majd belerúg ő is

Közhelyvadász lettem. Írja a magazin gyereknevelős cikke, kifejti az anyatárs a fórumon, meg mondja az óvónő is, hogy azért nem szabad lenyomóan beszélni a gyerekkel, erőszakosan viselkedni, megütni, mert akkor a gyerek azt tanulja meg, hogy így kell bánni a gyengébbel, továbbadja az agressziót.

Tényleg vannak gyerekek, akik bemutatják szüleik döbbenetes viselkedését, akár az egész repertoárt. Mindannyian láttunk már ilyet. Ismételgetik a riasztó mondatokat, megbüntetik a plüssmackót vagy űzőbe veszik a kiscsoportost az ovi udvarán. Megrázó lehet így belepillantani egy család életébe.

Ez, tulajdonképpen, egészséges reakció, kis keménykötésű Ricsik csinálják a grundokon: agresszió ért, továbbadom. Hát hova tegye? Szoktak aggódni miatta, gyerekpszichológushoz való eset, ez kétségtelen.

De ennél sokkal rosszabb is történik.

Sőt, szerintem általában a gyerekek nem adják tovább az erőszakot. Általában rosszabb az, ami történik. Füstöl a lélek, beszorul a kín: a gyerek tág szemű rémülettel tudja, sőt, pont azt sajátítja el a ilyen helyzetekből, hogy ez az, amit a felnőtt megtehet, csak a felnőtt, és ő nem. Hogy ő csak egy gyerek, a felnőttnek meg korlátlan hatalma van.

A gyerek nagyon jól tudja, hol a helye. Az örök hierarchiába tanul bele az erőszak által. Nem üt meg senkit, az neki nem dukál.

És ez az igazi veszély. Mert aki továbbadja, abban van szuverenitás, énerő, méltóság, akár Robin Hoodban vagy Lúdas Matyiban. Van olyan gyerek is, aki a felnőttet üti meg. De aki áldozattá nevelődik, az magát fogja gyűlölni. Azért kapja, amit kap, mert ő ezt érdemli. Mert ő rossz.

Engem keveset ütöttek, viszont nagyon szemét mondatokkal kínoztak hosszú évekig, főleg a bátyáim. Nem kicsiként, inkább iskolás koromban. És én nem bántottam másokat, csak romokban volt a gyereklényem, amely lehetett volna sugárzó is. Én nagyon szomorú iskolás voltam, szorongó, tétova, elkívánkozó. Elemi élményem volt, hogy nekik ezt lehet, mert nagyobbak, és mert fiúk. Ráadásul durván Stockholm-szindrómám is volt, főleg a középső tesómmal. Lenyűgözött, ahogy leszól és bánt engem, ahogy fölényeskedik, ahogy neki mindent lehet, s ahogy mindenki őt ajnározza. Belém épült, ahogy hozzám viszonyult, prototipikussá vált. Máig nem tudtam ezt megbontani vele, mellette nem vagyok erős és emelt fejű, eltűnik az, amit annyira élvezek amúgy. Pedig nem bánt már, csak nem ért. Kicsi leszek újra, szorongok, ügyetlen és kövér vagyok.

Egy nap a gyerek lép a hierarchiában. Felnőtt lesz. És egy nap a felnőtt szülő lesz. És akkor jön elő a lenyomás, a hatalom, a reflexek. Akkor változik át, akkor fogja irritálni az, ami őbenne volt irritáló az ő agresszorának. Amit gúnnyal, semmibevevéssel közelítettek meg. Bekapcsol a szoftver, elégtételt kér a lélek, új áldozatok nőnek fel.

Tudok erről a működésmódról, nem tehetem meg, hogy ne tudjak. Iszonyú nehéz ezzel, a késztetéssel, a reflexekkel nap mint nap megküzdeni. És jó látni, hogy a lányom, minden rebbenő virágsága ellenére milyen erős és határozott. Nem áldozattípus. Nem hagyja magát, élmény hallgatni, ahogy nemet mond, ahogy tudja, mi a jó neki, ahogy érvel, és ahogy nem lehet bevinni mindenféle csövekbe. Pedig van bátyja neki is, aki néha fölényes.

Jött az életembe egy ember, pont mint a bátyám sok tekintetben, annyi idős és úgy villant rám. Úgy is bánt velem, ahogy egy báty, egy olyan báty, akiről csak könyvben olvastam. Erős volt és szeretett. És én nem hittem neki, csupa szégyen voltam, nagyon nehéz volt elhinni, hogy ő engem tényleg és ennyire. Végül meggyógyított az, amilyenné nézett. Azzá váltam.

Így lettem erős.

75 thoughts on “majd belerúg ő is

  1. Én sem ütöttem, mintagyerek voltam sokáig, elviseltem. Meg kell vele küzdeni, felnőttként, anyaként. Nekem az segít, hogy visszagondolok, nem felejtettem el semmit, de harag már nincs bennem. (Vagyis inkább azt mondom, hogy kevés.) Bámulatos egyébként, hogy sokan mennyire elfelejtették a gyermekkorukat, a rosszat is, és művelik ugyanazt, amibe ők majdnem beledöglöttek. Nincs lelkiismeret-furdalás, tényleg nem látják a párhuzamot, vagy ha mégis, akkor mára oda jutottak, hogy igazolják inkább, hogy így a helyes.

  2. Ó, hát ez rólam szól.

    ‘Ráadásul durván Stockholm-szindrómám is volt, főleg a középső tesómmal. Lenyűgözött, ahogy leszól és bánt engem, ahogy fölényeskedik, ahogy neki mindent lehet, s ahogy mindenki őt ajnározza. Belém épült, ahogy hozzám viszonyult, prototipikussá vált. Máig nem tudtam ezt megbontani vele, mellette nem vagyok erős és emelt fejű, eltűnik az, amit annyira élvezek amúgy. Pedig nem bánt már, csak nem ért. Kicsi leszek újra, szorongok, ügyetlen és kövér vagyok.’

