elégedett

melléknevek sorozat 15.

egy befejezett melléknévi igenév, amely melléknevesült

Ebből a világból ami iszonyatosan, éhesen, korgó gyomorral hiányzik: az ember, aki elégedett.

Őt nevezik önelégültnek, kompromisszumképtelennek, de az ő hiányában ilyen gyenge és nyafogós, kisstílű és másokra nehézkedő minden. Nélküle elmarad a tavasz, nincs adófizető, teljesítmény, segítő kéz, se ígéretes színitársulat, se újrakezdés.

Nélküle, aki nem a mannára vár, hanem nekiindul. Nem terheli a világot önmagával, a bajával, nem reklamál és sérelmez és nem ró fel és hajt be és nem torol meg és nem vezet le. Nem másokat figyel, nem viszi el az energiáit a viszonyulás, a saját ügyei kötik le.

Ó, nem a “szépen éltek” behízott gőgjére gondolok én. A kifelé mutatott minden-rendben-vanra, a kovácsoltvas kerítéses, csillogó karosszériás, teli aldis szatyros, Welcome lábtörlős létezésre és a beharapott szájra. Amely szép élet egy kis válsághelyzetben azonnal borul, és akkor olyanok üvöltődnek ki emberekből, mint ha évekig csúnyán éltek volna, pont úgy, mint azok, akiknél annyival különbnek hitték magukat.

Nem is teszek úgy, mint ha mindenkinek meglenne a tisztán látása, mozgástere, információja, támasza, szerencsés feltételei, szabadideje, pénze, az önmagától és a helyzetétől való egy lépésnyi eltávolodása, és csak akarnia kellene a változást, kis csacsi.

De nincs más út, mint megerősödni, magunkat rendbe rakni. Enélkül nem lesz semmi. Zsong már a fejem a sok másra mutogatástól, önigazolástól, nyavalygástól. A fülem huzatot kapott a kisebb ellenállás irányába sorakozók menetszelétől.

Miért ne lehetnél önmagad jobbik verziója? És ehhez figyelsz, elgondolkodsz, tágulsz, nem véded hisztérikusan az énképedet és az igazadat. A nehezebbik utat választod, nem a jólesőt. Nem játszol többé biztonsági játékot. Senki nem nyújtja a kezét, senki nem csinálja meg helyetted. Megvizsgálod a részedet a történetben. Magaddal van dolgod. Egyrészt kézen fogod, megöleled, megvigasztalod magad, azt a reményvesztettet, és attól kezdve erősebben szereted őt bárkinél. Másrészt szétszeded az egészet, az egész önmagad, és úgy leszel, darabokban egy ideig, és aztán összerakod a darabokat, más sorrendben. Mész, figyelsz, akkor is, ha egy kedélyes kanyarban rád ugrik valami, ami nagyot harap. Lemégy az aljáig, ahol nemhogy oxigén nincs, fény se, és mocsárszerű a cucc. És akkor is megvizsgálod, megérted, ha fáj. Hogy társfüggő vagy, hogy játszmázol, hogy nem szereted a szexet, elutasítod a férjed, de elvárod, hogy hűséges legyen, és hogy megszívja, ha el akar válni. Szembenézel azzal, hogy nem törődsz annyira testeddel, lelkeddel, kedélyeddel, fejlődéseddel, amennyire igenis megtehetnéd, ellenben acsarkodsz a könnyű léptűek, dús hajúak ellen. Nem tagadod, hogy a másikkal baj van, van erőd ezt is tisztán látni, nem mentegetni, de nem csüngsz ezen a másikon, nem egyezel ki vele jutalomfalatok reményében, és nem tőle várod a változást. Nem reméled, hogy majd ő belátja, vagy kénytelen lesz valamit tenni, és nem is azon ügyködsz, hogy addig helyezkedsz, variálsz, amíg rábírod arra, hogy azzá legyen, ami neked előnyös, és neked legyen igazad. Ezt úgyis csak azért tennéd, hogy ne kelljen magaddal szembenézned, hogy kommentekben, biztonságosan kidühönghesd magad, hogy megúszható legyen, hogy te is, te is benne vagyok, te is át vagy itatva a közös szarral, te is manipulációval reagáltál a manipulációra, te is áttoltad a felelősséget, te is pajzsként használod a gyereket, te is irigy és kicsinyes voltál, igenis, hogy te is bántottál valakit egy olyan helyzetben, amelyben amikor az ő helyzetében téged bántottak, az neked nagyon fájt.

