az évek meg csak telnek

Élet csak egy van, a fiatalság elröppen, semmi sem tart örökké. Köbö ez az egy biztos. Hiába tiltakozol. Ezzel nyomasztanak mindenhonnan: hogy a fiataloké a világ, hogy a férfiaknak a fiatal nők tetszenek, hogy lóg a melled, ragyás vagy, hogy ezek visszafordíthatatlan változások, hiába erőlködsz botoxszal és implantátummal. Hogy nem kellesz már negyven évesen sehol és senkinek.

IMG_0212_resize

Régóta figyelem, hogy milyen hévvel pörölnek ezzel az egyszerű ténnyel sokan, meg ijesztgetik vele a másikat.

Át van ezzel itatva minden, a szóhasználatunk, a fogalmaink, a filmek. Férfiak azzal próbálják sakkban tartani a nőket, hogy öregecske is vagy, nem is viselkedsz úgy, ahogy nekem tetszik, majd jól lecseréllek.

Öregszünk, hát ja. De ki nem? Legutóbb a Holtodiglan című regény olvasásakor merengtem el ezen: az igazán gyönyörű, osztályon felüli Amy van ezzel paráztatva, hogy már harmincnyolc. Bezzeg öt éve, amikor feleségül vették — kitaláljátok, mi volt akkor? –, akkor még csak harminchárom volt! De nem ám hogy meghízott, elszürkült, ne higgyétek, még csak gyereket se szült. Egyszerűen harmincnyolc lett, ennyi. A férjének meg huszonhárom éves a szeretője.

Nick eléggé elkeseredett, szexhiányos és sármos ahhoz, hogy hozzájusson egy fiatal női testhez, meg bámulhatja pornón is ugyanezt, de ez hatalmi kérdés. Ha megfordítjuk, és megnézzük például ezt a filmet, meghökkenünk, mennyire szánalmas a fiatal szerető hajszolása. Azt is megtudtuk nemrég, hogy a tizennyolc éves fülöp-szigeteki lányok direkt vonzónak tartják a hatvanas amerikai pasikat.

Mindenki csak egyszer huszonhárom, a formás testűek és az előnytelen alkatúak, a hibátlan bőrűek és a pattanásosak, a hitványak és az izgalmasak is, és a lényeglátásunkon múlik, hogy ezt a személyiigazolvány-tényt mennyire tartjuk fontosnak. Engem soha nem vonzott senki és soha nem is zavart senki csak azért, mert fiatal. Pedig ezzel próbálkoznak rossz érzéseket kelteni bennünk folyton. És csodálkoznak, hogy ebből nem kérünk, hogy ilyen tekinteteket és efféle támadó méricskéléseket, másokhoz hasonlítást, paráztatást nem akarunk. Barnulnak a kisajkak, lazul a hüvelyfal, nemsokára nincs szépség- meg vonzerő-felmentés, egy negyvenes nővel úgy bánnak, mint akárkivel, érdeme szerint — sistergi Huffnágel. A nő olyan, mint a tej! Ebből annyi nyilvánvalóan kiderül, hogy igen sok pornót nézett, és hogy megátalkodottan akar rossz érzéseket kelteni a nőkben, de más nem.

Hát csoda, hogy vagy olyan partnert akarunk, aki nem így néz egy nőre, vagy semmilyet?

És az hogy van, hogy rajtam most ragadnak ott a tekintetek, és velem most kezdtek feltűnő előzékenységgel bánni? Ez micsoda? Nem tudom, ezt fellépésnek, kisugárzásnak, a narancssárga bőrkesztyűmnek tulajdonítsam-e. Annak, hogy már nem látszik rajtam a három gyerek, izmosabb vagyok, mint valaha, hogy nincs egy csecsemő se a hátamra kötve, öltözékem nem játszótérre való? Vagy hogy már leszarom, ki mit gondol, próbálok kedves, pozitív, határozott lenni, nem veszem a lelkemre a dolgokat a húszévesek sebezhetőségével, és nem hagyom, hogy szorongást keltsenek bennem? Esetleg annak, hogy teljesen más helyekre járok, mint huszonöt évesen, és e helyeken kinézik belőlem, hogy ki tudom fizetni a cechet? Vagy hogy nem szorulok senki előzékenységére, az, amit nem használtam sose (mosoly, hogy beengedjen az autós sor), most se kell nekem? Hogy már csak a minőséggel állok szóba, és elnézően szemlélem mindazt, ami valaha oly dizájnosnak tűnt a budai házak konyhapultjain? Vagy hogy “megtaláltam önmagam”, úgy élek, ahogy nekem tetszik, és nem félek?

Én láttam a halált, közelről. Azóta másképp tekintek a testre. A romlás, a diszfunkció, az nem jó, de a romlás és az idő múlása nem ugyanazt jelenti.

Soha ennyire nem voltam otthon a testemben, mint most, soha nem élveztem ennyire az elég alvás, a minőségi fehérje, a tiszta levegő, a kompromisszum nélküli bőrápolás és a sport áldásait. Nagyon nagy dózist kaptam abból az elmúlt években, hogy szép vagyok, jó vagyok, nőies vagyok, és ez nem vehető el. Most már sportos is vagyok, kontrasztos a vádlim és finoman áttűnnek a bordáim a kulcscsontom alatt. Ki hitte volna, hogy pont most? Nem az évek múlása viselt meg engem, hanem hogy nem foglalkozhattam magammal, nyűgös kolonc volt a test, amit ugyanakkor használnom kellett, rá voltam szorulva, de nem sok örömem volt benne. Nem volt a test mögött az én, aki örül neki, becsüli és törődik vele.

A tükörbe nézek, és azt mondom: ez már ilyen, ahol elszakadt vagy heges, az már úgy marad, alapvető arányai nem fognak változni, a hasam is csak majdnem sima. Viszont nem ment szét, nem lóg, nem vált ketté az izom sem. Mit számít az a három halvány csík a jobb oldalán? Én úgy örülök minden pici dolognak. Amikor már reménytelennek gondolom a testem, belenyugszom, akkor meglep: elképesztő változásokra, rekonstrukcióra képes, alig néhány hét alatt. És az már megérdemel egy csodaszép fürdőruhát. És akkor már úszom is rendszeresen. Így működik.

Nincs, aki stresszeljen. Aki a közelében volt, szerette, ezért ki tudott fejlődni az ép, szégyentelen viszonyom a testemhez. Úgy szeretem a szagomat. Úgy szeretem domborodó vénáimat, a kezemen az újabban előtüremkedő ereket, és ahogy a vállizom alatt elvékonyodik a karom. A gyűlölt anyajegyet is szeretem a köldököm mellett. A magas lábboltozatomat, széles és alig 38-as lábfejemet. Ez a test szült három gyereket, harsonás eksztázisra képes, és iszonyú erős. Gyalogol, felnyomja az Istenhegyin a bringát és a tele hátizsákot, lefut tizenöt kilométert, kihordja és kinyomja a majdnem négykilós gyereket, szoptatja két és fél évig, semmire nem allergiás és nem is fázik meg.

Úgy általában az öregedésről még ez jutott eszembe: mindenki öregszik, mindenkinek romlik a teste. Nincs mit egymás szemére hánynunk. Öt év alatt a regénybeli Nick is öt évvel lett idősebb, hízott is, csak rajta nincs az a fitymáló tekintet. Van, aki még ezen a törvényszerűségen felül is árt neki, vagy akire lesújt a sors. Én már azt is nagyon komolyan értékelem, hogy (ha!) megérem a negyvenet. Hogy módom van megöregedni.

Nem tudom, honnan ez a fölény. Hogy fiatalok gúnyosan figyelnek minket, öregedőket? Mi is röhögtünk a nyanyákon, mi is voltunk húszévesek. Én akkor nem magamat éreztem szépnek, hanem csodáltam azt, aki szép, akár fiatal, akár idős. És ők is csak egyszer húszévesek, ráadásul nekik — azt hiszem — sok tekintetben nehezebb, például mert költségtérítéses egyetemre járhatnak diákhitellel, tuti, hogy szőrteleníteniük kell, pornóagymosott partnereik vannak, meg mert azóta lerombolták a régi West Balkánt, azt a varázslatosat.

Van még a kommentelők világa, a férfifölény. Iszonyodom mindenkitől, aki ennyire árnyalatlan és kíméletlen, hogy ennyire fontos neki a kommercializáltan hibátlan test. Aki nem a saját külsejének javításán fáradozik, hanem a nőket szidja, miközben egyes női testrészeket méreget, aki olyan nőkkel példálózva kelt a többiekben szorongást, akiknek a testük a foglalkozásuk: eleve csak tízezerből egy születik olyannak, és ő is főmunkaidőben ápolja meg sminkeli meg edzi meg öltözteti meg fotóztatja magát előnyösen, és mindez neki is csak tíz évre elég — miért kellene miattuk szoronganunk? Játékszernek, szemrágóguminak használják őket önző, éretlen, jogosultságérzetükben pöffeszkedő és természetesen átlagos vagy még rosszabb külsejű férfiak. Valamit kompenzálnak ezzel, mert az igazi öröm forrásvidéke máshol van. Mi dolgunk azzal, aki csereszabatos testeket lát, aki guminői tökéletességhez viszonyít minden testet, aki bekajálja az elidegenedett illúziót, aki azt hiszi, a modell pont őrá mosolyog, aki a pornóból veszi az ihletet a szexhez? Hatalom, kíméletlenség, eszköznek tekintett test — mindig is utáltuk.

Ha valaki, hát én aztán látom a test hibáit, a legapróbbakat is, jár is a szemem folyton. Mégis, nekem a pillanat a fontos, a meghittség, a poén, az intellektus, a személyiség, és, igen, a test is, megbocsátóan és nagy szeretettel, személyességgel, a magamé éppúgy, mint a másiké. Úgy, hogy soha ne szorongjon senkim attól, ahogy rá nézek. És meg is kaptam tőlük azt a speciális fénytörést, a diadalét, hogy én vagyok a legszebb. Akinek a fiatalság volt a diadalmas korszak, a szépség, annak nehéz. De aki harmincöt fölött talál magára? Akkor kezd hosszú távot futni? Murakami Haruki is itt szúrta el: hogy már fiatalon is futott maratont, most meg nem tudja hozni azt az időt.

