az egyenlőtlenség formái 21.: megjöttek a vendégek

Ó, istenem, vendégek jönnek szombaton, baráti házaspár, egy gyerekkel. Előre rettegsz a hétvégétől. Ezek úgy tudják, ti egy pár vagytok. Sugárzó arccal mondta a nő a telefonba, hogy végre itt vannak Magyarországon, beugranának hozzátok. Persze, gyertek, felelted, és azonnal feltört benned a rémület. Finoman felvetetted a férjednek, és nem mondott semmit, tehát nem tilos vendéget fogadni.

Jó fejek amúgy, nem is az. De hát az egész látogatás stressz lesz. A férjed demonstrál majd: pokróc lesz velük, némaságba burkolózik, elvonul, tojáshéjon kell majd lépkedned, ha mondasz neki valamit, netán előttük olt majd le a szokásos módon. Kínos helyzeteket kell mosolyogva megmagyaráznod, befelé hull a könnyed. Mások előtt még csúnyábban fog viselkedni, nem hagyná ki a helyzetet a világért sem. Ki fog derülni, hogy mi van veletek. Butának és ügyetlennek fogsz tűnni. Vagy róla derül ki, mennyire semmibe vesz téged.

Ez a hétvége egy kínszenvedés lesz. És mégis meg kell lennie, nem mondhattál nemet, viselkedni kell.

Ami történik, minden várakozásodat felülmúlja.

A férjed ugyanis, amint meghallja a motorzúgást, átváltozik.

Barátságosan tessékeli őket befelé, a kutyát is csak derűsen korholja. Megváltozik a hangja is. Kedves, előzékeny, nevetős. Csendjét, harsány vidámságát váltogatja. Családos ember, karrierje van, szépen él, nyírja a kertvárost.

Nem hiszel a szemednek, ebédnél már feszengsz. Erre most hogy kell reagálni? Belép a konyhába, rezzensz a szokásos módon, hogy valami szemrehányás lesz, de nem szól hozzád, ellenben felméri, mi a helyzet, és kancsóba önti a gyümölcslevet.

A gyerekek elvannak, valami számítógépes játéknak örülnek. A vendégférj pedig nagy tálcán nyújtja át a süteményt, ami paleo, de azért finom. Édesanyám sütötte, mondja. Hűha, az ő anyja paleo? A sajátodra gondolsz.

Van ebben a délben meghittség, evőeszközcsörömpölés, ki mit kér, egy kis rábeszélés, hogy a gyerek, meg a másik is, egyen zöldségköretet. A másik eszik is.

Amikor még a levesnél tartotok (könnyű krémleves, kicsit fantáziadúsabb a fűszerezése, mint az alapanyag-zöldség), azt mondja a férjed, és rád néz becsülettel:

Légy szíves, add ide a sót.

Légy szíves?

Az oké, hogy neki minden sótlan, de nem mondott ő ilyet soha, felállt, körbement az asztal körül, és elvitte magának, ezzel is mutatva, hogy ő aztán nem kér tőled szívességet. És onnantól az ő tányérja mellett volt a só, nem középen. A légy szívest meg aztán tényleg nem hallottad tőle vagy öt éve. És a szemedbe se néz soha.

Megeszi a pulykamellet, de meg is dicséri. }•^`¨™ńćĻŅ, ez a keresztneved, mindig így fűszerezi. Ezt mondja. Sápadtan idézed föl magadban, hogy a legutóbb, amikor ilyet sütöttél, dühöngve pizzát rendelt. Az már az után volt, hogy minden kurva hétvégén hosszan és érzelmesen mesélte, miközben a te főztödben turkált a villával, hogy az ő Anyukája (tudja nagy a-val mondani) hogyan szaggat, süt, fűszerez, nyújt, teker, tartósít.

Most is fuldokolsz. Basszameg, ez kedves. Direkt csinálja, jó benyomást akar tenni. És neked erre reagálnod illenék, vagyis gyomorgörcsödet kitépve magadból eljátszanod a kedvest, a meghittet, a lazát. Megtagadnod mindent, ami napi valóság, ahogy eddig működtetek. Ragaszkodsz a játszmákhoz, szólal meg fejedben a közkeletű pszichológiai irodalom, de nem. Te csak nyugalmat szeretnél, meg hogy ne kelljen se félni, se alakoskodni.

