nekünk is van lelkünk

Ezt mondják.

Férfiismerőseim némelyike ezt állítja, és van egy fajta férfikommentelő is, aki fontosnak találja megjegyezni: neki igenis van lelke.

Ez egy értelmes állítás? Nekem fejem van, például. Vagy: szép időnk van. A mi falunkban nyáron nő a zab, és éjszaka van, ha nem süt a nap. Mivel a stiláris eszményem a tömörség, sűrűség (azaz: minél többet kifejezni egységnyi szóval), és szeretem, ha gyors, néma, értelemszerű az ügymenet (például egy találkozó megbeszélése), mi több, ezt intellektuális küszöbnek gondolom, az utóbbi időben redundanciának kezdtem nevezni a triviális, nulla hírértékű, vitathatatlan igazságtartalmú közléseket (de inkább csak gondolom, nem mondom, mert ez frusztrálná a kommunikáció bővséges olajozásához szokott ismerősöket).

Szóval, e férfiak úgy értik, hogy nekik igenis van lelkük, azzal szemben, amit én sugallok. Mert szerintük a blog azt állítja, sőt: személy szerint azzal vádolja őket, hogy csak dugni akarnak, meg hatalmat, lenyomást. Pedig a blog általában nem állít ilyet, illetve amikor ilyesmit álít, akkor nyilvánvalóan csak azokról állítja, hogy ilyenek, akik ilyenek. (Szillogizmus.) Illetve a blog nem emberekről beszél, nem az életem tapasztalatairól, hanem működésmódokról.

Mégis, a férfi magára ismer abban, ami nem az ő jellemzése, találva érzi magát, azt gondolja, hogy én azt gondolom, hogy a veséjébe látok, és védekezik: nekem van lelkem.

Egyébként az állítás nem annyira redundáns, mert emberek egy jelentős részének nincsen lelke. Úgy értem, instrumentális módon léteznek. Két pont között a legrövidebb út az egyenes, valamint minél kevesebb egyenes legyen. Az instrumentális embernek semmiféle társadalmi felelőssége nincs, tehát legfeljebb önigazoló, pletykaéhes, kárörvendő módon fűz megjegyzéseket a napi hírekhez. Dohog a világ ügyein, de nem teszi oda magát, nem ad, nem árad, nem gyakorol önkritikát, nem revideál és nem figyel. Nincs a maga kilenc köbméteres érdekeinél tágasabb létezése, és nincsen ismeretlenre vetett mosolya, “senki sem különálló sziget” empátiája, rebbenése sem. Zárt, merev, “majd bolond leszek” logikájú. Körbevágja a kuponokat körömollóval, csak fiatal, nagymellű nő láttán fékez a zebra előtt, és azzal jár el méltányosan, aki neki szimpatikus. Aki nem olyan, mint ő, és akitől nem is remélhet semmit, az minimum nem számít, de inkább gyanús, sőt: ellenség. Méreget, kíméletlen dolgokat mond olyanokról, akik neki soha nem ártottak.

Ez nem függ intelligenciától egyébként: nem kötelező a világ, az emberek iránti jóindulat eszes emberek körében sem. Sőt, senki nem tud úgy leszólni másokat, mint egy hiperintellektuális, magabiztos ember — főleg ha nem elég sikeres. Ha úgy érzi, neki több járt volna, és az a több másoké lett.

Szóval ez a lélektelenség, a számító, vállrándító magatartás elég gyakori, nemtől függetlenül, rohanó világunk elidegenedett hétköznapjaiban, ahol az önzés és a hívságok ülik diadalukat, valamint mindannyiunkat bedarál a mókuskerék és a pénz, és sajnos, a mai fiatalok álló nap a cukee telójukat kaparásszák. (Csak egészség legyen és wifi.) Én az ilyen emberekkel nem szoktam jóban lenni, nem jó fejek, nem kamaszosak, nem érzékenyek, a biztosra utaznak, nem vállalnak kockázatot.