    A legidősebb öcsémmel való viszonyom. A kis fölényes pöcsarc. Pedig hajj, de rég túlnőttem, lehagytam, átléptem nem csak a saját, de az ő árnyékát is. Vagy azt mégsem? Merthogy nem sikerül viselnem önmagam a jelenlétében. Nem tudom kinevetni és nagyvonalúan kezelni a hibáit, sőt, egy ideig csak-csak, de végül már nem is látom őket, saját hiányosságomban végződnek a rossz reakciói. Pedig távolról olyan jól látszanak. Viszont remek érzéke van arra, hogy kiszagolja, ki akarom kerülni a kritizálását, nem akarom elmondani az ellenvéleményt, rákérdez, belenyom a helyzetbe, és aztán a rémületemre apellálva legyőz, mert egyébként intelligensebb nálam, és verbálisan simán lenyom. Egy zsarnok.

    • Ez ugy latszik tipikus. Baty-szindroma vagy mi…Nekem is batyam van, az eros idosebb testver, aki a mai napig feltekeny,( sokkal ugyesebb es okosabb na es vaganyabb voltam mint o) rivalist lat bennem, de folenyeskedik. Annyit azert a javara kell irnom, hogy gyerekkent is tudott idonkent gyengedebben viszonyulni hozzam, pl. meseket olvasott, vedelmezett, bar erre nem igen volt szukseg. Viszont mar felnottkent, mondvacsinalt indokkal nekem esett tobbszor is, okollel a diszno. Ezeket en soha nem fogom elfelejteni es megbocsatani neki. Krtikikaval nem lehet illetni, mert azonnal megsertodik viszont o nyomhatja, mert mindenki hulye csak o nem. Mindenre jogot formal, az anyam dolgaira is, de engem persze igyekszik elzarni, lekoptatni.
      Nem szeretek vele kommunikalni egyszeruen, ha a kornyezetemben van valahogy mindig kialakul a fridzsider hangulat. Ezt az embertipust nagy ivebn kerulom, de o a tesom valamennyire el kell viselnem.

      • Ő az öcsém, csak a legidősebb mind közül.
        Viszont ugyanaz, mint amit leírsz. Jogot formál mindenre, de nem tűri a kritikát, az egész világ hülye és nem érti, értékeli őt. Intellektuálisan sértett.

        • Hogyhogy ennyire egyformak az occsok, batyak?! Nekem is pont egy ilyen van.

          Egyebkent meg “a késztetéssel, a reflexekkel nap mint nap megküzdeni.” oriasi munka, de azt hiszem mara mar nagyon gyakorlottan elozom meg a demonaim. Nem tehetek mast.

  3. Az áldozat-agresszor dinamikában nagyon gyakori a Stockholm-szindróma.

    Éva, rég jártam erre, az igazság az, hogy elegem lett (tavaly) a sok veszekedésből és konfliktusból. Most elolvastam pár bejegyzést, és elhűltem. Először azon, hogy mennyivel csöndesebb a blog, aztán meg azon, hogy a robbanáspontod mennyire alacsonyan van.

    Valamelyik posztod alatti hozzászólásaidat átírtad, amin szintén megdöbbentem. Nem vállalod a véleményed? Ennek fényében érthetetlen az a könyörtelenség, amivel kisebb-nagyobb emberi hibákat minősítesz.

    A legjobban az lepett meg, ahogy Annának nekimentél tegnap, pusztán azért, mert jelzett egy kis megbántottságot. Erre írtad azt, hogy “Nekem mi dolgom azzal, hogy mi fáj az olvasónak?” Másik bejegyzés alatt azt írod, hogy nem neked van szükséged az olvasóra, hanem az olvasónak van szüksége a blogodra.

    Nyilván nem esnek jól a szavaim, de azért kár lenne belém ellenséget látni. Ha valóban az lennék, simán mosolyognék rajtad, esetleg írnék a téged gúnyoló oldalakra.

    A mai bejegyzésben azt írod, hogy küzdesz a démonaiddal. Nem pont így írtad, nem kell felróni… Szal ez azért szimpatikusabb, mint a karikás ostor, amit a pl. druszám kapott a nyakába. Nota bene, a blogírás, ahogy már többször vallottál erről, rád is terapikus hatással van, sok megvilágosodott pillanatod bölcsője. Már csak emiatt is fontos kéne, hogy legyen az olvasó.

    Azért remélem, nincs nagy baj veled.

    • Jaj, szia, úgy örülök, hogy benéztél! Emlékszem rád, mindig jókat írtál.

      Itt vannak a közelmúlt legjobb írásai:
      https://csakazolvassa.hu/2015/02/28/mar-megint-mirol-maradtal-le/
      https://csakazolvassa.hu/2014/11/17/mirol-maradtal-le/

      Hát, megvagyunk itt a nagy csendességben, sehol egy Ügy, a szellő halkan susog a 350-es kommentfolyamokban. Én ma meghúztam a jobb vállam, mert egy kicsit elnéztem a tárcsát (a lbs NEM kilogramm!), de pont kaptam még piros Richtofitet. Élem az életem, igyekszem alkotó módon. A tavasz itt gyönyörű, mindkét gyerek remekül bringázik, csak a Julis csengőjének katicaszárnya tört le.

      Meg most azon gondolkodom, van-e nekem jogom a blogomon a saját hozzászólásaimat javítani, szerkeszteni, és kitől kérdezzem ezt meg. Mi minden tilos nekem, hogyan kell reagálnom, mit gondolhatok, és mit kellene felháborodottan olvasnom csak azért, mert valakik valahol unalmukban geciskednek.

      Meg hogy hány néven jelentkezik be még a csalódott, ám aggodalmas olvasó engem nyomasztani. No de a személyem iránti heves érdeklődés ezzel jár. Soha nagyobb gondom ne legyen.

      • Ez mi? Hány néven jelentkezik be az olvasó, ezt nekem írtad?
        Ugye csak viccelsz. Esetleg én lennék Minden Áron? uhh
        Nem is tudok erre mit írni, felesleges is.

        Szerintem az olvasó a fehér vászon, amire festesz. És az olvasók a producereid is. De ahogy gondolod. Nekem tényleg mindegy.

