féltem tőle

Mostanában írtátok, hogy féltek. Ez is csokorban jött most.

A láncfűrésztől, a súlyzóktól, az új életetektől.

Én is féltem. Néha még most is félek.

Nem tudjuk, milyen, míg nem vagyunk benne. És amikor benne vagyunk, akkor erősek vagyunk. Netán annyira erősek, hogy kimondjuk: ez nem való nekünk (ami nem keverendő össze a “kétszer voltam németórán” lustaságával).

Van egy nem használt bádogkapuja Áder Jánosnak. Ott hever előtte három hete egy fél bükkfa, ágas-bogas. Letört, alpinisták levágták. Nemrég még élt. Egy hét méter hosszú főág. Ott, ahol elvágták, vagy negyven centi és a harmadik méternél is bő húsz az átmérője.

Én tudtam, hogy ennek nekiesek. Néztem már napok óta. Nem fűrészelhetek nőikar-vastagságú ágakat egész favágó pályafutásom alatt, elvégre. Tudtam, nekem itt lesz darabokban az a bükkág a kályha mellett. Az egész.

Nem lett, végül. Egy része a teraszon van, a vastagja, azt még háromba vágnám, meg még hosszába is, hasábbá. Még háromba se ment. Valami van a közepén, szürkés a fűrészpor, nagyon kemény.

De még előtte, erről írok most. Félálomban jöttek a gondolatok. Tegnap észrevettem, hogy lazul a lánc, és mindig nézni kell, és a gyorsfeszítővel utánhúzni minden bekapcsoláskor. Elképzeltem, ahogy lerepül, arcomba csapódik és szétszedi. Megfogalmaztam, akkor, félvakon mit írok a blogra. Ki lesz a gyerekeimmel, amíg nekem plasztikázzák az arcom.

Elképzeltem, hogy jön a TEKes (mindig jönnek), és majd kiderül, hogy a közterületen fekvő faág mégsem szabad préda, csak másoknak.

Vagy azt mondja valaki, hogy én vágtam ki. Le. Kukkol a társasházból, és rámhív valakit.

Korán keltem. Ráérősen zuhanyoztam, kávéztam. Aztán kimentem mégis. Vittem négy nagyobb papírzsákot, meg egy hátizsákot, az akkut abban. Sütött a nap istentelenül. Keményfa volt, és kemény meló. Aztán behordani. Szakadt minden. A nagy törzset lehengergőztettem a lejtőn. Aztán ölre fogtam. Gyanakvóan figyelt valaki egy fehér Volvóból. De nem lett semmi.

Amit nem ismerünk, ami nincs benne a kezünkben, attól félünk. Aztán valahogy akarjuk, vagy kell, és akkor megy.

Mindenki fél.

Vagyis vannak egzaltált kipróbáló alkatok, nem nyugvók, mindig újra vágyók. Vannak a nyugodtan, sugárzóan és tartósan aktívak. És van sokunknak egy-egy energikus, pezsgő időszakunk, amikor valaki inspirál, vagy valahogy jól jönnek szembe a dolgok. Azt meséljük holtunkig.

De többnyire lefojtottan létezünk. Vagy másokért dolgozunk és aggódunk folyton, ott a figyelmünk körülöttük, mert szükségük van ránk, pepecs, szorongás, rutinos teendők, mindig ugyanabban a körben, és az annyira leköt, hogy fel sem merül, hogy tehetnénk valamit magunkért, vagy kibontakoztathatnánk valami csodálatosat.

Valamit, ami teljesítmény, nem szolgálat.

Meg aztán többnyire elhisszük, hogy hosszú távot futni vagy siklóernyőzni, az valami misztikus dolog. Hogy azok, akik céget alapítanak, vagy ledobnak fél év alatt harminc kilót, vagy könyvet írnak, azok lényegileg mások, mint mi. Hogy az a világ, az izgalmas, a szépséges, az másoké, ó, hát kik vagyunk mi. Az nem így megy. Mi csak újságban olvassuk. Tényleg nem így megy: épp azért különleges, mert kevesek csinálják.

Én is azt hittem ám. Hogy nincs átjárás e világok között. Hogy súlyzózni, azt valahogy kell. Aztán meg csak emelem. Valahogy. De én emelem. Olvastam ezt-azt, aztán csinálom, és figyelem magam. Nekem ne mondják meg. Nézem a falat, a falon a repedést, meredten, és csak azért is ráhúzok tíz százalékot. Vagy ötvenet. Eredetileg az volt, hogy mindenből 12+10+10+10+8. Vagy, ha olyan az izom, akkor 24+20+20+20+16. De ma egész nap fát hordtam és fűrészeltem, meg bicikli, meg rohangálás, mondok magamnak, most a kisebbik súllyal tolom. Így lett 36+24+24+24+24+20. Aztán ugyanez még egyszer, mert akkor már éreztem, hogy erős vagyok. Mindegy. És csodálatos szabadság: ezt se kell, ez se kötelez. Akár holnap mondhatom azt, hogy hagyom az egész súlyzózást vagy a sportot mint olyat a picsába.

