a normalitás köre

Szóval ez tényleg létezik, még mindig meghökkenek: emberek, akik öntudatlanul vagy nagyon is büszkén úgy azonosítják magukat, hogy ők a normálisak. Vagyis, ahogy ők élnek, az a helyes, úgy kéne mindenkinek, és akkor mennyivel jobb hely volna a világ.

Hümmögök.

E gőgös mentalitás megnyilvánulásait meglepve tapasztalom újra meg újra. Nem tudom megszokni a meg nem szenvedők fölényét. Azokét, akiknek van idejük kötözködni, ítélni, részleteken fennakadni, megsértődni és önigazolni. És azt, hogy nem a lényegről beszélünk, hanem hülyeségeken rugózunk. Kiemelkedően értelmes, sok tekintetben alter emberek is.

Nem azt mondja, hogy “én középosztálybeli és iskolázott vagyok, meg még rendezett öltözékű is, aki négyszer evett húsételt ezen a héten, és ágyban alszik, és ezért nekem, sok más emberrel ellentétben módom nyílik arra, hogy felvegyenek egy jól fizető munkahelyre”, vagy “volt olyan szerencsém, hogy apukám vett nekem egy kocsit”, hanem valami olyasmit, hogy “ez így helyes, így normális, mások miért nem…?”. És azt gondolja, ő döntött úgy, hogy úgy élhet, ő a szorgalmas, ő küzdött meg érte. Vagyis, erénynek gondolja azt, ami előny, beleszületés. Őt tiszta és átlátszó levegőként veszi körül az, ami másnak elérhetetlen, és aztán arra a másvalakire sújt le az érveivel, hogy de hát milyen szép, becsületes létezésmód is a rendszeres munka és jövedelem, és milyen praktikus és kényelmes az autó, ti kis butusok…!

Vagy épp arra, aki elvi okokból vagy egyéni körülményeiből, hajlamaiból adódóan másképp él, mint szokás.

Van, akinek lehetne autója vagy napi három étkezése, és mégis úgy döntök 🙂 , hogy én nem. És akkor is meg van kérdőjelezve és szólva. Összecsúszik az, hogy úgy szokás, azzal, hogy az a helyes. Nem lehet biciklis prájdom, sem ketogén identitásom, mert én szélsőséges vagyok.

Ez a többség gőgje, ez Normálisék fölénye. (Itt a blog legolvasottabb, egyébként irodalmi posztja vagyon linkelve.)

Én mindig tudtam, sejtettem, éltem, hogy jó, hát hivatalosan azt mondjuk, hogy ez így van, de tudjuk ám mindannyian, hogy nem úgy van.

Az alma nem piros. Ez a lecke, ezt kell elolvasnom, és azt mondják, ettől fogok érteni valamihez, de én tudom, hogy nem, mert már rég tudom azt, vagy ez a lecke favágás ahhoz képest, ami az igazi tudás, megértés, kompetencia. Nem, reggelizni, vagy gyümölcsöt enni nem biztos, hogy mindenképpen egészséges. És persze akkor is át lehet menni az úttesten, ha nem zöld a lámpa, annak is van egy nem hivatalos csíziója. Noha én magam nagyon is jó támpontnak tartom az okos, komolyan vehető, belső meggyőződésből követett szabályokat.

Nem olyan nagy gond ez, lehet élni úgy is, hogy az ember stabil családi körben vasárnap délben ebédel, asztalnál ülve, hogy kertvárosban kovácsoltvas a kerítés, hetero együttélés a párkapcsolat gyerMekáldással, karácsonykor éjféli mise van, Balatonedericsre kocsival megyünk és júniusban, kedden tíztől értekezlet, évzáróra virágcsokor, meg ilyenek. Én például nem így élek, de pusztán ettől nem volna velük bajom.

Az a bajom, hogy a Normális Élet, ami felé — vagy épp amely látszatának keltésére — oly sokan oly igen igyekeznek, csak egy verzió a létezésre, és leginkább az a bajom, hogy ők ezt nem látják, hanem önkényesen értéket tulajdonítanak valaminek, ami nem önérték, hanem relatív, esetleges, és leginkább privilégium, máskor meg véletlenek eredménye, vagy sima mintakövetés. És hát a minták, azok nagyon is ki tudnak üresedni, főleg egy ennyire rohamosan változó közegben. Könnyebb úgy, de nem értékesebb. Néha a nehezebb, a saját, megélt út az értékesebb, akkor is, ha időről időre azt fogják mondani nekem, hogy én megyek szembe egyedül az autópályán, hát hogy nem veszem észre. Én az autópálya értelmét is vitatom, noha kétségkívül hatékony üzem.

És most is azon görcsölök, hogy a láttatónak szánt megfogalmazásom a normálisak életéről (ebéd, éjféli mise, kerítés) milyen gúnyos és sztereotip, és hogy ez nem szép tőlem.

Na de bőven van mit gúnyolni, és mindenki, aki valaha progresszív volt, mindig is ezt tette, és őket mindig is utálták a kortársaik. (Ami nem jelenti azt, hogy önmagában a gúny, a bírálat, a népszerűtlenség tesz progresszívvé.) Amikor érvvé válik egyrészt az, hogy “ez így normális”, amikor ez hatalomhoz való igazodást és a gyengébbeknek gondoltakkal szembeni kíméletlenséget jelent, képmutatást és sunnyogást, akkor kedvem van megpiszkálni egy kicsit ezt a nagy önelégültséget, esetenként meg felgyújtani Drezda városát. (Tudják-e vajon az olvasóim, hogy ez mire utal? És tudják-e a bíráltak?) A mostani, létezésmóddá vált gőgben minden korábbinál erősebb az ítélkezés azok fölött, akiknek nehezebb, akik nem születtek bele, akiket nem véd extra háló és kötél, még akkor is, ha az igazságuk vagy a létezésük senkinek nem árt, csak el kellene őket — esetenként a felkiáltójelüket: lehet ám másképp is élni — viselni.

De hát nem racionális dolgok ezek sem. Dobozoknak lenniük kell. És te csak ne ugrálj.

Nem racionális és nem igazságos. Ezt megérteni, ez a felnőttség. Hiedelmeink nem érvényesek. Nem az tesz az elesettekért, akinek bőven telne rá, és ráér, és a Keleti mellett lakik. És nem, az igazi szerelem sem bír ki mindent. Van, hogy igen, van, hogy nem. Nem minden történik úgy, nagy bölcsen, ahogy történnie kell. Van, hogy a véletlenen múlik. Nem azért esel el egy lehetőségtől most, mert valami jobbat tartogat számodra az élet. Erről is írok majd.

Szóval, a helyeselt, a normális, a meg nem szólható. A fel nem tűnő, a látszatkeltő, a jólfésült. Az a polgár, akit nem igazoltatnak, és akinek nincs a sarkában a biztonsági őr. Az egy mondattal jellemezhető, aki egy mondattal intéz el másokat. Hát jó, hogy a tanárral vannak gondok, na de ha Lőrinc nem viselkedik úgy, akkor ez az egész nem lenne. Hát ne csodálkozzunk. Kettőn áll a vásár (csak az egyik durván hatalmi helyzetben van).

Nem is csodálkozunk. Ellenben tiltakozunk. Ilyenkor én nem azt mondom, hogy de hát Lőrinc nem is viselkedett úgy (egyébként nem), vagy hogy érthető, ha úgy is viselkedett, hát ki ne feszülne be az erőszakra (egyébként érthető, és ki ne), hanem azt teszem szóvá, hogy nincs, nem létezhet olyan helyzet, amikor egy hatalmi helyzetben levő, hivatását képesítés birtokában és fizetésért végző tanár ilyen eszközökkel él. Azt mondom: kell, hogy legyenek garanciák, amelyek nem csak az arra érdemeseket védik, hanem mindenkit. És azt mondom: ne a megfélemlítettek, az elsorvasztott lelkűek viselkedése legyen a példa. Ne a “ne szólj, szám” legyen a béke. Ne az legyen a válasz, hogy ez úgyis mindegy, rég volt, elmúlt, nem számít már, és erre nincs idő. Béke szülessen az igaz és komolyan vett szavak érdemi váltásából, őszinte jóakaratból és közösen vallott értékekből, igazgató úr.

Ó, a kisebbséget, a nehéz helyzetűeket oly könnyen elítélő többségi. Aki megteheti, hogy bele se gondoljon mások szempontjaiba, hogy bezárja az empátiáját, hogy csak karácsonyi cipősdobozok formájában legyen jóságos. A többség, akire ők, a mások, a kicsik veszélyt jelentenek, nem is valódit, inkább identitásbelit, hát nehogy már valami változzon, átvegyék itten a hatalmat. Aki arról beszél, sőt, ír cikket az adóforintjainkból finanszírozott helyi lapban, hogy már nagyon elszemtelenedtek a bringások, átestünk a ló túlsó oldalára. És még a magyar születésű hajléktalan is, aki elpanaszolja, hogy neki kauciót kellene fizetnie a hajléktalanszállón is, anélkül nincs alkalmi munka se, majd kibukik belőle a sorstársairól: bezzeg a bevándorlók, ők kapnak mindent.