Egy kis különbség mégis van, ami a nemeket illeti: a nőknek kevesebb önzést néznek el (esetükben az asszertivitás is önzés), és több jóindulatot várnak el tőlük. Kipréselik belőlük a megértést, az odafigyelést, önfeláldozást, és hogy tűrjék a nyomást. A nők jobban járnak, ha kedvesek, ha jó képet vágnak a szíváshoz, ha hallgatnak az elemi érdekükről is, ha kerülőutakon szerzik meg mindazt, ami embervoltuknál fogva járna nekik, mert burkolt és direkt szankciókat kapnak, ha nem viselkednek jól, ha nem engedik, hogy mások is az ő lelkükből éljenek. Ezért jóságosak és gondoskodóak a nők, ezért takar el a kötényük annyi mindent — mindez gyakran tűnik léleknek.

Ritka a lélek, valóságos hiánycikk. Mi a lélek? A lélek az, hogy nem élek beosztással, nem tartogatom magam kényszeresen az olyan helyzetekre, amelyek nekem előnyösek. Állni a szirten, a szélben is, nem félni, nem kalkulálni, képesnek lenni igaz szavakra először látott emberekkel is. Levenni a maszkot, deklarálni és méltósággal viselni önmagunkat, látni a határainkat és másokéit, ugyanakkor engedni a másik szavait, lelkét a magunkéba áradni, csak úgy, gyanakvás és ítélet, megmondós hevület nélkül. Feltételezni a másik méltóságát, jóindulatát is, átérezni őt, ugyanakkor könnyen mondani nemet, nem belesétálni olyan helyzetekbe, amelyekből — “de én azt hittem” — később vicsorogva szabadulunk majd. A lélek szabadság, figyelem, őszinteség, sebezhetőség, méltóság. A lélek nem vár éhesen megváltásra, nem mást les, nem szipolyoz senkit, önlényegű. A lélek nem önigazolásra jó, nem arra való, hogy azt mutassuk meg általa, hogy mennyire értékesek vagyunk másokhoz képest.

Az említett kommentelő egyébként úgy érzi, hogy ha deklarálja, hogy neki van lelke, attól hirtelen a sok önző, lélektelen hím között — akiket esetleg frusztrált irigységgel figyel — azonnal értékes jószág lesz. Megtalálta a piaci rést a női keresletben. Nem emberként beszélget, mindig visszakanyarodik oda, hogy ő mint férfi (vagyis: nem úgy, mint én, velem, nővel illetve a “vádjaimmal” szemben) hogyan látja.

Pedig aki férfi, az nem okvetlenül van a másik oldalon. Szerintem nem is ott van a vonal, hanem a jó mondatok meg a manipuláció, a néven nevezés és a képmutatás között.

A kommentelő továbbá óriási szenzációnak gondolja, hogy ő megnyílt… egy ilyen közegben, ahol százak nyílnak meg fenntartás nélkül, én pedig névvel, arccal nyílok meg, a vörösvérsejtekig, de annyira, hogy már átszakadtam a másik oldalon is (mégpedig azért, mert enélkül nincs íróság, mármint az a fajta, ami nekem való).

A lélekkel bíró kommentelő azt állítja, ő érti a soraimat, és tanulni jött ide. Általában eszményít, és akkor már kedve van ezt a maga rakta valamit ellensúlyozni, minősítgetni. Amikor szólok, hogy légyszi, ne így, nekem ez sok, akkor kiderül, hogy valami emberfölötti hatalmat és kíméletlenséget tulajdonít nekem, pusztán attól, hogy van a blogom. Hatalmas elvárásokkal fordul felém, hiszen benne már megtörtént egy csomó minden, amiről én nem is tudtam: napokig olvasott itt némán, és elképzelt valamilyennek.