        • Az az olvasó a “producerem”, aki szeret itt lenni és nem zsarol, hogy én milyen legyek, hanem értékel, elfogad, ha nem ért, kérdez, ha meg nem akar érteni, elmegy innen. Nem lobogtat itt gyűlölködő blogokat, nem nyomaszt. Ha neked tényleg mindegy, mit akarsz tőlem? Mit kattintgatsz itt?

          Meleg szívű, sűrűn bólogató reakciót vártál erre a sunyi kirohanásra? Hogy majd szégyenkezem, és magyarázkodom egy ki tudja, kinek?

          Miért nem vállalod a nickedet?

          Te nem aggódsz értem. Az aggódjon értem, aki érti, hogy mi történt, és hisz nekem.

        • Szeretnélek megkérni téged, titeket, hogy ne járjatok ide kukkolni (persze ha nem megy az élet enélkül, akkor csak bátran), és engem kárörvendő, bukásomat jósoló kommentekkel basztatni, helyretenni. Amúgy is csak titeket minősít az ilyesmi, fogalmatok nincs se a blogról, se az életemről, csak rosszat akartok és mindent eltorzítotok. Köszönöm.

  4. A kedvest rendszeresen verte az apja egész pici korától 15-16 éven át. (Utána már nem, valószínűleg félt, hogy a gyerek visszaüt.) Kiscsoportos ovis volt, mikor az óvónéni behívatta az anyukáját, hogy ez a gyerek folyton verekszik, milyen agresszív, csináljanak vele valamit. Hát mit csináltak volna, apuka jól megverte. Akkor megtanulta, hogy nem szabad továbbadni. Onnan kezdett évekig bepisilni, akkor kezdődött az asztmája, romlani a látása.
    A tíz évvel idősebb bátyja 14 évesen Miskolcról Sopronba ment középiskolába, mondta, hogy az erdészet nem érdekelte különösebben, de ez volt a legmesszebb.

  5. De érdekes, amit írtok. Egykeként mindig irígyeltem azokat a csajokat, akiknek bátyja volt. Hozzám apám azt hiszem úgy viszonyult, hogy ugyanannyit érek – ha nem többet – mint egy fiú, volt is sok fiú barátom, simán megválasztottak vezérüknek egyszer valami utcai harcban. (Mi angyalföldi igazi utca rémei voltunk) Sokáig nem is értettem, hogy a feministáknak mi bajuk. Nagyon fura volt azzal szembesülni a felnőtt életben, az első házasságomban, hogy ezt nem mindenki így gondolja és aztán megvívni a csatákat. A lányomnak is két fiú tesója van, eddig nem vettem ezt a jelenséget észre, persze lehet, hogy csak nincs hozzá szemem? Viccelődések és beszólogatások persze vannak. A kisebbik fiúra majd jobban figyelek. Írjatok még konkrétumokat, nagyon érdekel.

      • Uhhhh. Hát, igen, ezt nem így képzeli az ember. A fiaim és a lányom között 9 és 10 év van, de azért nem árt figyelni. Történet: a lányomért ők járnak felváltva az iskolába. A lányom most másodikos. Van az osztályban egy fiú, amolyan lányok kedvence, mindenkinek teszi a szépet, hol ebbe a lányba szerelmes, hol abba. Kölcsönös, mert a lányok odavannak érte. Emellett magatartás gondok is vannak vele, a lányok meg elalélnak a padban, amikor épp valami őrültséggel hívja fel magára a figyelmet. Na ezt a fiaim nagyon jól levették, azokból a pár perces találkozásokból, amikor mentek a lányért. Tartottak egy kiselőadást a lánynak, hogy ez egy férfitípus, akiért az összes nő megőrül, szórakozni lehet vele, rajta, de komolyan venni egy pillanatig sem szabad. Ezen én, az egyke úgy meghatódtam. Persze, lehet, hogy ha majd felnő, utólag a bátyái okoskodásának fog hatni?

        • Miért pont ebben érvényesül a tündérmese? Tudjuk, mennyire visszaélősek a fiúk, mennyivel több előnyt kapnak, tudjuk, hogy vannak anyák, akik dédelgetik őket, csak mert fiúk. Miért gondoljuk, hogy meseszép romantika, védelem és harmónia a báty-húg viszony? (Nem apahiány ez?)

          • Jó kérdés. Én ebbe talán az egykeségem okán és azért nem gondoltam még bele, mert azt hiszem, hogy a lányomat dédelgetem sokkal jobban. De ennek talán az az oka, hogy nagyon-nagyon hasonlít rám kívül-belül, így sokszor mintha a gyerekkori énemmel lennék együtt és sokszor mintha visszamennék az időbe és a saját buksimat simogatnám meg. Lehet, hogy a fiaim meg majd ezt dolgozzák fel nehezen.

  6. Pf. Épp most jelentkezett be a chaten a bátyám. Alvásidő van, ilyenkor kávézom egy jót, átfutom a híreket, emailezek, ebédelek és zenét hallgatok, virtuális szociális hálót építek. Jön is a kis pitty, hogy na mamóca, mit nyomsz ma? Na hogy van a baba? (igyekvő témaválasztás, amihez még egy ilyen gyeses is mint én, hozzá tud szólni), na és mikor kezdesz már magaddal valamit? Eddig pihentél, de most már ne. Nem vagy olyan alkat…Anyámmal kórusba nyomják, hogy jó, most már pihentem pár hetet, szedjem már össze magamat, és menjek vissza szépen dolgozni, mert BAJ LESZ.
    Lepereg úgy nagy általánosságban, de azért szó nélkül nem bírom hagyni. Muszáj bunkón az adok-kapokba belemenni. Mert wááááá.