A bebiztosított, automatikus elégedettség, és az ítélet. Ez az, ami ellen én nem szűnök meg feszengeni. Ez az én gyomortáji nyüszögésem. Kifordítani, érvelni, tiltakozni kell. Nem tudom, ennek mi az oka: ilyennek születtem? Forradalmárrá váltam három báty húgaként? Vagy mert nekem az otthon melege, az alma mater, a munka, a szerelem, a házasság, a gyereknevelés valamiért sose tudta azt jelenteni, amit hivatalosan kell. Vagy túl sok minőségi szépirodalmat olvastam fogékony koromban. Vagy mert még emlékszem arra, 1987-ben például én már eszméltem, amikor úttörők voltunk ugyan, de tudtuk, hogy ez nem úgy van, nem úgy kell érteni. Az egész nem úgy van, ezt csak úgy mondjuk. Talán ez az alapélményem. És arra is emlékszem, hogy rögtön utána pedig lehetett hinni bizonyos, mára nevetségessé vált, elinflálódott eszmékben-értékekben-intézményekben, mint szólásszabadság, pluralizmus, szabadság, civil kurázsi, proaktív tettek, bátorság, tolerancia. És én úgy maradtam. Meg aztán túl sokat is jártam én eus meg civilnorvég finanszírozású képzésekre, ahol demokrácia volt, elfogadás, tiszta érvek, visszajelzés, énközlések és értő figyelem. Elég vicces vagyok, amikor ilyesmit alapértelmezettnek gondolok egy szülői levlistán meg egy gimnáziumi igazgatóval való levelezésben. Sehol nincs tiszta beszéd. Mindenki terel, kering, hallgat, érdekvéd, dühöng és védekezik.

Mindjárt negyven vagyok, igazán háromszor túl a kamaszkoron, és nem és nem értem, mások miért nem üvöltenek, miért jó nekik a langyos szokásos biztonságos, miért nem unatkoznak, mitől olyan nyugodtak, miért nem feszegeti őket sosemvolt szerelmek és hegycsúcsok utáni vágy. Én nem bírom a “biztonságot”, a kereteket, a külső kontrollt, a hagyományt.

És azt is tapasztalom, egyébként hökkenten, hogy a javában kamasz fiam nem áll velem szemben, hanem egyetért velem, és lehet, érdemes vele őszintének lenni. Akár a saját kínos dolgaimat is vállalni, nevén nevezni. Tudok válaszolni a kérdéseire. Érti a filmeket. És nekem mesél és tőlem kérdez, és van igazságérzete, hőbörgésmentes is. Ez nem kicsinység.

103 thoughts on “a normalitás köre

    • Én úgy gondolom, hogy attól, hogy nem állsz be bégetni, még nem vagy feltétlenül polgárpukkasztó. Mármint nem ez a célod vele, hanem csak tudatosan élsz, ez lehet a többi úgymond normálisnak tényleg pukkasztó.

  1. Én most nem gondolok semmit, csak engedem szabad folyásnak a könnyeimet. Melengető, biztonságos de egyben megrendítő érzés is, hogy nem csak én vagyok egyedül ilyen kifordított bundakesztyű. Köszönöm a posztot.

  2. Én nem júniusban. Nagyon szeretem a tavaszt és az őszt a Balatonnál. Sokkal jobban, mint a főszezont.
    A családdal ebédelni nem tudom, mit jelent itt, nekem a család ötünket jelenti leginkább. Szinte minden nap együtt ülünk asztalhoz este, hétvégén meg nyüzsi a konyhában, együtt főzünk, ez ilyen dinamikus mindenki csinál valamit. Semmi kényszeresség vagy öncélúság nincs benne, és nagyon jó ezután együtt enni.

    • Csak jelkép és sztereotípia: tegnap beszélgettem valakivel, és ő jellemezte úgy magát, egy kicsit önironikusan, hogy le szeret ülni és ebédelni, ha (mert!) ebédidő van.

      De a nagycsaládi, anyósos-nagyis ebédek hangulatán és hazugságán bőven van mit ironizálni. Amúgy semmi baj azzal, hogy együtt étkezik a család, ha tényleg éhesek az emberek, és nem valami szutyok az, amit esznek.

      Én mondjuk nem tudom megoldani, hogy velük egyek, sosem akkor vagyok éhes, meg tök mást is eszem, az ki van számolva, nem szeretném, ha elkérnék (én sem eszem az övékből), és úgyis állandóan ugrálnom kell, ezt megelégeltem, inkább le sem ülök.

      • Éva megnyugtat a tudat, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki általában nem együtt eszik a gyerekkel. Legtöbbször én sem akkor vagyok éhes amikor ő, de a fő szempontom az, hogy ha végre leülhetek enni, akkor azt totál nyugiban szeretném és nem tízszer felugrálva közben.

        • Én még azt is elvárom, hogy csönd legyen olyankor, annyira ritka és kiemelt pillanat az evés… és tényleg nem hiányzik, hogy konfliktus legyen a szalonnámból, na.

          Csak mondjuk, szegény, ha nem többen van, akkor tök magányos dolog neki az evés, de talán nem baj ez.

          • Tényleg nem? Ezt teljesen komolyan kérdezem. Én úgy nőttem fel, hogy hétközben minden este együtt evett a család, hétvégén meg ebéd és vacsora is közösen, szóval nekem ez volt a kiindulási alap. Mondjuk én nagyon szerettem, mert ezek a közös vacsik mindig egybe voltak kötve a milyennapotokvolt beszélgetésekkel. Ezt úgy próbálom meg áthidalni, hogy mindig odaülök a gyerek mellé, ha én nem is eszem és beszélgetünk közben.

            • Mi is ritkán eszünk együtt a gyerekekkel, de nem gondolom ezt katasztrófának. Ha egyébként szól egymáshoz a család, meg figyelünk rájuk, akkor nem gond. És igen, én is nyugiban szeretek enni, de ha mind együtt eszünk, akkor nincs nyugi, ahhoz még túl kicsik. Igazából várom már, amikor úgy ehetünk mind együtt, hogy senkinek sem kell felugrálnia.

            • Én ezt tapasztaltam. De nem tudunk róla nyíltan, mert valami külső kényszer, elvárás a családi ebéd, aztán senki nem mondja, hogy ők igazából nem.
              Szüleimmel mi teljesen össze-vissza ettünk, ennek számos oka volt: 10 éves koromig nagyszüleimmel és nagybátyámmal éltünk egy lakásban, ahol legalább 3 ember nem szerette egymást annyira, hogy egy asztalhoz üljenek. Később amikor elköltöztünk már szinte kamasz voltam, mindenki máskor ért haza, mást evett…
              Nálunk Veri honosította meg az együttevést, az együttfőzés folyamatosan alakult ki. Nekem energiát ad, és végiggondolva, kifejezetten nem szeretek egyedül enni.
              A felugrálás nem ismeretlen, de kicsit séma tud lenni ez is: ha mindig anya ugrik fel. A 8 és 10 éveseknek már csak akkor megyünk ki bármiért, ha legbelül ül, és át kellene másznia mindenkin. 🙂 A tányérjukat pedig szépen kiviszik ők.

  3. Nekem vannak azért pozitív tapasztalataim is. Amikor tarajt nyírattam a fejemre, az egyik óvónő volt az első, aki megdicsérte, hogy milyen jól áll, aztán az anyukák, meg a sarki büfés. És őszintének tűntek. Mondjuk tényleg jól áll:-)

    • Ugyanez jutott eszembe legelőször, Laci.
      Nem bírtam különben végignézni a filmet, a szarnál befejeztem.
      Na, most kavarodott fel a gyomrom megint, rá se gondolok, nem akarok hányni.
      Nem is fogom megnézni soha, úgy sejtem.
      Van, ami nekem is sok.

  4. Bocs, de te is mindig ítélkezel. Pedig nem, nem azért nem jár edzőterembe a többség, és fut mezítláb az erdőben, mert kényelmes, hanem mert ez az opció egyáltalán nincs is jelen az életében. Kenyér van tészta, krumpli, bérlet, vagy gyűjtőjegy, amivel a család okosan elbliccel hónap végéig, szóval én bírom, mikor arról írsz, miért jó ez neked, de azt már kevésbé, mikor másokat baszogatsz. A többség “cukros ételekről álmodik”. Ha majd egyszer lesz neki, mindig, amikor csak akarja, majd talán cukormentesről is fog.

    • Na, ez a tipikus blogfélreolvasás és rosszindulat. Azt nem bírja ki az ilyen olvasó, hogy ne legyen kíváncsi, ne tapadjon ide (ha valakit nem érdekel, ha figyelmen kívül hagyja, amit írok, az nekem tök tiszteletreméltó ehhez képest), de odáig már nem jut el, hogy empatikus legyen, lehetséges verziónak, hírhozó jellegűnek, gazdagítónak értelmezze a posztokat, és megpróbálja érteni: helyette magyarázkodik, sértve érzi magát, kicsinyes, kukkol, viszonyít, úgy olvassa, hogy az is rossz legyen, minden rossz legyen, és persze előáll azokkal, akik zsákfalvakban sírva pucolják a krumplit már hó közepén. Ezt a demagógiát, komolyan!, ilyet nem csinál gondolkodó ember.

      Én amúgy sem a többségnek írok, ez keményen alter-értelmiségi blog ám. Egyetlen bekezdésemet nem érti az, akikről írsz, és főleg a szövegek célját (önkifejezés szabadsága, publicisztikai jellegű világ- és társadalomelemzés, irodalom), el is megy hamar. Én nagyon sajnálom, hogy ennyire szar magyartanáraitok voltak, és ennyien nem tanultak meg olvasni.

