az egyenlőtlenség formái 20.: addig jó fej

Amíg úgy mennek a dolgok, ahogy neki megfelel. Amíg nála van a kontroll. Addig demokratikus, figyelmes, nyugodt, gyengéd.

Aztán történik valami. Nem is az, hogy megbántod, veszekszel, vagy türelmetlen vagy. Egyszerűen jelzel vagy kérsz valamit, hogy fáradt vagy, vagy inkább máskor, hogy valami nem volt jó, legyen másképp. Ami előfordul.

Megdöbbent a reakciója.

Egyszerre megváltozik. Robban. Vagy elnémul. Vagy elteszi, és három másik esettel összegyúrja, és később robban.

Vagy csak nem hagyja, hogy valamit megbeszélj vele.

A lényeg, hogy nem tud nyugodt, figyelmes szavakkal egyeztetni, bántásnak éli meg, hogy neked gondod van a viselkedésével. Mivel ő jó, csak úgy oldható fel az ellentmondás, hogy te basztatod.

És az identitását abból meríti, amilyen ő nyugalomban. Ő jó ember. Ez a nulladik szabály, mindent megelőz: ő jó. Nem vagyok erőszakos. Én nem vagyok olyan. Csak kiborítottak.

Azért sodor veszélybe, azért vezet dühösen, azért hagy szarban a gyerekekkel, azért mond el mindennek, azért üt gyenge pontra, nyomja ki a telefont, azért nevez kurvának, azért derül ki róla, hogy neki is a nőgyűlölet és a pornó és az erőszak kattog az agyában.

Különösen problémás, ha ezt abban a háztartásban csinálja, amelyben én is élek. Vagy a blogomon.

Ez egyébként kitűnő teszt is: kezdődő kapcsolatban egy kicsit megbillenteni a másikat. Én nem szoktam ezt bevetni, de mindig történik mindenféle, és az ilyen apró bosszúságok alkalmasak arra, hogy megmutassák, mennyire biztonságos a kapcsolat, mennyire erős lélek a másik, van-e benne veszélyes frusztráció, hajlamos-e gyűlöletre, zaklatásra, bosszúra. Hogyan beszél az exéről, vagy azokról, akiket utál. Nagyon fontos tudni, hogy a másiknak mi fér bele, milyen eszközöket tart legitimnek.

Az igazán kiforrott, magával rendben levő ember az érzéseit, igényeit alapvetően maga gondozza, nem a másiktól várja ezt. Csak azt mondja a másiknak, ami tényleg tőle várható, a közös területre tartozik. Nem a másikról, hanem magáról beszél, ő mit érez, mi az igénye. Kér, jelez, egyértelműen és nyugodtan, nem játszik elvárásosdit, olyat, hogy “gondoltam, világos neked, hogy…”, “nem hittem volna rólad…”, “egy normális nő nem mond olyat, hogy…”, nem gyűjtöget sérelmeket, nem szorítja össze a száját. Nem haragszik, hogy megint megitta a hűtőből az összes sört, és nem fél megmondani, hogy felezzük el. A jó kapcsolatra alkalmas ember a másik jóindulatát kétségbe nem vonva folyamatosan kommunikál. Tudja, nincs azzal gond, ha valamit másképp lát, és nem fél a partnere más véleményétől sem. A másikat pedig szereti, azt szeretné, ha jó lenne neki. Az ilyen partner számára nem önbecsülési kérdés egy kicsit változtatnia, ha a társa azt jelzi, hogy neki valami nem jó.

