nagyvonalú

melléknevek sorozat 18.

ez is összetett szó: az első tag melléknév, jelzője a másiknak, és az összetétel -ú/-ű képzővel van ellátva — a tövet, az összetett szót nem használjuk

ellágyulok az -ú/-ű képzőtől

Tekintélyes mennyiségű nagyvonalúság kell ám a létezéshez.

A túléléshez és a kiteljesedéshez is. Ahhoz főleg.

Először is: vállvonás, engedékenység kell. Leszarás, önélmény. Az az élmény, hogy mindegy a másik, nem ront rajtam, nem lóg a látóterembe, mert én a magam dolgaival foglalkozom. Nem ő a hibás, és nem tőle függ a jóllétem. Enyém a felelősség, a meló és az öröm is. Nem figyelem, nem lesem, nem foglalkoztat. Ha jön felém, odafordulok, igyekszem örömömet lelni benne. Ha nem jó nekem a jövése, leengedem a kezem.

Van, aki szerint ez önzés, önfejűség. El vagyok szállva, nem vagyok hálás, és senkire nem vagyok tekintettel. Hát kire kéne? Nem fog senki a füles fotelhez kísérni engem, hogy gyere, Éva, látom, nagyon fáradt vagy, ülj le kicsit, mesélj. Nem fogja senki helyettem rendbe hozni az egészségemet, a testemet, az életkedvemet. Aki így kritizál, az elfelejti, hogy nem csak a siker és öntudat az enyém, hanem előtte történt egy s más. Én nem reklamáltam, nem követeltem semmit a világtól, nem hibáztattam másokat, hanem megfogtam a nehezebb és szálkás végét, megemeltem egyszer, és aztán még nyolcvanhétszer. És nem is én állítom, hogy amit elértem, az hű, de jó és de menő, nekem ez folyamatos küzdelem magammal meg a világgal. Hanem ő interpretál így, neki (a kritizálónak) tűnik az eredmény (már ahogy a blogon látja) ennyire jónak, épp azért, mert a maga életében erre — erőfeszítésre, eredményre — képtelen. Aki csinálja, érti ezt, az tudja, hogy ez “önző” üzem.

Mindenki, aki így kezébe vette a sorsát, ugrabugrálósan van jól azóta, és joggal büszke magára.

Szerintem a világnak is az a legjobb, ha én nem a sült galambot várom, reklamálva repülési tempóját. Vagy legalább a számat kinyitom, ha már felém tart. Jobb az mindenkinek, ha én nem panaszkodom, nem másokon pörgök, nem követelek mindenfélét tőlük. Ha nem süllyedek a meg nem kapottak miatt közönybe és pesszimizmusba, hanem felelősséget vállalok a dolgaimért, nem másra hallgatok, változtatok, kemény munkát teszek bele, és aztán — igen — öntudatom is van, amikor eredményt látok. Mert az jó érzés. Varázslatos.

Annak a problémája miatt sem forgolódom álmatlanul, akit pedig szeretek. Nem kell bírnom az övét. Ha kér és tudok, segítek.

Akkor se a másikon rugózok, ha provokál, feszül, rosszat akar. Világosan látom, mi kinek a problémája. Elég nekem a magam élete.

Persze mindenkit lehet zavarba hozni, kellemetlen érzéseket kelteni benne. De ezzel mit mondtunk? Fél napig foglalkoztat. Ha valaki erre a zavarkeltésre, lehúzásra megy rá szándékosan, az nem az én problémám.

És hát… aki nagyon szeretett, elment. A szeretése itt maradt, megerősített, belém épült, mint izmaimba a glikogén. Nem kínlódom rajta, nem nézek utána. Vakít a szembefény, amerre ment.

Tehát engedékenység.

És van a másik fajta nagyvonalúság: a kifejezett gesztusok. Észreveszem, hogy a másiknak mi esne jól, hogy épp nem találja a bankot, vagy jobban elférne, ha odébbülnék. És nem akadok ki, nem érzem vesztesnek magam, kettőnk interakciója nem zéró összegű játszma. Adok, nem mert elvárják, hanem mert van miből.

Lett.

Olyan, mint ha megtízszereződtek volna az energiáid, írja a régi olvasó.

Mondtam már, hogy megőrülök a kisgyerekektől? Néha a sajátjaimtól is, de őket elég nagy erőkkel igyekeztem olyanná nevelni, hogy ne legyen bennük az a speciális, mindenért anyát ugrasztó elvárás.

Jön egy kisgyerek szembe. Nem elég, hogy recseg a motorja, amelyen robog, még fejhangon vijjog is. Elbűvölt anyja mellette. Én négy szatyorral, vagy huszonöt kilóval fölfele, szemben. A járda hetven centi. (Pedig itt járnak a vakok is.)

Letérek az úttestre. Kerülök.