Mindenki mindig érvel körülöttünk, és a fejünkben is. Belevágjunk-e? Racionálisnak tűnő érvekkel húz vissza. Kalkulál. Mondja, hogy jobb az óvatosság. Minden cikk és honlap úgy írja le a muffint, a kettlebellezést, a szemhéjtus használatát, annyi felszólító módú igét használ, olyan biztosan állítja, hogy te nem tudod, de azt ÚGY kell, és persze olyan fotót tesz, mint ha csak tökéletesen (egyféleképp) lenne érdemes csinálni. Ez a média üzenete: te nem tudod, de mi majd megmondjuk, hogy kell. És az az érdekük, hogy csak tőlük tudhasd meg.

Pedig csak annyi van, hogy csinálni kell. Azt a kedvet megkeresni, táplálni, ami csinálja, és akkor az már magát viszi tovább, visszaigazol. Kialakul a muffin. Kettlebell a közepébe, pirított mandula a tetejébe. Jó lesz. (Kettlebell: én nem, de videókat néztem már.)

Ezen a blogon nem fogod azt olvasni, hogy csak akarnod kell, és sikerülni fog, bármi. Sem azt, hogy mindenki jó valamiben, és találd meg, mi a te utad. Ez nem motiváló hely, hanem gondolkodó, megtorpanó. Hogy: tényleg? Hogy is van ez? Nem, az elszántság nem elég, illetve elszántnak is máshogy elszánt az, akinek nem való az a valami. Vagy mondjuk nem és nem nő rajta izom. Vagy nem szikrázóan tehetséges. Nem szerencsés. Vagy akit egyre csak húz vissza a környezete, vagy a fejében a szoftver.

Mint amikor valami háztartási gépet vesz az ember, ami nagy beruházás, és nem akar rosszul járni, és szól a fejében, a német márka megbízható, de csak ha német gyártmány is, és meg kell várni a nem tudom, milyen időszakot, akkor olcsóbb, és áruhitel, vagy hogy, vagy majd jövőre. És nem veszi meg. Minden így kattog.

Szóval, hogy ott szunnyad-e benned az a valami, és ha szunnyad, felébred-e, azt nem tudhatjuk. Nagy átverés azt mondani, hogy bárkinek sikerül. Nagyon szomorú példáit látom annak, hogy a nőket mi minden tartja az improduktív, összeszorított fogú, senkinek boldogságot nem hozó létükben. Látszólag mindenki megvan, darabra minden stimmel, csak a lényeg hiányzik, amiért érdemes volna. Nem csak mentális gátak ezek. Így lett valahogy. Késő van. Többé azt se tudják, kik ők a szerepeik, kényszereik nélkül. Hogy van-e, lehetett volna-e bennük valami, ami kivirult volna. Nem látszik már. Ezt teszi velünk az, ahogy élünk. És aztán halálunkig magyarázzuk, miért jobb nekünk így. Egyben maradt a család. Béke volt az anyóssal, hát, ő már nem változik. csak nekünk reccsent meg az arcunk középtájt.

Nem akarom, hogy szomorú legyen a vége. De hogy azért tehetsz, hogy jobban érezd magad, az tuti.

Nem mondom, hogy ne félj. Tudod te, miért félsz. Csak azt mondom, hogy mindenki fél.

Kapcsolódó bejegyzés: csak a cselekvés

kezdjetek valamit magatokkal

69 thoughts on “féltem tőle

  1. A felelemre csak annyit szoktam mondani, hogz aki az Apollo 13on volt annak volt mitol felnie. A mi hetkoznapi felelmeink a nyomaba sem erhetnek sok szornyusegnek a vilagon. Igy vegso kovetkeztetes, nincs mitol felni! 🙂 A felelem leszukiti a vilagot, mig a batorsag kitagitja azt!

    • Egy pogácsasütéstől is lehet ugyanúgy rettegni, mint egy űrhajón, ahova ráadásul évek, évtizedek tréningje után, több ezer ember vigyázó szemétől kísérve megy valaki, és többek között arra is felkészítik, hogy igen, lehet, hogy nem jön vissza. De azzal a pogácsával egyedül vagy, és csak sandító szemek kísérnek, hogy “nem úgy kell azt nyújtani, de mindegy,” és tudod jól, hogy holnap az által leszel megítéltetve, hogy milyen lett az a pogácsa. És azt is tudod, hogy már előre el van döntve: nem lesz jó. Megcsinálod mégis. Ez bátorság, basszus. Szerintem nem mondhatjuk senkinek, hogy “te nem félhetsz, nézd meg, másoknak sokkal durvább”. Mindenkinek a saját félelme a legdurvább, senki nem ítélheti meg helyette.

    • Ha én félek az ajtó mögött tanyázó hétfejű sárkánytól, nincs az az észérv, amit elfogadnék. Félek, oszt kész. Ha még le is szólod a félelmemet, még szarabbul érzem magam.