Amint megjelenik a pici erőszak, a játszma, a birkózás, az egésznek vége van. Mindent elront, és nem, nem bocsátható meg. Ha embered szomorú vagy értetlen a kisebb feszültségnél, nézetkülönbségnél, és ezt kommunikálja is, az oké. És persze előfordul visszafelé is, amikor ő nem ér oda, ő felejti el a szülinapot, és a nő fejezi ki a szomorúságát. Amíg lehet beszélni, minden rendben van. A rosszkedv, túlterheltség is belefér. De ha a partner a kérést, jelzést sértésnek kezeli, félreértés, apró feszkó hatására elnémul, vagy épp dühöngeni kezd, szélsőséges lesz, teljesen mást mond, mint korábban, az komoly intő jel. A kapcsolat későbbi szakaszában is lesznek ilyen apró konfliktusok, sőt, biztosan nagyobbak is. Ha félsz elmondani, hogy “nem esett jól, amikor…”, ha a közös dolgokról való döntések nem közösen születnek, ha valakinek semmit nem lehet jelezni, mert támadásnak veszi azt, hogy “kérlek, máskor…”, ha azt feleli, túl érzékeny vagy, és másnak nem volt vele ilyen problémája, és főleg ha a védekezése agresszió, akkor baj van.

A személyiség nem csak szép és jó, az is része, sőt, a lényege, hogy nehéz vagy akár szélsőséges helyzetekben meddig megyek el. Hogyan intézek egy vitát, veszekedést, érdekellentétet, rossz hangulatot, csalódást, szakítást. Feljogosítva érzem-e magam arra, hogy bármit megtegyek, milyen határokat lépek át. Milyen szavakat használok, odavágok-e, minősítek-e.

Aki hirtelen megutálja a másikat, kígyót-békát kiabál rá, megtagadja, az nem komoly ember. Aki meg a dühöngés közben állítja, hogy ő kénytelen, mert kiprovokálták belőle, és itt őt bántották eredetileg, az egy tipikus bántalmazói eszközt használ. Nincs jogos erőszak.

Az észrevétel, vélemény, jelzés, egy-egy feszült pillanat nem erőszak.

45 thoughts on “az egyenlőtlenség formái 20.: addig jó fej

  1. Ez most nagyon elgondolkodtatott, mert szerintem kettőnk (a férjem és én) közül én vagyok az, aki kiakad, ha ő valamire “beszól”, és utána mindig megbeszéljük persze, meg nem utálom meg, csak dühös vagyok, hogy miért nem (vagyok) jó úgy, ahogy.

  2. Tutira rólunk írtad.. Most kezdem az edzést… Keményen szembe megyek vele. Van is döbbenet, hogy mennyire megváltoztam és türelmetlen vagyok vele!!! Én!!! Mert ugye a megszokott kis életében kavargatok. Hála a blognak,tökéletes szavak vannak nálam,nem tud legyozni. Mostanában fejlődő képes.észreveszi,hogy mit akartam.. A legújabb agymenése,hogy visszakozik és meghazudtol,mást mond. Minap írtam neki egy levelet,komolyan leírtam amit… Hogy ha nem megy így, akkor menjünk szét..szerintem fogta, de figyelek és türelmes sem vagyok..

  3. Nagyon jó írás, mint mindig. Nekem erről most Anya jutott eszembe és a gyerek korom. Hogy miket mondott és tett. És hogy ezek ellenére is azt gondolom, hogy jól tette.

  4. Nálunk mindig ez van. Én meg azért is jelzek, finoman, de jelzek, van, hogy nem ér semmit, vagy gúny a válasz, meg hogy túl érzékeny vagyok. Nem jó már, régen nem jó, de félek lépni. Pedig tudom, hogy kéne.

  5. Nem lehet eleget ismételni ezt a témát.
    Igen.Vannak mondatok ahol magunkra ismerek . Mantrázok is eleget, családi körben…
    Bárhol észreveszem az igazságtalanságot, érzékeny vagyok az árnyalatokra. Az a típus vagyok aki személyesen szeretem megmondani a közlendőmet mert még akkor sem biztos,hogy megértésre találok, hát még közönség előtt ?…

  6. A lényeg abban van, hogy csak addig jófej. Aztán már nem. Nagyon nem!Jön az elzárkózás, a hallgatás, és kezdhetem elölről. Meddig még?Csak az a fránya félelem ne volna!

  7. “az ő szólása konstruktív-e, kérés, jelzés-e, vagy minősítés, napi elégedetlenség.”

    Azért nem egyszer előfordul, hogy a feleség jelzése is inkább minősítés, mintsem konstruktív, átfogó javaslat, amiből aztán lehet következtetni, hogy miként legyen ez vagy az a jövőben. Ebben az esetben is alávaló az a férfi, aki megsértődik?