      Jaj, de unom és utálom már ezt. Nem, nem ítélkezem. Csak azt “baszogatom”, aki engem kóstolgat, támad, személyeskedik, a többiek meg (milyen érdekes) magukra veszik az általános állításokat is. Tán volna valami elrendeznivalójuk arrafelé… Sehol nincs se olyan részlet, se úgy értelmezhető hangnem, össztartalom, hogy aki nem sportol, nem kötetlenül dolgozik, nem fut mezítláb, az gáz. Hanem arról beszélek, én mit fedeztem fel, hogyan járom a saját utamat, és milyen élményeket szereztem. A kicsinyes olvasó viszonyt nem képes nem viszonyítgatni. Azt hiszi, nekem egy csodaszép, ám romos önkormányzati házban három gyerek özvegy anyjaként, bölcsészdiplomával, tökegyedül fenékig tejfel és dizájn az élet, csak mert nem én nem állok be a szokásos siránkozó kórusba…

      És erről is írok. Hogy kifogást keresni, másokat nézegetni és irigykedni GÁZ. blogger ellen, lehúzva, lerontva, támadva szép (neki fontos) igazságait GÁZ.

      Szerinted mi kell ahhoz, hogy valaki elmenjen egy edzőterembe? Tényleg pénzkérdés ez, vagy idő, vagy infrastruktúra? Vagy nyitottság, változni akarás, szándék? Akinek mondjuk nete-facebookja van, az szerintem eljut terembe is, ha akar. Csak hát nem akar… És még edzőterembe se kell menni, sokan otthon edzenek, úgy csípik le a félórákat, pl. ő:

      http://www.metalozott-testek.hu/index2.php?page=fooldal&cont=negyvenentul&more=553#b553

      Ha fontos neked, akkor megléped, kisajtolod mindennapokból, ha nem, akkor meg másokat fogsz nézegetni egész életedben. Az igaz, hogy odáig sem jut el a passzív-boldogtalan-motiválatlan, hogy fontos legyen neki. De ez nem pénz- és időkérdés, hanem mentális börtön inkább. Épp azért írok, hogy ebből ki tudjon jönni, aki ki akar. És jönnek… ha akarnak.

      Amikor a szélén vagy, akkor egyszerűvé válnak a dolgok, ott már csak két út van: zuhanás vagy szárnyalás. Én jártam a szélén.

      Ez az én blogom, és itt én kifejtem a magam preferenciáit és élményeit. A világról, a tipikus sorsról, arról, ami lehúz, ami vesztes, ami kismagyar. Mivel magam is arra voltam szánva, jól tudom, miről beszélek, és azt is, hogy mit haladtam meg a saját életemben, attitűdömben. Mert én nem akartam úgy végezni. És keményen fizetem is a döntésem árát.

      • Gondolod, hogy akinek nincs, az olvasni sem tud? És nem érti, amit írsz? Több bejegyzésedet olvastam, gyanítom, hogy így is keveset, és persze másokat is szoktam. (Mielőtt: nahát, milyen érdekes, én is járok edzeni, edzőterem, box, kirándulás…). Szeretem azokat a blogokat, amikben valaki valamit szeret. Futást, köveket, képeket, gyerekeket, bogarakat, bármit, nyilván számomra vonzóak a lelkes, megszállott emberek. De rögtön lelohaszt, ha kioktat másokat, mint pl. te engem az előbb, mert úgy érzem, akkor mégse örül annyira, mert akkor erre nem lenne ideje, kedve. Ja, és ha már. Vannak emberek, akiknek nem téma a test. Nem számít, nem érdekes, nincsenek is tudatában. Más izgatja őket, másban lelik örömüket, sőt szenvedélyüket, de nem érdekli őket az sem, ha más nem ilyen. Például a kedvencem, Mary Beard, egyetemi tanár, tudós, biztos van neki mindenféle címe, rangja, mindegy. Lenyűgöző nő, okos, vagány, vicces, művelt. Gondolod, hogy nem tudna edzőterembe menni, ha akarna? Vagy hogy “passzív-boldogtalan-motiválatlan”? Egyszerűen vannak emberek, akik máshogy élnek, másképp boldogok, más fontos nekik.

        • Nos, ez a blog arról szól, hogy nekem valami jó. Meg még elemzem a világot is, benne a jómagyar mentalitást és a médiát is, ahogy én látom.

          Ha te nem ilyennek látod a blogot, akkor mindenképpen olvasd azokat a blogokat, ne járj ide idegesedni, személyeskedni, engem macerálni, mert az felnyomja a kortizolt.

          Nem tűnsz jóindulatúnak. Engem ne vonj kérdőre. Igenis a fél társadalom mellébeszél, amikor az egészségéről és a kinézetéről van szó. Miért ne tehetném ezt szóvá? Ha úgy érzed, téged illet a bírálatom, akkor gondolkodj el az okán. Egyábként én tényleg másképp csinálom, és jóval eredményesebben is.

          Nekem nem kell bizonygatnod, hogy sportolsz. Remek amúgy, de abszolút nem érdekel, nekem a népegészségügy nem küldetésem.

          Ja és nem pénzkérdés, három (két és háromnegyed) gyereket nevelek és tartok el egyedül évek óta.

          • Az van, hogy valamiért nem bírod, ha nem teljesen értenek veled egyet. Néha feldob nekem a facebook, és akkor elolvasom, mit írsz, mert érdekel. És bár sok minden tetszik benne, vannak dolgok, amik nem. Ezért több posztodat is elolvastam, hogy rájöjjek, mi bánt, meg hogy eldöntsem, mi is az ezen a blogon, ami piszkál. Te ezt támadásnak veszed, te dolgod. Én meg nyilván nem jövök többet, de ez a nem pénzkérdés azért megint felbaszta az agyam. Én is két gyereket neveltem fel egyedül, so was? Voltam közben munkanélküli is, segélyen. De igazi szegénységet – azt hiszem – mégsem tapasztaltam. Reménytelenséget, fűteni nem tudást, hogy nem tudok elintézni semmit, hogy nem vihetem jó orvoshoz a gyerekem, hogy nem tudom kiváltani a gyógyszerét, nincs jó cipő, jó kabát. Szóval ebben a témában azért nagyobb türelmet javasolnék.

            • Nekem nem dolgom kötözködést, olvasni nem tudást, idiótaságokat (dömpingben) türelemmel viselni, ez tévedés.

              Ekéznek és félremagyaráznak. Irigyen nézegetnek, ennyi a bajom.

              És erre az én általam működtetett, szívemvére blogomat használják, iszonyatos önzéssel és empátiátlanul. Mert nekik joguk van. Mert ez közös felület.

              Nem az.

              Ne minősítgess, gáz.

              Én amúgy nem tudok fűteni, másfél millió lenne egy alkalmas új kazán.

              A te életed nem érdekel, nem te voltál megtámadva, kielemezve, csak a beszólásra reagáltam.

              A te dolgod, hogy mi piszkál, nem az enyém, birkózz meg vele egyedül, engem nem érint. Biztos van benne beakadás is. És viszonyítgatsz (én is járok edzeni, én is két gyereket neveltem fel).

              Nekem nem jó, hogy olvasol, neked jó, ha jó.

              Itt jegyzem meg, többnyire nem hasonlítható az elváltak helyzete az özvegyekéhez. Mert ez tényleg tökegyedül.

        • “úgy érzem, akkor mégse örül annyira, mert akkor erre nem lenne ideje, kedve”
          Hát, engem és az örülésemet nem az határoz meg, hogy te mit érzel, és hogyan gondolkodsz az én időmről. Te rosszindulatú vagy, viszonyítgató (“én is járok”), és nem bírod elviselni, ha nem habos és szép az élet, és nem jó a film vége. Pedig bőven van mit észrevenni, bírálni, és az az igazán pozitív és progresszív.

          Persze, lehetene szép naplementéket meg tornagyakorlatokat fotózni, és azokat megszínezni, és három ponttal ellátott mondatokban megélni a spiritualitást a blogon, csak szerintem az olcsó, klisészerű. Az út igenis nehéz, a körülöttünk levő világ meg lehúzó és ebben kell jó fejnek és erősnek maradni.

          Azért így reagálok, mert folyton belém kötnek, láthatólag sokan irritálódnak attól, ha megpróbálom megfogalmazni, hogy mitől és hogyan jó nekem, én meg már unom ezt. Unom, ha koncepciókkal a fejükben jönnek ide, félreolvasnak, aztán jól megsértődnek.

          Te jöttél ide érdeklődni is, kötözködni is. Választ kaptál, figyelmet, becsüld meg. Engem nem befolyásol, más blogger mit ír, olvasd őket, ez a blog itt nem lesz kívánságműsor meg zavaros lelkűek egótréningje.

        • “Vannak emberek, akiknek nem téma a test. ” Jól tudom, magam is írtam ezt többször. De azok nem is rugóznak itt. Viszont a kedélyük, a betegségük, a haláluk őket is eléri. Meg a szeretteik is megszenvedik azt, hogy nem törődtek ezzel. (Meg aztán Amerikában többnyire maguk fizetik az emberek a biztosításukat, itt meg szolidaritásalapú van, úgyhogy mások szívnak, ha valaki cigizik, nem mozog stb.)

          Ha azt mondom, hogy az emberek kifogásokat keresnek és hárítanak, az nem jelenti azt, hogy mindenki, aki nem jár edzőterembe, ilyen. Ezt érted? Szíve joga, hogy ne érdekelje a teste. Mondjuk a szellem ilyen igazi, derűs emberei igen ritkák.

