mondatok, amelyeket nem feledünk

“Kellene egy olyan gyűjtemény, ahol az égbekiáltó igazságtalanságokat, megalázásokat összegyűjtsük, feldolgozzuk, amolyan “hogyan is lehettem magamból és ép eszemből annyira kifordulva, hogy mindezt eltűrjem” című bejegyzés. Mert felszabadító beszélni a kimondhatatlanról, ami tulajdonképp nem az én szégyenem, hogy így bánnak velem” — írta L. Ezt kértétek. Meséljetek.

1 501 thoughts on “mondatok, amelyeket nem feledünk

  1. “Hogy lehet, hogy csak közepes tanuló vagy, mikor én már mindenkinek elmeséltem, hogy kitűnő??” Hatéves vagyok, elsős, másfél hónapja járok iskolába, ketten vagyunk otthon, pechemre elmeséltem, hogy a legjobbak már másik olvasókönyvet olvasnak, mert ők már tudják a mienket, erre megkérdezte, hogy de akkor én nem is vagyok a legjobbak között?, erre én derűsen, hogy nem, én olyan közepes vagyok; fenti mondat úgy hangzik el, hogy már átráncigált egy másik szobába, és épp hegyként tornyosul fölém. Lehet találgatni, hogy melyik családtagom. Végigrángatott az egész lakáson, üvöltve. Nem vert meg (soha, egyébként), de ez az esemény az origó, a nullpont, szorongások egész gyökérzete indul ki pontosan innen. Köszönöm, hogy elmesélhettem, elég nehéz volt leírni.

    • természetesen ha nem akarsz, nem válaszolsz, de mi volt elõtte? addig normális volt veled? csak mert nekem is úgy rémlik, hogy iskolás koromban mentek félre a dolgok, de a bátyám szerint korábban is voltak gondok, mondjuk így.

    • elsős lányom iskolából hazajövet, kb. a második héten: “anya, én rossz olvasó vagyok” miért kincsem? “mert mindig azt mondja a tanító néni, hogy a jóolvasók menjenek hátra”

      azóta is fáj, pedig nem nekem címezték.

  2. ‘tegyük ki az út szélére hagy dögöljön meg a nagy fájdalmában’ (apám mondta anyámnak, mert idegesítette, hogy sokat sírtam amikor meghalt a legjobb barátom)

  3. ” De felvágsz a könyveiddel, azt hiszed, hogy azért, mert annyit olvasol, most te más vagy? Belőled is csak egy kurva lesz”.
    (anyám 2. férje, öcsém apja)

    • Hasonló: “Azt hiszed, mert te olyan sokat olvasol meg olyan tudálékos vagy, már lehetsz ilyen szemtelen?” gimis voltam, a fémöntő nevelőapám (alkesz) mondta kábé hetente.

    • “azt hiszed, hogy azért, mert ennyit olvasol, hogy írsz, festesz, hogy ennek van bármi értelme, hogy ezért lesz belőled bárki is?” – nevelőapám. összecsengenek ezek a nevelőapai mondatok, félelmetes.

      • Ugyanez a remek ember (kocsiban ülünk ketten, megyünk valahová): “múlt héten, amikor azt mondtam anyádnak, hogy el kell mennem pár napra vidékre dolgozni, a csajommal voltam. De tudod, mi lesz, ha elmondod anyádnak, teljesen össze fog omlani, és ott van az öcséd is”. És kacsint mellé.
        (én belül: úristen, most mit csináljak, mit csináljak???????????????????) 16 éves vagyok.

          • Kb. igen (a rohadékja). Hogy én utána mit éltem át hetekig, az egy más kérdés. Szóljak? Ne szóljak? Mi fog történni, ha az egyiket teszem, mi, ha a másikat? Himalája-nagyságú súly a lelkemen. Azóta is ugrok rá , ha valaki csak a lehetőségét is meglebegteti, hogy valami hasonló titkot bízna rám úgy, hogy mindkét érintettet ismerem.

            • “Azóta is ugrok rá, ha valaki csak a lehetőségét is meglebegteti, hogy valami hasonló titkot bízna rám úgy, hogy mindkét érintettet ismerem.”
              Az a baj, hogy nem nagyon szokták megkérdezni, akarod-e, hogy beavassanak. Csak kapja az ember az infót és kész, kezdjen vele amit akar.

            • Általában van azért valamiféle előzménye, egy mondat, vagy utalás, amire én már felfigyelek, és akkor elibe vágok a dolgoknak. Senki ne döntsön fölöttem, ne tegye próbára a lojalitásomat, a hűségemet, az őszinteségemet, ne toljanak bele egy olyan helyzetbe, ahol kénytelen vagyok fájdalmat okozni valakinek (akár magamnak is). Ha én megyek bele, mert nincs más választásom, az egy dolog, akkor vállalom a felelősséget, de más ne pakolja rám a sarát.
              (ezt most magánemberként írom nyilván, mert ami a pszichodrámát illeti, ott már előfordult, hogy az egyik csoportunkba járt a férj, a másikba a feleség, és ott elkerülhetetlenek az áthallások, sőt…. de azt tudom kezelni).

        • Jesszus!
          Naja, ez iszonyú. Ha idegenekről, távolabbi rokonokról van szó, akkor is borzasztó nehéz. De így, hogy az édesanyádról (és rólad, meg az öcsédről, ahogy utalt is rá…)? Miért volt olyan egyértelmű számára, hogy te csatlós leszel ebben?
          Sajnálom. Ezek elképesztő terhek.

          • Azt gondolom, arra ment ki a játék, hogy tudta: én tisztában vagyok vele, hogy anyut mennyire megviselte az első válása, és mennyire fontos volt neki, hogy a második házassága sikerüljön, és én nem merek ennek keresztbe tenni. Plusz, abban is bízhatott, hogy az akkor két éves öcsém feje fölül sem akarom szétrobbantani a családot.
            Én hallgattam egyébként, gondolkodtam, és mielőtt dönthettem volna, felgyorsultak az események. Anyu meglátta a nővel, kitört a botrány, anyu elkezdett inni, én átvettem a háztartást és az öcsém nevelését, és még két évbe telt, mire elváltak, addigra túllettünk pár látványos helyzeten (anyu felkapja a nagykést, és rohan ki az udvarba: most megölöm magam!!!! – én meg utána, csavarom ki a kezéből a kést). No, hát a szokásos sztori, nem vagyok én semmi extra itt ezen a blog-on.

        • Apám is cinkossa tett a hasonló dolgaiban, rendszeresen. Sosem felejtem el, amikor a kocsiban elohuzta a barátnője által sutott pogácsát. Annyira clueless voltam akkoriban, hogy hala ontotte el a szivemet, hogy legalabb valaki torodik apuval, ha mar anyu nem az a gondoskodo fajta. Nagyon egy huron pendultunk apuval, kapaszkodtunk egymasba az eletben maradasert es az ep lelkunk megorzeseert, kapaszkodtunk az anyum felol fujo csontig hatolo jeghideg szelben, fogvacogva.
          De mar mar borzadok ettol az egesztol. Akarmennyire is alkalmatlan anyam barmilyen tarsas egyuttelesre, a tarsadat eletvitelszeruen pocskondiazni a kozos gyereketeknek, cinkosan kacsintva beavatni ot minden ellene elkovetett bunbe es ezzel bunreszesse tenni ot is nagyon-nagyon nem oke. En legalabbis nem tudnek tukorbe nezni.

          • Én nagyon sokáig meg voltam győződve arról, hogy anyám a hunyó, sokat haragudtam rá, és mentegettem apámat, hogy hát biztos azért … már nem így gondolom, és gyakran szégyellem, hogy nem láttam át előbb. De legalább van időm megmondani anyámnak, hogy átgondoltam.

            • Fuuu, sokat gondolkodtam ezen. Mert sok mindent atertekeltem, es nagyon nem ugy latom mar, hogy _kizarolag_ anyu volt a hunyo (es ennek egy reszet el is mondtam neki, egy reszehez meg meg dolgoznom kell magamon, hogy el tudjam mondani, de koszonom, hogy raebresztettel, hogy nagyon nem kene ezt huzni-halasztani), nem is mentem fel amiatt, amit tett, nincs erre mentseg, viszont anyu erzi, hogy nem tavolodtam el aputol tulsagosan erzelmileg es hozza sem kozeledtem a tortentek hatasara, ugyhogy lenyegeben apam taboraba sorol ez ugyben (is), hiaba tisztaztuk, hogy elfogadhatalan szamomra is, amit apu tett.

            • Szerintem az érzelmi átértékelés idővel követi az intellektuális felismerést.
              Amúgy mostanában olvasgattam mindenféle feminista irodalomkritikai szöveget és megütötte a szememet ez a mondat:
              „Ez a posztulátum megerősíti a feltételek megváltoztatására irányuló kísérletet, hogy a nők ne kényszerüljenek együttműködni abban, hogy az emberi állapot problémáiért rájuk háruljon a bűnbak szerepe.” (kiemelés tőlem)
              Valami miatt a te esetedről ez ugrott be, hogy itt is ilyen bűnbak-szerepről van szó.

            • Nálam pont fordítva volt. 18 évem minden magabiztosságával és igazságérzetével anyu mellé álltam azonnal. Az ő szemüvegén keresztül néztem. Kamaszként úgyis messzire tűnt a boldog, apu-rajongó gyermekkorom.
              S át se gondoltam, anyu hogyan nyesegette le az én vicces-kreatív apukám szárnyait a józan megfontolásával és bizonságra törekvésével. (Amiket évek óta próbálok leküzdeni a másik felemmel.)
              Mire felnőttként észbe kaptam, saját házasságom válsága idején, már késő. Nem kérdezhetem meg, mi miért és hogyan történt. Alkoholizmus, demencia…

        • Én ehhez hasonlót az apámról másokon keresztül tudtam meg (a pontos mondatokra nem emlékszem, de az illető arckifejezésére igen, az beégett), a halála után.
          A következmény: soha többet nem mentem feléje a sírjának, valamint átértékeltem a vele kapcsolatos, amúgy kellemes és szeretetteli gyerekkori emlékeimet, máig sem tudok (39 éve halott) jó szívvel gondolni rá. És majdnem megbuktam az érettségi előtt félévkor, mert csak ültem az iskolában, de ténylegesen nem voltam ott.

          • Hát nem tudom, azért aki fontosnak tartja, hogy egy 17-18 éves lánynak a halott apjáról (amíg élt, miért nem? Mármint a feleségnek) szar dolgokat meséljen (ha igazak is!), azért Bronit javaslok.

            • Köszönöm az együttérzést.
              Ő csak egy kíváncsi vénasszony volt, és szerintem nem gondolta, hogy nem tudom, amit mindenki más tud, az anyám is.
              Akire mellesleg korábban haragudtam, mert azt hittem, hogy ő az oka az amúgy érzékelhetően hideg házasságnak, mert mindig csak dolgozik (na igen, valamiből, meg kellett élnünk, a házimunkának is el kellett végeződnie…), sosem ér rá semmire, pl. beszélgetni, strandra jönni, hasonlók. Anyám nagyon tudott hallgatni, bármiről, különösen, ami fájt neki.
              Utólag persze megértettem a hallgatást és a távolságtartást, és most nagyon meg is köszönöm neki lélekben, látva, hogy a fiam barátnője mennyit szenved (neki az egészsége is rámegy erre) attól, hogy az anyja folyamatosan a vállára teszi az apja félrelépéseinek a terhét.

              • Ja, azért ez kicsit más. Anyád igen, alighanem jól tette, bár a teljes hallgatás sem biztos hogy jó, de az, hogy lelki szemeteslásának használ, az mindenképp rosszabb.

          • Te jo eg, ez kemeny. Sajnalom.
            Azon gondolkodom, hogy tenyleg valami nem stimmel bennem ezzel kapcsolatban, vagy nagyon melyen elfojtom az egeszet. Apam tenyleg folyton csajozott (csajozik, tulajdonkeppen), es nem a tenytol borzadok, hanem attol, hogy engem is beavatott, es ezt ugy tette, ahogy. Nemregiben derult ki egy meg nagyobb galadsag apamrol, hogy ti. tizenx eve van egy masik csaladja is (nekem meg ket feltesom), es nem renditett meg igazan a dolog. A ket edestesom ra sem bir nezni apumra, nekem meg az elso gondolatom az volt, hogy aztamindenit, van meg ket tesom, ez milyen jo. Az eszemmel tudom, hogy csunyan atverte anyamat, de a szivem azt mondja, hogy o ugyanugy az apam, simlis es megalkuvo, mint mindig, de ettol meg o az, akinek volt/van hozzam jo szava, aki mellett biztonsagban erzem magam. Pedig azt is tudom, hogy veszhelyzetben az egyenes gerincu, kerlelhetetlen igazsagerzetu anyam lenne az, aki kiallna ertem.
            Felreertes ne essek, magam reszerol nem tartom elfogadhatonak a megcsalast, nem tudnam ezt megtenni a tarsammal (nem volt ez mindig igy, de ez hosszu tortenet), es anyamat is sajnalom az egesz miatt, egyertelmuen a tudtara is adtam, hogy szemetsegnek tartom, amit apam muvelt, es teljes szivvel az o oldalan allok ebben az ugyben, de az apamat nem tudtak meggyuloltetni velem a tortentek. Defektes-e vagyok?

            • Én nem gondolom, hogy meg kéne gyűlölnöd apádat emiatt, bár az sem lenne csoda, ha mégis. Valószínűleg azért, mert folyamatosan tudtad, érezted, hogy félrejár, de mégis ott volt neked, mint apa, ezért nem tudja felülírni még ez sem a vele kapcsolatos érzelmeidet, nem hiszem, hogy ez defektesség lenne.

            • Dehogy vagy 🙂
              Szerintem én gondolkozom végletesen erről, és hát igencsak rossz életkorban (17 évesen) kellett CSALÓDNOM apámban, mindenféle téren.

              Mivel ő velem szemben erkölcsi piedesztálra helyezte magát, elvárta, hogy felnézzek rá, és én voltam olyan naiv, hogy valóban felnéztem, noha azért nem minden téren, mert voltak dolgok, amikben nem, de azok csak úgymond gazdaságiak voltak. Azaz pl. a tohonya lustaságát nem hánytorgattam fel neki, inkább csak cukkoltam, amikor arról prédikált (a 70-es években), hogy a működő szocializmusban a férjnek egyszerűen nincs módja eltartania a családot, és hogy ez milyen szégyen.
              Ja, hogy a barátaim TÖBBSÉGÉNÉL csak az apa dolgozott, és úgy neveltek, iskoláztattak 2-3 gyereket (érettségi, főiskola), hogy mellette építkeztek is, az nem zavarta 🙂 Én meg az orra alá dörgöltem, mivel úgy általában inkább nagyestvér-kishúg viszonyban voltunk, semmi esetre sem az abban az időben szokásos apa-lánya kapcsolatban. De ez mellékszál, a lényeg az erkölcsi magasság volt, ahonnan lezuhant, amikor megtudtam, hogy TÉNYLEG volt barátnője (nem is egy, mert aztán minden mindegy alapon anyám is borított, de kénytelen is volt, mivel az utolsó hölgyemény beperelt engem – mint örököst -, behajtandó apám állítólagos tartozását)

              Nyilván a hajthatatlanságom oka az is, hogy nincs lehetősége korrigálni, mivel az egész szennyes a holta után derült ki.

              A másik meg, hogy én egyébként is olyan vagyok: majdnem a végtelenségig nagy igyekezettel tolerálom mások hülyeségeit, bántásait, de ha egyszer szakad a cérna, akkor annyi. Soha többet nincs lehetőség a megszakadt kapcsolat visszaállítására. A .maximum, amire képes vagyok, egyfajta konvencionálisnak tekinthető viselkedés, ha naaagyooon muszáj.

    • Es az milyen, amikor az ember haromdiplomas, szuperokos anyja azt mondja a hegymagas iq-ja es Aspergere miatt amugy is folyton kivulallo lanyanak, aki buszken ujsagolja otthon valamelyik iskolai sikeret (ez az egy ment akkoriban, mashol mindenhol totalisan el voltam veszve), hogy te erre csak ne legyel buszke, az eszedet a joistentol kaptad, nem tehetsz rola. De egyebkent egy undok beka vagy, emberileg nulla, nincs benned szeretet. Ha nem valtoztatsz surgosen, egyedul fogsz meghalni. En meg elhittem neki. Minden egyes kib.szott szot. Elvegre o volt a legokosabb ember, akit ismertem.

