Feminista vagyok-e? Igen. Létezik-e érvényes feminizmus, nőügy, büszke, okos, valódi érdekképviselet és méltóság-deklaráció? Persze. Ez nem nehéz.
Csak arra kellett rájönnöm, hogy nem én vagyok itt a rossz (a tananyagot nem ismerő, vagy gyakorlatban nem elég hithűen megvalósító, a konszenzusból kiszóló, csapatban “dolgozni” képtelen, egyéni sérelmeit dédelgető stb.) feminista. A feminizmus nem vallás és valláspótléknak sem alkalmas.
Arra is ráébredtem közben, milyen sokan voltak, vannak most is hamis okból feministák. Bővebben… →
Nem, egy pillanatig sem éreztem úgy, hogy rám céloztál és nem is kék a hajam. De volt az elmúlt 10 évben több kék- zöld, magenta hajú, szeptumos orrpiercinget viselö tanitványom, aki kánikulában is hosszúújjúban járt vagy éppen decemberig sortban és büszkén viselte a hegeit. Velük szemben éreztem igazságtalannak az általánositó megjegyzést. Igen, ez egyrészt egy kliséhalmaz, amiben járnak, ahogy élnek, vegánok és depisek, biztos van egy tumblis profiljuk is, de sokszor jó okuk van rá, hogy szarul érezzék magukat, nem csak szerepet játszanak. Ami modnjuk kamaszkorban amúgy is természetes, az önkeresés része. Mármint a többféle szerep kipróbálása. (És ezért fájt egy kicsit az is, amit Tobiról irtál, hogy a netröl olvasta össze a hülyeségeit és most ö is jól azokat magára vonatkoztatva különleges hópihének hiszi magát és érzelmielg zsarolja a környezetét, azaz az anyját, pedig csak el kéne mennie kapálni. Szerintem nem olyan poén depressziósnak vagy transznak vagy akárminek lenni, hogy megérje nekik ez a nagyon rögös út, hogy tettetnek valamit, ami nem is igaz. Volt nekem is egy ritka betegségem, és mivel a vérképem mindig jó volt, a dokik se hittek nekem, pszichónak tartottak és én is a neten kutatva jöttem rá, hogy nem én képzelek be magamnak mindent, hanem rajtam kivül van még ötszázezer ember a világon, akinek ugyanígy nem hisz a dokija meg a családja, de a betegségnek van neve és esetleg lehet tenni vmit ellene! Ez egy iszonyatos megkönnyebbülés volt. ìgy érezhette magát Tobi is , és igenis fokról-fokra, hogy elöször leszbikus, utána transz, utána non-binary. Ez a sorrend nem ritkaság, de elhiszem, hogy a legtöbb ember ezt hallva a szemét forgatja és kapálni küldi.) De ez csak egy példa! Elhiszem, hogy te sok valós konfliktus után rossz véleménnyel vagy a transznökröl, de ez valahogy egy ördögi kör: a transzokat elitélik, mert zizzentek, feltünösködnek, lenyomják a nöket stb. ès tényleg zizzentek, MERT nem fogadják el öket gyerekkoruk óta mindehol viszsautasitásban van részük. Te ismersz személyesen fiiatal transzlányokat? Nem a médiából, hanem szemtöl szemben, aki otthon kinlódik. A pms-t is csak ottoba piták nyavalygásának tartottad, amig át nem élted, vagy a jógát is lenézted, amig nem csináltad magad is, legalábbis igy emlékszem. Most összemosok jónéhány dolgot, de én megértem, hogy a fiatalok tényleg félnek a klimaváltozástól. Mióta ez érettségi téma lett, azóta hivatalosan is beszélnünk kell ilyesmiröl és nyiltan ki is mondják, hogy aggódnak és nem tudják, mit tehetnének. Amit a vegánok aggresszivitásáról, felsöbbrendüsegtudatáról és álszentségéröl irsz, azzal teljesen egyetértek és èn sem tartom egészségesnek a vegán étrendet normális esetben, De most már nem mernék senkivel se vitatkozni ezügyben, egyszerüen nincs hozzá pofám és nem is lenne etikus. Tanárként meg pláne nem. Be is viszem minden évben a vegán élelmiszereket megkostoltatni velük, és próbálom az egészet mint létezö alternativát bemutatni, hátrányaival és elönyeivel. A fenti kommentet azért irtam, mert vki meglepödött, hogy a 17 éves unokahúga és társai vegánok. tehát én inkább a fitalaokról beszéltem, te meg a felnött, autótulajdonos, stb vegánokról. ès még egy érdekes adalék: a gimis – azaz inkább jómódúbb kamaszok között gyakoribb a vegánság, mint mondjuk az én iskolámban, ami leginkább egy magyar szakközépnek felel meg, de szakérettségivel végzödik. Az én tanitványaim között sokkal kevesebb a vegán, mert ök nem élnek olyan jólétben, elkényeztetetten. Ez is egy árulkodó jel… Értem én, hogy nincs ideged tekintettel lenni mindenki kis egójára, vagy hogy mindig lesz, aki sértve érzi magát a véleményed által és rohadtul nincs kedved erre tekintettel lenni. Amúgy nem hiszem, hogy tanárként igy lemostad volna a “kékhajúakat”, söt.
Köszönöm (valóban), hogy ilyen részletesen írsz. Az előző két kommentet, a rövideket elég durván, ellenségesen odakented. Könnyű egy mondatra ráugrani és személyeskedni, figyelmen kívül hagyva a posztot, a többi e témájú posztot, a kontextust. Amit arról szörnyülködtél, hogy egy tanár hogy moshat le így diákokat, az kipécézés, rossz hírbe hozás: nem fair és nem méltó a blog színvonalához. Az is jelllemző, hogy mindezt egyben zúdítod rám, és nem akkor és ott vitáztál, amikor a jógáról, pms-ről volt szó (meg vagyok döbbenve, ugyanakkor komikus és árulkodó is, hogy hányan érezték magukat ezek miatt találva, valamint még a MARGARIN miatt).
Így, e vegyes kaszabolással lesz az ellenérzéseidnek volumene, meg tudsz szorongatni – a konkrét témával (genderkedő kamaszok) kapcsolatos érvelésből, tudásból erre nem telik. Az igaz, hogy a felszínes önsajnáltató hisztiket úgy általában nem komálom. Bővebben… →
Volt egyszer egy férfi. Kudarcnak és még annál is nagyobb unalomnak érezte a házasságát, ostobának és parancsolgatósnak a feleségét, tévútnak a kertvárosi jóapaságot. Netezett unalmában, és a kapu záródása előtt remélte, lesz még valami élet. És nem csak vadvirágos réteken csókolózás meg lázas beszélgetések Szabó Magdáról… netán egyszer az életben lesz saját laptopja, étteremben kajál és egy fapados járattal eljut Párizsba, sőt… milyen fővárosok is vannak még?
Szociokulturális kísérlete lett volna ez, ugrás a lapályról, de érzelmi is.
És rám talált. A detektora működött: alkotókedv, szív, autonómia, intellektus és természetélmény, ez kellett neki, hogy elszívja, magának használja. Belém szeretett, és mivel szép volt akkor még, és meghatóan rajongott, csodált, én viszonoztam. Jött felém erőteljesen, két hónap után életméretű tervekkel, összeköltözni (ide). Jót akartam neki. Támogattam, azt akartam, jó élete legyen. te egy fillért se, nehogy megérezze a család! Ebből lett az, hogy a kétszáz forintos kávéját se. hogy én fizettem kajákat, amiket csak ő evett meg, elfelejtett megkínálni.
Az ideköltözéstől óva intettem. Nem lett volna közös élethez pénze, se nyugalom nem lett volna. Én meg nem akartam a gyerekeit is, a cirkuszokat. Nyilván nem. Az egész agglomerációs szappanoperát, hamisságot. Már úgyis nagyok, mondta erre. Néhány év, és megbocsátanak. Bővebben… →
fejezetek a blogger csodálatos-borzalmas történeteiből 1.
