hogy lehet ezt kibírni 1.

Ezt kérdezik tőlem. Olyanok, akikkel szintén megtörtént: egy közeli hozzátartozójuk rákos lett, tudják, hogy meg fog halni, és vannak gyerekeik.

Régebben nem volt rák, nem létezett: a családomban nincs, és elképzelhetetlen volt, elméleti fogalom, nem is értettük azokat, akik rettegnek tőle. Most már annyi idősek vagyunk, és újabban olyan fiatal áldozatok is vannak, hogy hetente hallok diagnózisról, halálról. Ez már ez az életszakasz, már dolgunk van vele. Halljuk az újabb eseteket, és hálásak vagyunk. Ezt nem írom végig, igen, azért, értitek.

Néha azt gondolom, csak más az életmódom, mint régebben és mint a többieké (így például: nincs körülöttem támogató család, egészen egyedül tudok lenni, nem járok munkahelyre, állandó kreatív-agyi feszültségben élek), néha meg azt, hogy végképp, mindenestül a túlsó parton vagyok, onnan kiabálok át. Hogy én már tudok valamit, voltam ott, és hogy nem és nem találom eztán már a közös partszakaszt az emberekkel. Át kell nekem dobálni az üzenetet, kő köré tekerve. Nem értem és nem szeretem őket.

Semmi sem úgy van, ahogy hittem. Mindenféle morzsákból meg nedvekből összeáll bennünk egy képzet, hogy milyen az, amikor valaki megtudja a diagnózist, milyen remélni, várni, kórházba bejárni, ott is más emberek betegsége, és látni a romlást, csodaszerek után szaladgálni, tartani a lelket a betegben, nagyon erősnek lenni, és eközben, mint máskor, az óvoda, a hülye megjegyzés, a mosás, a fűtés, a bank, a furcsa emberek, a síró gyerek, a rágót lenyelő gyerek, a mászókáról leeső. Meghatottság, igaz létezés, nagy szeretet, átrendeződött értékrend. Majd megsejteni, hogy már nincsen fölfelé, és együtt lenni, és a legvége, és aztán az az elképzelhetetlen pillanat, semmi nem véglegesebb.

Hát nem olyan. Nem ott van, nem az a nehéz, nem az fáj, nem az segít, nem azt értettem meg belőle, és a gyász sem olyan.

Ez az egész, amit én előre elképzeltem, hazug, patetikus, nem emberi, filmeken alapul, amelyeknek szar a zenéje. A bökkenő az, hogy mások továbbra is úgy gondolják, olyan filmesen, és nem értenek engem.

Annyi igaz, hogy nehéz.

A férjem betegsége váratlanul és hirtelen jött, és az első tünetek jelentkezése után hat hónappal már nem élt. Ennek az időnek a talán egyharmadát töltötte kórházban, és négy adag kemót kapott pár hetes szünetekkel. És, azt hiszem, nem érte meg, hogy a daganatsejtek pusztítsák el, irgalmasan megtette ezt a kemó, tökéletesen lenullázva a vérképét, viszonylag fájdalmak nélkül, már ahhoz képest, amit az onkológián láttam.

Amikor összeomlottam, tartotta bennem a lelket.

Ő nem omlott össze, olyan elegáns és derűs maradt még a nagy leromlásában is, amikor darabokban köpte ki a nyelőcső-nyálkahártyáját, mint valami Krúdy-hős.

Kicsi gyerekeink voltak (vannak). Nagyon sok mindent kellett egyszerre bírni.

Soha nem beszéltünk a halálról.

Mi röhögtünk folyton, anekdotáztunk, vittem be neki mindent, ami érdekes és finom, és mindent elmondott akkor is, amikor már nem tudott beszélni.

Eközben igen meredek dolgok történtek emberileg, rokonilag.

És a végén hat napot volt itthon, és itt halt meg, abban a szobában, ahová csak ritkán lépek be.

Itt van velünk, folyton reagálunk rá, nagyon csendben, minden látványos gesztus nélkül hozzá kapcsolódik, őt kérdezi és hallgatja minden.

Nem tudom, milyen annak, akinek évekig tart. Amikor van átmeneti javulás, vagy gyógyulás, és aztán mégis újrakezdődik, a kontrollok, a félelem.

Nem tudom, milyen annak, milyen azzal, akit sugaraznak, aki alternatív gyógymódot választ, akinek nem olyan az orvosa, mint a miénk, és azt se, milyen egy elhanyagolt kórházban kibírni ezt.