A másik, hogy ez az egész öregedéspara szerintem olyasmi, mint amikor az irodai dolgozó nagyon unja már az excelt, és összetévesztvén a szomjúságot az éhséggel — ami igen gyakori a nem kellően testtudatos emberek körében –, valami jutalmazó élményre sóvárogván betol egymás után két Mars szeletet. Nem az öregedés, a test fakulása a baj. Az élet hiánya, az elemi ingerek, a valóságos, boldogságos momentumok nélküli létezés a baj. A rémület, hogy talán ennyi volt az élet, hogy mindig ugyanazokban a megalkuvásokban kell kibírni, és nem jön már semmi más. Ez az életközépi válság, ez az öregedés. Teljesen abszurd az az élet, amelyet a határidő, mélygarázs, üvegfal, 4D-s mozi, ALDIs bevásárlás, rögzített tévésorozatok, rendelt pizza tölt ki, húszévesen is az, csak akkor még jobb az ellenállóképességünk, valamint nem gondoljuk, hogy ez már mindig így lesz. A fúvó szél, a szikla érdessége, a felforgató érzés hiányzik, az a ragyogó szempár, meg az, hogy a nyakadba ugranak. A negyvenesek a befuccsolt életüket, a mókuskereket, a rossz döntéseik következtében leszűkült mozgásterüket, a szabadsághiányt és az alakoskodást, a megfelelésre alapozott életet szenvedik meg, de mindezt könnyű a test öregedésére fogni és megoldási kísérletként pótcselekvésekbe kezdeni: személyi edző, plasztikai műtét, randioldalak, új diploma az Integrál Akadémián, ezotéria. Nem a feszes testet áhítják ők, hanem az ifjú szabadságot, napsütéses folyóparti délutánokét, az intenzív és rebbenő érzéseket, a csodálkozást: ilyen is van?, a lobogó hajat, a loccsanó dinnyét, aminek csak úgy nekilátnak, nem baj, hová csorog a leve. Az veszett el, az a dinnye, de nagyon.

Szerintem méltatlan és nevetséges a mindenkit egyaránt sújtó öregedésen görcsölni. Az ez van a legerősebb. Így aztán a legjobb és egyben az egyetlen, amit tehetünk, ha vállrándítva elfogadjuk az évek nyomait. Különböző adottságaink vannak, genetikai meg szerzett bajok is, hajlamok, meg még rossz szokásaink és mulasztásaink is, és még a stressz. Hozzuk ki ebből a legjobbat. De tényleg. Ez az a blog, ahol nem fogod azt olvasni, hogy akárhogy is nézel ki, szép vagy, jó vagy úgy. A szépség annyira nem is fontos, mert a szépség megfelelést jelent valaki más szemének. De az erős, könnyű, sokáig működőképes test megőrzése nem elszabotálható feladat: ne igyál, ne cigizz, ne éjszakázz, ne told a finomított szénhidrátot, ne zabálj, hidratálj, figyelj a bőrödre, mozogj, ne öltözz előnytelenül, ne rohadj bele az életedbe, tartsd frissen a szellemedet, a szívedet. Ennyit tehetsz. A többivel vitázni, az viszont olyasmi, mint hogy jaj, miért nem tudok repülni.

Kapja be az áthatalmaskodott, átszexualizált világ. Akárkit megnézünk közelről, ott a ragya, a sminkkel elfedett hiba, a pici aránytalanság. És annyira nem is fontos, nem ez a fontos. Akinek ez a fontos, az valami nagyon fontosat nem ért. Jó szagok, meleg bőr, bizsergés alatta, fittség, szikla- és lepkevágy, öröm, lélek, csodálkozás, megosztott pillanat, ez a fontos, és hogy ez ne vesszen ki, ne kopjon el. Aki szeret, annak a szemüvege úgyis torzít, úgyis szépnek lát. És csak az számít, aki szeret. Aki gusztál, vagy aki nem bánná, ha neked kényelmetlen, ha fáj, csak neki tetszetősebb legyen, az úgysem. Az kicsit sem.

124 thoughts on “az évek meg csak telnek

  1. ‘Az élet hiánya, az elemi ingerek, a valóságos, boldogságos momentumok nélküli létezés a baj. A rémület, hogy talán ennyi volt az élet, hogy mindig ugyanazokban a megalkuvásokban kell kibírni, és nem jön már semmi más. Ez az életközépi válság, ez az öregedés.” – mióta teljes munkaidőben dolgozom, másfél éve, azóta látom és érzem ezt.

    És felek is ettől. Nagyon – ez a legnagyobb félelmem most. Lenyomod a nyolc órádat, sőt többet, és utána, már fáradtan, nem marad idő az életre, és mindarra, amit felsoroltál. Nekem legalábbis valahogy nem, mert tele az elme, a szellem és a hócipő, hiszen minden pillanatban kőkeményen hajtani és megfelelni kell. Most tudom meg azt is, mit jelent a gyenge idegrendszer és a feltűnően rossz stressztűrő képesség. Hazaérés, lepakolás, készülés másnapra, egy kis olvasgatás, minimális szociális élet a neten, és ágyba hanyatlás, mert hatkor kelni kell. Hétvégén meg örülsz, ha élsz és nem kell korán kelni, át is alszod a napot.

    Úgy érzem, semmire nincs idő, mintha elvágtak volna a világ legtöbb olyan részétől, ami nem a munkahely. És ez rossz, nagyon rossz, de mindenki azt mondja, hogy ez a normális és mások is így élnek, és ezt kell tenni a megélhetésért, meg különben is, majd fejlődök szakmailag… De valahogy nem jó és nem elég. Máskor meg túl sok. Pedig még szeretem is, értelmét látom, de húz, nyomorít a friss levegő, a spontán élet hiánya. És a sok “kell” – az mindennél jobban nyomorít. Ki merem mondani, hogy szenvedek – úgy szenvedek, hogy szeretem, amitől szenvedek, de ezek a keretek megölnek engem. 34 év óta először érzem, hogy öregszem – látom a testemen, a szememben, az arcomon. És szürkülök – látom ahogy veszik el, folyik el belőlem a fény és színek. Mert lemaradok mindarról, ami egykor színessé és frissé tett, és hiába kapok utána, nincs erő, hogy elérjem, hogy a napba beleszuszakoljam. Automatizmusok által irányított, üres héj leszek, ami pótszerekkel táplálkozik, és meghalok jóval azelőtt, hogy a sírba tettek volna. Ötletem sincs mit csináljak… A másik legnagyobb félelmem, hogy hiába látom, hogy a szakadék felé száguldok, mégsem csinálok semmit…

    • Azt hiszem, értem,mire gondolsz.
      Életem egyik legrosszabb időszaka volt, amikor irodai munkát végeztem 8-4-ig. Tényleg, mintha 10 évet öregedtem volna. Pedig nem volt nehéz, sőt néha pont az volt a baj, hogy túl monoton, egyszerű, és habár mindennel kész vagy, és mehetnél haza valami hasznosat csinálni, akkor is ki kell várni a munkaidő végét. A dolog értelmetlensége és a motiváció hiánya volt az igazán fárasztó. Arra mindenesetre jó volt, hogy rájöttem, az irodai munka nem nekem való, és többet soha, vagy ha mégis, akkor az minimum egy google kreatív fejlesztőiroda legyen. 🙂

      Amit most csinálok (tanítás) az egy fokkal jobb, kreatívabb és élettel telibb, plusz látok benne örömöt és értelmet is (habár utóbbiakért néha nagyon meg kell erőltetni a szemem). Mindezek ellenére ha teljes munkaidőben csinálja az ember, akkor egy idő után ez is lehúz, elszürkít (engem legalábbis).

      Nem tudom, mi lenne a jó megoldás, sőt, még azt sem tudom, hogy én pontosan mit szeretnék, csak az a tuti, hogy az eddigi munkáim közül egyiket sem akarom hosszú távon csinálni. Néha úgy érzem, mintha meg akarnám úszni a “normális” életet, és valami kerülőutat találni, tök máshogy létezni, mint a “hagyományos felnőttek”. De lehet, hogy nincs is igazi kerülőút, csak a főcsapáson belül vannak jobban és kevésbé jobban kitaposott sávok.

      • “Néha úgy érzem, mintha meg akarnám úszni a “normális” életet, és valami kerülőutat találni, tök máshogy létezni, mint a “hagyományos felnőttek”. ” – jajj, de jó, hogy ezt leírtad, bennem is állandóan ott motoszkál az érzés, hogy igazából szeretném megúszni azt, amit a környezetemben élő “felnőttek” “normális élet”-nek neveznek.

        • Nem csoda. Van ez a mondás, hogy aki húszévesen nem liberális/rendszerkritikus, az őrült, és aki még negyvenévesen is az (és nem konzervatív), az is őrült. Mi mindent tett ez a mi rendszerváltó értelmiségünk, mennyit hazudott, hajlított, csalt, ivott, haszonélvezett és hunyt szemet, hogy idáig süllyedt? Bár asszem, ez eredetileg ilyen beatnemzedékes mondás.

          • Én ezt úgy tudtam, hogy aki huszonévesen nem kommunista, harmincasnak nem liberális, abból sose lesz 40 fölött egy rendes konzervatív. Mintha Churchilltől származna, de erre nem esküszöm meg.

        • Tanári kiégés? Mikor ezt kezdem észlelni magamon, mindig feldobom valamivel a napjaimat. Szervezek egy kis ezt, egy kis azt, és az persze plusz teher, de legalább motivál valami arra, hogy bemenjek, mert olyan dolgot fogok létrehozni, amiért érdemes dolgozni, és aminek a végén jó érzések jönnek. A sima napi munka már unalmas, fárasztó, és nem rutin még ma sem, de ha csak az lenne, megbolondulnék. Meg tél is van.

      • Az rég lehetett, most 8-6-ig vagy legjobb esetben 5-ig a normál munkaidő. És nem lenne se monoton, se könnyű, mert évek óta már csak akkor vesznek fel valamire egy embert, ha már három emberre való munka omlik a fejükre. És igen, gyilkos a dolog, zombit csinál az emberből. Én pl csúnyán rászoktam az éjszakázásra és az állandó kialvatlanságra tőle, mert egyszerűen sajnáltam a napnak azt a részét befejezni, ami az enyém. Most meg nem tudom, hogy váltsak sínpárt, 20 ilyen év van mögöttem, senki nem akar már komolyan venni más vonalon, hiába lennék hajlandó nulláról kezdeni.

