tűrhetetlen

melléknevek sorozat 10.

ez egy fosztóképzős melléknév

a tűrhető antonimája

de erre még visszatérek

Volt idő, amikor én is egyszerűen gondoltam ezt. És nem csak a mások életéről, hanem — főleg — a sajátomról. Önismeret, őszinteség, bátor döntés. Konfliktusok árán is, igen. Hogy is lehet másképp? Van, hogy elszúrjuk, de akkor újratervezés. Mert csak egy életünk van, és az évek könyörtelenül mennek, meg azért is, mert hazugságban, abban, ami lehúz, nem lehet létezni. Az ember mélyen, belül egyértelműen érzi, hogy hogyan szeretne élni. Hogy jó-e neki a jelenlegi helyzet, vagy nem, és ha nem jó, akkor szembenéz, dönt, vállal, változtat. Tudja, mi van. Tudnia kell, mert valami belülről suttog, bököd, kiabál. Erről szól a világirodalom és az összes film. Hova megy Nóra? Három gyereke van. Mégis megy. Hát nem?

Hát nem.

Az elsőbbség nem ám a valóságé, az igazi jól-lété, a tiszta, egyértelmű viszonyoké, a szép elköszönésé, meg azé, hogy a belső hangra hallgatunk, valamint nem megyünk le kutyába. A magyarázatoké az elsőbbség. Mantráké: amit magunknak ismételgetünk. Mások mondataié. Hogy ki mit akar tőlünk. Hogy ne legyen konfliktus. A hatalomé az elsőbbség. Már rég nem arról van szó, hogy mit akarsz, hogyan érzed magad, hogyan szeretnél élni, erről nem is lehet szó, mert mindenki mindent akar tőled.

Arról van szó, merre vezet egyáltalán bármilyen útvonal a nyúlós-ragacsos közegben, és melyik keskeny járatban férsz el a legjobban. Hogy miért jár a kisebbik szankció. Hogy mivel tudnak sakkban tartani. Nemláthatodagyerekeket-, nembeszélekveledtöbbet-sorsok, szeméthűtlenfeleség-, éhenhalsz-, milyenemberazilyen-, nemtarthatodmeg-, megkeserítemazéleted-sorsok, akárhová nézek.

Néha egy-egy tiszta pillanat: tudod, hogy meg kellene tenned, tudod, hogy hazug lózungok azok, hogy kitartás, kompromisszum, hogy sajnos, manapság mindenki lecserélhető, hogy nem érdemes eldobni egy fellángolásért, hogy másnak még rosszabb, meg hogy minden házasságban vannak hulllámvölgyek. Évek közönye, önérdek, alig leplezett önzés, hatalmi játék, módszeres bűntudatkeltés az, amit a nagy csével írt család jelent. Ő titokban csalt, a tiéd szerelem. Vagy csak plátói vágy, röpke majdnem-viszony, fejbenszerelem, katalizátor. Vagy épp semmi, csak az, hogy nem így akarsz élni, és nem bírod már. Ő elsunnyogta a maga bűnét, te eléálltál. Ő a becsapott, az, akit átvertek, és akinek igaza van, és akit majd mindenki megért, hogy téged annál jobban elítéljen. Hogy neki jó-e, így, veled? Olyasvalakivel, aki nem szereti, aki másképp élne, akinek ő csak körülmény, teher, viszolygás? Dehogy jó. Rég nem jó. De a helyzetet fenn kell tartani, és ez olyan erős parancs, hogy nem számít a saját boldogsága sem. Az énkép számít, a család számít, a kifelé mutatott kép számít, és hogy a valódi folyamatokkal szembe ne kelljen nézni, jaj, ne, semmiképp.

A verkli számít.

A férjed azt mondja, hogy csak a pénzéért vagy vele, az igazság az, hogy te a kudarcba fulladt családra tetted fel elmúlt, fizetetlen éveid, és semmi esélyed nem lenne egyedül, megbüntetve megállni a lábadon. Pedig ezt szeretnéd. Még a családi pótlékot is neki utalják.

Ő — és még hányan — képes lenne olyasvalakivel maradni a Család nevében, akivel nincsen semmi közös, egymás elől menekültök a lakásban. Akivel már rég elveszett az, amiért érdemes elköteleződni.

Fogalma sincs neki se, hogyan volna jó élni, nincs már meg a mértékegység és a mérőeszköz. Fél.

És egyszerűen jobban jársz, ha elhiteteted magaddal, hogy ez nem is olyan rossz. Hogy lehetne rosszabb is. Méltóság, emelt fő, elégedettség? Ugyan. Mert erő, nagy erő kellene a változtatáshoz, és pont erő, az nincs, ez a helyzeted lényege. Megpróbálod valahogy kielégítőnek érezni azt a keveset, ami lehetséges, és nem nagyon gondolni arra, milyen is lehetne az élet.

