fény a méhben

A blogomon 2014 februárjában jelent meg a gyermektelenség témája, és ez forradalminak bizonyult. A poszt virálisan elterjedt, termékeny vitát, gondolatokat indított el, és sokakat megvigasztalt, hogy lám, ők nem ufók, amiért nem lett vagy nem lehetett gyerekük. A gyermektelen című posztot én magam nem tudtam volna megírni, mert mélyen meghasonlottam volna attól, hogy a magam legmélyebben megélt döntése, női alkata, életöröme ellen érvelek. Azonban közösségben gondolkodó, másokra is gondoló, intellektuális lény vagyok, a magam horizontján túli látókörrel, így született meg egy vendégposzt (amelynek szerzője már nincs itt).

A poszt arról szólt, hogy nem kötelező gyakorlat gyereket vállalni, az anyaság nem feltétlenül része a női sorsnak, és szabad a döntés. Rengeteg a rossz tapasztalat: ne váljon anyává se véletlenségből, se nyomasztásra senki.

Nagyon helyes. De rögtön egy kicsit árnyalatlan vagy-vaggyá vált: szülés-szívás-többségi igazodás vs. nemszülés-önazonosság-kisebbségi bátorság. Amúgy is figyelem, ahogy mindent kétfelé, két pólusúvá éleznek a közbeszédben. Pedig többnyire nem két, egymást kizáró lehetőség van, hanem skála. Vagy nem is skála (számegyenes), hanem sík, merőleges vonalak. Vagy tér. Gömb!

Gömb vagyok, életet hordozó, és a nőiségem, sőt, talán egész emberségem kapcsán ez a legfontosabb. Hiába bólogatnak erre a kereszténydemokraták: ha a fiamra nézek (ezúttal a kicsire), engem nem rettent el Semjén Zsolt se. Úristen, ha ő nem lenne. Ha engedtem vona a “ne szülj, mert azzal a mi anyagi érdekeinket veszélyezteted” nyomásnak!…

Vagyunk sokan nők, akikben elemi az életöröm, az élet továbbadásának vágya, akik örömmel figyeljük a felnövekvőt, minden nehézség, rossz hangulat, megfosztottság ellenére. Nem azért, mert engedtünk a társadalmi nyomásnak. Ez nem utólagos önigazolás, és főleg nem csokos helyezkedés, engedelmes princípiumbetöltés. Továbbá, semmiképpen nem fundamentalizmus, konzervatív maszlag.

Ez a legmélyebb, teremtő nőiségünk.

Amikor ezt nevezik tudatlannak, kritikátlanságnak, akkor meg vagyok döbbenve. Amikor mint többségi álláspontot elnyomónak vagy hazugnak titulálják (nem merem magamnak se bevallani! félek a tabutól! eszményítem az anyaságot!), a szülést ellésnek… hát mit mondjak akkor?

Amikor elvitatják, hogy a gyerekvállalásom, nagycsaládos létem saját, valódi, tiszteletben tartandó döntés (egyébként kételytelen is), akkor pedig dühös leszek.

Eddig pont a választás szabadságáról beszéltünk, nem? És akkor a gyerek tilos, vagy gyanús? Meg kell bánni utólag, és ha nem bánom, akkor nyomtok, hajtotok? Nos, van, aki ezt beszopja. Én ezredszer is lemegyek hídba, mert örömet szerez, és mert képes vagyok rá, a szerelmem pedig lefotózza, és nem bánom, ha kiröhögnek azok, akik nem képesek rá. Én a gyerekeimet nem bánom meg soha.

Addig írogatják a szúrós, karcos, cinikus szövegeiket, egyébként anyák is, amíg mindenki olyan lélektelenné nem válik – miközben itt kerek, édes és meleg minden (mégis, annak ellenére…).

Soha egy perc kételyem nem volt. Nem tudott fontosabb lenni pasi, jólét, karrier, az ítéletek, szankciók, mint a bennem fellángoló Élet. Aki engem bántott, minősített azért, mert megszültem Julit, az mindig nyomorultabb volt nálam.

Élő, már megszületett lényeket vontok kétségbe, arról értekeztek, hogy mennyire megbántátok őket, vagy hogy mi nem jár az anyjuknak? Két példa, mindketten a nyilvánosság előtt írták, amit írtak, sok-sok nőnek:

Szentesi Éva igazságtalannak tartja, hogy az anyák és az idősebb nők több szabadságot kapnak, mint ő.

…azt is megtudtam (idén), hogy nekem jó pár nappal kevesebb szabadság jár hivatalosan… csak azért, mert nincs gyerekem, és még fiatal is vagyok. Bazmeg! Hát, szerintem ez kurvára igazságtalan. De hát mit lehet várni ettől a gyermekteleneket megbélyegző társadalomtól, ahol az a nő az Istenkirály, aki otthon van, szül és kussol.

https://wmn.hu/ugy/46792-szentesi-eva-nemanya

Annyira rosszul él! Igazi balos, nőileg szolidáris felvetés ez. És ő, ugye, nem egyfős blog. Ez a mondat átment a szerkesztésen. Vajon hogyan lehet egy felnőtt nő ennyire önreflexió híján? Hogy talál haza? Nem kéne ilyen kínos mondatok leírása, az anyák sértegetése és a díváskodás helyett a kényszerű gyerektelenség mély traumáját egy pszichológussal bogoznia – és így segítenie sorstársainak?

