Tudjátok, eleinte félve írtam erről. Éreztem én, hogy ezzel valami gond lesz. “Maradtál volna csöndben”, azt írja a kommentelő. Meg van tiltva, hogy erről: az öregedésgátlásról, a kirobbanó formáról, az örömeimről beszéljek.
De nem az a gond vele, amit hittem. Bővebben…
Amúgy olyan jó fej lennék. Felszabadult, kedves, okos. Laza. Én egy fiatal nő vagyok.
Néha nevetek. Néha mesélek valakinek valamit, és érzem: a régi vagyok, az egyetemi, az áradó, a szellemes.
Néha áramütés a bőrömön. Lehet, hogy még mindig élek? Bővebben…
Annyi minden zajlik az életünkben.
Mi szerencsések vagyunk, viszonylag nagy mozgástérrel. Minálunk, ugye, nem csak túró van a boltban, de biotúró és 10 százalékos zsíros fajta is, na, mit vegyek? És ha már nem a húsz forintos árkülönbség dönt, akkor miért pont azt veszem? Van valami okom: a gyártó, a fűevő tehén, a GMO, a fehérjetartalom, a fedlap dizájnja, vagy mert már fáztam ott állni a hűtőpultnál, és mindegy volt?
Mindenre reflektálunk, életvitelszerűen tájékozódunk, keressük a számtalan lehetőség és véletlen közül a sajátunkat. Nem is eszünk, hanem táplálékot viszünk be, megfelelő arányban (erre mondtam ám szombaton, hogy a ketogén nagyon szar. Szar, mert nehéz, de jó).
Mivel ápoljuk hajvégeinket, hol olcsóbb és mitől tuti és mi a veszély és hány faktoros a naptej, hova érdemes menni szabadstrandolni, lehámozzuk-e a bioalmát a másfél évesünknek, milyen a jó gyerekpszichológus, ki hogy fogyott le, melyik a jó film, és van-e tengeri sün az északi Adria-parton? Ez megy az ÉVA magazinban is, és minálunk, derék jómódú asszonyoknál minden ilyen Iszonyú Fontos Beszédtéma Lesz, és meghányjuk-vetjük ezeket a szeretteinkkel, a barátokkal és a netes félismerősökkel, kommentek, érvek-ellenérvek, történetek az ismerősökről, anyukám is jár akvafitneszre. Bővebben…
melléknevek sorozat 23.
fosztóképzős összetett szó
Azt mondjuk, hogy mi aztán kiszálltunk, nem igazodunk, vállaljuk a konfliktust is. Nem rángat minket többé, hogy ki mit gondol, nem abból dolgozunk és gyarapodunk, hogy ők, a világ, ama sokszor döbbenetes, kiábrándító viszonyrendszer, a hallgatás, a kéz kezet mos, az áldozathibáztatás, a gyűlölködő intolerancia, a ránézésre ítélet, a pletykás hajlam, az erkölcscsősz, élni is gyáva polgár elismer és értékel minket. Elmúltunk huszonkettő, és nem akarunk mindenképpen szeretetreméltóak lenni, mert az megalkuvás és gyengeség. Nem akarunk megfelelni, alakoskodni, nyelni, lépcsőházban mondatokat fogalmazni utólag. El se várunk, nem is nyomasztunk, nem másolunk, nem panaszlunk, nem sóvárgunk, és nem bántunk másokat. Megvan nekünk a saját. Ellenben kiállunk az elveink mellett, és nem félünk. Én például néhány év gyáva igazodás után (magyartanár létemre!) ismét csökönyösen teszek vesszőt a Szia megszólítás után, mármint a szia és a név közé. Én ezt vállalom. Bővebben…
Ha bornírt vagy egyszerűen egyértelmű címet adok, szóval semmi trükk és irónia, akkor kidob első oldalon a kereső, és sok új olvasó jön, amit szeretek. Nem szoktam semmilyen módon optimalizálni amúgy, ráhajigálok néhány címkét, a többit a Google szorgos manói elvégzik.
Ez egy olyan keresőkifejezés, amelyet igen gyakran pötyögnek be azok, akiket feszít a kérdés, és rajtuk kívül még valószínűleg újságírók is. A keresőkifejezés így megfogalmazva mondjuk olyan képzetet kelt, mint ha az internet másik végén szorgos kicsi emberek ülnének, akik majd megfelelnek minden égető kérdésünkre, hát hiszen ez a dolguk (miért nem kíván a feleségem, megcsal-e a feleségem, mit szedjek hátfájásra, mikor jön a busz, Einstein tényleg megbukott matekból?).