  2. Én azt hoztam otthonról, hogy elvárom, hogy valaki megcsinálja a dolgokat helyettem. “Mert te még ehhez kicsi vagy/fiatal vagy/úgy sem értesz. Nálam még csak nincs is női és férfi szerepkörre bontva, a “neked az a dolgod csak, hogy tanulj” mentén minden más feladatfelosztásból kimaradtam.
    Így egyformán szűz terep a főzés, és a laminált padló lerakása 😀 Mikor elköltöztem otthonról, tudatosan próbáltam felismerni a kis hangot, ami azt suttogja belül, hogy “nem, neked ez nem fog menni”. Állatira beépült ám, néha alig tudatosul. Aztán azért lettek örömeim, az első ehetőre sütött piskóta, vagy az, hogy én tudok glettelni, meg festeni. Van ami megy így tudatosan, felkészülve, youtube-videókból meg kézikönyvből okoskodva. Van ami idegből, mert az aktuális “elhívjukajóskátőértehhez” már 20 perce nem jön rá, hogy fejjel lefele tartja a használati utasítást 😀 és akkor én idegből, és néha bénázva, néha meg csakazértis szebben mint a szaki 😀
    Aztán vannak a nagy mumusok. Amiket kerülgetek évekig, néha megpróbálkozok, kudarcba fullad folyton, nem áll kézre. Pl. szép tortát sütni, évente egyszer nekifogok, finom lehet, hogy lesz, de szép soha 😀 Van olyan is, hogy eltelik pár év, és egy-egy ilyen mumus megszelídül, hirtelen a kezem alá simul, nem is akarva, megbékélve rég azzal, hogy ez nem az én asztalom. És akkor mégis, hozzáérek, hozzáügyesedek a feladathoz.
    Az viszont abszolút közhely, hogy a környezetemben élő férfiakat szabályosan megrázza a tény, hogy nem szorulok rájuk egy-egy művelethez. Gyanakodva köröznek körülöttem, míg biciklibelsőt cserélek, és míg rájövök a mikéntjére, minden cifrább kifejezéshez bólogatnak, úgy van az jól. nehogy már ez sikerüljön. Több helyzetben tapasztaltam ezt, szinte sértő, ha nekem valami “férfias” mégis sikerül. Pláne, ha valami ilyen “macsós-szerelős” vitában nekem van igazam 😀

  3. “Nem tudjuk, milyen, míg nem vagyunk benne. És amikor benne vagyunk, akkor erősek vagyunk. Netán annyira erősek, hogy kimondjuk: ez nem való nekünk…”
    Göcsörtös fa-terhes nő 1:0, ma hajnalban csőtörés-terhes nő, újabb csúfos vereség.
    Arra ébredtem, hogy esik az eső. Csak sajnos házon belül. Mire félkómában kitotyogtam, már vízben állt a konyha, a fürdő teljesen elázott. Szétdurrant a cső, ömlött a víz kifelé, szart se láttam benn, nemhogy elzárható csapot. Csatak víz lett mindenem, feltelefonáltam egy ismerőst, álmosan mondta, zárjam el a főcsapot. De hol a főőőőőcsap bmg?!?!?
    – Ja, hát azt tudni kéne. Az aknában biztos el lehet zárni.
    És tényleg, tudta is az apám, meg a volt kedves, meg a nagyapa, meg minden itt élő férfi, én meg nem tudom, csak azt hogy hajnal van, elázott a fél ház, fázom és vak sötétben nagy pocakkal nem mászunk vízzel teli aknákba. Makacssággá fajult esztelen akarásomat azért nyilván jól mutatja, hogy hamarabb jutott eszembe megoldásként a tutaj ácsolás, mint hogy szerelőt, vagy bármilyen segítséget hívjak, de az árvíz 25. percében feladtam a harcot. A segítség a szerelő személyében gyorsan ott volt és két mozdulattal véget vetett az esőzésnek. Nem kért egy fillért sem. Viszont emberi időben visszajön, kicseréli a csövet, ellenőrzi a rendszert, megnézi a fűtést és szerel oda nekem egy bigyót, amit a legközelebbi áradásnál csak el kell fordítanom. Ja, és megmutatja, hogy hol a főcsap. 🙂

    • Ma reggel gyorsan megmutattam a feleségemnek, hogy melyik főcsap hol van és mit lehet vele kizárni. Ez még elmaradt eddig.
      A fűtésen és az árammal kapcsolatos dolgokon már korábban túl lettünk. Ne abban merüljön már ki a “pótolhatatlanságom”, hogy csak én tudom hol van a FI relé és mit kell vele csinálni. 🙂
      Amúgy ezeket a férfiak valamiért titkolják. Biztos a hatalmi játék része ez is, vagy tényleg azt hiszik, hogy a nők ezeket nem tudják úgyse.