A csúcsa ennek Gumiszoba: jópofa, harsány, provokatív módon tolta két évig, hogy nem szülünk, micsoda bátor akció (sima baszatlanság vagy klimax is jöhet!); ha szültünk is, megbántuk, mert mekkora önmegvalósítók lehetnénk gyerektelenül. Majd megtörtént a tragédia (meghalt a legidősebb fia), és azt nézte, én mit szólok erre, no erre már…, ez az adu! én erre sem ismerem el őt? Azt kalkulálta kettő nap múlva, hogy ezzel – mint őt fontossá avató drámával – hol lehet turnézni, és kiírta a netre, hogy nagyon fáj, de ez nem változtat semmin: ha újrakezdhetné, akkor sem szülne. Persze nem szól rá senki, van elég baja.

Ilyenkor nézel üveges szemmel magad elé. Ti nem félitek az istent?

Egy harmadik nő, aki nem közszereplő, ma nyilvánosan tudatos döntésnek állítja be, hogy nem szült. Lám, micsoda függetlenség, jólét, karrier lett belőle! Hogy miféle trauma és hiány a valódi ok, és mennyire nem volt ez döntés, azt pár éve írta le nekem egy őszinte, hosszú éjszakáján.

A vendégposzt óta figyelem a gyermektelenségnek a netes megnyilvánulásait, azt a szomorú folyamatot, ahogy a dühös utánzók agyrémmé tették ezt, és a saját szülői felelősségüket tagadják a jól hangzó érvekkel, pláne az ökológiai szöveggel. Angol tartalmakat, identitássá, politikává emelt álláspontokat is olvasok. Pont mint a transztéma meg a body positivity: eleinte azt gondoltuk, de jó, végre, van ilyen is! Aztán eszméltünk rá, hogy a nők életét rontó, agresszív visszaélések vannak itt.

Én nem szoktam az abortuszt női szabadságjogként emlegetni, noha az, de nekem nem megy: az agyam tudja, a méhem tiltakozik. Csak egyszer írtam (eredetileg nem is ide) a tényekről: korai búcsú. Tömören fogalmazva: én inkább öngyilkos lennék, mint hogy abortuszra menjek, és volt, hogy éles volt a kérdés, tehát nem azért mondom, mert én megúsztam. Ha pedig az a gyerek nem lobbanásból van, hanem igazi, erős szerelemből, akkor kételyem sincsen. Ki szülessen meg, ha ő sem? Ki védje meg a mindenségben, ha én sem?

Igen, egyedül is vállalom, ez nem függ az apától, aki ebben az esetben de facto nem is apa, mert apa csak az, aki vállalja. Berlini nő vagyok*, hatalmas, teremtő energiával. Csak a lényeggel foglalkozom, és a lényeg az élet. A látszat, a kifele mutatott rendezettség nem érdekel. Nem arról beszélek most, hogy valami külső norma, checklist, figyelő tekintet szemében jó anya vagyok-e, és ezt a tekintetet súlyosan kártékonynak is tartom. Az anyaság eredménykötelemmel jár – ez a szép szó a jogban azt jelenti, hogy egy folyamat csak akkor okés, ha a kimenet okés. És hát okés. Erre mondják, hogy mázlim van, mert a gyávák imádják mindig elvitatni a tetteket, a melót, a bátorságot. Persze biztos van mázlim is. De hogy itt hazugság, elhallgatás, normatív szerepmegfelelés, mélyben romboló feszkó nincsen, és hogy ezért én küzdöttem meg keményen, az biztos.

Nem akarok jól, jobban, szabadabban élni azon az áron, hogy nincs gyerekem vagy kevesebb van. És nem alkuszom meg valami fiszfasz apapótlékkal özvegyen sem azért, hogy könnyebb legyen az életem.

Aki belém szeretett 2001 óta, az a gyerekeimmel együtt szeretett meg. Nem érzem, hogy a gyerekeim akadályok lennének abban, hogy kiteljesedjem, magamra legyen időm, jó életminőségem legyen. Mondjuk, ahogy említettem, nem is hozom a klasszik kertvárosi anyukát: nem bírnám és fölösleges is.

Ja, és (ezt gyakran firtatják): soha nem kaptam egy fillér tartásdíjat sem, nem élem fel a gyerekeim vagyonát, továbbá semmit nem kapok, amit ne kapna bármelyik hasonló helyzetű szülő.

Nemhogy nem akadály a gyerek, hanem folyamatos inspiráció. Nevetőssé és energikus, jó emberré tesznek, megóvnak, hogy vigyázzak az egészségemre és a kedélyemre. Végső soron értük nevetek, szeretek, sportolok. Általuk árnyaltabb személyiséggé váltam, nem vesztítettem el az énemet.

Felnőttem, mert kénytelen voltam az énemet, integritásomat, a gyerekem érdekeit megvédeni. Például amikor elmenekültem a bántalmazómtól, aki mellett – minő paradoxon! – gyerek nélkül simán ottragadtam volna, de hogy engem egy gyerekkel együtt bezár, és amikor mégis nyílik az ajtó, a sarkamban szemétségeket sziszegve jön utánam, hogy el ne szökjek, az világossá tette, hogy így nem élhetek. Vagy később Jánossal, akivel megismertem, milyen az, amikor valóban az élet a tét, és a szerelmet is vele ismertem meg. Neki egy súlyosan önsorsrontó, játszmázó, élőhalott feleség meg a szerelem és az élet között kellett döntenie, és jól döntött. Élete utolsó öt évében olyan boldog lett, mint soha az előtt. Megfizette Julinak, ennek a darabka égboltnak az árát, aztán gyerekkel a hátán járt szakmai rendezvényekre, és tűrte ezért a megvetést a misére járó, házasságba ragadt, összevissza kefélgető, párhuzamos-sunyi családokban élő kollégáktól.