  7. Erről most az jutott eszembe, hogy ti hogy nevelitek a fiaitokat, hogy ne legyenek ilyenek? Meg hogy nekik már az legyen a természetes, hogy egy család két ember és nem csak a nő dolga. Nekem mostanában a kisebbikkel vannak nagy csatáim (17 éves)

      • Most nem csak arra gondoltam, hogy ne genyázzanak a húgukkal, hanem inkább arra, hogy ha majd lesz egy családjuk, akkor ne a szoba közepén üljenek a nagy fotelben, körülöttük a távirányítók. Én már most gondolok a kismenyemre is 🙂 És igen egyrészt egyetértek, hogy amiket nem mondunk az az egyik legfontosabb, másrészt szerintem vannak direkt dolgok is. Nálunk alap, hogy ők is takarítanak, részt kell venniük mindenben, most már ha lehet dolgozzanak nyáron, nincsenek férfi előjogok. Mindenki be tud rakni egy mosást, teregetni is tud. Én pl. nagyon ritkán főzök, mert nekem az már nem fér bele az időbe. A nagyobbik fiam viszont szeret főzni és főz is sokszor, ez teljesen természetes nálunk. A kisebbikkel harcok vannak, mert néha nagyon paraszt macsó módon viselkedik. Most épp arról volt egy nagy családi beszélgetés, hogy ne kelljen a fárasztó házimunkát szétosztani, szervezni, ne kelljen szívességet kérni, ne pontozzuk, hogy épp ki mit csinált, mert ez nem egy pontverseny, hanem aki épp ott van és ráér az csinálja meg. Mikor osztálytárs anyukákkal ez szóba kerül, akkor csak néznek rám mint marslakóra. Még önálló, hozzám hasonlóan gondolkodó nők is.

  8. Szabad szólni ?
    Ide írjak, hova írjak, ki(k)nek írjam ?
    Írjam a jövőnek vagy inkább a jó vő(k)nek ?
    …és akkor, (jajj, hát most…mi lesz)…ódejólesz ?

  9. “Mert aki továbbadja, abban van szuverenitás, énerő, méltóság, akár Robin Hoodban vagy Lúdas Matyiban” – aki továbbadja, az másokat kínoz, mobbingol, tesz tönkre egy életre.
    Engem gyerekek piszkáltak, aláztak, közösítettek ki, csak mert valamiért nem értettek, (persze én is hibás vagyok nyilván, még mindig hozzá teszem, sok év távlatából is, mert az nem lehet, hogy ártatlanul kaptam mindezt), emiatt torzult a személyiségem. Nem csak emiatt persze, de szerintem nagyon benne van az, ami az általános iskolában történt. És a pedagógusokat meg a szüleimet hibáztatom, hogy nem vették észre, mert a “többiek gyerekek voltak”. Igen, de azért remélem nem a méltóságuk indította őket arra, amit velem tettek. Nehéz “énerőnek” meg “méltóságnak” hívni azt, ahogy tönkretették a gyerekkoromat. És valószínűleg nem tudják. ha találkozunk, kedvesen köszönnek, bejelőlnek a facebookon, lájkolják a fiam fotóit. Én sem említem már ezt, biztos csak “túlzás”, anyám szerint is, a pszichológus szerint is, utólag nagyítom fel, túlérzékeny vagyok, de hogy bőgök ezen, most is, hogy olvasom, meg akárhányszor, amikor ilyen gyereket látok (a munkám során elkerülhetetlen), aki koslat a többiek után, könyörög a társaságért, megalázkodik, hazudik, bevállal minden szart, csak hogy ne büntessék a legszörnyűbbel: a kirekesztéssel, az azért mutat valamit. Látom őket, színtől, szagtól, társadalmi helyzettől függetlenül, minden iskolában van egy-kettő. A szívem szorul el a látványuktól. Próbálom magam köré gyűjteni őket, és próbálom nem utálni azokat a gyerekeket, akik ezt könnyed természetességgel csinálják mással. Mert nem tudják, milyen az iskolaudvaron egyedül maradni. Hétfőn, kedden, szerdán és csütörtökön is. Péntekre már nincs benned ellenállás, már megtehetnek bármit, már nem szólsz rájuk, sőt nevetsz, amikor rugdossák a földön a tolltartódat, pedig apukád megmondta, hogy a ceruzák így tönremennek (és tényleg), nem árulkodsz, amikor feldobják a fára a nyakadba akasztott kulcsot, inkább megpróbálod faággal lepiszkálni, és otthon sem mondod meg ki volt, aki a kabátodba belenyomta a temperát. Mindegy is, hogy ki volt. És nekik adod a kedvenc matricáidat, a barbid kabátját, mindent. Megpróbálod megvenni a barátságukat. Egy ideig talán működik. És ma már tudom, szinte mindegyiknek nehéz volt otthon, félcsalád, proli szülő, alkoholizmus, fel vannak mentve minden alól, nekem meg elvileg jó dolgom volt otthon. Csak ne hagytak volna a napköziben. Csak mertem volna mondani (anyám szerint gáz, hogy utólag őket hibáztatom, amikor nem szóltam gyerekként). Most talán lenne életem. Egy kicsit több. Nem rettegnék mindenhol a kirekesztéstől, a kigúnyolástól. Nem szégyelném magam automatikusan minden gondolatomra, nem kussolnék csak azért, hogy elfogadjanak, nem forgatnám a szavakat a számban, nem rejtőzködnék, nem mondanám mindenkinek, amit hallani akar. Nem lennék borderline.
    Talán nem.

      • Az a baj, hogy még az is lehet, hogy továbbadtam. Halvány emlékeim vannak (valószínűleg önvédelmi reakció), az egész általános iskola összemosódik, a fentebb leírtak nagyon éles emlékek, de szerintem volt olyan is, hogy beszálltam a “kiközösítős kórusba”, nyilván azért, mert örültem, hogy most kivételesen nem én vagyok az áldozat.
        Gondoltam már arra, hogy akinél “gyanús”, hogy volt valami, azt felkeresem, ráírok a facebookon, (mint az Egyenesen Át című filmben), de valahogy olyan furcsán jönne ki az, hogy “emlékszel, 30 évvel ezelőtt kigúnyoltalak a harisnyád miatt, te meg sírtál”. És most elnézést kérek. Tőlem sem kérnének azok, akik bántottak, szerintem nem is tudják, mint írtam. Belefér a “gyerekcsíny” kategóriába.
        A kérdés az, hogy vajon mit tehettek volna anyámék? Tényleg ártatlanok a témában? (Ez azért is fontos, mert aggódok a fiamért, és hajlamom van belemászni a szociális életébe, már óvódásként is. Kaptam már olyan tanácsokat, hogy ez nem jó.)

