett ide, sok bűnünk van benne nekünk, magyaroknak. De a nagy indulatokat nem értem.

    • Nincs rendes tankönyv sem. Amit szinten nem ertek, hogy lehetséges ez? Egy ekkora, ennyi ideje kialakult kisebbséggel, nem volt ra gondja senkinek.

  14. Hogy Erdély édes lenne, vicc, csak az hiszi aki nagymagyarkodik, vagy még nem járt ott az egyhetes, Medve-tó-Parajd-Kolozsvár háromszögben tett utakon kívül.
    Testközelből tapasztalni az ottani viszonyokat (1 év) kijózanító, benne az összekacsintó, anyaországit szívató, lenéző, gúnyoló székellyel, már amikor székely. Mert mikor mi, ahogy a helyzet kívánja. Meg a románul megtanulni nem hajlandó fiatalsággal, meg az Erdélyországot kívánó, pátoszosan buta magyarországival. Meg azzal az attitűddel, amivel rendszeresen lábon lövik magukat, csak másnak ne legyen igaza. Ott dolgoztam, külföldi tapasztalattal felvértezve sokszor sokkal jobban mint a helyiek, és minden lehetséges módon keresztbe tettek. Ott az a ritka madár, aki nyitott és jobbat akar.
    De a román kisebbség politika nagyon problémás, és módszeresen árt. Elszabotálja a magyar nyelvű oktatást (nem ritkán magyar segítséggel), az igazságszolgáltatás részrehajló (a lakosság nagy része nincs tisztában a jogaival, nem is akar változást, tanult tehetetlenségben leledzik), és a helyi források hiányában, a központosított gazdálkodás sorvasztja a régiót, infrastrukturálisan. Mintha a rothasztás nem az ő országukat rombolná.
    Ezeket én Erdélyben tapasztaltam, tömbmagyar vidéken, a szórványt és a teljesen román területek viszonyait nem ismerem, úgyhogy nem általános érvényű amit írok.

    • Pikareszk júl. 22. 16:33-as hozzászólására akartam írni, hogy nagyon egyetértek! És kár, hogy a jelenlegi politika egyik oldalról sem támogatja a jobbat akarókat.

  15. Egyszer úgy huszonöt évvel ezelőtt azt mondta nekem valaki, hogy aki magyar, az érzelmi alapon szeretné “visszaszerezni” Erdélyt, de aki értelmes, az tudja, hogy a jelen politikai (és társadalmi és földrajzi és mittudoménmilyen, talán leginkább jelző nélkül kellett volna hagyjam) helyzetben ez hülyeség lenne, vagyis nem fogja az ilyetén vágyait sem hangsúlyozni, sem tenni érte. Csak álmodozunk róla. Nekem ez a hozzáállás nagyon tetszett akkoriban, magamévá is tettem, és nem nagyon történt azóta sem olyasmi, ami miatt változtatnék rajta, annak ellenére, hogy messze nem ugyanaz a politikai helyzet, mint akkor volt.

  16. Ami még szintén egy érdekes jelenség, hogy Trianon kapcsán az esetek elsöprő többségében Erdélyről, és csak Erdélyről beszélnek azok, akik szeretnek állandóan erről beszélni. A Partium, a Délvidék, a Felvidék, pláne Kárpátlaja alig kerül szóba. Ez valami székely lobbi? Értem én, hogy Erdély helyzete amúgy is különleges, de éppen attól különleges, hogy a Magyar Királyságtól is jobban szeretett független lenni, mint feltétlenül egy király alá tartozni a többi a magyarral – vagy ez most kötekedés a részemről?

    • Nem, egyáltalán nem az. Felvidéki ismerős is kérdezte már ugyanezt, hogy miért előbbre való Erdély. Gondolom a mérete közrejátszik ebben, egyébként fogalmam sincs.

      • Tündérország – Móricz Zsigmondnál a kiismerhetetlenség, a “minden másképp van”, a kiszámíthatatlanság, a csalóka látszatok miatt nevezi így az erdélyi fejedelemséget az egyik szereplő. A királyi Magyarország sokkal centralizáltabban, szabályozottabban működött – felvilágosult abszolutizmus, ugye – benne a Partium, Felső-Magyarország, Délvidék. Erdély vajdaságból fejedelemség lett, majd kb. 250 év óta nagyhercegség volt, csak 150 éve Magyarország része (“Únió Erdéllyel” – hányadik is a 12 pontból?). Igen, határozottan más volt, mint a többi országrész. (Noha nagy különbségek voltak a jobb sorsú, gazdagabb, fejlettebb és a szegényebb, elmaradottabb királyi magyarországi vármegyék és kerületek között is.)

          • Mert ha a kivételezés alapja az, amit leírsz, akkor ez puszta pátosz, múltba révedés és a hajdanvolt dicsőség fölötti sóhajtozás, nem? Akkor nem az emberi veszteséget sajnáljuk, vagy legalábbis nem nagyon veszünk róla tudomást.
            Nem a lényeggel foglalkozunk?
            Egyébként köszi, hogy ezt leírtad. Egyáltalán nem vagyok jó történelemből, az olvasmányos, humán szemszögből vizsgálódó, árnyalt töri meg hiánycikk 🙂

            • Én onnan és azóta vagyok buzgó, hogy mostanában sorra szerkesztem a huszadik századról szóló könyveket, és rákeresek ezekre. Trianon történész-tanulmánykötet, pesti gettó, kecskeméti zsinagóga, történész által írt, tág horizontú családtörténet, és sok cikket is olvasok. Rendszeresen rákeresek ilyen szereplőkre, hogy Apponyi Albert, Teleki Pál, Tisza István, Klebelsberg, Bethlen, Bibó, Kun Béla, Károlyi, Erdős Renée, Herczeg Ferenc, Jászi Oszkár, Szabó Ervin, és döbbenek. Már van értelmezői képességem, már kapisgálom, mi mit jelent. Átértelmezem Babitsot, József Attilát is, mármint a közéleti szerepüket, értem, hogy nincs olyan, hogy “kommunisták”, mert hatalmas különbség volt polgári radikálisok és kommunisták, szociáldemokraták és népbiztosok, de még a radikálisok és a feministák között is.

            • pikareszknek:
              az “édeserdély” hazug nosztalgiájának a mélyebb gyökereire akartam utalni. Nagyon káros a régmúlton való sóhajtozás! És kiváló alkalom a populista megszólalásokra, amikre sok a példa a közéletben. Nagyfokú tudatosságra van szükség ahhoz, hogy az öröklött beidegződéseinket tudatosítsuk, szemügyre vegyük és rendbe rakjuk. Miért van az, hogy ha egy kisebbségi család, pl. romániai magyarok egy harmadik országba emigrálnak, természetesnek veszik, hogy ott a többségi nyelvet mielőbb megtanulják, a gyerekeket a helyi iskolába írassák, alkalmazkodjanak a mindennapi életben? Persze más lehet ez Kanadában, mint itt Kelet-Európában. De ahol nem jó kisebbséginek lenni, ott többséginek se jó lenni, ezért volna értelme a demokratizálódásnak úgy általában. Most éppen nem ez a hivatalos program… Hogy szidták sokan árulónak Markó Bélát a kormányban való részvételéért!

  17. Nyaralunk, olvasom a Rubicon patetikus, nem szakemberek által írt cikkeit (kisvárosi műkedvelőmúzeumigazgató, műkedvelő, tehát nem kutató, írófejedelemnek nevezi Herczeg Ferencet…), és szerintem ijesztő ez a lelki közösség szöveg, az érzelmi típusú magyarság, csonkítás, széttagolt nemzettest, lelki testvéreink stb. szóhasználat. Ez senkinek sem zavarja az ízlését ma, 2017-ben? Nincs és nem volt olyan fajta egység és magyar érzület, mint amire utalnak, utoljára 1849 és a passzív rezisztenicia idején volt ilyesmi, de az is egy konstrukció mint romantikus nemzetfogalom. Azóta ezt úgy értették: “mi, nacionalisták, az idegen szívűek és az asszimilálódottak ellenében”. Csupa ellentét, vádaskodás volt a magyar közélet, éles szakadás, bűnbakképzés. A huszadik század elején pont azokat, akik korszerű irányban, aktívan tettek a magyar kultúráért, fellendülésért, akik gondolkodtak, a feudális viszonyok felszámolását, az általános választójogot, haladó művészetet, társadalomtudományt, szekularizációt, dogmátlan oktatást, a nők egyenlőségét, a munkások művelését, a felzárkózást segítették elő, kirekesztették és gyűlölték, lezsidózták, sok más mellett a nem zsidó Adyt is, de nem kezdem sorolni. Kik? A nacionalista-keresztény-konzervatívok, “a” magyarok, azok, akik inkább Gárdonyit és Szabolcska Mihályt tartották jó írónak-költőnek, mint Adyt, Molnár Ferencet, Móriczot vagy Bródyt. És az ő szellemi örököseik tartják ma is a bolsevikokat, a szabadkőműveseket, a zsidókat, a gonosz nagyhatalmakat, Benest, a vörös grófot stb. bűnösnek Trianonért, miközben megdöbbentően műveletlenek. Ők használják ezeket az érzelmi típusú érveket magukba nézés helyett. És még csak nem is tudják, hogy mi mondatja velük az érveiket. Ez továbbörökített, elemien hamis, önfelmentő, improduktív, gyűlöletet gerjesztő és avíttságban tartó attitűd.

    Csak a sérelemben van egység, csak ha van közös ellenség. Egyébként hazaáruló és idegenszívű a másik magyar. Az ötven-száz éve asszimilálódott honfitárs is. A húszas években pedig közhangulat egyáltalán nem fogadta sem szívesen, sem hatékonyan az elcsatolt területek tősgyökeres magyar menekülőit. Lehetőség volt vagyonvesztés nélkül állampolgárságot váltani, bő félmillióan jöttek a kis-magyarországi középső területekre. Ipart vesztettünk el, rokoni kapcsolatokat, utazási lehetőséget, természeti és kultúrkincseket, és ez érhető és jogos, teljesen átérzem a döbbenetet, de valahogy mindig a nemzetre, a szívre, magyar testvéreinkre stb. hegyezik ki, ami érzületként NEM volt, illetve csak a nacionalisták közösségét jelentette, politikai lózungként volt jelen, amikor szükség volt rá. Most is így van, a Fidesz pont ezt csinálja.

    Ahogy nézem az 1910-es adatokon alapuló térképeket, tömbmagyar lakosságot csak a Felvidék és a Partium kis, határmenti sávjaiban és Erdély középső részén veszítettünk, ott valóban nagyon nagyot. Tehát az elcsatolt területeken már a békeidős népszámlálás szerint sem volt többségi magyar lakosság, pedig, gondolom, magyarságukat a gyanútlan dualizmusban öntudatosan vállalták, és akkor még a románok, ruszinok, szlovákok, szerbek voltak az elnyomottak.