Ez a mondat ütött meg nagyon abban a levélben. Az emberek nem hülyék Éva. Így, vesszőhibával.
Képesek megalapozott saját véleményt alkotni arról, amit látnak.
Főleg ha nézik. Jaj, de nagyon nézték! Lehetőleg másvalaki legérzékenyebb magánügyeiről kell ítélni, azt nézni, igaz-e, Kinga? Amit kotnyelesen taglalgattak hónapokig. Pusztán azért, mert nincs életük és nem érzik a másik ember határait. Behódoló stréberek (néha egy kis “amúgy nyitott kapcsolatban élek” dekorral, ami azt jelenti, hogy a férje nyíltan csalja). Fakószürke életűek. És: mert soha nem volt kapcsolatuk okos férfiakkal. És nem írt nekik senki eksztatikus mondatokat, nem rohant feléjük. Pláne olyan szép, izmos ember nem. És mert nem élvezték a sportot. Ezek az én bűneim, ezért ekkora az indulat.
Az emberek nem hülyék. Hát akkor nézzük meg, mire képesek az emberek, ezek a nagyon tisztánlátók, erkölcsösek, józanok! Bővebben… →
Kezdem azzal (de ezt is miért kell leírni, na mindegy): ha én kimondok valamit, mert úgy gondolom, és az neked fáj, érzékeny, kognitív disszonanciát okoz, akkor magadon dolgozz, te kezeld, ne vádaskodj és ne vitasd az én igazamat. Amikor “a kávé mint cukor- és tejbeviteli ürügy” téma is rosszul bírt esni valakinek, na, akkor lett elegem ebből, hogy én magyarázkodjam, mert te nem nőttél fel a szembenézéshez.
Trigger warning: rusnya nők, szerelemtelenség, meddőség, örökbefogadás, klimax. Ez így elég széfszpész, remélem.
Vállalod így? Akkor gyere.
Azért írom ezt a posztot, mert néhány éve egyeduralkodó lett, hogy “ne szülj, nem kötelező szülni”. Tágabban: a szüléskritikus beszédmód, az anyaság és a hagyományos női szerep nimbuszának lebontása. Bővebben… →
Hogy sértett aktivista csendőrlelkűek vagy a blog unásig ismert, áskálódó ellenségei (hajdani heves-imádó rajongói) jelentették-e a posztomat, nem tudhatom. Sunyiban megy ez is. Negyedszer nyomnak ki a Facebookról azok, akiknek sérelmes az, amit kimondok.
Ó, nem védendő kisebbségek, dehogy. Unatkozó, keserű, torz lelkű emberek.
Ők azt hiszik, az élet a facebookon zajlik, és egyre inkább ott is élnek, lájkok, emojik, megosztások, az önös hatásvadász felzúdulások álvalóságában.
Én meg a blogon, az igazi szövegekben, valós tettekben.
Nem fogok elhallgatni.
Íme, a poszt:
Meglepett, hogy ilyen készségesen zuhantak rá eszes, gondolkodó ismerőseim is a mesekönyvre. Annak ürügyén pedig a jóemberség deklarálására, értékek hangoztatására, fejcsóváló lenézéssel vagy feddőleg mindenki iránt, aki nem ennyire lelkes akár a mesekönyv, akár mondjuk a nemváltók kapcsán. Netán kérdései vannak.
Szajkózzák, hogy elfogadás, rengeteg érzelem, dráma, mindenki annyira elfogadó meg felvilágosult szülő, dőlnek a lájkok. Teljes műveletlenségről árulkodó mondatokat írnak a meseműfajról: “a mese szabad, mindenkinek jár egy mese, az antihős is hős lehet a mesében” – wtf? És ennek a valóságra mi az implikációja? Megvigasztal, elringat, és akkor lehet a közösségen követelni az egyéni pokol megszüntetését? Mert azt én nem kétlem, hogy nehéz nekik.
Én két éve olvasok a témában, főleg angolul, és nekem bizony vannak kérdéseim, sőt, ma már válaszaim is. (Ahogy a body positivitynek szépített kövérségmentegetés, “minden test szép” és sportgyalázás, teljesítménytagadás, kényelmeskedés is gyanús volt, hasonló módon hamisította meg a valóságot, prájddá tett egy szerencsétlen állapotot.)Bővebben… →
Most ez a divat, mondják. De az én életemben a zöld szempont mint meghatározó értékrend és életszervezési elv nem a kétezres évek trendje. Eleve nagyon alacsony fogyasztású, a polgári minimumok alatt élő családból jövök (se autó, se étteremben kajálás, se drága nyaralás, se divat, se dísztárgy, viszont spúrság, újrafelhasználás és vaastag “jóleszazmég” attitűd).
Aztán nagyon erős ökonevelést és tudatosságot kaptam középiskolás éveimben, gyakorlatit is a nomád táboraink révén, és sok információt, szemléletet, amiért nem tudok elég hálás lenni a biológia-kémia tanáromnak. Később aktív voltam civil hulladékügyben és kerékpárosként, majd egy pici zöld párt működésében is szerepet vállaltam 2006-ban, abban már volt műemlékvédelem és privatizációellenesség, anti-GMO (és Jánost is ott). A blog első éveiben kétszer is írtam arról, hogy a saját életemben mit teszek, mennyire vagyok ökolány. Eleve magyarázkodva, “ugye, elég jó ez, ugye ez ökó?”:
Azért tőlük kérdem, mert ők írnak megható cikkeket konstruktív kommunikációról, nők közösségéről, nemes ügyekről nagy elérésű helyeken.
Női szolidaritás, persze. Amikor nektek jól jön, amikor titeket kell tolni, amikor tömeggé akarjátok manipulálni az alattvalókat, akkor tegye félre mindenki a kicsinyes szempontjait. Ti definiáltok: ki a jó ember, mi a jóság, mi nem fontos, ki mit mondhat. Mások szabadságának fojtogatása, szempontjaik semmibevétele. Az áldozatiaskodás és az áldozatok felhasználása.
Hogy én mekkora balek voltam. Évekig furdalt, hogy nem tudok szolidáris lenni. Nem tetszett, hogy az is annyira hangos, aki nem tett le semmit az asztalra. Sőt, belőlem él, engem figyelget, kövér, háborog. Vele legyek szolidáris? Csak én veszem komolyan. Ők meg használnak, “inspirálódnak”, és elpucolnak, ha helyzet van, de még el is lopják az étkészletet.
És Péterfy Novák Éva is. Amikor össze kell rántani a nőnapi tüntetést, hadd terjedjen a vírus: vagy eljöttök mind, vagy elvesztünk. És jaj, mit kezdjünk a mentális betegekkel, akik hazudnak, manipulatívak és ártanak? Elég-e csak lesajnálni és ignorálni őket nekünk, a diagnózisok gőgös kiosztóinak, vagy valahogy… hm, de szép is lenne, be is lehetne záratni, likvidálni őket? Mert azért mindennek van teteje…! Mit tegyünk mi, az ő áldozataik, akik tökéletes mentális egészségnek örvendünk, kifogástalan a stílusunk, a szándékaink, nem bántunk másokat, férjünk soha nem feküdt rá egyetlen terhes nőre sem annak szobájában részegen – habtiszta a lelkünk, múltunk?
Fun fact, hogy akiről ír, azt pont ezek a nagyon erkölcsös nők szorították sarokba, kényszerítették arra, hogy visszaharapjon. Számos áldozatuk egyike, a szolidáris nők kiutálták.
Nagyon ravasz, eleve, ahogy kijelöli, hogy ki itt a probléma. Vö. szőrös lény: nem láttak egy medvét?