        • Mi rettenetesen hasonlítunk, minden posztodnál minden hasonlít rám. Külföld, gyerek, befordulás, gyerekkori kiközösítés.

          Az én szüleim nem tehetnek róla. Persze voltam olyan hátrányos helyzetű, mint a kínzóim, de én mindent magamba folytottam. Egyszer szétjött a cipőm talpa, a rácsos műanyag talpon jártam, amíg anyám észre nem vette a kádban, hogy csupa vízhólyag és seb a lábam. Én se tudom megmondani, miért nem szóltam. mindent így tűrtem.

          Akire haragszom a két volt osztályfőnököm, akik abból kovácsolták az osztályközösséget, hogy belementek a szadizásba. Az egyik mindig azzal verte le a feszültséget, hogy elkezdett rajtam viccelődni, célozgatni, látjátok, legalább nem ilyenek vagytok. Így ez most talán nem érthető, de fájna most leírnom. Az is nemrég állt össze, hogy ezt akkor kezdték, amikor már kibuktak a sötétebb cigányok, előtte például ők takarítottak mindig hányást, amikor hányt valaki. És ezek még a tanító hőskor végéről származó tanárok, most bele se merek gondolni, mit művelnek azok a volt évfolyamtársaim, akik az im magazinban is csak a képeket nézték.

          És most rettenetesen aggódom a gyerekemért, remélem nem rám fog hasonlítani.

    • Nagyon sajnálom, hogy ez történt veled, Borderline.
      “nem forgatnám a szavakat a számban”
      Ezt én is írhattam volna, ugyanezt csinálom.
      Iskolában, kortárs közösségben nem bántottak soha, otthon annál többet.
      Megszólalni nem volt kedvem otthon, mert a legkisebb megjegyzésemre is jött: “Nincs igazad, mert…” “Faszság, amit mondasz, mert…”
      Így lehet elcseszni valakit, itt a példa, én.
      Van, amikor rámjön ez a rohadt érzés, még most is, hogy tartoztam-e én valaha valahova egyáltalán?
      Gyökértelenség.
      Sose volt bajom intézményben, iskolában, nénikre bízva se, még ott is jobb volt.
      Nyugalomban basztathattam a szomszéd néni ősöreg tárcsás telefonját, mikor ő vigyázott rám.
      Jó volt, haza se akartam menni.
      Én is felteszem a kérdést: jégcsap lennék-e más háttérrel?
      Vagy genetikusan vagyok elcseszve?
      Passz!
      Ez már kiderítetlen marad.

        • Remélem, hogy van gyógyulás.
          Bár, azt hiszem, teljes gyógyulás nincs, csak “tünetmentesség”.
          Amint szarul vagy rögtön felüti a fejét ez az “egyedül vagyok”.
          Élni lehet ezzel, de nagyon melós.
          Más azzal a tudattal felnőni, hogy anyád örül neked, mint azzal, hogy anyádnak kolonc vagy.
          Aki kolonc volt az anyjának, az sokkal gyakrabban hoz rossz döntéseket, mint aki nem kolonc volt.
          Azért, mert annyira “akar”.
          Bizonyítani, szeretve lenni, tartozni valahová.
          Kb. minden szarba belemegy ezért.
          Ez a nehéz, ezért melós, figyelni, kontrollálni magad, résen lenni, hogy ne állj bele hülyeségekbe, mondj nemet, ha kell, stb…
          A kolonc-gyerekek meg vannak veszve a szeretetért, bárhonnan, csak legyen, én is meg voltam.
          És ezért vagyok jégcsap.
          Mert folyton figyelek, résen vagyok, agyalok, zárkózott vagyok, nem vagyok oldott, spontán.
          Pedig tudok az lenni, és jó kioldódni.
          Nagy megkönnyebbülés, nem szorítja a görcs a gyomrodat.

          • És hányszor van aztán, hogy akkor bízik, mikor nem kellene, hogy akkor aztán kihasználható, és ki is használják. Mert a kihasználók/bántalmazók meglátják az esendőségét.
            (Ann, téged nem ismerlek, nem tudom, nem rólad írtam.)

            • “És hányszor van aztán, hogy akkor bízik, mikor nem kellene, hogy akkor aztán kihasználható, és ki is használják. Mert a kihasználók/bántalmazók meglátják az esendőségét.”
              Így igaz, ahogy írod.
              Ezért kell terápiába járni, hogy ezt a rossz beidegződést kijavítsd, és később is figyelni, hogy “OK, megint bekapcsolt a rossz program, játszmában vagyok, kijönni belőle minél előbb!”
              Muszáj, az embert hoz 2-3 rossz döntést, nincs támogató háttere, rohadt gyorsan lepörög a spirálban, és máris a gödör alján van.
              Szerintem kell a terápia, nekünk tanulni kell a nem romboló kapcsolódást.

              • Pontosan. Mindenkinek – sokkal jobb, támogatóbb gyerekkor után is – lehetnek rossz időszakai, amikor kell a segítség, ami kihúz a spirálból. Ha ez csak egy időszak, akkor ez a segítség lehet egy baráti/családi beszélgetés, megértés. Ha mélyebb a probléma, akkor viszont csak szakértő segítsége, egy terápia tud valóban segíteni.

            • Én nagy híve vagyok a terápiának, persze nem a mindenféle pl. “zengőtálas hangterápia” féléknek.
              Bár mondjuk fogalmam sincs, hogy mi az a zengőtálas hangterápia, de nem hangzik valami hasznosnak.
              A terápia nekem szinte új életet adott, el tudtam fogadni, hogy ez van/volt, ilyen háttérrel születtem, de ebből kell kihozni a legjobbat.
              Egyébként nem volt ilyen egyszerű, sőt, de ez lett a vége, és ez nagyon jól van így.

              • Persze, van a sérülésnek, a szar gyerekkornak vagy traumának olyan foka, amiből nem lehet kivakarózni terápia nélkül, nem igaz, hogy mindenből ki tudja húzni magát az ember a saját hajánál fogva.