    Nem a lényegről beszélünk megint, nem a felelősségről. Vörös gróf van, zsidó összeesküvés van, gyűlölet van, Horthy-féle értelmezés van ma is. Eközben nincs szó arról, hogy
    ki is robbantotta ki a háborút?
    ki vesztette el, és miért?
    kik szólaltak fel kezdettől a háború ellen? megsúgom: mind baloldaliak voltak.
    miért és kik is juttatták hatalomra Károlyit?
    okkal tartották-e a nagyhatalmak veszélyesnek a Monarchiát, egy ekkora területet-államot-befolyást háborús szempontból?
    hogyan bántunk mi a kisebbségeinkkel, nem volt-e tán erőszakos magyarosítás?
    mire megyünk azzal ma, ha érzelmi húrokat pengetünk?
    ráadásul tudatlan, tanulatlan, felbuzdult emberek körében? mi a cél? mi a realitás?
    hogyan függ ez össze az antiszemitizmussal és anti-baloldalisággal?
    milyen stratégiákat követnek ma a kisebbségi magyarok, milyen a viszonyuk az anyaországgal és miért?
    miért nézik le az anyországiakat, viccelődnek a kárunkra? milyen alapon? mit várnak “tőlünk”?
    miért tolják a mi életünket megkeserítő Fideszt a szavazataikkal, miért fogadják el a sok pénzt, támogatást, erkölcsi gesztust, ha elközben ennyire lenéznek és hibáztatnak?
    miért csak addig van közösségi érzület, amíg ugyanazt a sérelmi politizálást fújjuk, amit ők? a mi gondjaink miért nem számítanak?
    mit tesznek ők a sorsuk jobbításáért, magyarságuk megőrzéséért, túl ezen a búbánatos hibáztatós valóságferdítős sérelemkereső játszmán? nem megy el erre túl sok energia, kapacitás?
    akik ma Romániában magyarként sikeresek, aktívan tesznek a magyar kultúráért, nyelvért, politikáért, közösségekért, és nem álhagyományőrzésként, turulozás, rovásírás meg ilyenek, hanem a mai, élő értelemben, azok milyen stratégiákat követnek, milyen viszonyban vannak a román többségiekkel, és milyen eszméket vallanak?
    kinek a feladata a kisebbség sorsának javítása, miért kéne ebben közösséget vállalni, miért kell nekem is meghatódnom és behúzva lennem ebbe az álmagyar álközösségi szövegelésbe, ha számomra nem racionális, hanem gyűlölködő, immoráélis, korszerűtlen, amt képviselnek? Erdélyben mindig el kellett titkolnom, milyen eszmékben hiszek…
    nem látják, hogy Viktort sem a jólétük vagy a politikai céljaik, hanem a szavazataik érdeklik?
    miért nem vérciki 2017-ben sem az érzelmi nacionalizmus, revízió, jeles értelmiségiek szájából is?
    hogy történhetett meg ilyen műbalhé ekkora indulatokkal, mint a csíki sör?

    Nekem ezek a kérdéseim.

    • “Miért tolják a mi életünket megkeserítő Fideszt a szavazataikkal, miért fogadják el a sok pénzt, támogatást, erkölcsi gesztust, ha eközben ennyire lenéznek és hibáztatnak?”

      Nem vagyok annyira tájékozott, de az az érzésem, hogy ez a székelyek részéről kőkemény üzlet. Főképp azok részéről, akik Erdélyben élnek és ott is maradnak, és igyekeznek jóban maradni a román állammal is, meg a magyarral is. Utóbbit meg sakkban tudják tartani azzal, hogy választójoguk van. Éppen ezért nagyon megfontolandó, hogy szavazhasson-e az egy magyar országgyűlési választáson, aki nem Magyarországon adózik…

    • Én is úgy látom, hogy nagy nemzeti érzés, összetartás csak politikai lózungként létezik, talán soha nem is létezett másként, nem véletlen, hogy a magát nemzetinek valló oldal egyik alapvető jellemzője, hogy másoktól megtagadja a nemzethez való tartozást (baloldaliak, zsidók, nem keresztények stb.) Ma sem működik össznépesség szintjén sem, bárhogy hivatkoznak rá, erőltetik a nagy összetartozást a kettős állampolgárság intézményét sose szavazta volna meg magyarországi többség. Az érzelmi húrok pengetése a hatalom részéről puszta manipulációs eszköz, a lelkes amatőrök részéről meg talán némi szellemi maszturbáció (A nagymagyarkodás obligát velejárói a történelem, magyar nyelv és irodalom nem ismerete, én mindannyiszor meg is lepődök ezen, hogy mennyire.)
      Amit én bizonyosnak vélek: a veszteségeinken való kesergés, a rajtunk esett igazságtalanság feletti méltatlankodás, az előjogaink (történelmi alapon való) követelése, a sérelmeink dramatizálása meggátol a cselekvésben, a saját helyzetünk bármilyen mértékű javításában. A régi (nem Fidesz-párti) RMDSZ-szel folyamatosan elégedetlen volt az erdmagyar közösség többek között azért is, mert nem volt elég nacionalista, nem dolgozott alá eléggé ennek a nacionalista diskurzusnak, hanem ehelyett pragmatikus módon politizált, kompromisszumokat kötött, reális célkitűzések felé araszolgatott. Ehhez képest az autonómiakövetelésünkkel kb. úgy nézünk ki, mint az egyszeri fogyókúrázó, aki az első adventi gyertya meggyújtásakor elhatárotta, hogy leadja súlya felét karácsonyig… Ehhez képest az új garnitúra már teljesen szépen kibékült a néplélekkel, meg a Fidesszel, teljes az összhang…
      De hogy akkor mégis miért ekkor igény az érzelmi szálak pengetésire? Azt gondolom, hogy valahogy olyasképpen működik mint a tradicionális asszonyszerep nők által történő éltetése. Az erdélyi magyarok beleszületnek és belenőnek egy másodlagos állampolgári státuszba, hogy ők nincsenek otthon (se itt, se ott igazán), hogy nem többség, hogy alkalmazkodniuk kell, erőfeszítéseket tenni egy többé-kevésbé ellenséges többségi közegben. Ez sokszor nem könnyű: ezt a másodlagosságot, a többségben való lét, hazában való lét biztonságosságának hiányát én sokkal inkább traumaként éltem meg mint Trianont (ha már trauma). Mindenesetre maradhatunk annyiban, hogy ez egy nem előnyökkel, hanem sokkal inkább hátrányokkal járó helyzet. És akkor erre jön egy ilyen önigazoló, felmagasztaló ideológia, hogy ez aztán mekkora érték, és hogy ettől mennyivel faszábbak vagyunk mi mint mások. Nehéz ennek nem bedőlni az adott viszonyok között, na. Abban növünk fel mindannyian, hogy a nemzeti megmaradás a legfőbb jó, mellé némi felsőbbrendűség-tudat (hogy mi civilizáltabbak vagyunk), vélt és valós sérelmek, ez így együtt túl jó táptalaj sokaknak (többeknek).
      Ezért tolják a Fideszt, mert a Fidesz megerősíti őket ebben, és mert nem látnak túl ezen. Szinte egyoldalúan csak a Fidesz-média jut el hozzájuk, de ha nem így lenne, a nagy többség szemében a magyar baloldal nagyon hosszú időkre elvágta magát a dec. 5-i népszavazással. Az erdélyi magyar a magyarországi magyarnál is hierarchizáltabb, konzervatívabb társadalom és a nemzeti identitás nagyon túl van dimenzionálva, a baloldal meg úgy jelenik meg, mint ami ennek a felrúgásán, lebontásán dolgozik – ennyiben kétségtelenül anti-baloldali. Viszont én 22 év erdéyi és 8 év magyarországi élet után azt mondhatom, hogy nem antiszemitább mint a magyarországi magyar társadalom, sőt. Erdélyi antiszemitizmussal én csak magyarországi importként találkoztam Erdélyben (a református egyházon keresztül, egyébként).
      Amúgy meg persze mindenki a maga is buborékjában él, én nem találkoztam a magyarországiak lenézésével, kárukra való viccelődéssel sem, tudom, hogy létező jelenség, de remélem, hogy azért marginális (fene se tudja). Amit a magyarországiaktól a legtöbb általam ismert erdélyi vár: elfogadottságot, befogadottságot, egyenjogú magyarként való elismerést. Soha senkitől nem hallottam, hogy pénzügyi támogatást várt volna el. Amitől még persze igaz, hogy elég sok pénz ömlik ki az erdélyi magyarsághoz, még ha ez nagyon nagy részben nem több klientúraépítésnél és szavazatvásárlásnál.
      Van egy kisebb mindezen szemfényvesztésen átlátó, progresszív réteg, akik “aktívan tesznek a magyar kultúráért, nyelvért, politikáért, közösségekért, és nem álhagyományőrzésként” – azt tudom mondani, hogy iszonyú ellenszélben, alkalomadtán életveszélyes fenyegetések között is dolgoznak. Kis szigetek vannak, egyre kisebbek.
      Az egész nacionalizmusba való beleborulás egyébként a kivándorlásnak dolgozik, talán nem is véletlenül. Minél méltatlanabbnak, sérelmesebbnek találják az erdmagyar létet, minél inkább elveszik a tényleges cselekvés területe, minél inkább belevesznek a tehetetlenségbe, a dicső, sosemvoltúgyigaz múlt siratásába, annál inkább lesz logikus választás a Magyarországra való kivándorlás. Igy készül a kultúraazonos migráns.

      • ‘Van egy kisebb mindezen szemfényvesztésen átlátó, progresszív réteg, akik “aktívan tesznek a magyar kultúráért, nyelvért, politikáért, közösségekért, és nem álhagyományőrzésként” – azt tudom mondani, hogy iszonyú ellenszélben, alkalomadtán életveszélyes fenyegetések között is dolgoznak. Kis szigetek vannak, egyre kisebbek.’

        Ilyet láttam én is.
        A másik, egyik kedvenc sztorim. Magyar állam ad pénzt profi fotósoknak, erdélyieknek, meg magyarországiaknak fotótáborra, fényképezzék évig Erdélyt, album és portfolió készítése a cél.
        Profi fotós el is megy, s megkéri az amúgy színes lapbútorok közt élő Noémit, hogy ugyan álljon már székely ruhában, a sajnálatból nem kidobott, régi asztal mellé. Noémi amúgy évente 2x3x húzott székely ruhát, gyerekként, felnőttként meg már soha, de na. Erre jön a pénz, ezt kívánja a magyarországi kultúracsináló pénzforrás. Hazafelé, vacsora előtt őz rohan át az úton, hatalmasat ugrik, profi fotós le is kapja, csodás kép, lelkendezek, mehetne bele az albumba. Nem fog, ez tuti nem. Miért? Hát mert aszfalt van.
        Na, ennyire nem kell a realitás az agymosó gépezetnek, és ebben mindenki velük táncol.

    • “akik ma Romániában magyarként sikeresek, aktívan tesznek a magyar kultúráért, nyelvért, politikáért, közösségekért, és nem álhagyományőrzésként, turulozás, rovásírás meg ilyenek, hanem a mai, élő értelemben, azok milyen stratégiákat követnek, milyen viszonyban vannak a román többségiekkel, és milyen eszméket vallanak?” – ki mit. Konkrétan a mi városunkban, szórványban,van három féle irány: van egy Magyar Ház, ki erősen jobboldali, pénzt is kap különböző alapitványokon keresztül ( nyilván Fidesz közeliek mind). Viszont aktiv, és rendszeres programokat szervez a magyarságnak, amibe sok minden belefér: tárlatok, irodalmi estek, szórakozás, tudományos előadások, cserkészet, táncház, színjátszó tábor gyerekeknek, történelmi körök, stb. Legtöbbje tartalmilag is igényes, bár kétségtelenül jelen van a turulozás meg hasonló is, különösen egyes köré sereglő emberek mentalitásában. A román többségiekkel nem hiszem, hogy különösen tartaná a kapcsolatot,.

      Továbbá van az RMDSZ, aki politikai szinten, kevésbé látványosan tesz meg sok mindent az iskoláért, az engedélyekért,lobbizik stb. Benne van a város döntéshozó testületében, ergó napi viszonyba van a román többségiekkel, akikkel nyilván napi szinten kompromisszumokat köt.

      És vannak bizonyos ezektől független, aktív emberek,akik politikailag kerülik a valakihez való tartozást, de mégis valamit akarnak tenni. Viszont tenni függetlenként valamit csak úgy lehet, ha jó viszonyba van valaki a Magyar Házzal ( jobboldali) és az RMDSZ-el ( inkább baloldali) és a plogármesteri hivatallal. És akinek ez a kényes egyensúlyt sikerül megvalósitani, az össze tudja hozni a magyarságot, és civilként azokat az embereket is meg tudja szólitani, akik kerülték mindezeknek a szervezeteknek a környékét is elvi vagy más okok miatt. Meg tudják szólitani a fiatalságot (fesztiválok, hagyományőrzés, mindenféle körökön, civil rendezvényeken keresztül) és egyes vegyes házasságba élő szülőket is, hogy érdemes átadni a magyar kultúrát.