Persze lehet giccselni, előírni másoknak tini emlékkönyves stílusban az eszményt. Pont ő. Hatalmi helyzetből, nagy és mesterségesen létrehozott (nem érdemalapú) eléréssel. Önkritikusnak pedig úgy lenni, hogy “még én is gyakorlom”:
Ma és tegnap a facebookon a kommentelőim közül teljesen ismeretlen nevek azt kérdezték, illetve azt vetették vádaskodva a szememre, hogy én miért utálom Mérő Verát. Bővebben… →
Mérő Vera és a hozzád csapódók: itt írom le – a facebookon ugyanis jelentgettek ugyanezért –, hogy amit női érdekképviselet örve alatt műveltek, az nagyon durva és káros.
És a legfeltűnőbb: hogy élvezik.
Nekem két hete ugyanezek a profilok azt magyarázták, hogy nem szabad, sőt, aljasság egy újságírót (az újságírói teljesítmény nélküli influenszerre, Szentesi Évára gondoltak) “kikezdeni”, nem lehet róla kritikám, véleményem. Vagy legalább ne írjam le, mert szegény. Ha leírom, az bullying. Hogy én GONOSZ és BETEG vagyok – így stigmatizáltak érvek nélkül. Érv még az volt, hogy de nekik tetszik az arcukba tolt rúzsosság-iromány. Pedig Szentesi Éva kzárólag a saját anyagi érdekeit tolja, ügyet csak érdekből és jól megfizetve képvisel, és a nyíltan és primitíven gyűlölködő tavasztündérrel és Murinai Angélával bandázik látványosan, újabban ez a férfi gratulál neki a könyvéhez, és ő visszanyalja.
Szentesi Éva a mi kedvencünk, magunknak építettük, mi, a wmn-osztag, őt nem szabad bírálni, ő tabu, jó ügyet képvisel. Miért? Mert neked, Vera, érdekszövetségesed a teljes íróklán, együtt nyomultok rádióban, egymás posztjai alatt, és vannak csápok a színészek, irodalmárok között, egymás ún. kiállására mindig számíthattok, főleg, ha ütni kell valakit. Baromi ízléstelen.
Mondd meg nekünk, nagy Mérő Vera, hogy akkor szabad nőtársunkat kritizálni a nyilvánosság előtt, vagy nem? Mitől bullying az, mitől nem bullying emez? Te hergelted az egészet. Koronczay Lilla egyébiránt (áldozatokkal kapcsolatos reflexes informálatlanságát nem tekintve) hússzor olyan jó újságíró, mint Szentesi Éva.
Mondd meg nekünk, nagy Mérő Vera, hogy a pornográfiáról vallott pártoló, menősködő nézeteiddel hogy jön össze ez a nagy hirtelen áldozatpártiság. Akkor az volt a menő, meg a feministákat gúnyosan leszólni, most pedig megtetszett a vezérszerep?
Vagy mindegy a téma, csak menő legyen? Ma már könnyű. Mi, naiv és érdekmentes feministák felpuhítottuk a női közvéleményt 2011-től, amikor neked a feminizmus még cikinek tűnt, most pedig már színre libbenhetsz nagy jogvédőként: a bántalmazott nőket a facebookon védeni, “aktivistává” válni, színpadról harsogni – ennek nemhogy kockázata nincs, de egyenesen kötelező mutatvány, és nagy taps és médiafelület jár érte.
Szakmailag, tartalmi érvek szerint természetesen igazad van a tanácsadó rovattal kapcsolaban. Hogy mennyire, és hol kell ezeknek a témáknak utánanézni, azt több ezren a mai lelkesültjeid közül itt olvasták nálam 2012-től. De ez a tartalmi lényeg csak vékony hártya. Alatta az önzés, a kirekesztés, a csürhelogika.
Ez alá az “ügy” most ezeknek a nőknek kedvük volt felvonulni. És az alá is pont ugyanezek vonultak, amikor kikezdtétek azt a bloggert, aki évekig hintette az áldozatvédő infókat, de nem a banda tagja, van saját véleménye, és egyszerűen nem tetszik a pofája, mert a naivák nem értik az összetett mondatot, vagy nincs kedvük edzeni. Nehogy már neki igen.
Mit szeretnének ezek a most felcsillanó nők, köztük Gumiszoba is? A hatalmat, a sok-sok kommentelőt maguk mögött tudva jól megmutatni, keményeket írni. Hadakozni, kíméletlenkedni, fürödni a reakciókban. Aztán persze magyarázkodik Mérő Vera, hogy “ne legyen személyeskedés” és “túl sok az irónia”.
Hogy neked, transznemű embertársam, szenvedést okoz, ha nem tekintenek annak, akinek szeretnéd?
Bizonyára. De nem zsarolhatsz ezzel másokat. Végtelen a szenvedése azoknak is, akik hangokat hallanak, vagy akik szomorúfűznek élik meg önmagukat, de senki nem hisz nekik.
Eleve, hogy lehet ez, hogy transz vagy, de pont ezt megpróbálod elrejteni, és úgy viselkedsz, lépsz fel, mint egy cisz nő? Meg ne tudják? Mert akkor gyűlölet? Dehogy. Azt akarod magadnak, ami a nőknak adatott. Adott esetben stílusos instafotót, nőgyógyászati vizsgálatot, tűsarkút és anyaságot. Pont azt nem vállalod, ami vagy: transznemű. Csupa műtéttel, szintetikus hormonnal, lézeres szőrtelenítéssel jöhet létre az illúzió, a magadé és másoké.
A belső valóságod, megélésed nem válik senki számára valósággá. Ez egy színjáték. Nem annyi ez, amit mindig mondotok, hogy “csak hagyjanak minket élni, békében”. Ami a nőké, azt is akarjátok: kvótás helyeket, női sportversenyt, a szülést. Vannak országok, ahol a nők védett csoport, pozitív diszkriminációban részesülnek. És az is kell.
Ha valaki a másik oldalról az elnyomott csoporthoz akar tartozni, és ezzel annak identitását is szenvedéstörténetét is magáénak tudni, majd ezt hangoztatja, turnézik vele a médiában, vérrel és könnyel, az rendkívül kellemetlen. A szemen köpése ez a nők szenvedéseinek, a nőségnek; a méhtranszplantáció mint heroikus ügy pedig a szülésnek.Bővebben… →
A transznők rövid története. “Volt itt két szoba, egy jól felszerelt a fiúknak, tele izgalmas játékokkal, itt eredetileg rend volt, és mellette volt egy szegényes, sivár, billegő székekkel. Ott csend volt, szépen és szomorúan játszottak, amivel lehet, főleg egymással. Aztán a lányszoba egy kicsit felfejlődött, lett bele Barbie, egy új szék. A fiúk elunták a játékaikat, az összegányolt szobát, a koszból, ordításból, verekedésből a széttört játékaik közül átjönnének ebbe a tisztább szobába, hú, ez izgi, itt mi van, kikkel lehet itt játszani, elkérik a Barbie-t, le is tépik a lábát. Itt van minden, a szent, a szép, az életvidám, a csinos ruha, az anyaság, a jóindulat. Én ilyennek látom a transz nőket, legalábbis ezeket a hangosakat, és nem adom a nőiségemet átdefiniálni senkinek.”
Át vagyunk verve. Liberális lencsefőzeléket etetnek velünk, pár szemért odaadtuk az igazi, balos és feminista örökségünket. És aki eladta nekünk, az sztárkodik, és még mi lájkoljuk buzgón. Nyomás van: a brancsba tartozol-e? mit gondolsz? Én semmi különöset, egyes részletkérdésekben iszonyú hamisság van (például, hogy kikre próbálnak törvénymódosítást és öngyilkosságokat rákenni a hangadók) – de többet olvasok és elfogulatlanabbul, mint aki nagyon tudja rögtön, mi a véleménye.
Meg aztán kérdőre is vonnak. Konkrét személyek csinálták ezt többekkel, mint amit ez a fóka:
Ha más véleményed van: “ne már, csajok, mi ez a folyamatos hiszti meg menősködés? Emlékeztek még, hogy a feminizmus kiállt a pornó és a prostitúció ellen? Nem influenszerek sajnáltatták magukat a kanapén!”, akkor jobb, ha hallgatsz.