Aztán, megvédtem az integritásomat a gyerekorvos anyámmal harcolva, hogy nem, nem tápszer, hanem szoptatás, akkor is.

Vagy amikor, ó, a bántalmazó apám belengette, hogy feljelent engem, amiért a hátamon hordozom a gyerekemet. Micsoda esélyek ezek a felnövésre, pont egy diszfunkcionális, romboló családban!

Erős lettem, és utólag is örülök, hogy nem alkudtam meg egy pillanatra sem: magamért nem ment, magamat engedtem bántani, engedelmes áldozat voltam, de a gyerekem, az igazi tét éleslátóvá tett.

Ma már nem vagyok e romboló viszonyok foglya, de ma is jobban tudok a gyerekeim által élni, felkelni, dolgozni, józannak maradni, és egy percig nem érzem, hogy miattuk rosszabbul élek.

Egy kérdés a hátulsó sorból, a virágos ruhás asszonytól. Igen, szülnék most, bő negyvenesként is, ha úgy alakulna. Igen, biztos vagyok benne, hogy a gyerek bennem fény, hogy a fény továbbadható, hogy nem vagyok a körülmények áldozata, hogy a tehetség, az életöröm, az egészség sokszorozza önmagát. Hogy a testem alkalmas rá, a testem az életet akarja, mert találkoztam a csodálatos bölcsességével többször is, és ezt a tudást és női létbeli bizonyosságot kívánom a lányomnak is. Szép terhesség után könnyű, hüvelyi szüléssel jön a világra egy új energiabomba, aki a világ nívóját, ha mondhatom így, felfele húzza. Hogy, ha úgy alakulna, tudnék nagy pocakkal is írni, ugyanúgy megállnék a lábamon, azt pedig pont nektek köszönhetem.

És ez nem vita senkivel. Hiszen ő úgy. Kicsit sajnálom, hogy ő úgy, meg rossz látni, ahogy olyan hevesen magyarázza, és kell neki az elnyomottság tudata, mert máshogy nem jön ki a matek. De legyen világos az olvasóknak, hogy én ezzel hogy vagyok, mert túl sokat hallgattam, hogy ne bántsam őket. És hogy mitől ilyenek az én elhanyagolt gyerekeim.

Anyává, szülővé válni, a felelősséget nem megúszni akarni fejlődési fok, amit ki lehet ugyan hagyni, vagy néha kényszerűen ki kell hagyni, de az egy hiány és egy másik fajta élet.

Nem tudom, lehetek-e így feminista: ezt tudom, vallom és élem. Ugyanaz a helyzet, mint amikor a “testszégyenítő” (edző, ebben örömét lelő, irigyeit kinevető) blogger a kritika tárgya. Felelős vagy az életedért, kiabálja ez a blogger, pedig nem is neked, és te, a tévé előtt, a béna tetoválásaiddal, a csokizabálásaiddal, puhán, magadat vékonynak és jó alakúnak gondolva nagyon meg vagy sértődve. Ha ez testszégyenítés és ekként nem feminista, mert, ööö, hogy is van, az anorexiás modellek nyomasztó uralma, továbbá nem a test a lényeg, meg az edzés ugyanolyan függőség, meg ugye sok oka lehet a kövérségnek, és jól meg is magyarázzuk (lipoedema! ez a legújabb), és minden test szép, és nem erény és nem érdem sportolni, azaz magunkért felelősséget vállalni (hogy mi van?), blabla, akkor én, köszönöm, nem vagyok feminista. Mert ez olyan szinten mellébeszélés és az elismerésnek az éretlen, érdemtelen, lusta kikövetelése, hogy a pofám leszakad. És mert ennél én tudok jobbat, nehéz helyzetből is. Akkor én, tisztelettel, mint nem-feminista szervezem tovább az edzéseket, nők örömére, függetlenedésére, és a lusta önigazoló nyafogók maradjanak maguknak.

Ez a döbbenetes értékrend-borulás, érdemtelenség és annak feminista köntösbe öltöztetése még élesebben merül fel az anyaság kapcsán.

Bennem erősebb az az életet, a teremtés rendjét tisztelő, belém nevelt alapállás (sose szavakkal, szólamokkal, hanem a legmélyebb gyerekkori tapasztalataim révén), mint a feminizmus, ami későbbi, megértésen, intellektuális választáson alapul, és szomorú, aktuális reakció az egyenlőtlenségre. Az életvágy, a női teremtőerő előbb volt, mint az egyenlőtlenség.

Szomorú, hogy itt és ma ennyi trauma, rossz élmény, csapdahelyzet, kihasználás és megfosztottság tapad a gyerekvállaláshoz. Azonban erre nem az a válasz, hogy akkor beintünk, és jól nem szülünk, meg zsarolásból nem szülünk. Különösen az nem lehet erre válasz, hogy úgy teszünk, mintha ez tudatos döntés volna, majd trasheljük azokat, akik szültek, és éljük fel azt öregen, amit az ő gyerekeik termelnek, meg ápoltatjuk magunkat azzal a munkaerővel, amelyet mások szültek. Miközben nektek, akik így harsánykodtok, az igazi okotok a szexuális defektjeitek, a gyávaságotok, a halogatásotok, a betegségeitek, a partneretek önzése, életkora, terméketlensége vagy már meglevő túl sok gyereke, a párkapcsolataitok kudarca és alkalmatlansága, és az, hogy azzal a sodró, transzcendens nőiséggel nem találkoztatok: hogy fény van benned, élet van és lehet benned.