      • Az miért van, hogy a vegyes házasságokba születő gyerekek szinte teljesen románokként nevelődnek fel, még a nyelvet sem tanulják meg?
        Nem ismerek személyesen ilyen családokat, de sokaktól hallottam ezt. Vagy ez a beolvadás természetes folyamatának része?

        • Elsősorban azért, mert a többséghez mindig könnyebb tartozni, hasonulni – nem igényel külön erőfeszítést. Továbbá azért, mert a két nép közötti viszonynak megfelelően gyakran egy hatalmi játszma lesz a házasságban, és nehéz nem hierarchikusan, egymás melletti/egyenrangú, többes identitásként kezelni, felépíteni. Én tudok erre egy árva példát, ahol egyik szülő magyar, másik román és a gyerekek “rommagyarok”, mindkét nyelven kb. egyformán tudnak és mindkét kultúrához, néphez tartozónak tudják magukat, de azt gondolom, hogy nem véletlen, hogy külföldön élnek. Az otthoni szociokulturális környezetben, elvárások között, többségi-kisebbségi viszonyrendszerben ez sokkal nehezebben megvalósítható.

          • ….és mostanában különösen a magasabban képzett családokban valósítják meg…ők tudnak túllépni mindazon, amit johannale írt. Akinek fontos a kultúra, annak fontos az átadása is. És környezetembe tudok több vegyesházasságot, ahol a gyerekeknek ‘kettős identitásuk’ lett. Olvastam is valahol erről egy tanulmányt, hogy lassan az erdélyi szórványban csak az elit réteg fog megmaradni magyarnak, mert csak az fogja magyar iskolába adni a gyerekét. Merthogy olyan családot is ismerek, akik színmagyarok, de románul beszélnek a gyerekkel, mert román iskolába adták. Közelebb van, könnyebb.

            • “az erdélyi szórványban csak az elit réteg fog megmaradni magyarnak, mert csak az fogja magyar iskolába adni a gyerekét.”

              Ezért olyan iszonyúan fontos a Kallós alapítvány, és a szórvány-iskola rendszer, mert a nem-eliteknek is biztosítja a lehetőséget a magyar kultúrában való szocializációra. És ezért lett volna olyan iszonyúan fontos a magyar kormányok Erdélynek szánt támogatása. Arról nem beszélve, hogy tizedénél sem vagyunk annak, amit 1940-1944 között a magyar kormány a dél-erdélyi szórványoknak adott. Csak a református egyház mai húsz milliárd forintnak megfelelő összegben részesült, de kapott még a Magyar Népközösség és a római katolikus egyház is. Az a Sapientia Egyetem tízévi költségvetése, mindössze négy év alatt. A keleti akcióról, és az Észak-Erdélybe pumpált óriási összegekről nem is beszéltünk.

              Azt gondolom, Magyarországnak, akárcsak annó Németországnak a sok szásszal és balti némettel, régen el kellett volna döntenie pontosan, mit akar a határain kívül rekedt magyarokkal: betelepíti, vagy bevonzza? azt akarja, hogy ott megmaradjanak, tehát támogatja? azt akarja, hogy beolvadjanak, tehát lemond róluk, és kijelenti, hogy ne számítsanak a támogatásra? Ha ez egyértelműen le lenne szögezve, nem siránkozna senki azon, miért kap a htm támogatást. Azon viszont nagyon érdemes elgondolkodni, nem érzelmi alapon, hanem nagyon is racionálisan, hogy mivel és mennyivel lesz szegényebb a magyar kultúra, ha az erdélyi magyarság is asszimilálódik: tudtommal ez Vajdaságban, valamint a horvátországi és a szlovéniai magyarokkal már lezárult folyamat, de mintha azt olvastam volna, hogy Kárpátalján sem lesz “magyar feltámadás”. Érdemes lenne számolni, konkrét, kemény tényekkel: demográfiailag, gazdaságilag stb. mit veszít Magyarország az utolsó erdélyi magyar kihalásával vagy beolvadásával?

              Ami pedig a szavazati jogot illeti, szerintem tökhülyeség az erdélyieknek magyarországi képviselőkre szavazni. Azt kellett volna csinálni, hogy létrehozzanak egy htm- frakciót, ami a htm nemzetpolitikai kérdéseivel foglalkozik, nem szól bele abba, hogy legyen Paks vagy sem, és a ht magyarok csak rájuk szavaznak, magyarul delegálnak maguk közül képviselőket oda. Pont, mint 1940 őszén.

              És még egy dolog: a román sport, amit az egyik kommentben dicsértél, Éva: érdemes megnézni, hogy az aranyérmeseik közül hány volt román, csak sorolom a teljesség igény nélkül a nagyokat, akik nem: Ion Tiriac örmény, Miodrag Belodedici, Lavinia Milosovici szerb, Gheorghe Hagi makedón, Bölöni László, Jenei Imre, Balázs Jolán, Szabó Gabi, Szabó Kati, Vastag Ferenc, Molnár Levente magyarok, Mircea es Razvan Lucescu cigányok, és most nem jut eszembe több, de még bizonyára nagyon sok van. Egyébként Molnár Leventéről biztosan nem hallottál, és tudod miért? Mert 1988-ban Szöulba csak úgy engedték ki, ha Leonte Morar néven fut, úgy is nyert aranyakat, akárcsak Ecaterina Sabo 1984-ben. Mellesleg Levi volt a Marius Urzica edzője. És az is érdekes, hogy amióta az utóbbi húsz évben Románia egyre homogénebb nemzeti állam kezd lenni, úgy csökken a sportteljesítménye: már jelentéktelen helyeket ér el az olimpiai éremtáblázatban, pedig 1984-ben második lett. A korrupció és a társadalmi kohézió hiánya majdnem minden sportágat tönkretett, ráadásul pl. Halepről az a hír járja, hogy amikor nagyon köszöngette a román államnak a lehetőséget, hogy milyen nagy teniszező lett belőle, az apja leintette, hogy a több millió eurót a képzésébe nem a román állam, hanem ő, az apa fektette. Szerintem ma Magyarország sportban sokkal jobban teljesít, mint Románia.

            • Olvasom a kommentjeidet, ne haragudj, az az érzésem, hogy nem is egy nyelvet beszélünk. Mondd, most mire jó ez a sértett hangnem? Mihez képest a legalább? Tényleg nem értem.

              • Nézd, facebookon közölted, hogy nem akarsz velem vitatkozni. Tudomásul vettem. Pedig az utóbbi hónapokban a legtöbb vitánk pontosan arról volt, hogy úgy tűnt, nem érted, mennyire tud fájni pontosan az, amit itt most nyilvánosan elismersz: az erdmagyarok asszimilációja felgyorsult, ez a román-magyar hatalmi hierarchiai viszony miatt van. Többek között emiatt nincs magyar rajzosztály az Apáczaiban Kolozsváron, emiatt verték szét a katolikus iskolát Vásárhelyen, mert ők csak ebben a felül-alulrendelt viszonyban képesek gondolkodni. Legalábbis azok, akiknél van a sorsunk feletti döntés joga. Nem akarok veled vitatkozni, már azért sem, mert én is pontosan azt mondtam, amit ide leírtál. Tényleg, úgy tűnik, hogy nem értjük egymás nyelvét. Én olyan faluban vagyok lelkész, ahol az öregek a magyar kultúra részei, a fiatalok pedig két csoportba sorolhatók: akik elmentek Magyarországra, és ott megmaradtak a magyar kultúra részeiként, és olyanok, akik máshova mentek, vagy helyben beolvadtak. Magyar kultúrában szocializálódó gyerek jelenleg a 400 lelkes közösségben kettő, azaz 2 van, nem több. A többiek mind románok. Gyakran temetek úgy, hogy gyakorlatilag a temetésen csak én vagyok református (ha a kántor nem tud jönni). Két és fél éve szembesültem az asszimilációnak e brutális és megállíthatatlan folyamatával. Azóta sok mindent értek abból, amit fentebb leírtam: nekik nem lehetsz magyarként erdmagyar, legfeljebb úgy, mint amilyen szász az államelnök (román anyanyelv, román hazafiság).

                • Az első mondatodra írom: nem tudom, mi volt a téma.

                  De az a tapasztalatom veled, hogy iskolázott, tudós ember létedre rendkívül indulatos és önigazoló vagy. Ilyenkor csak a saját sérelmed érdekel, meg sem próbálod elképzelni, mit tennél, mit éreznél, hogyan érvelnél a másik fél helyében.

                  Egy anyaországi helyében, aki unja már és igazságtalannak tartja ezt a revolverként rászegezett “igazi magyar vagy?” erdélyezést.

                • Sajnálom, ha az jön le, hogy igazi és nem igazi magyarok között kategorizálom, mert nem szoktam. Az más tészta, hogy azokkal, akik az én szempontjaimat nem értik, pl. simán lerasszisztáznak, azt mondják, hogy az etnicitásom az én “bajom”, vagy szerintük az identitásom csakis biznisz lehet (kérlek, tekints el a lábjegyzetektől, a kommentek itt olvashatók), ha nem is nevezem őket úgy, amin ti itt nagyon kiakadtatok, legfeljebb nem állok szóba, és tudomásul veszem, hogy vele nem egy nyelvet beszélünk, ő nem ért engem. Ha viszont a képembe erőlteti a véleményét, és azt sugallja, hogy csak akkor vagyok normális, ha az ő szempontját elfogadom, akkor – természetesen spirituális értelemben – a bicska kinyílik a zsebemben. Hogy indulatos vagyok? 1991-ben jártam először Magyarországon. 27 éve próbálok embereknek valamit is elmagyarázni abból, hogy mi az erdmagyar identitás. Annyiszor hülyéztek, antiszemitáztak, rasszistáztak, sovéneztek, s a jóistentudjamiztek le ennyi év alatt, hogy meg sem tudom számolni. Az olyanokkal, mint te, Pika, Mau és a többiek, akik itt egy kicsit is megérteni akarnak, és legfeljebb finomítani a megfogalmazásaimon, vagy rávilágítani a tévedéseimre, de nem firtatják a az elveimet, és elfogadják, hogy én így gondolom, szívesen hajlandó vagyok párbeszélni, és tudok én rugalmas is lenni. De az olyan “jóindulatú” megjegyzésekkel, miszerint az, hogy nem tartom magam románnak, az sima rasszizmus, mi a túrót kezdjek?

                • Bocsánatot kérek. Csodálkoztam is, hogy most mennyi mindent másként olvasok tőled. Ezek szerint nem másként 🙂

                • Való igaz, hogy felülről, pocsék stílusban rombolják a magyar nyelvű oktatást. Közelről néztem végig, min megy keresztül egy igazgató a versenyvizsgán, ha magyar, szemben a románnal, és hogy mit kell teljesítsen, szemben a román aligazgatóval, ha meg akarja tartani a pozícióját. Utóbbi be sem jár dolgozni, és ez nem egyedi eset.. Aztán eléggé beleástam magam a vásárhelyi orvosi egyetem magyar karán zajló balhéba is, az is egy szép történet, pedig a Benedekek nem nácik, román felesége van mindkettőnek.
                  Aztán ott van Tamási Zsolt ügye, a katolikus líceummal.
                  Szóval ez egy elég csúf része a problémának, ebben bizonyosan kártékony a román politikum és nehéz lenne azt hinni, hogy mindössze nemtörődömségből.