          Engem amúgy tökre nem érdekel, ki jár edzeni, ki nem, attól még lehet igazam. Egyébként meggyőződésem, hogy a többség viszonylag hiába jár, és szarul csinálja, nincs sok látszatja, de nem az én dolgom.

          Én aztán abszolút a szellem embere vagyok, pont annak a sokéves túlsúlyát ellensúlyozom most. Most jött el az idő. Mert mondjuk volt egy krónikus betegségem. Meg bírnom kell az életet favágással, házimunkával, gyalog, télen is. Nem dőlhetek ki. És nem maradhatok örömtelen sem, mert az diliház.

          De hát onnan, ahonnan te nézed, nyilván divatozás, parádézás, öncélú testkultusz ez.

        • Ha más blog jobban tetszik, olvasd azt!
          Ha olyan jól sikerült az átalakulásod, diétád, akármid, írj róla.
          Vagy ne.
          De én nem leszek ellendrukkered, az tuti. Sehol nem vagyok ellendrukker, még ott sem, ahol nyilvánvaló faszságokat írnak pl. a ketogént vagy az izmos nőket támadva.
          Ha nem jó a sportolásod, árnyalódj.
          Vagy ne.
          Nekem tökmindegy.
          Miért hiszed azt, hogy én akarom, hogy te valamit csinálj, vagy hogy mindenki olyan legyen?
          El tudod képzelni, hogy az állítás, hogy “tipikusan kényelemből, edzetlenségből nem szereznek elemi-belemenős élményeket” akkor is lehet igaz, ha te tudsz egy kivételt?
          Mondjuk lehet önkritikus állítás is? Néha én is vagyok nyűgös, heverésző, halogató, és magamat is meg kell haladnom, csak én már megtapasztaltam, hogy rendszeresen és nagyon képes vagyok rá.

  5. Itt a blogon linkelte valaki korábban ezt a dalt, ami azóta is megmaradt nekem, mert nagyon jól megfogja “normálisék” együttérzés nélküli, ítélkező gőgjét a náluk kevésbé szerencsések fölött. A jelenség tényleg mindennapos, legutóbb pár napja, szülői értekezlet plénuma előtt, “szépen élő” anyuka vs. (távollévő!) nehéz körülmények között élő anyuka viszonylatban. (ha zárójelbe teszem, akkor nem illeszti be, ugye?)
    (https://www.youtube.com/watch?v=vPoEA43cqKc&list=LLfOnDTKnTisdlzY7c88GMkg&index=8)

  6. Kedvencem lesz ez az írás. 1ik.
    40 leszel és nem mentél férjhez?
    Szülni mikor foksz? Anyád 5-öt szült. Nincs kedved vadj mi? (kéne 1 fiú de félted a melled, szép vadj és hiú kincsed a tested-Hobó, Hajtók dala)
    Miért élsz panelba? Nem akarsz kerteset?
    Mióta jártok? Elvált már? Elvesz? De már eljedjzett udje?
    Jerek lesz? (ha van) kistesó mikor jön?
    Kocsit mikor cserélsz? 12 éves? veterán már.
    Meló van? Miért nem csinálsz Weboldalt? Hirdetni hirdetsz? Nem baj ha nem a Te munkád, rakjad ki azt is. MINDenki ezt csinálja.

    • “Hun házasodunk, hun meg elválunk, különb féle jerekekkel kísérletezünk” :DDD

      Óriási felismerés volt számomra, hogy a kedves baráti körében, ahol – mint neki – gyakorlatilag senkinek sincs gyereke, na jó, két olyan család van, ahol van 1-1 -, ha társalgás közben kiderül a helyzet, úgy néznek rám, mintha nem három gyerekem, hanem három fejem lenne. Mikor meg csupa 3-4-5 gyerekesek közt mozogtam, az egy gyerekesek tűntek ufónak. (Mondjuk nekem nem, miután több generációra visszamenőleg mindkét ágon egyke vagyok.)

    • Kistesó? Van öt gyerekünk, olyan nagyon fiatalok sem vagyunk már, a szomszéd mégis azzal szórakoztat, hogy hát óvodás lett a legkisebb, ideje, hogy jöjjön a következő. Áááááá… (és persze erre kedvesen visszamosolygok, hogy remek ötlet, mivel még mindig ők az egyetlen beszámítható és (ritka) alkalmanként akár segítő szomszédaink.)

  7. “kedvem van megpiszkálni egy kicsit ezt a nagy önelégültséget, esetenként meg felgyújtani Drezda városát. (Tudják-e vajon az olvasóim, hogy ez mire utal? És tudják-e a bíráltak?)”

    Én tudom, legalábbis sejtem. Németországban van egy radikális baloldali irányzat, vagy szubkultúra vagy csoportosulásulás, úgy hívják őket, hogy ANTIDEUTSCHE. Ők azt vallják, hogy a náci múlt meg a holokauszt még mindig nincsen Németországban (sem) feldolgozva, hogy a német nemzeti eszmény magában hordozza a totalitarizmus lehetőségét, ezért a bismarcki-porosz eredetű német egységet le kell rombolni.

    Az újraegyesülés óta a keletnémet tartományokban feléledt szélsőjobb rendszeresen tart megemlékezéseket február 13-án, Drezda 1945-ös szőnyegbombázásának emléknapján, és azt Bombenholocaust-nak nevezi.

    Erre válaszul, nem tudom, hogy mennyiben komolyan, mennyire viccből, mennyire provokációból, ezek az Antideutschék kimentek olyan táblákkal, mint
    – Bomber Harris, do it again (azaz bombázó/bombás Harris, tedd meg újra)
    – Alles Gute kommt von Oben (Minden jó [a bombák] fenntről jönnek

    Szóva ha jól sejtem, ez a “kedvem volna felgyújtani Drezda városát” fordulatod erre utalt.

    https://de.wikipedia.org/wiki/Antideutsche

  8. ezzel most nagyon megszólítva érzem magamat. a szent Normalitás, amit követni kell, ahogy élni kell. Én úgy szerettem volna mindig normális lenni, azok olyan elfogadottak, boldogok, nincsenek egyedül, szépek, népszerűek, és így tovább, gondoltam én. Én meg mindig a senki földje és a boly között ingáztam, sehová sem tartozva, még a senki földjére se, annál azért jóval normatívabb vagyok, de annyira nem, hogy beléphessek a normálisok klubjába. Vidéki kisvárosban felnővén ez lett a meghatározó narratíva a fejemben, jól meg is mérgezett, mostanában, részben ennek a blognak köszönhetően ízlelgetem a gondolatban feltartott középső ujjat mindenkinek, aki bele akar pofázni, hogy kinek hogy kis kell élnie, és milyennek kell lennie.
    És ez nagy meghasonlottság is, az odatartozás igénye egyfelől, a mindenféle mainstream, nem eredeti, populáris, elhasznált dolgok zsigeri elutasítása másfelől. Azt még nem tudom, hogy ezt ez ellentmondást hogy lehetne feloldani.

    • Az élet mindenféle dolgok elegye, nem kell következetesnek lenni. Mindig örülök, ha azt élik át emberek, a blogot olvasván, hogy nincsenek egyedül, mert az a megerősödés és fejlődés útja. (csak azzal van bajom, amikor megnézegetnek, kielemeznek, viszonyítanak és mindenféle narratívákat aggatnak rám)

      • Igen, ezt a való életben nem gyakran élem át, de olyan jó rábukkanni olyan kis zugokra, ahol nem rosszalló szemöldökhúzkodás meg lehúzás fogadja az embert, hanem olyan gondolatok, amik bennem tovább tudnak gyűrűzni.

        Egyébként én annyira nagyon szeretnék következetes lenni, és mindent, emberi kapcsolatokat, magamhoz való viszonyt, munkát letisztítani és rendbe tenni egyszer és mindenkorra, de hát nem lehet mindent, tényleg. Lehet, hogy ez ilyen túlzott biztonságigény még mindig bennem. hmmhmm.

        • De tényleg nem kell, pont remek kombináció és posztmodern elegy tud lenni, hogy ez is, az is. Nem arra gondolok, hogy hazug és igaz, de mondjuk a modern és az ősi, a kifelé és befelé néző, a harsány-bóvli és a spirituális simán. Szerintem ettől a sokféleségtől vicces és egyedi az élet. (Na, ezt meg is írtam posztnak.)

  9. Azt érdemes megfigyelni, mit lépnek Normálisék, amikor beüt a ménkű. Amikor a Szent Családfenntartó Férfiember elveszti a munkáját, és az istennek sem talál másikat. Amikor születik egy másfajta (hiperaktív, autista, figyelemzavaros, diszlexiás, mittomén) gyerekük. Vagy amikor annak, aki 20 évesen házasodott, és megszólta a 40 éves kismamákat, sehogy sem akar “összejönni időben” a gyerek.
    A legtöbbjük foggal-körömmel ragaszkodik a normálishoz, nem adja el a 2. autót, mert az kell a normális életvitelhez, nem viszi terápiára a gyereket, mert “az én gyerekem nem hülye”, és nem is alkoholista az én Lajosom, nem iszik többet, mint mások.
    Én is ennek a szellemében borultam meg tizenéve, mikor kiderült, hogy nem működik a házasságom – dehát basszus, a mi családunkban még nem volt válás, aki elválik az nem normális, kiveti a társadalom, meg egyáltalán. 3 évet töltöttem azzal, hogy ragaszkodtam a házasságomhoz, de nem a férfihoz, csak a normális 2 gyerekes, fehér kerítéses feleség-léthez.
    Azóta azon ügyködöm, hogy az én gyerekeimnek eszébe se jusson csak azért csinálni valamit, mert az úgy normális.