A világról, a rendszerről, a magyar helyzetről és a patriarchátusról elmondhatunk nagyon sok mindent, ami nélkül nekünk sokkal jobb életünk lehetne, és mindig igazunk lesz. Csak épp olyan botor reménnyel nem állhatunk hozzá a változáshoz, hogy majd ők szépen megváltoznak, ha mi nagyon mondjuk, csak mert mi rájöttünk, hogy ez a baj, és nekünk ez jönne jól. Az egyenlőtlen, igazságtalan, romboló körülmények közepette kell megtalálnunk az optimumot. Ne visszabántva, reálpolitikusként, energiáinkat nem hibáztatásra fecsérelve.

És akkor, ha kell, konfrontálódni és dönteni. Éleset. Megfizetni az árát. Élni, belemenni, megharcolni, tudni pontosan, és nem engedni belőle. Nem azt nézni, ki mit mond. Ha egy rendszert, egy feszesen és több ponton rögzített szerkezetet meglazítasz, megmozdítasz, biztosan bajuk lesz veled. Mindig, mindenkinek. A fejcsóváló óvónő, a néma férj, az áskálódó kommentelő be fog szólni. Nem a lényeget firtatják, csak valamit, a kézzel fogható apróságot. Jönnek majd a mondatok, amelyek elbizonytalanítanak. És ez nehéz. De csak így megy. Csak így lehetsz végül, sokára, a kínok és a harcok után elégedett. Olyan, aki csak nézi a világot: de szép!, és örül és hisz és nem engedi, hogy elrontsák a keserűek.

Nem játszani biztonsági játékot, nem megfelelni akarni. Félelmeink nyolcvan százaléka később úgyis alaptalannak bizonyul. Annyira szomorú, hogy csak az lépi meg, akinek már tényleg nincs tovább, aki elért a végéig, a legabszurdabb reménytelenségig, és apróra van törve, és emiatt  már rosszabb ember, keserűbb lélek, és nehezebb is a dolga.

És nehéz lesz, de amikor már biztos, hogy az az út, akkor egyszerűen egy csomó rossz érzés, harag elpárolog.

Ez, amit most mondok, nem tetszik mindenkinek. El is mennek innen. Nagyon tud fájni a meglódult, aztán visszacsinált félfelismerés. Jobb érzés, biztonságosabb, ha a világgal van a baj, meg a másik emberrel. Meg ha minden marad a régiben, és ahhoz lehet a magyarázatokat gyártani. A hazugság bűzlik, irtsuk hát ki a szaglóhám sejtjeit.

De ha nem vagy elégedett, ha nem éled át mélyen, hogy a te kezedben a sorsod, ha évek óta a harag űz, ha áhított célnak tűnik a boldogság, ami egyébként csak működési feltétel, ha nincs benned a világot szétvetni képes erő, önazonosság, akkor nincs rendben az életed. Akkor valamit tenned kell. Elégedett emberekre éhesek az elégedetlenek, a világ.

 

51 thoughts on “elégedett

  1. Tegnap este, a kikotoi zuhanyzohobol visszafele csapott belem a felismeres, hogy ezek a kruzerek (eletvitelszeruen egy vitorlashajon elo emberek) azert ilyen nyugodt, kedves, mosolygos emberek mert a sajat valasztott verziojukat elik, nem a keszen kapott mokuskereket.