    • A helyzet az, hogy erőst sokszor kell kérni, gyakran ugyanazt. A kérlek, ne gombócba dobd be a zoknidat a szennyesbe, és kérlek, vedd ki előtte a zsebedből a papírzsepiket, századjára már valóban nem kérésként hangzik el. Ahogy én figyelem, inkább azért szokott meglepő lenni a feleség kirohanása, mert “régen” nem volt problémája. Mert régen szó nélkül rendezgette az asszony a szennyest, aztán hirtelen igényei lettek, aztán már nem csak igényei vannak, hanem el is várja. Na ez már elég sokszor a tűrhetetlenség határa a férjuraknál. Itt kezdik el firtatni, hogy “valójában mi is a bajod drágám, mitől vagy zsigeres”? Mert ugye a zokni és társai nem probléma, nem is munka azt kifordítani…
      Aztán sorjázza sorban a többit, hogy mik az asszony hiányosságai, és mi mindent tesz ő a családért, a zokni pedig marad mindig gombócban…

      • A felhozott konkrét kérésekkel én is szoktam nyomasztani a gyerekeket, pedig aztán a szennyessel valóban nem én foglalkozom (inkább a takarítás / rendrakás az, amiben érdemben részt tudok venni), és még így is idegesítő. És van mit tanulnom arról, hogy én magam is türelmesebb legyek, sokadszorra is. A saját, szokszor ismétlődő hibáim levetése meg lassan megy, de úgy érzem, sikerül.

        • Párszor ugrasztottam (gyereket), játékból, ágyból, olvasásból, hogy na akkor MOST jössz, és rendesen lerakod/elrakod/izé. Nem érdekel, mit csinálsz, akkor kellett volna normálisan, aztán megint el fogod felejteni. Nem kellett sokszor, ma már nem kell szólni. Na jó, nagyon ritkán kell szólni 😉

      • Szerintem mehet a zokni gombócban is a mosógépbe. A gyereké is. A tiéd sima, az övéké gombóc lesz. Egy darabig, aztán remélhetőleg változik. Néha a mosógépet is bekapcsolhatják amúgy.

      • Elejétől kezdve kellene komunikálni, de sok feleség sokáig hallgat, ebből van a galiba. Az, hogy az ember elmondja, mit szeretne nem teszi sárkánnyá.

      • Van, aki arra reagál agresszíven, ha telibe mondják. Nem igaz, hogy “a férfi nem gondolatolvasó, ellenben egyszerű lélek, tessék megmondani világosan, mit tegyen”. Nem véletlenül kerülgetik a kását a nők. Egyrészt ez parancsolgatós szerepbe kényszeríti a nőket, amire lehet pofákat vágni (feleségem, az őrmester), és én speciel másban szeretném megélni a kompetenciámat, nem akarnék ilyen lenni, folyamatosan éberen figyelni és megmondani a másiknak, hogy mit csináljon. Másrészt nonszensz, hogy egy felnőtt férfi nem vállal felelősséget semmiért, hanem a KÖZÖS háztartás KÖZÖS dolgaiban vagy a KÖZÖS gyerekekkel is a nő találja ki, mondja meg és tartatja be mindig, mi a megoldás arra, hogy ne legyen iszonyat szívás minden apró részfeladat.

        • Telefonbeszélgetés 20 év házasság után:
          “- Nem tudod , hol tartjuk a törölközőket? Ezért hívtál fel a tárgyalás közepén? 3x? Attól féltem, baj van. Ugye, most viccelsz? Nem, nem vagyok agresszív és nem ordítok, csak a feszültségtől megváltozott a hangszínem, nyilván. De akár ordíthatnék is. Ugyanabban a házban lakunk 20 éve, 2 ( !!!) szekrényünk van, a többiben edény. Hol kerested eddig? Nem, nem szórakozok, arra se időm, se kedvem. Hja, hogy meg se nézted sehol? Akkor nem csodálom, hogy nem találod. Nézd, nekem erre nincs időm, kérdezd meg a gyerekektől. ÉÉn vagyok szemét és türelmetlen? Tőlük miért gáz megkérdezni? Tőlem munkaidőben nem az? Kioktatás? Ovis kérdésre, ovónős válasz, igen.
          Nem, oda inkább te menj.”