A társadalmi megoldás nem az, ha nem szülünk, hanem az, ha mi, akiknek van döntési és világot alakító lehetőségünk, humánusabbá és nőközpontúvá tesszük a gyerekvállalást, a szülést, ha ezt kiköveteljük a kiszolgáltatottabb nőknek is, és fénylő példákká válunk, hogy érdemes és lehet örömmel, egymást segítve megélni ezt. Ha lehántjuk az anyákat illető előítéleteket, ha nem írunk a wmn.hu-n durván érzéketlen jópofaságokat. Ha az egyéni az erőforrásainkat átcsoportosítjuk, felnövünk, kiállunk a magunk és a gyerekeink érdekeiért, nem a pasikra és nem is “a társadalomra” mutogatunk, és nem is hagyatkozunk rájuk passzívan.

És lehetőleg ne áltassa magát senki, aki szült ugyan, de nem tud felelős és elégedett anya lenni, hogy gyerek nélkül de bezzeg egy Marie Curie vagy Virginia Woolf lenne, mert nem. Csak kevésbé lennél motivált, hogy jó életed legyen, miközben nyilván könnyebb és téttelen életed lenne. Aljasság így vádolni a megszülteket.

Ölelés minden egyedülálló anyának. Hódolat mindenkinek, aki bátor, aki nehéz helyzetben is vállalta, és nem tagadta meg őket soha. És szégyellje magát, aki anyák és anyaság ellen uszít, és miközben a magáét megbánta, a másokét elemzi, vagy kotnyeles kárörömmel, bután ítél, pedig annyi az egész, hogy neki, sajnos, nem lehetett.

* A berlini nők, olvasom itt, míg a férjek elestek a háborúban vagy fogságban voltak, szültek, gyerekneveltek és a két kezükkel takarították el a szétbombázott várost meg a halottakat. Hegyet raktak a törmelékből, és a hegyen ma síelni lehet. (A filmet nézzétek meg.)

24 thoughts on “fény a méhben

  1. Ez egy nagyon-nagyon jó és szép poszt, minden érték benne van, amiben én is hiszek.
    Annyit tennék csak hozzá, hogy nekem közalkalmazottként gyerekenként van évente kettővel több szabadnapom, mint másnak. Ez gyakorlatilag nevetséges ahhoz képest, mennyivel többet melózom otthon pusztán azért, mert etetnem, ruháznom, taníttatnom, el kell tartanom két gyereket. A munkajog, mint olyan, társadalmi szerződés alapján jön létre. Aki nem látja, hogy egy társadalom életében a szülők mennyivel több felelősséget vállalnak, mennyivel többet dolgoznak, mennyivel több értéket teremtenek, ha tényleg jól csinálják, az szerintem egy nagyon butus, kis szűk látókörű, önző lény. Pont.

    Kedvelik 1 személy

    • …és az az évi plusz két nap, nem is az elméleti rekreációt van hivatott ellátni, hanem kb ennyi nevelés nélküli munkanap van az évben. Amikor a gyerek nem beteg, de felügyelet sincs munkaidőben. (Nem, nem ugyanaz mint amikor a kéményseprőt kell várni, vagy a kutyát állatorvoshoz kell vinni)

      Kedvelés

  2. Sokat jelent ez nekem. Én ugyanis rettegek, de egyre inkább körvonalazódni látom, hogy nem attól, amitől “kellene” (valójában nem kellene semmitől sem). (Egyre inkább a mindent eluraló félelemben látom elakadásaim okát.)

    “Erős lettem, és utólag is örülök, hogy nem alkudtam meg egy pillanatra sem: magamért nem ment, magamat engedtem bántani, engedelmes áldozat voltam, de a gyerekem, az igazi tét éleslátóvá tett.”

    Magamért nem megy, ezt én is felismertem nemrég. Irtó fontos.

    Nekem “fénylő példa” az a fajta anyaság, amit megismertem a blogger által, és rengeteget segít.

    ***

    (“Hogy talál haza?” – igen, pontosan. Borzasztó ostoba és primitív ezen sírni ráadásul egy ilyen oldalon, miközben az a plusz pár nap valójában szart sem ér, igencsak kevés, véleményem szerint. Sokan elfelejtik, hogy ők is voltak gyerekek, nekik is voltak szüleik, akik dolgoztak, nevelték, ellátták őt.)

    Kedvelés

      • Emlékszem, te is, köszönöm, hogy említed.

        (Én – úgy vélem – más miatt félek inkább, de biztosan tett rá egy lapáttal a “kampány” is. Félni attól, ami amúgy tök természetes… baromság.)

        Kedvelés

  3. Köszönöm a bejegyzést.
    Már ritkán írok ide személyeset, de most mégis. Öt éve ettől a blogtól lettem erős és bátor anya a meglepett-terhesből. Példát és erőt tudtam meríteni abból, hogy így is lehet, vállat rántva és igazi életbe illeszkedően is lehet gyereket nevelni. (Amikor pedig személyesen is találkoztunk: és milyen gyerekeket…!)

    Engem jobb emberré tett a gyerekvállalás, élesebben látszik hogy mi a fontos, mi nem az, kikristályosodik hogy nekem mi a jó élet, meglepően más mint amit magamról gondoltam.