Régen haragudtam ezért. Miért nekem kell. Minek motorozik itt. Meg vijjog. Ma már nem haragszom. Elmúlt. Nem szerettem meg a vijjogást, persze.

Miért nem tudsz nagyvonalú lenni? Hogyan lettél kicsinyes sérelemvadász? Miért nem bírod cérnával?

Csak megalkuvásból, illemből engedtél, mondtál le eddig, kényszerűen, és ebből eleged van. Elvárták tőled, te meg igazodtál. Mártírság volt, nem szabad, meggyőződéses adás.

Ki vagy zsigerelve, leszívtak, úgy érzed, a létük is megfoszt valamitől.

Közösen vállalt feladatokból kioldalgott a társad, roskadozol egyedül — miből legyél nagyvonalú?

Játszmákba süllyedtél, védekezel folyton.

A tél még benned borong.

Nem vagy rendben magaddal, szeretnél sikert, szépséget, könnyűséget. Irreálisnak tűnik, úgy érzed, ez már mindig így lesz, és akiknek sikerül, azok mindig mások (és nekik persze könnyű).

Nincs önbizalmad, nem hiszel a világban való jelenléted jogosságában. Félsz az emberektől, félsz, hogy érzik, hogy megizzadtál, hogy meglesz a véleményük, ha sáros a kabátod, ha királykék a sálad, félsz, hogy megszólnak. Azt hiszed, csak te szorongsz, csak neked nehéz, mindenki másnak könnyű.

Az emberek tényleg kicsinyesek, és te csak reagálsz, ugyanúgy.

Azt hiszed, az éber, ugrásra kész “nekem ez jár” attitűdtől több lesz neked. De kevesebb lesz.

Túl sokat netezel, mások kommentjei kialakítottak egy beszédmódot, amelyet elsajátítottál. Jó érzés csapatostul hőzöngeni. Hobbiddá tetted, hogy másokat less és megszólj, mert ebből meríted az önbecsülésedet, ettől érzed erősnek magad.

Nem érted és nincs is kedved megérteni, hogyan működnek az emberek, miért pont úgy, azt hiszed, direkt csinálják, ellened. Azt hiszed önkéntelenül, másnak is az a normális, ami neked, és mindenki hasonlóan működik.

Elrobog a motor. Nem haragszom, de tudom, amit tudok. Például azt, hogy én megköszönném, mégpedig mosolyogva.

De félóra múlva, gondolataimba merülve a nyilvánvalóan közeledő ovis kertésznek én felejtek el köszönni, és örülök, ha ő is nagyvonalú.

17 thoughts on “nagyvonalú

  1. Köszönöm, ez most nagyon jól jött. Jobb, mint egy asszertivitás tréning.
    Van két megkeseredett kollégám, akik pont így: “Jó érzés csapatostul hőzöngeni. Hobbiddá tetted, hogy másokat less és megszólj, mert ebből meríted az önbecsülésedet, ettől érzed erősnek magad.” Napok óta tűnődöm rajtuk, és most szinte tálcán jött a megfejtés.

  2. ez nagyon tetszik, és tökre igaz. és általában én vagyok a fura meg a beteg, hogy leszarom, hogy beparkol a kinézett helyemre az előttem lévő (na jó, kivéve, ha nagyon kell pisilnem 🙂 ), vagy sokára hozzák a kaját, vagy mittudomén. hát van ilyen, egyszer úgyis kihozzák. nem tudnak érdekelni általában az apróbb hülyeségek. kivéve az előjogok nagyképű fitogtatása (nem azért tolakodok be eléd, mert hopsz, nem vettelek észre, vagy sietek, hanem mert audim van, és te baszd meg, például. vagy beléd fojtom a szót, de nem azért, mert annyira kikívánkozik ez a szép mondat, hanem mert megtehetem és leszarlak.) most bocs az autós példákért, de azok gyakran szemléletesek. majd erről még kell valamit írnom a másik poszt alatt is 🙂

  3. “”Annak a problémája miatt sem forgolódom álmatlanul, akit pedig szeretek. Nem kell bírnom az övét. Ha kér és tudok, segítek.
    Akkor se a másikon rugózok, ha provokál, feszül, rosszat akar. Világosan látom, mi kinek a problémája. Elég nekem a magam élete.”

    evek ota ezeken dolgozom… jo hogy kimondtad, igy egy picit meg kozelebb kerultem. 🙂
    getting there.

  4. “a létük is megfoszt valamitől” ezt éreztem évekkel ezelőtt a gyerekeimmel kapcsolatban, csak nem tudtam ilyen tűpontosan megfogalmazni. Köszönöm.

    Ma már olyan jó, hogy nem azért lépünk le időnként az apjukkal, mert elegem van belőlük és nem bírom tovább, hanem mert vágyok arra a helyre, azokra az emberekre.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s