      • Huh, az exférj, mikor végre kész lett a közös ház, ez volt az első, amit végigmutogatott. Hogy mit hol kell elzárni, kinyitni, mi a teendő vész esetén. És a kedves is ezzel nyitott, mikor ideköltöztem – hol a villanyóra kulcsa, hol a villanyóra 🙂 , hol a vízcsap. Az a tapasztalatom, hogy ha nagy baj van, az ember amúgy is rájön magától. Mert kénytelen. Nekem muszáj volt vízaknába lemászni hét hónapos vemhesen, nem örültem.

    • Leginkább azt “szeretem”, hogy az apám, a volt kedves meg minden férfiismerős a főcsap titkát megtartja magának, aztán meg jóizűen mosolyog a tudatlanságomon, hogy hát ezt mégiscsak tudja ám magától az ember… bár végülis csak bosszantó a helyzet, azért mégsem használnám nagyon a tudást, mert már próbáltam párszor, hogy hiába lettem okosabb, és hiába tudtam még azt is ezúttal, hogy milyen irányba kéne fordítsam a csapot… mert a kezem valamiért nem akarta annyira, mint a fejem… és bár nem jött, hogy higgyem, mégse sikerült. De legalább megpróbáltam 🙂 S az jólesett :))

  4. Én sosem féltem a magas hegy megmászásától és a hosszú távok lefutásától – férfiakkal összemérhető teljesítményeim voltak, tényleg. Élveztem és csináltam, lelkesedéssel, hosszú ideig.
    Átérzem az írást, másban tapasztalom meg ezt a félelmet. A nagy sportteljesítmények már nincsenek, elfogytak a társak, részben a motiváció is oda. A gépies, nem gondolkozó multicégből kilépni, na, attól félek, hogy értelmes és pezsgő munkám legyen, arra nagyon vágynék, az ezer ötlet mindig elenyészik, az első lépés nagyon nehéz, mert itt anyagilag aranykalickában vagyok. Ez egy biztonságos állás, csak nem elégít ki.
    Most azt találtam ki, átmegyek egy másik céghez, legalább, az is változtatás. Merthogy maga a munkám végül is érdekes, csak motiválatlanul, falakba ütközve csináljuk.

  5. Álláskereséssel voltam úgy, hogy mindenki csak azt mondogatta, örüljek, ha egy év alatt találok, meg miért hagytam ott a számukra kívülről tutinak tűnő előzőt. Sugdostak a fülembe, még csak válaszra sem fognak méltatni, ha jelentkezem valahova, és esetleg nem én kellek, az egyik népszerű álláskereső oldalt meg felejtsem el, oda csak puccos cégek puccos embereket keresnek. Az eredmény: felmondtam a belülről lélekrohasztó helyen, sikerült összedobnom tanfolyam nélkül egy tuti önéletrajzot, amit mindig személyre szabtam adott hirdetéshez, felkészítettem magam az interjúkra is, és bizony azon az oldalon is bepróbálkoztam, amitől el akartak tántorítani. És behívtak, több helyről is, és jó volt. Még válaszoltak is, ha éppen nem engem választottak. Sorra szembesültem azok ellenkezőjével, amit nekem mondtak. Három hónapon belül lett állásom, pedig nincs csúcsszuper tapasztalatom nívós cégeknél. Néztek rám, hogyan csináltam. Mitől vagyon olyan különleges. Semmitől, de baromi jó érzés volt, hogy véghezvittem valami olyat, amiről korábban azt hittem, arra én nem lehetek képes, mert az valami elvont dolog. Erőt adott, hogy bármikor gebaszt érzek, merhetek váltani. Érdemes, és izgalmas.

    “Netán annyira erősek, hogy kimondjuk: ez nem való nekünk” Ezt néha még nehezebb megfogalmazni, mint azt, mi való nekünk.

  6. “Mindenki fél.
    Vagyis vannak egzaltált kipróbáló alkatok, nem nyugvók, mindig újra vágyók. ”
    Nem tudom, ezt sosem tudtam: vajon TÉNYLEG nem félnek, vagy ellenkezőleg, állandóan bizonyítani akarnak? Hogy mégis merik. Nem félelem ez az állandó bizonyítás?

      • Én sem akarom elemezni, csak eszembe jutott, hogy TALÁN ez van mögötte. Vagy nem. Vagy amögött van félelem, ha az ember nem olyan. Vagy egyik sem, egyszerűen a sokféleségünk egyik része. Mittudomén.

    • Érdekes kérdés. Ebben a mondatban, amit kiemeltél magamra ismertem, és egyáltalán nem pozitív ez nekem. Aztán meg: “Vannak a nyugodtan, sugárzóan és tartósan aktívak”, erre vágyom, ez lenne talán az ideális állapot. Az én szemszögemből, úgy értem.
      Én félek amúgy a saját vállalásaimtól, és lehet hogy ez bizonyítás, sőt biztos benne van az is. Aztán persze, mi számít “mindig újnak”, kinek mi a kockázatvállalás?