    • Nem alávaló, de nem mindegy, mivel vág vissza. Nem, ne minősítsen a nő, hanem kommunikáljon asszertíven és erőszakmentesen. Sok önreflexiót építek az írásokba, mindenféle játszmát, birtoklást, egyeztetésre képtelenséget felrovok mindenkinek, és nagyon igyekszem a saját fontos kapcsolataimat is korrektül, nem játszmázósan csinálni.

      • És köszönet a blog írásaiért is, sokat segítettek abban, hogy jobban felismerjem, hogy mit tudok én, férfiként tenni egy házasságban azért, hogy mindenki megelégedésére közelebb legyen az egyenlőséghez.

        Amikor pedig kötekszem, akkor sokszor a tehetetlenség vezérel, az, hogy van, amit ha megfeszülök, se tudok jól megcsinálni.

        Off-topic:

        Változás viszont van: több, mint egy éves keresgélés után (remélhetőleg) olyan új munkahelyet találtam, ahol nem csesznek le azért, mert a családommal is kell foglalkoznom, illetve nem 10 órás egy munkanap. A pénz persze, hogy kevesebb, de szerintem megéri így mindenkinek. A feleségemnek és a gyerekeknek is.

      • Amióta a kicsik vannak, ha velük kapcsolatban mondok valamit azt mindig cseszegetésnek veszi. Most a második baba után egyre nehezebb. Eltűnik az idő. Hiányzunk egymásnak, pedig egy háztartásban élünk. Figyelünk az élményekre is, ha jut rá idő, energia. Közben meg ő tényleg jó. Figyel, megért. Nagyon jó apa, mindent megcsinál itthon, soha nem kell könyörögnöm, hogy segítsen, felkel éjjel, elfogadja, hogy nincs szex mostanában. Változtatott azon is, hogy már nincs random délutáni szunyókálás (ezen sokat veszekedtünk). És közben mégis érzek néha csúnya játszmákat. Felsejlik egy-egy mondat. Azt kérem, hogy ne úgy mondja és akkor kiakad vagy sértetten visszavonul. Néha odaszúr egy nagyon csúnyát. Veszekszünk, úgy ahogy eddig soha. Agresszíven, ordítva. Pedig óriási volt a szerelem. Még most is felcsillan néha. És azon gondolkozom, hogy jó dolgomban azt sem tudom, hogy mi bajom? Csak beleszürkülünk a hétköznapokba? Vagy csak az állandó készenlét és fáradtság okozza? Alapvetően úgy érzem, hogy társak vagyunk, egyenlők. Támogat a nagy céljaimban is. Akkor meg mi a baj? Tényleg a rendszerben van a hiba?

        • Remélem, hogy a nehéz (mindenesetre nehezebb) élethelyzetben mindketten fáradtak és feszültek vagytok + ez egymásra figyelés hiánya (mármint az egymásra figyelés lehetőségének hiánya) is feszültebbé tesz.

        • Annyiban van a rendszerben a hiba, hogy kevés a segítség a kisgyerekeseknek. Főleg a fizikai segítség, mert ugye anyagiról meg ne is beszéljünk.

          • Értettem így is. 🙂 Igen, tök egyedül vagyunk, nagyszülők az ország másik felén, nincs még az se, hogy “csak leugrom a boltba”, hát még kettesben töltött idő. Elkanyarodtunk a poszttól, mert szerencsére nem a fent vázolt helyzet van.