  2. A legnagyobb félelmem az volt, hogy mi lesz a gyerekkel. Hogy mi lett?
    Köszöni, jobban van mint valaha. Jó volt még akkor kiszállni, amikor még nem veszítettük el a fókuszt arról, hogy érdemes lenne ezt az egy életünket élvezni is és a gyereket is hagyni, hogy élvezze a sajátját. Ezzel nem azt mondom persze, hogy nem verném pofán életem volt értelmét egy fagyasztott hallal szívesen, de tényleg megspóroltuk magunknak a gyűlölködést. Ha lesz még tartós kapcsolatom, még eddig sem megyek el. Tudni fogom, hogy a vissza nem zárt fogkrémes tubusok vitájából nincs már visszatérés.

  3. “A világról, a rendszerről, a magyar helyzetről és a patriarchátusról elmondhatunk nagyon sok mindent, ami nélkül nekünk sokkal jobb életünk lehetne, és mindig igazunk lesz. Csak épp olyan botor reménnyel nem állhatunk hozzá a változáshoz, hogy majd ők szépen megváltoznak, ha mi nagyon mondjuk, csak mert mi rájöttünk, hogy ez a baj, és nekünk ez jönne jól.” – igen, pontosan. Ha nekünk nem tetszik a helyzet, nekünk kell változtatni, más nem fog.

    • Érdekes. Arra jöttem rá, hogy én egész életemben egy eszményi világhoz viszonyultam. Fiatalon úgy képzeltem,hogy ha jó leszek attól kissé a világ is megjavul. Nem így történt ,hanem én keseredtem meg.
      A baj az,hogy engem zavar mindenki aki nem úgy viselkedik ahogy az én mintám megköveteli.
      Csak most, alig dereng bennem,hogy megértsem annak a máshogyan működő embernek a gondolatait, motivációit, viselkedésének okát. Ne megváltoztatni akarjam, hanem megérteni. Magamat kell megváltoztassam, feloldjam, hogy képlékenyebb legyek, tudjak kapcsolódni másokhoz.

      • Ez nagyon komoly felismerés, örülök, hogy megírtad. Sokan vagyunk így, nagyon jók, igazak, becsületesek próbálunk lenni, aztán kissé életidegenek leszünk meg keserűek. Mert nem kapunk vissza ebből szinte semmit, és egy kicsit mégiscsak azért csináltuk, hogy jóként tündökölhessünk mások előtt, és jutalmat kapjunk, vagy legalább az életünk ne legyen borzalmasan nehéz. Pedig aki vállalja magát, nem hazudik, nem a könnyebbik utat választja, annak mindig nehéz. Nagyon nehéz.

  4. “Magaddal van dolgod. Egyrészt kézen fogod, megöleled, megvigasztalod magad, azt a reményvesztettet, és attól kezdve erősebben szereted őt bárkinél. ”

    Engem nem dicsér(tek)nek és ez fáj. Ez az oka alap frusztrációmnak, ezt hallom, érzem ha lecsupaszítom magam. Még mindig várom,hogy dicsérjenek pedig felnőtt tudatom tudja, hogy az elismerés csak annak jár aki meg tud mutatni valamit.
    De én nem tudok , félek mindig…
    De minek nekem az elismerés? Miért ragaszkodom hozzá ahelyett, hogy belevetném magam a világba, minél többet felölelni belőle és elemezni. Miért nem vagyok önfeledt ?
    Minek ez a fájdalom, gyomorszájban ?

  5. És mi van akkor, ha volt egy álmom, de mivel megvalósítottam (mert megengedték valahonnan), kicsit múlt időbe került? Kellene még egy? Mi van ha nincs másik?
    És annyira akartam, hogy a részleteket nem dolgoztam ki, a tőmondat rendben van, de a határozókkal meg a jelzőkkel amik menet közben jöttek nehezen békülök.
    Így is majdnem 10 évbe telt, és eleinte örültem, mint majom a farkának, hogy sikerült, kiszálltam a taposómalomból, de mostanra néha körbenézek, hogy pontosan hova, és sok dolog méltatlan. Az alapja továbbra is megáll,(alkotó tevékenység, valamiféle szabadság, önállóság) és mondhatom, hogy más nem is számít, azok csak részletek, de azt is, hogy az egész a részletekből áll össze.. (Részletek: kis belmagasság, sötét, hideg, penész, átláthatatlan és méltatlan jogi környezet, hogy szépen fogalmazzak. Szívesebben venném ha lenne egy tágas, nagy belmagasságú, napfényes műteremlakásom, átlátható és méltó jogi hátterem.)
    Vagy ez mind mindegy, csak a szellem legyen szabad, akkor kitalál a pincéből?:)
    Elégedett vagyok azzal, mérhetetlenül, ami van, de ami nincs, az hiány innen is, minek tagadni?
    De ha ragaszkodtam volna ahhoz hogy tökéletes legyen, akkor eltelt volna még 20 év. És annyi ideje kinek van? Mégis jó az a pince.:)