Vagy ez most bocsánatkérés, új kezdet? Olyan nehezen fogalmazza meg az érzéseit.

Ez úgyis csak műsor, nem változik semmi, el ne hidd. Nem ismerte el a rengeteg bántást, nem tárgyal veled úgy, ahogy kéred, és műanyag a mosolya. Megjöttek a vendégek. Tonna hazugság. Innentől az a píárotok, hogy neked mennyire cuki a férjed. Hát miért mondod te, hogy hullámvölgyben vagytok? Magadnak miért mondod? Lehet, hogy te vagy a sárkány?

Néma vagy, csak bólogatsz, amikor az anyuka lendületesen mesél neked az iskolaváltásról, akternatív másik alapításáról. Közben a szemed sarkából figyeled, hogyan mutatja a férjed a férjnek a féltett, nagyapjától örökölt pipáját. Milyen kedves tud lenni.

Kimenekülsz a kertbe, megmutatod a veteményest és az idei terveidet a nőnek. Ha nem vagytok egy légtérben, sokkal könnyebb, magadra találsz. A kutya hangulatosan sündörög körülöttetek. Anyuka előveszi, amit neked hozott, két üveg kapucsínós pohár, és te örülsz neki.

Kenese_2013_jún

Még kávéztok a teraszon, és riadtan érzékeled, hogy ti tényleg egy normális család vagytok. Fél nap erejéig. Minden oké, nem rontottad el a kaját, van nemhogy tej, tejszín is, édeske és sztívia, nem tűnsz bénának, nem etted le magad, egész jó a Promod felsőd, megérdemled kicsinyke önbecsülésed. Talán. De hátha este, amikor elmennek, kiderül, hogy mégsem.

Egy kicsit lelazulsz mégis, leszeditek az asztalt, rájössz, hogy anyuka nem áll annyival feletted, mint évekkel ezelőtt hitted, nem is olyan eredeti, nem olyan szép, vagy te erősödtél meg azóta? És kedvel téged, egyszerűen, távolról, de őszintén. Azt mondja, van egy genfi ismerőse, neki mesélt rólad, hogy milyen profi horgolt játékokat csinálsz.

Lehet, hogy te mégis létezel? Mégis vagy valaki, van benned értékes? Valaki tud téged ilyennek látni, egyszerűen jónak?

Többet kéne új és régen látott emberek között lenned, erre jutsz, mert a férjed értelmezése bevon, mint valami hamar száradó olajfesték, alig látszol már ki alóla foltokban.

Búcsúznak lassan, jó nap volt, végül is. Megeteted a kutyát, bezárod a teraszajtót, lemosod az arcod tonikkal. Mész fektetni, mesélsz hosszan, ez mindig jó, nem kell kerülgetni ezt a még idegenebb idegent, akivel a házasságodba száradtál. Lassan elcsendesedik a ház. A gyerek, na, őérte megéri, ő jól sikerült. Mert amúgy néha világgá mentél volna már. Csak ne ezt jelentené az anyaság, hogy az apja feleségeként folyton lenyeled, ami kijönne.

Kiosonsz, aludnál már szívesen, akár a gyerek mellett, de pisilni kell.

A férjed még éber. Várod, hogy most majd előveszi az igazi énjét. De nem, fütyörészik tovább a szerepében, elpakol még a mosogatógépből is. Elmész a konyhaajtó előtt, zúgó fejjel lépsz a fürdőszobába.

De nem történik semmi.

Amikor kilépsz, eléd áll. Mosolyog. Nem érted.

Látod, milyen mísz picsa vagy, akárhogy is igyekszem én. Meg nem öleltél volna a világért sem.

én legyek én

Zavaros ez az emberek között létezés. Beszélgetés, érdeklődés címén mindenkinek véleménye van. Jól tudnak engem is, általános állításokat tesznek, terelgetnek reflexből a normalitás, a közép felé, hogy, mittudomén, nem jók a szélsőségek, túl sokat napozni, vagy “ő úgy van vele, hogy…” (és akkor ez követendő), és felszólító módú igék, hogy mit csináljak, hol vegyem meg azt, ami neki bejött.

Fiatalok is voltunk, meg szorongók, és e könnyen odavetett szavakon rágódtunk hosszasan, évekig. Zavart, befolyásolt, hogy mit mondtak, akkor is, ha nem is azért mondták. Ők biztos tudják. Nem felejtjük el. A gyengeségünk réseibe nyomakszik és megköt a gipszük.