      • En is a masodikra voksolok. A folyton ujdonsagot kereso, uzo karakter gyakran untat egy ido utan es van valami hianyerzet, kicsit potcselekvesnek tuunhet. En is voltam ilyen es bar a jelenlegi tespedesem vegkepp nem tesz boldogga, nem vagyom a korabbi eletszakaszaimra. Viszont a sugarzoan aktiv, az gyonyoru.

  7. Nekem meg kell tanulnom vezetni. Nem azért, mert nem tudok nélküle élni, nem mert szeretnék, nem mert lusta vagyok. Munka miatt. Van jogsim, 8 éve. Nagyon félek. És tényleg mindenki azzal jön, jajj, neked is menni fog, mert mindenkinek megy. De ez nem igaz, én én vagyok, bennem nem ugyanaz van, mint másban. Sokszor arra gondolok, hogy mi van, ha tényleg,én vagyok az egyetlen a világon, aki erre teljes mértékben alkalmatlan.

    • Pont így voltam, tíz éves jogsival. Vettem újra órákat. Először csak a jól bevált féreglyukakon közlekedtem – bár ebben volt Rákospalota-Marczibányi tér tengely is. Aztán mikor valami útfelbontás kibillentett a komfortzónámból, rájöttem, hogy én tudok vezetni. (Ebben a kategóriában díjnyertes a barátnőm mondata. Belváros, nagyon nagy autó, kicsi hely, ötödszörre sikerült beállnom. Zsigerből szabadkoztam, hogy hát én ebben nem vagyok gyakorlott, meg bocs, hogy ilyen soká tartott, meg különben is nem szépen álltam be. Válasza: “Miért? Pontozza valaki?”

      • Reménykedem én is. Kb. 12 km ahová mennem kell – város, meg vissza. Parkolni meg ott fogok, ahol sok a hely, bevásárlóközpont nagyparkoló, ilyenek. Eleinte nem megyek majd messzire. Valószínűleg Budapestre sosem fogok.

        • En is igy voltam ezzel. Forgalmatlan helyeken vezettem, utana kimereszkedtem a nagyok koze, kb 10 alkalom utan egesz jo lett. Fostam, meg minden, de tenyleg belegyuvunk mint a sicc.

    • Nyugi, ha alkalmatlan is vagy, tuti nem vagy egyedül, mert én tényleg nem tudok vezetni és nem is fogok tudni soha. 🙂 Egyébként, ha van jogsid, akkor valószínűleg tényleg képes vagy vezetni, csak még rutinod nincs, Tesóm is úgy volt, hogy miután meglett a jogosítványa kb. 8 évig nem vezetett, aztán utána úgy alakult az élete, hogy muszáj volt újratanulnia. Sikerült is neki, mert a muszáj nagy úr, azóta rutint szerzett és tök ügyesen vezet. Biztosan neked is menni fog!

        • En, itt vagyok. vettem 10 orat plusszban 8 ev utan…majd ahogy fentebb irtam nagyon nyigis heleyeken vezetgettem, azutan foutvonalon..stb. Parkolast egyedul gyakoroltam, ha nem megy elsore nem gaz, csak az ha nem korrigaljuk. Menni fog hidd el. Egy honap mulva mar mosolyogni fogsz ezen. Az a kis izgalom gyomortajon, fontos. Es eleinte rohadt faraszto lesz meg 50 km utan is, mert annyira koncentralunk. Az a fontos, hogy ha lefulladsz is, nem legy ideges es kezdj el kapkodni. Eleinte a seggembe jottek sokan, mert lassabban mentem naluk (megjegyzem a megengedett sebesseggel) es szivatni akrtak, szard le ha ilyet tapasztalsz. Sok sikert!

  8. Hogy lényeglátó legyek (egyébként nagyon élveztem a bejegyzést) a kettlebellt azt hiszem sok-sok olvasó nagyon élvezné.
    Másfél évig jártam, feminista öntudatra ébredésem második lépcsőfoka volt a blog után. Sosem gondoltam volna magamról, hogy ilyen erős és ügyes tudok lenni. Hogy hétről hétre át tudom lépni a saját árnyékomat, ami hihetetlen önbizalmat adott. Meg szép testet. A mozgás mellett nagy élmény volt, hogy együtt edzettem izomagyú rendőrfiúkkal, meg háztartásbeli anyukával, csapott vállú informatikusokkal, és mindannyian ugyanazokat a gyakorlatokat végeztük, ugyanúgy megszenvedtük és együtt ügyesedtünk. Semmi nemi megkülönböztetés nem volt.
    Pedig hogy féltem az első alkalommal, te jó ég. Alig várom, hogy újra belevághassak.