Nem a legbelső nyüszögés a legerősebb, ó, nem. Az luxus, hogy arra figyelhetni módunk van. És nem is a gyerek érdeke vagy az anyagiak a legerősebb. A legerősebb az, ami köt. A félelem a legerősebb, a tehetetlenségi erő.

Mondok még valamit erről a szóról, hogy tűrhetetlen. Ha rendszerben gondolkodunk, és arra minket, akik évtizednél többet bolyongtunk az ELTE nyelvészeti tanszékein, igencsak rászoktattak, akkor megállapíthatjuk, hogy nem is a tűrhető és a tűrhetetlen az antonima-pár, hanem a -ható/-hető és a -hatatlan/-hetetlen képzőbokrok: kimondható–kimondhatatlan, látható–láthatatlan. Nem mindig: *tehető–tehetetlen.

De van olyan melléknévfelfogás is, amely szerint a vágyott, az ideális, a tökéletes vagy a megfelelő a tűrhetetlen antonimája.

Hát nem érdekes?

19 thoughts on “tűrhetetlen

  1. Életbátorság kell annak, aki a belső nyüszítés alapján úgy érzi menni kell, jó nagy adag életbátorság! És akkor utána már megteremtheti azt az életet, amire mindig is vágyott.

      • Ne haragudjatok, utólag jöttem rá, hogy tök félreérthető voltam. Nem mintha attól sokkal könnyebb volna, de nem a házasságomat lúgoztam ki, hanem a legmélyebb barátságomat. Egyelőre úgy néz ki, jót tett a biliborítás, de tapasztalatból tudom, hogy nem szabad előre inni a változásokra. Majd ha egy év múlva is ez a felállás marad, ami most van, akkor tudok majd hinni a tartósságában.

  2. Jaj, ez az “egymás elől menekültök a lakásban”. Mikor enyém a konyha, övé a pince (vagy fordítva, nálunk ez volt a küszöb alatti döntés), és ha nyílik az ajtó, összerezzenünk. Kölcsönösen. Mióta külön élünk, meg tudjuk ezeket (is) beszélni, van távlat, ahonnan nézzük az együtt töltött sok évet.
    Ami miatt a gyerekek apukájának sosem mertem volna szólni, csak némán bőgtem hajnalban a klotyón, azt a kedvessel most két mondatban megbeszéljük. “Nekem ez meg ez nem jó így, másképp jobb lenne.” “Értem, rendben, akkor próbáljuk meg úgy, ha nem megy, újratervezés.” Ha annak idején 22 évesen így kezdtem volna…

  3. Az élet nehéz, szerintem.
    Lehet, hogy nincs igazam, ha valaki levezetné nekem pontról pontra, hogy miért nem nehéz, miért könnyű, én borzasztóan boldog lennék, de azt hiszem, nem nagyon fogja senki, mert nem könnyű.
    Van a sok teher, szemét, ami húz vissza.
    Nekem is van megírt sorskönyvem, az eredeti, amihez még szerencsétlenségemre jól is passzolok, “Jó kislány, kiegyensúlyozott nő” blabla…, a többit el lehet olvasni a magazinokban.
    Közben meg sose voltam ilyen, én egy magányos lélek vagyok, nem szó szerint, de alapvetően az, “Hagyd meg a szabadságom, én is meghagyom a tiédet.” módon.
    Azon bukott el az egész betervezett életem, hogy elkezdtem rosszul lenni testileg.
    Nem volt semmi orvosi bajom, de tele voltam tünetekkel, állandó megfázás, szédülés, bedagadt szem, gyengeség, fájdalmas menstruációban fetrengés, sokszor majdnem ájulás, görcs a hátamban stb…
    Okosabb volt a testem, mint én, ő mondta, hogy “tűrhetetlen”.
    Nem kívánnám vissza azt, amikor “tündérkének” hívtak, a lelkem mélyén utáltam mindig, hányingerem van, ha rágondolok, ez sok szakadáshoz vezetett a kapcsolataimban, de OK, nem bánom.
    Most ezerszer jobb.
    Akkor azt éreztem, hogy az mocsár, most meg már kinn vagyok a szárazon, valahol Nóra voltam én is.
    A tűrhetetlen, az tűrhetetlen, meg lehet bele betegedni, azt meg nem lehet már figyelmen kívül hagyni.
    De nehéz változtatni, kétségtelenül, nagyon.

    • “a többit el lehet olvasni a magazinokban”
      Francba velük. Az a baj, hogy pont a lényeget nem írják meg. A folytatást, ez eredményt. A keserűséget.