Nem tudom, milyen nem-gyereket nevelve, és milyen ölelő családi, baráti biztonságban. Milyen azzal, aki kiborul, fél, tagad. Akinek megváltozik a személyisége. Milyen, ha nem elég nagy a szeretet, ha neheztelés van, elrendezetlenség, titok, ha játszmák vannak, maradnak. Milyen a hospice, milyen a morfium. Milyen, aki nem olyan, mint én. Nem tudom ezeket.

*

Én nem vagyok panaszkodós fajta, nem csak most nem vagyok az: kamaszként is normálisnak éreztem mindent, ami körülvett, és amiben elég nehéz volt ép és életre kész emberré fejlődnöm, vagy épp — másrészt — az tett azzá. Nem lestem, hol lehetne nekem könnyű melóm magas fizetéssel meg álompasim meg tengerparti nyaralásom. Inkább abban a fajta kemény, lemondós munkában hittem, amiől Szonya beszél a Ványa bácsi végén. Csak csinálni, ez van. És nem sírni, ha nehéz, nem mindenkit azzal nyaggatni, hogy jaj, a mai világban, hogy tíz helyre pályáztam, nem tudsz-e valami melót, telefon okosba’, meg hogy milyen drága minden. De még azt se, hogy jaj, nagy a fenekem. Vagy hogy hová tűntek a normális férfiak (egyébként hová tűntek?), miért nem tetszem nekik.

És soha nem féltem. Belátom, hogy ez így ellentmond ennek, most valami másról beszélek, nem bekúszó kételyekről, mérlegelésről, hanem attól, amikor úgy lebénít, hogy bele se kezdesz. Mindenre igent mondok, mindig optimista vagyok, mindig van még egy kör, és ez lényem legértékesebb tulajdonsága, de azért jó felébe belebukom, és azt hiszem, most jó kedvem van, múlt kedden írtam volna kilenc tizedet is. Én vagyok a hát persze, de mindenre. Mert nem féltem. Se munkától, se hirtelen gyerektől, se a szüléstől, se anyagi gondoktól, a nyomortól se, se új életet kezdeni, se attól, hogy oldom meg a három gyereket egyedül. Anyám miatt nem, aki mindezt rendületlenül bírta (négy gyerek, orvosi pálya), és sosem panaszkodott. És attól se, hogy nem tudok írni (volt idő, hogy nem tudtam, mármint megformált szöveget a nyilvánosságnak, és addig csak nem írtam), meg attól, hogy ha valamit írok, majd megbántódik és kitol velem vagy épp megtalál és kicsinál valaki. Vagy hogy nem nekem ad igazat a bíróság.

Éreztem magam nagyon szarul, láthatatlannak, meg olyannak, akit nagyon durván pofára ejtettek nála hitványabbak, már megint, elvérzik az igazi formátum!, de azért mindig tudtam magam, mindig volt kivel összekacsintani, elképesztő emberek, már húsz éve. Nagyon szerettem és nagyon szerettek, radioaktív voltam, tudtam, hogy lesz valami (lett). Felkapták rám a fejüket. Mentem bele a zúgó áradásba, szügyig, fejbúbig, túlpartig. Kínlódtam vacogva, kilencven kilósan. De nem panaszkodtam, nem gondoltam, hogy nekem valami jobb vagy könnyebb járna, sehol nincs az, amit néha megkapok: az én értelmiségi, jóléti budaiságom. Illetve van, de nem a biztonság és a presztízs, inkább a szívás, a Szonya-féle szívás, nulladik óra. Dolgoztam valutapénztárban meg kínairuha-piacon, nem voltam elkényeztetett királylány soha. Aki szerint valami jár neki. Ez van, ami van, ez a sors, ilyen az élet, és protestáns vagyok. Ami nagy különbség.

János is protestáns, egyébként.

Regényigény is, és nagy tétek, nagy döntések, nagy szeretés. Szemem meg nem tört, tudtam, merre, konfliktus árán is tudtam, illetve inkább azt, merre nem. Nem érdekelt, ki mit gondol. Viszolygás a megalkuvástól, a középszerűségtől, a konzervektől. A közmondásoktól, a reflexes bölcsességektől, attól, hogy mindenki az ALDIba jár, mindenki autót vesz, esetenként lila Suzukit, de akkor is, ahogy mindenki olyan komolyan vesz mindent. Hogy mindenki elhitte, jó ötlet anyósékkal lakni, és mindenki felvette a hitelt, és mára a hajdani rockerekből kispocakos Mr. Átlagosok lettek.