“Majd ha össze bírunk fogni és el tudjuk fogadni, hogy nem vagyunk egyformák, akkor… Addig szerintem jobb, ha hallgatunk.” (Péterfy-Novák Éva, színpadról) (a májusi hajszájuk fényében ez nyihihihihihihihihi)
Olyanok uralják ma a feminista beszédpozíciókat, akik jobb esetben nem értik, mi a nők érdeke, de valószínűbb, hogy nagyon is értik, csak nem érdekli őket, és áldozatok fotóival haknizva maguknak építenek karriert, mindig felszínes és olykor nőellenes témákkal etetnek tízezreket, hatásvadász drámát rendeznek minden egyes napihírből, koherens világnézetük nincsen, és akkor érzik magukat elemükben, amikor tapsoltatnak maguknak.
Trigger warning: a társkeresőzők, pornókedvelők, magányos frusztráltak, ha önigazolást keresnek, mérgesek lesznek a poszttól.
Nem lehet, hogy nem kéne annyit nézni a képernyőt, és akkor mindenki boldog lenne?
Ha jól értem, a szexpozitív érvelés lényege, hogy a pornó nem csak a férfiak játéka, hiszen Mérő Vera is, aki pedig egy igazán szép, fiatal, szőke nő, felizgul tőle, tehát oké és hajrá, mostantól ez a menő. Azt viszont netflixes műveltséggel sem lehet kikerülni, hogy mi megy a nagyüzemi forgatásokon, mit mesélnek azok, akik kiszálltak az iparból, és ki keres mindezen: teljesen bekészült, drogos nők, súlyosan szétment testek, kiégett lelkek, techcégekbe beszállás a hardverfejlesztés érdekében, így ma már a nem-atlanti világban is mindenki a vécében recskázik idegen lányok megalázására. Na, akkor legyen mondjuk amatőr a pornó, valódi párokkal, és akkor kerek a világ. De a megalázás mértéke és borzalma nem csökken attól, hogy nő a nézője, vagy hogy egy kicsit más a műfaj, mert a nagy üzem, a pornó lényege ugyanaz.
A Pornográcia is turné, figyeleméhség, híressé válási tekergés. Döbbenetesen ízléstelen mindenfajta egoista médiaturné, akár rákkal, akár “férfi vagyok, de gyereket szülök” műsorral, akár pornótémával űzik. Zavaros dolgokkal akarnak híressé válni, elmenősködnek súlyos jelenségeket, szexivé teszik a borzalmat, és többet értelmes, egyszerű állításoknak nincsen helyük. Bővebben… →
Fontos, újabb fogadalmam, hogy sima blogposztban nem megyek 2000 szó fölé (a wordpresses szerkesztő számlálása szerint), ezért itt folytatom a vegyes, néhol összefüggő megértéseimet. Bővebben… →
…úgy látom, van egy pár domina itt rajtam kívül is. Elméletben annyira jók vagyunk, mint a rosseb, de mondjátok már meg, hogy lehet a férfi saját magába vetett hitét fenntartani, amikor 1. azt imádjuk benne, hogy feminin, virágot hoz, mindenre emlékszik, meglepetéseket szerez, gyengéd, kedves, felnéz rám, pedig ő sokkal okosabb, a gyerekkel is olyan türelmes, mint én sose, de közben meg 2. hajt a motor, mert most van jó munka, most van pénzkereseti lehetőség, és amúgy is sokkal gyorsabban és hatékonyabbak intézek férfiasnak tűnő dolgokat, de pl. nem szeretek főzni meg bevásárolni, azt ő csinálja (a többi házimunkát imádom és nem is adom senkinek), és most neki nincs annyi munkája, vagy ha van nem keres annyit vele, mint én, szóval helyenként felcserélődtek a szerepek.
És alapvetően nincs baj, de néha érzem, hogy azért kicsit őt is bántja ez, mert régen nagyon nem így volt.
Akkor nem írtam, de ez a fajta magyarázkodási kényszer, önkritika, a (később kifejtett) “sok vagyok”, “mit eszik rajtam” is egy női működés, önbecsülési krízis, sajátos imposztorszindróma. “A nő, amint felelős a férfi önbizalmáért, általában a kapcsolat egészségéért” egy téves séma.
Én is ebben vagyok, voltam. A házasságomban is, most is. Mit eszik rajtam?
Biztos mert jó vagyok, mondja a 2020-as énem. Mit tudom én. Nem nekem kell tetszenie, elég, ha neki tetszik.
Akkor is írtam rá, a válasz egy fontos részlete a munkamegosztást illeti:
Látjátok, ti elférfiatlanodott férfiakról beszélők, mennyit ront egy _emberen_ a mosogatás, kakifeltörlés? No, egy nőn is pont annyit ront. Uncsi lesz tőle.
A buzgón pelenkázó, kötelességtudó férj, a MENNYIT SEGÍT, na, az a tuti válóok.
Nem azért, mert feminin, hanem mert stresszes és bűntudatkeltő. Csóválja fejét a szomszédság: pedig milyen jó apa volt, hát semmi sem jó a nőknek?
Ez végül is csak annyi, hogy ne legyél rossz fej, elvárós, humortalan, lihegő, táblázatból élő, kisszerű, fillér- és percbaszó, kontrolláló, mert az megöli a kapcsolatot. A hódolat, virág, szülinap, figyelmesség pedig semmiképpen nem feminin: van egy értelmi-érzelmi-lelki egészségbeli szint, nem túl magas, ami fölött a macsóskodás, lustaság, érzéketlenség, a nemszeretés csak idegesítő, kicsit sem férfias. Én ezeken a gesztusokon egészen meghatódom, szerelmes leszek, így, ennek révén válik a másik férfivá. Ő, aki engem, aki nő vagyok, mert annak érzem magam, éspedig buta, heteró gyönyörrel, erősen szeret.
Buta heteró gyönyör, ez a szerelem.
Mennyire éljük meg, hogy nők vagyunk, miben éljük meg? Mert ahhoz képest, annak komplementereként férfi a férfi. A nem-az.
Hogyan jelenik meg a nőség és férfiség egy jól működő, egyenlő kapcsolatban, milyen az, ha a nemi szerep nem a hagyományos leosztáson alapuló, korlátozó önfeladás? Egyáltalán: létezik-e ilyen esszenciális nőség? Nem pont azért vagyunk feministák, hogy ezt eltöröljük?
A válasz egyszerű és bonyolult. A mi neveltetésünkkel, jelen társadalmi állapotban létezik nőség, és fontos. Semmiképpen nem valami ellenséges, kritizálandó minőség, hanem tiszteletre méltó. Mármint akkor, ha lehántjuk a külsődleges elemeket róla, ha megéljük a lényegét. És de, ezért vagyunk feministák, hogy lebontsuk, pontosabban hogy elérjük, hogy kényszerítő ne legyen, hogy meg nem élése ne vonjon ekkora büntetést maga után, de az egy másik szint, az elvek, nagy struktúrák szintje.
Régen ezt ellentmondásnak gondoltam. Mert a szerep tanult, tehát kultúrafüggő és ekként megváltoztatható, és ha megváltoztatnánk, bizony szebb lenne a világ, mert egyenlőbbek a viszonyok és kevésbé merevek az elvárások, és abban a világban már nem így nevelkednének az emberek. De az az igazság, hogy a biológia és az abból adódó út nagyon erős.