            De amúgy pont megvilágosodtam. Az is a bajom, hogy kívülről folyton jön felé a dicséret (még a barátnőimtől is), meg nyilván én is ráerősítek, hogy mennyire jó apa, jó férj. Tényleg így is van. Csak a különbség óriási, ahogy ezt a társadalom kezeli. Ha én elmehetek itthonról este barátnőzni, akkor mindenki mondja, hogy milyen jó fej, hogy bevállalja egyedül az estét a két kicsivel (1,5 év van köztük). És nekem bűntudatom lesz és ideges leszek a férjemre emiatt. És rá kell jönnöm, hogy igazából ez nem neki szól, hanem arra, hogy ő ezért nagyon jó fej és jó apa, de nekem, aki minden nap ezt csinálom senki nem mondja, hogy jó anya vagyok. Ő bármikor mehet a barátaival, mert az normális, azért én nem vagyok külön jófej. (most itt nem is igazán a kapcsolatunkról, hanem a környezet reakciójáról beszélek) Na, ez a rendszerhiba. Holott tök természetes, hogy ugyanúgy ragaszkodnak hozzá a gyerekeink, mint hozzám, és ugyanúgy ellátja őket, mint én és ugyanúgy mosogat, mint én (talán többet is). Csak ezért ő kilóg a sorból és extra jófej. Na, erre értettem azt, hogy jó dolgomban nem tudom, hogy mi a bajom. Ez.

            • Nem is azért írtam a rendszerhibáról, mert az előzőről azt gondoltam, nem érted 😉 De az az intézményes hiba, amit meg te írtál, az a patriarchátus hibája.
              Hasonló korú gyerekekkel család, akikkel felváltva tehermentesíthetnétek egymást időnként?

            • Hány pasi megy el szégyen nélkül este, szintén barátnőzni. Már bocsánat, és nem neked szól.

              Amit írsz, az azt mutatja, hogy lehet kis egyenlőség-szigeteket varázsolni önerőből, de nagyon melós, mert közben a társadalom nem változott, ugyanazokat az elnyomó üzeneteket dobálja felétek.

              Erről, amit a kommentedben írsz, tudsz beszélni a férjeddel?

            • Szerencsére mindenről tudunk beszélni. Persze hol nyugodtan és érzelmesen, hol idegesen és veszekedve. Most már kezdi látni ő is ezeket a társadalmi hatásokat, de a reakció azért az, hogy minek törődni vele, hogy mit mondanak mások. (azért elsősorban nem őt nyomasztják ezek, úgy könnyű nem törődni)

              • “azért elsősorban nem őt nyomasztják ezek, úgy könnyű nem törődni”
                Egyrészt ja. Másrészt egyszer valami jó macsó társaságban kellene megtudniuk, hogy a férjed mosogat meg pelenkát cserél. Alighanem megkapná, hogy papucs, puhapöcs, talán még buzi is. Akkor kicsit jobban megértene.

            • Néha ő maga mondja, hogy ennél nagyobb papucs már nem lehet. Pedig szívesen csinálja itthon a dolgokat, tényleg. Szóval felülbírálom, amit írtam. Rá is hat. Csak más irányból. De neki ezt nem mások mondják, hanem valahol mégiscsak előbukkan a lelke mélyén, hogy hát ő sokkal többet csinál itthon és másképp viselkedik, mint a többi pasi, akkor mit akarok még. Ez igaz is sok szempontból. De ettől nem papucs. Ezt is csak a patriarchátus tolja a normális férfiak felé. Nehéz nem magunkra venni a külső hatásokat. Azért persze nálunk is befigyelnek azért tipikus kis játszmák, amik olyan jól le vannak írva az egyenlőtlenség formái sorozatban (ne csinálj botrányt, meg csicseregj csak és érzem, hogy nem figyel). Aztán ezek mind csak apróságoknak tűnnek a nagy egészben, és persze mindig úgy jön ki, hogy én vagyok a hisztis. Azt is hozzáteszem, hogy magamat nem látom kívülről, biztos, hogy nekem is vannak dolgaim, mg nem vagyok szent. Bocs, ha sok vagyok, nem akarok túl sokat problémázni itt. Nem erről szólt a fenti bejegyzés.

              • Na igen, ez a beépült rendszer. Persze hogy nem papucs. A lányok meg nem gyengébbek matekból. De ha eleget hallja, elhiszi, ahogy nagyon sok lány is.
                A másik, hogy a kapcsolati játszmák egy része bizony nem rendszer következmény, legalábbis nem a patriarchátus következménye. Attól függetlenül IS játszmázunk a mindennapokban, munkahelyen, családban, akárhol.