A kérdés feszítő, én azért írok róla, mert már négyen kérték, sőt, évek óta kérik. Általában a barátságot is kérték, és ezt is, hogy férfi és nő között van-e, külön.
Bennem ez a kérdés nem merült fel, ezért sem írtam róla magamtól. Bővebben…
Az egyenlőtlenség formái sorozatban sorra vettem (és veszem is még, kifogyhatatlan), hogy melyek azok a nem nyíltan erőszakos, ám hatalmi alapú, részben beidegződött játszmák, amelyek elbizonytalanítanak a párkapcsolatainkban, megkeserítik az érzéseinket és erodálják a bizalmat.
Ez, amiről már régóta akarok írni, nem egyenlőtlenség, nem elsősorban hatalmi kérdés, azt hiszem.
De majd beszélgessünk róla.
Amikor huszonéves voltam, Bővebben…
Nem az itt a lényeg, hogy az anya, két-három kicsi gyerekkel nem tudja megszervezni, hogy eljusson… mondjunk valami hobbit: bridzsezni egyet.
Nem arról van szó, hogy annyi mindent kér egy kisgyerek létezése, és annyira nincs segítség, hogy neki ott kell lenni, és alig lehetnek külön programjai, és ez elvárás is, milyen anya az ilyen, húzná a száját a férj is.
És nem is arról, bár azért arról inkább, hogy annyira áthatják a hormonok, annyira kitölti a tudatát a kicsi gyerek, hogy nem képes másban igazán jelen lenni, vagyis: ha elmenne, sem élvezné, és majd megszakad, de igazából mégsem tud segítséget elfogadni, “egy idegenre bízni a gyerekét”.
Én most arról beszélek, amiért a nyolcéves gyerek mellett is úgy marad sok nő. Bővebben…
A sztori annyira hasonló, mindig el is mesélitek: van két testvér, lányok, nem túl nagy korkülönbséggel, és ki vannak osztva a szerepek. Az egyik az okos, a másik a szép, az egyik a sikeres, a másik a lúzer, az egyik lojális és szabályos (egyetemet végez és szül szépen, időben, kijön a szüleivel), a másik lázad.
Nem önjogon léteznek, hanem a másikhoz képest. Egymáshoz viszonyítódnak, egymásra vonatkoznak, meg még van egy homályos elképzelés, hogy milyennek kellene lenni úgy általában — mindig kell a segédvonal. Nem az egyediségük az érték, nem is az, ha jól eligazodnak a világban, ha bátrak, ha boldogok, hanem az, ha hasonlítanak a normára.
Nagyon sok kétgyerekes család van, és a szülők, mint ha valami jó kis anekdota volna, úgy mondogatják: Ibolyám mindig is ilyen kis visszahúzódó volt, az óvodai ünnepségen sírt versmondás helyett, de bezzeg Viola, ő kipenderült, elmondta helyette is, és mindenki tapsolt. Ibolya az, aki nem merte elmondani, és már az is marad. Bővebben…
Hogy most már végre tényleg az legyen.
Döntsek, amiben dönthetek, ne más helyettem, ne a belém írt norma, minta, trend, fel sem ismert logika. Ne lózung. Ne a múltam, a tanulságaim, ne a rossz reflexeim, elrontott-kényelmes stratégiáim, és ne is másvalaki, akinek tetszik a lénye, élete.
Nincs ilyen ember. Vannak ismerős sorsok, vannak megbecsült emberek, de nincs olyan, akiért a magaménak akarnám — ez az enyém, csak ez van. Bővebben…
melléknevek sorozat 20.
–ív végződés csak latin eredetű melléknevekben
a naiv nem, mert az rövid i
Azért akármennyire elítéljük mi a konform és sztereotip gondolkodásúakat, akármilyen önreflexívek (!) is vagyunk mi, akármilyen komolyan kielemeztük már saját előítéleteinket, nemszép gondolatainkat, leegyszerűsítéseinket (vagy ez elmaradt?), és — főleg — bármennyire is elvárjuk, hogy minket ne ítéljenek meg felületesen, hanem járjanak előbb a mi cipőnkben, fogadják el a különállásunkat, azt, ha mi nem bírjuk azt, amit más bír (mert bírni kell), vagy ha másra vágyunk, mint a többiek, mi magunk újra meg újra belecsúszunk ebbe: ítélünk, elvágólagosak vagyunk, előírunk.