    Kedvelik 4 ember

    • Neked nagyon köszönöm, hogy ezeket leírtad.

      “Élesebben látszik, hogy mi a fontos, mi nem az, kikristályosodik, hogy nekem mi a jó élet, meglepően más, mint amit magamról gondoltam.” Hú. (Van egy ilyen sejtésem nekem is… hogy meglepődnék.)

      Igen, “de még milyet!” ❤

      Jó volna mások tapasztalatáról is olvasni.

      Végül is nem az a bátorság, hogy nem félek, hanem, hogy félek, mégis… (Új felfedezés.)

      Kedvelés

      • Ha tapasztalat kell, akkor nekem van, bőven. Mint bárki másnak, akinek nem egyszerű sétagalopp.
        Kérdés sem volt, hogy legyen-e gyerekem, vagy se, az apa kérdése volt kétséges, mert volt jelzés arra, hogy nem vele kéne, de én mégis belevágtam. Sose bántam meg, a házasságot bántam meg, meg hogy nem léptem időben.

        Most élhetném világomat, ha nem lenne gyerekem, de van, hála Istennek. Mivel közös vagyon és vállalkozás nincs, a férjem csak a gyerekeket akarja elszedni tőlem. Ez részéről élet-halál kérdés, részemről meg már lassan csak az agyhalál kérdése. Olyan elképesztő energiákat köt le a gyerekekért folytatott küzdelem, a talicskával ügyvédhez hordott pénz, az idő és energia, amit közben erre vagyok kénytelen szánni, hogy amitől jó volt az élet az utolsó pár évben, mikor szingli anyaként léteztem, az most mind eltűnt. Olyan heroikus dolgokat csinálok, amiket gyerek nélkül soha nem tettem volna. Értük elmegyek mindig a falig, mindig le is fejelem, de nap mint nap újrakezdem, mert nincs olyan világ, még itt, Budapesten sem, hogy egy mentálisan nem ép ember nevelje a szép gyerekeimet, pusztán azért, mert van pénze sztárügyvédet fizetni. Bármi nyomorúság, ami mostanában ért, a gyerekek miatt volt, de nélkülük gyakorlatilag totál céltalan lenne az életem, mert azt már 10 éve nem érzem kihívásnak, hogy mások gyerekeit tanítom. Hihetetlen erőtartalékokat mozgat meg az, ha másokért küzdök, enélkül kényelmes és olyan életem lenne, ahol a saját képességeimet teljesítem ki. Így viszont minden szintet megugrottam már, amit emberileg lehetséges kitartásból, lelki erőből, türelemből, és az energiák visszafogásából, hogy ne vágjam orrba azokat, akikre nagyon ráférne. A gyerekeimen kívül más miatt nem tudom, hogy megtenném-e ezeket.
        És erőt is ad, hogy egészséges maradjak, mert nekik én vagyok az egyetlen, aki képes a felnőtt életre vezetni őket. Szerintem az anyaság az ember identitásához annyira mélyen kapcsolódik, hogy csak nagyon torz vagy traumatikus helyzetben lehet kitörölni belőle, de annak meg később van ára. (A Sophie választását a mai napig nem bírtam megnézni. Három percet láttam belőle, majd sírva kikapcsoltam.) Szerintem aki középosztálybeli, nem nyomorban él, egészséges gyereke van, és megbánta, nagyon-nagyon torz, lelki nyomorék ember. A mélyszegénységben és/vagy mentális betegségekkel, fogyatékkal élő, állandó ápolásra szoruló gyerekkel nem tudom, milyen együtt élni, de ezeken kívül szerintem nincs mentség arra, ha valaki rinyál.
        Egyszer egy beszélgető csoportba ültem be, ahol arról volt szó, hogyan dolgozzuk fel a gyászunkat, és az volt a feladat, hogy gondoljunk bele, hogyan állunk a saját halálunkhoz. Nekem semmi nem jött, és azt mondtam, hogy semmilyen kapcsolatom nincs a saját halálommal, mert van két gyerekem, akiket fel kell nevelnem, szóba se jöhet, hogy meghalok. Most.
        Minden bekövetkezett, amitől féltem, de az, hogy a gyerekeim egészségesek, szeretnek, minden nap én kívánok nekik szép álmokat, egyelőre tartja bennem a lelket.
        Van egy barátnőm, 12 évesen megfulladt a sportoló lánya, majd újraélesztették, nem lett utána soha egészséges. Most 24 éves, nem beszél, fekszik, hihetetlen merev izmokkal görcsben van egész nap, kerekesszékkel közlekedik, egész testtel és szemmel kommunikál. Született egy húga. Ez a nő ezt a két lányt úgy neveli egyedül, hogy az apák elhagyták, dolgozni nem tud, csak nagyon esetlegesen, de soha nem bánta meg, nem adja fel, fejlesztésre hordja a lányát, külföldre viszin évente izomlazító műtétekre, a másikat járatja lovagolni, tehetséggondozásra, és most költöztek kertes házba. Aki ilyet lát a környezetében, szerintem el kell, hogy gondolkodjon, min érdemes rinyálni, min nem. Biztos senkit nem vigasztalt még meg soha, ha másnak nehezebb, de mikor én vele beszélek, pár napig a helyükön kezelem a dolgokat, sűrűbben adok hálát. Vagy ott van az az ismerősöm, aki vak, és mikor a gyereke kétéves volt, akkor maradt egyedül. Dolgozik, neveli. Most 11 éves a lánya. Döbbenet, hogy ilyen életek vannak, és közben meg valaki nem örül annak, hogy lyuk van a seggén, és szelel. (Ezt nagyanyám mondta mindig, és elnézést a litániárért, picit felhúztam most magam, így, reggel.)