        • Koszonom, hogy szora meltattal. Komolyan. Mar kezdtem azt hinni, hogy ezen a cudar vilagon egyedul en nem erdemlek egyutterzest, mert en tehetek az egeszrol, ahogy mindig is tudtam. Evek kemeny munkaja es egy rendkivuli ember feltetlen szeretete es gondolodas nelkuli igenje mindenre, ami voltam rakott ki egessze a darabjaimbol, es jobb napjaimon mar tudom, hogy szabad haragudnom azert, amit nap, mint nap kaptam.

          • Először is: ölellek! Nagyon nehéz lehetett racionálisan gondolni a szüleid kapcsolatára. Csak egy kérdés merült fel bennem: miért nem váltak el? Van ilyen, hogy elfogy a szerelem, vagy betoppan egy másik. Bármi lehet, csak ne már, hogy a gyerek érezze magát hibásnak a szülei félrecsúszott kapcsolatáért. Nincs olyan szép válás, ami ne fájna a gyerekeknek, de akkor is tisztább, világosabb helyzet, és hamarabb gyógyul a gyerek is. Átéltem mint szülő, elhagyott fél, egy csendes, normális válással, mégis szenvedett, sérült a lányom, mert úgy érezte, őt hagyja el az apja. Már fiatal felnőtt, látja, hogy így volt jó, de a tüske mindig benne marad, pedig mindketten nagyon szeretjük és törődünk vele. Ezt csak azért írtam, hogy tudom milyen nehéz okosan, jól szeretni a gyerekeinket, és még akkor is okozhatunk sérülést, ha figyelünk, vigyázunk rájuk, hogy ne okozzunk fájdalmat. Nem értem a szülőket, akik képesek a gyerekekre vetíteni, hárítani a párkapcsolati problémáikat, sőt direkt bántani, felelőssé tenni, jaj!!!! Nem és nem értem! Nagyon sajnálom ami veled történt, és minden gyereket, akit így bántalmaznak a szülei. 😦

    • Ha leírod, minden támogatást meg fogsz kapni tőlünk. Ha nem megy, az is rendben van, de akkor vidd el máshová, mondd el valakinek. A tanácsadás/belepofázás veszélyével, de javasolom ezt úgy és azért, mert ezek a kimondatlan mondatok elképesztő érzelmi energiát visznek el, arra fordítjuk az erőnket egy életen át, hogy lent és bent tartsuk őket. Hihetetlen felszabadulást és megkönnyebbülést tud adni, amikor egy-egy ilyen mondat (vagy helyzet) kikerül. Mint amikor úszik a hajó a vízen, és úgy meg van rakodva, hogy a peremét csapkodják a hullámok, és akkor elkezdjük kidobálni egyesével, amivel meg van rakva. Minden egyes kidobással egy picit feljebb jön a csónak. Egy idő után ki fog emelkedni a vízből.

      • Beleverem a fejedet a padba, hátha megszépülsz..
        Rusnyaság, nagysága, milédi
        Dögöltél volna meg mikor a világra hoztalak.
        Dögöltél volna meg mikor anyád a világra hozott.
        Döglöttem volna meg amikor a világra hoztalak.
        Rohadék tetű, retkes kurva,
        ezek nagycsaládosok, az apja meg alkoholista…
        Es annyi gúny, hogy az egész egy hompolyges szintjén van meg, szavakba nem tudok bontani őket..

        Hat, nagyvonalakban ennyi a tinédzser kor előtti nagy szavak listája, de csak a legemlékezetesebbek. Csak olyan csúnyák, hogy szégyellem magam miattuk.

          • Meg olyan kipakolós.. Hogy nem az enyém, köszi, tartsd meg.
            Mint egy bumeráng, hogy visszamegy.
            Pedig nem akarok bosszút állni, vagy a reváns (ékezetes, figyelsz Éva?) értelmében visszaadni.

            • Senkinek sem szabadna ilyen bánásmódban részesülnie. Nagy ölelés ismeretlenül is. Nem te kell szégyenkezz amiért így viselkedett veled a családod (szándékosan nem írtam h amiért ők ilyenek). Az ördögi kört megtörésének első lépése,h elismerem,felvállalom mi történt velem,nem takargatom tovább azt a szégyent amiért nem én vagyok a felelős. Bátor ember vagy. Most kezdődik

              • Köszi Laci, neked is.
                Sosem gondoltam volna, hogy van, akit ilyen mértékben megérint (és mondjuk érdekel) hogy mi történik egy másik emberrel.
                Meg Évának is, hogy van olyna hely, ami még ezt is elbírja.

                • Mindig utáltam azokat, akik másokat, pláne gyengébbet bántanak. A pszichodráma meg érzékennyé tett a gyerekkori dolgokkal, traumákkal szemben.

        • Ömlik a könnyem érted és magamért is, pedig az a néhány szó, vagy tett, amivel a volt férjem fájdalmat okozott valaha, és még most is be-beszúr egy-két szava, az mind eltörpül amellett, amivel téged bántottak. Gyógyulj meg! Gondolok rád.

          • Jaj, most meg sírok en is.
            Annyira kedvesek vagytok, köszönöm.
            Sose láttam ezt igy egyben. Olvasgatom a listát es egyre szörnyűbbnek tűnik, míg belül volt nem tűnt ilyen csunyanak.
            Megcsúnyult attol hogy kívülről nézem.

            • Az a lényeg, hogy innentől kint van, hát nem? És amikor nem akarod nézni, csak elmész onnan. Idáig meg akárhová mentél, vitted magaddal.
              Ölelés.

            • Az utóbbi hónapokban nagyon sokszor töröltem ki a mondanivalóm, mert úgy éreztem, hogy nem tesz hozzá a párbeszédhez. De most nem tudom nem elmondani, hogy sírok én is. És valamiért biztos vagyok abban, hogy ennek a néhány mondatnak a leírásával jobb lesz neked.

              • Köszi Hajnalka. Tenyleg, nagyon.
                Szerintem en dacból lettem szép. Most ez hülyén hangzik, de annyira rossz volt mindig azt hallgatni milyen csúf vagyok hogy szerintem ezért. De tenyleg.

                • Nem lehettél csúnya azelőtt se, az kizárt dolog, mert nem tudom!

                • Nem tom. En ugy hittem, láttam akkor.

                  De talan nem. Talán épp ezért bántott apám a kulsommel. Egyszer azt mondta egy pszichológus hogy a saját primitív érzéseit vetítve ki a szép kislányára.
                  Szép nő = kurva.

                • Nagyon csúnyákat gondolok most a sosetisztelt papáról, elnézést.

                • Malhaság! Mál akkola kolodban is szép voltál, mikol…na…hogy monnyan kúttuláltan…szóval, mikol még nem is voltál anyukád hasában, ez tutifix!

          • 😦 Apám mar nem fogja. Anyu meg nem bírja az emlékezés terhet úgyhogy inkább nem teszi.
            Szerintem ha felfognak sokan a tetteik súlyát, nem bírnák el.

            • Ez valószínű. Ezért cipeled te. ha már el tudod dobni, dobd el! Te jó vagy, szép (sose láttalak, de mindenki ilyennek születik), értékes, és ezt legjobban a szüleidnek kellett volna értékelniük. Sose fogom elfelejteni annak az 59 éves nőnek a fájdalmát, aki pszichodrámán eljátszotta, hogy fajtalankodott vele a nővére vőlegénye, mikor ovis volt. Én játszottam a gyerekkori önmagát. Meg kellett ölelnie, simogatnia, és fel kellett szabadítania a szégyen alól. Naja, ezt te biztos ismered, ezt a felszabadulást. Azt mondta a nő, azóta bír bőgni. Nem kell 59 éves korodig várni, dobd el minél hamarabb! Nagy ölelés! Neked, de főleg annak a kislánynak!

              • Szükségem lenne egy ilyen csoportra, azt hiszem.
                Ezeket mélyen zártam magamba, és a mai napot kivéve tárgyilagosan beszélek róluk, ha néha említés szintjén szóba kerül, már maga a tény, nem a szavak. De nem azért mert már túlvagyok rajta, hanem mert a felszíne annyira megkopott, és jó vastag rétegek is rakódtak rá.
                Köszönöm az ölelést, én is ölelgetem, meg dédelgetem azt a kislányt.
                Képzeljétek, mióta jobban kezdtem lenni, a családtól való eltávolodás hatására, visszatértek olyan élményeim, gondolataim, amik utoljára kislánykoromban, mindezen események előtt. Például újra az a kedvenc állatom, ami akkor volt, a kedvenc színem is ugyanaz lett.

            • akkor sem neked kell szégyellned magad, ha ők nem tudják
              nem létezik olyan helyzet, amiben egy ember ilyen mondatokat megérdemelhet

            • Nem a te dolgod, nem a megbántott, megalázott emberek, főleg gyerekek dolga, hogy a bántalmazók, mérgezők elbírják-e a tetteik súlyát.

        • szeretnék mutatni nektek egy dalt. Antony. ő egy transznemű nő, és itt arról énekel mint kisfiú, hogy ha majd nagy lesz, akkor gyönyörű nő lesz belőle, erős lesz, teljes és önmaga. nekem nagyon jön belőle az, hogy kicsiként mennyire kiszolgáltatottak vagyunk, meg annak a hitnek az ereje is, hogy majd ha nagyok leszünk, akkor már azok lehetünk akik valójában vagyunk. én ebben a hitben nőttem fel, ez a gondolat adott erőt nekem, ebbe kapaszkodtam, minden szülinapomon vágtam a centit. olvasva amit írsz Pikareszk és mindenki sorait, nagyon erősen szól bennem ez a szám, sok erőt ad, szeretném veletek megosztani:

          • Köszönöm ezt a dalt Hirlando, nagyon tetszik.
            Jó sok mély fájdalom van benne. Emlékszem, arról álmodoztam, mikor kicsi voltam, hogy szép életem lesz, boldog, nevetős és én sem leszek sem buta sem csúnya. Azóta sem tudom, mi volt az, ami annyira hajtott, hogy kihúzzam magam a mocsárból a saját hajamnál fogva. Nagyon megcsináltam, úgy szoktam gondolni.
            De ez a hangulat, ami ebben a dalban van, ismerős, nagyon megfelel annak a szomorúságnak, amit akkor az élet tök természetes velejárójának tekintettem.

            Ezért egy hálás ölelést tudok most adni.

    • “Senkinek sem szabadna ilyen bánásmódban részesülnie. Nagy ölelés ismeretlenül is. Nem te kell szégyenkezz amiért így viselkedett veled a családod (szándékosan nem írtam h amiért ők ilyenek). Az ördögi kört megtörésének első lépése,h elismerem,felvállalom mi történt velem,nem takargatom tovább azt a szégyent amiért nem én vagyok a felelős. Bátor ember vagy. Most kezdődik”
      Ehhez szerettem volna írni, csak már oda nem tudtam.
      Annyira ezt érzem, amit írtál! Sokáig mentegettem, hogy “jajj, igen az anyám…ki tudja miken mehetett keresztül, hát nem csoda , hogy ilyen lett?”, mert én olyan elfogadó vagyok, meg megértő. És még nekem kellett magyarázkodnom, hogy én miért lettem “normális”, hát eszem megáll…a családom elvárta volna tőlem, hogy az ő szenvedéseit én viseljem tovább, ha lelki nyomorék lennék, akkor engem is lehetne sajnálni. Így, hogy ma már ignorálom az anyámat (és apámat is teszem hozzá, aki olyan gyenge szar volt, hogy hagyta az ámokfutását) én vagyok az önző. Szerintem meg megtörtem az átkot.

      • Nagyon értem azt, amiről írsz. Kötelező velük szenvedni, bűntudatom volt, amikor jobban sikerültek a dolgaim, mint nekik. Le is tagadtam.
        Hála a a belső munkának, például ez már nincs.

  4. “Nem értem miért járna neked bármi is???! Albérletben laktál mikor megismertelek, és még a csekkeket sem fizetted”
    (14,5 év együtt töltött idő, ebből cirka 8 együt élés után. Csekkeket és sok mást is fizettem. Épült az új ház, laktunk éppen közösen építetben )

    • “Hova szeretnéd a mosogatót és a tűzhelyt? ”
      3 nap múlva indultam külföldre dolgozni, hosszabb időre, elég labilis volt már egy ideje a hangulat, de gondoltam, hát még ha nem is tudja kifejezni magát jól, azért ez azt jelenti, hogy mégis velem tervez….Másnap ezen felbátorodva megkérdeztem, hogy akkor ezek szerint velem képzeli tovább az életet.
      A válasz: NEM

      Azt hiszem akkor sokkot kaptam, és úgy is maradtam egy időre….

    • “Fizess ki és elköltözöm.”

      Ez úgy negyedévente hangzott el, hullámokban többször is az utolsó 5-6 együtt töltött évben, amikor az ex éppen mélyponton volt lelkileg, mert nem volt munkája. És ilyenkor a légy sem szállt neki jól, az élő fába is belekötött, bár fizikailag nem bántott sosem.

      A bibi csak annyi, hogy a házUNK (ahogyan én emlegettem végig az együtt töltött 22 év alatt) egyrészt az én apai örökségemből épült, másrészt az általam 1979-80-ban 25 évre felvett OTP és vállalati kölcsönből (ezek összege kevesebb volt, mint az örökségem, nagyjából 3/5-e annak), valamint anyám aktuális megtakarításaiból, jórészt sk munkával, amiben az ex még nem vett részt, mert akkor még nem is ismertük egymást.
      Pontosabban a végére csatlakozott be, amikor már csak festeni kellett, meg a pöcegödröt kiásni.
      Igaz, a kölcsönöket együtt fizettük vissza (a részleteket úgy 15 évig), jórészt az ő németországi keresetéből, és az is igaz, ezt a visszafizetést megcsinálta az anyám házával is, aki eleinte nem akart velünk élni (szó szerint megtagadott a párválasztásom miatt), és inkább épített magának egy külön házat vidéken, persze hasonlóan kölcsönökből, 56 évesen, Ő nagyjából 10 évig fizette a részleteket egyedül.
      Na meg központi fűtés lett, csatornázás, homlokzatfestés, egyebek, szóval végeredményben valóban járt neki valamennyi pénz.

      Viszont a két visszafizetés során az én szerencsés döntésemnek hála – emlékeztek, akkortájt volt a kamatemelés -, csak a még hátralékos összeg felét kellett befizetni, mivel vállaltuk a mindenkori piaci kamatot a 15% helyett.

      Igen, végül kifizettem, mert elegem lett. Szerintem méltányosan, sőt. (nagyjából 30%-ot kapott a házAM piaci értékéből). Viszont emiatt jelenleg is nyögök egy kisebb svájcifrankos kölcsönt. Ez utóbbit ma már sajnálja, és szívesen kifizetné, csak hát annyit azért nem keres 🙂 Én meg úgyse fogadnám el tőle.

        • Csak 🙂
          Mert akkor megint úgy érezhetné, hogy beleszólhat az életembe.
          Így is megteszi időnként, csak mióta van stabil párkapcsolata, nem nyomul ANNYIRA.
          Ezért nem hagyom még azt sem, hogy mondjuk kifessen nálam, pedig ráférne, főleg az előszobámra, a kutyák leamortizálták (nagyon).

        • Hát igen.
          Nem mondom, hogy nem került szóba, mert anyám kifejezte az ezirányú kívánságát, de az előzmények miatt (látatlanban elutasította még a megismerkedést is az ex-szel, nem is emlékszem, lehet, hogy a gyerekünk megszületésekor találkoztak először, sőt, kvázi kitagadott, mint mondta, hallani sem akar többet rólam, egyszülött magzatáról, na ez is egy a postba illő mondat…, és bő másfél évig valóban semmiféle kapcsolatban nem voltunk) még én voltam leginkább felháborodva a gondolattól 🙂
          Így természetesen nem került rá sor, az exnek meg sem említettem, nem akarván megsérteni. Na meg, ez 30 (pontosabban 29) évvel ezelőtt volt aktuális, akkor azért még nem volt benne a köztudatban annyira.