Ha nem olyannak bizonyulok, akkor derül csak ki igazán, mi minden van az ő csodálatos lelkében. Ilyenkor felrója, hogy ő bízott bennem, gyanakszik és fél. Én meg nem tudok ezzel mit kezdeni, csak türelmesen ismételgetem, hogy ne piszkálj, vegyél vissza, olvasd el a kommentszabályzatot.

Dühödt ajtóbevágása után jövök rá, hogy nem árult el magáról semmit a feljavított énképen kívül. Ő is csak izomkodni jött ide, nem érvelt rendesen; hogy van lelke, az azt jelentette, hogy akkor mindenben igaza is van. Hiszen ő — önbevallás — nem olyan, mint azok (“a férfiak”), akiket én támadok, és mivel ő is férfi, és csak ezen át érti, amit mondok, azt keresgéli itt, mit mondok “a” férfiakról (értsd: miért vannak sorozatos kudarcai a nőkkel), rámutat arra is: tévedtem, nem is olyan minden férfi, ő sem olyan.

Holott én sose mondtam, hogy minden férfi olyan, és még csak azt sem mondom, amit más blogokon olvashatunk, hogy “vannak kivételek”. Hanem azt mondom: íme, ezt jelenti a hatalom, a mozgástér, ilyen működésmódok vannak, ezek hatják át mindannyiunk viselkedését. És: ilyen tud lenni az, amikor az olvasó annyira fél a szavaimtól, hogy pánikszerűen védekezik, és nem érti, amit mondok.

Hogy van lelkük, azt úgy értik, hogy magukra vették a soraimat, meg vannak sértve, mert nem kaptak fejsimogatást, és akkor nekik szabad hisztérikusan reagálni, mert ők annyira érző lelkek, és az ő ittlétük és kommentjeik és őszinteségük annyira extra ám. Nos, nem extra, illetve: mindenkié az, nem virítunk vele.

Mindig elrémülök, hogy a meghatott érdeklődés, az elismerés milyen hamar fordul át sértettségbe, ha valami nem úgy történik, ahogy azt elképzelték. Ilyenkor rúgnak, ütnek, ahol érnek, és közben deklarálják, hogy ők milyen érzékenyek, nekik mennyire fáj, és én milyen agresszív vagyok.

Nekem nem fáj, én ezekben az esetekben manipulációt látok meg érvelési hibát, és főleg félreértést, és ezt nem kedvelem. Az például teljes félreértés, hogy én itt panaszkodom, bajom van a férfiakkal, a párkapcsolatammal, vagy azért írok, mert visszajelzést várok a személyemről, életmódomról, netán tanácsot. Szerintem mindenki magával foglalkozzon, ép lelkű ember amúgy sem másokat figyelget és kommentál, hanem a saját fejlődésével foglalkozik.

Az is félreértés, hogy csak mert ez a felület nyilvános és az interneten van, rögtön mindenkié, és itt akárki elmondhatja az akármilyen véleményét. Az akármilyen véleményedet ott mondhatod el, ahol te vagy a gazda: saját blogon. Hogy nem ezt teszik, az érthető: egyedül lamentálni nem olyan izgalmas, kell nekik a nyilvánosság, azok az olvasók, akik egyébként az általam írt tartalmak miatt vannak itt. És a sok olvasó előtt nem ám magukról beszélnek, hanem vagy ideológiát tolnának ide (ezeket nem szoktam beengedni, de hihetetlenül kitartóan, proxyról, angolul és magyarul tolják a kilométeres nőgyűlöletet tucatjával), vagy engem véleményeznek rosszmájúan, arcpirító módon az építő kritika hasznosságát hangoztatva, és engem állítva be olyannak, aki nem tűri az ellenvéleményt. Egyik esetben sem a maguk bőrét viszik vásárra, nem magukról beszélnek, hanem azt élvezik, hogy valaki mást lehet basztatni. Eközben nekik továbbra is hatalmas lelkük van, és eljátsszák, hogy én támadtam meg őket.