      • Önállóan semmiképpen sem jó elkezdeni, mert tényleg nagyon sérülésveszélyes. Az első edzéseken 6 kilóval kezdtem, aztán havonta emeltük a súlyt. Bizonyos gyakorlatoknál 8 kilós felé nem tudtam menni, de az alapokhoz itthonra 12 kilósat vettem az első kurzus után. (Akkor már itthon is biztonságosan végezhetők az alapok, és az pont elég is hétköznapra, a belem lógott tőle)

        • Azt elfelejtettem, hogy a második kurzus végére a “lengetős” gyakorlatokhoz 16 kg volt a jó. Tényleg meglepő, hogy mennyire jól lehet erősödni fokozatos terhelés alatt

      • Nekem óriási felfedezés volt ez a sport, tényleg igyekszem népszerűsíteni. Nekem semmiféle ugrálós vagy konditermes mozgásforma nem jött be, ezt viszont nem tudtam megunni, és úgy átalakult a testem, hogy nem győztem csodálkozni. Komoly fogyást nem hozott, de centikben és erőnlétben hihetetlenül látványos volt.

  9. A félelem mindig szerves része volt az életemnek. Voltak idők, amikor mindentől féltem, még attól is, hogy eltévedek iskolába menet, nem jó helyen szállok le a buszról, vagy ha időben el is indulok az ajtóhoz, elesek, és minden rajtam röhög majd. Féltem attól, hogy át kell menni az utcán egy olyan zebránál, ahol nincsen lámpa – sokszor egyedül nem is mertem átmenni, hanem elgyalogoltam a sokkal messzebb lévő lámpás kereszteződésig. Féltem, hogy a boltban ezt vagy azt kérnem kell, és nem tudom majd értelmesen elmondani, hogy mit. Féltem az iskolától, hogy megvernek és bántanak a többiek, hogy rossz jegyeim lesznek, hogy hármas leszek matekból, hogy mivel öt tárgyból csak négyes vagyok, nem vesznek fel majd sehova, de attól is, hogy mi lesz, ha felvesznek, és nem állom meg a helyem. Féltem az anyámtól, minden délután fél ötkor már görcsben volt a gyomrom, hogy mindjárt hazaér, és vajon miért és mennyire fog lebaszni. Féltem az idegenektől, úgy általában emberektől, az osztálytársaimtól, és minden egyes reggelen minden egyes új naptól, de soha nem féltem az éjszakától, az erdőtől, az állatoktól, a magánytól és a haláltól – ami talán nem is csoda, hiszen egy ilyen, állandó rettegésben töltött élet után a halál kész megváltásnak tűnt. Sokszor imádkoztam esténként azért, hogy reggel ne ébredjek fel.

    Aztán felvettek az egyetemre, és kiderült, hogy azért el is tudom végezni, de akkor is rettegtem minden órától, ahol meg kellett szólalni, netán szerepelni. Féltem a tanároktól, hogy hülyének fognak tartani és nem leszek képes megfelelni az elvárásaiknak. Nagyon féltem a “felnőtt élettől”, amikor majd munkát kell keresni – mert feltételeztem, hogy sehova nem kellek majd, és nem tudok megélni. De attól is féltem, hogy dolgozó ember lesz belőlem, mert láttam, hogyan él az átlag magyar dolgozó, és viszolyogtam ettől a fajta élettől. Féltem a szegénységtől is, meg attól, hogy soha nem fog szeretni senki.

    Mostanában… sokszor úgy gondolom, túlléptem a félelmeimen. És hogy igazából nem is olyan szörnyű az élet. Pedig az, csak megszoktam, és megszoktam a félelmeimet is, sőt, lenyomtam őket egy sötét és mély helyre, ahonnan nem tudnak kimászni, csak akkor, ha nem sportolok eleget, és elfelejtem bevenni a homoktövist. Így aztán sokszor jól, sőt kiválóan érzem magam, és mint minden normális ember, örülök az újdonságoknak és az új kihívásoknak – de valahol mélyen tudom, hogy nem szívből örülök, hanem mert megtanultam, hogy ezt így kell. Ez az elvárás, hogy legyél bátor, nézz szembe, lépj túl magadon, és állj bele a helyzetekbe és csináld, mert a nyavalygós, félős és szerencsétlen embert mindenki lenézi. Az ember ezért aztán igyekszik, mert sikeresnek és vagánynak kell lenni, helyt kell állni a munkahelyen, ugrani minél magasabbra, megoldani a lehetetlent is, és ha nem sikerül, akkor meg bátran kell vállalni azt, hogy nem ment. Mert ezt így KELL.

    És én igazából kurvára utálom ezt.

    • Szomorú, hogy a hozzászólásod első része 90% -ban igaz rám is. Van ilyen szintű önbizalomhiány és kishitűség? Hát, van. Sokat csiszolódtam én is. Ringbe szálltam. Most már tudom, ha nem is lett belőle állandósult tudatállapot, hogy milyen csinosnak, kedveltnek, erősnek lenni. De azért valami mélyen ott ül, és néha van egy olyan érzés hozzá, olyan “mintha” érzés. Hogy én csak megtanultam ezt a szerepet eljátszani. Hogy legbelül azért ott van, aki voltam. De egyre kevésbé érzem vállalhatatlannak, egyre kevésbé zavar.