  5. “Csak azért álltam veled szóba, mert az agyam a fejemből a gatyámba vándorolt, és már csak sajnálatból feküdtem le veled az utolsó egy évben” – a nős férfi, mikor szakított velem 4 és fél év után, mert lebukott otthon.

  6. Azt a helyzetet írtam le a másik bejegyzés alá, mikor a Társam :-), aki jóban rosszban mellém szegődött,arra a kérésemre,h teregesd ki a megmosott ruhákat, mert nyekkenek bele a sok tennivaliba,azt válaszolta-idegenek előtt-hogy nem fog kiteregetni,mert még meg találom szokni. Mindez viccnek álcázva. Milyen rossz a humorérzéked drágám…Hogy lehet 10 másodpercbe belesűríteni fejezetekre rugó hétköznapi hímsovinizmust,nem is könnyű,tehetség meg generációkra visszamenő kemény munka kell hozzá,nem is kevés…

    • Első gyerek melletti első pár hónap. Idegen város,nem anyanyelvi környezet,barátok-család-megtartó közösség sehol. Óriási kánikula. Saját rendelkezésemre álló idő tudjátok mindannyian,mennyi. Röviden,fizikailag,szellemileg leharcolva,azt kapom,h vigyázzak mit teszek,mert nemsokára a hasam nagyobb mint a mellem (akkoriban D kosár, 165 cm, 65-67 kg). Nagyon bántott,normálisan szóvá tettem s pláne azt h most nem ez a prioritás,majd erről is fog szólni az életem,de most ez nem a legfontosabb. Szerintetek abba tudta hagyni az oktatást? Azóta is felemlegetem,pláne h vékonyabb vagyok mint menyasszonykoromban,ő meg pocakosodik.

      • S persze én vagyok a megbocsátani nem tudó,bosszúálló nőszemély,mivel azóta ugyan belátta,h akkor bunkó volt,de a bocsáss meg el nem hagyta a száját

      • Nálunk egy úgy hangzott: demeghíztál,detramplivagy, hogynézelki.

        Hát tényleg, ez igaz.
        De amikor összekerültünk, sem voltam szilfid, valamint öltözködni sosem tudtam, nem is nagyon érdekelt, a ruha legyen kényelmes és tiszta, pont.

        Ez úgy igazán nem bántott, csak rétegeket rakott a többi kifogásra, ami főleg a rendszeretetemre vonatkozott. Szintén jogosan, szó se róla (amennyiben valóban nem vagyok tündi-bündi tűzrőlpattant háziasszonyka), de SOSEM voltam más, ráadásul az ex felvette velem a versenyt a rendetlenség terén, és ő még azt sem tudta, hogy egy adott cucc/szerszám/bármi éppen hol esett ki kezéből. Mindent én kerestem meg a lakásban, mert egyszerűen emlékeztem, hol láttam utoljára 🙂

      • volt egy tanarnom, aki folyamatosan arra buzditotta a tiz eves osztalytarsaimat, hogy kozositsenek engem ki. az ora alatt allandoan az volt a tema, hogy milyen dagadt es ronda vagyok, es hogy anyameknak lehetne eszuk, hogy nem tomnek, mint egy disznot. elmondta, hogy ha az o lanya lennek, minden nap ket orat futnek a lakotelep korul. azt is mondta, hogy nem csak ronda vagyok, de bolond is…

        Igen, tanar. Maig tanit…

        • Egyszer egy apukával beszélgettem a parkban, ő futott, és kicsit megállt pihenni, én a gyerekeket legeltettem. Csevegni akart, és mondta, fontos a jó kondi. Ha az elvált feleségénél nevelkedő fia egy kicsit is hízik, elperli tőle. Gondolkodás nélkül továbbtereltem a gyerekeket, majd köszönés nélkül faképnél hagytam.

        • Általános iskola alsó tagozatban felállított a tanító néni, és az osztályt közös nyilvános megalázásomra szólította fel (kórusban kellett elmondaniuk, hogy “örök harag csutadarab, míg a kutya meg nem harap”)

            • Felső tagozatban már szerencsére máshová jártam. A gyerekek egyébként többnyire elismertek, mert értelmes és gyors voltam, csak a tanítónéni nem tudott velem mit kezdeni. Egyszer 3-ast adott magatartásból. Mikor anyám rákérdezett, hogy mégis miért, mással nem tudta indokolni, mint hogy túl hamar kész vagyok a feladatokkal és utána beszélgetek órán.
              A mondókás esetet szüleimnek sajnos nem mondtam el, általában szégyelltem és magamban tartottam az effélét. Annyira szeretném, hogy a gyerekem ne legyen ilyen, és mindig elmondja nekem, ha bántják.

            • A kisgyerekkori pedagógusokkal sajnos nem volt szerencsém. Óvónő mondata: “végre téged is látlak sírni”. Ezen kívül a nevemmel is viccelődött, demonstrálva, hogy milyen értéktelen vagyok.

            • Jajjj, én is nagyon tartok attól, hogy milyen pedagógusok veszik (majd) körül a gyerekeimet.
              Nekünk óvodában borotva pengével kellett a linóleumot felkaparni. Mármint azoknak, akiknek a kis cipőjük talpa nyomot hagyott a linóleumon. Hozzáteszem: Románia, 80-as évek eleje, nem nagyon lehetett válogatni a cipő felhozatalban (sem).
              De ez a 3-as magatartásból, mert túl jó vagy!
              Én nagyon remélem, lesz annyi határozottság és elszántság bennem (mondjuk Budapesten lakunk, így nagyobb a merítési bázis), hogy azt mondjam egy ilyen esetben a tanító nőnek: Rendben, leülhet, egyes. A gyerek meg következő héttől másik osztályba/iskolába jár.
              (Egyébként meggyőződésem, illetve édesanyám tapasztalata a nővéremmel, hogy az ilyen gyerekeket, akik a kortársaik (osztálytársaik) előtt járnak, pluszban kell(ene) foglalkoztatni, mert ha nem, ellustul(hat)nak.)

    • Ezt a szakdogám védésekor mondta az egyik vizsgáztató. Nem nekem, hanem a témavezetőmnek, aki szintén férfi volt. Ő mesélte el utólag. Röhögtem, mert nem is lány voltam, hanem asszony. Akkor már nem érintett meg ilyen ostobaság.

    • kolléga volt, fiatalabb koromban
      nem nagy dolog, azokhoz képest, amik veletek történtek
      amikor elhangzott egy világ omlott össze bennem

  7. Ugyanabban a környezetben élve tovább (akkor még fizetett segítségünk sem volt,tehát ha este tízkor vettem észre,h nincs kenyér,akkor fel a gyermeket a kendőbe,s irány vásárolni,mert s szegénynek olyan munkája volt,ahova saját elhatározásból délig tartó alvás után járt be,értelemszerűen éjfélig vagy még tovább,nem volt ideje munka közben semmire,a biliárdasztalt csak a szú használta náluk),mikor kiborultam pár hónap után h magamra milyen rég nem volt időm,egy nyomorult félórás egyedüllét kellene,akkor azt merte válaszolni,h KI NEM ENGEDI h elmenj moziba. De tényleg ki is nem engedte? Az én bélye prekoncepcióim,miszerint szegény mennyit dolgozik felkeléstől éjjelig,meg aztán ilyen hisztérikus csak én lehetek,h elvárjam,h Tőle jöjjön az iniciatíva,átveszi ő a KÖZÖS gyermeket addig.

  8. Meg aztán a gyerek 24/7/31/12 velem volt,vitában nagyon jól fogott az az érv,h azért nem tud ő semmit csinálni a gyerekkel,mert az mindig csak engem akar,mert én MAGAMRA kapattam. Ki a *****ára kapattam volna? A szomszédra?

  9. (Gem vagyok továbbra is, csak sikerült végre egy elfogadhatóbb nevet találnom.)

    Vannak “szelídebbek” is, de évek hosszú sora alatt ezekből is komoly lenyomás jön össze. Ezek nem azok, amelyeket fent említesz, hanem korábbról a szülőktől, amelyek viszont hozzájárultak ahhoz, hogy később se legyen elég önértékelése az embernek a méltatlan helyzetekből kilépni.
    ” bolond lesz a férjed felesége.” (Abszolút hallásom van, és amíg énekeltem, elég szép hangom is volt (most se csúnya, csak gyakorlatlan), nem értem, miért nem lehet azt mondani, hogy “légy szíves hagyd kicsit abba, mert nekem ez most túl sok”.
    ” soha nem fog senki elvenni.” Legtöbbször azért kaptam, mert nem ettem úgy, ahogy az angol királynő társaságában elvárható, a vége az lett, hogy megtanultam szépen-kulturáltan enni, és egy nagy rakás fiúból igen komolyan kiábrándultam azért, mert többé-kevésbé gusztustalanul evett. Levest azért nem főztem hosszú évekig a házasságom alatt, mert az ex szürcsölt(e volna), és nem bírtam hallgatni.

  10. “Nehogy azt hidd, hogy ez egy nagy dolog; gyakorlatilag mintha óvodásokat győztél volna le. Te ennêl sokkal többet is elérnél, ha nem lennél így eltelve magadtól és nem kurválkodással töltenéd az idődet.”
    Apukám, amikor 19 évesen egyéniben is megnyertem az országos bajnokságot, túl voltam az érettségin, a felsőfokú nyelvvizsgán és már fel voltam véve a főiskolára. Ja és volt egy barátom, aki az első volt, igen, vele kurválkodtam.

  11. Anno még gyerek apjának nagy poénja, mikor szóba került az esküvő, én meg kifejtettem, hogy nem szeretnék fehér ruhát, inkább ekrüt
    “Fehér kell, mert a háztartási gépek fehérek szoktak lenni”.
    Állítólag viccelt, pedig szerintem ez annak is kurva sz*r.

  12. “Te nem vagy szűz??? És erről nekem nem szóltál??? Hát majd én kiverem belőled ezt a gyereket!”

    Apukám, amikor -szintén 19 évesen – elmeséltem, hogy terhességmegszakításra kell mennem.

  13. Beszélgetés apámmal, amikor 30 évesen abszolút semmivel sem tudtam pénzt keresni, és ő tartott el: De apu, én azért nem fejeztem be az egyetemet, mert annyira idegbeteg voltam tőletek,hogy egyáltalán nem tudtam tanulni! Apám: “Ja, én mindig azt hittem, hogy csak lusta vagy”.

  14. Gyerekeim apukájának saját anyjával is nagyon feszült a viszonya vagy harminc éve. Ez különösen pikáns úgy, hogy együtt lakunk. Két havi férj és anyós közti mosoly- és beszédszünet alatt anyósomtól felém: “Olyan rosszul esik, hogy így viselkedik velem, már igazán megnevelhetted volna!”
    Esprit d’escalier, most már tudom, mit kellett volna válaszolni, akkor lefagytam. Neveltetésem nem engedte, hogy azt válaszoljam, ami hirtelen eszembe jut.

      • Semmi durvát, csak azt, hogy “Neked kellett volna (bazdmeg), úgy négyéves koráig.”
        Nagyon nehéz és összetett ez, kaptam tőle sok horpadást, viszont nagyon sok segítséget is, alapvetően szeretem, megértem a helyzetét, ő is megérti az enyémet, nem klasszik anyós-meny viszony van köztünk, inkább meleg emberi, és most, hogy több, mint féléve eltűnt a kisebbik fia – kiment reggel a házból farmerben-pólóban, és azóta nem tudunk róla- nagyon átértékelte az életét.

    • Áááááááá básssszki, ezt én is megkaptam tavaly (miután már nem voltunk együtt) az APJÁTÓL, hogy nekem kellett volna megnevelni (az immáron 50 évest, aki akkor volt 40 amikor összekerültünk). Én is inkább hápogtam, minthogy kimondjam, ami az eszembe jut. Az az igazság, hogy én is meglepődtem azon, amit mondani akartam neki, nem jellemző rám, hogy rögtön reagálok és ilyen hevesen. A hév maradt, a szöveg változott és két nagy levegő után kulturáltan elküldtem a kurvanyjába 😀

  15. Az első pasim, az első szex KÖZBEN: “tudod,hogy létezik intim torna, amivel szűkíteni lehet a hüvelyt?” Ugyanő: “mielőtt lefogytál, ugye feszesebb volt a cicid?”

  16. Még tartott kapcsolatunk hímporos varázsa,mikor egy maratoni szexparti közepén szóltam (szólni mertem), váltsunk pózt,mert nekem kényelmetlen,úgy érzem esek le az ágyból. Még őt kellett utána kiengesztelni,amiért én nem hittem el neki,h nem fogok leesni mert ő fog,megtart. Ott kellett volna faképnél hagyjam. Minden arra vezetődik vissza,mi az Ő véleménye róla. Ahogy képviselőné írta,egy egység férfivélemény csak több egységnyi női véleménnyel egyenlíthető.

  17. kapcsolat ötödik napja, az előtte levő négy napban leginkább csak szex volt, kajálás se nagyon. párocska kimerülten kihalad enni a konyhába, lányka matat a csapnál, fiúcska stíröli hátulról és megfogalmazódik a nagy mondat:
    – mostanában kicsit megnőtt a feneked
    válasz
    – apafej, nem nőtt meg, csak neked van kevesebb geci az agyadban és a szemed előtt

      • Nemnem, megértem, mért mondta. 10 évig nagyanyám nevelt minket, anyám pasizott szanaszét. Megértem őt, nem haragszom rá. Később behozta a “lemaradást”, nagyon szeretem őt.

        • Áááá, de jó! Köszi! Most én “pasizok szanaszét”, de azért szeretném, ha a kölkökkel megmaradna a jó viszony. Félelem nincs bennem ezzel kapcsolatban.

          • Ő úgy pasizott, hogy napokig nem is láttuk, ha mégis, csak hazaszaladt átöltözni. Te valószínűleg nem így csinálod. 🙂

            A nővérem sose bocsát meg anyámnak, de ő egész más tészta.
            A fiam se bocsát meg nekem ugyanezért, de ezt meg be kell nyelnem, mert jogosnak érzem és csak reménykedek, hogy később talán mégis.

  18. Augusztus, 36 fok, a sunámról is folyik a víz, egész délelőtt a konyhában sütök-főzök, mert itt vannak a gyerekei, ki akarok tenni magamért nagyon. Elszalad jégkrémért, visszajön, kiosztja…nekem nem hozott: Bocs, elfeledkeztem rólad.

    • húba… na én ilyenért ölök.
      lázasan fekszem az albérletben, tél, hideg, hozzál légyszi coldrexet. elmegy, nagyonsok óra múlva visszajön, közben találkozott a haverokkal és beültek sörözni. nem gondolta, hogy annyira sürgős. szakítópróba volt, de megtanulta…

      • Feküdtem már én is kb 24 órát lázasan úgy, hogy meg se tudtam mozdulni és senki egy pohár vizet oda nem hozott volna… hát ő nem gondolta… ja, bocs, hogy nem adtam jobban jelét! Annyira utálom az ilyet, fel tudnám rúgni!

        • nem is nagyon voltam kellemes társaság egy pár napig, mikor hazajött végre. és sok csúnya dolgot mondtam ott neki napokig arról, hogy mit érdemel az, aki cserbenhagyja a másikat egy kapcsolatban. emlékezetes szakítópróba volt.

      • Nálam ezt eldugult wc-vel játszotta el…Új lakás, kisgyerek (1,5 éves), eldugult a lefolyó, miközben szart, mondtam, h oké, újabb beszerzendő dolog és elég sürgős, mégpedig wc-pumpa, mész és hozol, vagy menjek és maradsz a gyerekkel?? Ő ment…3 óra múlva, mikor hívtam, mondta, h nem talált sehol, ezért kiborult és beült egy kocsmába….