Van, ami fordítva van az életemben. Akkor nem, fiatalon, amikor mindenki, de most már igen. Lassan érek, tudom. Nekem nyomasztóak voltak a huszonéveim is, vagy csak nem volt nekem való, ahogy akkor éltem, öltözködtem, meg a munkahelyeim, vagy csak az, hogy nem voltam író, és ez mindent elrontott. Függöny fedte a létezést, és már nincs rajta a textília. Én most sírom el magam a belcantón, most kezdtem megérteni a klasszikusokat, Tolsztojt és a Kalákát is. Most tudom kimondani: így élek, mert így akartam élni. Most van Labello vagy még inkább, Carmex a zsebemben, de még hátsó lámpám, papírzsepim, kulcstartóm is van, ki hitte volna? Én még ezt is kispolgárinak tartottam hajdan. A testem most gyengéd és most erős, most lett farmerem, tűsarkú cipőm, most hallgatok zenét, most nézek szembe azzal, hogy mi részem van abban, amikor szar nekem, mostanra tanultam meg csöndben maradni, és meglátni, hogy amikor annyira utálnak és kipécéznek, akkor milyen gyengék és kevesek, azt is, hogy általában nekem, sajnos, kevesek, most lettem irtó hálás attól, aki van nekem és nem kevés, és másban jó, mint én, nézek a szemébe egy kávézóban, és mondom azt: legyél is, maradj nekem. Most merek már a magam igaza szerint élni, most lépek túl helyzeteken, viszont küldöm el a picsába azt, akiről ordít a simlis, hazug rosszakarat.

A férjem meglett emberként kezdett új életet velem, és minden bonyodalom és minden kín ellenére, amit másoknak okoztunk, akik nem bocsátottak meg se neki, se nekem, mi megteremtettük a földi paradicsomot. Vagyis: kinéztük a telket, és volt tervrajz és villany a telken belül. Lett két gyerekünk, egy hökkenetszépségű s egyre karcosabban okos, ugyanakkor angyalszerű lány: amikor alszik, megérintem a lapockáját: szárnya van! És egy sokkal inkább anyagból való, dundi, csokoládébarna szemű, ösztönös, titkon mindent értő, kerek fejű fiúgyerek, akire mindig egy réteggel kevesebb ruhát adok. És az apjukkal egymást néztük, nevetősen, örök intellektuális lázban, élet volt köztünk, felfedeztük a színházat és a Fertő-tavat, nagyon komolyan gondoltuk, nagyon sokat alakultunk, én meggyógyultam a szeretétől, ő rálátott az életére az én meg nem alkuvásomtól.

Hogy akkor mi megcsináljuk. Hogy van ilyen. Nem tudtuk, de van: el nem távolodás, igazi egymáshoz tartozás, hőfok és derű és igaz szó.

Kísérlet volt, és e kísérletnek az egyharmadánál ő meghalt. Így nem tudom, mi igazán megcsináltuk volna-e. De aki ismert, igazán, az látta, milyen ez köztünk, és tudott minket.

Nem vagyok olyan nélküle, más vagyok, azt hiszem, valamivel rosszabb, roncsoltabb, ugyanakkor bármit kibíró, hegyeket megmozgató, akit már nem érdekel, szeretik-e, ha azt mondja, hogy. És leegyszerűsítettem az életemet.

(folytatom majd, aludnom kell)

24 thoughts on “hogy lehet ezt kibírni 1.

  1. Én csak a “másik” feléről kaptam egy pillantást. Mikor elviselhetetlenné kezdett válni az életünk a férjemmel és eldöntöttem, hogy lépek, felcsillantotta előttem az élet h másképp is lehetne… betegen, csonkán, megkötve… Meg nem múlt el minden veszély, de úgy érzem megúsztam… Most jön az a munka, hogy az élettől kapott esélyhez ragaszkodjak és fejezzem be ezt a fejezetét az életemnek és adják egy esélyt a gyermekének a boldogabb gyerekkorra és a boldogabb anyára . Ezért nem vagyok jelen, de visszatérek és mesélek majd. Köszönök mindent. Hogy csak annyira féltem, amennyire.