        • “Az rég lehetett, most 8-6-ig vagy legjobb esetben 5-ig a normál munkaidő. És nem lenne se monoton, se könnyű, mert évek óta már csak akkor vesznek fel valamire egy embert, ha már három emberre való munka omlik a fejükre.”

          Ez más, ez közmunkaprogramos állás volt. Nálunk az önkormányzat próbálja megoldani, hogy a munkanélküli diplomások egy részét (protekcióval vagy anélkül) ne havat lapátolni küldjék, hanem valamilyen kisegítő irodai munkára osszák be. Fizetni úgysem kell nekik szinte semmit, és talán így veszik valami hasznukat az állami intézményekben (vagy nem, de akkor is ki lehet pipálni, hogy ők támogatják a foglalkoztatottsági arány növelését). Ezért van az, hogy néha “alibi” posztokat alakítanak ki, amikre nem is igazán lenne szükség, így persze a munka mennyisége se mindig tölti ki a munkaidőt.

    • Arita,
      együttérzek veled. Ma reggel óta szorongok a holnapi munkakezdés miatt.
      Nálam sem működik az energiaellátás. Tudod.
      Másfél evtizeddel több vagyok nálad,de nem az öregedés okozza a rossz érzést,hanem az elszürkítő mindennapok.
      Még mindig remélem,hogy sikerülni fog hatékonyan élni.Kevesebb teret szeretnék engedni a frusztrációknak .Bölcsebb lenni, emóciótakarékosan, ésszerűen élni.
      Ez a kívánalmom az új évre 🙂

  2. engem egyenlore nem zavar az oregedesem. remelem kesobb sem fog. az biztos fura lesz amikor elkezdek majd oszulni. Majdnem fekete a hajam.

    • Én stresszhatásra 25 éves korom óta őszülök, de tavalyelőtt, 35 évesen vált már komolyan láthatóvá. Nekem is sötétbarna hajam van, amiben remekül meglátszik az őszülés.
      Sokáig küzdöttem magammal, kitartottam, hogy nem festetem be, mert legyen ez emlékeztető, hogy nem vagyok halhatatlan. De hiú dög vagyok, mi tagadás. És egyre szarabbul nézett ki. Úgyhogy bánja kánya, egyeztettem a fodrászommal, találtunk egy olyan színt, aminek az eltérése az eredeti hajszínemtől annyira minimális, hogy csak az látja, akinek nagyon érzékeny szeme van. Meg a frufrum világosabbra melírozva, hogyha lenő is picit, ne legyenek az ősz szálak annyira feltűnőek. Tökéletes megoldás lett. 🙂
      Kéthavonta elég is festeni.

      • Apámtól örököltem a nagyon korán őszülést. (Meg a hosszú kezű-lábú, mindenféle kórságnak ellenálló testemet, amit aztán tovább is adtam, jobban jártunk, mintha egy komolyabb vagyont örököltem volna.) Így aztán már harmincöt körül lehettem szőke, ráadásul természetesen néz ki, mert az ősz hajakat nem fogja be a festék. Ha maradt volna az eredeti, sötétbarna hajam, most nem én lennék én 🙂

      • Nekem sokáig volt három ősz hajszálam – ha ki is téptem őket, újra ugyanott kinőttek. Aztán elváltam, és évek óta nem láttam egy ősz szálat sem magamon. Soha nem gondoltam volna, hogy ez is lehet egy mellékhatása a válásnak.

        Tegnap a kertben építettünk három hóembert és nagyot hógolyóztunk (egészen addig, amíg egy nem várt támadás szemen és szemüvegen talált, szerencsére nem volt vészes, de akkor volt ideje abbahagyni). Olyan jó volt 🙂

        “Aki szeret, annak a szemüvege úgyis torzít, úgyis szépnek lát.”
        Ööö, egy hónapja megműttette a szemét és nincs már szemüvege 🙂 Aggódom is rendesen, hogy mit fog látni, amit eddig nem.

  3. ne öltözz előnytelenül?
    ezt nem értem.
    persze, jobb érzés egy szebb darabban, nyilván, de pl. hóban, esőben, mínusz tízben, autó nélkül én eléggé tenni szoktam rá hogy mi számít(ana) előnyösnek.

        • Arra gondoltam, hogy sokan rontják a nem is olyan rossz kinézetüket, alakjukat azzal, hogy béna, szedett-vedett, nem átgondolt ruhákat hordanak, és nem az időjárás vagy a munkahelyük kényszerei miatt. Arra gondoltam, hogy ha elmegyek egy koncertre, egy baráti eseményre, egy díjátadóra, de akár csak a sarki boltba, akkor megpróbálok valahogy leleményesen, magamnak örömet szerzően, önkényeztetően kinézni. Nem más szemének, és nem csak akkor, ha fontos az a valaki, aki látja. Ami azt jelenti, hogy felveszem a nagyon szép fehéneműt hétköznap is, a piros vagy a narancssárga magassarkút, a kedves márkájú és megbecsült, extra pulóvert, és mindezt élvezem. Van kutyasétáltatáshoz is szemspirál, rúzs is, alatta Carmex — véd a hideg ellen –, van parfüm, és nem az “oda jó lesz ez is” határozza meg a nadrágválasztást sem. Finom, kedvenc, esetleg vicces az, ami rajtam van, és mostanában sokszor testhezálló. Az is önkényeztetés, hogy vízálló és meleg és két éve stabil állapotú a téli cipőm, meg az is, hogy van többféle színű, ápolt kabátom, meg hogy van nálam zsepi, hátsó lámpa, bicska és körömreszelő, szaunába menet bőrradír és masszázskesztyű. Az is, hogy éles a konyhakés. Az is, hogy ha, mint most, nem tökéletes a körmöm, azon nem görcsölök, mert nem atttól vagyok jó, hogy szép a körmöm, hanem van egy jó, akinek — időnként, de nem kényszeresen — jár a szép köröm.

          De én olyan ágrólszakadt voltam huszonévesen, annyira mindegy volt mindenkinek mindenem, annyira nem öltözködtem és bjutiztam, hogy azt nehéz elképzelni. Nem léteztem, mindent csak túléltem, teljesítettem, és sokszor ázott be a cipőm. Mondván, ezek külsőségek.

          • á, igy már teljesen értem.
            igazabol az tortent, hogy az oltozesrol szolo egy csomo olyan állitás koze volt berejtve, amikkel egyetértek. De a “ne öltözz előnytelenül” nekem hirtelen azt jelentette hogy kötelezettség és ha nem vagyok kifogástalanul elegáns akkor már valakinek (bárkinek) joga van engem jól leszúrni, na ezzel meg nem értek egyet.
            igy ahogy te irod már teljesen vállalható, sőt.

            • Senki nincs itt leszúrva, és senkinek nincs joga leszúrni, ezt a nemrég közzétett, a moccanás odalent posztban meg is írtam. Azért annyira nem meredek az, hogy “ne öltözz előnytelenül”, azaz: figyelj egy kicsit a színekre, összhatásra, minőségre, meg hogy mi való neked, akkor, amikor beszerzel egy új holmit. Nekem nincsenek elvárásaim az olvasókkal szemben, nem is nagyon vitáznék azon, hogy érdemes-e előnytelenül öltözni (vagy csak megszoktam, hogy a nagyon hasonlóan gondolkodók olvasnak?). Nekem aztán nem kell megfelelni, inkább magamról írok, és arról, hogy én aztán nem mondom azt, hogy akárhogy nézel is ki, jó az úgy, szeresd magad, mert a szépség belülről jön, ez nem az a hely, és én pontosan értem, miért és mivel elégedetlenek a cicababaságtól mentes, nem testképzavaros, értelmes és igényes harmincas-negyvenesek, és osztozom a sorsukban. De a közérzetet és az önbecsülést, meg az egészséget állítanám itt középre, nem az átszexualizált standardot, ennyiben más ez, mint egy sport- vagy diétás blog. Az előnyös amúgy nagyvonalú gumifogalom, valamint a hidratálás is jelenthet intelligens arckrémet is 39 ezerért, meg napi három liter vizet is.

              Akartam neked írni, hogy a Nike kijött sportmelltartóval, ma megszemléltem, nagyon szép, de nadrágot és cipőt vettem, mert a régi futónadrágból kifogytam, a benti futócipőmet meg a nagy fagyok idején, a többnapos vándorlásunkkor elveszettem, na hiszen.

            • Koszi Eva,
              nem ugy ereztem hogy te szursz le, hanem visszakapcsoltam kamaszkoromba, mikor anyamnak volt kedvenc szorakozasa azzal csesztetni, hogy miert nem nezek mar ki jobban.
              mondjuk o vette a ruhaimat, zsebpenzem nem volt, dolgozni meg nehogy elmenjek mar, mert mit szolnanak a szomszedok…, szoval no comment
              most csak belefutottunk abba, hogy a temara azota is tulerzekeny vagyok.
              ugy gondolom, hogy az en eletem es jogom van nem mindennap cimlapkeszen kinezni (ez a maradvany a kamaszkorbol).
              amugymeg napi szinten azert en is megprobalom a legelonyosebb oldalam kihozni, mar tudom milyen szinek allnak jol nekem es milyenek nem, mar nem a legolcsobb vacakot valasztom “nekem ugyis jo lesz” felkialtassal – es ebben te is vastagon benne vagy, koszonom!
              epp tegnap tettem vissza egy sportfelsot, ami ugyan olcso volt, jo szin volt es jo szabas de nem jo anyag es visszatettem. inkabb meg varok (gyujtok) meg egy kicsit es veszek egy olyat ami jo anyag es evekig kitart, mint most ‘occsoert’ egyet ami csak egy szezon, es akkor is folyon kenyelmetlen lesz, mert izzadnek benne…
              futomelltartobol nekem is csak egyetlenegy van, annyi boven eleg, es az is azert mert nekem fajdalmas volt ahogy a lanyok ugraltak, es tudtam hogy fontos lenne rajuk vigyazni.
              amugy a Kriston konyvbol tanultam amit a mellrol tudok 🙂
              es btw koszonet ablogert, igy ev vegen vegiggondoltam es hihetetlen sokat tanultam, nagyon hasznos.