    • Kolega jön hozzánk aludni, mert szegény egyedül és hát mégse menjen haza merazmesszevan, fel kocsmába, vegyünk sört neki meg sajátmagának, mondom, ma van a szülinapom, jóvanjóvan, veszünkcsokitis, vettünksört, nekem meg ló…. a …..be. Utólag szóvá tettem, épphogy le nem cseszett, hogy miért nem szóltam. Ennyit a boldog szülinapról…

        • Nekem is. És nem az ajándék hiánya, hanem maga a gesztus vagy a tudat, hogy emlékszik, vagy hogy számítok ennyire egy évben egyszer. Ez is abba a gödörbe került, hogy már nem érdekel és nem zavar, ha senki sem köszönt fel… rendesen zavarba jövök, ha a Szerelmem elhalmoz (NEM AJÁNDÉKKAL!!!). Nem baj, a szakítottól már nem akarok semmit. Úgyse ad, úgyhogy már csak abban reménykedem, hogy békén hagy a hitegetéseivel, amik hálistennek egyre ritkábbak. Drága a telefon ugye… meg a szkájp is. Majd egyszer elmagyarázom a gyerekeknek is, bár nem biztos, hogy maguktól nem jöttek még rá. :p

          • Hívogat? Mit akar?

            Övék a gyerekek?

            Nekem is van egy ilyen faszi, aki hívogat néha és leszívja az agyamat, de nála már azt csinálom, hogy felveszem, telefon letesz az asztalra, aztán mondja, ő fizeti, a baromarc.

            • Hát ezaz, hogy nem hívogat. Engem nem is kéne, de a gyerekek (2 közös, 9 és 4,5 évesek) várnák. Engem azzal szív le olyankor, hogy mennyire nincs pénze. Szoktam mondani, hogy nekem sincs, erre jön a válasz, hogy hát nem azért mondja… mondom, én se. Hát most ezzel mit lehessen csinálni? Tönkre ment a kazán vagy másfél hónapja (akkor vettük észre), azóta jön meghegeszteni (160 km-ről, amikor arra is alig van pénze, hogy dolgozni járjon… jajjjajjjjjjj!!!). Na addig álljak fél lábon, amire ideér és megcsinálja. Nem kértem tőle, ő ajánlkozik mindig, meg az a fixa ideája, hogy majd ő jön és rendbe rak itt mindent. Hát persze, a hátam meg tollas, mint neked, Hajnalkám, a profil képeden!

              • A volt férjem se hívta a gyereket, meg megígérte és nem jött. A gyerek várta, várta egy ideig, utána soha többé nem állt szóba vele.

                Szegény ember, hát az utolsó bőrt is lenyúznád róla, szép, mondhatom!
                Addig örülj, míg nem megy “rendbe rakni”.

                A béka háta nem tollas. 🙂

                • Dehát én a te profilodról beszéltem, Hajnalkámgalambom! Azzal kimentheted magad, hogy a majom viszont tolltalan! 😀 És hogy egyenlő legyen, nem adok csokit engesztelésül, mert NEKEM VAN IGAZAM!!! 😀

                • Kélem, ez felhábolító! Legyen igazad, lendicsek, de a csokit megvonni a szűkölködőtől igazán kelesztényietlen cselekedet, súlyosbítva a kalácsonnyal!

                  És amúgy értem én, hogy te a galambomra céloztál (ejnye!), de én már arról, mintegy ugródeszkaként használva fel, rugaszkodtam el a tolltalan állat képétől és vittem tovább a dolgot, finoman átívelve a nevedig, ami a béka, ami meginnem szőrös, ugye, ha érted, mit akarok mondani, na.

        • hu, en mindig mindenkiet elfelejtem. most mar beirom a naptaramba, de sokszor meg igy is. nem felejtem el oket, vagy hogy vannak, egyszeruen csak keptelen vagyok datumokat megjegyezni. Anyamet par honapja sikerult az eszembe vesnem, apamet a mai napig nem tudom.

  19. Azt hiszed, mert kikapartak, neked most már mindent lehet? – a kikapart gyerek apja, kaparás után két nappal, részegen.

    Te büdös kurva, én hozzád nem nyúlok így! – első szerelem, amikor rájött, hogy már nem vagyok szűz. Én 15 voltam, ő 40. De megkönyörült később, hajlandó volt hozzám érni mégis, igaz, hogy kizárólag análisan, mert ott még nem járt senki ugye.

      • “eredj az …n f…ra, nem érdekelsz, ne szólj hozzám, miattad van ez is. Gyere, kisfiam.” Az első nekem, tizenegy múltam, a második a tesómnak. Válasz volt arra, hogy sírva el merészeltem suttogni, hogy anyu gyere, egyél te is egy kicsit. Napok óta nem evett, csak tombolt vagy fetrengett az ágyon. Hozzám csak így szólt, ahogy idéztem. Hónapokig. Mert miután elmarta az aktuális nevelőapám nagy gyerekeit mellőle, a pasi mégsem bírta vele sokáig. Ezt eljátszotta kétszer is ugyanezzel a pasival pár év alatt. Mikor másodszor összejöttek és egy hónap után költözés, boldogság, én többször is kértem, várjanak kicsit, jól gondolják meg, ne egy-két évre költözzünk. Tíz hónap múlva szó szerint idézgette anyám a fenti gyöngyszemét, miután két hónapja játszottam a mediátort és párterapeutát köztük. Még azt is meghallgattam az aktuális nev.fatertől, hogy anyámnak sajnos nincs olyan szexuális étvágya, mint neki. Mert én ilyen érett voltam és ennyire akartam segíteni. A válasz megint: “ne szólj hozzám, le vagy szarva, elmész te az i…n f…ra.” Kösz.
        Ja, az első felvonás után még odarángatott a pasi elé, mikor már csak bőgni voltam képes, hogy nézd meg, mit csináltál a gyerekkel, azonnal elviszed pszichológushoz!
        A második után, mikor én kértem tőle a többhónapos depije és öngyilkossággal fenyegetőzése után, hogy menjen vagy menjünk el a nénihez, akkor azt mondta, nem vagyok én hülye. Mondtam, én akkor az voltam, mikor régebben elcibált? Hallgatott.
        Most meg nem érti, miért nem vagyunk jóban. Többnyire megalázkodik, sajnál(tat)ja magát, néha meg reklamál vagy partizánkodik. De csak azóta ilyen, mióta a másik gyereke, akit mindig jobban szeretett, örökre otthagyta szó nélkül.

        • Jajj, én bizony nem sok teret hagynék a reklamálásra. Nem biztos, hogy nagyszerű jellemre vall, de kitiltanám az életemből, mint a Éva a trollokat.

          • Nem tehetem szegénnyel, hát meghalt a gyereke, a másik, csak én maradtam neki. Meg hát milyen hálátlan dög lennék már. Érzelmileg ki van már tiltva amúgy rég. Mondjuk ő zárta ki magát, azóta is keresi a kulcsot, pedig ő törte darabokra kisgyerekkoromban.

            • Nem tudom, valószínűleg túl jól működik a jókislányprogram. Meg azt sem tudom, egy nyilvánvalóan ennyire beteg embert büntethetek-e azért, mert olyan, amilyen. Ez persze nem menti fel az alól, amit a gyerekeinek okozott azzal, hogy nem ismerte fel, nem való neki gyerek. Vagy még nem. Meg egy kicsit a Rend áldozata is. Meg amúgy tiszta pillanataiban jót akar(t), meg tette, amit tennie kellett. Ááá milyen ügyesen mentegetem! Mentegetem? Az a részem, amelyik el tud távolodni, szánja és nem bírja megtenni vele.

              • Nem büntetésről beszélek, hanem arról, hogy mivel TARTOZOL neki. Szerintem semmivel. Ha most kedves (lenne) veled, az más, de ha jól értem, most is csak zsarol és sértődik. Na ezért nem jár szintén büntetés – de neked jár az, hogy ne tedd ennek ki magad. Én ilyen helyzetben azt csinálom, hogy ha elfogadhatóan érzem magam a társaságában, akkor beszélgetünk, ha nem, akkor megnézem, van-e mit ennie, innia, szóval alapvetően el van-e látva, aztán jobbra el. Nagyanyám volt ilyen, nemigen álltam szóba vele.
                Sejtem, hogy sikerült jó kis bűntudatot keltenie benned. Persze ez tipp, még csak nem is távdiagnózis. Ez már tanács-féle, bocsánat, de szerintem jó lenne ezzel foglalkoznod, akár szaksegítséggel – vagy egy dráma csoportban, az itt a reklám helye 😉

            • Dráma csoport megfordult a fejemben, még érlelem. Kicsi ez a város, ahol lakom, a nagy meg a mostani életemben nehezen megközelíthető. Mióta én vagyok az egyetlen gyereke, alapvetően lehozná a csillagot az égről, megalázkodik, kiszolgál(na, ha hagynám), és csak időnként borul a bili, amikor felismeri, hogy ez semmire sem jó. Olyankor sértődik, manipulál a háttérben, irigykedik. (Én meg ezeket sajnos megtudom mindig. Pár éve a pszichológusom azt mondta, szerintem a környezetünk cseszi el nekünk, hogy elmondják nekem az igazat. WTF? Jobb lenne, ha elhinném ezt az álnok kígyóságot, és ilyen áron lenne nagy összeborulás egy hazudozó beteg manipulátorral?)
              És kényszeresen máson vezeti le, velem általában olyan, mintha valami hímes tojás lennék, akinek lesni kell minden gondolatát. Olyannak képzel, amilyen ő volt velünk gyerekkorunkban. És nem érti, miért tudok olyan jókat beszélgetni a nővérével, a szomszéddal, bárkivel, csak vele nem. Na erre varrjon valaki gombot. Szóval tulajdonképpen kedves, de ez nem igazi, és nem tudunk beszélni semmiről, nem tud rólam semmit, pedig úgy akar (most már).
              Laci, amúgy olyan jó, hogy gondolkodsz rajta, köszi, tényleg. Azon még nagyon gondolkodom, hol és hogyan találjak igazán jó szaksegítséget, mert itt a gubanc azért nem kicsi, sokaknak beletört már a bicskája.

              • Csoport: én sem nagyvárosban lakom, megközelítettem 😉 A mi csoportunkban havonta volt drámaalkalom, asszem, ez a jellemző. Jöttek Szegedről (pedig szerintem ott is van), meg tudomisénhonnan, Tisza mellől, stb.
                Összeborulás: jól látod, azért csinálja, hogy manipulálhasson. Ismerek ilyeneket, nem egyet. Bizalmadba próbál férkőzni, hogy irányíthasson – ráadásul buta, nem érti, hogy a hátad mögötti manipulációi úgyis kiderülnek. Azért csinálja, hogy elszigeteljen? Nem tudom, de nem lehetetlen.
                Nem kötelességed többet adni magadból, mint ami jól esik neked. Az ismeretek rólad, azok is azért kellenek neki szerintem, hogy manipulálhasson, beleszólhasson. Persze ez is tipp, de ilyen tapasztalataim vannak. Nem érti, persze hogy nem érti, mert nem képes kívülről látni a viselkedését.
                Szaksegítség: ezek szerint már próbálkoztál. Amúgy a dráma arra is jó lehet, hogy segít megfogalmazni minél pontosabban, mivel is kell egyéni terápiára menni.
                Ne köszönd, csak magamat fényezem, meg megmondok, mint általában 😉

            • Ó, az ilyen megmondást szeretem. 🙂
              Rosszindulatot már nem érzek benne, inkább kétségbeesett kapaszkodást, kapcsolódni vágyást, meg kicsit ki is akar sajátítani, mert sosem érezte, hogy szeretik. Hozzáteszem, sose lehetett könnyű szeretni őt. Ezt mondjuk jól lemásoltam amúgy, a fene egye meg. Másképp csinálom, de az eredmény ugyanaz.
              Hosszú ez, és nem akarok még többet offolni itt, kigondolom, hogy tudnék tényleg kimászni ebből. A nagyváros nem objektíve megközelíthetetlen, persze, csak a mostani életemben az több okból is. Majd lesz másképp.

              • Nem rosszindulat okvetlenül a manipuláció – csak neki legyen igaza. Egyébként nagyon hasonlít anyósomhoz, onnan ismerős, csak azért anyósom még nagyjából a normális kategória, meg van valami önreflexiója, szóval elviselhető, és vannak barátai.
                “Hozzáteszem, sose lehetett könnyű szeretni őt. Ezt mondjuk jól lemásoltam amúgy, a fene egye meg”
                Őőő. Ezt ki mondja? Mert itt eddig nem derült ki, pedig nem az első kommented.
                Miért is off? Nem érzem annak, de ha a társaság úgy érzi, úgyis szólnak, nem a befelé pufogás jellemzi sem Évát, sem a kommentelőket, szerencsére.
                Ezt a megközelíthetetlen nagyvárost nem értem, hogy miért is az, akár a mostani helyzetben is, nyilván megvan az oka – de hát havonta egyszer sem? Csak nem anyád miatt?
                Lesz, persze, kívánom, hogy mielőbb!

            • “Nem rosszindulat okvetlenül a manipuláció – csak neki legyen igaza.” – igen, igazad van. Ez tutira hajtja. “Ezt ki mondja?” – én szoktam így érezni. Amint kicsit rosszabb passzban vagyok, mint mostanában, azonnal azt érzem, hogy vagy nem szeretnek, vagy félreismernek és azért szeretnek ideig-óráig, vagy csak úgy tesznek, mintha szeretnének. Azt is tudom, hogy ez a gyerekkorom bizonytalanságának és szeretetlenségének, meg a szüleim állandó manipulációjának az eredménye, de azért nem nagyon tudom magamnak megmagyarázni, hogy akkor most már aztán ne érezzem így. 🙂 Meg aztán így jól megértem, mit érezhet anyám. Aztán egy kis idő után általában kiszedem magam belőle hajamnál fogva, meg a nap is kisüt. A nagyvárosi csoportba járást meg a mostani időbeosztásom és anyagi helyzetem nem engedi meg, de ez változik majd hamar, remélem.

              • Na szóval a gyerekkorod mondja, jól értem? Hát azzal akkor lesz még dolgod, de abszolút javítható. Nem mondom, hogy felejtsd el, mert nem így megy, de nem kell, hogy úgy maradjon. Az is jó jel, hogy ki tudod magad rángatni – és most tényleg süt a nap. Ezzel együtt kell egy jó társaság és/vagy egy jó terápia hozzá. A társaság itt is adott, de azért ez nem elég, IRL is kell.
                Az anyagi és egyéb helyzet változásához sok sikert! Remélem, mielőbb sikerül. Van rá esély?

            • Köszönöm. Azt hiszem, lesz változás, igen, csak rá kellene jönnöm, hogyan, merre. Amihez jó lenne egy kis munka magamon, amit viszont nagyban segítene a csoport, és vissza is tértünk az elejére. 😀 Na de viccet félretéve, igen, azt hiszem, megtalálom majd a módját. És köszi a biztatást. 🙂 Jó, hogy van ez a hely és hogy vagytok.

              • Hát akkor hajrá, csak ne hagyd, hogy anyád lehúzzon, és főleg: ha költözni kell hozzá, akkor ne félj költözni se. 😉 Megtalálod, miért ne találnád?

  20. Büdöskurva – dögölj meg – dögölj meg az anyáddal együtt – ugyanolyan büdös kurva vagy, mint az anyád – kitaposom a beled – megöllek a riherongy anyáddal együtt – és hasonló kedvességek. Apám.

  21. Miota felmerult a bejegyzes otlete, forog bennem a “kedvenc” mondatom.
    Egyik szülőm:
    – Az a szerencséd, hogy előbb születtem mint te.
    (jelentéstartalma: nélkülem egy szerencsétlen senki lennél)

  22. nem gondoltam volna hogy sikerul elvegezned az elso evet az egyetemen- mondta apam. eletemben eloszor hallottam tole negativ dolgot magamrol. be is egett az agyamba rendesen. kisujjbol kirava vegeztem el az egyetemet 2 szakon.
    akkor lesz meg az erettsegid a szememben ha megvan melle a jogositvanyod es a kozepfoku nyelvvizsgad is. Nyelvvizsgam az egyetem elvegzese utan par evvel lett meg, mar Londonban eltem akkor. Amig meg nem csinaltam addig remalmaim voltak es allando megfelelesi kenyszerem apam fele. Amikor meglett, akkor kimentem a sirjahoz, itt van apa a jogositvany, a nyelvvizsga, az erettsegi es ket diploma, ja es az elso gyerekem. Ott tettem le a sulyt. De meg mindig probalok megfelelni, meg mindig eszembe jut mit szolna a mostani eletemhez, ahhoz hogy nincs munkam es ha lesz sem felso vezeto leszek.
    nagyanyam mondta: te gonosz vagy. mert kiskamaszkent nem akartam ejjel kimenni megnezni hogyan tudom elallitani a wc tulfolyasat.
    nem eteted rendesen a gyerekeidet- mondta a ferjem, mint kiderul anyam ultette a fejebe a gondolatot. ez volt az a mondat amiert sikitva uvoltottem hogy elvalunk, nincs tovabb. anyammal is leultem megbeszelni.
    a ferjem folyamatosan szamonker, felemleget olyan dolgokat,amiket 10 eve mondtam vagy csinaltam, 22 eves egyetemistakent. hogy most mar miert nem csinalom. vagy miert nem ugy. vagy miert nem emlekszem ra.
    nem is tudtam hogy ekkora a listam es meg csak most lendulnek bele

      • igen, szerintem is nagyon kemény, és nagyon átérzem a sírást. bennem meg ilyenkor felbőszül a harcos és rettenetes dühös leszek.
        elképesztő amiket írtok, így meg sorban, egymás után… nem találok szavakat.
        ti nem bőszültök?