Most már rájuk nézek. Hát ők hogy élnek? akarok én úgy? akarok rájuk hasonlítani? akarok bárkire hasonlítani? honnan tudnak engem? tényeg nekem akarnak jót, vagy magukat tolják? Bővebben… →

majd belerúg ő is

Közhelyvadász lettem. Írja a magazin gyereknevelős cikke, kifejti az anyatárs a fórumon, meg mondja az óvónő is, hogy azért nem szabad lenyomóan beszélni a gyerekkel, erőszakosan viselkedni, megütni, mert akkor a gyerek azt tanulja meg, hogy így kell bánni a gyengébbel, továbbadja az agressziót.

Tényleg vannak gyerekek, akik bemutatják szüleik döbbenetes viselkedését, akár az egész repertoárt. Mindannyian láttunk már ilyet. Ismételgetik a riasztó mondatokat, megbüntetik a plüssmackót vagy űzőbe veszik a kiscsoportost az ovi udvarán. Megrázó lehet így belepillantani egy család életébe.

Ez, tulajdonképpen, egészséges reakció, kis keménykötésű Ricsik csinálják a grundokon: agresszió ért, továbbadom. Hát hova tegye? Szoktak aggódni miatta, gyerekpszichológushoz való eset, ez kétségtelen.

De ennél sokkal rosszabb is történik. Bővebben… →

nagyvonalú

melléknevek sorozat 18.

ez is összetett szó: az első tag melléknév, jelzője a másiknak, és az összetétel -ú/-ű képzővel van ellátva — a tövet, az összetett szót nem használjuk

ellágyulok az -ú/-ű képzőtől

Tekintélyes mennyiségű nagyvonalúság kell ám a létezéshez.

A túléléshez és a kiteljesedéshez is. Ahhoz főleg.

Először is: vállvonás, engedékenység kell. Leszarás, önélmény. Az az élmény, hogy mindegy a másik, nem ront rajtam, nem lóg a látóterembe, mert én a magam dolgaival foglalkozom. Nem ő a hibás, és nem tőle függ a jóllétem. Enyém a felelősség, a meló és az öröm is. Nem figyelem, nem lesem, nem foglalkoztat. Ha jön felém, odafordulok, igyekszem örömömet lelni benne. Ha nem jó nekem a jövése, leengedem a kezem.

Van, aki szerint ez önzés, önfejűség. Bővebben… →

gépernyőhöz tapadtak

melléknevek sorozat 16.

ez is neked

A gyerekeink ráragadtak a kütyüikre.

Ez borzasztó. Ál-életet élnek. Mafla állapotfrissítésekkel, csücsöri képek posztolásával, egymás véleményezésével, cseteléssel, közhelyes mémekkel, idióta játékokkal töltik a drága fiatalságukat, amikor pedig karikázhatnának a szép időben az udvaron, vagy játszhatnának macskabölcsőt is. A jó levegőn. És ott az a sok szép képzőművészeti album is a polcokon! A Jókai-összes és más, erényfejesztő és jellemformáló olvasmányok! Bővebben… →

én nem az vagyok

Ilyen alkat vagyok, mondogatjuk.

Én ilyen vagyok, ezt is mondjuk. (Én már nem változom. Én nem tudok …ni. Sosem sikerült, ha.)

Nem szeretek úszni, ezt is. Nem is szoktál. Bővebben… →

nem lehet kiérdemelni 2.

A tegnapi bejegyzés folytatása.

Én diagnózisokat sejtek és írok. Tudom, hogy fájdalmas, tudom, hogy felkavaró. Nem ismerem az életedet, nem ítéllek meg, te pedig ne kérdezd egy ismeretlen bloggertől, hogy hova és hogyan mozdulj az elrontott házasságodból. Nem tudom. Nem tudom azt se, hibás vagy-e és pontosan miért húzódtak el tőled vagy csaltak meg. De érzek valami nagy női önigazolást, és szerintem ez nem segít a nőknek.