        • Én azt hiszem ezt érzem. Csinosan ülök, okosan válaszolok a kérdésekre, prezentálok, zh-zom és társaik. Közben arra gondolok,hogy ennyi erővel ülhetnék egy lerohadt intézetben,bolyhos megelitőben, olcsó szaloncukrot majszolva…
          Más család, más élet, más lehetőségek lettek volna az enyém. Egy kis hang gyakran súgja, hogy nekem nem lehet, nem fog menni, nem itt van a helyem, hanem amott.

        • Olyan. Amikor egy barátom megdícsér, hogy milyen művelt vagyok, és én gondolom magamban, hogy hát fenét, te csak azt hiszed, mert én úgy csinálok, mintha. (És én magam sem tudom, hogy valójában mennyire.) Ebben az egészben hatalmas szerepe van annak is, hogy 70% -ban rokkant vagyok, elvileg, gyakorlatilag viszont ha az utcán szembe jössz velem, vagy eltöltesz velem egy napot, akkor nem fogod megmondani. Amúgy meg eldöntöttem egy jó ideje, hogy nem is vagyok beteg. Nincs semmilyen állapot. Mintha 🙂

    • Bizalmat kelt bennem ez a sok félelmed arita.
      Az a tény,hogy ennyire szorongtál mindentől azt jelenti,hogy nagyon komolyan vetted az életet,nagyon meg akartál felelni.Nem csaltál,végigjártál minden félelmetes színhelyet,és most már nincs mitől félned.

    • Csodálatos, hogy most így élsz. Hogy ennyire áradsz, a helyeden vagy, tudsz adni, szeretnek és szeretsz.

      Én nagy stigmának érzem azt, hogy valaki kedveli az újat, az egyéni utakat, a kihívást, “mérnemtudszmegülniaseggeden”, hihetetlen gyanakvás övezi, de most, hogy ezt írtad, megnézem a másik oldalról is.

      • Most, hogy elolvastam, amit tegnap írtam, számomra is csodálatos, sőt rejtélyes, hogy hogyan a francba élek még mindig. (Venni kell megint egy doboz homoktövist.)

        Mert belülről jön, vérkomoly az egész, és sokszor tényleg nem értem, miért maradok, miért nem adtam már fel. Miért éri meg nekem ez a káosz, ez az értelmetlenség, ami az életem?

        Sokszor azt hiszem, a cinizmusom segít át mindenen, az úgyis mindegy hozzáállás, hogy ha már egyszer itt kell lenni, akkor legalább próbáljuk meg valamennyire jól érezni magunkat. Ezért tudatosan törekszem a fény felé, a jó emberek, jó dolgok felé, és közben tudom, hogy a peremen járok és alattam a sötétség, de igazából már nem érdekel.

    • rolam az apam meg akkor sem hitte el hogy el fogom vegezni az egyetemet amikor mar felvettek. az elso teljesitett tanev vegen mondta, hogy nem gondolta hogy elvegzem. a kepessegeim jok, csak szerinte tul lusta voltam. 2 szakon vegeztem el az egyetemet egyszerre, ugy hogy szinte be se jartam orara. Kisujjbol raztam ki. a diplomaimat el is vittem a sirjahoz megmutatni. aztan beraktam a fiokba es azota sem hasznaltam semmire.

  10. Szintén félős gyerek voltam. Mostanra önmagában kételkedő felnőtt lettem. Hetek óta noszogatom magamat, motivációs könyveket olvasok, tervnaplót írok, de jottányit se jutok előre, mert hegyként magasodik előttem a fájdalom. Ilyesfélével vigasztalom magamat: “fölöslegesen vergődsz, 2015-ben kiderül, hogy xy rákod van és nyugodtan alkalmazhatod a vésztervet, felkötheted magadat. Nincs több szorongás, nincs több kudarc, nincs több fájdalom.”

        • Az azért jelent valamit, hogy Kuvik ugye sokszor nincs jól, mint olvashatjuk, és mégis van ereje alkotni.
          Ez nagyon nagy dolog ám, csak mondom.
          Mikor én rosszul voltam, nekem nem volt erőm semmire.
          Tettem a dolgom, mint egy zombi, de SEMMI, se alkotásvágy, se semmi, csak lestem ki a fejemből, azt vártam, mikor lesz este.
          Nem azért írom, Kuvik, hogy biztassalak, mert tudom, hogy van az a mélység, ahol már a jó szó is idegesít, én meg nem akarlak idegesíteni.
          Csak ez már régóta a fejemben van, hogy ehhez azért óriási erő kell.

      • Egyébként csak azért fordul meg a fejemben az önakasztás gondolata, mert a mélypontjaimon, amikor a kétségbeesés találkozik a menni akarok késztetéssel, akkor a halál egy kiútnak látszik. Sokkal jobb lenne, ha saját lábra állhatnék, és végre elhagyhatnám a nyomor peremét. Ma ismét nehezebb, elmúlt a karácsonyi pillanat, megint a benső kőomlásom előtt állok és fogalmam sincs, hogyan takarítom el az akadályt.