  2. hat honap
    stimmel
    apukamnal is szinte napra pontosan hat honap telt el
    egy agymuteten esett at, utana sugaraztak
    de megmondtak, hogy ezt a fajta daganatot gyakorlatilag el se tudjak tavolitani, es teljesen biztos, hogy kiujul
    eloszor csak beszukult a latotere
    aztan nem talalta a szavakat
    o, akinek mindig is leteleme volt a pontos, vilagos, szabatos fogalmazas, a logikus gondolkodas
    nem tudott fogalmazni, nem tudta kifejezni a gondolatait
    aztan mar inkabb nem is beszelt
    aztan gyakorlatilag lebenult a bal oldala
    aztan egeszen befordult, regredialt
    eltunt a szemebol a feny
    valahol nagyon messze jart

    anyukam vegig otthon apolta, hihetetlen mennyisegu szeretettel, turelemmel, odafigyelessel
    volt mellette szaksegitseg, de csak az emelest engedte at, apa vagy 30 kiloval nehezebb volt nala, nem birta el
    de mindent o csinalt

    ott voltam, amikor elment
    akkor ment el kicsit anyukam ereje
    a halottszallitast nem tudta intezni, azt mondta, ezt nem
    ugyhogy ezt en

    a tepsi nem fert be a liftbe, ugyhogy a szallitok kertek egy lepedot
    de igy se fertek be vele a liftbe, hat a lepedoben gyalog vittek le a lepcson, es a foldszinten tettek csak be a tepsibe

    olyan kicsi volt
    az en nagy, eros apam

    maig itt van velunk
    sajnalom, hogy nem ismerte a lanyomat

    • J.<3
      még a lift is ugyanaz…
      Apukámat nem műtötték meg,nem mondtuk meg neki,hogy agydaganata van. A diagnózis az ,hogy egy" átok". Olyan helyen volt a daganat,hogy egy orvos se biztatott semmi reménnyel. Anyukám döntött,hogy ne legyen műtve. Ő észnél volt végig,az emlékezete rövidült. Hálálkodtam,hogy nem volt fájdalma.

  3. “néha meg azt, hogy végképp, mindenestül a túlsó parton vagyok, onnan kiabálok át. Hogy én már tudok valamit, voltam ott, és hogy nem és nem találom eztán már a közös partszakaszt az emberekkel. Át kell nekem dobálni az üzenetet, kő köré tekerve.” Köszönöm, hogy ezt megírtad, az enyém és hogy helyettem is, így! Nagyon ah, és annyi részlete még és hogy nekem is most és remélem lesz még, még kérek és legyen végre igazi élet!

  4. Évi,
    én hiszem azt hogy a kislányodnak szárnya van.Mert az enyémnek is olyan a lapockája.
    A párodról pedig azt hiszem, kibírtatok volna 20 évet is együtt, ha kaptok időt. Hiszem azt is ha a kölcsönös szeretet és tisztelet az alapja egy kapcsolatnak na meg még a hit a közös jövőben na meg még közös értékrend…az egy elrendelt kapcsolat, nem vêletlen…ti fogtok még találkozni,nem egyszerűen lélektársak vagytok, hanem Ikerlángok(ez angolul jobb,Twinflames,bocs a fordításért) akik őrült nagy szeretet és elfogadást lobbantabak lángra egymásban amikor találkoznak. Elnézést ha túl patetikusan fogalmaztam,nem tudom ezt másként…

  5. Milyen szép írás!
    Nekem annyira tetszenek a gyerekeid – pedig én aztán nem vagyok egy gyerekrajongó, és nem ájulok el mindenkitől, aki 130 centinél alacsonyabb, de ők tényleg nagyon okosak, szépek, különlegesek. 🙂
    Sokszor gondoltam arra, hogyha meghalna a férjem, akkor én nem lennék képes tovább élni – hogy utánahalnék, így vagy úgy. Mióta a blogodat követem, jöttem rá, hogy ez nem lenne törvényszerű és hogy túlélhetném, esetleg még érdemes is lenne túlélni.

    Nagyon érdekes, amit a félelmekről írsz, hogy anyukád miatt nem féltél soha – gondolom, mert ott volt a minta, hogy ő is kibírt bármit. Az én anyám is ilyen mindentbíró, egyedül volt, kiközösítve, magára hagyva, két gyerekkel, nehézségek között, és bírta, csinálta, és most szebb, egészségesebb, csinosabb, mint azok a kortársai, akik kényelemben éltek. Elvileg ezen az alapon nekem is azt kellene levonnom, hogy igen, ezt is lehet, lehetnék harcos, optimista. És nem vagyok – én vagyok az az ember, aki gyenge, aki mindentől fél, és akinek ösztönösen mindenre kapásból “nem” a válasza – csak hagyjanak békén, csak ne kelljen megküzdeni, belemenni, szenvedni, csalódni. És én vagyok az az ember, aki tudja, hogy ez nem jó, és aki minden nappal kínozza, sanyargatja és átlépi önmagát, hogy ne féljen, és igent mondjon, amikor nemet gondol.