Egészen megélni a szerepet, avagy: teljesíteni a feladatot, az emberit, az íróit, a nemit, az jó érzés. Harmónia. Jó érzés sodróan vágyni, befogadni, teherbe esni; egyenesen katartikus könnyen, alkalmasan, sodrásban szülni (szültem otthon, azért mondom), és gyönyörűséges a csecsemővel tapadva, tejszagban úszva, elemien létezni. Egyébként, ahogy élünk, ez nem egy tipikus, könnyen megélhető élmény, mert bármilyen erős a biológia, minden műszeres, parás, elidegenedett. De aki alter, vagy mázlista, megéli, és semmiféle elvnek ehhez az élményhez nincs hozzáférése, az elvet csak az harsogja, aki nem élte meg az élményt. Az élmény (szerep, nőség, élettapasztalat) hiánya, sérülése gyakori, de attól még kudarc, és ha a nőket támogatjuk, és nem akarunk (hiszen nem is tudunk) a biológiánál, emberi jellemzőinknél okosabbak lenni, ha boldogságot, jó életet akarunk nekik, akkor a könnyű, szép szüléseket, a természetes-humán működéseket támogatjuk, nem pedig a harsány különbözéseiket és sérülésüket identitássá tevő hangoskodókat, vagy épp a tápszert mint a nők függetlenségének zálogát, vagy a hat hét után munkába állást és bébiszitteres gyereknevelést. Miért? Mert a fajunk ilyen, és a biológia erősebb a társadalomnál. Az élet úgyis nehéz, a diszharmónia fárasztó, nem kell bele merő önigazolásból újabb feszülés, trend generálta különcködés, konfliktus.
Csak a visszaélés nem jó. Ezekre a testi, szerepbeli jellemzőkre hivatkozva, ezeket kihasználva elnyomni a nőket. Rájuk hagyni minden monoton és nehéz melót, ingyen reprodukáltatni velük a munkaerőt, és még le is nézni őket ezért, munkába álláskor büntetni.
És ezért gáz nyomasztásról meg szülesztésről posztokban hangoskodni, vagy eltávolított méhhel azon dühöngeni, hogy a nőt, ha nem szül, nem nézik semmibe, valamint (közírásban!) irigykedni az anyák plusz szabadnapjaira – az efféle fájdalmakat magánban, terápián kellene gyógyítgatni. Nem a társadalom nyomaszt, hanem a méhed és a hormonjaid, és ha ellenállsz, vagy nem működnek, vagy nem hagyják, hogy megéld, az megkeseríti az életed.
Nagyon hallgattam róla, mert érzékeny téma, de erősen idegenkedtem azoktól, akik ezt tagadták.
Jó érzés gyengéden, bízva, férfi iránti vággyal, gyönyörrel szeretkezni, és ezt kár bármiféle elvvel, gyanakvással, aktivizmussal elrontani. Jó érzés gondoskodni is, csak melós. Egyébként pedig jó érzés más utat járni, szuverénnek lenni, lázadni, különbözni is, mikor mi van épp.
Vannak ezek a netes hangoskodók, általában valami súlyos fájdalommal, és ők előszeretettel ostorozzák azokat, akik többségi módon (bután nem merve másképp élni, vagy belső lényegből fakadóan, ez mindegy) megélik a szerepet, mert összejött nekik. Ki nem lát át ezen? Ez a vádaskodás egészen aljas tud lenni: attól elnyomó valaki, hogy többségi. Vagy szerencsés. Császárosok a hüvelyi szülőket éppúgy macerálják ilyen alapon, mint transzok a ciszeket.
Az örök különlegesség, kitűnni vágyás, elvlobogtatás, a divatok szerinti önmeghatározás, a figyeleméhség a fejlett világ unatkozós, sivár lelkű, fiktív problémája.
Ennyit az elvekről, a furák és én című posztban az önsajnálatba, áldozatiságba, értelmetlen háborúságba forduló ügyeket már bíráltam. Ahogy beülnek férfiak a feministák nyakába, arra hivatkozva, hogy ők nők, azt meg itt.
Ami a kapcsolataink mindennapjait illeti, én 2020-ban azt gondolom, hogy egy kiegyensúlyozott, erősen lelki és intellektuális viszonyban nemigen jelenik meg a nemi különbség. Egyenlő, testvéri, vállvetve, intellektuális szövetségben éljük az életet, mindketten főzünk, cipekedünk, takarítunk, én mondjuk nem tudok vezetni, szerelni, hosszabb a hajam, más az arckrémem meg ilyenek, ebben is megélem a nőségemet, de nagyobbrészt a – nemtől független – személyiségvonásaink döntik el, ki mit vállal, ki hogy reagál és szeret, ki a rendszerető, ki a passzívabb.
Időnként van olyan helyzet (krízis), hogy az egyik fél támogat, összerántja az életet, erős, megvédi a másikat, ebben tud megjelenni az “erős, oltalmazó férfi” vagy az “anyás, gondoskodó nő”.
A másik, és ez a fontosabb: ha van igazi vonzalom a heteró kapcsolatban, akkor ott nem kell elhatározni, hogy ki hogyan viselkedjen: elsodor, egyértelmű és ellenállhatatlan a férfi–nő, és ez a kapcsolat legszebb része. Hogy a házasságban már alig van vonzalom, azt szokták rákenni a szerepek felcserélődésére, a nők “elférfiasodására” (szuverén létezés, magas kereset, karrier, saját életcél! ez volna a férfias, tehát a nem-függés, a felnőttség!), de valójában, ok mindegy, ezek az emberek egyszerűen nem kívánják már a másikat. Szerintem az a titka a tartós, erős szexuális sodrású kapcsolatnak, hogy nem kell (nem szabad) együtt élni, és nem kell az egész életet a másikra (lelkizés, pénzkereset, gyereknevelés, ügyintézés, házimunka, szex) rányomni, mindent tőle elvárni, mindent közösen megélni, mert az tönkreteszi azt a határokkal bíró személyiséget, amelyik a másikra sóvárogni képes.
A tanácsadó rovatokban van ez a “bátorítsd, hogy meséljen, okosnak érezze magát, domináljon”, szóval a lenézett férfit engedni, hogy kicsit azt hihesse, csodálják, eljátszani, hogy nem tudod, hol a motorháztető – hát, meg is érdemlitek. Senki ne mentegetőzzön azért, mert olyan, amilyen, annyi, amennyi, és azért se, ha esetleg megveti, mulyának tartja, unja a másikat. Úgysem lehet eltitkolni. Akkor váljon el. De legalább távolodjon el. És amúgy meg legyen ki-ki bátran önmaga. Ha ez nem elég a szeretésre, akkor az a kapcslat halott. Miért nem ismeritek el?
Ha egy kapcsolatban nem sodor el spontánul, időről időre a vágy, akkor azt nem érdemes párkapcsolatnak tekinteni, romantikát, teljességet tőle elvárni. Tönkretenni a szexuális vonzalmat, energiát nagyon könnyű amúgy. A megszokás is kinyírja, meg a nőkre testált “problémajunkie”, control freak lét is. Minden aggódás, kicsinyesség, ügybuzgás. A szerelem nagystílű, nem élhetsz kisstílűen.
Vagyis, nem a szerepborulástól vagyunk boldogtalanok és szexuálisan fagyottak, hanem attól, hogy rosszul, hajszoltan, inspiráció nélkül élünk, sérüléseinkbe ragadtan, őszinteség nélkül, ám összetapadva. Azt senki ne gondolja, hogy a régi fajta, beletördőve mosogató, képességeit elfojtó, szolgáló nő lelki baja kevesebb, szerepe harmonikusabb, ő maga kívánatosabb, virulóbb volt, vagy szívesebben szexelt, mint az emancipált. Épp ellenkezőleg: a régi típusú nő csak engedelmes, még azt se tudja, hogy neki ez nem jó, mert a vágyról, az élvezetről sincs fogalma. És amiről Móricz ír: a nő utolsó réteg bőre a szexuális hidegség, az az ő hatalma, az integritása maradék morzsája.
Amiért a házastársak általában már nem kívánják egymást, az a szerepalapú lét, a túl közel élés, az automatizmus, az anyósok és az idegesítő, túlburjánzó gyerekek, az adósságok, a lelki sivárság, az elvárások, a feszkó, az unalom, a megfelelési kényszer: az érdekszövetség megöli a vágyat. Ebben az esetben nem erőltetném az aktus mozdulatsorként való végrehajtását sem.
