evilági

melléknvek sorozat 29.

-i képzős

a mutató névmás nagyon ritka előtag

Meg kéne már állapodni, itt volna az idő Az Igazi Értékeket Becsülni, azzal foglalkozni, ami maradandó. Lélek, tanulság, felelősség. Megbocsátani, összegezni, nem bánni a ráncokat, jóságos kezemen bőrkeményedés… én meg belevetettem magam az evilágiságba.

Minden másképp van.

Pocakot kéne ereszteni, itt az ideje. Feladni, hogy létezik ifjúság, friss tekintet és kanyar.

Lóduló gyomor.

Sejtek bizsergése.

Belelassulni a realitásba, átengedni magam a fizika törvényeinek.

Erre tessék.

Borzasztóan fontos nekem mostanában, milyen színű óra van rajtam. Van egy egész kollekció. És bajban, vészben, a legnagyobb rohanásban is fontos a szín. Ha Ednél marad, nem bírok aludni.

Engem nagyon puritánul neveltek. Elvont értékek, morális tanítás, mértékletesség, színvakság. Mindennek legyen értelme, tanulsága, lelki haszna, és ne akarjak többet. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan. Én ezeket komolyan gondoltam. Mélyen megvetettem mindenkit, aki közönyösebb volt, önösebb, kevésbé lobogott az emberiségért.

A gyerekkorom nagyon elvont volt, csupa emelkedettség.

Vagy nem is tudom, mert volt közben gyakorlatiasság is volt, és két lábbal földön állás, az a nehezen megfogalmazható protestáns karakter, amely mentes a bálványimádástól, és mindig egy kicsit ellenzéki.

De világi hívság, az nem, soha. Nem voltak csajos programok. Nem létezett önmagáért való öröm, de még zenehallgatás vagy könyvvásárlás sem. Ha mégis, akkor magányosan intellektuális meg kreatív tevékenység, magamnak. Mivel a lélek örömért kiált, és ezek voltak a legális, vagy legalábbis ártalmatlan és észrevehetetlen örömök, extrém gondolkodós és rajzolós és kalligrafikus lettem. Mennyit köszönhetek én ennek, voltaképp.

Másrészt meg az összes fel nem oldódásomat, félelmemet, görcsömet. Jóságos, szorgos, örömgyilkos, szerencsétlen légkörben nőttem fel, csendesen gyilkoló, nyilván nem való nyomorok dúltak ilyenné. Elcsúszott itt egy generáció, sőt, kettő. A Nyugat első nemzedéke! Egyik nagyapám Csáth Gézával, a másik József Attilával egyidős. A szüleim nem is kisgyerekként élték át a bombázást, a halottak hegyeit, a szovjet katonákat. És már meglett emberek voltak, amikor jött a beatnemzedék, szexuális forradalom, Illés, Omega, Mao, a Hair. Volt valami fel nem ismert gyanakvás bennem az osztálytársaim, az ötvenes években született szülők gyermekei iránt, akik az én szüleim unokái is lehettek volna: mit tudtok ti az életről? Persze ti kidobjátok a lyukas lavórt. Na hiszen.

Kiköpött lúzernek neveltek, önsorsrontónak, fakó-foltozott ruhájúnak, akinek nem is jár jobb, aki becsülje meg, és még mindig azon filózom: biztos csak én értettem félre. Az én hibám. Szerettek ők, a maguk módján. Azt sajátítottam el, hogy ha a magam érdekét nézem, ha az keresem, hogy nekem mi az öröm, ha élvezni merem a selyem érintését, a szexet, valamit, ami drága, akkor önző és tékozló vagyok. Mindez a bűnképzettel, és a takarékosság parancsával. Hát, ez az inga átlódult erősen. Mert én másra születtem. Fontos önmegértés volt, és nagy felszabadulás. Vannak emberek, akik szerint a lazac, a Wolford, a taxi, az utazás morális kérdés.

Mi ennyire nem voltunk szegények, egyébként, mint ahogy éltünk, ez az előző generáció lehelete volt, ostromé és ötvenes éveké, tudjátok: egyszer kellett volna kidobni negyven deka kenyeret, és akkor mindig frisset ettünk vona.

És később már a saját jövedelmemről, a saját életemről volt szó, és akkor is lebegett a vélemény. Az idő is pénz. Miért sétálni indulok cseresznyefavirágzásban pici lányommal, és miért beszélgetünk órákig Jánossal? Miért nem csinálunk valami hasznosat? És kik ezek az idegenek?