    Most hogy ezt leírtam rájöttem hogy nagyon off, Pedig mikor belekezdtem olyan nagyon le akartam írni. Itt inkább párkapcsolati és egyéb élethazugságokból eredő elégedetlenségről van szó. Sokkal inkább vagyok “elégedett” de azért meg lehet billenni ebben is, akinek hajlama van a billegésre az önazonosan meg nem-önazonosan is billegni fog, nem?

    De nem akarok általánosítani, lehet, hogy csak én, és mindenki másnak teljesen jól bejön ha nem köt többet kompromisszumot és ezzel párhuzamosan önvizsgálatba kezd és darabokra szedi aztán összerakja másképp. Most úgy gondolom, hogy nálam már nem igazán célelvű, egyszer-egyszer kiraktam nagyjából, amit szerettem volna, innentől viszont nem tudom mit akarok kirakni, de maga a legó addiktív.

  6. Az írás jó, passzol rám. Nincs mivel vitatkozni.
    Mégis csak egyet tudok most mondani erre:
    “Tudom, hogy kell győztesnek lenni,
    de nincsen hozzá kedvem”.

    Nem tudom, változik-e még ez. A motiváció hiánya. Néha olyan, mintha ici-piciket változna, nagy fellelkesedések, reménysugár, de aztán vége, és mivel tudom, hogy vége, mert eddig mindig vége volt pár nap múlva, már nem is tud lelkesíteni. Illetve minden lelkesedés mellett ott a szorongás: “úgyis mindjárt vége”. Alapvetően így éltem le az egész életemet. Karmikus ez. Mélyről jövő pszichés zavar. Vagy ez is csak mentegetőzés?
    (Egyévként a motiváció, a kitartás, a bátorság és az erő hiánya, meg az, hogy valahol én is tudom, hogy leginkább rajtam múlik ez a szar, amiben élek, borzalmas öngyűlöletté fajul, innentől kezdve már az első lépés elbukik “Egyrészt kézen fogod, megöleled, megvigasztalod magad, azt a reményvesztettet, és attól kezdve erősebben szereted őt bárkinél.”)

    • Es szted tenyleg gyoztesnek kell lenni ehhez? Marmint ez a fontos, ez a lenyeg? Csak kerdezek. Ezen sokat lamentaltam egyebkent. Ez a gyoztesnek lenni, meg ha igy mar, ha hozod, ez a szam is, nekem azt mondja, hogy mindig masokhoz kepest nezzuk magunkat. Ezt nekem nagyon nehez volt legyurnom, ma mar nem masbol indulok ki, hanem igyekszem magambol es igyekszem is oda visszaerni, nem leakadni valahol. Nem bezzegeles ez am. Zsigerileg elcseszett valahol, nem?! Valahol 2naposan kezdodik, nem?! Ott kezdodik, hogy legyel valaki, valamilyen es akkor az majd ugy jo lesz, akkor majd szeretnek, akkor majd jo lesz es jo leszel … es senkit nem erdekel, ki vagy te.