Nincs eszközünk arra, hogy a másikból kiprovokáljuk a nekünk megfelelő társat. Fél szemmel akkor is a meccsre sandít. És ha neked a meccs rendben van, mert te jó fej leszel, akkor meg meccs után elvonul ledőlni. Mindig lesz valami kompromisszum, mindig elhúzódik az emberünk, mindig azt éljük meg, hogy nem akar velünk lenni, miközben mi vele szeretnénk lenni. Nem azért, mert ilyenek a férfiak, hanem mert ilyen az ember, és a férfinak történetesen elég sok minden meg is engedi, még pontosabban: sok tényező működik biztatólag, hogy olyan legyen. Néma, magának való, élményt nem a kapcsolatában kereső. Bővebben… →

nem lehet kiérdemelni 1.

Folytatom a tegnapi gondolataimat, mert hajnalban ömleni kezdtek ezek a mondatok. Remélem, el tudom kapni azt az árnyalatot, jelleget, mert erős és világos volt. Mint mindig, amikor épp nem tudom leírni.

Azt akarom ma elmondani, hogy nem érdemre megy. Bővebben… →

elégedett

melléknevek sorozat 15.

egy befejezett melléknévi igenév, amely melléknevesült

Ebből a világból ami iszonyatosan, éhesen, korgó gyomorral hiányzik: az ember, aki elégedett.

Őt nevezik önelégültnek, kompromisszumképtelennek, de az ő hiányában ilyen gyenge és nyafogós, kisstílű és másokra nehézkedő minden. Nélküle elmarad a tavasz, nincs adófizető, teljesítmény, segítő kéz, se ígéretes színitársulat, se újrakezdés.

Nélküle, aki nem a mannára vár, hanem nekiindul. Nem terheli a világot önmagával, a bajával, nem reklamál és sérelmez és nem ró fel és hajt be és nem torol meg és nem vezet le. Nem másokat figyel, nem viszi el az energiáit a viszonyulás, a saját ügyei kötik le.

Ó, nem a “szépen éltek” behízott gőgjére gondolok én. Bővebben… →

használd jóra

Kedves olvasóm, tisztelt erre járó, édes évtizedes barátném, nagyra becsült egykori tanárom, drága akárki,

arra kérlek, Bővebben… →

test és lélek

Figyeljetek, miért ennyire gyanús a test?

Nem is a test, a szépség, a kinézet.

Most írta egy ismerős:

ha egy nőnek van tudása, akkor nem számít, hogy a teste milyen

Rajta akarjuk kapni azokat, akik sokat foglalkoznak a testükkel, hogy tévedésben vannak, valahogy nem az “igazi” értékek jutnak érvényre az életükben. Hogy hiúak és csak meg akarnak felelni, reménytelenül hajszolnak egy eszményt, és ez nem helyes morálisan, vagy nem elég mély, vagy nem tudom.

Gyanús, mert a testtel kapcsolatos. Nem csak a szépségeszmény vesz minket körül, hanem az az elképzelés is, hogy a sport, a jó étrend, a figyelem és fegyelem, az csak valami téves, túlzó, felszínes ügy, az ilyen ember hiú és önös.

Én is le vagyok nézve egy kicsit. Bővebben… →

nekünk is van lelkünk

Ezt mondják.

Férfiismerőseim némelyike ezt állítja, és van egy fajta férfikommentelő is, aki fontosnak találja megjegyezni: neki igenis van lelke.

Ez egy értelmes állítás? Nekem fejem van, például. Bővebben… →

száznyolcvan fokos

melléknevek sorozat 13.

ez is melléknév ám, csak a fokosnak van egy mennyiségjelzője

egyes szófajtani iskolák szerint a számnév a melléknév alfaja

Azon gondolkodom, miért van az, hogy valaki, egy már nem fiatal ember szinte egyik napról a másikra hátat fordít valaminek, ami korábban oly fontos volt neki, talán annyira, hogy az identitását jelentette.

Van ilyen? Bővebben… →

amin nem spórolunk

Én, csakazolvassa, tükör nélkül is szempillaspirálozni képes, humán végzettségű fővárosi anya, de azért nő, szavaim súlyának teljes tudatában hajnali fél kettőkor a következő nyilatkozatot teszem: Bővebben… →

az egyenlőtlenség formái 20.: addig jó fej

Amíg úgy mennek a dolgok, ahogy neki megfelel. Amíg nála van a kontroll. Addig demokratikus, figyelmes, nyugodt, gyengéd.