Most is provokatív és tabu a család szemében, ha örömem van, vagy valami fontos állomás az életemben. Soha velük büszke és felszabadult nem lehettem. Neked jó lesz az elgörbült krumplinyomó.

Ha nincs folyton bűntudatom, ha nem szabadkozom, ha a mondatomat énnel kezdem, akkor önző vagyok — ez volt a valóságom.

Mint minden apostol, frusztrált voltam, utáltam azt, aki csak simán élvezni meri az életet, és a maga hasznát nézi. Aki nem vállalja a nehezet, aki nem áll bele. Aki ruhákat próbál tükör előtt, és kiszedi a szemöldökét. És hogy neki milyen könnyű. Bezzeg én.

Milyen jóban lehettem volna velük. Mennyi mindentől mámorosodhattunk volna meg együtt. Hogy megkeserítettem magamnak az egész fiatalságomat, fölöslegesen.

Én még gyereket is azért szülök, és úgy, hogy az az élet rendje, morális tett. Szépen, idejében, elkötelezetten. És nem nyavalygunk, és mindez nem is teljesítmény. És megy minden, mint a karikacsapás, nem ám itten komplikációk. Tényleg ment.

Furcsa ez. Mondjuk feministaként sem cserélném el életigenlő anyámat, a természet mindent bíró asszonyát, aki az élet tényei előtt meghajtja a fejét, egy olyanra, aki azon dühöng a facebookon, hogy ez mekkora szívás, és ne szüljetek, meg takarodjatok ki a méhemből. Nem bírom ezt, itt billent meg először a feminizmusom.

Ma már az én-érdek szándéka nem gyanús nekem másokban, csak az elkészítés módja. A maga javára magyarázás, a más hibáztatása, a lehazudás, a sűrű elfogultság mindig zavar. A sima önszeretet és önérdekérvényesítés nem. Az öröm sokasodjék csak! Ez János mellett izmosodott meg bennem.

Az se zavar, ha valaki nem hisz ügyekben, nem áll ki, nem véleményez és aktívkodik egyáltalán. Az elmúlt két évben értettem meg, hogy ennek tipikus gyakorlata, a rengeteg önigazoló felháborodás, véleményezgetés, gúnyolódás, másokba rúgás mennyire unaloműzés és önfitogtatás amúgy is. Semmi köze az értelmiségi létezéshez. Még jó ügyek szolgálatában is úgy bántják egymást emberek, hogy az elkeserítő. Nemcsak élvezetesebb, hanem morálisabb tett is mascarponéba fúlni, hosszú láncú hintán örülni a rigózajnak, vagy tiszta időelbaszásból összeszerkeszteni, ahogy Miffy és Kitty amőbáznak első vérig, mint a facebookos, kukkolós mozgalmiság. Keserű ízlelőbimbóim kiégtek. Ez legalább vicces.

És ahogy a szülői stratégiák ellen is csak nagyon későn kezdtem lázadni — egyáltalán: megérteni, mi volt ez az egész –, erre az egészre is csak most eszmélek.

Jóság, morál. Nem pampogás, nem magunknak kaparás. Igenis elmegyünk hivatástudatból kevés pénzért értelmiségnek… vagyis én, csak én. És kritikusak vagyunk, meg önkritikusak, önfeltárók, nyíltan tépelődők… e hajlamom miatt iszonyatosakat rúgtak belém a cinikusak. Mert én kitettem magam, én nem féltem. Védd magad, mondta, aki jót akart. De hát én író vagyok, mondtam én. 2004-ben.

Igen, ez azt is jelentette, hogy én nem féltem magam megmutatni. Író is így lettem, végül is.

És igenis lyukasztunk jegyet. Vagyis én. És védjük a környezetet… én, ezt is én, mások helyett is.

És nem sírunk. Vagyis én nem, én sosem.

Leéltem így egy fél életet, meredek tapasztalatokat szereztem, és megfigyelhettem mások másféle stratégiáit is. Haragudtam sokszor.

Most meg nem haragszom senkire, éljék a magukét, élem az enyémet. Csak ne énekeljen hamisan.

Lenyűgöz, ha valaki szép. Csak simán szép. A teste, az életbe nem rohadás. A szépség nemessége és egyszerűsége. Kosztolányi ír erről valahol.

És jé, és jó fej is. Egy szép nő, és magával lenyugodván korrektebb, életigenlőbb, mint decensen csúnyácska ismerőseim.

Ez nem szép a fületlen macskákkal szemben, belátom. Cicoma és restség! Ez volt a mesében: aki szép, az nem jó ember. Még én is írtam erről.