Ha rendszeresen szót kap a test, a kétneműség atavisztikus különbsége, én olyankor érzem, a biológiámmal, primer testi működéssel, hogy nő vagyok. És ez nagyon erős, ezt nem kell akarni. Tehát nekem nem a napi munkamegosztás, a szerepek, a felnézés meg az óvás teszik a nőt meg a férfit, és nem számít az életkor sem. Csakis a spontán, őszinte vágyban, a kétnemű életörömben élem meg elemien a nőiségemet. Tippem sincs, hogy hogyan zajlik ez azoknál, akik nem tisztán heterók.
Milyen jó, hogy nincs már veszítenivalóm az úgynevezett feminizmusban, így nincs bennem zavar, gát vagy félelem, hogy ezt megírjam. Sőt, hát… mitől is féltem én régebben?
Tegnapelőtt, március 31-én volt a transz láthatóság világnapja. Tegnapi hír pediglen, hogy Semjén Zsolt törvényjavaslata egy nagyobb csomagban az, hogy a nyilvántartásban eztán a születési nem szerepeljen, amit nem lehetne megváltoztatni Bővebben… →
Nehéz ez. Igazán kritikusnak lenni: folyton figyelni kell. Agyalni. Tudni. És megfizetni az árát a nagy különállásnak.
Ha mocorog, megbökdösni, ha nem érzékelhető, életre kelteni. Az igazodás lerombolásával. Létezni hagyni a finom kis belső kényelmetlenséget, engedni megjelenni, el nem nyomni: de hát ez őrület! Én ebben nem veszek részt! Én nem akarok olyan lenni, ez ciki!
Mi van, lenézed őket?, kérdi ugyanez a hang. Nem szép dolog! Bővebben… →
Feminista nők három évvel ezelőtt virtuálisan meglincseltek egy másik feminista nőt, ennek részleteit én most olvastam el. Rengeteg passzív agresszió, gyávaság, szolgalelkűség, cenzúra, újbeszél, érdek, dörgölőzés, önzés. Transz hüppögés. A transz szereplő? Gergely “Dóra” “Viktória” kurvagáz, szavak nincsenek rá.
Némi elvi vita, sok jellemtelenség. Nem rajtuk múlt, hogy ma már az áldozatuk nincs szarul.
Ne okoskodj, ha nem látod át a sztorit, és csak finnyogni akarsz! Nem kell egyetértened sem, nem várok senkitől helyeslést, elismerést.
*
Összefogásról beszéltek a wmn-en? Meg kéne tanulnunk? Mit is? Tőletek, veletek, nektek? És aztán dolgozatot írunk?
Varga Juditot fingatjátok nagy fontoskodva? Ez micsoda, mi ez a bratyizás, negéd, álvagány aljaskodás, önös szereplésvágy, béna-buta hashtagek, “Évuka”, “édesapád”, almamáter? Ki dől be ennek?
Már írtam, hogy nem komálom a hamis, szép-vagány szavakba csomagolt, hiú és értelmetlen agressziót, a mohó szerepléseket. Undorító, hogy a feminizmusra hivatkozva várjátok el, hogy a bamba nők a ti médiapecsenyéteket sütögessék, de így meg is vannak zsarolva: vagy ideálltok, bólogattok, lájkoltok, wmn rajongók vagytok, rózsával vonultok, interszekcionális transzinkluzív feministák vagytok, vagy levegőnek nézünk, de az is lehet, hogy kicsinálunk, ha úgy tartja unatkozó kedvünk.
De akkor még nem tudtam ezt, amit most, az előző éjjel szépen elolvastam végig. Hát én rosszul vagyok.
A poszt végén vannak a linkek.
Már ne haragudjatok, hogy megkérdem, én, aki részben önként, részben a tüntető utálkozás és beszólások miatt rég kiszorultam a mozgalomból, leiratkoztam a levlistáról is egy szó nélkül 2015-ben – hogy vagytok képesek összefogásról beszélni meg mosolygósan gratulálni magatoknak a történtek után?
És hallgasson mindenki erről a történetről, hogy ne sérüljön a mozgalom egysége? Ez a szolidaritás, hogy nektek mindent lehet? Hol a határ, nektek mi fér még bele? Nem ugyanezt csinálja a molesztálókat fedező katolikus egyház is?
Ez nem részletkérdés, nem belső vita. Nem arról van szó, hogy páran egyéni sérelmeik miatt megorrolnak, és fújnak “a mozgalomra”. Hanem hogy ti valami fensőbbrendű hatóságnak képzelitek magatokat mint a médiaelérés, közhelyeslés által legitimált valakik, a helyes oldalon állva, akik tűritek, de inkább bátorítjátok más feminista nők kicsinálását, sőt, kéjjel teremtitek meg ezeket a helyzeteket. Nincsenek értelmes viták. Tabuk vannak, kiátkozás és rázúdulás.
Ezek a kötelező dogmák:
Transztémában: a transzokat cipeljék a nők, tiszta sor, aki szerint vigyázó szemeinket Kanadára vessük, az -fób, kész, azt provokáljátok, feljelentitek.
A szexmunka mint önrendelkezés, destigmatizáció, sőt, empowermext –, édesistenem!
Szenvedésolimpia, nyomorlicit, sebnyalogatás, egyéni lelki zavarok (aszexuális, transz, hátránnyal élő, polkamór, gyerekgyűlölő, kink) közösségre erőltetése identitásként és érzelmi zsarolással.
Body positivity: nyilvános térben te kussoljál, hogy edzel és szereted, “ne told az orrunk alá”, a protein testszégyenítő termék, a nők elárulója vagy, legitimáljuk a szar életet, nem tehetnek róla, mélyszegénység… (hízzon csak el büszkén mindenki, esélye ne legyen válogatni, kilépni, így vagy gyönyörű, és kússzon méltatlan, rettenetes férfiak szeretetmorzsáiért)! Ez volt az én konfliktusom.
Ami történt, az nem olyan, ami fölött egyet lehetne érteni. Ilyen hosszú keze senkinek nincs, hogy itt békejobb legyen. Nem vélemények vannak már itt, nem is a TERF-transzpárti, a radikálbalos–identitáspolitikus ellentétről van szó. Sőt, arról sem, hogy bűnesetet sikerült fabrikálnotok egy kocsmai sértődésből.
Arról van szó, hogy nem űzünk senkit, pláne ilyen kéjjel, harmincan egyre, nem tesszük tönkre mások életét. És ha a többiek rákezdik, akkor leállítjuk őket. Vagy kiszállunk a “mozgalomból”. BÁRMI is az előzmény.
Végignéztétek vagy egyenesen hergeltétek ezt, élveztétek. És nagy meghatottan felálltok idén is a színpadra összefogásról, támogatástól, nőkről szavalni.
Én is átéltem a kicsinálást, csak nekem nem ennyire döbbenetes a sztorim, mert én sosem voltam aktivista, nem vettek komolyan hálistennek, és én nem a mozgalom büszke, pódiumos, médiafuttatta vezéreinek lettem a célpontja, hanem provinciális, kicsinyes egykori rajongók bosszújáé, akik melegedni járnak a feminizmusba, annyira nincs életük (megint: Lelkes Villő, Murinai Angéla).
És én azért vagyok most ennyire döbbent, mert én is bedőltem a liberális maszlagnak, még balra húzásom idején is. Hogy kötelező tiszteletben tartanom a piszlicsáré, made-up érzékenységeket. Hogy akkor vagyok erkölcsös, ha hagyom, hogy tök ismeretlenek, akik soha nem tettek semmit értem, de ez még hagyján, viszont a nőkért sem tettek semmit a pofázáson kívül, rám akasztgassanak mindenféle feladatokat. (Menjek érzékenyedni drag queen showra háromhetes özvegyként, kettő és négyéves gyerekek mellől, ez Antoni Rita volt.)
Hogy ez düh, és az mérgez? Pont nem. Az igazságot kimondani felszabadító. A valódi énem ez: nem lapul, nem hazudik magának sem, nem igazodik. Ha ez olyan igazság, ami bassza mások csőrét, akkor a kimondása még punk is.