    • Azért megcsináltad az egyetemeidet, és elmentél tanárnak. Vállalod a gyermektelenségedet is. Tiszta vagy, erős és szép (noha a múltkori, kommentfolyamot nyitó, “elmúlik az élet, és én nem tudom, hogyan kéne” kommentedre kaptál egy nagyon aljas tanácsot: “hát így nem fog menni, hogy fogalmad sincs, mit akarsz!”, nem engedtem be). Egyáltalán nem a könnyebbik utat választod.

      • Nem, nem a könnyebbiket, az tény. Talán ez a helyes, és a hosszú távon jobb, hogy a nehezebbiken igyekszem előre. A kommentjeim sötét hangulatára nem csodálom, ha valaki így reagál, elég fárasztó vagyok – de vállalom, nem nagyon tudok mást tenni, és tényleg fogalmam sincs mit akarok, egyszer ezt, másszor azt. A hétvégén szembesített vele egy barátnőm, hogy már megint depressziós vagyok, szedjek már D-vitamint és menjek szoliba. Megfogadom a tanácsát.

        • Arita, annyiszor tudnam irni szorol szora amit te.
          En szedek D vitamint magamtol is, azota tobbszor megmertek a szintjet (verbol lehet) es bar lassan de biztosan no egy ev utan meg mindig az ajanlas alatt volt (nemsokara megint megyek)… de mar igy is segit, vannak jobb napok sot hetek 🙂
          persze a helyzeten ami miatt – vszinu joggal – borusak vagyunk nem segit, de derusebben konyebb elviselni es nagyobb az esely hogy amikor egyszer jon egy megoldas ra akkor meg is latjuk 🙂
          drukkolok neked is meg magamnak is 🙂

        • Ilyen az alkatod szerintem.Nem a te hibád.Én is Sedativ PC-it szedtem apukám betegsége alatt de én voltam mellette az utolsó percben amikor anyukám és testvéreim már nem jöttek a közelébe. Vasaltam egy inget neki…

  6. Igen, így lehet kibírni, ahogyan te csinálod. Vagy ahogy én csinálom. Úgy, hogy ketten képesek voltunk a 30 év miatti felhördüléseken átsiklani, és minden, minden minket igazolt. Minden. Úgy lehet kibírni, hogy a diagnózis és a bizonyosság utáni 5 hétben rendbe tettünk minden olyan ügyet, amihez ketten kellettünk. És miután ezt megtettük, az utolsó hét hétfőjén úgy döntött ő, hogy nem szeretné gyógyszerekkel hetekkel vagy napokkal meghosszabbítani a szenvedésünket, és onnantól csak jégkockát szopogatott. Úgy lehet kibírni, hogy az utolsó héten is volt dolgom: jégkockát gyártottam neki. És az is a dolgom volt, hogy ne engedjem őt méltatlan helyzetbe kerülni. 6 napig volt ez a legfontosabb dolgom. Aztán már csak az volt a dolgom, hogy észrevegyem azt a pontot, ahonnan egyedül kell továbbmennie.
    Úgy lehet ezt kibírni, hogy az ember folyamatosan érezhette, ugyanazon a polcon van a társával, hogy a szikrázó elme hihetetlen gyengédséggel párosult, és hogy neki sikerült elhitetnie velem, egy életre, hogy megérdemeltem őt.

  7. A kérdésre az a válasz, hogy sehogy. Vagyis nincs válasz, az ember kibírja, mert muszáj, de közben kicsit belerokkan a lelke a fájdalomba. Főleg akkor, “ha nem elég nagy a szeretet, ha neheztelés van, elrendezetlenség, titok”, mint ahogy a szüleimnél volt Azt én sem tudom, milyen, ha évekig tart, és bármilyen szörnyen hangzik, örülök neki, hogy anya nem szenvedett sokáig, hét hónap alatt elment.
    Küldök ölelést!

  8. Gyász. Ezt mind megtapasztaljuk,elkerülhetetlenül.Még szörnyűbb
    a gyógyíthatatlan diagnózissal szembekerülni. Apukámmal is ez volt. 5 hónap.
    A környezetünk egy része nem tanusít részvétet. Sőt. Még bánt.
    Ölellek.

  9. Visszajelzés: hogy lehet ezt kibírni 2. | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s