      • Van igazság abban, amit írsz, mert ha az nézzük, hogy győztesek akarunk lenni, akkor ott kell lenni vesztesnek is, tehát valakit “magunk alá gyűrünk”. A győztes viszonylagos. Azaz valakinek rossz lesz attól, hogy nekünk jó, illetve valakinek a “rossz életét” hangsúlyozzuk, példakét állítjuk magunk elé, hogy “hozzá képest bezzeg nekem milyen jó..” Kicsit ezt csinálom most is, amikor a “nálam rosszabb helyzetű” ismerőseimet sorolom. Az ő nehézségeikből akarok profitálni?
        De nagyon nehéz függetleníteni magunkat a társadalomtól, szociális lények vagyunk.

    • Közben gondolkoztam, van még valami: régebben egoistának, szociálisan érzéketlennek gondoltam az elégedetteket, mert ilyen világban valaki hogy lehet boldog? Ma már tudom, ez tévhit, viszont azt szentül hiszem még mindig, hogy az igazán nagy művészi alkotásokat az elégedetlenek hozták létre. Én legalábbis sokkal inkább vagyok avangarde vagy legalábbis posztimpresszionista rajongó, mint reneszánsz. Talán ez is mozog bennem, ha egyszer majd jól fogom érezni magam, megszűnik minden kreativitásom? (Bár nem mintha most nagyon kreatív életet élnék…) Valahogy ellentmondás feszül ebben. Ha már elégedett leszek, akkor tojok a világra? Nem fok fájni a saját vagy a másik fájdalma? Nem akarom majd a fájdalmamat a világba kiáltani kreatívan? Másrészt viszont hajlok arra is, amit a poszt mond, hogy szüksége van a világnak az elégedettekre. De pont Lovasi példája ellentmond, ő egy megkerülhetetlen tényezője a magyar popéletnek. Ha csak olyanokat írt volna, hogy “szép az életem”, nem lenne unalmasabb?
      És honnan fogom tudni, hogy most akkor csak egy “mű-elégedettségem” van, egy olyasmi, amit nyom felém a világ, hogy “örülj annak ami van, lehetne rosszabb is”, vagy végre tényleg megérkeztem az életembe? Egyáltalán hol van és milyen az a “vágyott” életem? Hisz folyamatosan változik bennem is. Egészen eltérő életeket idealizálok, irigylek. Apám vágta fejemhez többször is elégedetlenségeim során, -és sajnos igaza van-, hogy “te csak azt sorolod, mit NEM szeretnél, hogy NEM szeretnél élni, de azt még nem hallottuk, hogy mit szeretnél.”
      Ez is Lovasi, és ez mindig fájdalmasan eltalál: “Onnan fogod tudni, hogy jól vagy ha nem találsz senkit akinek a helyében lennél”. Na ezt jelenleg nem tudom elképzelni… Mert egyszer hippiként szeretnék utazni Indiában, máskor menő vállakozást szeretnék, sikert, pénzügyi biztonságot, vagy csak szimplán szakmai, művészeti elismerést, és a bátorságot “éhező művészként” élni, megint máskor a sokgyerekes szép elvek szerint élő családot irigylem, egyszer a szabasdágra vágyom, közben Isten is keresem, és vágyom azok életére, akik már megtalálták, akár egy zárt vallási közösségen belül. Nem lesz ebből kiút könnyen. Az önazonosságom ott kezdődne, hogy meghatározom, mi is az, amivel azonos szeretnék lenni.

      • A nem-választás is választás, azt jelentheti hogy nem tudok választani. De talán mindegy melyiket választjuk. Egy életbe úgysem férne el mind, épp csak a lehetőségük. Legyen valamelyik.:)

      • Es nem lehetsz magaddal annyira nagyvonalu, hogy nem valasztasz ennyire karakteresen es elore (en nem tudok mar), hanem egyszeruen elindulsz nem Indiaba, hanem egy kicsit arra, ahol neked jo vagy ugy tunik, hogy az lesz es aztan mindig arra mesz tovabb es eppen annyit, amerre neked tenyleg jo es amennyit egyedul megtudsz tenni magadert? Es mi van, ha igy is kilyukadsz Indiaban? Lehet, hogy akkor mar nem is az kell majd. Es mi van, ha meg nem lyukadsz ki soha, de kozben annyi minden tortenik, hogy feler Indiaval. Amugy apad mondasahoz: ahhoz, hogy tud, mi igen, megint csak el kell indulni, elore azt sem lehet tudni. Es most nem nagy elegedettkent irom, hanem olyankent, aki azert elegedett, mert folyton elegedetlen.