    • Bizony-bizony. Én is elhatároztam, hogy soha többet szédülés, szapora szívverés, hajhullás, gyomorfeszülés. Ha kicsit is befigyel valamelyik, már nézek is körbe, és üvöltök.

  4. A terapeutám javasolta Nórát. Beletrafált.
    Miközben folyamatosan küzdök néha leordítom a saját fejem. Mi a frászt képzelek???? Még munkám sincs! Mit csinálok a gyerekekkel?? Hát nekem semmi sem jó???
    Hát az első bekezdést akarom, basszameg!
    Egy ismerős tegnapi gondolata: Fájdalomdíjként tarts szeretőt a börtön-házasságod mellett. Lehetne így is, ha nem okozna fulladásos halált. Mittudomén…

  5. Én csak idén kezdtem érezni, hogy pörögnek az évek, és hogy csak egy életem van. Van egy mély, belső vágyam, és arra jutottam, hogy ha a 2015-ös évben ez nem fog megvalósulni, akkor újratervezés. Egy évem még van rá, több nincs. Így gondoltam.

  6. Szoktam azon töprengeni, hogy az ilyen megfeneklett, kiüresedett házasságokban miért mindig csak ez a “beszeretőzés” van. Egyre inkább úgy tűnik, mintha ez is ilyen tanult viselkedés lenne, minden irányból dől az emberre, ránk, hogy a párkapcsolat az emberi lét kiteljesedése. Filmek, könyvek, dalok, mind arról, hogy most ezért-azért szar, de ha majd megleljük az igazi párunkat, akkor. És hát, mennyi hiányt kellene kipótolnia az életben annak a megváltó szerelemnek, egyszemélyben a kárpótlás a nem minőségi, nem működő kapcsolatokért, előző szerelmek, szülők, rokonok, fals baráti kör. És nem azért, mintha a szürkére elkoptató időszak után a szerelem nem lenne fasza, meg remek elbindzsizni azzal is, hogy ő rám nézett, én rá néztem, szép a szeme.
    De miért nincsenek olyan narratívák, hogy a nő világát hirtelen az billenti helyre, hogy belép cintányérosnak a tűzoltózenekarba vagy nekiáll bélyeget gyűjteni vagy mégis megcsinálja a phd-t?

    Amúgy nagyon tetszik a nyelvészeti töprengés a végén így, úgymond az élet kontextusából kiragadva.

    • Azért nincs, mert egy nő életének értelme a család, a párkapcsolat, a gyerek. Esetleg még a templom ugye. A te boldogságod, ha nem tudnád, az, hogy moshatod egy pasi gatyáját két gyertyafényes vacsora között. Aztán a gyertyafény ritkul, a mosás meg sűrűsödik, ha jön(nek) a gyerek(ek).

    • Sokat gondolkodtam azon, amit írtál.
      “megfeneklett, kiüresedett házasságokban miért mindig csak ez a “beszeretőzés” van”
      “miért nincsenek olyan narratívák, hogy a nő világát hirtelen az billenti helyre, hogy belép cintányérosnak a tűzoltózenekarba vagy nekiáll bélyeget gyűjteni vagy mégis megcsinálja a phd-t?”
      Nem világos, hogy a kettőt együtt hogy gondolod? Értem ezalatt, hogy a szar házasságban maradva úgy billenjen helyre a nő, hogy talál magának más elfoglaltságot? Vagy arról beszélsz inkább, hogy a szart nem tűrve, de a boldogságot nem mástól remélve másban és nem párkapcsolatban találja meg a teljességet?

      • az utóbbi. mostanában annyira kevésnek látom azt, hogy mennyire akörül forog a világunk, hogy nincs férfi az életemben, vagy van, és vele milyen, milyen lehetne, milyennek kellene lennie, miért ilyen, kivel lehetne másmilyen, lehetne-e egyáltalán másmilyen…. és ez egy minden kapacitást lefoglaló issue.
        szeretnék, nem is, jól esne látni olyan történeteket látni magam körül, amelyekben arról van szó, hogy nők kiteljesednek másképp is. nemrég láttam azt a mesét, a Brave-et, az például teljesen úgy hatott rám, mint egy friss szellő.

  7. Ó, de szívesen küldeném a hugomnak (Nóra és épp válik, de aztán mégsem, kisemmizték, csapdában van, stb.) ezt most. És a tűrhetetlen életből egy még kilátástalanabb felé navigál. És még királyfi sincs, szépszemű, rajongó, még a láthatáron se. Még olyan se, akiért ő rajonghatna titokban. A píédzsdít javasoltam én is. Ki tud ajánlani valami táncterápiás, önsegítő női csoportot?

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s