Most, túl az ügyeken és meneteken, túl egyetértő értetleneken, túl a test romlásán, halálon, az élményen, hogy sorssal szemben nincs esélyem, túl a felismerésen, hogy Héraklész is lehet jelmez, és a tejútrendszer tán csak festve van, alászállva bloggerség kontrollálhatatlan magasságaiból, és aztán az emberi értetlenség és kisszerűség bugyraiból magasra törve, túl xanaxos hónapokon, áruláson, a majdnem égő élményén — mindezeken túl tiszta és nyugodt a terep, és engem egyszerűen megnyugtat és meggyógyít az, hogy egy adag savóporban huszénhét és fél gramm a protein, és mindenek felett a testek látványa, közele, az anatómia diadala. Megnyomom a brachiális eret a karján, és nem gondolkodom, miért teszem. Az istennő kompromisszumtalan szépségét teljesítménynek érzékelem — az edzőterem egy olyan világ, ahol az is. Mások agyalnak, finnyognak. Ő meg, ahogy a csillag megy az égen. Milyen egyszerű.

Sokáig magyarázkodtam új, sár-hústest hajlamaim miatt, magamnak is. Nekem nem gyanús az, aki metroszexuális, és nem gyanús az, aki nárcisztikusan ékíti magát, prsze az én ízléshatáraimon belül. A legkisebb jellemhibák ezek, igazán szerethetőek.

Nem gyanakszom. A belső értékek bekaphatják. Felszínesnek tartanak a barátaim. Én erre azt mondom: világi hívság, de jó ízléssel, ezt is! És: én annyit voltam zsákruhás mozgalmár, most olyan elemi a bőr, a fény, a forróság, az érszáguldás!

Mennyi mindent nem látnak amúgy. Divat, mánia, kinézet, kockahas, tetszésvágy, ezek a keretek.

Robbanás, hideg, hő, ágkarc. Tekintet, bólintás. Menekvés. Sebek a lábamon. Szaktudás, profizmus. Kis univerzum, ahova nem jönnek utánam. Vizeletvizsgálat. Talpbőr.

Mentegetőzöm megint. Úgysem értik, nem akarják. Nekik más a sorrend, mást kell feldolgozni.

Annyi romlást láttam én, értékpusztulást, visszafordíthatatlanságot. Nekem élnem kell, és most azt érzem, örökké fogok élni. Lenyűgöz az eleven, lüktető, zubogó vérű, dúsan domború ifjúság — ha valaki meg szeretné fejteni lélektanilag az izmok, a maszkulin izmok, a puszta fizikum iránti, újkeletű vonzalmamat.

És ezek sokkal jobb embereknek bizonyulnak ám néha, mint az a sok frusztrált, cizellált, mindenen agyaló értelmiségi.

Én szégyelltem magam azokért, ami most olyan eleven valóság.

Adakozó vs. magára gondoló. Magát kímélő. Nemet mondó.

Ügyek és mozgalmak vs. saját fejlődés, mindenféle cél nélküli, nettó öröm.

Szikár önfeláldozó vs. csak a maga javával törődő.

Lágy szerény, mint az ibolya, sőt, láthatatlan, kitartó, a dologért magáért, vs. a felfedezés: komoly szereplési vágyam van, előadom magam, nemhogy nem bánom, de igénylem is, hogy nézzenek, amikor mondjuk akrobatikázom, vagy poénkodom. Nézzétek, mit tudok. És ettől meg is táltosodom, biztos és gyönyörű mozdulataim lesznek.

És hát azóta lett facebook is. És mindenki már csak az által és akként létezik, hogy magát megmutatja. Nemigen hittük volna ezt még öt éve sem. A szelfizésnek ellenálltam, most se csinálom klasszikusan, de azért mégis. Bikinis. Szabad ezt? Ha egyáltalán felmerül a kérdés, türemkedik bennem a csakazértis.

Bambán átbaszható, pénzre fittyet hányó, élő becsületkassza vs. “Bika”, aki imádja, ha van pénze, feldobja és alááll. És ügyesnek lenni ebben! Japán jen.

Lélek vs. test. Bőrradír. Napfény. Hihetetlen, mi minden ömlött a lényembe a testemen keresztül.

Szerelem és nagy érzelmek vs. nettó belefeledkezős hiúság és frivolság (de nem, még mindig semmi, engem a pasizás az elérhető formájában nem érdekel, nem pálya. Utoljára januárban éreztem olyat, hogy pendültem, mármint olyannal, aki visszanézett. De nem lett abból se semmi, mindig a majdnemek vannak csak, jó érzés így is. Csuhai Jánoshoz meg mégsem megy oda az ember).