        • Csak szépen sorjában haladunk, előbb bömbi, aztán megyek és agyonverek valakit a közelben. Csakhogy itt senki sincs kilomáéteres körzetben. Utána meg röhögök. Mert én még mindig tudok. 😀

          • Hajnalkám, beszerzünk majd neked a legközelebbi blogtalira (ha jössz) egy műpasit meg egy baseball-ütőt, hogy ilyenkor kiélhesd magad! 😀

          • Én előbb bekoffeineztem a csürhém, aztán rendülök — nem bőgök–, de már közben is szívesen végeznék csákánnyal szemműtétet.

            A legnagyobb tabu: hogy valakit megbánt a szülő, hogy lett.
            Azon én is szoktam izélni, hogy nem bírom el ezt, nehéz az életem. (És anyám ezt is magyarázza, egyébként helyesen, hogy a gyerek ne érezze, hogy teher. Amiben igaza van, csak ő meg másképp… talán én is leírom.)
            De hogy minek születtek meg? Azt soha. De nem csak nem mond ilyet az ember, eszébe sem jut. Persze egy nemi erőszakból fogant vagy szilárdmódra kikényszerített gyerekre ez sem igaz, szóval én szerencsés vagyok.

            • De Éva, mond is, és eszébe is jut. Az elsőt ritkábban, a másodikat nagyon-nagyon gyakran. Visszatérő elem és játék a pszichodráma csoportjainkban, hogy hogyan lehet ezzel a bűntudattal élni, és megbocsátani magunknak ha gondoljuk/kimondjuk. Sőt, van erre a témára egy másik forgatókönyv is: amikor a protagonista egész életében azzal küzd, hogy érzi: megbánta a gyerekvállalást, de teljesen elnyomja magában ezt az érzést, és mi abban segítünk neki, hogy ezt felismerje és kimondja (nyilván a dráma keretein belül). Ez pedig azért fontos, mert egy óriási, kimondatlan terhet levesz a szülő-gyerek kapcsolatrendszerről. Ha nem is jó, de mindenképpen őszintébb hitelesebb lesz utána a két ember viszonya egymáshoz.

            • Igen, hazudjunk. Egy érzelmi biztonságra vágyó, azt oxigénként óhajtó gyerek nem hallhat ilyet, mert ez kitörölhetetlen, ezzel nem lehet élni, ez öngyilkossági faktor. Apától sem, megjegyzem, nagyon érdekes ebből a szempontból a csak felcsináló, sohanemisvolt vagy csecsemőkorban lelépő apák helyzete. Mindegyik durván traumatizál, nem kellett neki a gyereke, és ezt nagy feladat ellensúlyozni, és becsülöm azokat, akiknek sikerül. Magadnak ismerd be nyugodtan, de ilyet nem lehet gyereknek mondani. Talán felnőttként, nem indulatból, egyszer, nagyon mély beszélgetés közben, részletesen, és nagyon igyekezni a gyereknemvágyat kárpótolni. Akárhogy is, felelősek vagyunk a gyerekvállalásunkért.

            • Nem szeretnék túl sok szakmaiságot behozni, de nem tudom különválasztani a személyes és a dramatikus vonalat magamban. Tegnap azt éreztem, hogy túl sok leszek, ha ennyit a drámával jövök, pedig a fentiekre is innen indulna a válaszom.

            • Általánosságban az, amit már írtam korábban is: a tudatos, vagy tudattalan érzelmek lefojtása, lenntartása elképesztő mennyiségű érzelmi energiát tud elvinni, amit jobb dolgokra is tudnánk használni. Ebben a konkrét példában pedig (ex-has szituációt vázolok fel, de akár így is lehet): ül anya a gyerekkel a szőnyegen, legóznak, anya belül sikítozik, hogy nem, nem bírom tovább, megbántam az egészet, nem akarom ezt a gyereket, nem tudom tovább csinálni. Mondjuk ez egy belső hang, ő hallja a fejében. Társulnak hozzá mindenféle érzések: bűntudat, önvád, lelkiismeretfurdalás, önhibáztatás. Ezeknek vagy tudatában van, vagy nincs, mindenesetre hárítja, mert borzasztó nehéz érzések, de attól ezek még ott vannak. A gyerek mit vesz le ebből? Rengeteget. Testbeszéd, metakommunikáció, az anyára való érzelmi ráhangolódás. Nem kellenek ide szavak. Tehát a kicsi érzi, hogy nagy baj van, veszélyhelyzet, de fogalma sincs, hogy miért, ővele van a baj, vagy valóban veszély közeledik, és az anya arra reagál?
              A drámán annyit történhet, hogy ugyanezt a szőnyeges jelenetet megrendezzük, de itt az anya kimondja, ami benne van (ha nem tudatos, akkor segítünk neki megfogalmazni).Kezdeményezhet párbeszédet a gyerekkel, (egy másik csoporttag játssza a gyereket), bocsánatot kérhet tőle, érzelmi katarzist élhet meg. Lehet, hogy rájön, hogy szereti a gyerekét, de fél a felelősségtől. Vagy nem biztos a kompetenciájában. Vagy a gyerek emlékezteti valakire, és ezért projektál (kivetít) rá. Csomó zárása lehet egy ilyen helyzetnek. Ennek a beszélgetésnek utána már nem kell megtörténnie a valóságban, az a lényeg, hogy kikerültek az egyén lelkéből ezek a terhek, lehet velük foglalkozni utána, és a felszabadult lelki energiával pedig valamiféle megoldás, vagy ha az nincs, akkor kompromisszum, konszolidáció felé menni.
              Minden trauma, lelki sérülés, elcseszett érzelmi mintázat addig tud rombolni igazán, amíg erőnkön felül megpróbáljuk lent és bent tartani, mert ilyen formában kezelhetetlenek.
              Ez a blog segít a tudatosításban. Egy jó szakember szintén.

            • Hu ez nagyon erdekes, Naja. A gyerekkel – aki ebben receptorkent vett reszt, tehat fogta a jeleket, de nem tudta, mire vonatkoznak – hogyan lehet eljutni a valodi problemaig? Az anyanal meg ertem, mert o azert valahol tudta, mit erez, de a gyereknel ez hogy lesz meg? Egyebkent en is az oszinteseg hive vagyok, illetve leginkabb a tisztesseges megoldase, tehat ha az anya tartosan ilyen erzelmekkel el, inkabb keressen valamifele megoldast, ha tud, mint hogy evekig magara eroltessen egy mindenki szamar mergezo helyzetet. Ez az o felelossege. Hazudni talan a legrosszabb. Persze mondani konnyu ilyesmit 🙂

              • “A gyerekkel – aki ebben receptorkent vett reszt, tehat fogta a jeleket, de nem tudta, mire vonatkoznak – hogyan lehet eljutni a valodi problemaig? ”
                Pontosíthatunk egy kicsit? Mármint a drámaszínapodon hogyan csináljuk, vagy a valóságban mi történik a drámajáték után?
                Vagy arra vonatkozik a kérdésed, hogy mit csináljon az átlagember, aki ilyen érzésekkel küzd, és nem akar szakemberhez fordulni?

            • Nem, teljesen altalanos, technikai jellegu. Van egy felnott akirol mi, olvasok tudjuk, h a szulei – mindegy is, melyik – nem, v nem elegge akartak, de o ezt persze nem latja, mert benne van a konyvben o is. Csak azt erzi, hogy vmi baja van a vilaggal. Hogy lehet visszavezetni a pontos okra, h eppen ez a baja, ha elole rejtegettek az igazsagot? Vagy tulbonyolitom?

              • Aha, értem. Akkor a másik irányból megyünk, tehát a protagonistám, aki jelentkezik játékra, azt mondja, hogy “valami baj van a világgal”, és innen kezdünk el dolgozni. Persze előre én soha nem tudom, és nincs is semmiféle prekoncepcióm, hogy mire fog kifutni a játék. Ezer oka lehet annak, hogy valakinek miért nem stimmel valami a világgal és tizenx év drámázás alatt még nem láttam két ugyanolyan játékot.
                Ha azt kérdezed, hogy technikailag mi történik, arra csak egy rövid, érintőleges választ tudok adni. A pszichodráma attól (is) dráma, hogy szituációkkal dolgozunk, tehát ilyenkor keresünk egy induló helyzetet, ahol a protagonista felnőttként nagyon erősen megéli, hogy “baj van a világgal” (nem kell tudnia konkrétan megfogalmazni, hogy mi baja van). Feltesszük ezt a jelenetet, és innen indulva el fogunk jutni addig a helyzetig (egy vagy több játék során), amikor rögzült benne ez az érzés. Ha maradunk a konkrét példánál, amit az előző hsz-ekben felhoztam: oda, hogy ül anyával a szőnyegen.

            • Hu ez nagyon erdekes, csak kozben fozok, bocsanat 🙂 gondolom, minel regebbi a serules, es minel tovabb tartott, annal nehezebb a konkret okot megnevezni, hiszen egy egesz vedekezo- es megbirkozo-mechanizmus epult fel a valos kompetenciak es erzelemvilag helyen. Irto izgalmas. Erzem, h nem veletlenul erdekel, velem is ez tortent kiskoromban, es mar ez a rovid elemzes is nagyot lenditett az ugyon, h ne csak intellektualisan ertsem, hanem fel is dolgozzam lassan. Persze, jo lenne egyszer rendesen vegigvinni, de mar igy is katartikus.

            • “De hogy minek születtek meg? Azt soha. De nem csak nem mond ilyet az ember, eszébe sem jut. ”
              én is ezzel értek egyet. szerintem ez egy nagyon nehéz téma, ilyen penge tudatosságot igényel, és nagyon szigorú és fegyelmezett tudatot, illetve megnézni azt, lehetőleg még pl. egy nem kívánt terhesség alatt, hogy az ember rendet csináljon a fejében. nekem ez legalábbis így áll össze a fejemben. légyszi ezt ne egy shouldként olvassátok, ez nem másra vonatkozik, hanem azt írom, ami az én folyamatom volt/van.

              én elsőre véletlenül lettem terhes és előtte eszem ágában sem volt gyereket szülni. közben az abortusz sem elfogadható opció, mert ellenkezik az elveimmel. (kizárólag magamról beszélek). ott vagyok terhesen, innen indul a történet. olyan ez, mint amikor a búzát és a korpát válogatom szét. szerintem azt lehet mondani, hogy “én soha nem akartam szülni”, vagy azt is, hogy “soha nem akartam anya lenni”, még talán azt is, hogy “soha nem akartam gyereket”. de azt nem lehet mondani, hogy “te minek születtél meg” vagy hogy “kár hogy te megszülettél”. ég és föld a különbség a kettő között szerintem. és nem csak a kimondás szintjén, ezeket érezni sem szabad, és ehhez kell a penge belső figyelem, hogy külön tudjam választani a két nagyon különböző mondatot érzelmi szinten és annak fényében megélni. akkor mikor terhes lettem, szépen leültünk a kedves papával a szőnyegre és kilögyböltük a tesztet. kijött, hogy pozitív. hülyén vigyorogtunk, de kurvakomoly volt a tét. ott hoztunk egyéni és közös döntést is arról, hogy akkor ezt a gyereket mi most bevállaljuk, és nem csak azon a szinten, hogy akkor felneveljük, hanem azon a szinten is hogy ELFOGADJUK a lényét, a személyét. én azt gondolom, sőt meggyőződésem, hogy van olyan mélység, amire ha az ember lemegy, és ott hoz döntést, szimplán és tudatosan, akkor utána nem állhat elő, hogy úgy érezze, hogy “De hogy minek születtek meg?”. a döntés miatt ez utána már nem állhat elő. értitek mit gondolok? félek nem tudom elég pontosan megfogalmazni.

              ma a lányommal dumáltunk, és valahogyan rákérdezett, hogy mi akartuk-e őt. a menstruálástól indultunk, meg a peteéréstől, meg hogy fogamzás gátlás, és naptár módszer, meg mikor lehet teherbe esni. azt már tudta korábbról, hogy a naptár módszer nem biztonságos, mondtam most is neki kicsit humorizálva, hogy ő is így lett. nem esett jól ez neki, kérdezte, hogy akkor nem is akartuk őt? elmondtam neki azt amit itt írok, a szőnyeges jelenetet, azt, hogy véletlenül lettem terhes, és hogy ott együtt az apukájával ELDÖNTÖTTÜK, hogy AKARJUK őt. kérdezte még, hogy abortuszban gondolkodtunk-e, mondtam nem. kemény volt az egész párbeszéd, nagyon kellett figyelnem és pengén válaszolni. abban Najával értek egyet, hogy nem szabad hazudni, úgyis érzik. nálam a mérce ott van, hogy érezni sem szabad, de nem ilyen buta módon nem, hogy elnyomni magunkban, hanem egyszerűen addig kell melózni a váratlan terhességgel, vagy az egész gyerekvállalással járó szívással, addig meditálni, agyalni, gyúrni, amíg olyan állapotba hozza magát az ember, hogy tényleg, mélyen, teljes szándékkal elfogadja a gyereket, a lényét, a létezését. (megint csak kizárólag magamról beszélek és a saját elvárásaimról magam felé). szerintem a gyereknek mindenképpen nehéz és dolog van azzal, ha nem kívánt gyerek, ez mindenképpen nagy teher. ha már így alakult, akkor nekem mint anyának így áll össze a fejemben ez a téma, így kerek, így lehet megúszni azt, hogy ne kelljen hazudni, de ne is traumatizáljuk őt azzal, ha nem kívánt volt a terhesség és a gyerekvállalás. nem tudom, hogy van-e ennek így értelme, vagy hogy egyáltalán le tudtam-e rendesen írni. érzésre ez az egész olyan nekem mintha pengeélen kellene sétálni az őszinteség és a traumatizálás között úgy, hogy mind a kettő létfontos, és a kettőnek szinte alig van közös halmaza jelen esetben.
              aminek én a saját világomon nagyon örülök, az az, hogy tiszta tud lenni a lelkiismeretem, tudom magam és a gyerek előtt is vállalni amiket gondolok és érzek. és pont ez az, ami miatt annyira fontosnak tartom, hogy még a gyerekvállalás előtt a lehető legtudatosabbak legyünk arról, hogy akarunk-e gyereket. mert azt gondolom és hiszem, hogy sem hazudni nem szabad neki, sem pedig megbánni a létezését, ha erre a világra hoztunk egy új embert.
              remélem nem nyomasztok, kicsit félek, hogy nyomasztok, magamat is nyomasztom mondjuk, de annyira ez jön és így jön a hagyma közepéből.