        Kedvelik 2 ember

  4. Igen, pont azon gondolkodtam, hogy mennyire átbillent a közbeszéd. Odakerült a hangsúly, hogy gyerek(ek)kel mennyivel nehezebb és főleg a nőknek. Nagyon halkan szól mellette egy kis disszonáns hang, hogy gyermektelen nőként is jóval nehezebb lenne érvényesülnöd, mint egy hasonló kaliberű gyermektelen férfinak. Az egyenlőtlenség a férfi-nő szerepekben van, nem a gyerekekben. Az én kreativitásom, szervezettségem, testtudatosságom azóta nőtt meg mióta gyerekem van. Az első volt az áttörés, a nehéz, a második a diadalmenet, de mindegyik újabb és újabb lehetőségeket mutat meg és amikor az elkeseredettség és káosz közepén rájuk nézek, akkor jövök rá, hogy velük sokkal jobban bírok mindent, mintha nélkülük kellene.

    Kedvelik 6 ember

    • Az egyenlőtlenség nem a férfi-női szerepekben van, hanem mindenekelőtt a biológiában és fizikumban, aminek köze van a gyerekekhez. Jelesül a homo sapiens nősténye van a reprodukcióval 99%-ban leterhelve, és mindemellett ő a kisebb termetű, gyengébb izomzatú is. Ez a kettő együtt intézi a női sorsot olyanná, amilyen : a világ sok helyén bezárt, kiskorúsított rabszolgaivá. A gyermektelen nő pontosan azért van hátrányban a gyermektelen férfival szemben, mert neki méhe van, így potenciálisan ő az, aki szülhet, és ezzel ő lesz leterhelve a fizetett munka helyett. Azaz valójában a gyerek lehetősége miatt kerül hátrányba – és ez nem a szerep, ez biológia. Lehet rajta enyhíteni a szerepek más elosztásával, a társadalmi igazságossággal. De nincs rá akarat. Hiszen ha a nők merő szeretet-alapon ezt a gürcöt végigcsinálják, akkor majd marha lesz érte méltányos bért adni az, aki a végén lekaszálja az emberi erőforrást, az adózó, nyugdíjjárulékot fizető, kizsámányolható munkaerőt, a gazdaságban megbízható felvevőpiacot. Így lehetséges az, hogy még azt a nyamvadt 2 napot is elsajnálhatja valaki az anyáktól, ami azért már mindennek a teteje. Szerintem ahogy a férfiak megoldották a folyamatos bérezett munkájuk nyomán a nyugdíjjal biztosított öregkort 20-40 év csúszással, úgy a nőknek a gyereknevelés költségeit meg lehetne előlegezni, a 20-40 év múlva társadalmilag learatható haszna miatt. Ugyanaz, csak fordított a sorrend. Mert így ez szörnyen igazságtalan és hatalmas jövedelmi és lehetőségbeli szakadékot teremt a nemek között. Amit a férfiaknak nem érdekük megszüntetni, azaz ők is lökik ezt a szeretet – maszlagot ezerrel. Ami persze lehet igaz, de amikor egy csomó nő amiatt válik prostituálttá, hogy a rajta hagyott gyereket a meglépő apák ellenére fel tudja nevelni, és ez évszázadok óta rendszer-jelenség, hát kinyílik a bicska a zsebemben. Nincs ez jól így.

      Kedvelés

      • Én fel tudom, fel tudtam és fel is akarom. De aki erre (az anyaságomra, az “istenkirályságra” /kis i-vel írjuk/, a szabadnapra) be mer szólni, az rohadjon meg. Ha ő is anya, akkor duplán rohadjon meg, ha ráadásul nem túl gondos anya, netán bűnösen felelőtlen, hisztérikus, minden másba menekülő, és a nyilvánosság előtt az én anyaságomat elemzi, fúrja, hazudozik, kíván nekem rosszat, akkor én őt semmilyen tekintetben nem tudom sajnálni.

        Mindig én akartam gyereket. A döntési lehetőségem az, hogy nem fekszem le senkivel, nem fekszem le akárkivel, gondosan fogamzásgátlok.

        Kedvelés

      • én amúgy értem és megértem a neszülj-mozgalmat is. Mert ezeknek az elszállt pasiknak csak radikálisan lehet megmutatni, hogy mit végeznek el a nők valójában. Hogy az nekik mennyire szolgáltatja az alapokat. Minden gazdaság alapja az ember, anélkül hajukra kenhetnék az üzleteiket meg a befizetett nyugdíjjárulékaikat az urak. És az mégiscsak nonszensz, hogy minél inkább hozzájárul a mások jólétéhez egy nő társadalmi szinten, ő annál rosszabb helyzetbe kerül. A sokgyerekes anyáknak a legkevesebb a nyugdíjuk, mert végigmelózták ugyan az életüket, de ingyen. És abból ugye a levonható járulék is nulla. A férfiak jó esetben meg egy hajszálat keresztbe nem raknak fizetség nélkül. Könnyű így jó életre, aztán jó nyugdíjakra szert tenni. Az egész patriarchátus kiépített egy olyan rendszert, amibe a nő nyomja bele a melót ingyen, melynek értéke a férfiaknál jelenik meg. És ezt a többség nem veszi észre, ezért ingyenélőnek, kurvának meg mindennek elmondják az élet alapjait biztosító, többnyire nyomorgó nőket. Így hát nagyon gyorsan visszavonulót fújhatnának, ha a nők nem szülnének. Beomlana szépen minden. A háztartásokba visszaszorított nők nem tudják összefogottan az érdekeiket képviselni, amit pl. a férfiak megtettek a nyugdíjaiknál. Igen üdvös változást hozna a rendszerben, ha bevezetnék a feltétel nélküli alapjövedelmet, ami a gyerekeknek is járna !