  4. ez olyan 100 +1 % -os összefoglalója mindennekami, hogy már most olvasom kb 10- szerre. gratulálok. engem mint öregedecskedőt lecseréltek egy tízzel fiatalabbra -aztán most olyan van, akinek előtte 17 volt fiatalabb, de aztán az cserélte le.. lassan mindenki megtapasztal és helyére kerül 🙂 és lefutja a 10 km-t aztán már nem iszik, nem dohányzik és feszesedik …csak el kell jutni idáig agyban.

  5. Anyam gyonyoru volt es csodaltam, hogy nem zavarja az oregedes. En sem voltam csunya, epp ezert azt gondoltam, hogy engem bizony nagyon fog frusztralni ha oregszem. Azt nem allitom, hogy boldogga tesz ez a folyamat, de nem is gargyulok bele. (A pajzsmirigyem szarakodasa sokkal jobban zavar es a lustasagom is.) Van egy csomo elonye az oregedesnek. Tobb eszem van vagy legalabbis merem hasznalni batrabban. Hatarozotabb vagyok. Nyugodtabb is. Nagyobb szabadsagot erzek mint barmikor valaha. Fiatalon is eleg onfeju voltam, de ma mar legkevesbe sem vagyok kivulrol “vezerelt`” Elvezem ugyanugy a dinnye lefroccseno levet, mint 6 evesen. Persze van egy csomo dolog ami mar nem lelkesit ugy mint husz eve, de jobb is, annak igy kell lenni.
    Emlekszem egy regi ismerosre, aki folyton azt pofazta 23 eves koromban, hogy” figyu, van meg 3-4 evet aztan szevasz” Ertve ezalatt, hogy 30 korul mar nem kellekk a huspiacon. Egyreszt nem igy volt, masreszt mennyivel konnyebb igy, ha tudna az a fasz…..

  6. Jaj, de szívemből szóltál! Valami ilyet hozott nekem is a személyes élettapasztalatom. Most már csak egy utolsó lépés hiányzik, a kellemes fizikai megerőltetés… Az sosem volt része az életemnek, de egyre inkább kapirgál bennem az igény.
    Mondjuk nagyon érdekes élmény volt részemről 33 évesen “születni bele a világba” és így a bizonyos öregedéstől való para rám extra módon hat, hogy 37 évesen még csak 4 éves női élettapasztalattal rendelkezem. Annak ellenére, hogy a képébe röhöghetnék a dolognak… legfeljebb 30-nak szoktak nézni, ami persze a már természetessé vált önmagamra figyelésből adódik. Megfelelő étrend, fehérjék, rostok, nagy tömegben, zsírok szükség szerint, szénhidrát minimális szinten.
    Épp tegnap csináltam egy durva then-and-now 2007-2014 képet egy transznemű csoportban, és meg is jegyezték, hogy a régi képen olyan, mintha a bátyám lenne… Nem mondom, hogy nem esett jól. 7 év rám lépett és fiatalabbnak látszom, mint akkor. 🙂 Nem utolsó sorban sugárzóbbnak, mert ez az a test, ami igazán az enyém.
    A hegeivel együtt ami nálam a nemi szerveknél van. Igen, van két heg a puncimon… ha nem lenne, nem puncim lenne. Szóval büszke is vagyok a hegekre, szeretem őket. Velük vagyok önmagam.

  7. 23 éves vagyok, annak minden testi előnyével. Telt ajkak, sűrű haj, nincsenek pigmentfoltjaim, vagy tokám. Minden nap érzem, hogy a lábaim megküzdenek azért, hogy megtartsanak. Érzem azokat a napokat, amikor gyengébb vagyok, fájnak, öregesen húzom őket. 40 évesen kerekesszéket jósolnak. Ezt így tudni 23 évesen nyomasztó. Mint valami korai rohadás. Járok terápiára, hogy ne féljek.

    • Sara,
      sajnalom, hogy ezen at kell menned.
      ha ez megnyugtat nekem is kerekesszeket josoltak, gyerekkoromban, 30 eve. evtizedekig eltem ugy hogy komolyan hittem abban hogy csak haladekot kaptam, es egyszer majd tortenik valami es egyik naprol a msaikra “az” bekovetkezik.
      aztan kozel sem vagyok, sot ma mar _tudom_ hogy ez gyakorlatilag kizart… (persze balesetbol meg lehet, de az mas teszta).
      nem mindegyik ilyen, de a sajat tapasztalatom az hogy neha josolgatnak minden belegondolas nelkul, a nagy (gondatlan, nem odafigyelo, egeszsegtelenul elo) atlagra alapozva. nem ismerem a te kondiciodat, de gondolj bele: hany eve josoltak azt a kerekesszeket? ha sok eve akkor talan erdemes ujra elmenni es ujra felmeretni valakivel a mostani (!) allapotodat, aki a te betegsegednek szakertoje, a felelem ellen jo a tudas, talan meg tanacsokat is tudnak adni eletmodra, ilyesmi.
      ha mas nem egy ugyes es tapasztalt gyogytornasz lehet tudna mondani olyat amitol lelkileg is jobban erezned magad es/vagy fizikailag is segitene.
      nem akarok beleszolni, csak nagyon egyutterzek veled, es en mar futottam hasonlo koroket, hatha segit neked a tapasztalatom.

      • Egyáltalán nem szólsz bele, hanem segítesz, köszönöm!
        Régen jósolták igen. Nem túl reális, sőt, tulajdonképpen nem az. Pszichésen azonban még nem vagyok túl azon, hogy a születésem pillanatában az orvos lemondóan sóhajtott és közölte anyámmal, hogy se Apgár, se semmi. Ez a gyerek éli túl, szó szerint NE vegyen kiságyat.
        Úgy nőttem fel, hogy mindenki azt mondta, hogy ez nem fog menni, az nem fog menni, hátrányok, deficitek, ilyen hiány, olyan hiány. Nem hiszem el, hogy nem volt igazuk.
        Járok gyógytornászhoz, ortopéd-orvoshoz, személyi edzőhöz és terápiára… sok mindenki kell, hogy az ember el merjem hinni, hogy kurvára nem volt igaza ennek a világnak.

      • Nem beszelve arrol, hogy 20 ev alatt akarmi is lehet. Uj gyogymod, barmi.
        Es tenyleg nagyon fkalapok birnak lenni dokik. Nekem pl 10 eves koromban mondtak azt, 5-os dioptrianal, hogy 25 eves korig csak romlani fog a szemem es _ha_addig_nem_vakulok_meg_, akkor ott talan megall. Pontosabban anyamnak mondtak, a fulem hallatara, o ketsegbeesett, en egy szot se hittem el. Kov evben mar kicsit javult, aztan megallt az egesz 30 evre 3,5-nel.

        • Sara,
          orulok, es drukkolok. Meg fiatal vagy, meg sok jo tortenhet veled 🙂

          Matifa,
          amugy en nem is magam miatt banom azokat az eveket amig hittem/hittunk abban hogy egyszer majd nem fogok tudni jarni, hanem a szuleim miatt.
          En gyerekkent kaptam a joslast (mostmar egyertelmu hogy nem diagnozis volt), en mar ebben nottem fel, hat erzelmileg nem zavart (annyira), de szegeny szuleimnek eleg nehez volt egy ideig akkoriban.
          A vicces az hogy – epp ugy mint te – en sem hittem, de mivel orvos mondta hat szamoltam vele mint teny (pl tovabbtanulasnal).

          • Már többedszer jut eszembe, hogy milyen érdekes topic és milyen fontos lenne kideríteni, miért van az, hogy néhány felnőttkijelentés az egyik fülünkön be, a másikon ki, mindennemű hatás nélkül, mások meg életre szóló sebeket okoznak. Min múlik?
            Rajtam konkrétan röhögtek a szüleim óvodás és kisiskolás koromban, hogy micsoda botfülem van és milyen szarul énekelek. Sehol nem érintett meg, kórustag lettem (mert kötelező volt), később olyan akire számítottak a kórusban, iskolában is, később színvonalas felnőtteknek valóban és jól zongoráztam. Azt hiszem, nyolcadikban állapították meg hogy abszolút hallásom van. A szüleim véleménye meg se suhintott. Ill valszeg annyira igen, hogy 40 év távlatából emlékszem rá.
            Más mondatokat meg mai napig nyögök és belebotlom a saját lábamba, hogy jól megvalósítsam őket.
            Ez olyan, mint hogy a fél Európát kipusztító pestisjárványok idején is volt, aki a betegek közt élt és nem betegedett meg. Jó lenne tudni, min múlik.

        • Anna: Köszönöm, feldobtad a napom. Igazad van, nem kell bedőlni. Csak kislányként elég hamar átláttam, ha így maradok, akkor kb. milyen esélyeim vannak. Ezért volt ijesztő a diagnózis, mert láttam magam körül a sok, idős sérültet, akik tökre nem tűntek úgy, hogy képesek az önálló, boldog életre.
          Összeraktam viszonylag gyorsan ezt a fél-igaz világképet.