Tudni akarjuk mások helyett, meg akarjuk mondani nekik, hogyan kellene élniük. Kiterjesztjük saját, szubjektív és önkényes preferenciáinkat. Önmagunk feljavított verzióját kérjük számon másokon, ez dupla szemétség: 1. ő nem mi, 2. mi se tudunk olyanok lenni, csak hangoztatjuk. Ja és őt meg azért húzzuk le, tesszük célponttá, értelmezzük rosszindulatúan, hogy mi jobbnak tűnjünk. Bővebben…
melléknevek sorozat 19.
igéből folyamatos melléknévi igenév, abból melléknév
Gyerekek, hogy én a magam változatos, közepestől igen jóig terjedő mindenféle adottságával, hozzászedett ismeretemmel, könnyű közegemmel, kibélelt pedigrémmel, hálás munkahelyeimen és intelligens barátok, ifjak s leányok között
mit összekínlódtam,
de éveken át ám, mennyit görcsöltem, miféle felleg ült a vállamon, mennyit rontott a teljesítményemen ez, miféle torkomban dobogó szívvel adtam elő micsoda lila pírú dadogást, és bőven harmincon túl is!
Hogy szenvedtem a testemmel, kinézetemmel, hangommal, töltelékszavaimmal, mondatszerkezeteimmel, frappánsnak szánt befejezéseimmel!
Pedig nekem, na, nekem aztán vannak szavaim, énekhangom, biztonságom, humorom, gyors agyam, narancssárga holmijaim, fellépésem és erős hátizmaim.
És mégis.
Ma verset olvastam fel. Bővebben…
Egyszerűen meg vagyok döbbenve azon, ahogy ismerőseim, még a tudatos-szerencsés-jó fejek is, az énjükhöz és az életükhöz viszonyulnak. Vagy az én — esetenként extravagáns — izéimhez.
Nézik ezt az én bambuszbiciklimet, ez elég népszerű. Gondolkodnak erőst. Kérdezgetnek.
De az drága, mondják.
Észrevettétek, hogy milyen gyakran megy ki a beszélgetés arra, hogy nincs pénz, nincs idő? És akkor sajnos.
Ezek a beszélgetések sosem azt jelentik, amit. Bővebben…
A címet Murakami Harukitól vettem, aki a futásról beszél, és az esszékötet előszavában a címet (udvarias japán!) megköszöni Raymond Carvernek (vagyis az özvegyének), aki meg a szerelemről beszél, és akinek a Katedrális című kötete a fejemre esett az előbb, mert a gyerekek kihúzgálták alóla a Bot Benőt meg a Zog, a sárkányt.
Ezt nevezzük intertextualitásnak.
Jaj, én nem a címlapra való bikini bodyról beszélek, de nem ám.
Én nem az illúziókeltésről beszélek, és nem a rivalizálásról beszélek. Bővebben…
Tanulok hallgatni.
Újabban az emberi kapcsolataimban legfeljebb mulasztásosan vétkezem (nem hívom fel, nem érek oda, nem vagyok elég figyelmes). Soha nem leszek már ideges olyan emberektől, akikkel hosszú múltam van. Megbecsülöm őket, hálás vagyok nekik, értem és elfogadom a különbözésüket, nem akarok beléjük szólni. Nem teszek éleseket, nem haragszom meg hirtelen, nem lesz elegem.
Érettek vagyunk, nem lelkesedünk könnyen, nem hepciáskodunk, és nem fáj a másik ember, mert én vagyok én, és énnek lenni jó.
Ő meg ő, másképp, és nekem az is tetszik. Egyenlő a kapcsolat, elférünk a világban. (Mondjuk hogy lefele teszi be az evőeszközt a tartóba… na.) Bővebben…
Hát akkor, jaj, de szívom a fogamat, ugorjunk ugyanarra. Mostanában nem szoktam ugrani arra, amire mindenki, mert úgy érzem, manipulálva vagyok, gombokat nyomogatnak rajtam, nem én választom a témát. Ha írok róla, akkor én is csak gombokat nyomogatok, ami elég könnyű, intellektuálisan nem épp kihívás, illetve nem vezet sehova, nem lesz belőle jobb világ, csak hőzöngtünk egy kicsit. Idegesít, hogy mások is ezen témáznak, és akkor a kedves olvasó fejében ez az egész összegyűlik, mint a Happy, mert a többieknél is ez megy, és kiszorít mást. Az olvasó felhevül, szem elől téveszt, önigazol, akolmelegszik, ítél, annak meg mi értelme.
A felháborodásommal ráadásul további publicitást biztosítok a szarnak, és a szar pontosan ezért van így megírva.
Na de azért… ez gyönyörű darab. Engedtessék meg. Bővebben…
Most leírom, hogy mit csináltunk ma (ez a ma, az a tegnap).