            • Nekem sosem mondták ki konkrétan, de mindig így éreztem. Olyan számtalan hangzott el anyám szájából, hogy “el akartam ebből a faluból költözni, de ti nem engedtétek”, “miattad/miattatok van/volt ez vagy az”. Meg amit fent idéztem, hogy szerinte miattam ment szét a kapcsolata, amiben a pasiról lemarta a családját, beleértve az anyját és a gyerekeit is, teljesen, majd vérig sértődött, amikor felhívta a pasi a lányát, mikor megszülte az első gyerekét. És ez a kapcsolat miattam ment szét. Nem volt egy szent a pasi, de jóindulatú és végtelen családcentrikus volt, adva volt a végkifejlet. Szóval minden szar miattam volt anyám életében, meg én tehettem mindenről. Érdekes módon a tesómat nem nagyon hibáztatta, őt csak el akarta vetetni. Ahogy apámat ismerem, el is mondta neki. Én kiskamaszként nagyon sokszor mondtam anyámnak, hogy nem kértem, hogy legyek. Sose tudott rá mit mondani. Valszeg rátapintottam az igazságra. Hogy megbánta, hogy vagyok.

        • Bennem már dúl a minden a sok olvasott szarhalomtól és a bennem lévőktől, amik sorba eszembe jutnak… ökölbe szorult már mindenem és vicsorogni tudnék és már a bőgés kerülget. És majd lehet, hogy leírom külön kommentben, ami az első 3 beírás után eszembe jutott. Az lesz az első önálló hozzászólásom ehhez. Így döntöttem :p Evvan.

        • De en igenn. Nem tudok sirni, mar azontul vagyok par eve. Neha ramjon, de ma nem. De eegyutterzek veletek. Minden mondat üt. Meg ül. Megül
          Leül. 😉

        • Ide tudok leghamarabb hozzászólni, de NAJÁ-nak szánom: csak hogy tudd, Naja, nagyon tetszik, amiket írsz, ill. nem is hogy tetszik, hanem borzasztó érdekes, informatív, stb. úgyhogy sose szabadkozz, ha “sok” vagy szakmai. Szuper! Ilyen pszichodráma csoportba hol érdemes jelentkezni?
          Valamint még: én ritkán kommentelek, de sokat olvasok és valamennyire “ismerlek” benneteket és nagyon sok mindenkihez mintha személyes kötődésem lenne, nagyon klasszak vagytok. Szörnyeket írtok itt, egy virtuális ölelést küldök. Majd ha egyszer lesz egy kicsit több ellopható időm, talán mesélek is.

    • kofejuenen iranyithatatan es makacs vagyok. megartott nekem hogy 2 evig nem a szuleim neveltek hanem nagyanyam – mondtak a szuleim miutan visszakerultem hozzajuk 15 evesen.
      a batyam okosabb nalam – ami egyebkent valoszinuleg igaz is.
      kemeny csaj vagyok – tehat kozoljem en apam ikertestverevel hogy apam rakos es meg fog halni. kozoltem. 19 eves voltam honnan a fenebol kellett volna tudnom hogyan kell egy ilyet tapintatosan elmondani.

      • Apám családjában mindenkinek nekem kellett elmondanom, hogy meghalt a tesóm. Elmentünk szépen az orvossal és az ápolónővel a beteg nagyanyámhoz, és én mondtam el. Apám be se jött. Mert ő nem bírja nézni. Meg kimondani. Mer én igen. Mer nekem ez semmi. Aztán a nagynénéméknél ugyanez. Elmentünk ketten megszüntetni a bankszámláját. Oda se jött be, én intéztem. Mindenki csak azt kérdezte, a szüleim hogy vannak. Meg hogy vigyázzak rájuk, támogassam őket, szegényeket. Akik ide juttattak minket.

        • Semese, Hajnalka, kb nektek köszönhetem most, hogy végre elhiszem, hogy ez tényleg gáz, és nem én vagyok mimóza, pedig már majdnem meggyőztem magam. ( Nem voltam már gyerek, húszas éveim eleje, de miért hiszi azt mindenki, ők is, hogy csak nekik fáj? És addig nem fájt, míg idáig jutottunk? És igen, ugyanaz, mint Semesénél: honnan kellett volna tudnom, hogy kell? Hú, ahogy nekem elmondták, na az is szép sztori… )

    • ez nem fog fajni, nem kell fajdalom csillapito receptre – mondta a draga magan nogyogyasz miutan lemetszett ezt azt a puncimbol (mint utobb kiderult, rosszul) es epp engedett haza. azota is gyulolom erte, az a fajdalom elkepzelhetetlen ami a mutet utan volt. felulirta a szemmutetem utani fajdalmat is, pedig azt hittem azt nem lehet felulmulni.

      • auuu- mondtam en. ez nem fajhat – mondta ugyanaz a nogyogyasz mikozben valami ecsetelovel piszkalta a sebes puncimat. jo – mondtam, akkor nem faj.

      • Fuuuh, basszus. A szülésznő! Az a tapló bunkó állat! “Attól, hogy ordítasz, nem fog kijönni!” Fájdalomcsillapítás? Eda van, de gondolom, az nem kell… Burokrepesztésről beszélt az orvoa, mondom, inkább nem akarom. Erre ő: jaj, mostegijedtél attol, hogy ilyen tudomanyosan mahyarazta el az orvos? Mi itt csak segitunk neked… (kezzel tagitas, bunko banasmod, mert nem fogadtam se orvost, se szülesznot) egy parasztbunkoallat volt vegig. Uristen de gyulolom azota is!!!

        • Méhen kívüli terhesség, műtét után még kábán, a frissen műtöttek őrzőjében. Mellettem friss császáros, nővérke unottan ül. Behozzák a császároshoz az újszülöttjét. Kicsit elérzékenyülök: “ó de aranyos baba”
          Nővérke: “nem neked hozzák”

          Bazmeg, pedig már azt hittem, ezt találták a petevezetőmben.

          • Ez brutális! Miért, miért, miért??? Együttérzésem.

            Nekem is minden (a jelenlegi a második) terhességemre jut egy idióta ember vagy egy rendszerszintű idióta helyzet.
            Adott: első terhesség, mélyen fekvő méhlepény, normális sztk-s doki, aki úgy látja a nem túl jó képet adó sztk-s ultrahang készüléken, hogy kezd felhúzódni a méhlepény. Továbbküld a kórházba, hogy nézzék meg, mi a helyzet: ha fennáll a veszélyeztetett terhesség, kiír táppénzre, és akkor a kórházban is vegyenek lajstromba. Ha nem, akkor nem. A kórházi doki: – Minek jött ide maga, a huszonikszedik héten nem végzünk ultrahangot. Mondom, nem én találtam ki, láthatja, hogy beutalóval jöttem, elmondom azt is, hogy miért (persze rajta volt a beutalón is). – Nekünk sincs jó uh készülékünk, ha olyat akar (én!?), menjen magánrendelésre! Nem is vizsgált meg rendesen, az előző kórházi vizsgálat eredményét írta be szó szerint. Csak a dátum változott. Iszonyatos érzés volt az az öt perc, amit ott töltöttem. Mint az iskolában, amikor a kedves tanár nem arra kíváncsi, hogy mit tudsz, hanem arra, amit nem. Megalázó volt rendesen. Bőgtem is utána jó sokáig.
            Két héttel később valóban elmentünk 4D ultrahangra, ahol már rendesen fel volt húzódva a méhlepény. Minden bizonnyal két héttel korábban is.

            Mondjuk az sem sokkal jobb, ha nem egy konkrét személy, hanem az egészségügyi rendszer beszél bele az életünkbe. Most éppen ez ellen ügyködöm (egyéni szinten)…

    • frigid vagy- mondta akibe epp nagyon szerelmes voltam. Soha eletemben nem voltam frigid, csak akkor meg aszerint eltem, hogy neki jo, nekem meg nem rossz akkor miert ne. Az fel sem merult bennem, hogy lehetne nekem is jo. hogy az is szempont lehetne.

      • ez tipikus sajnos a nok tobbsegenel. annyira elnyomjak oket, latom mar a lanyom ovistarsain is, melyik az a gyerek, aki meg akar felelni es azert viselkedik jol, nem azert, mert o valoban “jo”, jo a fenet! :dd
        engem allandoan szabadszajunak titulaltak, mert valogatas nelkul mondtam ki dolgokat, valamikor nalam ez a megtartom magamnak dolog kamaszkorom utan alakult ki, mar felnott fejjel, mikor rajottem, hogy “okosabb” hallgatni, illettve jobban jarok…
        ettol fuggetlenul a fajdalmamnak ugyanugy hangot adok, es emiatt meg ugy tunik, mint ha alacsony lenne a fajdalomkuszobom, de a napokban jottem ra, hogy epp ellenkezoleg. Nagyon magas is az!!

    • A listázás borzasztó, és persze mindig csak az általunk elkövetett hibák hánytorgatódnak fel. Az általuk kimondott, megkeserítő szavak sosem.

      Én meg sajnos nem voltam partner ebben, mmint nem tudtam visszahánytorgatni, mert inkább túltenni szerettem volna magam az exem bántó szavain (amiket nem is szánt bántásnak, és nem értette, amikor végül borítottam a bilit, hogy mi a bajom). Nagyon be akartam bizonyítani, hogy igenis működőképes a házasságunk, magamnak és anyámnak is. Én is leginkább hallgatni tudtam, mint anyám.

      Egyébként az ex nem rossz ember, sőt, segítőkész, szorgalmas, adakozó anyagi téren (igen, ez ellentmond némileg a váláskori viselkedésének, de betudom a sokknak, mert ő nem gondolta komolyan, hogy elmegy, “csak úgy mondta”).

      Csak éppen nem passzoltak az elvárásaink/egyéniségünk, és ő nem is tudta kifejezni a ragaszkodását mással, mint a folyamatos kritizálással, ami a törődést jelentette nála… Az élettársával remekül megvan, aki nagyon aranyos nő, de teljesen más, mint én, Neki nem teher a háztartás, szeret és tud is olcsó pénzből szépen ruházkodni, társaságban jól feltalálja magát, szervezőkészsége jó meg a kapcsolatépítő képessége is.

      Én viszont okos vagyok, meg olvasott, meg önálló 🙂
      És sikeres, kiegyensúlyozott, érzékeny lelkű (fiú)gyereket neveltem fel 🙂 🙂

  23. Sziasztok!
    Nyár eleje óta olvasom a blogot, rengeteget kaptam tőle (és miatta is:). Harmincas éveim elején járok, két gyermekem van és egy haldokló házasságom. Elérkezettnek érzem az időt, hogy én is hozzászóljak. Igazából most gyűjtöttem elég bátorságot 🙂

    “Miért nem iratkozol be abba az iskolába, úgysem csinálsz semmit mostanában?”
    Ezt anyósom kérdezte, az első gyermekünk akkor volt 4-5 hónapos. Beiratkoztam, végig csináltam, új szakmám van, nagyon szeretem, most pedig én lettem az úrinő….

    Férjemtől is:
    “Voltak nők, akire jobban vágytam, mit rád.” ” Anyám biztos utálni fog, mert Zs-t imádta.”
    És még egy, a második gyermekünk születése után vettem magamnak egy csodaszép melltartót.
    “Mi ez, sátor?”

    • Szia kiscsacsi ! Az ilyen pasik nem érdemlik meg, hogy egy nő kihordja és megszülje a gyereküket, az biztos.
      Más : véletlenül nem te írtad a Dukan-ugrás blogot a Hoxán ? Csak mert azt is kiscsacsi írta 2 éve, akkor még csak 1 gyerekes fiatalasszonyként.
      Mindenesetre iszonyat jó blog, a segítségével fogytam az elmúlt 2 hónapban 10 kilót – és fogyok még tovább is rendületlenül, bár elég lassan, mertmivel én bűnöző életmódot folytatok 😦

    • Igen. Az “edzés” korán kezdődött, nem véletlen, hogy nem boldogultunk később a párkapcsolati dolgokban sem elég jól, asszem.

  24. A volegenyem, egyuttelesunk 3. honapjaban a kerdesre, hogy miert nem fekszunk le egymassal (o nem akar): ‘Hat tudod, regebben kulon eltunk, az mas volt, de most itt vagy minden nap…egyszeruen nincs kedvem.’
    Tudom, ez nem a legdurvabb itt, de nekem nagyon fajt.

          • Kicsivel tobb, mint egy eve. Nem panaszkodom, mert nincs mire, csak neha valahonnan eloas egy orbitalis fajdalmas bunkosagot es ugy mondja, mintha ez oszinteseg volna. Es latszik rajta, hogy tenyleg nem erti, nekem ez most miert esik rosszul…

            • en naivan azt gondolom, hogy nem az a baj, ha valaki nem erti, elcseszett egy vilag ez, hanem az, ha valaki nem is akarja megerteni. Kivancsi lennek tapasztalatokra, hogy pl egy kapcsolatban (szulo, barati, szerelmi) hogyan alakulnak azok a nezetelteresek, amikor valami nem ertheto, de vegul megis. Majd legyen egyszer ez is tema, oke??

            • Ha most lennek fiatal, ezt mondanam magamnak: ha hozzamesz, tudnod kell, h ez innentol kezdve mindig igy lesz. Es azt is tudnod kell, hogy vannak kedves, erzekeny es figyelmes ferfiak is, akiktol csak jot kapnal. Nem mondom, h megbantam a dontesemet, de azt sajnalom, hogy korabban nem tudtam kapni, es ezert nem voltam kepes elegge megbecsulni a joszivu ferfiakat.

            • Tudjatok min jar neha az agyam? Meguszhato ez? Van olyan kapcsolat, amiben veszekszunk ugyan, de sosem mondunk fajdalmasakat egymasnak? Olyan igazan rombolot?

            • Ameryjana, szerintem van, de emberfüggő.
              Nekem például nem volt, és valószínűleg nem is lesz, mert én magam nem vagyok képes nem veszekedni és nem bántani. Hiába vagyok amúgy normális, meg van némi eszem, is, de nem innen indul ez… Hát, ez van.

              • De hogy bántasz? General káromkodás, elküldöd a píbe vagy olyan sértéseket vágsz a fejéhez, amit sosem felejt? Amiket gyakran újraismétel magának és képtelen megbocsátani?

            • “Meguszhato ez? ”
              Nem tudom, hogy megúszható-e teljesen. De azt gondolom, hogy az lehetséges, hogy legalább belássa a másik, ha hülyeséget csinált. Ha nem tanul belőle, az a gáz.

            • Ameryjna! Igen, megúszható! Intelligens, érzelmileg intelligens férfi kell hozzá, aki megérti, ha mondod, hogy mit nem kéne csinálnia, és szeret annyira, hogy akkor nem csinálja. Fejlődőképes, és jól akarja csinálni, mert fontos és értékes vagy számára.

          • Sértek, élesen, és meggondolatlanul;ahol a legjobban fáj.
            És a rosszkedv és a kilátástalanság nagyon el tud uralkodni rajtam, ilyenkor őszintén nem érzek semmilyen szeretet, és ez érződik.

    • Egy barátnőmnek mondta majdnem ugyanezt a pasija két hónap együttélés után. Eleinte izgalmas voltál, de most már kicsit unalmas, ezt meg kell értened.

    • Vagy aszexuális a pasi, vagy magassá vált valamitől (?) az ingerküszöbe.
      Kapcsolat tekintetében mindkettő meglehetősen kilátástalan és reménytelen eset.
      Igazán nem dicsekvésképp mondom, csdak hát aki ezt nem élte meg, az el sem hiszi, hogy létezik ilyen : én és a második férjem a kapcsolatunk első tíz évében tán egy napot nem hagytunk ki a 6 nap gyermekágyon kívül 😀 , alkalmasint inkább ünnepi multiztunk – pedig nem voltunk már fiatalok (32 /43). És neki az első házassága is így, az enyém viszont egy aszexuális partnerrel, tehát nekem volt mit behozni, és teljesen el is voltam varázsolódva.
      De ha nem élem meg, tán el sem hiszem abban a hibernált állapotban, amiben éltem, hogy létezik ilyen. A legjámborabb pasi amúgy a világon. Na, őt megtartottam 🙂 És sosem mondtam neki nemet, egyszerűen azért, mert nem vagyok ellensége magamnak.

      Szóval ha rám hallgatsz, egy napot nem vesztegetsz erre.