                • Gondolkodom azért ezen a hozzászólásodon mégis. Az erdélyi magyar közösség fogyása, asszimilációja, elvándorlása valóban folyamatos, én ezt nem is vitatnám, de azért most morfondírozok rajta, hogy tényleg ekkora tragédia-e, amekkorának tételezve van ebben a tipikus “édes erdély” diskurzusban. Végül is a történelem folyamán népek jöttek, mentek, olvadtak be, tűntek el, mitől lennénk épp mi annyival különlegesebbek, jobbak, akikért nagyobb kár lenne, mint másért… A nemzethalál víziója, a minket mindig bántanak, zsidó-magyar sorspárhuzam, túl nagy hagyománya van ennek a magyar gondolkodásban, hogy ne gyanakodhatnánk a saját elfogultságunkra. Bevallom, én nem látom a nemzeti megmaradást mindenek felett való értéknek, még csak olyannak sem, amiért az egyéni élet, boldogulás feláldozandó. De ha mégiscsak gátat szeretnénk vetni ennek a folyamatnak, de legalábbis lassítani, én azt gondolom, hogy a nacionalista stratégia nagyon durván elhibázott. A román közeg jobb esetben közönyös, rosszabb esetben ellenséges, de az állandó sérelemkeresésben, a rájuk való mutogatásban, a románsággal szembeni obligát összezárásban (lásd erdmagyar politikusok korrupciós ügyei) nagyon sokat vesztünk. Leginkább a saját mozgásteret, cselekvési lehetőségeket, kapcsolódásokat, hogy ha nem is épp nagyon jó, de azért élhető/élhetőbb legyen Erdély. Igazán hosszú távon lehet, hogy nem segít semmi sem, rövidebb távon én azonban azt szeretném látni, hogy az etnicista nézőpont, a partikuláris helyett az egyetemesre, a bármely állampolgár jóllétére, jogegyenlőségére helyeződik a fókusz. Tudnék példákat hozni arra, hogy a többségi társadalom maga is mennyire messze van ettől, de hát valljuk be, mi is éppen derekasan küzdünk, hogy minél messzebb kerüljünk, hogy ne is nagyon maradjon más felmutatott érték, és hát elsődlegesen mégiscsak önmagunkkal kellene dolgunk legyen. (I’m a dreamer, yeah).

                • Nagyon szépen fogalmazol. Kezdem törni a fejem, hogy mi ismerjük-e egymást, elvégre nem olyan kicsi az erdmagyar akvárium.

                  A másik hozzászólásomnál már feltettem a kérdést. Ha azt mondjuk, irány a beolvadás és lemondunk mindenről, mit veszít a magyar nemzet? És mit a román? Egyáltalán érdekel? Ha engem kérdeztek, a huszonnegyedik órában azt mondom, hogy a bécsiszeletnek még lenne esélye magyarnak maradni, ha most az összes magyarját, aki akarja, összegyűjti, és betelepíti a határain belül. Nem tudom, mennyire járható, milyen károkat okozna, de Wesselényi 1840-ben megmondta, hogy a Kárpát-medence közepén kicsi, de tömb-magyarságot kell létrehozni, és a peremvidékeket sürgősen feladni. Azt mondta, ha ez nem történik meg, Magyarországot szétszedik, és a közepén hagynak egy kis országot (meglett!), ami, ha még száz évig létezik is, utána menthetetlenül agonizálni kezd, és eltűnik majd a történelem süllyesztőjében. Mit mondjunk erre? Márai sorai jutnak eszembe: “Elmúltak az aztékok is. Majd csak lesz, ami lesz. Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet ” Vagy a KAF-éi: “Miként erdélyi templomok falán Freskók cafatja, csonkabonka festmény Kit már az Úr is régen elfelejtett, S nem látogatja többé fürge fénnyel – Olyak leszünk mi: láthatatlanok, Lappangva mészben, szétmaró időkben Isten se tudja: megvagyunk-e még,” vagy ez:
                  “A törzs hős hőket izzva izzad
                  Vaktában él ki félni blőd
                  Rézbőrű küzdj és bízva bízzad
                  Hogy elborít megélt időd
                  Rézbőrű küzdj és bízva bízzad

                  Borvíz fenyővíz nem foly ott
                  De lelked szárnyat bontogat
                  Mint szomjan kóborló kojott
                  Számláld az elhullt csontokat
                  Mint szomjan kóborló kojott
                  (…)
                  Nincs borvíz nem nő bölcs fenyő
                  Megél a líra mert lapos
                  Nem döbbenettől hökkenő
                  Dalod lovad ha megtapos
                  Kihalsz – ez itt a bökkenő”

                  De valamiért, ha ezeket olvasom, hallgatom, és belegondolok, közel leszek a depresszióhoz. Miközben a románok megkapták, de nem be- csak lelakják, és szétverik Erdélyt, az én Tündérkertemet. Nem azt a romantikus édeserdélyes anyaországi izét, hanem az igazit, az egeresi Bocskai kastéllyal, a bonchidaival, Verespatakkal, Herkulesfürdővel, Kalotaszeggel, erdővel, tisztaforrással együtt. Erről is tudnék mesélni.

                • Nem ismerjük egymást, én tudom, hogy ki vagy, egyszer futólag találkoztunk talán a 2. vagy 3. blogszülinapon, de szerintem te nem emlékszel rám.
                  Én nem mondtam egy pillanatra sem, hogy irány a beolvadás, nem is gondolom, hogy ez egy olyan folyamat lenne, aminek nemhogy ellentartani, hanem aktívan segíteni kellene. Megvan ennek a fennálló hatalmi viszonyok közepette (amelyeket igazságtalanság ide vagy oda érdemesebb adottnak venni, mert igen-igen kis valószínűsége van a jelentős változásuknak) a maga sorsszerűsége, már-már önjáró nehézkedési ereje, szerintem nagyon nehezen befolyásolható dolgok ezek. Ha nemzetállamban gondolkodunk, ha a többségi-kisebbségi hierarchizált, kiváltságokkal, előnyökkel kontra megfosztottságok, hátrányok által strukturált társadalmi berendezkedésben és ideológiában gondolkodunk, akkor kb. ez várható. Magyarország is erre törekszik, erről beszél és ezért tematizálódik ilyen tragédiaként, hogy a “románok megkapták Erdélyt”. Az a fajta egyetemes jollét és jog- és lehetőségegyenlőség, amiben a nemzetinek nincs ilyen jelentősége az ugye maga a nagy Soros-ármány…

                  Nekem nincsenek ilyen érzelmeim Erdéllyel szemben, amiket fentebb írsz. Nem hiszem, hogy az a Tündérkert valaha is létezett volna, max. a főrendbeli független magyar férfi számára. Én gyimesi vagyok és nő, és nem hiszem, hogy jobban a csángó parasztasszonyé volt 100 éve az egeresi Bocskai kastély, mint a mai csángó asszonyé. Én sajnálom, hogy ezek olyan állapotban vannak, amilyenben, de többtényezős következménynek gondolom minthogy leirható lenne azzal, hogy “a románok elvették és szétverik”….
                  Azonban emlékszem, hogy egyszer volt ilyen nagyon erős döbbenet- és szomorúságérzésem, bár nem magunkért: hogy atyaég itt egy egész világ volt és nincs, jóformán nyoma sincs már, az Életvonat film megnézésekor. Pedig ők többnyire magyaroknak vallották magukat, ugye…

    • A csiki sör sztorihoz Szilágyi N. Sándor írása (mazochistáknak a hozzá tartozó kommentek is): https://www.facebook.com/notes/szil%C3%A1gyi-n-s%C3%A1ndor/igazi-cs%C3%ADki-simli/414347935577196/
      Az igazán döbbenetes az egészben amúgy tényleg az volt, hogy nagyjából ugyanakkor országszerte komoly tüntetések voltak a korrupció ellen, a törvényesség, jogállamiság mellett, amelyből a rommagyar közösség szinte teljesen kimaradt, mintha az életüket jobban befolyásolná két magáncég márkanévvitája…

  18. 1. Nem rád akadtam ki, hanem Elanorra. Te nem románoztál. Ő igen, ráadásul azt mondta, hogy aki nem hajlandó tudomásul venni, hogy ő Romániában román, az rasszista.
    2. Köszönöm neked, Maunak, Pikareszknek és a többieknek, nem akarok sérteni senkit az építő és megértő hozzászólásokat, ahol holmi empátia oldaláról közelítve, és csak a nyilvánvaló visszásságokat számon kérve fogalmaztak.
    3. Párbeszédre hajlandó vagyok, de abban ne legyen minősítés (rasszista!) szellemi cenzúra (ezt neked így tanították, jobb lenne, ha leszoknál róla), fikázás (a te nagy bajod az etnicizmus) illetve a nyilvánvaló tények tagadása (Trianon igazságtalan volt, a második bécsi döntés majdnem igazságosan osztotta el Erdélyt, a párizsi béke viszont végleg asszimilációra ítélte a htm közösségeinket). Ha valaki ezeket a szabályokat nem tartja be, azzal nyugodt lélekkel zárom le a vitát. Igazatok van, nem kéne letáposozni senkit. Majd akkor csak nem beszélek vele. Pl. nem kommentelek évekig

    • “azt mondta, hogy aki nem hajlandó tudomásul venni, hogy ő Romániában román, az rasszista.”
      Ezt honnan veszed? Én semmi ilyet nem mondtam. Az olyan emberről beszéltem, aki kikéri magának, hogy román lenne, még a feltételezés is sérti. Őt csak ne hasonlítgassák “azokhoz” . Attól még lehet magyar, nem az a lényeg, hanem a hozzáállása.

      • Azért azt el kell fogadnod, hogy rasszizmus ide-oda, Erdélyben a román szónak már csak azért és van negatív konotációja, mert adott esetben a román egyenlő azzal, akinek hatalma van fölöttünk, aki kollektíve a beolvasztásunkat, vagy megsemmisítésünket akarja. Hogy ennek mennyi realitás-alapja van, azzal én is tisztában vagyok. De ettől ez a konotáció még megvan. De én is kikérem magamnak, hogy lerománozzanak, nem azért mert jobb, okosabb, szebb, több vagyok így, mintha román lennék, hanem egyszerűen azért, mert abban, hogy nem olvadtam be, abban, hogy magyar maradtam Erdélyben rengeteg munka, és plussz-erőfeszítés volt. Ezt egyébként gazdasági szakember is bizonyította, hogy egy magyar Romániában gyakorlatilag többet fizet ugyanazért a termékért, mint egy román, mert ő egy plusz, idegen nyelvet megtanult azért, hogy hozzáférjen a kereskedelmi infrastruktúrához (termék neve, összetétele, kommunikáció, lásd Nándika videóit a magyar nyelvű kenyérvásárlásról), míg a románnak ez anyanyelvként adott. Szóval, miután erőfeszítés és áldozat volt magyarnak maradni, ha valaki ezt lenullázza, és simán lerománoz, a differenciálás alapvető igénye nélkül, és miután kikérem magamnak lerasszistáz, hát az enyhén szólva bántó. De akkor maradjunk a Cyrano-idézetnél: mondhatta volna szebben is.

        • Igen, van negatív konnotációja, de ez nem jó, és, ahogy te is írod, ez egy elég szélsőséges nézet, nincs valóságalapja. Ha találkoznék egy erdélyivel, alapból azt feltételezném, hogy normális gondolkodású, és nagyjából ugyanazt érti román alatt, mint én (egy népet, nem pedig halálos ellenséget).

          Biztos, hogy sok nehézsége van a kisebbségi létnek, ezt nem is vitatom. De ezzel együtt is azt gondolom, hogy te túlságosan rá vagy feszülve erre a témára. Ha valaki románnak gondol, esetleg megkérdezi, hogy erdélyiként román vagy-e vagy magyar, az általában nem akar semmi rosszat. Honnan tudja ő, hogy te mi vagy? Mindenki olyan nemzetiségű, amilyennek vallja magát, egy idegen meg nem lát a fejedbe. Azt meg pláne nem hinném, hogy “le akarja nullázni” az erőfeszítéseidet. Simán mondd meg, hogy magyar vagy, ennyi. Ha megsértődsz meg kikéred magadnak, akkor szerintem a legtöbb embernek logikusan az lesz az első gondolata, hogy nem bírod a románokat. Nem valószínű, hogy kimondja, “lerasszistáz”, de ezt fogja magában gondolni.

          • “egy népet, nem pedig halálos ellenséget” igen.

            Az ilyen félreértések abból adódnak, hogy valakinek román rendszámú autója van, például, vagy láthatólag más az öltözködése. Nem abból, hogy elvitatják a magyarságát.