    • És még jól jártál, mert végül ki tudtad dönteni a fehér kerítést, más egy életen át nem mer rálépni még az előtte húzódó gyepre sem.

    • Azért az, hogy valakinek SNI-s (autista, hiperaktív, stb.) gyereke születik, és azt hogyan tudja lereagálni, ne ítéljük meg ennyire kívülről, főleg ne a kispolgár-forradalmár tengelyen (ami szerintem így letisztulva nem is létezik). Ez egy olyan durva változásokat igénylő, meghatározó élethelyzet, amit szerintem csak az ismer, akit érint, és ők is csak maguk helyzetét ismerik, mert minden SNI-s gyerek más, a szülők teherbírása is más, az egyéb körülmények is különböznek. Nagyon sokféle terápiát kínálnak nagyon sok pénzért, miközben konkrét (egzakt) tudományos magyarázat nincs (pl. az autizmusra), ezért garantált terápia sincs. Nem biztos, hogy minden “terápiátlan” gyereknél a kispolgári hárítás működik, mellesleg az sem biztos, hogy a hárítás kispolgári. Én már hallottam autizmussal félrediagnosztizált gyerekről is. És az érintett szülőknek nagyon sok szart kell cipelniük, pont ez a fajta ítélkezés nem hiányzik az életükből.

      • borderline, “az én gyerekem (unokám) nem hülye” saját történet (is), mikor kiderült a tágabb családban, hogy a figyelemzavaros fiammal pszichológushoz és terápiára járunk. Az iskolában csak a terápia után mertem bevallani, nehogy ráégjen a diliflepni.
        És tudom, hogy nem egyszerű eljutni terápiára, pláne, amikor a nevtantól az iskolai gyógypedagógusig mindenki azt mondja, hogy semmi baja, az osztályfőnöke meg egyenesen az javasolja, hogy büntessem és fenyítsem, mert csak neveletlen. Furcsa mód a kínkeservesen talált magánpszichológusnál 2 alkalommal kiderült, hogy mi van, és 1 év megfelelő terápia rendbe is hozta a nagyját.
        Ezt mind csak azért, hogy nem akartam ítélkezni, tudom, milyen nehéz, de sajnos igenis létezik a nemlát-nemhall-nembeszél is.

        • Értem. Elnézést, hirtelen ítélkezésnek tünt, amit írtál.
          Tudom sajnos, hogy milyen falakba ütközik az, aki valami megoldást keres. Az osztályfőnök büntetést javasol, meg fenyítést, attól jobb lesz minden. Legalábbis őt kevésbé fogja zavarni. Durva..

  10. nagyon-nagyon tetszik az írás, és köszönöm 🙂 a nagyszüleim, akiket egyébként imádok, maguk a megtestesült normálisék, elnézően szoktak mosolyogni, hogy én tíz körül kelek (tökmindegy, hogy este tízig tart a munkaidőm, mert a normális ugye az, hogy hétköznap legkésőbb nyolckor felkel az ember, mert csak.) meg a tetoválásomat is elég sokáig titkoltam, csak véletlenül a telken takarításkor elfelejtettem a negyven fokban, hogy ne mutatkozzak ujjatlanban, na, meg is kaptam a magamét. meg még ezer ilyen apró hülyeség, ami nem értem, hogy miért nem tökmindegy. mindenesetre az biztos, hogy ott aztán bőven lehetne mit találni a családi ebédek máza alatt. persze a nem apróságot, mondjuk azt, hogy két barátom van, sőt nekik is egy-egy további barátnőjük, na hát az képtelenség, hogy valaha is megtudják. még egyelőre fogalmam sincs, hogy hogy fogom tálalni, ha gyerekem lesz majd, mert akkor mégse hantázhatok erről teljesen képtelen hülyeségeket, és azt egyrészt nagyon remélem, másrészt biztos is vagyok benne, mert szerencsére elég jól vannak, hogy ők ezt meg fogják érni. ezzel végleg kiírtam magam a normálisék közül, pedig én is főszezonban szeretek kocsival járni a balatonra 🙂 ezügyben tudom, hogy életem végéig kísérni fog az ítélet, mármint nem a balaton ügyében, hanem a többszereplős történet miatt. eddig ez igazán kiérlelt és megszenvedett saját utunk, saját történetünk, de tudom, soha senkit nem fog érdekelni, mert ítélni és nem kérdezni mindig könnyebb. hiába vagyok én boldog és vagyok róla ezer százalékban meggyőződve, hogy ez az utam, az utunk, és isteni ajándék, hogy lehetséges, a néhány közeli barátomat kivéve mindig az az érzésem, hogy védekező állásra kényszerülök. és ez még inkább így lesz, ha ebből a furcsa együttállásból gyerekek is születnek, ami amúgy remélem, egy-két év múlva bekövetkezik, de akkor aztán soha többé nem lesz magánügy.
    a kollégáim is a legtöbben normálisék, akik félművelt igazságaikat hatalmas hangon hangoztatják, ők tudják a cigányokat, a melegeket, a menekülteket, a házasságot, a nőket (azt főleg), a gyerekvállalást, stb stb. eléggé nyomasztóak bírnak lenni, amikor olyan a hangulatom. pedig nem igazán akarok kényszeresen kívülállni (vagyis csak nagy ritkán), de valahogy mindig az az érzésem, hogy mégis ott rekedek.

    • Nekem eddig akármi volt, ami miatt paráztam előre, hogy mit szólnak majd Izékéék (anyám, gyerekeim, barátaim, férjem, mittudomén), de elég határozottan látszott rajtam, hogy komolyan gondolom, mindig elfogadták.
      (Simán lehet, hogy csak előttem, és csak egy kis “elfogadás-fénykör” világít körülöttem, és a hátam mögött megszólnak vagy kiröhögnek; de amíg nem tudok róla, addig érezhetem úgy, hogy elfogadják az indifferens hülyeségeimet.)

    • Húha. Neked nehéz lehet tényleg. Erről még szimpátiából is nehéz lehet kérdezni, annyira egyéni út és nyilván nem akarnék kíváncsiskodni.

      Én normálisnak látszom, leszámítva a 6 órás munkaidőt (egy darabig még kérdezgették, hogy mi lesz a karrieremmel, ezen csak mosolyogtam), meg azt, hogy egyedül élek régóta. Utóbbi miatt persze amúgy is nyilvánvaló, hogy állhatatlan, kibírhatatlan perszóna vagyok :-). Ezen ma már mosolygok, de évek kellettek, hogy helyrerakjam az okoskodásokat és az általuk okozott szomorúságot, különállás-érzést. Valahogy ez mégis kevésbé nehéznek látszik, mint a te utad.

      A másik, hogy túl sok vagyok, túl lelkesen csinálok dolgokat, emiatt túl sokat el is érek, ezt is megkapom, de hogy a fenébe csináljam félgőzzel? Ha meg nem félgőzzel, hanem szenvedéllyel, akkor lesz eredmény.

      • én szeretem, ha kíváncsiskodnak, mert akkor érdekel valakit és nem ítélkezik 🙂 de persze lehet,hogy naiv vagyok 🙂 szerintem az egyedül élés, nőként, x kor fölött majdnem ugyanekkora stigma egyébként, szóval nem vagyok róla meggyőződve, hogy nekem annyival nehezebb. de egyébként szimpátiából nem nehéz kérdezni, legalábbis nem vagyok érzékeny rá, örülök ha valakit érdekel, nyitott is vagyok, kizárólag az zavar, ha rosszindulatból kérdeznek, szimpátiából bármit lehet 🙂

        • Oké :-). Most itt nem tudom, hogy ebben a kommentsorban fűzzem-e tovább persze :-).
          Csak annyit kérdeznék, hogy ezek párhuzamos életek, vagy esetleg megjelentek “nyilvánosan” többen együtt úgy, hogy azon már gondolkoznotok kell, hogyan viselkedjetek, hogyan mérsékeljétek a reakciót, a többi ember (“normálisék”) irányából? Úgy értem: te mindkét barátoddal, vagy ő mindkét barátnőjével.
          Én például bújós vagyok, szeretek kézen fogva, átölelni a másikat, akár az utcán is. De ilyet így nem lehetne. Talán.