    • Én arról beszélek, aki amint elveszti a kontrollt, vagyis nem úgy alakulnak a helyzetek, ahogy számított rá, kivetkőzik magából, váratlan dolgokat vet be az uralom érdekében. És nem a megoldás a lényeg, hanem a sérelem.

      Egy párkapsolatban elvárható a felnőtt, felelős igyekezet, odafigyelés mindenkitől a közös dolgokban, a lakásért, a gyerekekért, a kapcsolat minőségéért, és bizonyos mértékig a másik jóllétééért is. Ha ez nincs, semmi sincs.

      Ha folyton szóvá teszik, hogy nem jól csinálod, az lehet egy ártalmatlan, racionális, praktikus, kicsit nemkedves feleségi stíluselem, mert ő ilyen alkat, vagy lehet súlyos rossz szokás is, mindkettő elég frusztráló. De lehet felborult egyensúly jele is, azé, hogy folyamatosan irritálod a másikat, nyominak tart. Az a legszarabb, élni egy nyominak tartott, megvetett partnerrel, folyton szemet forgatni, bántani. Nem is értem, miért ragaszkodnak annyira hozzá, ha mondjuk lelépne.

      A nőknek igenis van hatalmuk, nem eszköztelenek, kihasítanak egy darabot a világból: az otthoni, gyereknevelős, rokonátogatós (ún. család egybentartása) dolgokban, sok helyen a pénzügyekben is a nő mondja meg és aggódja túl, hogy mit hogy kell, és kész, a férfi meg igazodik, ha meg nem sikerül, kész a konfliktus. Sok osonó, bűntudatos férj van, aki el is ismeri e hatalmat, és persze nem csinálná jobban. Sok szexszel manipuláló nő is van. Nem dolgom eldönteni, ki melyik. Meg mindennek oka van, de a típus létezik.

      Mindenesetre olyan közegben élni, ahol elvárás, hogy jól csinálj mindent és ezt a másik ítéli meg, az az alapértelmezett, hogy mindent jól és lelkesen csinálsz, és ha meg nem, akkor folyton megy a miért így, miért úgy, még ezt se tudod, már megint… hát, az elég szar.

      De bennem elég erős, hogy én aztán nem vagyok zsörtölődős, én jó fej vagyok, nem jövök ki a sodromból, nem is aggódom túl, megértem az emberemet (aki amúgy nem felelőtlen és nem szemét), beszéljünk. Talán ez is csak egy aláígérős technika: én nem leszek olyan, mint a többi nő. És ebből a pozícióból írom a bejegyzéseimet, tehát nem vagyok visszaélős nő, feltételezem, hogy más is korrekt, belátó, és nem a játszmázók és a férjüket tulajodnnak tekintő nők kapnak itt muníciót.

      De lehet, hogy azoknak a zsörtölődős nőknek abszolút igazuk van, velem meg az van, hogy nem becsülöm eléggé a magam valóságát, túl jó fej akarok lenni. Ki dönti ezt el.

    • Szia Éva!
      Inkább csak olvaslak, de ez ma a kávé közben kicsapta a biztosítékot, ha nem fér bele a szabályzatba, kérlek töröld:
      Mi a véleményetek erről a szösszenetről? Ma dobta ki a Zarc:

      “KETTŐNK VISZONYA AZ ELSŐ.
      Soha nem lehet az álláspontod fontosabb, mit a kettőnk viszonya. Ha azzal bármi baj van, a hangulattal köztünk, akkor ezt kell előbb rendezni, muszáj, felelősség, és majd utána lehet az álláspontokról tovább beszélgetni. Nagyon fontos ez. A legfontosabb. Hogy az átlagos kapcsolatokban folyamatosan keverednek a kommunikáció síkjai, ami miatt a nő gyakran támadásnak érzi azt, amikor pedig csak ő maga nem érti épp a férfit. Egy egyszerű igazság segíthet ilyen esetekben:

      a férfi, ha ingerült, az MINDIG értetlenséget jelez.

