Most ez a divat, mondják. De az én életemben a zöld szempont mint meghatározó értékrend és életszervezési elv nem a kétezres évek trendje. Eleve nagyon alacsony fogyasztású, a polgári minimumok alatt élő családból jövök (se autó, se étteremben kajálás, se drága nyaralás, se divat, se dísztárgy, viszont spúrság, újrafelhasználás és vaastag “jóleszazmég” attitűd).

Aztán nagyon erős ökonevelést és tudatosságot kaptam középiskolás éveimben, gyakorlatit is a nomád táboraink révén, és sok információt, szemléletet, amiért nem tudok elég hálás lenni a biológia-kémia tanáromnak. Később aktív voltam civil hulladékügyben és kerékpárosként, majd egy pici zöld párt működésében is szerepet vállaltam 2006-ban, abban már volt műemlékvédelem és privatizációellenesség, anti-GMO (és Jánost is ott). A blog első éveiben kétszer is írtam arról, hogy a saját életemben mit teszek, mennyire vagyok ökolány. Eleve magyarázkodva, “ugye, elég jó ez, ugye ez ökó?”:

azért ökolány vagyok

ökolány vagyok-e még?

Most is lesz ilyen része a posztnak, hogy én mit teszek, önkritikusan. Ahh, milyen bájos is volt ez, ahogy itt boncolgattam az életemet Szívem Minden Nyíltságával, önkritikusan, hogy aztán a személyes dolgaimon kötözködjenek olyanok, akiknek seggükhöz nőtt a kocsi. (Újabban pedig rajtakaptak: a csávóm kétszer is elvitt kocsival színházba, meg kétszer a Balatonhoz és vissza, “hohó, te is autózol!”)

Nem árt az egyébként, ha az ember tisztában van az ökológiai lábnyomával, vagy azzal, az ő választása, szokásai mint fogyasztói tömeg tagjáé hol van a skálán. De én magyarázkodtam, erénypontokat gyűjtögettem magamnak. Ezt meghaladtam azóta.

Már nem vagyok balek, és nem szorul arra az önbecsülésem, hogy a listára nézve érezzem azt, hogy én aztán helyesen élek, sötétzöld vagyok (ez is csicskaság, csak elvnek, ideológiának akar megfelelni). És arra sem, hogy küldetésem legyen, hogy élj helyesen te is.

És ma már nem is áll meg itt a gondolkodásom. Mert ami fontosabb: be kellett látnom a nagyságrendi különbséget a világ egésze és az egyén között.

És még a feminista szempont: ezt is nők tolják. Erről az ÉVÁba írt egy igen okos cikket Antoni Rita. Egészen elképesztő a női szorgosság, ahogy páran anyák, értelmiségiek a vászonszatyrainkkal meg a szelektív gyűjtögetéssel ügyködünk, miközben a férjeink techmániás nagyfogyasztók és imádják a technikai sportokat, ki hangfalban, ki okostelefonban, ki kocsiturbózásban, ki nagymotorban éli ki magát. De még a bringás is a talpig műanyag technikai dresszében autóval viszo a Normafáig a karbonbringát, futók is kocsival jönnek két utcáról is az erdőig, ezen mindig beszarok. Ahogy a futóversenyek falatnyi zöld helyszínét fojtogatják az autóval érkezők parkolásai…

Hallottatok a tesztoszteronautizmusról? Nem elmélet, csak metafora. Pető Andrea facebookján találtam.

És míg ők szórják a pénzt és quadoznak a fiainkkal, mi nők otthon waldorffonálból horgolunk, megőrizzük a befőttesüvegeket, szoknyában biciklizünk a bankba, és ezzel érdemben gondolunk hatni a klímakatasztrófára.

Ha sokan lennénk, hát persze. De nem vagyunk és nem leszünk sokan. Ez ilyen értelmiségi, közepes jólétű, városi és női gyötrődés, hogy én majd önkorlátozok és példát mutatok mások helyett, másoknak.

A többség soha nem fogja csinálni: a maroknyi gazdag leszarja, fejenként hússzorosát fogyasztja, őrülten habzsol, a szegény és képzetlen tömeg pedig csak gazdagodni, fogyasztani akar, számukra a legszemetebb tömegtermék és a hightech kütyü jelenti a jó életet (utóbbi értelmiségieknél is jellemző).

De ahogy az erőszakmentes kommunikáció meg a bántalmazókkal való egyéni lelkizés a patriachális okot, mindez ugyanúgy elfedi a strukturális problémát.

Kész, nincs mit tenni? Hajrá, műanyag?

Dehogy.