Bennem még egy-két éve is volt valami halvány vágy, hogy a gyerekeket (a kicsiket, mármint) azért mégiscsak meg kéne keresztelni, és elmesélni nekik Jézus születését, a feltámadást, a mennybemenetelt, nem annyira vallásosságból, inkább a műveltség és gyermeki mitológiaigény szolgálatában — reprodukálni a gyerekkoromat, mindazt, ami nekem ismerős. Én ezt mára elengedtem. Amikor a fiam megkapta apámtól az idei Krisztus feltámadt! esemest, már biztos voltam benne.
És a többi hagyomány is, na. Talán kicsit túlzásba viszem a nonkonformizmust, de ha mélyembe nézek, én tényleg megőrülök ettől, hogy karácsonykor bejgli, hal, jingle bells, rokonság, húsvétkor barka, bárány, locsolók, tojás, rokonság, és a blogokon is aktuális bejegyzések, hogyan fessünk feminista tojást, píszí mézeskalácsok. (Ahogy attól is, hogy mindenki újévkor fogadkozik, kampányfogyókúrát meg tavasszal kezd.) Én ezt nem, egyre kevésbé. Bővebben…
Megint a kis gyanú, amely erősödik, hogy hát jé, talán ez sem az, aminek hisszük.
Én már öreg vagyok ahhoz, hogy átképezzem magam/megtanuljak egy nyelvet. (Dehogy vagy öreg.) Most változtassak? (Igen, akár most is.) Már mindegy. (Csak attól, hogy érdemtelennek gondolod magad a jóra.) Én már nem leszek szebb. (Nem, mert rohamosan csökken a motivációd és az életkedved.) Már nem megy úgy a sport, mint fiatalon. (Van rajtad hét fölösleges kiló, és berozsdásodtak az ízületeid. Tegyél ellene.)
Ha szétnézünk, hogyan él, néz ki és mit csinál egész nap és egész évben egy negyvenkét éves nő, csakugyan nincs okunk vonzó, aktív állapotnak gondolni ezt az életszakaszt. Bővebben…
Emlékszem arra az érzésre, fiatal önmagamra. Hiába szuverén, hiába saját kereset, hiába okos, azt vártam, reméltem, hogy jön valaki. Jó lesz együtt, megemel, zsongunk, és főleg:mindezt az jelképezi, valamint foglalja keretbe, hogy deklarálja majd, hogy én vagyok az és igazán, és elköteleződik, mert ez így komoly, és mostantól mi együtt, prolongálva az örökkévalóságba.
Mit tudtam még akkor, hogy csak úgy, mondjuk egy Koppenhága–Budapest járaton is megélhető a jóféle, heteroszexuális tartalmú emberi közelség, úgy, hogy az a két ember gazdagodik tőle, és többé nem is látja egymást, sőt, telefonszámot sem cserél. Bővebben…
b-nak és L-nak
Ma azokról írok, akik nem avatkoztak közbe. Akik tudták, és mégsem tettek semmit. Az ő motivációjukrül és az ő felelősségükről.
Mert a zaklatásnak, megfélemlítésnek, gyötrésnek nem két szereplője van, hanem háromféle: az űző, az űzött és a közönyös szemlélő.
Akik elintézték azzal, hogy ilyenek a gyerekek, ezt jelenti a harc az erősorrendért, nem akart ő bántani, kislányom, gyerekes csínyek csak ezek, minden osztáyban előfordul az ilyesmi, néha civakodnak és bunyóznak a testvérek, te mindig is érzékenyebb voltál, valamint ne vedd fel, akkor abbahagyják. Amúgy is csak eltúlzod, figyelmet követelsz. És állj ki magadért, ne nyavalyogj.
Nem vetted fel. Hallgattál. Odaadtad a ceruzádat, meg a másikat is. Nem hagyták abba, hanem vérszemet kaptak.
Úgy kínlódtál, mint a kutya, akinek négy lábát vágták le. Bővebben…
Nem ígérhetek mást, csak vért, verejtéket és könnyeket.
Ezt mondta. Már zajlott a háború, 1940 nyarán. Nem volt egy akármilyen szónok.
Háborúba lelkesítette a nemzetét és Európát. Meg is nyerték, de milyen áron? Ő sorozatban mondta delejes beszédeit, miközben félénken érvelgettek a pacifisták. Nem hazudott, nem tagadta, hogy borzalmas lesz, ahogy tagadta más országokban a propagandagépezet. Ő azt mondta, borzalmas lesz, de dicső.
Szuggesztív egy csávó volt. Bővebben…