            • Meg azért az is hozzátartozik, vagyis azért írom, hogy ne legyen félreérthető, szóval a terápia nem instant megváltás.
              Egy terápia se, meg ötven se, akárhova jársz is, ha nem teszed bele magad.
              Változni kell, mármint nekem kellett sokat, és nem volt egyszerű.
              De nem az van, hogy elmész, és oké lesz minden.
              Nem kívülről jön a változás, te is benne vagy, vagyis mi csináljuk, a terapeuta csak segít.

              • Igen, ez így nagyon pontos, a terápiáról. De hát valahogy így van ez a testi betegségekkel és terápiájukkal is, nem? Ha a szervezet nem teszi hozzá a magáét, hiába gyógyszerezel.

      • Itt a másik fele.
        Otthon meg azért nem voltam elég jó, mert hazavittem a suliban felszedett, ‘valahová tartozni akarás’ jeleit. Én annyit sétáltam gyerekként a senkiföldjén, két világ közé szorulva, hogy az lett az otthonos. Felnőttként jó pozíció egyébként, főleg magyar viszonyok közt, ha van önerőm hozzá. Ha nincs, akkor viszont jaj nekem, fájdalmas magány és kirekesztődés, hiába.

        • “Én annyit sétáltam gyerekként a senkiföldjén, két világ közé szorulva, hogy az lett az otthonos”
          Pontosan, én is így.
          Szívemből szóltál, Pikareszk!

    • ‘aki koslat a többiek után, könyörög a társaságért, megalázkodik, hazudik, bevállal minden szart, csak hogy ne büntessék a legszörnyűbbel: a kirekesztéssel’

      Ezt megéltem én is, vásároltam barátokat, kunyeráltam kapcsolódást úgy, hogy magam próbáltam értékesebbnek felmutatni, mint amilyen voltam.
      És mekkora kín volt beismerni a végén, hogy mindaz, amit állítottam magamról, nem igaz, csak nektek, nektek akartam tetszeni, megfelelni. Ahogy előbb, utóbb is ők nevettek ki és vetettek meg. Nem tudok elég hálás lenni azért, hogy az általános iskola ‘csak’ nyolc év az életből.

      • Annyira szivszorito ahogy irtok a masok utan koslato kisgyerekrol, a kirekesztettsegrol vagy a kolonc masok/anya nyakan erzesrol. Aligha akad barmi (leszamitva az abuzust, szelsoseges banasmodot) mas ami nagyobb banatot tud okozni egy kisgyerekenek.

          • Igen, ezt nagyon fontos megérteni, az abúzus messze több, mint amit általában annak gondolnak. Hányan vannak, akik egy kimerült vagy épp megijedt (autó elől visszarántott gyerek) szülőt elítélnek, mert odacsap a gyerek fenekére mondjuk – ami persze nem megoldás, és helytelen, lényegében a szülő tehetetlenségét jelzi -, miközben a magukét koloncként kezelik, de persze hangos szó, pláne testi fenyítés nélkül. Csak épp az okvetlenül szükséges időn felül nem szánnak rájuk figyelmet.

            • Én nagyon remélem, hogy a fiam nem érzi azt, hogy kolonc a nyakamon csak azért, mert időnként nincs vele energiám foglalkozni. Olyan sokszor van lelkifurdalásom miatta. De valahogy mégsem megy természetesen a gyerekezés. A folyamatos “mama, mama, mamaaa”-tól időnként megőrülök.

              • Nem gondolom, hogy az már odanemfigyelés, vagy kolonc érzést keltő, ha nem 24/24-ben figyelsz teljes erővel. Hát ez az elég jó anya (szülő) éppen.

              • Sokat gondolkodtam ezen a kommenteden. Fontos, hogy leírjam:

                Én nem nyugtatnék meg senkit, hogy attól, hogy időnként felmerül benne, hogy ő bántalmazó vagy inadekvát szülő, automatikusan nem az, hiszen “dolgozik magán, tudja magáról”. Fórumokon van ez mindig, hogy valaki elsírja, hogy ő megütötte/rákiabált/le se szarta, és odatódul a sok (rossz lelkiismeretű) anya, és kórusban megy, hogy “ha attól tartasz, hogy bántalmazó vagy, akkor nem vagy az, a bántalmazók nem emésztik magukat, mindenki csinál ilyeneket”. Nem, nem mindenki csinál iyleneket, és igenis vannak olyan bántalmazók és elhanyagolók, akik, ha érzelmileg esteleg kevésbé is, de mondjuk intellektuálisan, olvasmányaikból, a közkeletű checklistekről vagy épp szakembertől nagyon is tudják, hogy nem oké, amit csinálnak, hogy ez bánalmazás, szenvednek tőle, a bűntudattól, a tehetetlenségtől vagy az erőforrás-hiánytól, de képelenek kiszállni, változtatni. Nem az a bántalmazó, aki le is tagadja a bántalmazást. Hogy ő magát hogyan reprezentálja, az egy tök más kérdés, ráadásul ez sem statikus: néha azt gondolja, hogy ő csak nem tehet mást, mert annyira idegesítő a gyerek vagy a partner, máskor meg tudja pontosan, hogy ez bántalmazás/elhanyagolás, és az ő felelőssége, és nincs mentség.

                A bántalmazók és az inkompetens szülők nem rossz vagy hazug, szembe nem néző emberek, és nem is csak mintákat automatikusan újraélők, hanem olyanok, akik szintén sokszor kétségbeesett helyzetben vannak, és támogatásra, segítségre szorulnának tabusítás, ítélet és stigma helyett, főleg, ha közben ők maguk is bántalmazottak. Különben ennek soha nem lesz vége.