      • “Tudjatok min jar neha az agyam? Meguszhato ez? Van olyan kapcsolat, amiben veszekszunk ugyan, de sosem mondunk fajdalmasakat egymasnak? Olyan igazan rombolot?”
        Mi rengeteget veszekedtünk mindmáig. Vérremenően főleg az elején és kizárólag a gyerekeken (3+2+1), de amúgy bármi máson is, pl. az útvonalon, hogy merre lehet a leggyorsabban eljutni A-ból B-be,
        de a problémák érzékeltetéséhez : a 6 gyerek felnevelése mellett volt még pluszban 3 építkezés, minden évben külföldi út, egy cég és több állás is az együtt töltött immáron 22 évben.
        Szoktam mondani, hogy ha valamit kétféleképp lehet gondolni, akkor mi azt háromféleképp gondoljuk, és bár ezek többsége nem vérremenő probléma volt, de mi mindenhez szívvel-lélekkel állunk hozzá, így a veszekedéshez is, mert mindketten elég temperamentumosak vagyunk.
        De ha az alappillérek biztosak (és szerintem a szex is az),
        akkor a kisebb földrengések nem tesznek kárt a házban 😀

  25. Nekem nem mondatok, inkabb szituaciok tomege, L. helyzeteihez nagyon hasonloak: holegballon meretu ferfiego. Zero-egy kapcsoloallassal, amiben o az egy, termeszetesen. Ez mindenfele lenyomos helyzetben elojon, ahol megteheti, hogy ove legyen – akar manipulalva is – a kontroll, legyen az presztizskerdes, gyerekneveles, onerzet (az enyem), barmi. Erre nagyon nehez nem idegbeteg modjara reagalni, annyira igazsagtalan es tisztessegtelen, es tulkeppen a legjobb megoldas az elkulonules, akkor visszater a nyugalom. Megis talan a legrosszabb, es amin nagyon billeg a dolog mar egy ideje, az az, ha a gyerekeket manipulalja, vagy hagyja velem szembefordulni egyeni erdekbol, ami mindig csak az, hogy reszere megmaradjon a gyerekek szimpatiaja. Vagy csak spontan az, hogy atadja nekik ezt a burkolt, de nagyon konkretan noellenes ertekrendet. Ha nem hagyom, valtoztat (pl epp mot teregetett ki szo nelkul, mig en itt ulok, es reggelit is adott a kolkoknek, es most oltozteti oket teljesen magatol), es javul is hosszu tavon, de engem faraszt nevelni meg nem hagyni, meg neha is. Most nagyon sajnos elmegyunk, pedig szivesen toltottem volna a napot a gep elott…

    • egesz nap ezen fog jarni a fejem, annyi ilyen…. grrrrrrrrr. Pl.: bar en joval kevesebbet keresek, es alapon enyem es csak az enyem a hazi munka es a gyerekek korulotti ugrabugra es koltseg (ruha, jatek, sportbefizetes, orvos) es program (jatszo, kirandulas, foci, baratok, elfoglaltsagok, meseles, hetvegi program, erdzesre, meccsre furikazas es vegignezes, stb stb stb) 95 %-a, elvarta volna, h a nyaralasomat reszaranyosan fizessem. Normalisnak tartotta volna.

    • es meg: masodik terhessegem utolso elotti hete, hatodiktol nyolcadik honapig fekudtem rovid mehnyak miatt, kilencre felkelhettem. Tehat utolso elotti het, es kozli, h munkaja egy hetre elszolitja, telefonon sem lesz eletheto, oldjam meg (alapvetoen, amikor nincs jelen, az az en problemam, ezt ki is mondta egyszer). Igen, van ilyen. Hogy addig a harom evest hova teszem, es ha kozben megis megszulok, mi lesz, stb stb, errol SEMMI.

        • Szelektiv a memoriam, a konkretumokat igyekszem elfelejteni ilyen esetekben. Nem tudom, vegul elment-e, de lenyegeben mindegy is. Egyebkent azt hiszem, elment valamennyi idore. Az tuti, hogy 1) nem volt muszaj 2) vegul nem lett baj belole. Immunis lettem az ilyen huzasaira, sajnos. Megorizni pedig csak szep emlekeket tudok ugy latszik, azokat viszont nagyon reszletesen, akarmennyi ideig.

        • A munkam ertekeleseben is visszatero elem, h mennyire turelmes vagyok (felnotteket kepzek), ugyhogy mivel mindenki ezt mondja, valszleg igaz is. Masreszrol pedig egyszeruen tul keson ismertem fel a jatek lenyeget, es meg annal is kesobb lett csak eleg onerom es onbecsulesem ahhoz, hogy ellenalljak. Addig egy naiv, formalhato, rossz onismerettel rendelkezo, nagyon negativ onkepu ember voltam. Ha jot hallottam barkitol barmilyen mennyisegben es vonatkozasban, biztos voltam benne, hogy udvariassagbol mondjak, semmi, de semmi nem ment at a pancelomon, sot nem is lattam, h nekem ilyenem van. A munkambol szarmazo tomentelen jo visszajelzes, valamint ufokam mellett a harc edzettek meg annyira, h mar ki tudok allni magamert is. Mondanam, h nagyon sok van benne a plusz oldalon, meg egyreszt zseni, es ezt kompenzalando viszont ugyanannyira hulye is: ez igaz, de ez az egyenleg nem mukodik. Az ilyen dobasokat semmi nem igazolhatja, es semennyi pozitivum nem egyenliti ki. 36 eves volt, amikor talalkoztunk, elotte volt egy hosszu kapcsolata, de nem elt egyutt senkivel. Most 49 lassan, es elkepesztoen sokat valtozott, meg alapvetoen nagyon onreflektalt es erzekeny es intelligens (tenyleg az, nem mentegetem, komolyan kileng mindket iranyba), dehat moralisan akkor is, na. Nem unatkozunk, az biztos.

  26. Sziasztok! Sokat olvaslak titeket, de csak ritkán szoktam hozzászólni, sokszor csak gondolatban bólogatok. Az enyém nagyon semmi sok elhangzotthoz képest, de azért sokszor eszembe jut mostanában–> egy kapcsolatban, ahol végre túlléptem a határaimon és reméltem, hogy végre sok idő után már nagyon jó lesz: ” Amikor azt mondtam, hogy szeretlek, azt nem úgy értettem, hogy tényleg szerelmes vagyok.” Ez akkor volt, amikor “tanító szándékkal” szakított velem, mert én túlságosan kifejezem az érzéseimet, meghogy hiányzik, stb… én meg örültem, hogy jaj de mégse akar igazán otthagyni, csak aztán mégis egy kis időre rá.

  27. Már rég mással voltam(de néha beszéltünk), mikor egy nap bekopogott és azt mondta, beszélgetni szeretne velem, rossz napja van. Mivel épp az új(de már hónapok óta meglévő) pasimmal voltam, azt mondtam, most nem alkalmas. Besértődött, elköszönt: Rossz napot!
    Másnap jött a hír, hogy balesetet szenvedett, mellkastól lefelé lebénult. Mikor bementem hozzá a kórházba, azt mondta, miattam történt, az én hibám, mert nem hallgattam meg.

      • Lehet, hogy teljesen téves, amit írok, de úgy gondolom,hogy a férfiak nagyon is tudják,mennyit ér a nő, aki mellettük van. Sőt, éppen ezért akarják lenyomni, mert pontosan tudják,hogy ha a nő egy napon majd maga is rájön a saját valódi értékére, akkor jól otthagyja őt a picsába. Ezért szerintem annak, hogy tőlük próbáljunk meg mégis ezzel-azzal kicsi elismerésmorzsákat kicsikarni, semmi értelme. Olyan,mintha valaki ellopná a pénztárcád a villamoson, és a tolvajjal találkoznál másnap egy kávézóban, és odaülnél mellé,hogy te figyelj, dumáljuk meg ezt a tegnapi dolgot. Egy nagy francot fog ő a saját , ellened elkövetett bűnéről veled őszintén beszélni. Ezt megpróbálni elérni merő energiapocsékolás. Ők SZÁNDÉKOSAN tartanak elénk görbe tükröt, hogy abban annyira torznak lássuk magunkat, hogy ne merjünk lelépni. Nagyon profik benne,hogy úgy tűnjön, nincsenek tudatában a tetteiknek; de -hacsak nem súlyosan értelmi sérültek- akármennyire jól álcázzák is,pontosan tudják,mit tesznek. Keressünk inkább olyan tükröket, amik olyannak mutatnak minket, amilyenek valójában vagyunk. Mindenkinek nagyon sok erőt és kitartást kívánok,és köszönöm a megosztott történeteket!

    • Asztabanyek. Hajnalka, te másfél évre való pszichodráma-jelenetet írtál meg itten ebben a pár hónapban. Nem próbálod egyszer ki? Te lennél a sztár. Mondjuk itten is az vagy, én nagyon szejetlek.

      • Asse tom, mijaz. 🙂

        Én is szeletlek tégedet, annyira, hogy írtam neked fészen, oszt kinek írhattam, sose tudom meg, halál ciki. 🙂

        Naaa, nem akarok sztár lenni. Csak, ha sok csokival jár együtt a dolog.

        • sok pénz kell hozzá, de megéri. nézz el egyszer a Magyar Pszichodráma Társaság honlapjára, vagy kérdezd meg itten Naját. Szerintem neked való műfaj. Most akkor írjál nekem, de nem tudom, hogy lehetne beazonosítani engemet. Vezetéknevem kábé a második leggyakoribb név, a fotón meg igézően nézek a szemüvegem fölött. Kicsit gáz, de nekem tetszik.

          • Nincs erre mostan zsezse, talán majd eccer.

            Akkor neked írtam, te nőőő és az üzeneteknél keresd, az egyéb menüben, mer minnyá megharaplak!

            Az a kép meg tök szekszi.

            • A pszichodráma nem mindig olyan nagyon jó szerintem. Van barátnőm, aki egy egész élet bántalmazása után ment el pszichodrámára, ahol csak akkor szólalhat meg, ha valakitől erre engedélyt kap. Nem gondolom,hogy ez egy megfelelő terápiás légkör olyasvalakinek, aki az egész életét mások kontrollja alatt élte le. Persze lehet,hogy ez csak az ő csoportjában van így, máshol nem, ezt én nem tudhatom,ugyebár:)

              • Nem tudom értelmezni azt, hogy “nem szólalhat meg a pszichodrámán”. Ilyen általános szabály nincs. Természetesen vannak olyan helyzetek, amikor a csoport vagy a protagonista érdekében nem engedjük megszólalni a többieket. Hogy egy példát mondjak, ha komoly gyászmunka folyik valamelyik csoporttagnál, akkor neki van prioritása, és nem engedjük, hogy a többi csoporttag bekiabáljon, hogy én is, nekem is, akármennyire is feszíti a mondanivalója. (a későbbiekben viszont időt és teret biztosítunk majd számára, hogy elmondja, amit szeretne, senkiben nem szokott bennmaradni a saját története, véleménye).
                A pszichodráma keretei mindig a csoport és a csoporttagok védelmét szolgálják, és jó esetben a csoport ezt felfogja, és közösen betartja, sőt, a csoportkohézió kialakulása után betartatja a csoporttagokkal.

            • A drámában (és minden csoportos módszerben) tényleg tök sok a szabály, egy nagyon sérült embernek, aki még a felépülése elején van, olykor javasolhatóbb ezért az egyéni terápia.

  28. mikor apamnak bejelentettem, hogy unokaja lesz,”Aztan mennyi az annyi?”(marmint hogy mennyi idos terhes vagyok)Ezt mind azutan, hogy masfel honapig minden nap mentem a korhazba hozza, mert alkoholista volt es majdnem meghalt. Ezvolt az utolso telefonbeszelgetesunk

  29. Miután 2 napra bezárt egyedül a lakásba, “gondolkodni” az abortuszról, azt mondta azért mert nem lennék jó anya. Elmebaj. Tudtam hogy nincs igaza. Mélyen és ösztönösen tudtam, mégis annyira bántott. Utána tudtam ott hagyni közel 5 év bántalmazó kapcsolatból kiszakadni.

    A második a eheti: házsártos vagy.
    (Mivel 40000 munkaprogram közepén megkérdezte, főzök-e valamit, semmiben részt nem véve. Amikor ránéztem csúnyán, akkor felhozta, hogy házsártos vagyok, mert múltkor rászóltam, hogy ha 10 perc múlva kész lesz az étel ne egyen már “inkább valami mást” – arról, hogy bárha is együtt egyen a család, már egyáltalán nem is remélem, Igyekszem a lehető legkevesebb súrlódással együtt lenni, ha már ez a kényszer, de azt hogy semmibe vegyen egyszerűen nem tűröm el. )
    Az elsőt már rég túléltem, csak a mondat ereje az nagyon nagy volt. A második az friss – azon még nem vagyok túl ..

  30. “Csend legyen már, vagy esküszöm megölöm mind a két kurvát!” – apám üvöltve rám és a húgomra, amiért veszekedtünk. Én 10 voltam, a tesóm 8.
    “Elegem van. Ha így viselkedtek, eladom a francba a házat és mehettek a panelbe albárletbe, vagy a híd alá.” – ez visszatérő fenyegetés volt. Hogy ő hova ment volna a pénzzel, azt nem kérdeztük.
    “Ha apád látná milyen ember lett belőled, belehalna.” – anyám 2 évvel apám halála után, amiért el merészeltem költözni. Megjegyzem ő már fél éve mással és máshol élt akkor.
    “Azért viszem a fényképezőgépet, hogy lefotózzam a kurvákat, akiket hoznak majd nekünk.” – ex a kérdésre szerinte viccesen válaszolva, hogy miért viszi üzleti útra a fényképezőt az isten háta mögé.
    “Te csak ne kívánj magadnak olyan pasit, aki nem néz pornót. Azzal nagyon nagy baj van.” – hát de, én kívántam. És igen jó úgy élni, hogy semmilyen pornóval nem találkozom az otthonomban.

      • Jaj 😦 Többnyire normálisak voltak egyébként, de ha épp elfogyott a türelem vagy nem jól álltak a dolgok, túlvállalták magukat, akkor ez volt a következménye. Egy ilyen, vagy hasonló mondat. Értem, hogy nehéz volt meg minden, de vannak mondatok, amik soha nem kellene, hogy elhangozzanak. És egy felnőtt, bassza meg, oldja meg, csináljon valamit, de ilyeneket ne mondjon a gyerekének….
        És akkor többit, a “hálátlan vagy”, “nekem ennél több jár” gondolatok mentén inkább nem is sorolom… Mára főleg az önigazolás maradt. Hogy de, ők mindent szuperül csináltak, mennyi áldozatot vállaltak. Egyébként nálunk egyszer amiatt nagyon kiakadtak, hogy visszakérdeztem, kértem-e én őket erre vagy arra valaha? Mert ez elég egyoldalú, hogy én mi mindent vállaltam, akkor most hol a háááála?! De gáz ez.

        • Jaj, ez a hála ügy… A családban én vagyok az ufó, mert kifejtettem, hogy a gyerekeimnek nincs miért hálásnak lenniük, ne is legyenek. Ha szeretnek majd felnőttkorukban is, az külön ajándék, de hogy csesztetni soha nem fogom őket ezért, az biztos. Olyan jó bűntudatot lehet ezzel a dumával kelteni. Nagyon érett vagy, ha benned nem sikerült!

          • Szó szerint, ugyanígy, ugyanezt, szerencsére a férjem is így gondolja! Én nem akarok a gyerekem nyakába olyan terhet rakni, hogy neki hálásnak kell lennie… Nem ő kérte, hogy megszülessen, neki alanyi jogon jár mindenből a legjobb és legtöbb a lehetőségeinkhez képest. Alanyi jogon!

            • Ugye, hogy! Még nagyobb szentségtörés, hogy ezt magamra is vonatkoztatom: nem vagyok hálás, hogy anyu nem adott intézetbe (merthogy már ezért is annak kéne lennem, szerinte).

        • 😦 igen. nalunk is.
          en szemely szerint varom a halat olyan ertelemben, hogy nagyon rosszul erintene, ha a gyereke(i)m majd nem ereznenek halat mindazert, amit tettem erte/uk, es biztos rettentoen nehez lenne, hogy a csalodottsagomat ne ereztessem majd. fogalmam sincs hogy fogom csinalni, ha erre kerul sor. szerintem a hala egy csodas erzes, nem tudom elengedni magamtol. s ha a gyerekem nem lenne halas azert, hogy pl megszultem es szerettem, azt en a kudarcomnak elnem meg.