        Kedvelés

      • Én is értem a neszülj mozgalmat, az anyaság összes álszentségét, kötelező, nyomasztó és felkent jellegét is ismerem és bírálom. Az agressziót és anyaellenességet, önzést, buta, jópofáskodó hadakozást nem értem. A megszületettek kétségbe vonása pedig gyerekbántalmazás.

        Kedvelik 1 személy

      • És én sose gondoltam mást. Döbbenetes látni ezt a sok felszínesen kiabáló, kiérlelt értékrend nélküli, ide-oda csapódó, bizonytalan nőt, akik tíz lájkért bármit eladnak magukból és bárkit be is mocskolnak (tényleg, Dalma, ahhoz mit szólsz?). Amit tudok, amit vallok, azt élem és amellett kitartok. Nincs pofám nem. Nem fújok visszavonulót, amikor nem csodálnak érte, vagy kudarcnak élem meg, vagy unom, vagy esetleg nem egy sikertörténet az a gyerek. Ez tisztességtelen és gyávaság. Ha nem nyerek, akkor sem borítom fel a táblát vagy titulálom a játékot értelmetlennek, hanem tisztelem a szabályait.

        Ha nagyon megerőltetem az agyam, hogy bármi hasznát lássam az akciójuknak, azt el tudom képzelni, hogy egy jóindulatú, okos nő, akinek amúgy sem lett gyereke, egy kicsit könnyebben éli meg, “szívás lett volna, nem lett volna jó”. De csak utólagos igazolásra alkalmas. A tudatlanokat, befolyásolhatókat félrevezeti, nem korrektül informál, és elrontja azok megélését is, akik küzdenek, de jól csinálják.

        Senkit nem érdekel a társadalom érdeke meg a nyomásgyakorlás, amikor a legnagyobb szerelemben van, amikor a méhe akar szülni, amikor széles mosollyal mégis megtartja (mert ez a lélekben dől el, nem a körülményekben. Olyan helyzeteket neveznek krízisnek jómódban élő, erős családi szövedékkel bíró, szerelemben élő nők, hogy csak nézek), vagy amikor először meglátja azt a mosolyt. A nők nagyon akarnak szülni, nem véletlenül és nem tudatlanságból, ez egészen máshol van, sokkal erősebb, univerzálisabb, mint a(z amúgy fontos) “beintés”. Ezt nem érteni, meg gyerek helyett díváskodásra vágyni érzéketlenség, lélektelenség. Én e kíméletlenségükért irtózom a fent említett három nőtől.

        És vádaskodnak a beintők, kellemetlenkednek azoknak, akik jobban bírják, vagy jobban sikerült a gyerekük vagy több lélekkel csinálják, pont ahogy a lustakövérek azt basztatják, aki edz, a tévébámulók meg lesznobozzák azt, aki válogatja mit enged az agyába, és így tovább.

        Kedvelés

  5. “azzal a sodró, transzcendens nőiséggel nem találkoztatok: hogy fény van benned, élet van és lehet benned.” Ez milyen szép. Én nagyon sajnálom ezt a részét, a nálam nagyobbnak a tapasztalatát, hogy ez nincs, nem lett. És amennyire irritált többgyerekes nők alkalmankénti rám csodálkozása az évek során, hogy jé, nem is vagy te rideg gyerekgyűlölő, szegényke, meg az ezoterikus szózatok beavatódásról, annyira szép és felemelő így, ahogy leírtad. Meg a tét is igaz, csak én a másik oldalát ismerem. Egyedül súlytalan a lét, és ez a könnyűség olykor nehéz. Semmi nem számít igazán, és csak magamnak vagyok fontos, annyira amennyire. Ezzel együtt egyenesnek, embernek maradni, nem pusztítóvá válni, az életkudarc elviselése az nehéz. Félek néha, hogy savanyú, elviselhetetlen, nevetséges leszek negyven felett.
    Az jutott még eszembe, hogy amikor elkezdtem kutatni, mások hogyan változtattak pl. a karrierjükön, ott is az látszott, hogy a nők sokszor a gyerekvállalással együtt/környékén lépik ezt meg. (És itt önálló, életképes vállalkozásokra gondolok, nem horgolószakkörre.) Talán egyszerre nyomás, felelősség és előrevivő erő. Hogy maga a fogantatás-kihordás-megszülés-táplálás egy kreatív ciklus, ami (ha békén van hagyva, és támogatva is), átszüremlik a nő életének más részeibe is. Valami ilyesmi. A hiányon nem tudom, miként lehet jól túl lenni, utat, helyet megtalálni, mégis építővé válni. Talán apránként.
    Ja, igen, nekem is jól esett olvasni itt nálad, hogy nem kell beledögleni az anyaságba, lehet élhetően, egyben maradva, erősen. Jó tudni akkor is, ha nekem kimarad. Köszönöm.