                És akkor mondjuk ki: a gyerek teher, igenis, minenképpen, nehéz feladat, és a szeretet nem segít és nem vált meg. Főleg egyedül/nagyrészt egyedül, elgyengítetten, más problémák közepette teher a gyerek, nem öröm. Baromi jól kell lenni, regenerálódni és/vagy speciális lelkialkattal rendelkezni ahhoz, hogy egy kisgyerek (aki kiönti, aki rajzolni akar, affektálva beszél, nem alszik, visít, ha elesik vagy ha fáj a füle, satöbbi) többnyire élmény és türelemmel, kiegyensúlyozottan elviselhető legyen. Így a kizsigerelt, tartalékaik végén járó emberek viselkednek, ahogy te. Feltűnő, hogy miköben testi-lelki bajaid vannak, e téren önszaggatóan a maximumot várod magadtól, és ezzel még sötétebb lelkiállapotba kerülsz. Hogy a pékbe lennél jó szülő a jelen körülmények között? Igen, lerázod, igen, idegesít, igen, ez szar neki, jobb lenne egy jól levő szülő, vagy kettő, aki majdnem jól van, de megosztja jobban a terhet. A legjobb a bántalmazásmentes közeg volna, neki is. Igen, a gyerek rezonál arra, hogy az anyja szarul van. Neked is szar. Mindenkinek szar. Ez a tragédia. Mégis felnőnek, sok mindent elviselnek, vagy korrigál az élete, vagy nem.

                Kapcsolódó poszt:
                https://csakazolvassa.hu/2014/05/14/azert-ne-altassuk-magunkat/

            • Borderline, az szerintem teljesen más, hogy nincs türelmed, mint az, hogy az egész alapállás a gyerekhez az, hogy “Minek vagy? Bár ne lennél!”
              Más.
              Anyám ezt hozta, az ő anyja is, a dédanyámat nem tudom.
              Én egy igazi nem kívánt gyerek vagyok, de anyám is az volt, biztos nem látott más mintát, azért lett ilyen.

        • Ez egzisztenciális, hogy akartak-e, örülnek-e.

          Engem úgy hanyagoltak el, vagyis vettek automata-egyszerű működésűnek, hogy közben volt egy energikus, optimista, fáradhatatlan anyám, aki azt deklarálta (és soha mást), hogy ő nagyon örül, hogy lettünk, és abszolút helyesli a létünket. Olyan nagyon nem ismert, nem értett és nem is bíbelődött velem, de az alapvető és nagy lét-igen megvolt rám, és ez atombiztos. Inkább a nőiségembe, tetsi érzeteimbe tiportak a tesómék. Nekem most van a lányommal egy nőiségnek örülő, lányságát direkt dédelgető szép vagy-jó vagy viszonyom az alapvető egzistenciális igen mellett. De közben én is elvárom, hogy működjön, önállósodjon, ne nagyon kelljen a macera, ő meg önálló, ugyanakkor érzelmes, bújik. Nagyon finom és erős lélek. Remélem, soha nem érzi, hogy teher, csak azért, mert kurva sok a feladat és a felelősség, néha ideges vagyok (minden reggel), állandóan szólongatnak, amit nehezen viselek, és szeretnék magamra időt, mégpedig sokat, meg csöndet.

          Én tudom, hogy értékes vagyok, jó, hogy lettem, és asszem, iskolás koromig, de 4-5 éves koromig biztosan nagy sztár voltam otthon mint egyetlen és legkisebb lánygyerek.

    • Most elolvastam amiket írtatok, igen, nyomasztó, hogy ennyien vagyunk. Minden iskolában vannak ilyen gyerekek. Hogy a szülők mennyire hibáztathatóak, nem tudom, talán igazságtalan, hogy őket hibáztatom, de a pedagógusoknak mindenképp felelősége kéne, hogy legyen erre is odafigyelni.

  10. Én nagytesó vagyok. Elgondolkodtató kommenteket írtok. Így visszagondolva azt hiszem, én is hajlamos voltam fölényeskedni. Meg kioktató lenni. Meg ráerőszakolni az akaratomat a kisebbre. Meg… Jajj, basszus, azt hiszem, beszélnem kell a húgommal!

    (Jó testvérek vagyunk egyébként, soha nem volt nagyobb konfliktusunk, szeretjük egymást, mindig számíthatunk a másikra. De azért azt hiszem, ő több olyan dolgot eltűrt nekem, amit én fordított esetben biztos nem hagytam volna. Nem tudom, mennyi szerepe van ebben a korkülönbségnek, és mennyi az eltérő személyiségünknek.)

      • Á, nem kell ehhez olyan nagy erő. Végül is nem csináltam nagyon durva dolgokat (legalábbis remélem) Csak arról van szó, hogy én egy alapvetően jóindulatú, de okoskodásra hajlamos, kissé elkényeztetett, akaratos gyerek voltam, a tesóm meg az a türelmes, kiegyensúlyozott típus. így sok mindent megengedhettem magamnak, amit egy más természetű kistesóval nem biztos. Mentségemre legyen mondva, már gyerekként is volt önreflexióm: néha mondogattam, hogy örülök, hogy nincs nővérem, mert ha olyan parancsolgatós lenne,mint én, akkor nagyon utálnám. Meg, hogy a nagytesók mocskok. 🙂 (Ezzel a húgom is buzgón egyetértett.)

        Szóval ez nem akkora ügy. Ami jobban aggaszt (mármint így felnőttként), hogy a mai napig figyel rám, ad a szavamra, fontos neki a véleményem (nekem is az övé egyébként) és nem akarok neki hülyeséget tanácsolni vagy megbántani egy-egy meggondolatlan kijelentéssel. Ez a bizalom persze jó, de egyben felelősség is, és néha azt kívánom, bárcsak magasról tenne a véleményemre, és menne a saját feje után. Oké, sokszor megy is, és van, hogy így jár jobban. (Fura, mert amiben szeretném, ha rám hallgatna, abban általában nem teszi, amiben meg szerintem nem kéne, abban ad a véleményemre.)

      • Igen, ebben lehet valami.
        Habár nálunk egyébként sosem volt igazán látványos az a tipikus kistestvér – nagytestvér viszony. Se az anyáskodó fajta, se a kisebbet terrorizálós. (Azok után, amit fent írtam, ez lehet, hogy nehezen hihető, de tényleg így van.) Ebben sokat segített, hogy csak 3 év van köztünk, illetve hogy otthon egyikünkkel sem kivételeztek.
        Sőt, most felnőttként úgy érzem, hogy a húgom az, akivel a legegyenrangúbb a kapcsolatom az összes családtagom és ismerősöm közül. (De erről őt is meg kell kérdeznem, főleg ez után a bejegyzés után.)