Intellektuális vs. populáris. Emékszem, Máté Péter és Elvis volt az első.

Mozgalmi vs. önös, maga érdekét néző. Komolyan, én már híreket sem olvasok, és az idén először nem frissen pletykáltuk ki a Kossuth-díjasokat B-val (B-zsal, jó, legyen), mert ELFELEJTETTEM.

Mennyi minden. Nem jó a rendszer, kicsit akart a logika. Nem szerencsés összetett élményeket a kontraszt egyszerű retorikájára építeni. De vannak könnyeztető felismerések nagyszombatra, és szép mondatok, vasárnapra.

7 thoughts on “evilági

  1. Ez az utóbbi idők legszuggesztívebb írása. Persze bizonyára azért, mert sok tekintetben magamra ismertem.
    Az egyik részéről az jutott eszembe, hogy állandó örömbűntudatban élek. Ez nem mai felismerés, évekkel ezelőtt jöttem rá, konkrétan a Napfény íze közben. Szóval amikor az öreg Sonnenschein gondolatai jelennek meg, bármikor valami jó történt vele, amikor öröm töltötte el, rögtön arra gondolt, mikor és mennyire fog ez fájni nekem? Itt jöttem rá, hogy ez alapvetően jellemző rám.
    Az okát nem tudom. Azt sem, hogy mikor alakult ki, de elég régóta velem van. Gyakorlati példa: ha igazán jól, önfeledten, áradóan jól érzem magam, törvényszerű hogy utána ott lesz a telefonomon valami nagyon rossz hír, valami lehetetlenség határán mozgó megoldandó szar ügy. Az, hogy a kettő között ok-okozati összefüggést érzek, az bizony nincs jó hatással a jóra.
    Hogy felismertem, elegendő lesz-e a kiiktatására, ki fog derülni. De ha nem megy egyedül, majd segítséggel. Eltökéltem, hogy ezt felszámolom.

    A másik az Elvek, az Ügyek területe. Ott különösen magamra ismertem. Nekem is elmúlt, empirikus keserűségeken keresztül jutottam odáig, hogy nekem ma már senki nem tud olyasmit mutatni, amiért pl. utcára mennék. Képtelen vagyok hinni én már abban, hogy kimegyünk az utcára, megosztjuk, csatlakozunk, gyűjtünk meg aláírást is. Széles körben láttam én a dolgok mögé, mélyebben mint szabad olyannak aki hinni akar.
    Amelyekben ma hiszek, ma élek, azok új dolgok. Tapasztaláson alapuló, örömközpontú dolgok mind, olyasmik amelyekről te is írtál, amelyekben mind benne vagyok én is. Sőt, ha jobban meggondolom, ez nem is hit, hiszen empirikus, de ez egyáltalán nem zavar.

    • Az állandó önbûntudatról:
      Saját tapasztalat alapján gondolom, hogy azért lehet ez így, mert volt egy-két megrászkódtatás korábban, amire pontosan talán nem is emlékszünk. Ezt egy pavlovi reflexként sikerült egy közvetlen elôtte ért örömhöz kötni. Sokáig volt meg ez bennem is, de akkoriban még nagy volt az esélye, hogy újabb rossz dolgok történnek. Beletartott jó pár évbe, mire tudatosítottam magamban, hogy ezek a rossz dolgok anélkül is megtörténnek, hogy én akár jól vagy kevésbé jól érzem magam. Túl vagyok rajta.

  2. Nekem szép összegző ez a poszt. tetszett.
    Letisztult nyugodt de mégis élénk, eleven. Úton lenni, változni, energiát belerakni, és aztán eredményeket elérni, és annak örülni, fantasztikus dolog.
    Sajnos azt látom h mégis kevesen indulnak neki, és szimpatikusabb az önsajnálat, sőt a menekülés, alkohol drog felé, de lehet ez akár vásárlás mánia is.( sógornőm). 7 db O-bag-je van. (menő. menő? )
    Vettek a jereknek biciklit, mondom nekik menjünk együtt ki Szentendrére. Azt mondja a sógornő, nincs is neki min tekerjen, meg el is felejtett biciklizni! mondom béreljünk: 500 ft/ óra a Bergusonnál.
    Meg se próbálja, el se indul. Ennyit az áramlásról a közös szenvedélyről. Annyiszor falba ütközöm. (ez persze 1 apró kis történet csak)

  3. Visszajelzés: hordjon mindenki burkinit | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s