          • Szerintem az utolsó mondatod a lényeg: én is saját kudarcomként élném meg, de semmiképp sem az ő bűneként. Úgy érezném, én csesztem el azt a nagy-nagy szeretetet, amivel indultunk. Nálunk a családban viszont a gyerek (unoka) bűne, hogy hálátlan.

          • Hát pedig én nem éreztem soha hálát azért, hogy megszült az anyám. Azért sem, mert nevelt a nagyanyám. Mert nem az én döntésem volt. És, ha nem az én döntésem volt, akkor fonáknak érzem azt, hogy rákényszerítenek egy életre és azon belül arra, hogy mindenkihez én alkalmazkodjak. Én a gyerekeimtől nem várok hálát és mindent megteszek azért, hogy nekik jobb legyen, mint nekem. Majd velem is lesz valahogy. Ha ettől függetlenül hálásak lesznek, én is hálás leszek ezért nekik. De ennyi.

  31. 2 oldali dongalábbal született kislányomnál anyósom a kórházban (2 órával szülés után) jó hangosan: erről Te tehetsz! Az baromira nem zavarta,hogy a saját egy szem fiát is ezzel műtötték 3 éves korában! Vagy 10 évig nem mondtam el senkinek. De nem is tudom elfelejteni, se megbocsátani.

  32. 17 éves voltam, túl egy anorexián (nem akartam én még vékonyabb lenni, csak nem bírtam lenyomni magamba semmit), durva önértékelési és egyéb problémákkal.
    Apám akkor élettársa (akkor vagy 6 éve) többedszer pofozott föl. Úgy éreztem, ha még egy napot abban a házban kell töltsek, belehalok. Költözés előtt álltunk, én azon gondolkodtam, hogy apámmal maradjak-e, vagy leköltözzek anyukámhoz. Ezért megkértem apámat, hogy válasszon: vagy én maradok, vagy E.
    Válasz: “kislányom, nem állíthatsz ilyen választás elé”.
    Én: “És ha mégis megkérdezlek?”
    Ő (kis szünet): “akkor E.”
    Ez jutott eszembe elsőnek.
    És még jóóóóó hosszú sor hasonló jöhetne… helyzetek, amelyekben az apám nem velem volt, hanem mindig, mindig mással.

  33. ‘Nem ígértem neked semmit.’
    Ismerek/ ismertem egy bizonyos férfi típust (elköteleződéstől rettegő, munkamániás fajta) aki örök mentsvárként tekint erre a mondatra.
    Példa: Hónapok óta randizunk. Közös programok (mozi, vacsi, séta stb.) heti 2-3x találkozás, ottalvás, sms/whatsapp/viber, facebook, emailek folyamatos kommunikáció írásban de szinte sohasem szóban! azokon a napokon amikor nem találkozunk) és egyszer csak kiderül, hogy rajtam kívül még két másik nőt is hülyít. Én kifejezem hogy ez mennyire szemét dolog és hogy rosszul esik. Emberünk ilyen és hasonló helyzetekben gyakran elsüti ezt a mondatot.

    • Ráutaló magatartás, hallottál-e már róla picinyem?! (mármint mondani ezt neki)
      Erről jut eszembe, egyszer kavartam egy hasonló görénnyel, voltam vagy 22 éves, belezúgtam, rohangáltam be hozzá a kórházba amikor levették a benőtt körmét vagy valami hasonló módon küzdött az életéért már nem emlékszem, na és akkor nem értettem, mit bámulnak meg vigyorognak a szobatársai, utólag jöttem rá, hogy nem én voltam az egyetlen liba, aki berohangált hozzá. Na, például ő úgy szakított velem, hogy nemes egyszerűséggel eltűnt. A munkahelyén keleltt felhívnom, hogy ékesszólón elküldjem a jó édes ….. retkes….-ra. Végighallgatta 🙂

    • Ez nekem is megvolt. Két hónap találkozgatás után dobott emailben. Róla is kiderült utóbb, hogy egy vagyok az háromból. Érdekes módon később még évekig próbált velem kommunikálni írásban, még most, az esküvőm után is bepróbálkozik néha.

      Hogy én milyen sokáig nem értettem meg, hogy miért csak írásban…! Ezt a tudást átörökítem majd valahogy az utókorra.

  34. Én alapvetően nagyon komoly és fiús lány voltam, magamnakvaló, nem nagyon szerettem barátkozni, akkor is főleg fiúkkal. Kísérletező-felfedező voltam, és állandóan rajzoltam-terveztem. Most képzőművész vagyok. Sokáig tartott legyőzni és helyre tenni a szülőktől 33 éven át folyamatosan kapott rémségeket (akkor haltak meg, egyszerre). Elsőgenerációs értelmiségiek voltak.
    Anyámtól:
    “sose mosolyogsz, pedig ha mosolyogsz, sokkal, de sokkal szebb vagy. Így nem fogsz kelleni senkinek.”
    “Vigyázz az öcsédre, te vagy a nagyobb. Látod, ő mennyit mosolyog, igazán tanulhatnál tőle.”
    “Rémes az ízlésed. Hordjál már valami normális ruhát, ami kiemeli az alakodat.”
    “Legyél már egy kicsit kedvesebb ehhez a fiúhoz, így nem fogsz kelleni neki.”
    “Ha ebben a ruhában leszel az esküvődön, nem megyek el.” (nem lett esküvő, nem miatta, hanem azért, mert rájöttem, hogy csak cseberből-vederbe kerülnék)
    “Nem gondolod, hogy amit művelsz, az kimeríti a kurvaság fogalmát?”
    Amikor tényleg férjhez mentem egy általa gyűlölt jelölthöz (a házasság tényét csak lenyelni tudta, elfogadni soha) ez volt az útravalója: “Ezt aztán már nem szabad, hogy elrontsd. Remélem, képes vagy rá.”
    A lányomat nyaraltatta: “Ha a kényelmed neked fontosabb, és azért nem jössz velünk, mert fontosabb a dolgod, mint a lányod, akkor ne csodálkozz, ha elhidegül tőled.”
    Amikor viszont lementem a nyaralóba, egy barátnője volt ott: “Sajnos neked már nincs hely, nem maradhatsz éjszakára.”
    Ha segítséget kértem tőle, hogy vigyázzon a lányomra (a férjem már elköltözött, egyedül voltam): “Jobb lenne neked, ha egyedül lennél, nem gondolod? Én jobban tudnék vigyázni a gyerekre, és nálunk legalább rendet is tanulna. Egy gyereknek rend kell, és ezt te nem tudod megadni neki.”

    Autóbalesetben haltak meg, tudattalan öngyilkosság, nem bírták a feszkót velem. Kár, hogy a lányomat is magukkal akarták vinni a mennyországba. Szerencsére nem sikerült.

  35. Nem annyira brutális, de azért beszédes:
    – Neked is csak megszületni volt nehéz!
    Én vagyok a családban az egyedüli diplomás (diákhitelből), nem panaszkodós fizetéssel (haza-hazautalva belőle), fővárosban, sok és jó barátok támogató, ingergazdag közegében.

  36. Ja és a legfrissebb: “Ha ez vigasztal, vele ugyanúgy nem lesz semmi, ahogy veled sem” – miután megbeszéltük, hogy mi most nem leszünk egy pár, majd mintegy másfél óra múlva volt szerencsém belefutni a jelenetbe, amint épp a falnak csűrve smárol egy újabbal, s ezt felróttam neki egy könnyed anyázással egybekötve.

    • fúúúj ezt de gyűlölöm…hogy egy félmondatba belesűríti a feltételezést,hogy annyira hülye vagy, hogy önmagadtól egyáltalán semmi nem jut eszedbe…ááááááááááááá

    • anyám úgy gondolta, ha bármi hazugságon rajta kapott (ritkán buktam le), akkor az tuti nem az én agyamban születhetett meg, csakis valamelyik barátnőm bújtatott fel. Feltételezem, ennek az volt az alapja, hogy “az én kicsi lányom sosem hazudik nekem, hát nem ilyennek neveltem és a mi viszonyunk olyan barátnői”.
      millió ilyen húzása volt. Még most is sok van, csak már tetőzve azzal, hogy észre sem veszi, épp a tőrt mártotta meg a szívemben/gyomromban/akárhol.

  37. Most, hogy végigolvastam a kommenteket, az első reakcióm ez: azt a kibaszott sebfeltépős kurvaeget!!!!!
    Nem gondoltam, hogy még mindig ennyi az indulat bennem. Fáj, fájnak és egyre több jut eszembe.
    “te is x lábú vagy, mint X.Y. Kis nyooroncok 😀 ” – nagybátyám viccesen, kb 10 lehettem, és akkor már amúgy is elég sokminden zavart a külsőmben, többek között ez is, és nem tudtam ellene tenni semmit! De így visszanézve nagyonis szép és csinos voltam MINDIG!
    “csak nehogy meghízz!” – apukám, 2-3 hónappal szülés után, amikor úgy néztem ki, mint 17 évesen. A hathetes kontrollon a doki megkérdezte, hogy miért is voltam kórházban, küreten?
    “akkor kezdődtek a bajok, mikor a fiunk megszületett, azóta nem akarok szexelni meg stb….” – hát igen, elég érzékenyen érintett, hogy hazajöttünk a kórházból, ő egy hónapra elment dolgozni (egy hétről volt szó!!!), a gyerek nem ismerte meg amikor hazajött, és volt, hogy részegen felhívott egy kocsmából, hogy milyen jófej csajjal találkozott és hogy beszéljek én is vele. Máig nem érti, hogy ezzel mi volt a baj?!
    “másnak úgyse kellesz ilyen külsővel” – nem ezekkel a szavakkal, de a lényeg ez, utalva a túlzott szőrképzésemre testszerte.
    “ezt nem gondoltam volna” – anyukám kedves mondata érettségibizi kiosztásakor
    “ugyanazt fogod visszakapni a gyerekeditől ahogy most viselkedsz velem” – anyukám. Naná! Hát, ezt bebukta, mert közel sem! Van, ami sokkal rosszabb, van, ami sokkal jobb, de alapvetően össze se lehet hasonlítani.

    Most ennyi. De van még, majd eszembe jut biztos

    • ““ugyanazt fogod visszakapni a gyerekeditől ahogy most viselkedsz velem” – anyukám. Naná! Hát, ezt bebukta, mert közel sem! ”
      szintén zenész, szó szerint így.

      és ja…: “azt a kibaszott sebfeltépős kurvaeget!!!!!”

      békés, áldott ünnepeket mindenkinek és sok locsolót! 🙂

      • És még minden szépet és jót és sok löhögést és olyan pillanatokat, amikről, ha beírjátok a “jó nekem”-be, mindjárt sok térdeplésre alkalmas növény jusson eszembe!

      • Anyám is annak drukkol, hogy ne legyek jobb, mint ő volt. Értem, és mégsem, persze, saját magát szeretné felmenteni.

        Az egyik expasija sokáig terrorizált részegen, “csak” verbálisan. Elköltöztem, mert nem bírtam tovább, persze én lettem a szaralak, mert magára hagytam. Később megkaptam, hogy “Miért nem rúgtad ki” – mármint én az ő pasiját. Hm.

      • Jaja, az en anyam is nagy karorvendo, vagyis szeretne lenni. Az akaszt ki a legjobban, amikor a gyerekemmel beszel, es hallom a velem kapcsolatos negativ sugallatait. Jo messze van, keveset tud artani, ez a nagy oromom.

          • Igen, mar eljutott idaig a helyzet, de azert engem nagyon rossz erzessel tolt el ezt hallani, mert tudom, milyen rafinaltan manipulativ. Inkabb lenne nyiltan gonosz vagy durva, meg az is kezelhetobb, mint az alattomos, gyokerszintrol eredo alaasas mezesmazba bugyolalva.

            • nagyon ertem. anyosomektol es apamtol ezt kapom, kapja a gyerek… nekem a tapasztalat az, hogy a gyerek annyira szereti oket, hogy menne menne es hisz es menne… en meg felek, hogy megy.

            • Szerintem hallgass a szivedre, es allj a gyereked – es magad – melle, egy nap meg fogja erteni. Ha hagyod, azt nem. Kozben tudom, hogy ez mennyire nehez, nekem is evekbe es harcokba es oruletekbe telt. De mielott toresre vittem a dolgot, eveken at probaltam 1) megerteni, rengeteget gondolkoztam es elemeztem a helyzeteket, mig vegkepp kirajzolodtak a semak es a valodi mozgatorugok, manipulacional ez a lenyeg 2) megvaltoztatni, javitani, de nem lehetett.

  38. “úgyse fogod csinálni, úgyse lesz rá időd” – ezt anyukámtól nagy általánosságban mindenre, amit kitaláltam magamnak, hogy szeretném. Pl kertészkedés, ilyesmi.
    Meg a gesztus tőle, hogy ha jött hozzám valaki csakádtag, akkor nála találkoztam vele, mert én nem tudok rendet tartani meg ciki hozzám bejönni, bezzeg ő! Mondjuk ő rendmániás, de ezt is csak kb 10 éve tudom.
    A legalapvetőbb meg a búra alatti nevelésem, miáltal sem a világról, sem magamról nem tudtam semmit megtapasztalni és a mai napig próbálok rájönni egyszerű mindennapi dolgok (rutinok) menetére és kivitelezésére. Iszonyatosan nehéz!

    • tényleg az. Nekem nagyapám mondta, mikor nem diplomáztam le rögtön abszolutórium után (szerintem nemcsak azt nem tudta, hogy ez a szó mit jelent, de még talán ki sem tudta volna ejteni, négy elemit járt a háború alatt), hogy “Te már nem fogsz soha lediplomázni” Két év múlva megcsináltam mindkettőt, és annyira hülye voltam, hogy még én vittem sütit, hogy na, ünnepeljük meg, és köszönöm, hogy taníttattatok.

  39. Igen, az ember úgy eltemeti magában ezeket, olyan mélyre, hogy sose jöhessenek elő, egy csomó mindent elfelejtettem én is és most előugranak.
    Ömlik kifelé a szar a zsákból.

    Nekem most könnyebb valahogy, annak ellenére, hogy mennyi elásott dolog jött elő.

  40. Döbbenek, haragszom, sírok, nevetek a soraitokon.

    Nálam: “Nem kell a szereteted, ez irányított szeretet” – arra célzott, hogy csak anyám mondja, hogy szeressem, miután elváltak, hogy több pénzt adjon. Imádtam eddig, pedig egy alkoholista fasz volt, de ezután nem akartam látni. 12 éves voltam.

    Férjem pedig épp tegnap fapinázott le, mert keveselli a szexet. Előtte mondtam neki, hogy szeretném, ha jobban figyelne rám közben. Már azt is találta mondani, hogy nem vagyok elég önzetlen, mert nem szexelek, ha beteg vagy fáradt vagyok, vagy csak nincs kedvem. A tököm tele van ezzel a témával, és persze velem van a baj. Mindig.

    • Ő meg fafütyi, vagy fakuki, vagy fafasz! Vagy ragozhatnánk reggelig, és ez nem az ő érdeme, hogy ilyen sokféleképpen lehet leírni hogy faszfej! A szex az ajándék és kölcsönös és szép és áldás! Ha neki eszköz, akkor legalább fizessen érte, baszódjonmeg!!! (ájjáj, már nagyon mérges vagyok! De nem baj, legalább kitombolva-lehiggadva megyünk neki a szentestének… :p ) El ne hidd egy szavát se, tegyél rá magasról és legyen boldog a jobbjával avagy a baljával!

      • Köszi 🙂

        Valamint túl emancipált is vagyok, gondolom, mert nem teljesítem a házastársit. Nem, neki elemi igény, amit nekem ki kellene elégítenem. Lehetőleg úgy, hogy nagyon vágyjak is rá. De hogy vágyjak valamire, amit ki akarnak követelni tőlem? És egyszer is nemet mondok, rögtön frigid picsa leszek, akkor is, ha előtte egy hétig szexeltünk? Pedig én szeretem a szexet, de így nem.

        Jobbjával 🙂 Vagy mással, ahogy tegnap megígérte. Mondjuk ezért bocsánatot kért.:(

      • a fakukiért külön köszönet
        elképzeltem magam előtt a jelenetet, amikor elhangzik a fapina és ez a válasz hangzik el: te meg egy fakuki, vagy még inkább fakukika vagy
        🙂