      • Szülőfüggő is (illetve iskolában meg tanárfüggő). A kicsinél nagyon nagy hatalom van, ha a szülő hozzáállása az, hogy a kicsinek, pláne ha sír (hát ha még lány is!) mindig igaza van. A lányom már jól látja, ha a bátyjával ezen az alapon igazságtalanok a suliban a tanárok. De otthon ő még kihasználja ezt a lehetőséget az anyjuknál. Nálam nem is próbálkozik, ennyire tudja, hol lehet alkalmazni.

      • Nem tudom, hogy az én esetem kivétel-e, de leírom.
        Én vagyok a legidősebb, 3 lány közül. 5 év a korkülönbség (ikrek). Gyerekként egy darabig én gyepáltam őket, majd később, mikor megnőttek, ők gyepáltak engem 🙂 – ketten voltak egy ellen. Egy ideig haragudtam rájuk, mert a szüleimtől folyton azt kaptam, hogy én vagyok az idősebb, nekem kell mindenben példát mutatni. Ezt sokszor jól ki is használták. Gyerekként volt sok balhénk, de ha bármelyikünket baj érte, egymásnak vetettük a hátunkat és összetartottunk.
        Felnőttként jó testvérek vagyunk, ha nem is napi kapcsolatban, de hetente minimum beszélünk, találkozunk amikor tudunk.
        Már felnőttként beszélgetve egyszer azt mondták a testvéreim, hogy jó, hogy voltam én, aki kitaposta az ösvényt előttük a szülői szigorúság ellen – a nagyját ugyanis én kaptam. Ők már kicsit szabadabbak voltak, mint én, és szerintük ez nekem köszönhető.
        A férjem is a legnagyobb 3 testvér közül (húg és öcs), neki is hasonló tapasztalatai vannak.

      • Nagy felelősség van a szülőkön is!
        Nekem van nővérem is, húgaim + öcsém is.
        Most, hogy van 2 gyerekünk, akik sokszor összeugranak, felvetődik bennünk, hogy mit hogyan is kellene, hogy jó tesók legyenek.
        Sok jó pillanat van kettőjüknek is, és családilag is, és igyekszünk őket külön személyiségükben támogatni, erősíteni. sokat beszélgetünk velük. Sokkal-sokkal többet, mint ahogy velünk tették a szüleink. És hagyjuk őket önmaguk lenni.
        Igyekszünk reagálni a kínjaikra. (Pl: Suliváltás)
        Reménykedünk, hogy jó lesz ez.

      • Dedede.
        Abszolút, parentifikálják az egyiket, meg a másikat is, az egyiket elnyomónak, a másikat elnyomottnak. Ez az ami nálunk történt.

  11. amikor csaladrol szolo bejegyzes van, akkor mindig halat adok a csaladert ahol en nohettem fel. Es remelem a lanyaim is igy gondolnak majd arra ahogy en nevelem oket. Jo lenne.

  12. Én jó kislány voltam. Szidtak, de nem vertek. Megaláztak, de nem ütöttek (csak nagyon ritkán). Semmit se felejtettem el. A gyerekeimre nyomtam ugyanazt, hosszú éveken keresztül, még úgy is, hogy közben tudtam, mekkora szemétség ez. Mégis, ha jött a düh elsöprő ereje, nem tudtam kontrollálni. De próbáltam őket jól szeretni. Többnyire összejött, de volt, hogy nem. Semmit se fognak elfelejteni. Nem tudom, helyre lehet-e még hozni azt a kárt, amit okoztam nekik.

  13. Kerek, kerek, gömbölyű, ránézni is gyönyörű…vajon mi az ?
    Emlékek, történetek és a jövő születik meg a szív műhelyében. Abban a napsütötte kis műhelyben, ahol minden nap küszködnek, hogy ott formálják ki azokat a gyertyákat, melyek majd világítani fognak nekünk a sötét éjszakákban.
    Vannak emberek, akikkel jó lett volna – hejj -, de milyen jó lett volna – megismerkedni, csak úgy messziről és mégis közelről….kezet szorítani Velük, szemükbe nézni. Ők azok, akik meglátják az élet viharaiban teljesen átázott kismadárban is a lehetőséget…az emberi minőséget. Továbbviszik arra a másik partra azt, amit.
    Voltak események melyek háborgó hullámai lecsitultak…kisimultak. Megszelídültek. Könyv lett belőle.
    Talán egy hagyaték…egy eleven szellemi örökség ?
    T/3, T/2, E/3…ők, ti, ő…mi ? Nők ? Férfiak ? Emberek és verebek !?
    Troll, nem troll ?
    De hát ez egy napló, egy élő (a nő, mindig nő ?) beszéd. Ami a lécet nem üti meg, az kívül marad az életen, mert ez olyan valami, ami alapjaiban meg fogja rengetni ezt az – életet könnyedén elpocsékoló társadalmat. Nem tudom szavakba önteni, hogy mi ez…nekem ezt jelenti: mély és tiszta, tiszta könny.
    Velü(n)k most még nem lehet és később meg már nem lehet, ezekről az életrendező elvekről beszélni, mert az utolsó napon elvisznek bennünket a kedveseink szívéből a túloldali csendes kis temetőbe, hogy majd aztán viasz módjára az emlékeikbe olvadjunk.
    Nemsokára eljön az az idő, amikor majd megtanít járni és utána – hamarosan elválaszt bennünket az éltető tejétől…de addig is, nekünk adja a húsát és a csontját, hogy mi is olyan jó erőben legyünk, mint Ő.
    Teljesen át tudom érezni, amikor az egyik, a másik nyomán menne…mellette, vele és általa…az elfolyó idő nyomában…
    Most gyorsan beveszek egy kupicával, mert ez így, nagyon tömény nekem is.
    Szép, szelíd, emberi.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s