            Nem értem ezt a hisztit.

            • Csak kérdem: határőr, elveszi az útleveleket, tisztességes magyar akcentussal jó napot kívántam neki: három magyar név, a fiam, a lányom, én. És megkérdi: tudnak magyarul?

              Másik: megbírságol a rendőr Püspökladánynál, mert szerinte nem álltam eleget a STOP táblánál. Nem vitatkozom, végig magyarul beszélünk. Ő hevesen magyarázza, hogy mi a baj velem, majd közli, hogy az olyan ROMÁN sofőrök miatt van annyi baleset, mint én. Közlöm: De kérem, én nem vagyok ROMÁN. Ő úgy tesz, mintha nem hallotta volna.

              Emlékeztek a Gyurcsány-Tőkés vitára 2004. december 5. előtt? A miniszterelnök élő adásban azt mondta, hogy az erdélyiek románok, és soha nem is lesznek olyan magyarok, mint az anyaországiak.

              Ez mi? Mert szerintem nem az, amit te, Elanor, említesz. És nem, nem gondolom úgy, hogy bocsánatot kéne kérnem azért, hogy én kijelentem: magyar vagyok és nem román.

              Hetedikes voltam, és kaptam egy RMDSz jelvényt. Büszkén tettem fel, mire a román nemzetiségű román tanárnőm megsértődött, hogy milyen kirekesztő vagyok.

              Ha nagyon őszinte akarok lenni, nem feszülök, hanem unom az identitásom körüli glosszákat. Tele van a hócipőm vele, hogy nem lehetek az, aki vagyok, mert azzal sértek, kirekesztek, minősítek, lenézek, utálok valakit. Nem véletlenül róla szólnak ezek?

                • Miért nyomjátok ti, sértettek, megfosztottak, lemaradtak, végzeteset tévedők a nyomorotokat azokra, akik nem tehetnek róla, és nem dolguk segíteni? Legyetek bátrak, tevékenyek, egyenesek, jogkövetelők ott, az életetekben, a konkrét helyzetekben. És viseljétek azt, ami rátok méretett, én is viselem. Ami ellen lehet, az ellen próbálok tenni. Ne velem feszkózzatok. Miért ír ide kommentet olyan, aki elolvashatta egyszer, ötszöür, százszor, hogy én hogy látom, és teljesen világos lehet, hogy nem úgy? Miről győzköd, miért nekem van feladatom?

        • Alpár, trükkös a megfogalmazásod, de ezt a konnotációt ti teremtettétek, a két háború közötti, átkos és rongáló, gyűlölködő és patetikus ideológiát folytatva, amely egyet jelentett a zsidók üldözésével, a szegények és esélytelenek lenézésével, és durva társadalmi egyenlőtlenségek dédelgetésével, úgyhogy te ezt a csomagot ápolod, sőt, nagyon is kedveled, ahogy általában is jó érzés másokat hibáztatni. És ti öntözitek ezt a konnotációt ma is, ilyen érvelésekkel és származás-vizslatással, felsőbbrendű magyarkodással, a régit felmagasztalva. Néha tényleg nem értem, mit óvtok: magyar könyveket olvasni, magyarul és magyar kultúrára megtanítani a gyereket, magyarral házasodni, szülőföldjén maradni, magyar iskolát fenntartani az fog, akinek ez fontos, és ő is egy mai, 21. századi verzióban teszi, nem ilyen díszletszerűen archaizálva, mint amit pl. Pika bírált. Akinek nem fontos, az meg nem fogja, és láthatólag a fűtött szólamok sem veszik rá erre, sem a milliárdjával odaöntött anyaországi pénzek, mert a másik kommented vádjával ellentétben sok éve bőségesen kapják kissé zavaros célok a forintmilliárdokat, és természetesen politikai céllal. Engem ez zavar. Érthető, ha a fiatalok nem kíváncsiak arra a szellemi horizontra, életminőségre és lelkiállapotra, ami ezekkel a sértett, öreges szólamokkal jár, amelyeknek semmi közük a mához és az igazságossághoz. Nekem ezek hangoztatása indikátor is: apám és egy közeli wassalbertező szomszéd, megannyi véres szájú turulvitéz példáján azt látom, hogy a magán- vagy szakmai életükben kudarcos emberek esküsznek fel ilyen ügyekre, és töltik az idejüket önigazoló ideológiákkal.
          Nem értem a fejtegetésedet a román nyelv megtanulásáról, hacsak nem arról van szó, hogy nektek minden szar, a magyar megőrzése is, a román megtanulása is. Szerintem románul megtanulni native közegben esély és könnyű lehetőség, nem teher, feltéve, hogy nincs bennetek mesterségesen ápolt gyűlölet. Attól, akkor nehéz, ha van. (Ha teher románul megtanulni, akkor nem is kell annyira aggódni a magyarság kihalásáért? Vagy csak nektek, “igazaknak” teher?) Nekünk az egynyelvű közegben sokkal nehezebb egy másik nyelvet megtanulni. Te mégis hirtelen ugrással a magyarság megőrzését tartod nehéznek, holott az ezek szerint alapértelmezett, a másik kultúra elsajátítása a nehéz.
          Attól félsz, hogy ha nem állsz ellen makacsul, akkor beolvadsz? És ez a magyarság egy komoly identitás?
          Az egyre szűkülő kulturális lehetőségek, a csökkenő létszámú magyar tömb miatt valóban nehéz a magyar identitást megélni, de ennek oka az is, hogy nem teremtetek korszerű, élő kulturális verziót magatoknak, helyette követelőzés és hibáskeresés megy. És nem kérnek a progresszív magyar kultúrából: művelt emberek is politikai gyanakvással vizslatják Schilling Árpádot vagy Nádas Pétert, és csak olyasmire kíváncsiak, ami át van ideologizálva és önigazolásra alkalmas. Nem Bodor Ádámra, hanem Wass Albertre.
          Éppenséggel azt, hogy nektek románul is meg kellett tanulni, esély és ablak más kultúrákra, egy elérhető, más nyelvi közeg, gazdagodásnak kéne felfognod, ha nem volnál ennyire sértett és sérelemvadász. Abból, hogy tudnak románul, vagy a román segítségével könnyebben tanulnak latin nyelvet, sokaknak munkája, haszna is van, szóval tényleg nem értem. Ha meg érték valami, akkor őrzöd, nem számolgatsz, hogy mibe kerül. Nyilván nehezebb, és nyilván annyira fogod őrizni, amennyire fontos neked, jobban nem. Azt értsd meg, hogy nem a ma körülötted a felelősek a bajaitokért, ők is örököltek egy átideologizált beszédmódot, őnekik se véletlenül gyanús a románul megtanulni nem hajlandó magyar.
          A magyarság megőrzésnek minden gáncsolása pedig a románoknak attól való félelméből ered, hogy a magyarok túl sokan lesznek, túl öntudatosak, és majd vissza akarják rendezni az országhatárokat, ez van a viselkedésük mélyén. Valamint történelmi bosszúból, elégtételből is, nyilván, a frissen nemzetállammá lett mámorban: most mi jövünk. Ilyesmit mindig is csináltak azok, akik alul voltak, és onnan kerültek hatalomra, ez nem erdélyi sajátosság. Az inkluzív közösségek mindig elevenebbek és életképesebbek, mint a bezárkózók, gyűlölködők, múltba révedők.
          A magyarság meg fog maradni, jelenleg egy jó nagy közepes nemzet Európán belül, és a dánok, lettek sem aggódnak a megmaradásért. Már azt sem lehet mondani, hogy elvész a hagyomány: nemcsak Bartókék, hanem azóta is százak dokumentálták digitálisan is a múlt kincseit. Politikai játszmákhoz nem szeretnénk adóforintokkal asszisztálni, nem akarunk követelőző, ránk is, a románokra is haragvó, magukat fontosabbnak gondoló és a mai budapesti nyelvhasználatomat javítgató búsuló juhászokat, nem gondolom, hogy az anyaország valódi felelőssége a megmaradás, akkor sem, ha az ottaniak sorskérdésre, megmaradásra, hagyományőrzésre hivatkoznak. Nem sokaság, hanem lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat. Isten hozott mindenkit, aki nem a származást vizslatja, aki keményen dolgozik ebben az új korban, aki érti a jelen problémáit, akiben tehetség és ötlet van.
          Ha már okot keresek, én a monarchia utolsó éveinek béna húzásaira, a háborúba menetelésre, a gyenge kezű politikára haragszom, a haladó hangok elfojtására, és nem a gonosz nagyhatalmakra. Igyekszem tájékozódni, kikerülni az önigazolás csapdáit, és nincs szükségem bűnbakokra.
          Szerintem fontos volna, hogy megvizsgáljátok közösen, mi az, ami érték és megőrzésre érdemes, mert ha ennek a csomagnak a fensőbbrendűség, a romángyűlölet és mesterkélt archaizálás is része, akkor ez nem lesz jó, ezt ne támogassa senki, és érthető, ha a fiatalok sem kérnek belőle. A fiatalok a jobb, európai, mai, áramló életből kérnek, nem poros ideológiákból és hibás kereséséből. Ha nem lenne ennyire nehéz és archaikus, ráadásul alulfizetett a munkád, te sem így látnád ezt az egészet.

  19. “Igy készül a kultúraazonos migráns.” És úgy, hogy a többségiek nem igazán értenek semmit az egészből, és úgy gondolják, hogy az, aki magyar akar maradni, menjen ki Magyarországra.

  20. Jöhetek panaszkodni? Kötôdik a témához (hosszú ô-t nem tud a telefon, elnézést kérek), amúgy személyes. Ma régóta követett magyarországi feminista oldalról iratkoztam le azért, mert minôsíthetetlenül és általánosítva írt nagyon csúnyákat minden erdélyi magyarról. Elôszedte megint azt a 120 ezer, Orbánra Erdélybôl leadott szavazatot, felemlegette az elfogadott magyar állami támogatásokat, a “magyarul beszélô román” megfogalmazásról nem is beszélve. ( Amúgy nem érzem megalázónak, ha románnak neveznek. Viszont magyar névvel, magyar anyanyelvvel mi egyéb lehetnék, mint magyar?)

    A panaszom annyi, hogy fáj, amikor utálnak, pusztán csak azért, mert megszülettem valahol, és van egy anyanyelvem. Fáj, amikor nem veszik figyelembe, hogy Erdélyben magamfajták is élnek: nem szavazok Orbánra (másra se Magyarországon, nincs is állampolgárságom hozzá), nem várom el az állami támogatást (ha adják, elfogadom köszönettel, ha nem adják, elfogadom azt is szó nélkül), nem táposozok, és fôleg nem utálkozom általánosítva.

    Ha egyáltalán van valami, amit várok a magyarországiaktól, az az objektív kíváncsiság, a megismerés és megértés szándéka. Nem vágyom könnyezô édeserdélyezésre a Hargitán, sôt, zavarba hoz, nem tudok mit kezdeni vele, nem látom a romantikát a magam helyzetében. Arra vágyom, hogy ne utáljanak olyanok, akiknek soha nem ártottam. A románok se.

    Szerinted, Éva, szerintetek, túl sokat várok?

    • Nem, nem vársz túl sokat, és én ezektől közel érezlek magamhoz. De sajnos, mindannyian hordozzuk a közegünk bűneit, hátrányait is. Pont azért akarok én is ebből kitörni, hogy rám ne mint búbánatos székelyhimnuszéneklőnek nézzenek. Ha a túlnyomó többség fidesz-szavazó, ha az ő táposozásuk, székelykedő magyarlenézésük tipikus, akkor nem veheted zokon, hogy az anyaországiak valamennyire általánosítanak. Már unjuk, utáljuk ezt a ránk kényszerített meghatódást, identitást, hogy “az ott az igazi”, az elvárásokat, amelyben nekem mindig magyarázkodnom kell a nézeteim miatt, vagy eltitkolnom őket. Nekem nem ugyanaz a traumám, mint nekik, a kollektív traumám sem, viszont őket egyáltalán nem érdekli az enyém, mindig csak őket kell megérteni… ezt utálom, ezt a nagy megható, erőszakolt búbánatot. Nem tehetek a románok bűneiről, nem tehetek Trianonról, és már másképp látom a történelmet, mint amibe beleneveltek. Úgy érzem, átvertek az erdélyezéssel.