Csak azt kérem, hogy tartsák be a kommentelés szabályait, ne csinálják ugyanazt, mint a kínos emlékű hatszáz kommentelő. Mégpedig azért, mert bár néha remekül szórakozunk rajtuk, már unjuk az ugyanazt. Szeretném, ha ez a blog nem süllyedne a szabad kommentelésű helyek borzalmas színvonalára.

Akkor legyél itt, ha jó neked, ha képes vagy jóindulattal, konstruktívan, kényszeres protestkommentek, “árnyalás” nélkül a közösség részévé válni. Lehetőség szerint ne viselkedj figyelemkövetelő és időrabló módon.

Én tudom, hogy van lelked, sokaknak van. De ez sem önbevalláson alapul, és a hiúság, az önérzeteskedés, a paranoia, az inkorrekt érvelés tönkrevágja, hogy van lelked. Majdnem három év alatt megtapasztaltam, hogy a nyilvános térben nagyon fura dolgok tudnak történni, ezért inkább azt mondom: hagyjál a lelkeddel, hagyd a személyedet és hagyj engem is, nem kell személyesen viszonyulni. A mondatokkal tudunk kapcsolódni. Lépj kettőt hátra, nézd meg úgy a világot, elemző elmével, újságíróaggyal, érvelj korrektül, és ne arra használd a te nagy lelkedet, hogy megsértődhess és tombolhass.

Van lelketek, csak az a kérdés, hogy milyen minőségű az a lélek, mennyire tágas, erős, és mire használod.

37 thoughts on “nekünk is van lelkünk

  1. “Nincs a maga kilenc köbméteres érdekeinél tágasabb létezése […] Körbevágja a kuponokat körömollóval, csak fiatal, nagymellű nő láttán fékez a zebra előtt, és azzal jár el méltányosan, aki neki szimpatikus.”

    Sokan vannak-voltak a környezetemben olyanok, akiknek a személyiségének, létezésének, másokhoz való kapcsolódásának tűpontos definíciója ez. Élnek a maguk kicsinyes módján, centizik a munkát, érdekből mosolyognak, párkapcsolati egyenlőségre addig törekszenek, amíg javít az imázsukon, és nem jár pluszmelóval.

    Két régebbi jelenet jutott eszembe: az egyik a 139-es buszon előttem ülő őszülő, enyhén pocakos / mérsékelten elhízott, kopaszodó, korpásodó hajú bácsi képe, amint éhes, hosszú tekintettel végigméri (láthatóan bármilyen szégyenérzet nélkül) a középső ajtón felszálló csinos, hosszú lábú, telt mellű huszonévest.
    A másik: elitgimis fiúosztálytársam küzd a népszerűségért, a kombínó előtt odamennek egy részeg hajléktalanhoz, és viccből felkínálják neki az egyik lányt az osztályból, ilyen szövegekkel, hogy “eladósorban van” meg “egy sörért a magáé”. Szüleiktől kapott kétszázezres ájfónokkal videózzák a hajléktalan reakcióját, aztán mutogatják körbe az ezerkétszáz ismerősnek fészbukon. Ha benned több a jóindulat, túllátsz a kicsinyes lájkvadászaton, gusztustalannak látod az egészet, akkor te vagy a túlérzékeny, moralizáló mimóza, aki nem érti a menő nagyfiúk poénját.