        • Nekem ez olyan megkönnyebbülés volt. Hogy akiket irigyeltem, azok se tudták előre pontosan a célt, hanem alakult valahogy, arra mentek, ott is történt valami, arra reagáltak, máskor meg nem volt jó, akkor másfele mentek, és így lett nekik jó a végén.

        • Igen, ez kéne, tudom. Elindulni. De megint csak a motiváció-hiány. Meg a lustaság, gyávaság, önszeretet hiánya, stb. (És a folytonos lelkiismeretfurdalás, hogy nem azt csinálom, amit kéne, pl. folyton netezek és nem figyelek a gyerekre, nem adok neki időben enni, ez megbocsájthatatlan, a netet úgy érzem, hogy a fejemre nőtt, már el akartam menni netfüggő csoportterápiára, de azzal is eltelt vagy egy óra, hogy ilyesmit kerestem a neten. Hasztalanul. És pl. itt van ez a blog, ahol jó kommunikálni.)

          • Neked anyanyelv- és baráthiányod van. Beszélgetéshiányod. Ami rombol és életminőséget ront. Ne bántsd magad. A gyerekeink felnőnek, és van, hogy később kapnak enni (viszont felérik a hűtőt). Ettől még szoríthatod némi ésszerű korlát közé a netezést.

            Örülök, ha jó neked itt, néha félek, hogy túl nehéz.ű

            “már el akartam menni netfüggő csoportterápiára, de azzal is eltelt vagy egy óra, hogy ilyesmit kerestem a neten.” Kész vagyok tőled, ez annyira szellemes.

            • Elvileg lennének itt magyar barátaim, de kicsit szétszéledt a társaság, van aki elköltözött, a többiek meg szültek, mint én, és ettől eléggé nehézkes lett a találka. Meg mintha egy kicsit távolodtunk volna egymástól. Vagy eleve megvolt a távolság? Ha egy baráti kapcsolatot az anyanyelv hoz össze, akkor az értékrendbeli, érdeklődési különbségek elhalványulnak. Aztán egy idő után mégis előjönnek… vagy csak én vagyok nagyon negatív mostanában.
              Egyébként célom az, hogy francia barátokat is szerezzek, legalábbis beszélgető-társakat, mert nagyon zavar az, hogy 6 év alatt nem tudtam normális szinten megtanulni a nyelvet. Leblokkol az, hogy keresem a szavakat, unintelligensnek érzem magam azáltal, hogy esetleg rosszul rakom össze a mondatokat, ezért inkább nem szólalok meg társaságban. Pedig lenne mit mondanom. Ezért fel is iratkoztam egy közös programokat szervező oldalra, meglátjuk, mi lesz belőle.

      • Na, pont ugyanez, és ilyen művésziesen, az én régebbi hiedelmem. Miszerint az elégedett, az kispolgár, és nem őszinte, és sosem állt lesírt szemfestékkel a gangon novemberben kizárba egy szál bugyiban. Hogy a kínok kohójában születik a nagy teljesítmény, és Ady Endre, és a csillagos ég a sátra, és csak a boldogtalan a hős.

        De ez csak az önsorsrontás átesztétiázálása. Akinek felleg ül a vállán, nem is tudja, a tiszta ég milyen oxigéndús, és milyen könnyű akkor minden. És hogy magával, a gyerekeivel, a ilággal is akkor korrekt, ha egyetélen életét az ezen való munkálkodással tölti, nem az önfelmentéssel és önigazolással. Nem érdemes a felleget romantizálni. Nem szerencséről beszélek, beleszületésről, könnyű jólétről, hanem megélt, szétszedett, megkínlódott megerősödésről. Hogy gyakorlatilag egész felnőtt életedben mondjuk túlsúlyos vagyok, és egyszer megízlelem, milyen enélkül, de mindezt saját, több hónapos erőfeszítésből. Hát, csodás. Mert én már ezt a területet le is szartam, nekem úgyse menne. Vagy hogy önelvűen következik belőlem valami csak rám jellemző, ami önműködő, áldás van rajta, és az oszlatja a ködöt. Vagy hogy megértek valamit vakító fényességgel, amit előtte nem, és onnantól minden könnyebb.