Aztán történik valami. Nem is az, hogy megbántod, veszekszel, vagy türelmetlen vagy. Egyszerűen jelzel vagy kérsz valamit, hogy fáradt vagy, vagy inkább máskor, hogy valami nem volt jó, legyen másképp. Ami előfordul.

Megdöbbent a reakciója.

Egyszerre megváltozik. Bővebben… →

hogy lehet ezt kibírni 1.

Ezt kérdezik tőlem. Olyanok, akikkel szintén megtörtént: egy közeli hozzátartozójuk rákos lett, tudják, hogy meg fog halni, és vannak gyerekeik.

Régebben nem volt rák, nem létezett: a családomban nincs, és elképzelhetetlen volt, elméleti fogalom, nem is értettük azokat, akik rettegnek tőle. Most már annyi idősek vagyunk, és újabban olyan fiatal áldozatok is vannak, hogy hetente hallok diagnózisról, halálról. Ez már ez az életszakasz, már dolgunk van vele. Halljuk az újabb eseteket, és hálásak vagyunk. Ezt nem írom végig, igen, azért, értitek. Bővebben… →

az évek meg csak telnek

Élet csak egy van, a fiatalság elröppen, semmi sem tart örökké. Köbö ez az egy biztos. Hiába tiltakozol. Ezzel nyomasztanak mindenhonnan: hogy a fiataloké a világ, hogy a férfiaknak a fiatal nők tetszenek, hogy lóg a melled, ragyás vagy, hogy ezek visszafordíthatatlan változások, hiába erőlködsz botoxszal és implantátummal. Hogy nem kellesz már negyven évesen sehol és senkinek.

IMG_0212_resize

Régóta figyelem, hogy milyen hévvel pörölnek ezzel az egyszerű ténnyel sokan, meg ijesztgetik vele a másikat.

Bővebben… →

tűrhetetlen

melléknevek sorozat 10.

ez egy fosztóképzős melléknév

a tűrhető antonimája

de erre még visszatérek

Volt idő, amikor én is egyszerűen gondoltam ezt. És nem csak a mások életéről, hanem — főleg — a sajátomról. Önismeret, őszinteség, bátor döntés. Konfliktusok árán is, igen. Hogy is lehet másképp? Van, hogy elszúrjuk, de akkor újratervezés. Mert csak egy életünk van, és az évek könyörtelenül mennek, meg azért is, mert hazugságban, abban, ami lehúz, nem lehet létezni. Az ember mélyen, belül egyértelműen érzi, hogy hogyan szeretne élni. Hogy jó-e neki a jelenlegi helyzet, vagy nem, és ha nem jó, akkor szembenéz, dönt, vállal, változtat. Tudja, mi van. Tudnia kell, mert valami belülről suttog, bököd, kiabál. Erről szól a világirodalom és az összes film. Hova megy Nóra? Három gyereke van. Mégis megy. Hát nem?

Hát nem. Bővebben… →

kiábrándult

melléknevek sorozat 9.

a melléknévi igenevek gyakran melléknevekké kövülnek

Társasági lény vagyok, sok barátom van. Sokat köszönhetek az embereknek, a legtöbbet a szüleimnek, tanáraimnak, kollégáimnak és a barátaimnak. De van, akit csak egyszer láttam, és rám terítette a köpönyegét, amikor fáztam. Csak úgy. Az altruizmus is ösztön, írta Csányi Vilmos is. Én is segítek, akinek csak tudok. Szívesen elbeszélgetek akárkivel, lett légyen az a tisztítóban a kedves fiatalember vagy a virágárus néni. Úgyszólván filantróp vagyok. Hogy is lehet családi kapcsolatok, barátság, szerelem, ismerkedés és beszélgetések nélkül élni? Az emberek csodálatosak, csak tudni kell őket kezelni. Mindenki panaszkodik, hogy ez emberek milyen önzők, kétszínűek, érdekvezéreltek, pedig Bővebben… →

féltem tőle

Mostanában írtátok, hogy féltek. Ez is csokorban jött most.

A láncfűrésztől, a súlyzóktól, az új életetektől.

Én is féltem. Néha még most is félek.

Nem tudjuk, milyen, míg nem vagyunk benne. És amikor benne vagyunk, akkor erősek vagyunk. Netán annyira erősek, hogy kimondjuk: ez nem való nekünk (ami nem keverendő össze a “kétszer voltam németórán” lustaságával). Bővebben… →