          • én se akarom szétoffolni a topikot semmiképpen, de azért egy egész kicsit hozzáfűznék: nem kell két pasit tartani, mert ez a tartani ez borzasztóan hangzik azért, meg ne bántódj, tudom, hogy mondják így, csak jááááj. mert ez nem ilyen direkt dolog, hogy nekem ennyi ember kell az életembe, hanem így alakult, így lett, és pont ettől szép. nagyon sok dolgot kénytelen az ember átgondolni a normalitásról, amikor így alakul, vagy máshogy, lényeg hogy a normálistól nagyban eltérően. nem akarom magamat semmiképpen normálisék fölé pozicionálni azzal, hogy azt merem sejteni, hogy talán több az önismeretem, és több ilyen kérdésről gondolok valamit, mert alapvetően ez se a saját érdemem, ilyen helyzetben (vagy bármilyen szokatlanban) az ember egyszerűen rákényszerül, hogy gondolkozzon ezeken és felülvizsgálja a normákat és a szokásos kereteket, és megalkossa a sajátját.
            a másik, hogy nem válik el ilyen élesen, hogy párhuzamos vagy merőleges életek 🙂 mindenki ismeri egymást, de az alap azért az, hogy általában párok vannak együtt. de mégis sokszor előfordul, hogy többen ebédelünk együtt vagy megyünk el egy programra. az egyik barátom másik csajával nagyon szívbeli közelségben élünk egymással, kicsit nővéremnek érzem, sok időt töltünk együtt, a másik barátom csaját meg csak érintőleg ismerem. de remélem, majd megismerem jobban is. az ilyen társas eseményeknél kb az a norma, hogy ilyen nagyon egymásbabújós enyelgés azért ne legyen, max kedves szájrapuszi vagy ilyesmi, de alapvetően ha többen vagyunk együtt,akkor inkább baráti társasághoz hasonlít a dolog, gondolom kívülről is. azért olyan már volt, hogy a barátommal meg a csajával (azzal, amelyik nagyon jó barátnőm) voltunk hárman strandon (+ a csaj kisfia), amikor mindkettőnket megcsókolt a barátom időnként, akkor vicces volt figyelni az embereket, akik odanéztek és nem értették, hogy itt mi folyik. nem az, hogy bárki is direkt polgárpukkasztásra menne, de nem tagadom, hogy azért szórakoztatónak tartom. az olyan normálisék, akiket nem ismerek, azok nem zavarnak, azokon inkább röhögök, meg hát igen, elgondolkozom és néha sajnálom is, meg gusztustalan módon hát, bevallom, kicsit lenézem azokat, akik nem tudnak kinézni a keretből, és másokat basztatnak normatív hülyeségekkel. ugyanakkor nem akarok álszent lenni, nyilvánvaló, hogy ha én látnék ilyesmit a strandon, én is megnézném, furcsállnám, mert azért az ilyesmi ritkán szokás, nem csoda, hogy fennakadnak rajta, még az se biztos, hogy rosszindulattal akadnak fenn. mondjuk a nagyszüleim reakcióját nem feltétlenül szeretném látni.

            • Ahhoz, hogy a strandon igencsak megnézzenek, még ennyi se kell, bőven elég egy (khm, majdnem “normális”) mozaikcsalád, vagy ha a saját testvéremmel (akár lány, akár fiú) és annak a gyerekeivel (meg netán én gyerekeimmel) megyünk ki, vagy az égvilágon bármi, ami nem az 1 vagy 2 szülő + 0-4 gyerek képletbe fér bele, illetve nem is “csak” baráti társaság. Én jót szoktam derülni azon, amikor látom az arcokon, hogy próbálják összerakni, ki kinek a kicsodája, mert az lejön, hogy rokonság van, de a pontos felállás nem, és sok ember túlzottan, vagy legalábbis nem jó értelemben kíváncsi. Ráadásul a pótlányaim is meg az unokahúgaim is majdnem “mami”-nak hívnak (a pontos terminust nem szeretném leírni, de messzebbről csak így hangzik), sőt, az egyik egészen pontosan maminak hív, miközben nem a lányom, úgyhogy jól megkavarunk mindenkit. Képzelem, hogy ehhez képest ti mit kaphattok (mármint megnézés szempontjából).

            • Azért vélem megérteni a helyzeted, mert egyszer alakult úgy, hogy egyszerre két férfihoz voltam közel, és akár lehetett volna ilyen. Ők ismerték egymást is. Végül semmi sem lett és eltűntek, de akkor sokat tanultam arról, mennyire szabálytalanok lehetnek a vonzalmak. Ez pontosan nem a “tartani” kategória, ez lett.
              Akkor, ott, nekik nem fért bele átfedés. Ezért írtam így, hogy párhuzamos életekről van-e szó.

    • Köszönöm, hogy ezt leírtad! Így azt érzem, hogy nem vagyok teljesen egyedül a több embert szeretni témakörrel. Én sem vagyok normális, legalábbis az átlagnál erőteljesebb a szexualitásom és ez a katolikus iskolával és neveltetéssel megspékelve igen sok zavart okozott bennem. Mostanra úgy érzem, hogy rendben vagyok. Férjem tényleg az életem szerelme, még most is nagyon intenzív a kapcsolatunk. És közben van egy másik férfi is az életemben (most már 5 éve ismerem őt is, jesszus). Teljesen abszurd az egész. Próbáltam lenyomni ezerszer ezt a dolgot a másikkal, de nem sikerült, túl erős. Ezt úgy kell elképzelni, hogy mikor nap mint nap találkoztunk, akkor volt egy kezdeti nagyon intenzív időszak. Most már elsodort minket az élet. Közben szültem két gyereket, ő megkérte a barátnője kezét. Ritkán találkoztunk a baráti társasággal (egy évben párszor), azóta éveken keresztül nem volt semmi, csak a vibrálás. De soha nem engedtük el egymást igazán. Erre most újra robbant a dolog. És nem tud bűntudatom lenni… Annyira természetes, és annyira erős mindkét szerelem. Csak nem nagyon tudok mit kezdeni a helyzettel. Ezt vállalni nem lehet, minek is. Az egyiktől egyikünk sem vár többet, mint ami jut néha. Nincs titkos találka, csak már nem állunk ellen, ha véletlenül adódik egy-egy alkalom (közben pedig mindig tudunk egymásról, mindig beszélünk pont annyit, hogy ne veszítsük el teljesen a másikat). A másik pedig az, akivel tényleg szeretném együtt leélni az életem, és minden rezdülésünk találkozik. Akkor érezném magam teljesnek, ha a férjem tudná a helyzetet és elfogadná, de egyelőre úgy érzem, hogy hihetetlen önzőség ilyet kérni. Közben pedig ő tökéletesen ismer engem, és tudja, hogy milyen vagyok.

      Ez sok minden, csak nem normális és álszentkedni sem akarok… Azt sem tudom, hogy a gyerekeimnek mit mondok majd a szerelemről… Bocsi, de ezt most kicsit ki kellett adnom magamból, mert soha senkinek nem beszélhetek róla.

  11. Hát az én eddigi életem egyetlen perce sem volt normális. Gyerekként, nagyon szerettem volna egy szimpla normális családot, ahol van apa, meg anya, és anya lehetőség szerint nem őrjöng, apa lehetőség szerint nem húz el otthonról, otthagyva a gyereket az őrjöngő anyával, ahol nem nekem kell szoronganom, és rettegnem generalizáltan már 10 évesen is attól, hogy mi lesz.
    Vágytam egy stabil otthonra-ami nem évente változik- vágytam régi barátokra, aztán fiatal felnőttként meg annyit szívtam és küzdöttem a familiáris háttér miatt szerzett sérülésektől, és persze a késői kamaszkor kínálta társadalmi igazságtalanságoktól, hogy aztán elég lett.
    Megnormálisodtam. Ez nem abból áll, hogy minden nap egy bizonyos csészéből iszom a kávét, meg a ruhásszekrényemben kivasalva állnak a ruhák, és van mosókonyhám. Ez csak egy mellékszála a lelki zűrzavarom rendbetételének. És ezzel nem azt mondom, hogy mindenkinek ez az útja. Sőt. Van, és ők vannak többségben, akik fordítva eszmélnek. A látszólag pedáns, normális életből keresik az ordítva toporzékolós kiutat, már ha. Na nekem az megvolt. Én abból indultam:) Viszont lokátorral kiszúrom a bedarálás szagot. Amikor tárgyszerűek a beszélgetések–közös munka–amikor etetés, fürdetés, altatás, amikor hovatetted a kiéez? és rohadtul kurvára nem bírom. Mintha állandó lázban égnék, és kellene az inger, a szenvedély–nem röhög–a valami egyedi, egyszeri és megismételthetetlen. igen egy gyerekfürdetésben is. sajnálom. ilyen vagyok.
    Nekem sosem voltak szertartásaim, szartam még a szekrényre is, nemhogy a vasalásra. Változtam, lassan, együtt vettünk szekrényt, és együtt találtuk ki, hogy hova tegyük, és hogy nagyon giccses legyek, együtt festettük át kékre. Aztán persze még ez is változhat.

    Apámat a rituálék tartják életben, fejből tudja a jövő heti időjárást, szerdánként jön, mert akkor a fociedzése és a munkaidő vége között van pont két óra ideje. Ez az unokázásé…hát rohadtul idegesített egy darabig, hogy a “nincskedvem hazamenni csövezést” unokázásnak hívja, de rájöttem, hogy neki sem volt soha egyetlen állandó fix pont sem az életében, és most ezekhez a kis nyomorult hülyeségeihez ragaszkodik, és a rengeteg fájdalmat, meg lelki nyavalyát eltakarja velük. És most kicsit jó neki. Sokkal jobb, mint amikor Vannak olyan emberek, akik gyógyíthatatlanul normálisak.