      Persze, hogy magyar vagy, és az identitásodat mindenkinek tiszteletben kell tartania, akivel kölcsönös viszonyban vagy. Viszont nem kell magadra venned mindenféle nívótlan hőbörgést. Az őket jellemzi. Amellett a világ egészének nibs dolga a mi igényeinkkel, érzékenységeinkkel. Sokféle vélemény leíratik a neten.

      Az oldal, amiről leiratkoztál, valószínűleg a Gumiszoba. Sajnos, eléggé lehúzza a magyar feminizmus megítélését az ő félművelt, hergelődős, önmagasztaló, gyűlölködő jellegük, náluk még informálódni sem lehet nívósan. Ők világnézeti koherencia és intelligencia szempontjából nem az élvonal, hangulatkeltésben viszont erősek. De ez nem igaz a többi feminista oldalra, ezért szoktam élesen elhatárolódni. A szigorú ráció és morál náluk csak másokra érvényes, a saját elfogult vadulásaikkal nagyon jól elvannak, megy is az öndramatizálás, minden megmagyarázása: minden férfi szemét, miattuk szar minden, szerelem nem létezik, minek szülnek a nők, emigráljon mindenki, “román templom” Nagyváradon stb.

      A várakozásainkat, mindenféle érzelmi, indulatbeli, identitásbeli dolgainkat egyébként érdemes racionálisan felülvizsgálnunk, és nem elsősorban másoktól várni el, hogy majd kibélelik nekünk a kommunikációt. Jogosan csak azt várhatjuk el, ami racionális, ezért jó lehántani a rétegeket. Ami racionális és jog, azt akár követelhetjük is. Ami nem az, az viszont gyakran elfogultság, érzelem, egyéni érzékenység, és félreviszi azt is, ahogy mások – racionális – állításait, érveit értelmezzük. Ezért elengedhetetlen az önreflexió és a sértődős, sértásekre vadászó hajlam levetkőzése.

      Vajon kikkel _kell_ közösséget válalnunk? Nekem fontos, hogy magyar vagyok, az anyanyelvem, a sport, a kultúra, és nem költöznék el innen, fontos, hgy a munkám, bármilyen pozitív tettem ezt az országot gyarapítsa, én ennek vagyok a része, itt értik a szavam és ebbe tettek melót az őseim is, és innen van csak képem elfogadni közszolgáltatást, a javakat, sem szegényebb, sem gazdagabb országból nem, semmilyen más helyről nem. De ez nem nemzeti érzelem mégsem. Én nem érzem, hogy jobban dolgom közösséget vállalni azokkal, akik magyarok, mint azokkal, akikkel mondjuk egyetértek világnézeti alapon. Vagy akiket csodálok, mert tehetségesek, nagyot alkottak. Nem kell, hogy magyarok legynek. Nekem a turulozó, sumér nyelvronkonságot bőszen magyarázó emberek távolabbiak, mint egy svéd nyelvész. Nemzet is, család is leginább elnyomásra használt konstrukciók, felnőtt fejjel ideje felülvizsgálni, mi valódi érték, és mi olyan szólam ebből a csomagból, amellyel csak benne akarnak tartani előnytelen, terhes függésekben, vagy amellyel eszközként használ a politika.

  21. Egy csomó emléket idézett fel bennem ez a poszt és az alatta folyó beszélgetés, főleg az Apor, Johannale és Pika közötti eszmecsere. Én a származásomat nézve 50%-ban baranyai sváb vagyok, apai ágon, de sokkal inkább az identitásom része az anyai vérvonal, ahol a jelentős társadalmi és földrajzi mobilitás és némi “keveredés” mellett egyértelmű végig a magyar kötődés. Nagyapám kiskunsági magyar családból származik, nagymamám gyerekkorában költözött Erdélyből Pestre a dédnagymamámmal az első világháború után. Dédnagymamám tanítónő volt, a dédnagyapám az első világháborúban szolgált a hadseregben évekig, közben beleszeretett az egyik felettese lányába, és elvált miatta. A katolikus családban óriási tabu volt ez a válás, és ha Trianon nem lett volna, akkor is elég ok lett volna ahhoz, hogy a dédmamám megpályázzon egy bentlakásos állást Pesten a Vakok Intézetében, ahol a kislánya napközbeni felügyeletét is meg tudták oldani. (Később egyébként a dédapám is Pesten telepedett le postatisztviselőként az új feleségével.) Dédnagymamám nagyon szép kort élt meg jó egészségben, 8 éves koromig ismerhettem, sokat foglalkozott velem, vigyázott rám, nem mondta soha, hogy “édes Erdély”, de minden történetéből ez jött le nekem, akár a szülőföldje tájairól, akár személyes emlékeiről, akár mesékről, legendákról, irodalomról volt szó. Elég sok erdélyi rokonunk is volt, aztán fokozatosan csak az öregek maradtak, a leszármazottak már Magyarországon élnek, illetve vannak, akik a nyolcvanas évek első fele óta Németországban, a családon belüli vegyesházasságok és a erdélyi szászokra vonatkozó német-román megállapodás lehetőségét kihasználva. Nekem az volt az alapvető tapasztalatom gyerekkoromtól, hogy Erdély nem “ősi magyar föld”, hanem egy soknemzetisègű terület, önálló földrajzi identitással, ahol Trianon után a románok kerültek előnyösebb helyzetbe az addigi hátrányosabb helyett, és ezzel is fenn tudta tartani a magyarországinál sokkal keményebb kommunista diktatúra a hatalmát. A másik dolog, ami nekem lejött, hogy a menni vagy maradni, ez soha nem tisztán politikai vagy anyagi kérdés, hanem egzisztenciális, a személyes élethelyzettől is függ, hogy az ismerős, megszokott közeg, a kultúrában való otthonosság és a rokoni kapcsolatok, helyi közösség helyett az ismeretlen újat választja valaki, vagy kitart ott és tűr. Amióta én se élek a szülőföldemen, jobban át tudom érezni dédnagymamám helyzetét. Ő se nemzethez, néphez, államhoz kötődött, hanem konkrét helyekhez, emberekhez, nyelvhez, kultúrához.

  22. Alpár, senkinek nem dolga téged érteni. Ha elmondod, megértem, de nem mondod el rendesen, mert már akkor indulatos vagy. Valakre nagyon haragszol, ennyi látszik. Egy érvelésben, egy politikai-közösségi témában azzal kéne foglalkozniuk másoknak, hogy te mit érzel, neked mi fáj? Neked az fáj, amire rámondod. Fáj neked az, hogy mások hogy döntenek. Pedig nyilván jó okuk van rá, hogy elköltözzenek a haldokló régiókból, vagy hogy beolvadjanak. Talán az is ok, hogy mások ott busonganak körülöttük, ők meg szólamok nélkül akarnak egy jobb életet… Ők tudják, nekik mi mit ér meg. Gyanúsan felmagasztalod magad.

    És nekem miért kéne tekintettel lennem minden egyes olvasóm speciális érzékenységére? Egyáltalán, tudnom, vagy azon filóznom, ő vajon mit gondol? Csak azt tudom, én mit gondolok. Nem személyeknek írok, hanem jelenségekről. Tudom, hogy darázsfészek. Épp azért kell róla beszélni, és olyat, amit te írsz, már fojtogatóan sokat kaptunk, és én azt mondom pont erre válaszként: ez nem jó, ez a moralizálás és érzelmi alapú érvelés, áldozati lét, nem eredményes, nem korszerű, nem szimpatikus. Hagyjuk már!

    Ki tett ilyet?: “képembe erőlteti a véleményét”, “azt sugallja” ki, hol? Konkrétumot írj. Annak írd, aki ezt tette veled, ne nekem panaszkodj. Nem erőltettem rád semmit. Én nem tudok elmenni a blogomról, de annyira ellenségessé és stresszessé teszitek néha nekem.

    Nem a te személyedre írta Elanor, másrészt nem ezt írta. Te értetted így, mert így akartad érteni. Kell a frusztrációdhoz… azt ápolgatni kell ám, gondosan!

    Nagy félreértés ez: amíg én kicsit frusztrált voltam, addig olyan nagyon szerettek a nagyon frusztráltak. Csakhogy én feldolgoztam a traumáimat, kijöttem belőle, ők meg ott maradtak. Újabban a produktív tettekről, a továbblépésről írok, és most érzem jól magam, most lettem eredményes. Meg is utáltak, mert már “nem értem meg őket”, és hát nehogy már én igen, ha ők nem. És idegesít a hibáztatás, a nyafogás, hogy folyton negatívnak kell lenni, hogy sokan azt se tudják, jó dolgukban mit csináljak hozzám képest, és mégis ők a frusztráltak. Mindenen finnyognak, nekik minden baj, ettől érzik magukat erősnek: ha leszólhatnak valamit, ha sérelmük lehet. Eközben én bulinak fogom fel a plazmaadást… Én nem tehetek arról, amik miatt ők nem tudnak kijönni a bajaikból, még ha ezek súlyos, elháríthatatlan okok is. Mégis engem vádolnak valahogy, én értsem meg őket, “nem tud mindenki sportolni” stb. Vagy itt vezetik le…

    Ugyanez van Erdély-témában. Ráadásul mi itt azoktól szenvedünk, akik részben a ti szavazataitoktól kerültek abszolút többségként hatalomra, és akik nektek próbálnak kedvezni, politikai számításból. Ez pedig felbőszít. Ha Erdély ekkora és krónikus probléma, ha mindig más a hibás, akkor kész, elmúlt, nincs mit tenni, törődjünk bele, de legalábbis nekem ne kelljen ezt fejemhez szegezve hallgatnom. Őrizze egyénileg a magyarságát, akinek ez fontos, de ne lehessen politikai (hatalmi) eszköz a téma, és legyen már vége ennek, hogy Erdélyre és a veszteségre mindig lehet hivatkozni, amikor meg már rég másról kéne szó legyen. És hagyjátok már abba, hogy majdnem ugyanannyira haragszotok minden románra, a román kultúrára is, sőt, a veletek nem borongó anyaországaikra is, mint a román erőszakszervezetre, az ellenségesen politizálókra, a konkrtét tettesekre. És hogy minket oktattok meg basztattok, hogy én hogyan fogalmazzak.

    Láthatólag ennek a két háború közötti beszédmódnak nincs sok valós hozadéka. A románok érzik, hogy lenézitek őket, hogy minden át van ideologizálva. A dolog kölcsönös, nem lesz ebből semmi jó. (Velük felfüggeszted a keresztyén morált?)

    Az a baj ezzel, hogy annyira beleragadsz a jajgatásba, meg a saját debezzegénrendesvagyok öntudatodba, hogy érzéketlenné válsz arra, hogy másoknak is vannak traumáik. És hogy akármilyen súlyos is a tiéd, nem köteles mindenki osztozni benne, melléd állni. (Ezt sokáig én sem éreztem ilyen világosan.)

    És, Alpár, nincs “ti”. Annak írd, hogy nem tetszik a kommentje, aki azt mondta. Ne nekem írd, ne moss össze velük. De nem is azt mondta, teljesen félremagyaráztad, olvasd el az eredeti kommentet.

    Nem értünk egyet több fontos témákban azokkal sem, akikel te a “ti”-be sorolsz. Hogy nem látod ezt? Megint azt csinálod, hogy vagy te egyedül, és van a sok egységes kommentelő ellened a másik oldalon. És nekem írod. Ez igazságtalan. És lehetőleg olyasmit, amit senki sem állított, máshonnan hurcolod ide a sérelmeket, felnagyítod, belekeversz olyasmit, amit mi nem gondolunk. És láthatólag tök elégedett vagy ezzel a büszke, sértett, fensőbbrendű állapottal. Moralizálsz. Ez az általam bírált fajta kisebbségi lét: elégedettnek lenni a sérelmekkel, identitássá tenni őket, meghatni próbálni velük másokat, esetenként manipulálni, revolverezni őket ezzel.