          Matifa: Köszi a biztatást, én is ebben bízom, hogy fejlődik a tudomány.
          Meg bízom abban, hogy bármi is lesz, akad hozzá partner, aki végig csinálja velem. 🙂

  8. Ötven vagyok. Voltam így-úgy, ilyen is olyan is, soha nem érdekelt, mennyi is az éveim száma. Köze nincs (de van, csak nem úgy) ahhoz, milyen ember, nő vagyok. Szerettem öregebbet, fiatalabbat, én is voltam – nem kronológiai értelemben – öregebb meg fiatalabb. Nem nyomaszt, hogy mikor születtem. Tudásom van, amit az időben szereztem. Húszévesen, harminc évesen, negyvenesként mindig más volt a világ. Most ez, és nem bántanak a ráncok az arcomon, Miért ne lennének? idejük van. Krémet sem használok ellenük, A ránc csúnya? Ez is csak egy belenevelt beidegződés. A test velejárója. Most többet kacagok, mint tíz évvel ezelőtt, harminc előtt pl. szétestem. De most éppen így vagyok. Hogy ki és hogyan tovább? Ez egy út, a vége a nemleszek. Ez elkerülhetetlen. Megiszom a jó bort , megeszem a bélszínt és élvezem. Orgazmus után egy szál cigi isteni 🙂 Világéletemben önpusztító voltam a jelenlegi teóriák értelmében, hát, még nem pusztultam el 😀 Tény, hogy nem izgat, hogy sokáig éljek. Csak az, hogy ne legyenek boldogtalan pillanataim. Ha pótcselekvés a bor vagy a jókaja, akkor ám legyen. Sokat sokat foglalkoztam önmagammal, az igazságaimmal, most valahogy egyszerűbb. Ma hajnalban pl. kimentem az udvarra, és hó volt mindehol, gyönyörűséges fehérség. Eszembe jutott, amikor ilyenkor vágtam a fát, és már nem fájt, hogy most nincs fa meg fejsze meg kályha, mert hó viszont van. Dolgok jönnek-mennek, örülünk, elvesztíjük, megsiratjuk, de a hónak tudok örülni. 🙂

    • Köszönöm gabriella !Jó olvasni téged. Amugy egykorúak vagyunk.
      Én is úgy vagyok az élettel, ha már a kocka el van vetve ,hát játszunk !
      Nem parázok az évek miatt 😀

    • Elolvastam a 10 dolgot, és igen.. majdnem minden. Azért vannak bennem makacs ellenállások az egészséggel meg a spórolással szemben. Van, ami spontán szükséglet (tanulás pl., örömet okoz), új meglátás számomra a rosszakarók lekoptatása, ezen sokat filóztam. Igazad van, Éva, hogy majd lesznek rossz évek, de ez is csak egy valószínűség. Egyszerűen nem megy, hogy ezt tudatosítsam magamban, hogy a majdani éveimért tegyek valamit.

  9. 46 vagyok, de általában fiatalabbnak néznek. Látom viszont, ha tükörbe nézek, hogy most kezdenek megjelenni azok a ráncok az arcomon (homlok, szem és száj környéke), amin már a ránctalanítók sem segítenek. (Sokat beszélek, sokat nevetek, erős a mimikám.) Szeretem őket, örülök nekik, életem egy új korszakának előjelei, ahol a belső erő és sugárzás kerül az első helyre. Szerintem nagyon szép öregasszony leszek.

      • Nem is. Úgy került elő, hogy a szomszédasszonyom (Szent Erzsébet) állítja, hogy én szoktam előbányászni az internetes szemétdombról a gyémánt félkrajcárt, és kérdezte, hogy ezt is-e, mert pont az öregedésről beszélgettünk. Mondtam, nem, ezt más, de akkor már rákerestem, és nagyon egyetértek.

  10. 39 voltam,amikor a férjem szerelembe esett, és nem ám valami hamvas huszonévessel. Egy nálam mindössze két évvel fiatalabb nő volt a delikvens. És még csak nem is tudtam lefikázni, vagy utálni, egy kifejezetten csinos, mosolygós, életvidám csajról volt szó, még majdnem szimpatikus is lehetett volna, ha nem én vagyok a megcsalt fél.
    A fura, hogy 39-40 között, és főleg a robbanás után éreztem azt, hogy életem legjobb formájában vagyok. Lefogytam nagyon sok kilót, szűk farmert viseltem, életemben először lakkozta manikűrös a körmeimet, hozta rendbe kozmetikus a szemöldökömet. Belül szenvedtem, mint a kutya, a külsőm a lehető legélesebb ellentétben állt ezzel, diadalmasan vonultam az utcán, és az a helyzet, hogy állatira élveztem, hogy idegen pasasok utánam fordulnak.
    Azóta eltelt két év, a házasságom úgy nagyjából helyrebillent, én meg visszahíztam 15 kilót, és kurvára nem fordul utánam senki az utcán.
    Megint félek az öregedéstől, megint félek a haláltól.

        • Dehogynem. Csak kéne a katt a fejembe, hogy megint abbahagyjam a zabálást. Ahhoz nem ragaszkodok feltétlenül, hogy a kattanást megint félrelépés hozza meg. 🙂

          • Függetlenül attól, ki, hova lépked, tényleg hagyd abba a zabálást. Mi kedvelünk kövéren is, de te jobban fogod magad szeretni. ( nem teszek mosolygós arcocskát, mert megfogadtam, megpróbálok úgy fogalmazni, hogy támogatás nélkül is értelmesnek látszódjon a mondandóm)

          • Nekem erről az jutott eszembe, hogy egész biztos, hogy a félrelépéskor a boldogtalanság miatt hagytad abba a “zabálást”? Pl az nem lehet, hogy egyfajta megkönnyebbülés volt inkább, vagy az, hogy legalább a lenyomást abbahagyta a férjed, vagy mittudomén? Na jó, leírom: konkrétan nem lehet, hogy azt gondoltad, na, ezzel vége, akkor ő meglépte, amit én már rég szeretnék?

      • Én nem tartottam bűnösnek, bár piedesztálra sem emeltem.
        Tipikus eset voltam, abból a szempontból, hogy azt hittem, “né” vagyok, ezért engem örökre szeretnek, soha el nem hagynak. Nem voltam vonzó feleség, ez kétségtelen. Ahogy az is, hogy a férjem módszeresen, kitartó aknamunkával igyekezett is lerombolni az önbecsülésemet. Képletesen szólva körbevizelt, én az övé voltam, féltékenységi jeleneteket rendezett sokszor, és minden ok nélkül.
        Én meg balga fejjel azt gondoltam, hát szeret, ó istenem, ennyire szeret…
        És közben meg főztem folyton, meg ugráltam, mint a nikkelbolha, meg szültem sorban, aztán meg itthon ragadtam a fogyatékosokkal, és teljes lett a kiszolgáltatottság.
        Aztán meg felébredtem, de mivel mozgásterem most sem sok van, hát próbálom kialakítani így az élhető mindennapokat.
        Írtál sokat te ezekről a helyzetekről Éva, nem is ragozom tovább.

  11. Nekem 16 évesen mondták, hogy örüljek, mert ez a legszebb kor. Én meg legfeljebb olyan közepeskén éreztem magam és konkrétan nem értettem mi a jó ebben.
    Aztán 19-20 évesen meglepetésszerűen jól éreztem magam, 25 évesen végre eltűnt rólam a zavaró plusz 8 kg, 30 körül megéreztem az erőmet, 34 tájékán a nőiesség új vonatkozásait. Közben lettek ráncaim kívül, olyanok mint én belül. A testemen nyomot hagyott két gyerek, némi sport és a munka is.

    Sokmindentől függ, hogy épp hogy érzem magam, de a koromtól épp nem. Izgalommal várom, hogy mit hoz majd, ha átlépem a 40-et.

    Azok a pasik, akik csak a feszes segg, teltszáj, perfektsmink kombóban utaznak, nem érdekelnek.

    • Moldova írja, hogy aki nosztalgiát érez a húsz éves önmaga felé, az gondolja már végig, milyen volt olcsó télikabátban fagyoskodni a villamos megállóban. Attól majd gyorsan elmúlik a nosztalgia és jó érzéssel tud arra gondolni, hol tart 40-50 évesen.

  12. Exférj nagymamája mondta egyszer – nyolcvan fölött volt már – hogy úgy gondol magára belül, mintha huszonöt lenne, és mindig meglepődik, ha tükörbe néz.
    Tegnap ott álltunk a szobában, és a tükrös gardróbajtó előtt a kedves odafordított, hogy nézzem már meg, milyen szépséges vagyok. És tényleg. Értitek, nem múlnak el a ráncok, meg a terhességek miatt (figyelem! a szoptatástól nem fog!) lógó cici, meg hiába izmos a hasam, azért ott van rajta a három gyerek nyoma, meg hogy sose spóroltam a nevetéssel meg a sírással. De ott néz ki a szememből ez a “baszki, ez vagyok én negyvenhat évesen, ha holnap a fejemre esik egy cserép muskátli, úgy halok meg, hogy volt miért élnem” fíling.

    • Én most ennek nekimegyek. Az arcbőrömnek, a csíkoknak is, a hasamnak is, az aránytalanságoknak is. Rendbehozatok egy heget is. Az sem mindegy, mekkora és mennyire feszül az a bőrfelület, ami menthetetlenül csíkos. Figyelem, milyen tempójú zsírvesztés az, amit jól bír a bőröm. Amúgy, ha nem gyötröm meg, nagyon hálás a testem, gyorsan jelez, reagál az intenzív és változatos sportra. Olyan kirobbanó érzés. És ami a cicit illeti, igenis érdemes mellizmozni, legalábbis nekem bejött. Tök nem mindegy, mi van a bőr alatt. És kigyúrt tricepsszel milyen jól megy a tejszínhab felverése!

      • Most éppen tejszínhab miatt van izomlázam. (Meg korcsolyázás miatt zöld a jobb térdem, elém gurult egy gyerek, nem akartam levágni a karját a frissen élezett korimmal.)

      • Legutobb (ket eve) amikor hirtelen egy gyomorfekely miatt lefogytam cirka 10 kilot, hat elszornyedtem mennyire lottyedt lett az amugy genetikailag kerek, szep seggem, ugy, hogy az izom kokemeny alatta. Most 15 kiloval vagyok tobb mint akkor, a seggem ujra kerek, de kivagyok a plussz kiloktol viszont felek, hogy ha ujra fogyok mi lesz a seggemmel mar megint. Tudom a torna valamelyest segit, de akkor is marad ott lazasag, a kotoszovetet nem marad ami kitoltse. Ez a kilatas a lotyisegre bizony nyomaszto.

        • A bőr hihetetlenül rugalmas, és helyreáll, csak idő kell neki. A hirtelen váltás nem jó, én is elhúzom a fogyást emiatt, és nem hagyom, hogy izomból menjen. És nem elég a torna, komoly, napi izomnövesztés kell, akár konditeremben. Ugrókötél, bicikli hegynek föl.

          • Szerintem a bőr milyensége sokban genetikai kérdés is. Akinek nem jó a kötőszövete, annak sokkal könnyebben nyúlik, szakad, stírásodik. Pl,. nekem 13 éves korom óta nagyon durván stírás a combom, mellem, derekam,pedig csak annyi történt, hogy megnőttem, és nem is hirtelen.