Kicsit úgy megakadok néha, terméketlen, nyűgös, elkenődött ez az állapot, készül valami, vajúdik az idő méhében. És akkor történik valami, oldja a blokkot, kiömlik, energikus leszek. Ez most nagy jelentőségű, a hullócsillagos éjszakához meg az asztalverők és az ugyanaz, nőbe’ tisztán látásához hasonlatos.
Van nekem a gyomrom, és abban lakik a sokat emlegetett nyüszögés. Érzi azt az emnber. Soha nem vitt még félre. Elég erős a személyiségem, agyam ahhoz, hogy tartósan ne lehessen elvadult, káros hülyeségekbe belehúzni.
EZ ISZONYAT. Ami a magyar feministák között megy, mehet, az olyan kicsinyes és aljas, hogy nem hiszed el. És ezek nem a netflixező, elválni nem tudó, menőségre vágyó tyúkok ám, hanem művelt, képzett, világlátott, jogot ismerő nők.
Kifele megy a mosoly, vagány kiállás és a nők érdeke. Hanem ha összegyűlnek úgy maguk között, akkor aztán indul a buli. A sztárkodás, a rúzsban vonaglás, brancsos jópofizás, a lájkéhség, a civakodás csak finom gyarlóság, bár dugulást okoz az is.
De a szektás jelleg, központi vezérlés, hatalmaskodó kioktatás, az egymásra licitálás, a rendőrködés, az önkényes és stigmatizáló pszichológiai diagnosztizálgatás, a ludak győzelme egyetlen disznó fölött, az üzemszerű rágalmak és a mobbing, a virtuális kivégzés, ez olyan, hogy megfagysz, ha megérted. Listákon és fészkekben ugyan, de az is nyilvánosság.
A disznó lehet disznó, mocskos is lehet, meg más hitű – de senkit nem zavar, hogy egyedül van? A csőrök központi fenése, a pénzek a fenésre, a vér, mindez senkit nem zavar?
És akik hallgatnak?
Erőszakos diktátumok vannak, mit kell elfogadni, védeni. Ilyen paprikajulcsik. És hisztiznek az érzelmileg zsaroló, hüppögő, feminizmushoz törleszkedő szerencsétlenek, a “rossz testben élők”. Őket senki nem küldi pszichiáterhez, érdekes. A minimális emberség követelményének, a jó ízlésnek a felmondása ez.
Ti hány évesek vagytok? Nem viszünk közös térbe, mozgalmi bíróság elé személyes sérelmeket, részeg éjszakák perpatvarait. Ezeket egyedül vívjuk meg, rendezzük. Nem akasztjuk egyéni problémáinkat nyafogva más nőkre! Nem nevezzük aktivizmusnak, jogokért kiállásnak a baszakodást, provokációt.
Legyen ciki a siránkozás, a dörgölőzés, a csakis a közös ellenség ellen összefogó, egymást is lenézők műsora. Akiben maradt jó érzés, álljon ki amellett, akire harmincan ráugranak!
Én ezennel felmondom azt, amit a közelmúltig magamra erőltettem. Az a célom, hogy mások se dőljenek be nekik. Nem állok táborba senkivel, nem tart össze közös sérelem, közös ellenség, én már nem a hatodik cébe járok.
Nem érdekelnek az előzmények, ez vérfagyasztó. Kegyetlenek és vicsorgók vagytok, simán tönkretesztek valakit, egy-két hangadó van, a többi meg nézi popcornnal. Nem mertek autonóm módon, emberként viselkedni, morális minimummal, ami pedig a vérszagra gyűlők teljes bojkottját jelentené és a mobbing abszolút tilalmát. Minden gondolkodó, autonóm ember látja, hogy cikik vagytok, és tökre nem kíváncsi erre senki. Bármit meg lehet velünk tenni, ha nem akarjuk az érvényesüléseteket tolni, a direktívákat elfogadni, a kivégzésekhez asszisztálni?
Tök más bírálni valamit, akár érvekkel, akár röhögve – tessék felnőni és nem megsértődni, sírdogálva zsarolni, hanem visszabírálni! És tök más falkában, módszeresen kicsinálni valakit!
Ami vicces, azon röhögni fogok, jó hangosan, ami undorító, attól hangosan undorodom. Én ugyan nem akarok igazságot tenni. És aki a világnézetek, fogalmak minimumát sem érti, de azért ezekben a témában hangoskodik, erősnek képzeli magát, miközben csak figyelmet koldul és egyéni kudarcait a nőközösséggel balzsamozza, az ciki és én kiröhögöm.
A továbbiakban nem tartom magamra kötelezőnek az érzékenykedő identitás szókészlezét és fogalmi kereteit, nem használom a zsargonjukat. Semmi újbeszél trigger, interszekció, -fób végű szó, trauma, shaming, soha többé. Visszavonom ezt a naiv posztomat. Nem személyes sérelmek miatt, bár voltak bőven, hanem mert ez csúszós lejtő, és döbbenet, hogy nyomásra, hiúságból, egyéni szemétségeket ideológiába öltöztetve mit művelnek elvileg jóakaratú, értelmes emberek, naivitásból és igazodásból ordas érdekeket tolnak.
És mert fejlődésre képes vagyok, és azóta rengeteget olvastam, elveszítettem az illúzióimat, én nem veszek részt a jóemberkedésben, a bárki kíméletében, ennek hazai, végtelenül álságos verziójában. Készséggel elismerem például elvileg, hogy a kövérségtől és edzetlenségtől való undorom előítélet és náciság, ti így hívjátok, legyen… a társadalom oltotta belém, legyen, én nem félek ettől. Én csak szaladok a fényben a hegyen, a mégoly igazságtalan undorom egyébként remekül motivál, hogy húsz év múlva se kínlódjak az ízületeimmel és ne macska legyen a profilképem. Az ezzel kapcsolatos üzeneteimbe akkor ütközöl bele, ha önként kikeresel a facebookon vagy a (személyes, magát nem hirdető-préselő, másokkal kattintásért nem smúzoló) blogon. Azt is elismerem, hogy hatalmas érdek, hogy az emberek elégedetlenek legyenek a külsejükkel, a szépség mítosza és a többi, biznisz, kapitalista és manipulatív, de akkor sem akarok sem elhízni, sem letagadni a valóságot, sem szarul kinézni, és főleg másokat, akik amúgy vadásszák a sértődési lehetőségeket, extra erőfeszítéssel, lábujjhegyen kímélni az érdekeiket, önfelmentésüket, a nevetséges hazudozáuk tiszteletben tartásával.
És hát ugye ők sem védtek meg engem soha.
Nem a nők ellen, a mozgalom ellen, de nem is a nőkért feltétlenül, hanem a szellemi nívóért, a minimális erkölcsért és az autonómiáért állok ki. Önálló gondolkodás, a különállás bátorsága, a bírálat lehetősége nélkül nincsen érték, haladás, semmi nincsen. Az igazodás, a birkaság mindent megöl, olyan világban, bármilyen.
Naiv voltam. Ilyeneket szoptunk be, hogy pamutplafon, de évekig ám: az üvegplafonmintájára transz nők számára a leszbikus cisznők bugyija a pamutplafon, amin át kell törni. Méh, a hüvely, a szülés, ha mindez női tapasztalat, ez transzfób. Olyan logikus volt. Fura, de aggyal megszokható. Bátor transzaktivista kiállásnak számított, amikor leleplezték a ceus oktatót, aki a társkeresős adatlapja szerint nem akart transzokkal randizni, ezt is le kellett persze nyomozni és ráhúzni az ideológiai kényszerzubbonyt. Ettől majd annyira vágyják majd a transznők gyanúsan nedvedző micsodáját. És néztem G-re, én idióta: szerinted mi volna itt az igazságos? És azt mondta: hülye vagy? Azzal randizik, akivel akar.
Antoni Rita amúgy leszögezi: senkinek nem kötelező senkivel randizni. De korrekt, fú, megnyugodtam. Megengedték. Nem ám elvi vezényszavakra, egyenlőségből dugunk! Pedig már úgy nézett ki. Hova nem akarjátok bedugni a közösségi orrotokat? Na de aki minden transzt eleve elutasít…! Akkor ő -fób!