      Szubjektív úgy érzi. Mindig. Hogy ő nincs épp értve, hogy tehát a nő nincs épp vele és benne, aminek a megoldása nem a felszíni vita. Sosem. Hanem egy lépés vissza, megérteni, hogy mit nem vettél észre, rákérdezni, fizikailag is lépve, amit a helyzet és a személy megkövetel, tehát a kettőnk viszonyát rendezni. Amint lehet. Amint ideges. Mit nem értek? BELE helyezkedni. Megnyugtatni őt, Ott lenni, Vele. És UTÁNA folytatható a beszélgetés. Ma hagyd ott, akiért erre nem vagy képes!”
      http://envagyok.info/kettonk-viszonya-az-elso/

      Miért érzem úgy, hogy már megint nekem kell?! És ha én nem akarok, akkor mi van, válunk? Miattam?

      • Az egész oldal azt harsogja, hogy a férfi a tengely, hozzá kell igazodni Ő mint férfi beszél, és soha nem fordítja meg, hogy mit érez a nő. És csak nyomja le a nőket, az ébredező kis valóságokat baltával csapja agyon, nehogy már a diadalmas egó “a férfi márpedig ilyen” revideálásra szoruljon. Nincsen sikeres párkapcsolat, valódi együttműködés fedezetként neki se szerintem, ezek az ő sérelmei inkább.

        Azzal egyetértek, hogy akik mellett kínlódunk, azok kb. 9 tizedét évekkel ezelőtt ott kellett volna hagyni. De én ebben radikális vagyok, nagyon egyedüllét-párti, meg nem alkuvó, nem függő. Menjen (ő menjen), aki nem szeret nagyon, ne szívja az előnyeimet, nem kapaszkodunk, mert csak prolongáljuk a játszmákat és megöregszünk.

        Ő fenyegetésnek szánja, hogy hagyd ott, bűntudatlkeltésnek, mert tudja, hogy a nők ezt nem akarják, nagyon konformisták és konfliktuskerülőek, csak kockázattalan módokon lázadnak. Én meg szabadságnak élem meg.

        Fizikailag: lépjen oda? Vagy szex? Mire gondol?

        Szerintem felnőtt emberek tanuljanak meg játszma-, sértődés- és ingerültségmentesen, jóindulattal kommunikálni, kölcsönösen, nem hatalmaskodva, nem elnémulva. Szidják a másikat, neheztelnek, szabotálják, ami neki fontos, de nincsenek meg nélküle, kell az érzelmi, anyagi biztonság, a társ, a világ szemében felmutatható van ám nekem társam, nem vallottunk mi kudarcot. Pedig de. Elképesztően sok értelmes, tudatos embernek vannak dührohamai, nem méltó szavai, nem őszinte, nem konstruktív kommunikációja. Aki ERRE nem képes, az hagyja ott a kapcsolatot, az úgyis meg van mérgezve. Ez az én egyik, nem túl népszerű mondandóm.

  8. Hát bizony. Egy pap ismerősöm mondta, hogy nem szívesen ad össze olyan párokat, akiket ha megkérdez, vesztek-e már össze komolyabban, nemmel felelnek. Kiderülnek a turpisságok. Nálunk is kiderültek, csak éppen nem foglalkoztam velük, mert semmi önismeretem és tudatosságom nem volt akkor még.
    Az esküvő szervezése pl egy elég jó közös projekt, hogy megmutassa, mit lehet várni a másiktól. Csak sajnos akkor már nem szívesen dobbantasz, futsz a pénzed után…

  9. “Az a legszarabb, élni egy nyominak tartott, megvetett partnerrel, folyton szemet forgatni, bántani. Nem is értem, miért ragaszkodnak annyira hozzá, ha mondjuk lelépne.” na erre kíváncsi lennék. Most mi a fenéért kellek? Miért mondja hogy szeret? ( az meg mi?) Nem voltam jó, amíg fiatal voltam, kedves, kevesebb kg, és hittem kettőnkben és szerettem őt. Hogy képzeli, hogy ezt elhiszem? naná, kellene a kényelem, na de én, azt se tudja, ki vagyok..

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s