            • nalam azert itt mar a kor bekoszon. Korabban nem lotyogott a borom fogyas utan, igaz max 4-5 kilorol volt szo a legsulyosabb esetben is. Ot evvel ezelottig soha nem haladtam meg az 55 kilot. Igy negyven utan mar mas a helyzet, raadasul tobbet kell fogynom legalabb 12-15 kilot, ami azert mar mennyiseg. Azt remeltem, hogy mivel kell szednem az pajzshormont, majd segit felporgetni az anyagcserem, de csak farkas ehes vagyok tole, tobbet eszem, ergo sikerult meg par kilot felszednem. Kenytelen leszek intenziven sportolni, hogy ellensulyozzam a lottyedest es egyaltalan fogyjak.
              Csikjaim sosem voltak, most sincsenek,(remelem legalabb ezt meguszom) ez tenyleg genetika, anyamnak egy szal sem volt soha.

  13. nehez ugy a mokuskerek. nekem most reggel 7tol este 8ig nincs egy perc sajat idom sem. amikor egyedul lennek es azt csinalhatnek amihez kedvem van. sokszor 8 utan sincs. es meg csak most jelentkeztem egy egyetemre, ami eltorli az utolso szabad perceimet is. hiaba toltom le a kedvenc konyvemet, ha eselyem sincs elolvasni. hiaba van jo kiallitas, ha nincs idom elmenni. hiaba kellene sportolni es szeretnek is nagyokat setalni az erdoben, ha nincs idom odamenni. es ez nem a kifogasok felsorolasa, hanem teny hogy kisgyerek mellett nincs idom. amikor este 8 utan meg lenne, akkor meg mar energiam nincs.

  14. Hazugság az, hogy fiatalon mindenki szebb, mint idősebben.
    Van, aki sokkal szebb idősebb korában, mint ifjan.
    Beérik, megtalálja magát, akkor van csúcsformában.
    Van, aki fiatalon gyönyörű, éretten nem az, vagy semmilyen.
    Egyénfüggő szerintem.

    • Ó, elveszett a kommnetem, de akkor újraírom. Persze, hogy nem szeretnék húsz éves lenni újra! Aki soha nem volt szép, nem érez ilyen nosztalgiát. Én 44 évesen voltam a csúcson, amikor huszonvesekkel bicikliztem és nem én toltam a bringát az emelkedőn, és egy napba belefért a biciklitúra, az úszás, a háziasszonykodás, a tortasütés, a kaszálás és a végkimerülésig tartó tánc az éjszakai buliban. Ezer kilómétereket vezettem, nem tudom, mikor aludtam. Hajnalban már főztem, hogy nappal azt tehessem, amihez kedvem van. Most, mikor rémálmaim vannak, túlsúlyom, és megoldhatatlan anyagi gondjaim, bizony erre gondolok mindig, ez számomra az etalon (a vágyott és megfelelő élet és fizikai-lelki állapot).

  15. Öregedés az, amikor az embernek jógáznia (futnia, úsznia stb) kell azért, hogy energiákkal újratöltse magát, hogy a zakatoló agya ne robbanjon szilánkosan a három gyerek, munka, háztartás mellett. Amikor el kell döntenem előre, hogy most leülök, és az árnyas kertben megiszom egy kávét, és jól-ér-zem-ma-gam. Egykor ez úgy ment, hogy a nagymamánál, a gang trombitafolyandárral befutott mellvédjén ülve, Oroszlánkölyköket olvasva felnéztem és azon gondolkoztam, vajon ez-e a boldogság. Nagyon emlékszem erre a pillanatra. Most szívom, mint kócból a mézet. És vannak napok, amikor nincs erőm a kócért nyúlni.

    • Hát nekem meg mindig el kellett döntenem, hogy akkor most jól érzem magam. Még 6 évesen is. Úgy éreztem rossz gyerek vagyok, és nem jár. Csak akkor nem zavart, hogy koszos a körmöm (illetve nem attól éreztem magam alapvetően rosszul, hanem mert bántalmazó környezetben éltem) el kellett döntenem 20 évesen is, hogy jól érzem magam, csak akkor nem zavart hogy beázik a Dior balerinám (illetve nem attól éreztem magam rosszul, hanem mert tele voltam megnemértettséggel, ki nem mondott gondolatokkal, gyerekkori traumákkal, megfelelési kényszerrel) és most is el kell döntenem, hogy akkor most lazítok, pedig most már sokkal jobb a helyzetem. Elmúlt a gyerekkor árnyéka, szerető közegben vagyok, és imádom a munkáimat, a családomat, az életemet, de nem tudok úgy magazinosan lazítani.
      Én mindig imádtam öltözködni, 16 éves korom óta sminkelek, imádom az elegáns, drága ruhákat, és 20 évesen is imádtam, pedig iszonyatosan szegény voltam. szóval ilyen téren nincs mit bepótolnom “öregségemre”, mert megvolt.
      A férfiak sosem érdekeltek igazán, mármint nem akartam nekik tetszeni, sőt. Én világ életemben a saját elvakult elvárásaimat próbáltam magamra erőltetni, és sose érdekeltek mások elvárásai, mert a magamé sokkal magasabb és elérhetetlenebb volt bárkiénél.
      Most, hogy ezeket már szépen és tisztán látom, és szépen megedződtem amiben meg kellett, és leadtam amit le kellett, bölcs vagyok, szép és szerelmes, mondanám hogy jó nekem.
      Viszont az öregedéssel nálam együtt jár a realitásérzék, és az irreális elvárások helyett a realitás megtapasztalása. Önmarcangolás helyett, a cselekvő énem előtérbe helyezése. tervezés, kivitelezés, szervezés, előre megfontoltság képessége, illetve hasznosítása. Magyarán a MUNKA, és annak minden velejárója. A fáradtság, a munka gyümölcse, a kreativitás, és az időhiány.
      És lazítani, na azt nem tudok. Még. Engem a könyvek nem kikapcsolnak, hanem be, magazinos programajánlók, események untatnak, alapvetően a pótcselekvéseimet pedig olyan profi szinten űzném legszívesebben, hogy igényes, drága valamint energiapazarló hobbivá válnának, ha nem figyelnék oda.
      Nem tudom, hogy hova megy a vége ennek, illetve, hogy mennyire fog fájni, kicsit néha azért aggódom.
      De azt biztosan tudom, hogy szép öregasszony leszek.

    • Én sem éreztem jól magam gyerekként, sokat szorongtam, másnak lenni vágytam, másokat figyeltem. Most megérkeztem, és most jó, és most bele tudok feledkezni tájba, könyvbe, állni a telihold dúlta felhő alatt, észrevenni a finomságot, igazán hallani a zenét, látni az árnyalatokat, épületek díszeit, megérteni, miért jó a Kaláka és Cseh Tamás (!) meg Zrínyi, és miért giccs Wass Albert A kő marad című verse, meg ujjongani, nem félni, nem bánni, nem pótcselekedni, nem csimpaszkodni, nem mástól várni, hogy megment, elfogad, nagyvonalúnak lenni, tisztában lenni a hajlamaimmal és erősségeimmel, nem összeomlani a hiányosságokmtól, kitartóan és nyugodtan haladni valami felé, nem csak öt sort írni az “Új életet kezdek” füzetbe. Az is kiderült, milyen fontos a közérzethez az, hogy be merem tenni a tízcentis fülbevalót, hogy a kesztyű igazán meleg, a cipőt futásra tervezték, a sajt meg tényleg finom, és én választhattam ki.