    Ez a bajom a Gumiszobával is. A koppintástól és a velem való szemétkedéstől függetlenül is, a gondom az, hogy elbassza az életét, sorozatosan rossz döntéseket hoz, de tényleg sírnivalóan buta, felelőtlen dolgokat csinál, és elmulaszt megtenni elemien fontos dolgokat, de ő nem tehet róla, vele szemetek voltak, őt mindenki értse meg, és aki nem, az szemét, az privilegizált, az a Rend haszonélvezője. Bármit felhasznál, hogy kizsarolja az együttérzést és a népszerűséget, a figyelmet. Véletlenül sem szabad rámutatni arra, hogy nem kéne okádni a szülésről, önmagát mint igazi feminizmust definiálni, nem kéne megtagadni a saját gyerekszülését, majd hirtelen fordulattal érzelmi tőkét kovácslni abból, hogy a fia meghalt, amiben egyébként van felelőssége. Szerinte aki nem szimpatizál vele, az áruló, a nők ügyének elárulója.

    Én nem mondtam, hogy az etnicitásod a te bajod, és nem dolgom megérteni semmilyen problémádat, egyszerűen unom már, hogy rám van nyomva, és folyton azt érezzem, hogy nekem könnyű.

    És, ne haragudj, azt hittem, ha kijössz a régi, személyes sérelmedből, bölcs leszel, nyugis, belátó. Valami nem stimmel. Vagy lehet, hogy ez a viselkedés érthető és szokásos nálatok, és én tűnök onnan közönyösnek vagy tájékozatlannak, de nekem ez nagyon nem tetszik. Én úgy élem meg, hogy kötelező odelennem Erdélyért, tabukat tiszteletben tartani, lózungokat hangoztatni, sérelmeket sorolni, a románokat lenézni, utálni és egységesen suttyó, erőszakos népségnek tartani, és azzal zsarol ez az elvárás, hogy ha én nem ezzel szeretnék foglalkozni, vagy van ellenérvem, akkor én nem vagyok magyar. Hanem elfajult liberális, zsidóbérenc. Hogy nem nevezhetnek románnak valamit-valakit, ami-aki román, és hogy megkérdezi a kommentelő, hogy te tényleg megnéztél románul egy előadást? Ez abszurd, ez ostobaság.

    • Nézd, én tényleg gondban vagyok, mert kapkodom a fejem, hogy miért veszel magadra minden ellenérvet és ellenvetést, amit megfogalmaztam. Igen, volt egy pár dolog, amiben veled nem értettem egyet, meg olyan is, ami abból, amit mondtál, felbőszített, pl. az, hogy Trianon jól előkészített, és igazságos volt.

      Soha sehol nem állítottam, hogy a történelmi Magyarországnak a határai között kellett volna maradnia, de ettől függetlenül Trianon nagyon erős túlzás volt. Ők a status quo-ra kemény asszimilációs mondjuk úgy, hogy brutális politikával ráerősítettek, és így egy jelenleg 92%-ban vegytiszta államot kaptak, de a trendeket figyelve lesz ez a százalék nagyobb is.

      Én azt is mondom, hogy mindenki úgy él, ahogy tud: van, aki elmegy, és van, aki beolvad. De azt azért nem mondhatjuk, hogy minden lehetőség adott volt, hogy magyarságát megőrizze, támogatták, de hát ő így döntött. Kemény politika, trendek, minták vannak mögötte, és kőkemény érdek az etnikailag tiszta Románia. De hát ezt is fentebb kommentekben elmondtam egyszer-hétszer.

      Tényleg azt hittem, hogy itt mindenkinek be van kapcsolva a follow, és ha jön egy komment, emailen elolvassa, és témában van, ki mit mond. Ezért X-nek Y szála alatt válaszoltam, vagy épp ott, ahová a rendszer tett, mert hát nem mindig odamennek a kommentek, ahova szánjuk.

      És magyarázkodni unok, azt is unom, hogy állandóan tisztázzam, hogy de hát én nem így értettem, nem azt mondtam. Pl. egy szóval sem mondtam, hogy leordítom a fejét annak, aki érdeklődik a többes, romániai magyar identitásomról. És igen, hajlandó vagyok türelmesen elmagyarázni neki, hogy igazából nekem mit jelent a kulturális közösség, kulturális reprodukció, hagyomány, ősök stb. A bajom, amint ezt fentebb már elmondtam, azzal van, hogy ilyenkor egyesek, és ismét tisztelet a sok, jóindulatú kommentelőnek, akivel lehetett párbeszélni, keresnek valami minősítő jelzőt: voltam már romángyűlölő, sovén, nacionalista, etnicista, antiszemita (sic!), kirekesztő, rasszista, egyszerűen azért, mert határozottan és keményen kiállok az identitásom határai mellett, és finoman, de félreérthetetlenül megfogalmazom, mit jelent az, hogy nem vagyok román.

      Ami pedig az asszimiláció és a kulturális reprodukció kudarca miatti fájdalmam illeti, van azzal baj elég, mert ha így megy tovább, abba a helyzetbe kerülök, hogy a családomért (pl. a fiam első osztálytól napi hetven kilométert kell majd ingázzon, hogy magyar iskolába járhasson) le kell mondanom a lelkészi szolgálatomról, de egyáltalán ez a szolgálat arról szól, hogy kihordom elöregedett gyülekezetem tagjainak koporsóit a temetőbe, és lassan semmi más sincs, majd bezárom a templomot, a parókiát és szögre akasztom a kulcsot. Az én gyülekezetem egy haldokló öreg, akinek már nagyon sok rossz napja van, és akit én elgondozok. Amikor sokévente egyszer konfirmál egy, azaz 1 fiatal, az olyan, mint amikor az öreg jobb napjain mesél az életéről, és lehet egy backgammon-partit is játszani vele, de ez egyre ritkább. A kommentedet olvasva tudom, hogy erről mi a véleményed, és nem is tudom, írjam-e ide, de az igazság, hogy a lelkészi munkán kívül, mármint, hogy magyar református lelkész legyek, semmi máshoz nem értek olyan jól, hogy negyvenévesen érdemes legyen belevágni, ez viszont felőröl, elveszi az erőmet, és kikészít: hogy itt olyan folyamatok mennek végbe, amik rég megállíthatatlanok, és nem azért, mert amit én képviselek, nem lenne érték, hanem azért, mert akik felé képviselem, hatalmi, gazdasági, csoportdinamikai s a jóistentudjamilyen eszközökkel arra vannak kondicionálva, hogy ezt ne kérjék, ezzel ne azonosuljanak, hanem román anyanyelvet, görög keleti vallást és teljesen más kultúrát válasszanak maguknak. És én őrzöm az Anjou-kori templomot, a Bocskai-sírral, az 1560-as kelyhet, és egy valaha virágzó kultúrának az emlékét, aminek a reprodukciója nem azért sikertelen, mert bóvli és mert nem piacos, hanem azért, mert ez a sikertelenség valakiknek kőkemény érdeke. Itt látszik, hogy a magyarok elnyomása Erdélyben rendszerszintű.

      Előbbi kommentemben azért racionálisan feltettem néhány kérdést. Pl., hogy biztos jó-e a magyar kutúrának, ha a htm közösség eltűnik, beolvad. Mit fog veszíteni? Mit nyer, ha támogatja? Egyáltalán baj-e, ha van kultúr-azonos migráns? Kell-e? Akarja-e, hogy megmaradjanak a magyar kultúra részeként?
      Azt is megvilágítottam, hogy a román sport előtt azért nem kell ám annyira hasra esni, mert túl sok nem román csinálta ahhoz, hogy exkluzíve románnak nevezzük. Az is érdekes, hogy a legjobb gyerekvers-írójukat Faragó Ilonának hívták, akárcsak az első udvari fotósuk és festőjük Szatmári Papp Károly. Szóval, ledöbbensz, hogy a legjobb boraik, az első városaik, az első iskoláik mind magyar alapításúak, származásúk. Ezekről is érdemes beszélni, és főleg az az érdekes, hogy ők mennyire nem akarnak ezekről beszélni. És nem, nem hiszem, hogy ezek mögött az érvek mögött frusztráltság, snemtudommik sütöttek volna. Ezek tények, vagy racionális felvetések, amikről érdemes beszélni. És nem, nem ismételtem meg sok mindent, amit Johannale, Pika, Lucerna, Mau s a többiek mondtak, mert én is pontosan úgy gondolom, ahogy ők leírták.

      Ha van értelme még folytatni ezt, akkor ha lehet, kéretik az érvekre, példákra reagálni, és nem arra, hogy kinyílik-e a bicska a zsebemben, ha lerománoznak, mert igen. De ettől függetlenül én tudok párbeszélni azokkal, akik az én minősítésemtől eltekintenek.

      Az pedig nem igaz, hogy nem hangzott el olyasmi, amit én állítok. Ha akarod, nem tudom, mikor lesz időm, de veszem a fáradságot, és szó szerinti idézetekkel bizonyítom, hogy nem látok rémeket. De ajánlom a korábbi kommenteket újraolvasni, mert ott van mindaz, amiről én beszélek.

      Addig is jókat.

      • “voltam már romángyűlölő, sovén, nacionalista, etnicista, antiszemita (sic!), kirekesztő, rasszista, egyszerűen azért, mert határozottan és keményen kiállok az identitásom határai mellett, és finoman, de félreérthetetlenül megfogalmazom, mit jelent az, hogy nem vagyok román.” Nagyon szép önjellemzés, biztos jóleső is, de nem igaz. Nem fogalmazol finoman, nem “egyszerűen azért”, hanem mert hökkenetesen érzelmi alapon darálod a magadét és értelmezed félre másokét, és nem az identitásodról írsz, hanem pl. a románokat szidod, sérelmeket gyűjtögetsz, származás alapján éles különbséget teszel. És ez nem kiállás és nem keménység, hanem frusztráció. Amit a holokauszttal kapcsolatban írtál több helyen, egyáltalán ahogy össze akarod hasonlítani lokális bűnökkel az üzemszerű genocídiumot, valamint az a horthys beszédmód és érvelés, amit itt használsz, valóban az antiszemita hagyományhoz kapcsolódik. Nem értem, miért nem vagy tudatosabb, önreflektívebb, és miért kell neked mindig egy hibás.

      • Nem írtam, hgy Trianon igazságos volt, megint ferdítesz, ez már rosszhiszemű, ne haragudj. Úgy látom, direkt csinálod. Többször, többen kéték, hogy ne mahyarázd félre, amit írunk. Azt írtam, hogy meg kéne keresnünk az okokat, a saját részünkkel foglalkozni végre a hibások keresése, vádaskodás és öndicsőítés helyett, és utaltam én is arra, hogy a történelem nem igazságos, kár ezt elvárni egy vesztes háború után. És még azt, hogy a küldöttség sokat készült és rengeteget dolgozott, pont egy ilyen cikket olvastam, hogy mennyit, de már Ádám Magda tanulmányaiból is ezt szűrtem le. Veszélyessé váltunk, instabilnak gondolták a monarchiával Magyarországot, és ez is érthető. Ettől még nem lesz igazságos.

      • “biztos jó-e a magyar kutúrának, ha a htm közösség eltűnik, beolvad” – iszonyatosan manipulatív vagy, a kérdésfeltevés azt sugallja, hogy mi, ezer teher alatt nyögő anyaországiak csináljuk ezt is, és persze pénzzel, mert hát mi bukunk, ha eltűntök. Ez zsarolás, és nagyon sunyi a megfogalmazásod, de hát tudom, székely módra kell túljárni az ostoba, ám jobb módú magyarországiak eszén. EZT az elváró, öntudatosan kéregető viselkedést utálják sokan a politikailag befolyásolt, ideológiáktól átszellemült htm-ben. Én erre azt mondom, hogy ha ilyen ez az alku, ha folyton ránk mutogattok, minket szidtok, miközben egyház és politika csúf összefonódásaival, ráadásul anakronisztikusan képzelitek el a megmaradást, akkor ezt inkább oldjátok meg magatoknak.