Úgyis mindig találtok egy új furcsát, akit értsek meg, aki de szenved, aki sértődött, vagy nincs csaja, vagy pókokkal szeret baszni, tehát elnyomott. Én megállnék a melegeknél, a kilencvenes években, de ők se témám. Nekem ne jöjjön senki többet azzal, hogy heteronormatív vagyok meg ciszszexista. Amit írok, az nem emberi jogi érdekképviselete fűnek és fának, hanem a tapasztalataim, élményeim. Nem cipelem senki keresztjét, van nekem is saját.
A tiszta elmélet ez – és amúgy gyakorlatban élek, hibázhatok is. Mi van akkor?
Mindenki olyan nagyra van, hogy hű, neki véleménye van, azt meg tisztelni kell, és nyomja, nyomja. Megrészegülnek, hogy ők milyen jól tudják, felmondják az elveket, miközben senki nem kérdezte őket.
Álláspontom szerint szabad csúnyán beszélni és keményeket mondani, nem kötelező a kedvesség se, nem kell szenteskedni. Nem érdekel az elitizmus vádja sem, a privilegizáltozásba csomagolt szemétkedés, meg hogy én fokozom az előítéleteket: ha a kék hajjal nyafogó Lakatos Márk önzése kurvaciki, akkor legyek csak homofób.
Nem érdekel, ha elfogultnak tartanak vagy sértődöttnek. Nincsen erkölcsi alapotok senkit semmilyennek tartani a történtek után.
A másik, ami elképesztő, hogy ti évek óta olyanokat tűrtök meg, hogy körülöttetek lefetyeljenek meg unaloműzzenek, mint Murinai Angéla és Lelkes Villő.
Ugye nem gondoljátok komolyan, hogy az önvirításból, személyes, pszichopata bosszúból álló hivatalnok a nagy feminista menőség. Ezt az szopta be, aki soha nem látta egy kommentjét se. Villő, te folyton kiírod, hogy nem szedsz már gyógyszert. Lehet, hogy kéne, mert dermesztő, amit művelsz. Nyomorult lelkiállapotod kompenzálásképp ruhamárkákkal dicsekszel, tetszelegsz, pszichothriller módon lopod az életemet, a szerelmemtől az edzőmön át a nadrágom márkájáig, hogy fájjon, iszonyú alattomosan (nem fáj, mert kiröhögünk). Tessék csak megkukkantani instán a rendszeres genyó hashtagjeit. És te vagy a testszégyenítés ellen tiltakozó, fenntartható feminista, és játszod a mobbingáldozatot. Egyszer fordítsa le valaki angolra, miket művelsz.
Őket miért nem baszták ki még az úgynevezett feminista terekből ennyi hazudozás után? Soha nem írtam álnéven, sem naponta, sem a blogjára. Kicsit sárga, nagyon savanyú, de a tietek? Antoni Rita, rájuk szólsz te? Miért legitimálod őket? Miért kell hagyni, mulasztásosan bátorítani, hogy ilyen nívón létező emberek kotnyeleskedjenek arról, ami tök személyes ügy, nincs közük hozzá, elferdítik, és semmi haszna a közösség szempontjából? Mi ez, miért lehet ezt, fiktív hüvelygombákkal turnézni kicsinyes bosszúból egy állítólag vagány feminista oldalon? Miért nem őket bojkottáljátok?
Tényleg bocs, kedves ismerősök, mert sokan vannak, akik nem figyelnek, nem veszik észre, de ez olyan undorító, hogy már törlöm és tiltom, aki ebben részt vesz.
Az intellektuális, önálló ember legsajátabb joga, hogy rámutasson, ami ciki, különálljon, szólni merjen ellene, és kigúnyolja akár. Ennyit tán elbír a mozgalmatok!
Elutasítom az áldozatiságot: leszel szíves magad a végére járni az érzéseidnek, egyéni választásaidnak, és nem a többiektől várni el, hogy ők neveljék át magukat, kizsarolva, hogy foglalkozzanak veled, hőssé avassanak. Ezt a transzoknak írom, elképesztő ez a hiszti. Nettó fetisiszta zsarolók, lásd a fenti képet. Én a megerősödésben, az örömben, a női erőben hiszek, utálom az üres harsánykodást, mások használatát, a sunyiskodást. Rengeteget teszek, tettem a nőkért, valóban értelmes programok, csoportok sorát szerveztem. De még a transzokat is próbáltam megérteni (nem sikerült). Feminista vagyok, maradok, nem szövetkezem másokkal, de veletek, akik ezekben a berkekben susmusoltok, nem vállalok közösséget.
Nem érdekel, szerettek-e, olvastok-e, csalódtok-e. Ne lehessen senkit ezzel zsarolni. Nevetséges a lájkok kurvájának lenni, nem olvasó, megkeseredett, meddő nők körében lenni innovatívnak, hű meg ha!, lelopott eszmékkel, mondatokkal, sztárkodva!
Író vagyok, önkifejezek, figyelek, tájékozódom, igényes vagyok, utánajárok. Mindenkit erre biztatok. Felelősséggel írok a közös dolgokról – érvelni lehet válaszul. Vagy: szabadon írok magamról, arról nekem ne tartson eligazítást senki. Ne törjön elvkerékbe. Nem kell igazságosnak se lennem, amíg ember maradok. Nem vagyok tudós, politikus, vezető, aktivista. Szabad vagyok.
Kiállok mindenki mellett, álláspontjától függetlenül, akit űztek, akivel nem 1:1 a konfliktus,, hanem megpróbálták csoportosan kicsinálni. A teljes genderfészekről beszélek. Az egész Nem tehetsz róla… csoportról. Mindannyian benne voltatok.
Akikről tudtam, hogy jézusom: Mérő Vera, Lelkes Villő.
Akikben kurva nagyot csalódtam, bár azért valami már gyanús volt: Papp Réka Kinga, Péterfy-Novák Éva, Vay Blanka, Dányi Dani, Pál Móni, Gergely Dóra Viktória, Szabó A. Zsófia.
Akikről nem hittem volna, hogy ilyenben vezető szerepet vállalnak, döbbenet: Antoni Rita, Eszes Beáta.
És aki szólt és tiltakozott, azokat elismerem, a nevük nem is való ide. Lehet, hogy kihagytam valakit, és sokakat nem ismerek.
Ami ihlette, és azért ezek itt főleg screenshotok, magukért beszélnek:
Ha nincs türelmed, akkor nem fogod érteni, de akkor, kérlek, maradj csöndben. Nekem is sok óra volt, pedig a fél társaságot ismerem így névről, meg a fogalmakat, viszonyokat.
Mindenkit utálok, aki idegenkedik a szuverén embertől, és bántja, nyomja, alázza. Orsolya sok minden lehet, én nem tudom, de hogy szuverén, az tuti. És az is tuti, hogy ez a bajotok bele.
Minden dogmát, szektát, nagy elviséget elutasítok, embertelenné tesz, hatalmaskodóvá. Téged pedig, olvasó, csak akkor tartalak partnernek, ha nem a nyomoroddal turnézol itt, nem manipulálsz, műsorozol, hanem gondolkodsz, illetve tiszteletben tartod a határaimat. Sokszor írtam vissza azoknak, akik nem így viselkedtek, viszont-belemásztam azokba, akik belém másztak, ez jó tükör volt, de egyszerűbb lett volna minden alkalommal autoreply: önállóan gondolkodó ember nem ír le ilyet, nem mást taglal meg terelget, nem védekezik, nem vádaskodik, nem fél magát meglátni, nem az írót pécézi ki. Érteni próbálja a szöveget, ha nem érti, akkor elgondolkodik, kérdez, és csak utána ír, de akkor sem belemászósan. Aki nem ezért van itt, miért van itt? Miért nem fut egy kört vagy hímez terítőt?
csak az olvassa. én szóltam 