  16. Megint egy olyan poszt, ami eltalált, bele a közepébe.
    Annyi mindent írnék, de csak fulladozok az irigységtől és az öngyűlölettől. Úgy utálom ezt az érzést! Annyira szeretném már letenni.
    Én egyébként harminc évesen jobban néztem ki, mint húsz évesen, ezért elvileg működőnek érezném a “belülről jön” dolgot és kapja be Pisti, de most, harminchét évesen olyan szinten vagyok testileg, lelkileg szétesve, mint még soha, és iszonyúan kalapál a fejemben a kétségbeesés: ez már így is marad. Már nincs idő másra. Nem sikerült megtalálnom a nőiességemet, és már nem is fogom. Nem lesznek már elismerő tekintetek, ragyogó szem, nyakba ugrás, feszes test, és hangos orgazmus (meg hangtalan sem). Nem lesz már három gyerek, talán kettő sem.
    De ezzel párhuzamosan nem lesz elismerésre méltó, sikeres munka sem, anyagi függetlenség sem. Még mindig nem tudom, merre menjek. És ha megtalálom? Ki vesz fel egy negyven éves kezdőt? Magánvállalkozás? Mindig is féltem tőle. Tehetség? Mindig azt hittem, hogy azért van. Valami van. Ha nem művészeti, akkor írás, vagy valami egyéb kreativitás. De már végképp bennem marad? Vagy a fióknak készül? Senki sem fogja látni, elismerni? Egyáltalán van mit elismerni? A legkisebb megingató kritikára (vagy csak nem elég látványos lelkesedésre) összeomlok. Ma, -külső unszolásra-, festettem megint terápiás képet, régen csináltam, mostanában nem jött ki belőlem semmi, de ma igen, az Öregedésről szól pont. Jó lett, bár annyira nem. Pedig most nagyon dolgozik bennem ez, belenézek a tükörbe, és megijedek, olyan ráncokat, “arcsüllyedést” látok, amit eddig nem láttam, sokáig tulajdonképpen észre sem vettem, hogy öregszem (hisz sosem szerettem igazán magam). Pár kiló lement, és most a tokám helyén kezdett valami megfolyás keletkezni, megijedtem, ha lefogyok (mert egyszer azért is lefogyok), ilyen leszek mindenhol, mert már nem olyan rugalmas a bőröm. És a szőrök, egyre durvábban, és nem tudom őket rendesen kiszedni. És a hajamban is, egyre több ősz hajszál, eddig csoda mód, ezeket nem láttam. Kezdjem el festeni? De mindig is ellene voltam. Most meg már a plasztikai műtéten gondolokozom, bármennyire is pótcselekvés. De közben olyan egyszerű dolgot nem tudok betartani, hogy kihúzzam magam, ne tökönrúgott kérdőjelként járjak-keljek, leszegett fejjel, « bocshogyélek » arckifejezéssel. És mondjuk időnként hajat mossak, meg normális ruhákat vegyek.
    Nem csak festettem ma, hanem írtam is, pontosabban olvastam, megtaláltam egy tíz évvel ezelőtti írásomat, akkor sokat írtam, és úgy gondoltam, jól írok, legalábbis érdekesen. Persze tudom, nem összeszedett, nem letisztult, helyesírásilag sem tökéj, de legalább egyedi látásmódú művészeti írások. Szerintem. Gondoltam arra is, írnék blogot. írtam már régebben, amikor kiköltöztem, 2009-ben, csak úgy a közeli barátoknak, családnak, olvasták vagy tizenöten, nem is akartam többet. De aztán abbahagytam, azt sem csináltam következetesen. És ha most elkezdenék blogolni, az olyan “utánzós » lenne, nem? Erőlködés. Próbálkozzak meg ezzel is? Persze csak hobbiból. (Én régen nem is tudtam, hogy blogolásból is meg lehet élni.) Most arra fogom a szakmai iránytalanságot, hogy pár éve külföldre költöztem, és elölről kellett kezdenem mindent, de ez csak duma, igazából Magyarországon is 10 éven keresztül “ideiglenes munkahelyem” volt. Most meg már itt vagyok hat éve, miért nincs már helyi diplomám? Miért nem tanultam meg franciául megfelelő szinten? Megvan a “lehetőség van benne » munka, messze nem álommunka, de otthagyni nem merem, a rajztanári diplomámhoz a legközelebb eső “kulimunka”, majdnem kézműves szakkörködés, önkormányzati. Azt gondoltam, ez nekem való, ez bejöhet. De azért mindig ott dereng bennem a “De szépet csináltál” poszt, jól megsértődtem rajta anno. Miért is? Mert nyilván látok benne igazságot. Nem lenne gond a kézműveskedéssel, ha lenne mögötte tényleg pedagógia, cél, valami konkrét elképzelés, de inkább az van, hogy x időre y dolgot teljesíteni kell, hogy lássák a szülők és a feletteseim is, hogy milyen hasznos kis szakköröket tartok, ezért sokszor én fejezem be a gyerekek helyett, gyártjuk a “hasznos szobadíszeket” nyakra-főre, netről összeszedett komoly anyagokkal. A youtube-on rajta van egy csomó origami-hajtogatás, csak nehogy rájöjjenek, hogy onnan táplálkozom én is. Pedig lennének más ötleteim. Vinném ki a gyerekeket (kicsit nagyobbakat: 12-14) a városba, fotózzunk street artot, elemezzük ki, mi a rombolás és mi az alkotás, az “utcai népművészet”, elemezzünk stílust, találjuk ki, melyik alkotást csinálta ugyanaz a “rongáló”, csináljunk fotómontázst belőle, vagy fotózzunk béna és jó üzletfeliratokat, plakátokat, elemezzük ki, hogy miért jó és miért nem, milyen a színe, “marketing-hatás” megvan-e, beszélnék nekik egy kicsit a tipográfiáról, hogy egyáltalán tudják, hogy mi az, melyik betűtipus mihez illik, stb. Vagy szedjük össze a régi “de szépet csináltál” műalkotásokat, tejfölös-doboz kutyákat, és fotósorozattal “végezzük ki” őket, főleg, ha anyut idegesíti a látványuk. 🙂 Fázisonként lefotózzuk, ahogy leesnek az asztalról és megsemmisülnek. Így legalább meglesz a mozgófilm alapja is, hogyan készül az animáció. Photoshop szakkör, hogyan lesznek tökéletesek a modellek, legalább tudni fogják, hogy ne higyjenek a szemüknek, amikor a színes magazinokat nézegetik. Szóval ilyen ötletek is vannak (ezeket anno le akartam írni a szóban forgó poszthoz, de nem mertem), így már érdemes lenne rajztanárnak is lenni, kreatív, érdekes, edukatív, és élvezhető lenne nekem és a gyerekeknek is. És talán az elismerés is megjönne. De lesz-e valaha olyan iskola, akit mindez érdekel? Nyitott igazgató, eszközök, megfelelő korcsoport, ahhoz megfelelő (francia) diploma. Vagy jöjjek vissza Magyarországra? Egyszakos, általános iskolás rajztanári diplomával? (még ha tesitanár lennék) Vagy hagyjuk ezt a rajztanáros ötletet is? Mint az összes többi előzőt (dekoratőr, művészettörténész, alkalmazott grafikus, stb.). De akkor mi lesz? Kezdjem előről a keresést? Vagy törődjek bele, hogy ennyi vagyok, az élet is ennyi, meg « ez a normális élet » (mint ahogy már írtátok ezt előttem, nekem is ezt nyomja a családi környezet). Vagy majd jönnek az ezoterikus guruk, akik megmondják, merre kell mennem (fizettem már néhánynak). Miközben Istent is keresem. És a Férfit. Folyton nálam fiatalabbat. Miért? Hogy még jobban fájjon, hogy nem kellek? A belinkelt film durva, meg fogom nézni. Nem megyek Kenyára nyaralni, pénzem sincs rá…
    Persze tudom azt is, ha ennyi energiát fordítanék az életem jobb irányba állításába, mint amennyit a panaszkodásra, már megváltottam volna a világot. De ott a másik véglet: hogy lehetnék már zártosztályon is. És továbbra is leblokkolva érzem magam. Iszonyú nehezen mozdulnak a tagjaim. Fizikailag is.

    Na mégiscsak írtam sokmindent megint, köszönöm annak, aki elolvassa.
    De legalább a fuldoklás enyhült.
    Az évek meg csak mennek, mennek…

    • Tetszenek az ötleteid, borderline.Ezekből sokáig táplálhatnád a rajztanári tevékenységedet,csak el kell kezdened és biztos menni fog.
      Ha élvezed amit csinálsz még több ötleted jön.

    • Szívből kívánom neked, Borderline, hogy kijöjj végre ebből, és rátalálj az utadra!
      Én nagyon szeretem olvasni amiket írsz, és azt is, ahogy írod.
      Jól írsz, Borderline, olyan kifejezően, összeszedetten, hogy vérzik a szívem, hogy kétségeid vannak önmagad értékét illetően.
      Hát hogyne lennél tehetséges?!
      Mit kívánjak neked, hogy jót kívánjak, és ne legyen üres frázis?
      Mi kellene?
      Erő?
      Vagy tisztánlátás?
      Lehetőség?

    • Nekem most osszeszorult a torkom. Milyen kimeletlenul oszinte vagy. Nagyon megertem amit irsz meg ha reszben mas is az amirol beszelsz. Valahogy leblokkolt allapotban vagyok egy ideje es felek, hogy mar soha sem jon vissza tobbe az a konnyed, termeszetes aramlo allapot, mert annyira eltert a fokuszom az elmult evekben attol amihez szokott es ami voltam egy teljesen idegen iranyba. Nehez a forrashoz visszatalalni, mar ha maradt ott valami egyaltalan.

    • Hát…amikor kimentem Olaszországba, annyira magyar voltam. Tele olyan megoldási és család ötletekkel, ami én voltam, az én kulturám. Ehhez még egy kicsit eleve deviáns és Gabi. Évek mentek el a harcokkal. Azzal hadakoztam, ami ŐK voltak. Nem, nem tudtam beilleszkedni, én a magam világát akartam OTT, de Vele. Imádtam és gyűlöltem olaszhont. Közben zenei pályafutás, és jók voltunk, és rengeteg energia és alkotás, és egyre több elismerés, írtam a zenét, szövegeket, hangszereltem, zenéltem, énekeltem, a férjem írja a diplomamunkáját (ő is az együttes tagja volt), tehát csóróság, a zenéből éldegélünk, meg bedolgozok egy gyárnak, szentek szobrait festem a garázsban iszonyatosan mérgező festékkel, köhögök tőle naphosszat,, de végül is napi 8-10 órát zenével töltök, amikor nem, akkor szorongok, és éjszaka nem, tehát nem alszom, és amikor már 30-40 órákat nem alszom, akkor doki, akkor altató, az három napig segít, aztán nem, akkor dózisnövelés, satöbbi, aztán pia, gyógyszerrel, hogy aludjak, és így tovább. A minden gyógyszert beszedek az összes piával végletig, csak aludjak, de sokat és végleg. Rövid lábadozás testileg, gyógyszerelvonási tünetektől reszketve a pszichiátrián egy ágy közepén egy hétig, hosszú lábadozás lelkileg, kifogtam egy fantasztikus- kirendelt- pszichológust, ja a diagnózis az demoralizáció volt, és annyira de annyira boldogtalan voltam. Jó egy éve rá, ültünk a férjemmel egy bárban, és ránéztem, és azt mondtam, holnap hazamegyek. Vigyél ki egy benzinkúthoz. Stoppal hazajöttem, és volt utána sok nehéz meg még nehezebb, de elmúlt a szorongás. Még kimentem Németországba melózni meg zenélni, de akkor már nem akartam görcsösen. Kezdtem megérezni a kulturámat, a szó igaz értelmében, hogy azt nem lehet levetni. Az van.

