Fontos, újabb fogadalmam, hogy sima blogposztban nem megyek 2000 szó fölé (a wordpresses szerkesztő számlálása szerint), ezért itt folytatom a vegyes, néhol összefüggő megértéseimet.

Nem szabad, még inkább: nem érdemes polarizálni, vagyis elfogadni, hogy két, egymást kizáró lehetőség van, sem azt, hogy (még ha tényleg kettő van is) okvetlenül választani kell, valamelyik mellé állni. Hanem: önállóan kell gondolkodni, leszarni például a liberális konszenzust, amely eleve sem koherens, ráadásul olyan emberek használják az érdekeik érvényesítésére, hogy én a magam részéről kereszténydemokratának állnék ennek láttán. Pedig ugye.

Nem kell teljes lojalitás – nem vagyok szolga. El nem kell döntenem, hogy igen vagy nem, hogy “na de azért az Amnesty Intarnational, az mégis értékes”, vagy “a Magyar Narancs a minőség”, gondolhatom, hogy sok értékes van bennük, általában jó ügyekért ki, de (akármi, ami épp nem). A jogvédelem fontos, de. Túlkapások és eleve is gázos ügyek vannak, báránybőrbe bújt farkasok. Szeretem a Magyar Narancsot, de hogy ők gonoszságnak tartják a “33-ast”, az nem a legokosabb szerk. értékelés.

Ugyanakkor: a dolgok egyszerűbbek, mint hittem. gyakran túlagyaltam őket az árnyaltság igényével, nem mertem hinni a szememnek, eltoltam a valót, mert “hátha nem”, “biztos nem”, “nem vagyok én előtéletes”. Nem, dehogy is alkoholista…! Vagy: “azt mondja magáról, nőnek éri magát, ő belül nő, ő nő, akkor biztos tényleg nő” – és közben ott van az összes XY kromoszómájú sejtje, a farka, a hím–nőstény biológia tényei, és én ugye ilyen magazinújságírós módon elég művelt vagyok. Át kéne írnom, mit jelent a nő – ilyen szinten manipuláltak, és ez csakis az ő érdekük, nekem ebben semmi jó nincs.

Nem érzek dolgokat menőnek már, semmi nem menő. Használjuk a szót, de most azért, mert “na, ez jól néz ki”, “na, ez úgy hat, mintha”, tárgyakban, márkanevekben kifejezni magam, ebből kinőttem egy ideje. Ez annak a mankója, aki nincsen egyben.

Sokan verekszenek a fontosságért, menőségért, ez a bánatuk, ezért utának engem. Bőszen mutogatják a béna hobbijaikat. Micsoda élethiány. Neked nem súgja senki, hogy szeret téged,  hogy önmadért szeret, ez a te bajod, ezért élsz kifele. Én is csináltam ezt, mondjuk nívósan, eredetien, de akkor is. Nem lehet minden kontent. Sokan pedig egyszerűen azért, mert nem tudják feloldani, hogy kövérek, szenvednek tőle, és nem tudnak lefogyni. Irtó dühösek lettek már akkor is, amikor még csak magamról, a sportörömeimről írtam, “fuitnesznáci lettem”, “elárultam a feminizmust”.

Van, aki meg akar felelni, olyan kommentet írni, ami nekem megfelel. Mintha vizsgázna nálam. És “elüldöztem”. miért akarsz itt lenni? Miért háborogsz, ha nem tetszik a blog? Miért akarod irányítani?

Az van, ami látszik elsőre is. Ha valakiről az a benyomásom, hogy felszínes, hogy kreált ügy körül cirkuszol és haknizik, ha sejtem: buta, kavar, rá akar venni valamire, felszépíti az edzéseit szereplésvágyból, zavaros, hízeleg, nem olvasta a posztot, náci, rámnyomult szerelmileg, az úgy van. Igen ritka az olyan ember, aki később lesz meglepetés.

Rögtön felismerem, ha valaki manipulál. Ha nem az van, amit mond, ha rejtett szándéka van. “Pont felugrott a poszt”, “az arcomba tolod”, “én csak belecsöppentem”, “nagyritkán benézek arra a blogra”, “zaklatsz” (e-mailt kap vagy egyetlen, kétsoros üzenetet)… ahha, biztos.

Egy csomó emberről derült ki most a tabuik, a reakcióik, a vádjaik alapján, mi van bennük. Eddig nem mondták. Jobb ez így.

Ha valaki azt állítja, hogy őt, jaj, zaklatják, és nekiáll a “zaklató” blogján keresgélni, mohón előtúr egy mondatot, majd bedobja a trágya közé, hogy rácuppanjanak a felhergelt követői, akkor ő egyszerűen keresi a drámalehetőséget, hisztiműsort tart, mert ebből remél előnyt magának, és egyébként addig se kell dolgoznia. A célja: elhallgattassa azt, aki rámutatott, milyen üzleties, mesterkélt, üres az egész. Pláne hogy a “zaklató” soha nem érvelt érzelmileg, toronymagasan jobban ír, értőbben elemez, nehéz ráfogni, hogy felszínes vagy személyeskedik. Most többen mondjuk ki már, mint eddig, hogy a hirdetők bábja Wmn.hu gáz (nem csak béna, hanem etikázlan is), hogy ne legyen már civil aktivizmus, nővédelem ez az undorító karrierépítés és önpromó. Lassan lesznek kritikák, ahogy a szénhidrátot is megbuktattuk, ez az irány. Nem kötelező azt hinni, amit ők elvárnak, kímélni őket, tudunk ennél jobbat, és az az okos szó. Szabad bírálni, nem tartozunk meghatódni, nincsenek tabuk – a tabuk tisztelete az ő érdekük, mert mögötte kavarhatnak, és a tabukkal rángatható a buta kommentelői törzshad.

Vagy ha valaki a friss gyászban az én blogomon turkál, akkor ő nem tiszta. Rá akar venni valamire, maga alá nyomni, irányítani engem, amihez a gyászát pedig felhasználja, ami undorító. Be akar húzni a játékába, én pedig nem megyek. Nem engedem, nem engedhetem, hogy mások szabályai szerint, mások játékát játsszam.

Vagy ha valaki kiötli, hogy őt és a CSALÁDJÁT (nagybetűkkel kell ejteni) zaklatják, miközben ő az, aki lesi, miket írok, keresi, min sértődhet meg, bosszúvágy fűti, amiért én tudom az igazat. Már előtte pereventíve bedobta a közegbe, de sunyin ám, csak hogy értse, aki tudja, kire céloz, hogy ez a nő nárcisztikus, elmebeteg, csaló, zaklató, hogy később se mondhassak semmit, ne higgyenek nekem.

Soha nem zaklatalak, Tamás, ennek jegyében jártam el, amit írtál. ez itt a te ígéreted, jövőképed:

– én egészen addig e leveled jegyében viselkedtem (csak nem nézegettelek, mert fájt volna), amíg nem mondtad, sokkal később, hogy ne (miközben, írtad, le is tiltottál). Miféle zaklatás ez így, hol, hogyan? Ez egy elhallgattatási technika, mert te hazudtál a családodnak, rámkented az egészet, én akaszkodtam rád, csak szex stb., nagyon kínos az igazság. Hogy 2015-ben akartál velem találkozni, írtál nekem, arról is van képernyőfelvételem. Milyen zaklatás?

(folytatjuk)