    • Ajj, de szerettem volna normális életet a tiniéveimben és még utána egy ideig, mert sosem volt!
      És most, mikor megtehetném és próbálkozom is erősen, olyan szűknek bizonyul a keret, amibe beleszuszakolnám magam, ezért szélsőségesnek, szokatlannak és egyenesen felháborítónak tetsző dolgokat teszek, többnyire párkapcsolati és egzisztenciális téren. De ha épp ez tetszik? Ez a pasi, ez a munka, ez az utazás? Nekem annyira normálisnak tűnnek a lépéseim. Akik jól ismernek, fel sem kapják a fejüket, többnyire velem örülnek, vagy sírnak, netán röhögnek velem és rajtam is, utóbbi sem gond mert én is magamon, és vagyok akkor majom hogy élvezem hogy szórakoznak. Az én normális barátaim. 😀

    • “Gyerekként, nagyon szerettem volna egy szimpla normális családot”
      Ó, nagyon!
      Ahol nem az van, hogy “Nem érek rá, oldd meg!”
      De még felnőttként is egyébként, de még mennyire.
      “Milyen jó neki, hogy pátyolgatják!”
      Őket irigyeltem.
      Amikor pl. az anyuka úgy készül a lánya esküvőjére, mintha az övé lenne, teljes szívből, izgatott, ruhát varrat, lefoglal, tárgyal, ilyenek.
      Hogy ez milyen jó azért.
      Anyám meg is mondta, hogy ne menjek férjhez, csak éljek együtt, vagy vegyem számításba, hogy ő nem jön el, mert nem szereti a bájolgást, nem megy sehova enni, és több stressz se kell neki, mert elég volt minket fölnevelni.
      Az mondjuk fel se merült soha, hogy anyámék belefizetnének, mert ez szerintem is a házasodók bulija, de hogy el se jön…
      Akkor rosszul esett, most már csak röhögök rajta.
      Ez már ilyen, ez van. 🙂
      Jól van ez így, nem akarnék már más lenni, mint aki vagyok, ehhez meg hozzátartozik a hátterem is.
      Úgyse normális teljesen senki!

  12. A mi családunk normálisnak indult, aztán nem az lett belőle. Katolikus, vidéken felnőtt, 8 általánost végzett nagymamám keménysége vegyült a korán szült, szülői feladataival egyedül maradt anyukám érzékenységével, bűntudatával. Sokszor mondta nekem, hogy nem így akarta, de sosem tudta hogyan kéne másképp és ennek nagyon örülök ám. Mi barátok vagyunk így öten, aki hozzánk jön csak néz, így még nem hallott családot egymással beszélni. Mi nyíltan bármiről, bármikor és sokszor kaptam már meg, hogy beteges meg nem egészséges stb. stb. stb. de kevés olyan ismerősöm van, aki ennyire szeret családdal nyaralni huszonévesen 🙂 vagy akár csak látogatóba menni 🙂
    Engem sok olyan vesz körül, ilyen félhippi attitűdű emberkék, akiket egyébként szeretek, de érdekes megfigyelni, mennyire betegesen irtóznak mindentől, ami normális. Már csak azért sem úgy csinálják, még ha jobban is esne. Vagy éppen nagyon hirdetik lázadó mivoltukat, de valójában nyárspolgár mivoltuk kivillan itt-ott.

      • Ahogy olvasom a soraidat a fiadról, nálatok is így lehet. Csak várj, míg megnőnek a kicsik és teljes lesz az összhang. Nekünk is fel kellett valamelyest nőni hozzá.
        Lehet, hogy igazad van, de én a hirdetését nem szeretem a lázadásnak. Amikor valaki kimondja, hogy lázadó vagyok az nekem kicsit ilyen különcködő tinédzserre hajaz.

    • Szimpatikus a családod! 🙂
      Van egyébként olyan szerintem is, amikor póz, önigazolás a “nagyon különállok”, “nagyon nem vagyok kispolgár” attitűd. A folytonos összehasonlítás is gyanús: de jó, hogy én nem olyan vagyok, nem úgy élek mint xy.

      • Ez számomra iszonyatosan taszító tud lenni. Minek az önreklám? Majd megismerlek.
        Köszi, én imádok a része lenni. Áldás, hogy van egy ház a világon, ahova belépek és értenek. Nincs sértődés, addig megy a gúnyolódás, amíg vicces és semmi sem ciki.

        • Nekem nagyon hiányzik a harmónikus családi élet. (Talán sosem létezett) szép gyermekkorom vágyainak elvesztéseként élem meg a rideg, felszínes kérdezősködést, a színjátékot vagy a követelőzést.
          Más oldalról meg írtózom a “nagyon normális” élettől. Ez egy komoly ellentmondás bennem.

          • Ez egy folyamat volt nálunk is, gyerekkoromban én sem szerettem a családomban élni. Így, hogy mindenkinek megvan a maga élettere, nem egy fedél alatt vagyunk, már csodás. Szerintem nincs is harmonikus családi élet (illetve csak korszakokban létezhet), mert sok különböző ember van összezárva és nehéz igazodni. Én értem mit szeretnél mondani, bennem is ez volt gyerekként, hogy a műmosolyt meg hamis idillt nem akartam, de a szüleim folytonos veszekedése, a testvéreim különbözősége, Anyukám nem következetes nevelése meg nehézzé tette ezeket az éveket.

      • Most ezt visszaolvastam, és fontosnak tartom a kiegészítést: nem a posztra írt közvetlen reakció, “beszólás” akart lenni.
        Én találkoztam ilyen emberekkel, személyes történeteim vannak.

  13. Én valahol megértem a magyar hajléktalanokat is, persze az nem jó, hogy lefelé rúgnak ők is, amikor fölfelé kéne rázniuk az öklüket inkább. Bár ha meg azt teszik, akkor gúnyolódás, megszégyenítés a sorsuk. Így viszont szimpátiát szerezhetnek azzal, hogy “csatlakoznak egy kórushoz”. Nagyon látványos amúgy, hogy azok (és nem egyszer pontosan ugyanazok), akik most a bevándorlótémában hivatkoznak a magyar hajléktalanokra, szegényekre, hogy “inkább először a mieinken segítsünk, bezzeg velük nem törődik senki”, azok egy éve, amikor a “nemzetközi feszültség” nem ért el még Magyarországra, akkor “büdös, koszos hajléktalanoztak”, azon dühöngtek, hogy miért szarják össze a padot, miért kell rájuk költeni, és mi az, hogy egyes családok segélyt kapnak, neki bezzeg napi 10 órát dolgozni kell.
    Egyébként miért kell a hajléktalannak kauciót fizetnie? És miből fizesse?

    • A főbérlők mindenkitől szoktak kauciót kérni, egyszerűen mert nem ismerik az illetőt, nem tudják, nem lép-e le az utolsó havi lakbérrel, ha eltör valamit, van-e benne annyi gerinc, hogy beismerje és kérés nélkül kifizesse/újat vegyen, stb. Nem számít, hogy az illető hajléktalan-e vagy diák vagy közhivatalnok vagy bármi, ismeretlenek között ritkán van meg a bizalom és ha az ember megelőlegezi, gyakran előfordul, hogy ráfázik. Sajnos.

      • Bocsánat, siettem, szóval még azt akartam hozzátenni, hogy valószínűleg ilyesmi lehet egy szállón is; szükség lenne egy alapítványra vagy ilyesmire, amelyik kifizetné esetleg, hiszen elvileg az a pénz úgyis “visszajár”. Nem tudom, már nincs ilyen? Én azt gondoltam.

      • Én úgy értettem a posztból, hogy a hajléktalanszállón kérnek kauciót, amin megdöbbentem. A hajléktalan szállók elvileg állami intézmények, vagy annak kéne lenniük. Azt értem, hogy a berendezésre vigyázni kell, de annak van más kerete is, egyébként bizonyos viselkedési formákat nem fogadnak el, részegen nem mehet oda a hajléktalan, stb., tehát eleve szelektálnak.
        A főbérlő nem csak a lakás állapota miatt kér kauciót, hanem mert neki ez biznisz, és ha lelép a bérlő, akkor legalább ne bukjon rajta annyit.

  14. “és nem és nem értem, mások miért nem üvöltenek” – én üvöltök, sokat, szó szerint, főleg otthon, egyedül, még a falat is verem. Félek néha, hogy a szomszédok kihívják a mentőket, és akkor megyek a zártosztályra.
    Én nem vagyok normális. De ebben sajnos semmi nagyszerű nincsen.

  15. “Nem azért esel el egy lehetőségtől most, mert valami jobbat tartogat számodra az élet. Erről is írok majd.” Várom, hogy írj erről. Idegesít, ahogy a környezetem -nagyon nagy jóindulattal egyébként- ezt reméli, vagy mondják is. Mintha zavarna mindenkit , hogy nem vagyok boldog , pedig nem mondom.Nem értem, miért próbálják elhitetni, hogy milyen jó lesz majd nekem, majd a perben jól igazat ad a bíróság, meg hát itt vannak neked a gyerekek,és majd kereshetsz ám magadnak valakit ha felnőttek , a Mari is 9 gyerekkel ment férjhez másodszor és szült még hármat, és milyen boldog! Fel sem merül, hogy nem erre vágyom, mert ez a normális szerintük. Lássam meg a jó dolgokat ! Én pedig nem tekintem jutalomnak , hogy pl. az ex már nem zaklat , akkor se, ha más ennek is örülne, mert én nem örülök, ez a semmi.

    • Pedig ez egy ilyen “ezoterikus tanítás”. Bennem mondjuk tartja kicsit a reményt, hogy egyszer majd jobb lesz. És ha nem, akkor mi van? Vannak, akik vesztes oldalra születtek és sosem lesz jobb? Igen, tudom, tenni kell érte. De ha valaki tesz, és akkor se megy? Nem igaz, hogy mindenki győztesnek született. Többen születtek vesztesnek, legalábbis a világot elnézve. Nincs ezzel persze gond a győztesek oldaláról nézve, de a vesztesek fogják majd meg újra és újra a fegyvert. Mert lassan már nincs mit veszteniük. És akkor jön a közönséges irigység: dögöljön meg a másik! És a mozgalmak, akik majd megideológizálják, hogy miért a másik tehet arról, hogy nekem szar. Láttunk már ilyet a történelem során.