Az ember nem veti le a bőrét. Ma is minden egyes sörösdobozt, csikket, cigisdobozt, palackot összeszedek, sőt, átlag három zsáknyi kutyaszart is, nem csak a sajátomét, minden egyes futáskor, kutyasétán, buszig gyalogláskor, de gyakran bringáról is. Eszem lenne, kiposztolnám, hős lennék meg szimpatikus, de ezt is nevetségesnek tartom. (És én utálok szimpatikus lenni, lenni akarni – az is csicskaság.)

Jelentem, felneveltem három gyereket kocsi nélkül, úgy, hogy közben nyolcadik éve vagyok egyedül. Vagyis ilyen nyűgös-fáradt okokból, ahogy a kicsiket, nem is kell őket nagyon kísérni, furvarozni. A forgalomban is biztonságban biciklizik mindhárom, képes önállóan közlekedni, és Lőrinc (18,66 éves) se tervez még jogosítványt.

Kapcsolatilag meg az a fordulat, hogy nem részletezendő okokból nem autózunk többé. Bringa van.

Tehát bringával, gyalog és tömegközlekedve nyomtam végig a kisgyerekkort, ebből beszélek. Se Tamásnak, se Jánosnak nem volt jogsija. Némi autós segítség volt, van az ismerősöktől, de az telekocsi/épp arra megy/stoppolás. És volt, van a “ne szívjunk” alapú taxi, nagyon bőven számolva havi két alkalom az elmúlt tíz évben.

Aztán, képtelen vagyok a hulladékot nem szigorúan szelektálni (de már több fagyisdobozt dobok oda, nem tartogatom), a tojásosdobozt visszaviszem, üvegekkel távoli gyűjtőkhöz is elmegyek.

Minimális háztartási gép. Ami igen és gyakran használjuk: főzőlap, NDK grill, illyfőző, hűtő-mélyhűtő, mosógép, porszívó (de sokkal többet söprök és törlök ronggyal), tölthető láncfűrész. Alig: kenyérpirító (luxuskuka mellett taláktam, ahogy vagy tíz pár cipőt is), hajvasaló, rezsó. Nem használunk és nincs is: hajszárító, mosogatógép, sütő (elromlott), szárítógép, légkondi (ez a legundorítóbb és legnagyobb csapda is). Ez meglátszik az áramfogyasztásunkon.

Van tévé (képernyő), Lőrinc felhozta ugyanis, de nincs benne tévé és netes tévézés sincs. Van két macbook és a lányomnak tényleg okos telefonja, mobil router. Zseblámpa, digitális mérleg elemmel, fényképezőgép… Tényleg nem hagytam ki semmit. Ennyi a gép.

Nem smink, alig smink, nem kence (nem kotyvasztok tojássárgásat sem), kevés hajápoló cucc, minimális mosó- és tisztítószer, köztük ecet és szóda is. Nem gyógyszer, nem kell minden bagatell panaszra patikai megoldás: elmúlik. Régi ruhák hordása, megvarratás, átalakítás, megöröklés. Juli már az enyéimet hordja. Most ujjatlan van rajtam és az a karmelegítő, amit Amszterdamban a 32. kilométernél találtam (tudod, a maratonon, amit tönkre akartál tenni).

Ökó az, hogy a sportolásom egyre kevésbé igényel eszközt, létesítményt, közüzemi energiafogyasztást (víz, villany, gáz, légkondi). Erdő, terasz, park és kevés konditerem és uszoda. A nagyüzem a légkondis terem, a medence és a szauna (amúgy nem nagyon szeretek természetes vízben úszni, szezonban sem. Szerintem aki nem ősembertípus, az vagy balatonátúszó évente egyszer, vagy kamuzza, hogy szeret és szokott tóban úszni). Eszöz: a már meglevők, avagy semmi. Igyekszem kevesebbet öltözködni, ruhát váltani és mosni, tehát az egész nap hordott városi szerelésben edzek délután, nem veszek habtisztát.

Ami nem ökó: nem vagyok kritikus a nagy plázamárkákkal és a falánk, gyermekmunkát és kizsákmányolást is használó nemzetközi cégekkel, ez rossz szokás, de nekem a nagyipar és a nagy márka minőségi garancia. Clinique, PharmaNord, illy, Benetton (régen), Zara (régen, és ez nem garancia), Nike (tőlük rengeteg cucc) és más sportmárkák; Tommy. Élelmiszerben is ez van: jobban szeretem a francia, olasz, német sajtot, mert jobb a minősége. Ritkán szabadtartású a hús (viszont teljes állatot eszem, nem csak színhúst), általában bio a tojás, de az se vidám, ezekel én tisztában vagyok. És megveszem az import és a fagyasztott gyümölcsöt is. Ha pedig a Frosch jobb árban van, akkor nem a magyar löttyöt veszem. Mosgatószerem fajtája nem oszt, nem szoroz globálisan, ezt is tudom.