    • A bámuló tata azért gáz, mert kb rá lehet sejteni, hogy mit gondolhat, milyn a hozzáállása, miért bámul. Nem is látja, amit (ebben az esetben még csak nem is aKit, ez a dologban a büdös) néz, csak azt, hogy nyálat lehet rá csorgatni. Amúgy ezért van tele a facipőm a “szépséggel” is, jó, hogy az első benyomás az, hogy ha arányosabb, formásabb, kerekebbre fogalmazott megjelenésű valaki, akkor jobban megragad, de az egyfajta irdatlan lustaság és bunkóság a másikkal szemben, ha az egész balhét a megjelenésével meg ezzel az “első benyomással” vitetjük el, és ha nem tökéletesen klappol ez, akkor már le is van szarva az illető.
      Az ájfónos gyerekek “poénja” meg, hááát… Az vele a baj, hogy több rétegben sem vicces. Alapjáraton az “eladósorral” viccelés rém idétlen (nagyjából ugyanazért, amiért a bámuló tata jelenléte kellemetlen), de mindez megfejelve azzal, hogy egy hajléktalan palit basztatnak, és pláne videóznak, mint bazári majmot… blöá. Jó neked öcsém, van fasza telefonod – eszet meg nem osztottak mellé, hogy felfogd, hol az elég? Különben én ezért nem vennék a kamasz gyerekemnek (ha lenne ilyen) szupertelefont. Funkcionálisat kapna, olyat, ami nekem is van, zene van rajta, telefonálni lehet vele, tényleg egy fapad. Aztán ha mégis újabb fajtát akar, akkor spórolja össze – dobok bele én is, csak lássam, hogy ő is dolgozik, tesz bele energiát. És akkor lehet, hogy attól lesz “menőcsávó”, hogy _ő_ megdolgozik érte, nem anyuci veszi neki – nem pedig ilyen gagyi “poénoktól”, amik nem elég, hogy nem viccesek, de kifejezetten gusztustalanok, ha belegondolunk.

  2. “Mindig elrémülök, hogy a meghatott érdeklődés, az elismerés milyen hamar fordul át sértettségbe, ha valami nem úgy történik, ahogy azt elképzelték. Ilyenkor rúgnak, ütnek, ahol érnek, és közben deklarálják, hogy ők milyen érzékenyek, nekik mennyire fáj, és én milyen agresszív vagyok.”

    A nagydarab kissrác jut eszembe az oviból, aki hosszasan győzködött, hogy menjek vele boltost játszani. De én nem akartam (már fogalmam sincs, más dolgom volt-e másfelé, nem tetszett-e a fiú – ötévesen – vagy más oka volt), szóval ő kitartóan győzködött és “udvarolt” én meg nem és nem, mire végső érvként pofon vágott, csak vesztére azt már látta egy óvónő is.

    Mikor raportra hívták hogy ezt így hogy, akkor kb. előadta azt az érvelést, amit a Karinthy leírt a nyúllal kapcsolatban, persze finomabban, de a lényeg ugyanaz, ahogy az itt ilyen módon kommentelőknél is, hát nem érted, te hülye nyúl, hát ki kell loccsantanom az agyvelődet, amivel sehogy se fogod fel, hogy csak meg akarlak simogatni.

    Egy rakás ilyen kiskölök teljesen normális, érett felnőtté növekszik, de páran úgy maradnak, azok ámokfutnak ilyen helyeken, tényleg, tényleg kínos, na.

    • A legtöbb kiskölyök így gondolkodik, pl. a lányom is így volt a macskákkal (minden állattal, sőt kisebb gyerekekkel is), aztán mikor az egyik macska képen karmolta, akkor megsejtett valamit. 8 éves, már érti, hogy ami másnak nem jó, azt nem csináljuk. Ha 8-10 éves kora körül nem érti meg, ott valami gond van a “nevelésével”, vagy a példával, vagy a figyelemmel.

  3. Kommentben sokkal könnyebb a saját sületlenségeinket előadni, mint a saját blogon. (visszautalva arra, miért nem ír valaki blogot, ha olyan okos)Kommentben, ha valaki harmadik személyben szól, hamarabb elhisszük, hogy tényleg nem a hozzászólóval történt meg a dolog. A blogban hiába írok harmadik személyben, ott a gyanú mégis csak személyes ez az élmény.
    Ma érdekes tapasztalattal lettem megint gazdagabb, újra indult az ország egyik legolvasottab erotikus blogja, s amikor baráti körben ezt közzé tettem, többen úgy reagáltak ők nem kíváncsiak a női szerzőre (korábban két nő, most egy nő-egy férfi szerkeszti).
    Az erotikus blogot természetesen elvontan kell érteni, magam minősítettem úgy, hogy hány troll verhette ki, ha beszólhatott Annának.