    • Olyan erő van benned…
      Nem, nem belülről jön a szépség, soha ilyet nem írnék, őszintén szólva baszhatja az ember az erejét meg a belsejét, amíg nem jön rá a szép nadrág, vagy retteg, hogy kivillan a hasa. Belülről az az erő jön, ami miatt kívül is meg tudod tenni azt, ami az erős, könnyebb, diadalmas testhez kell, illetve az az erő is belülről jön, amivel le tudod szarni, ki mit mond, ha te másképp érzed!
      Mi lenne, ha a blogolvasáshoz kapcsolnál egy kis hátizmozást? Úgy könnyebb a testtartás-téma is.
      Ezeket a művészetpedagógiai projekteket ha beleírnád egy pályázatba… lefordulnának a székről a bírálók szerintem! De én sajnálom a tejfölöspohár-kutyusokat. Azért ne haljanak meg. Az meg tök érdekes, hogy hányféle textúra, anyag, forma van, mi minden lehet fej, test, karácsonyfa, mi lyukasztható, mi ragasztható, hajtogatható. Kár, hogy a Praktika magazin bűvöletében élő napközisek nem ebben erősek. A de szépet csináltál! szerintem nálad sokkal kevésbé kreatív kézműveskedők bírálata… És ne feledd: ott az alkotásokat a fiam végezte ki, nem én.
      Én mindnekinek javasolnám, hogy blogoljon, én csak azokat illettem kritikával, akik úgy blogolnak, hogy jól bekapcsolódtak, összeszedtek innen kétszáz ismerőst, figyelték, hogy csinálom, majd “lám, Évának is sikerült, akkor én is belevágok, elvégre mivel különb ő” felkiáltással, hátra se vizelve lelopták a megoldásokat és az innen szerzett olvasók körében próbálják elsütni ugyanazt, akik persze látják, hogy koppintás. A blogoláshoz szuverén személyiség kell, összetéveszthetetlen stílus, folyamatos koncentrált létezés, blogagy, sokféle ráérzés, konfliktustűrés és teljes munkaidő. Nem elég se a téma, se a düh, se a baráti kör, se a jó íráskészség, több, rejtélyes tényező is van, illetve ami ment volna 2008-ban vagy 2011-ben, az most már nem megy, azt már megcsinálta más, most már valami más megy. Eltervezve, mit akarsz tőle, hogy ez lesz a nagy projekt, az szerintem tuti csalódás. Nem, eddig nem tudtuk, hogy meg lehet belőle élni… nem is élnek meg a magyar bloggerek, talán a párkockás alkotók, tiboru, a reklámokat is vállalók, meg azok, akik valamilyen árut kapcsolnak, könyvet. Ha engem kérdeznek, at mondom, eléggé jó helyen, jókor kell lenni, mindenkit leszarva, trendekre ráérezve, csakazértis, naponta, hiánytémában és provokatívan kell írni ahhoz, hogy törzsolvasókat vonzzon, akik egy-két százaléka utal, ha annyira fontos (napi szükséglet) neki a blog, és ez nem kalkulálható, ez csak alakul, megtörténik, vagy nem. Miközben szétszednek az áskálódók meg az irigyek, akik nem átallják mások életét is megkeseríteni, akiké az enyémhez kapcsolódik. És nem tervezhető: előre nem tudhatod, mennyire írsz úgy, hogy mindez így összejöjjön, én sem tudtam, nem is vártam, nem is egyenletes a bevétel, és nagy rabság is és felkészülhetetlenül nagy fájdalom, ha x alá megy a napi kattintásszám egy hétig, miközben másfél éve az x szinte elérhetetlen ábránd volt.

      • A tejfölösdoboz kutyák nem halnak meg, csak átalakulnak. Egy magasabb szintű művészeti tevékenységként manifesztálódnak újra. 🙂

    • Borderline, valamiért mindig jó olvasni téged. Irigyellek, mert mélységbe nézni is mersz, ha éppen ott vagy. Ehhez én gyáva vagyok és erőtlen. Gyáván próbálok olyasmiket gondolni, hogy nem is olyan sok a plusz kg, a 39 év, talán egyszer lefogyok és használnak a tétova kísérletek. Valójában roncs vagyok kívül-belül.

    • borderline, a rossz testartas nem jellemhiba, hanem csak nehany izom idolegesen nem elegseges mukodese 🙂
      gondoltal mar arra hogy lehet hogy nagyon szigoru vagy magadhoz?

    • Köszönöm a válaszokat, támogatásokat!
      Láttam, hogy írtatok, akartam is válaszolni, de közbejöttek a párizsi események, most ezzel volt (van) tele az agyam.
      Az, hogy Franciaországból visszamenjek Magyarországra a gyerekelhelyezés bonyolultsága is nehezíti: ha az apa nem egyezik bele abba, hogy tartósan kivigyem a gyereket az országból, akkor ezt nem tehetem meg. Extrém esetben még köröztethet is a rendőrséggel. Amikor beszélünk erről, percenként változik a véleménye, mint ahogy az is, hogy akkor most szétmegyünk, vagy nem. Én képtelen vagyok dönteni, láthatóan ő is. De egyébként nem érzem jól magam itt.
      Menjek vissza gyerek nélkül? Durva, de néha megtenném ezt is, csak nehezen bírnám azokat a megsemmisítően vádoló véleményeket, amiket kapnék. Már így is a “nagyonszaranya” kategóriában vagyok.
      Blogolás: nem gondolnám, hogy főhivatásommá válhatna. Én csodálom azt az energiát, amit ebbe te beleteszel, nekem néha még az olvasás, a kommentek végigpörgetése is nagy meló. Inkább csak meg szeretném magam mutatni. De lehet ezt félgőzzel csinálni? És ha félgőzzel csinálom, nem az lesz, hogy megint elmegy az energiám valami olyasmire, amiből nincs pénzem? (De mondjuk terápiás célokra jó lenne). Igazából ez is csak olyan, hogy neki kéne állni, de nem teszem.
      A testemről még valami: van egy olyan visszatérő problémám (emésztési), amivel már nagyon el kéne mennem kivizsgálásra, de félek tőle, mert van olyan ismerősöm, akinek nagyon durva dolog derült ki nemrég (áttételes rák), én megint elindult a fejemben a kényszergondolat, hogy ha vele megtörtént, velem is megtörténhet..
      És alapvetően van egy ilyen depressziós apátia, amit le kéne tennem. De hogyan?.

      • Borderline, ez neked sovány vigasz, de ismerem ezt, hogy “Tenni kéne valamit, de képtelen vagyok.”.
        Nagyon rossz.
        Valami kell neked, ami kimozdít, illetve inkább kitép ebből.
        Nem biztos, hogy valami jó, lehet valami rossz is, amiért azt fogod mondani, hogy “Mindegy, mi lesz, de ez ne legyen!”
        Azt nem tudom, hogy ez a valami mi lenne.
        Az is lehet, hogy nem belülről jön, hanem kívülről.
        Ilyen sokkterápia szerűen.
        Bocs, ha rosszul fogalmazok, nem kioktatni akarlak, se bántani.
        Csak saját tapasztalatból írom, meg nem tudom szebben kifejezni.

  17. borderline, szerintem jol irsz, ertheto, sodrasa van.
    az otletek is jok, szerintem az okostelok ota minden haztartasban kallodik digitalis fenykepezogep amit nem hasznalnak.

  18. Visszajelzés: a moccanás odalent | csak az olvassa — én szóltam

  19. Visszajelzés: hogy lehet ezt kibírni 2. | csak az olvassa — én szóltam

  20. iszonyatosan rettegek az öregségtől, a betegségtől és a haláltól. pedig hívő volnék, vagy mi, és mégis. a pálferinél olvastam erről, akkor pár hétre elmúlt, de visszajött.
    volt ugye a zsarnok nagymamám, akit kétórán keresztül élesztettek újra, ahelyett, hogy hagyták volna meghalni otthon. négyéves koromban, tisztán emlékszem rá, elfogott ez a rettegés, hogy egyszer én is meghalok. ültem a kanapé előtt, és féltem. kérdeztem valamit a mamától, nem volt konkrét, de rájött, hogy mi bajom. visszakérdezett: félsz a haláltól? igen. megvonta a vállát. én nem félek.
    lehet szépen megöregedni. nemrég találkoztam egy nénivel, akit már rég láttam. először nem tudtam, mi a furcsa benne. aztán rájöttem. megöregedett. ami az ő esetében csak azt jelenti, hogy mindig jóval fiatalabbnak nézett ki a koránál, de már nem. de így is szép, gyönyörű.
    és még egy sztorim van az öregség témában, de ezt majd egy kávésüti mellett, személyesen 😉

    • Szerintem valamilyen szinten mindenki tart az oregedestol vagy legalabbis a velejaroitol, a halaltol szinten, akar bevallja, akar nem.Tok mindegy mit csinalunk, mennyit edzunk, mit eszunk az oregedes mindenkepp bekovetkezik. Ha viszont ez a felelem kozponti erzes, azzal erdemes foglalkozni akar egy terapia keretin belul, mert sokat ronthat az eletminosegen.

      • Hát, hát. Én nem huszonévesekhez viszonyítok, hanem a én életkoromhoz, és a korábbi félelmeimhez. Ha az ember mondjuk 42, és ismer kortársakat, és hallja, látja, hogy az egyiknek lumbágója van, a másiknak Crohn-betegsége, a harmadiknak szürkés a bőre a cigitől, a negyediknek tíz éve nincs dereka, az ötödik inzulinrezisztens, a hatodiknak infarktusa volt, a hetedik migrénnel kínlódik, a nyolcadik csontritkul, akkor igenis lehet hálás a sorsnak, hogy megúszta, és örülhet a saját jó döntéseinek is, hogy mozog, jó minőségű low-carb étrendet követ, nézeti a vérképét, nem kényelmesedett autóba, nem cigizett soha (feladat: nagy gyereknek elmesélni, mennyire jó érzés 38 évesen 0 szálnál tartani!). Ne mondd már, hogy mindegy. Nem a szarkalábakról beszélek, vagy az égre néző mellbimbóról.

        Nem mindegy az életmód, mert abból következik, hogy megöregedett éveink milyen testi és mentális állapotban telnek. Annak is örülök, hogy nem butultam okostelefonba, megpróbálom megjegyezni a telefonszámokat, nyitvatartást, kézzel írni leveleket, fejben számolni százalékot, vagy összeadni tíz kétjegyű számot.

        • Persze, hogy nem mindegy. A hsz-ben nem arra buzditok, hogy ne foglalkozzunk magunkkal, egyunk meg barmit, ne mozogjunk. (bar most igy ujra olvasva, nekem sem teljesen egyertelmu, vilagos a megfogalmazas) Nem neked mondtam ellent, hanem egy egyszeru tenyt kozoltem, miszerint tok mindegy, de megoregszunk. Azt akartam kifejezni, hogy az elet altalaban igy er el a vegehez, barmilyten szomoru is vagy frusztralo, jobb nem ekorul porogni mar 30-40 evesen. En is orulok, hogy fiatalabb vagyok joval a tenyleges koromnal (bar ez genetika) a lustasagom ellenere csinos es fitt vagyok meg mindig es motivalnak a bejegyzeseid, szoval itt nem veled viatatkozom.

  21. Visszajelzés: már megint miről maradtál le | csak az olvassa — én szóltam

  22. Visszajelzés: milyen öregasszony leszel? | csak az olvassa — én szóltam

  23. Visszajelzés: változatok szépségre | csak az olvassa — én szóltam

  24. Visszajelzés: még gyorsan kattintsatok néhányat, mert akkor megelőzzük 2014-et | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s