De az etikus, magyar vagy öko vagy kisszériás ruhamárkákat meg a szódával mosást sincs kedvem mint “hú, de fenntartható vagyok” kontentet mutogatni – mert tudom: ez ugyanaz. És mert mutogatni a leggázabb – és szintén környezetellenes – viselkedés, mivel keresletet ébreszt, kifelé helyezi a fókuszt. A mutogatott tárgyak és programok a páwáskodó, megfelelős, mimetikus viselkedés termékei és serkentői. (Rólam így is lenézegették a sportcuccokat azok, akiknek jobban tetszett a cucc, mint az edzés, ezzel jár az olvasott blog. Akaratom ellenére váltam influenszerré, ezért ma már a képeimen szakadt vagyok, régiekben edzek, láthatatlan márkajelzéssel, nem írok le márkanevet, és csak azt írom meg a kultúrélmények közül is, ami beszarás volt. A reklám korrumpál, még az is, amit jól megfizetnek, az ingyenes-szervilis márkakirakás meg egészen fantasztikus szervilizmus.)

Tehát ne matassunk szívószállal, vászonszatyorral, nincs különbség? Mégis minden mindegy?

A mi dimenzióinkban gyakorlatilag ugyanaz marad a szennyezés és a lábnyom, ha Frosch, ha szóda, ha háztáji, ha anyád varrta. Kivonulni lehet jurtába (és ebből is instagramot csinálni… ójaj), de az rólad szól, és nagy szívás (például a kultúrakedvelőknek).

Mi itt nem tehetünk sokat. Még a bringázással sem, az is erkölcsi ügy inkább. Jelképes gesztus: én nem állok be a tömegbe pöfögni, nem rontom a városiak életminőségét, és nem pocsékolom a pénzt, időt.

A közlekedési bringázásban az a jó, hogy hosszú távon olyan állapotban tart testileg és tudatilag, hogy nem nyafogok aztán, hogy de én hogyan üljek bringára, nekem fáj a derekam, és félek a forgalomban. Minden nap bringázom, és nagyon megtérült, a bambusz most lesz kilenc éves.

Az ülőmunka-autóval bejárás (főleg ha ingázás)-egészséges életévek három luxus, és ebből hosszú távon kettőt lehet választani. Aztán meg jönnek a tetemes eü költségek. A kórház, a műtét, a gyógyszer (és a kutatásaik) rettentően energiaigényes, szennyező és önző biznisz. Ez is ökó: egészséges maradok, nem terhelem a rendszert, de amúgy a testemet se túl. Nem engem kell műteni és lélegztetni.

Attitűdben azt teszem, hogy a gyerekeim értékrendjét példamutatással formálom, nem fecsérlem időm, pénzem, figyelmem hülyeségekre, megtanítottam őket is bringázni… és olvasnak – és élmény nekik a jelenlét alapú kultúrélmény.

Nem mutogatok (már egyáltalán) tárgyakat kifele.

Nekem fontos az életminőségem, ennek része az, hogy nem akarok csicskulni, éber bűntudattal figyelni, mit hogyan változtassak. Önmarcangolni, hogy elég ökó vagyok-e. Én nem akarok nagyon sok agyalást, apró teendőt, külön programot, rendelgetést (és autós házhozszállítást), se biopiacra járni, és ma már a rutinjaimat sem akarom nagyon megváltoztatni.

És: igen, van megoldás. A politikai cselekvés. Nagyban, globálisan és helyben is. Tiltakozni a kapitalizmus ellen. Nyomni a döntéshozót, jól választani. Petíciózni. A pozíció a titok. Ha Karácsony felfest csak nyolcszáz méternyi bringasávot két irányban, és ellenáll az aljas nyomásnak, a buta, demagóg önzésnek, azzal többet tett a városért és a bolygóért egymaga, mint én az egész életem összes bringázásával.

Lopott képpel, aljasul politikai játszmává téve a témát, majd ujjongani, hogy sikerült visszavenni a két sávot a Blaháig, fujj:

 

Olvasó, gondolkodj! Ne magyarázd ki, ami nem ökó, és hass oda, hogy ökó legyen, ami lehet. Ne nézd tétlenül, halladsd a hangod! Hobbiból utána majd szedheted a szemetet.