  11. Tudom,hogy a cselekvés oldja fel a szorongást,mégis nekem nem megy. Olyankor mikor munkába járok sehogy sem sikerül bizonyítani. Állandóan próbálkozom, megkísérlem a sportolást, művelődést, a férjem is küzd. Van egy feltevésem,túl sokat várunk el magunktól. Sokszor a körülmények túl kedvezőtlenek, és mi még magunkat hibáztatjuk.
    Míért vagyok frusztrált az életemmel minden nap? Nem a családi életemmel,hanem ami azon kivül van. Nekem nem felel meg ez a rendszer.

      • A bajom az,hogy az időm nagyrészét számomra érdektelen dolgokkal kell töltenem. Energiáimat, képességeimet nem tudom nekem tetsző módon használni.
        Túl sok az akadály, a mindennapi kínlódás. Nem sikerült érzéketlenné válnom a butaságra, a környezet kihaszálja ha az ember nem játssza az elvárt szerepet, nem ugyanolyan báb mint ők. Na,bevallom kicsit csalok 🙂 blogozgatok ha lehet munkaközben ,mert a szervezetem nem tudja elviselni, hogy csak azt csináljam amit kell (nemszeretem munkat).

        Színházba járni nem teher, sőt.

        Szellemi munkára vagyok beállítva. Fiatal koromban mikor elemezgettem magam rácsodálkoztam, hogy milyen furcsa alkat vagyok. Én még két szalmaszálat se tennék keresztbe csak élnék mint az ég madarai, vIszont mindig szerettem a filozófiát, költészetet,tudományt, mindent amin gondolkozni lehetett.
        Láttam, hogy a vízipók is házat készít magának,a fecske is,a hód gátat épít,és nekem semmi késztetésem cselekvésre. Ezért szorongtam. Aztán amit elértem )nem sok tényleg észtermék,nem szorgalom, vagy egyéb adottságok következménye.

        Szeretném ha maradna energiám múzeumra,színházra meg egyebekre,nem őrölnének fel teljesen ezek a hiábavaló mindennapok.
        Látod, már el is felejtettem,hogy alkotni szeretek.

        Elalszom,
        mint a meghajszolt őzek
        a bozótban, napkeltekor…

        • Teljesen meg tudlak érteni, Eső. Azt hiszem, abban nagyon hasonlítunk, hogy a mindennapi megélhetésért vívott harc, ami azt jelenti, hogy a nap nagy részét a munkahelyen KELL tölteni pénzkereseti céllal, mindkettőnket megterhel.

          Elsősorban azért, mert lenne egy csomó más dolog, ami érdekelne, és amit szívesen csinálnánk, de a végére nem marad már rá erőnk. Régen azt hittem, hogy ez lustaság, de aztán rájöttem, hogy nem, csak arról van szó, hogy engem több minden érdekel, mint az átlagembert, és szenvedek tőle, ha ezt az érdeklődést nem élhetem meg akadálytalanul. Sok embert például egyáltalán nem zavar, ha nincs ideje olvasni, filmeket nézni, barátokkal lenni, nyelvet tanulni, blogokat olvasni, sportolni – van, aki furán is néz rám, hogy minek nekem mindez. Nem értik.

          Az erőforrásaim viszont végesek, kisebb a munkabírásom, mint másoknak – talán köze van ennek ahhoz is, hogy gyakorlatilag egy szemmel élek, de az idegeim is nagyon rosszak – ezért jobban ki is fáradok. Annyival vagyok szerencsésebb, mint te, hogy én legalább tényleg szeretem, amit csinálok, de a kötöttséget, a muszájt így is teherként élem meg.

  12. nalam egy kicsit az ellenkezoje. azt gondolom magamrol hogy okos vagyok, meg tudom csinalni es felek mi van ha megsem, ha kiderul hogy nem tudom. a munkakeresetol eveken at feltem (amig kisgyerekkel otthon voltam), most van munkam (ami foleg a szerencsen mult), epp attol felek hogy a probaido utan kirugnak. Es akkor ujra ott vagyok ahol a part szakad.

  13. Én sose voltam félős, de azért egészségesen tartok dolgoktól. Volt egy hihetetlen felszabadító mondat, amit egy lelkigyakorlaton hallottam egy vérkonzervatív pap bácsitól, ezért őt azóta is nagyon becsülöm: “Intelligens ember bármibe belefog, sikerül neki.” Nyilván nem így van, mert vannak külső tényezők is, de olyan jó tudni, hogy ha valamihez nem is értek, meg tudom tanulni.

  14. Sok mindent szeretnék még, amit most nem lehet. Atttól félek, hogy mire lehet, már semmit nem fogok akarni, mert addigra elfáradok és fásult leszek.

  15. Visszajelzés: hogy lehet ezt kibírni 1. | csak az olvassa — én szóltam

  16. Visszajelzés: sztereotípiák, amelyek úgy vannak | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s