    • ‘Nekünk muszáj hinni az emberi jogokban, mert csak azok alapján kérhetjük, hogy tartsák tiszteletben a kisebbségi jogainkat. Errefelé nem valamiféle hablaty az emberi jogok diskurzusa. ‘ őőőő…

      Én leállítanék mindenféle beavatkozást a magyar állam helyében. Anyagit, kulturálist, diplomáciait, mindent. És ha szükség lesz rá, majd jelzik és akkor lehet feltételeket szabni, és az úgy már vagy tiszta üzlet, vagy baráti aktus, de mindenképpen tisztább képlet. De nem kellene már szegényeket nyomorítani. Persze nem ez az érdeke egyik félnek sem, akármit is állítanak.

        • Azért az emberi jogok diskurzusarol írtak nemileg csiklandozzak a tarkomat. Azért Erdély nem arról híres, hogy ott emberi jogi szempontból annyira modern es előremutató eszméket vallanak az emberek, ha az a ronda magyar állam nem kavarna be..

          • Lehet, hogy “Erdély nem arról híres, hogy ott emberi jogi szempontból annyira modern es előremutató eszméket vallanak az emberek”, de ettől függetlenül szerintem jó a cikk érvelése, és okos kritikája az orbáni erős nemzetállam eszmeiségének. Nyilván nincs egy egységes erdélyi álláspont az emberi jogokról. Nem értem, mi az, ami annyira nem tetszik a cikkben. Kifejtenéd?

            • Nem elsősorban és nem kizárólag Mo. hibája, hogy az ő jogaik folyamatosan csorbulnak, de nekünk lehet mondani. Ettől függetlenül jogos, csak ezt kicsit kényelmes oknak érzem legalábbis úgy megfogalmava, ahogy a cikkben leírták.
              A mondandóval egyébként egyetértek, fentebb írtam is.
              És szerintem az emberi jogokat nem lehet különválasztani. Nem lehet a kisebbségi lét miatt fontos emberi jogokat különválasztani a gender témához kapcsolódóaktól, a gyermekek, állatok jogaitól stb.
              A saját soraink rendezése, önerőből, ellenszélben sokkal nehezebb mint amennyire igazságos, de mi mást tudsz tenni?

              • Nekem nagyon tetszett ez a cikk, én os pont tegnap olvastam. Nekem az emberi jogokra való hivatkozás teljesen okés volt, nem úgy értettem, hogy azt gondolná a szerző, hogy az erdélyi magyarok jobban tiszteletbe tartanák ezeket, hanem azt, hogy az emberi jogokon alapuló érvelés elutasítása (az, hogy a jogvédőkből mumust csinál a jelenlegi magyarországi rezsim) az ő kisebbségi jogaik megtagadása is. Nem kollektív, nemzethez tartozáson vagy etnikumon alapuló jogokért küzdenek, hanem a klasszikus egyéni szabadságjogok alaján tudják csak hatékonyan megvédeni az anyanyelvhez, művelődéshez, gyülekezéshez stb. való jogaikat, ahogy azt az ENSZ meg az EU idevágó alapdokumetumai rögzítik. Az, hogy Orbán a nemzet önrendelkezési jogát hangsúlyozza a nemzetközi jogi kötelezettségekkel szemben és az egyéni szabadságjogokkal szemben, nagy kárt okoz számukra, erre utal csak ez a fordulat szerintem. A magyar politikai kommunikáció egyre inkább csak arról szól, hogy csak a zemberek meg a kétharmad véleménye számít, akinek meg nem tetszik, az idegen ügynök, takarodjon vagy húzza meg magát, na ez erdélyi magyaroknak román részről már elég ismsrős retorika…

                • Na nekifutok mégegyszer, mert lehet, hogy en láttam bele valamit ami nem volt.

              • “Nem elsősorban és nem kizárólag Mo. hibája, hogy az ő jogaik folyamatosan csorbulnak” Ez elég enyhe megfogalmazás. Én úgy látom, abből a fajta sértettségből, hibáskeresésből egyre kevesebben kérnek. A 2004-es népszavazás is egy nagy érzelmi zsarolás volt, és Alpár étvei is. Az én válaszom: nem, így nem, nem akarom, hogy ebben részt vegyünk, nem is érdekel. Egyes emberek érdekelnek, de ők nem is hivatkoznak folyton az elnyomottságukra.

    • Nagyon pontosan megfogalmazza ez a két írás azt, amit az utóbbi időben érzek. Hogy idegesit, hogy nincsenek bicikliutak, de azért élvezem a kalandot, amit az autók közötti lavírozás jelent.
      “Mi a nyugati fajta kultúrát túl hidegnek, ridegnek, merevnek érezzük, a tág kontextusút viszont (például a bukarestit) bosszantóan
      bizalmaskodónak, indiszkrétnek, sőt sokszor egyenesen pimasznak, az ember bőre alá bújónak.” Nem is gondoltam volna, hogy ez ilyen általános életérzés az erdélyi magyarság körében. Vajon a magyarországi magyarok hogy éreznek? Mi áll hozzájuk közelebb? Ismerik-e ezt a fajta román “tág kontextusú” kultúrát azok, akik Magyarországon édeserdélyeznek? Megértik-e a cikkben pontosan megfogalmazott érzést?

  23. Egészen sok olvasót SEMMI más nem érdekelt erről a blogról, mint az önigazolás vagy ugyanaz pepitában, a dacos nekifeszülés lehetősége. Unalomból, igénytelenségből. Esetleg egy kis jópofi még, vagy hogy mit lehet ellesni, utánozni. Nagy döbbenet ez nekem, viszont nem engem minősít. Nem is értik az érveket, az egész mögöttest…

  24. “És nem, nem gondolom úgy, hogy bocsánatot kéne kérnem azért, hogy én kijelentem: magyar vagyok és nem román.” Szerencsére senki nem is várta el a bocsánatkérést, lemehet a vérnyomásod nyugodtan. Viszont ettől az öntudatos magyar identitásról nem is esünk hasra, ne haragudj. Egyszerűen nem létezik az, ami ellen te ennyire hajtod ezt.

    “Nem vagyok űrhajós, én magyartanár vagyok! A hajam pedig hosszú, nem rövid!” Ugyanilyen értéktelített állítások. Az előbb kipróbáltam kiabálva is, tök hatásos. És nekem fontos. Mi van, mit néztek?

    Gyurcsány pedig román állampolgárokról beszélt, sajnos, az identitás az állampolgársághoz képest magánügy, ha ilyen gazdasági-törvénykezési ügyekről van szó. Ez a sok honfitárs sem kért belőle, érdekes. Ki a hibás? Nyilván nektek előnyös lett volna, de ütköztek az érdekek. Még az ide költöző, itt adófieztő áttelepült magyarok is konfliktusforrássá lettek, és nem mindig éltek jól a vendégszeretettel.

    Molnár Levente pedig romániai vagy román színekben induló sportoló. Te szándékosan kevered össze a fogalmakat, és azt is, hogy ki mit mondott, mert akkor megsértődhetsz. Nem is akarsz te senki mást megérteni, kitart már a többféle, makacs sérelmed, míg élsz. Jó lesz.

      • “Fodor Gábor az SZDSZ novemberi tanácskozásán óvott a nemzetállami eszme erősítésétől és nem szavazatra biztatta a párt tagságát. Az SZDSZ hangsúlyozta annak veszélyét, hogy a határon túli magyarok nem adózó, de jogaival élő tömegként jelennek majd meg, ezzel túlterhelve a magyar államháztartást.”

        wikipédia

  25. Biztosan benne van ebben a megszépítő messzeség is, de én ma már nem jelentem ki magamról ilyen kategorikusan, hogy magyar vagyok és nem román, és nem érzem ellentétesnek sem ezeket. A magyar identitásomnak része a román(iai). Sok rossz és jó oldalával együtt csak ilyen kisebbségi magyarnak éltem meg magam mindig Erdélyben és Magyarországon élve is, sose éreztem ezt a tipikus többségi biztonságot/dölyföt, hogy itt itthon vagyunk, hogy egy gyerekkortól ismerős, támogató közegben élnék, hogy itt minden a “mienk”, nekünk jár (lehetőleg másokkal szemben).

    Túlzónak találom a sorokat és önigazolónak, hogy “egy valaha virágzó kultúrának az emlékét, aminek a reprodukciója nem azért sikertelen, mert bóvli és mert nem piacos, hanem azért, mert ez a sikertelenség valakiknek kőkemény érdeke”. A mi valamikori virágzó kultúránk elvesztét igen kézenfekvő a román állam nyakába varrni, addig se kell a saját tehetetlenségünkkel, mulasztásainkkal, balfogásainkkal szembenézni. Főleg ezzel a “nacionalista stratégiával”, ahogyan megpróbáljuk magunkat mintegy nem a román állam részeként kezelni és felfogni, az együttműködést alig-alig szorgalmazni, nem belátva, hogy erdélyi magyarnak és akkor lesz jobbacska élni, ha általában véve emberként is jobb ott élni, sőt horribile dictu a románoknak is jobb lesz…

    Próbáltam megkeresni, hogy ténylegesen mennyivel járultunk hozzá a Fidesz uralmához. Az első kétharmadhoz nyilván semennyivel, mert még nem volt a kettős állampolgárság. A 2014-es szavazásban már szavaztak a ht magyarok, a szavazásra jogosult kb. 350000 külhoni magyar állampolgárból mintegy 60%-uk regisztrált a szavazásra és összesen végül 128429 érvényes szavazat érkezett be, és abból 95,49% a Fideszre szavazott. Pontos bontást nem találtam, de a szavazók felénél több, közel kétharmada lehetett erdélyi. Számok innen:
    http://bgazrt.hu/_dbfiles/blog_files/7/0000008607/Kisebbsegkutatas-2014-2-2sz.7-19.pdf
    Ezzel nem is mondanám, hogy a htm közösség nem súlyosan Fidesz-elfogult, inkább csak azt akartam mondani, hogy egyelőre legalábbis nem rajtunk múlt.
    (És persze, hogy sokan nem éltek jól a vendégszeretettel, az ember már csak ilyen, nem szokott ez mindenkinek sikerülni sehol sem…)
    De tartok tőle, hogy ez is mindegy most már, Magyarország élhetőségével együtt várhatóan romlani fog a magyarországi és erdélyi magyarok viszonya, és egy bűnbak is nagyon kézenfekvő sokaknak.

    Az “édes erdély” toposzhoz még annyit, hogy én többnyire úgy szembesülök vele, hogy nem felelek meg eléggé az “erdélyi magyar” sztereotípiának, hogy szabadkozom és bizonygatom, hogy dehogyis, az erdélyi magyarok is ugyanolyanok, se nemesebbek, se tisztábbak, se romlatlanabbak, se semmi ilyesmi. Ez se szokott túl jól elsülni.

    • ‘Az “édes erdély” toposzhoz még annyit, hogy én többnyire úgy szembesülök vele, hogy nem felelek meg eléggé az “erdélyi magyar” sztereotípiának, hogy szabadkozom és bizonygatom, hogy dehogyis, az erdélyi magyarok is ugyanolyanok, se nemesebbek, se tisztábbak, se romlatlanabbak, se semmi ilyesmi. Ez se szokott túl jól elsülni.’

      Rám is legyint az a honfitársam, aki járt ott egy félszer, és szóba kerül ez a téma 🙂

      Meglepően hasonlóak vagyunk szerintem, nagyon sokszor látom a párhuzamot a mo-i magyarok EU, IMF elleni hőbörgése és az erdélyiek románokkal vagy Magyarországgal szembeni megnyilvánulásai között.
      Meg tök sokszor látom a lengyeleken ugyanezt általában a nyugattal szemben, és a fenti, majdmegnövök által linketl anyagban meg a románoknak vannak hozzánk haosnló vonásaik. 🙂

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s