        • “Akinek felleg ül a vállán, nem is tudja, a tiszta ég milyen oxigéndús, és milyen könnyű akkor minden. ..Nem érdemes a felleget romantizálni… ”

          Nagyon szemléletes, és igaz az egész magyarázat.

        • “Vagy hogy önelvűen következik belőlem valami csak rám jellemző, ami önműködő, áldás van rajta, és az oszlatja a ködöt”
          Na ez az, amit én mindenütt keresem, nem találom, néha már attól félek, nincs is. Mindenkinek van ilyenje? És ha nincs, akkor mi van? Kötelező megelégedés a középszerrel? Örüljek annak, amim van? (van egy gyanúm, hogy kérdeztem én már itt ezt, és talán jött is rá válasz…)

      • “Egészen eltérő életeket idealizálok, irigylek.” = Nagyon nem jó, ami most van. Csak lenne más. Másokat nézel, mert nem jó. Nem a te hibád vagy alkalmatlanságod, hogy nem jó, hanem történések következménye.

        Nem megoldás, de ahogy itt a blogon is jelzik, igazán örülhetnél az éles eszednek, kreativitásodnak, szembenézni tudásodnak. Hogy ezt sem becsülöd, annyival is nehezebb, nem?

    • Ismerős amit írsz, a karmikus pszichés zavar:), meg ezt a számot is szeretem és talán valami hasonlót érthetek alatta… Mégis valahogy volt/van ebből kifele, és nem észosztásból, de muszáj beszélnem róla, hogy hátha másnak is; még ha időről-időre vissza is kell menni látszólag ugyanoda.. Engem a műhely tart egyben, terápiás, mindig kiránt a szarból.

      Igaz, amit írsz nekem is, az első lépéshez kell valami önszeretet (lehet hogy az önsajnálat is jó), ezért az a legnehezebb, (mert pontosan tudtam, hogy mindenért én felelek és utáltam is magam érte rendesen) de utána már visz valami lendület, nem kell és nincs min gondolkozni csak cselekedni..

      /Tegnap olvastam valahol egy ilyet: egy ember kérdezi a Mesterétől, hogy sokat kell-e még várni a változásra. A Mester meg azt feleli, hogy hát, ha várunk, akkor sokat.:) /

    • Neked nem a személyedből, alkatodból, karmádból, hanem a helyzetedből, az ott megélt mozdulatlan kudarcaidból, identitásodból van talán ez a nehezed. Nem csak a párkapcsolat, hanem a vendéglét, a “mi lesz belőlem”, az anyanyelvhiány és az anyaság is. Nagyon ritka az, akit a kisgyerekes lét nem húz le.

      Szerintem karmát emlegetni nagyon romboló, rosszul rögzít, önbeteljesít.

      Volt is ilyen poszt. Kirakom a főoldalra.
      https://csakazolvassa.hu/2014/09/23/boldogsag-marpedig-letezik/

  7. Elégedett vagyok. Béke van, de sosem hátradőlős.Elégedett vagyok, sok-sok munkával, nehézségek árán, ma sem könnyen. Ami érdekes “jelenség”, hogy gyakran szabadkozom miatta. Elmesélem nagy lelkesen, mit csinálok, mit találtam ki, és ha jön a válasz , “de jó neked!”, azonnal hátralépek, hogy “áááááá, nem is annyira, nekünk is van lakáshitel, meg minden szarság. Meg nekem könnyű, hiszen anyukám sokat segít, igazán semmiség, hogy közben csinálok ezt-azt” Totál hülyén vagyok összerakva 🙂

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s