      • Valószínűleg lesz jobb. Lehet jobb is.

        De attól a konkrét lehetőségtől nem _azért_ estél el, mert valami jobb jön. Nem biztos, hogy van ilyen nagy összefüggés, sem az, hogy az életed végül remek lesz. Még a kalkulálható dolgok körében sem lehet biztosan várni semmit, van, amikor beüt a mennykő (pl. a hitelválság pár éve, vagy ki hitte volna, hogy ide vezet az arab tavasz és a nyugat felelőtlensége idáig vezet, és a huszonegyedik század második évtizedének közepén a népvándorlás lesz a globális probléma?).

        Lehet, hogy az a lehetődég valami bagatell hülyeség miatt nem jött össze, és lehet, hogy a következő, ami jön, és aminek semmilyen összefüggése nincs az előzővel, szarabb lesz. Aztán meg valahogy mégis abból is kihozod a jót. Mindenféle lehet. Fordulatok is vannak. De biztosnak lenni valamiben, amiben ennyi a változó, öncsalás.

        A fiam mondta, hogy nemrég meghalt egy biciklis itt a környéken. Erre én: az azt jelenti, hogy most itt egy darabig nem fog másik meghalni. Erre ő, és imádom, hogy ezt valószínűségszámításilag is érti, nem csak érvelési hibaként: ez a szerencsejátékosok tévedése, tehát ha hatost dobtam, vagy lottó hármasom volt, akkor egy darabig nem lesz. Pedig minden egyes helyzetben ugyanakkora az esély, és csak az összes dobásból/lottószelvényből rajzolódik ki a nagy eloszlás.

        Mondjuk az emberi élet alakulása így nem matematika, én például tudom, hogy szar stratégiáim vittek ugyanafelé a kudarc felé, nem nekem való dolgokat csináltam, és nem voltak nyíltak, egyenesek és jó fejek azok, akiken a sorsom múlott, miközben én ezt alapértelmezettként vártam el tőlük (magamból kiindulva). És hogy engem a hajlamom a nagy szabadság, írás, intenzív flow és természetközeliség felé vitt. Meg én is kábítom olyanokkal magam, hogy nem lehet bajom, én már annyit szenvedtem, és János szervezi le nekem a permanens boldogságaimat az öreggel. Ez vigasztaló.

        Úgyhogy vannak nagy összefüggések, mégis, de arra nem alkalmasak, hogy prognózisként vagy vigaszként használjuk őket. Talán nem vagyunk annyira bölcsek, hogy meglássuk a saját életünk nagy összefüggéseit, ott vakfolt van, és facebookidézetekből mégsem lehet érvényes filozófiát összerakni.

        • OFF
          ” ki hitte volna, hogy ide vezet az arab tavasz ” (vagy, teszem hozzá, a Majdan és és…)

          Nagyon sokan pontosan látták előre, csak ebben a zűrzavarban pont azokat intette le minden lelkes rajongó, akik értenek hozzá. Sajnos ez jelenleg is így van, rengeteg a jóakaratú ember, aki többet árt, mint használ.
          Bocs, nem akarom félrevinni.

          • Várható volt, hogy határzár lesz és menekültözön, humanitárius tragédia? Úgy voltak vele, hogy annyi, amennyi, már idejöttek, multikulti, minden. De hogy ennyi háború és ilyen instabilitás? Biztos mondtak ilyet néhányan amúgy, sok verzió volt, de szerintem nem ez volt az erős hang. Vagy én olvastam nagyon mást.

          • Azt, hogy Szíriában ilyen véres polgárháború lesz, ennyire bonyolult szerkezettel, azt nem hiszem, hogy sokan látták előre. Mint ahogy a ’90-es évekbeli balkáni háborúnál sem lehetett biztosan előre látni, hogy szétesik a Jugoszlávia, és az ott lakók elkezdik keresztbe-kasul gyilkolni egymást. Az ISIS-t sem lehetett ennyire előre látni, az, hogy alakulnak terrorszervezetek, logikus, de hogy ilyen infrastruktúrát tud maga köré szervezni ilyen gyorsan, az meglepő volt. (Ebben vastagon benne van Amerika is, akik 10 éven keresztül “rendet raktak” Irakban, importálták sikeresen a demokráciát, aztán hazamentek). Az “arab tavasz” Tunéziában kezdődött, és gyakolratilag azaz egyetlen ország, ahol sikeres is volt, bár ott is van sajnos terrorizmus, de ott megtörtént a demokratikus átmenet, használható kormánnyal. Azt nem tudom, hogy miért most, 2015-ben érkezett meg egyszerre ez a nagy tömeg, nem is értem, az összeesküvés elméletekbe nem akarok belemenni. Afganisztánban is több, mint 10 éve van háború, onnan is jönnek, fél Ázsiát végigutazzák. Amikor ennyire bonyolult, többismeretlenes helyzet áll elő, nyilván mindig vannak olyanok, akiknek később igazuk lesz, “ők megmondták”, de hogy ők lennének az okosak, szakértők, a többiek meg a naív rajongók, azt kétlem.
            Nekem komoly félelmeim vannak a jövőre nézve, de próbálok küzdeni ellene, mert rányomja a bélyegét a hétköznapjaimra. És vot már olyan helyzet a világban, amikor sokan azt hitték, hogy most aztán itt a világvége, és mégsem volt (a kubai válságból sem lett atomháború).

            • Cassandrának pont az volta az átka, hogy nem hallgatják meg. Egy férfiasságában sértett és hatalmával visszaélő isten büntette meg ezzel.
              De mi van, ha hallgatunk rá? Most akkor készüljünk a háborúra, kezdjünk el gettokat körülzárni? A kapu már rég nyitva van,a faló gördül be magától. Az a kérdés, hogy felgyújtsuk-e? Te megtennéd? Ha megtesszük, nem pont az ellen az értékek ellen vétünk leginkább, amit védelmezni szeretnénk (nyugati demokrácia, humánum)?
              Csak kérdezem, a választ én sem tudom.

          • Hát épp ez a szörnyű, hogy saját farkába harap a róka; gyakorlatilag, ha úgy is lesz, tényleg nem tehetünk semmit – legalábbis megelőzésképpen, hisz nem jelenthetjük ki, hogy te és te terrorista vagy, és fegyveres támadást fogsz kezdeni. Csak ha tényleg elkezdi. És akkor már késő. Csak remélhetjük, hogy nem ez lesz. De az már tényleg abszurd, hogy pusztán a tömeges megjelenéssel minden szabály, előírás, ellenőrzés borul és semmivé lesz.
            Bocs, nagyon nem tartozik a poszthoz.

            • ” pusztán a tömeges megjelenéssel minden szabály, előírás, ellenőrzés borul és semmivé lesz.”
              Valószínűleg nem voltak megfelelőek ezek a szabályok. Vagy nem voltak tömeges megjelenésre adaptálva.

            • “Valószínűleg nem voltak megfelelőek ezek a szabályok. Vagy nem voltak tömeges megjelenésre adaptálva.”
              Szerintem se, de ez nem csak múlt időben igaz.
              Még most volt egyeztetés EU-s szinten, pedig már nyár óta látható volt, hogy ez lesz, és még mindig nincs vége.
              A terrorveszély szerintem nem kérdés szerintem, valós a félelem, az is tény, hogy ennyi ember nem maradhat itt.
              Én várom most, hogy mi lesz, mit lép Európa, hogy oldja meg a helyzetet.
              Magyarországon is érdekes lesz, hogy hogy változtatja meg a kérdés a belpolitikát.
              Más országokban is persze, erősödni fog a jobboldal.
              Illetve nem jó szó az “érdekes”, mert az inkább olyasmire vonatkozik, ami semleges téma, de nem tudok jobb szót most.
              Meglátjuk!
              Nem közömbösségből írom, nem vagyok közömbös, nem is veszem félvállról.
              Amikor azt mondom, hogy “kíváncsi vagyok, hogy oldja ezt meg Európa” az se a rosszindulatú, kukkoló kíváncsiság, csak erre se tudok jobb szót.

  16. Nekem szinte minden nap le kell gyűrni a kényszert, hogy a többiek után menjek, hogy a normálisék közé akarjak tartozni. Nekem sem volt egyszerű a gyerek- és tinédzserkorom; nagyon kövér lány voltam, két mozgássérült szülővel, akik közül anyám szó szerint a sírba kergette apámat a folyamatos veszekedésekkel. A mai napig le kell gyűrnöm a késztetést, hogy irigykedjek mások “tökéletes” életére (miközben most már nekem is megvan mindenem, amire vágytam, amire szükségem volt, csak nem _úgy_), hogy ne keltsenek bennem mások vágyat azzal, hogy arról kérdezgetnek, mikor jegyez már el a barátom, mikor veszünk már saját lakást, stb. Baromi nehéz ezeket a késztetéseket legyűrni, és racionálisan érvelni saját magamnak arról, hogy miért baromság az, amit magamra akarok kényszeríteni. Talán azért van ez, mert már belefáradtam a küzdésbe, végre azt akarom, hogy minden rendben legyen. De akkor minek élnék, ha nem lenne miért küzdeni?

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s