  4. Az én férjemnek is van lelke, amivel meg tud bántódni. Meg olyan is, amivel engem meg tud bántani. Miért nincs neki olyan is, amivel örömet tud okozni? És nekem? Bonyolult kérdések ezek.

  5. “Feltételezni a másik méltóságát, jóindulatát is, átérezni őt…”

    ez ami foglalkoztat. A fenti hozzáállás volt jellemző rám, de a 26 éves tapasztalatom a reális világban egy százalékig se támasztja alá elképzelésemet.
    Én jót akartam, de azt észlelem, hogy egyre csak gyűlik bennem a keserű. Irigység,csalódás,gyűlölet áraszt el. Engem ? Aki jobbá szerettem volna tenni a világot ?
    Szaporodik fogamban az idegen anyag,mint szivemben a halál.
    Mi az oka ennek ? Már nem vagyok fiatal,hogy bízzak ? Vagy csak a naiv fiatalok bízhatnak ?Örök kérdés marad.

    • Mitől voltál keserű? Kit irigyeltél? Amit írtam, csak akkor megy, ha nagyon stabil vagy, békét tudtál kötni a múlttal, a világgal, önmagaddal, nem érzed magad megfosztva, meg hogy lemaradtál valamiről. Meg ha nem terhelnek, szipolyoznak.

      • Jaj,az én keserűségem nem reakció az írásodra,hanem elolvasva azt ,egy része

        “Ritka a lélek, valóságos hiánycikk. Mi a lélek? A lélek az, hogy nem élek beosztással, nem tartogatom magam kényszeresen az olyan helyzetekre, amelyek nekem előnyösek. Állni a szirten, a szélben is, nem félni, nem kalkulálni, képesnek lenni igaz szavakra először látott emberekkel is. Levenni a maszkot, deklarálni és méltósággal viselni önmagunkat, látni a határainkat és másokéit, ugyanakkor engedni a másik szavait, lelkét a magunkéba áradni, csak úgy, gyanakvás és ítélet, megmondós hevület nélkül. Feltételezni a másik méltóságát, jóindulatát is, átérezni őt, ugyanakkor könnyen mondani nemet, nem belesétálni olyan helyzetekbe, amelyekből — “de én azt hittem” — később vicsorogva szabadulunk majd. A lélek szabadság, figyelem, őszinteség, sebezhetőség, méltóság. A lélek nem vár éhesen megváltásra, nem mást les, nem szipolyoz senkit, önlényegű. A lélek nem önigazolásra jó, nem arra való, hogy azt mutassuk meg általa, hogy mennyire értékesek vagyunk másokhoz képest. ”

        ami gyönyörű , arra késztetett,hogy megosszam az én lelkem életútját.

        Valójában megtartottam igazi lelkemet,de nincs akivel megosszam, és ha mutatom csak hüjének néznek.

      • Nem az zavar,hogy megfosztottak,lemaradtam valamiről, hanem az ahogy mások csinálják.
        Én teljesen másképp gondolkozom,nem értek egyet velük. Nehéz azt megélni, hogy az ő gongolataikban, látómezőjükben az én világom,felfogásom fel se merül.

        Mivel nincs mire pozitivan reagáljak életemben,társadalmamban,ezért termelek könnyet, rossz érzéseket ,akaratlanul.

        Irigylés ? Látom, hogy nem egyenes,méltó úton jó körülmények jutottak. Nem éppen helyesen fogalmazok ha azt mondom ,hogy irigy vagyok, hiszen ha újra kezdeném se tennék olyant amit ők.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s