    Kedvelik 1 személy

    • Nekem egyszer azt mondta egy nagyon bölcs ember, hogy azokért kell felelősséget vállalni, akik ránk vannak bízva. És ha ez nem saját gyerek, hanem valaki más, aki családtag, rokon, vagy más (most halt meg a családban egy néni, egész életében óvónő volt, világi szerzetesként sose ment férjhez, de minden gyerekre vigyázott az utolsó lehelletéig, akire lehetett), akkor szerintem nincs súlytalanság. Látom egyedülálló barátaimon, hogy mennek önkénteskedni, hospice-házakban segítenek, ahol tudnak. Nem mondom, hogy mindenkinek ez az útja, de ha van valaki, aki ránk van bízva, az olyan emberi feladat, amit érdemes felvállalni. Szerintem.

      Kedvelik 2 ember

  6. ‘humánusabbá és nőközpontúvá tesszük a gyerekvállalást, a szülést, ha ezt kiköveteljük a kiszolgáltatottabb nőknek is, és fénylő példákká válunk, hogy érdemes és lehet örömmel, egymást segítve megélni ezt’
    Milyen bölcs az az afrikai mondás, hogy egy gyerek felneveléséhez egy falu kell… de szerencsések azok, ahol legalább egy nagymama/nagynéni van. És tök szomorú, hogy elsösorban és mindenekelött nöi rokonokra vagy barátnöre asszociálok. Nem hiszem, hogy akik megbánták, ott volt elegendö segítség meg támogatás, ezért nem tudok rajtuk szörnyülködni vagy ítélkezni fölöttük, mint ahogy afölött sem, aki az abortuszt választja.
    Kizsigerelve nehéz szeretni. Önzetlennek lenni, adni, amikor nincs miböl. Épp elég fájdalom meg lesújtó kudarc lehet, amikor ez tudatosul. És igen, tragédia, amikor ez az érzés dühbe csap át, ami aztán a gyerek ellen fordul.
    A ‘neszülj’ tényleg nem válasz. Nincs – ne is legyen – az az érv, ami meg tud állítani egy nöt, aki tényleg gyereket akar. De ha abból indulunk ki, hogy gyerek nem való mindenkinek, mert ugye nem – ugyan honnan tudja az egyszeri leâny, hogy neki való-e, amíg nem próbálta? Honnan tudja, milyen hatással lesz a párkapcsolatára, hogy az addig jófej, laza, egyenlöségpárti (na, itt most feltört az idealizmusom) partner milyen apa lesz? A jóanyasághoz szerintem kell a jó apa is és/vagy a fent említett falu…

    Kedvelés

    • Azért nem vennék egy kalap alá mindenkit. Sokan vannak, akik “megbánták”, és a gyerekvállalásban látják egész életük boldogtalanságának okát, ezzel próbálják takargatni saját félelmeiket, gyengeségüket, tehetetlenségüket. Rendkívül jó helyzetben lévő nők is, remek, bajok nélküli gyerekekkel sírnak “elbaszott” életükön (mármint az ő szemükben a gyerek baszta el az ő csodásnak ígérkező életüket). Képesek ezt a narratívát megtartani úgy, hogy ők maguk még viszonylag fiatalok, a gyerekek meg rég kirepültek. Továbbra sem kezdenek magukkal semmit.

      Ez döntés is: mit választok: sírok azon, ami nincs (vagy soha esély sem volt rá), vagy megnézem, mi mindenem van. Rengeteg múlik csak azon, hogyan döntök. (Tudom, spanyolviasz.)

      Saját tapasztalat is. Innen és onnan.
      Nem, ne varrjuk már a gyerek nyakába felnőtt emberek döntéseit, egész életútjának alakulását. Ez annyira gáz.
      (Én is csináltam.)

      Annyi pont, lehetőség van fordítani, máshogy dönteni, másképpen látni, gondolni dolgokra. Olyan sok lehetőség lenne a fény felé fordulni.

      Felnőtt emberek magukért felelnek. A leggyávább, legértéktelenebb dolog teljesen jó körülmények között is rinyálni feszt.
      Mindenfajta helyzetre gondolok itt, nem csak arra, ahol ott van a gyerek.

      Utálom, hogy rengeteg felnőtt ember azzal foglalkozik a legtöbbet, hogy hogyan tudná saját életének felelősségét másokra hárítani. Ha ez gyerekre tolódik, az különösen gyomorforgató.

      Elkanyarodtam.

      Nekem az anyám ilyen, és ez meg is határozta sokáig az önbecsülésemet, automatizmusaimat, döntéseimet.
      De én sem akarok mutogatni. Felnőtt vagyok, az én dolgom, hogy kihozzam a legtöbbet magamból.
      Rengeteget dolgoztam magamon mindenfajta segítség nélkül. A legtöbb ember számára nyitott a lehetőség arra, hogy előrefelé menjen, ne pedig hátra. Tespedni persze kényelmesebb, fejben is.
      Olyan is lesz az életminőség.

      Kedvelik 1 személy

      • Ó, én nem vitatom a fentieket. A gyerek – ahogy például a szar gyerekkor is – olyan tökéletes kifogás és ürügy oly sok mindenre. A boldogtalan gyerekesek egy része utód nélkül egyszerüen csak boldogtalan gyerektelen lenne. Arra gondoltam csupán, hogy egy tervezett és akart gyerek anyját is átbillentheti a túlterheltség, a támasz- és pénzhiány, a megváltozott párkapcsolat, valamint munkaeröpiaci esélyek a ‘szeretem a gyerekemet’ állapotból a ‘gyerekem az oka mindennek’ állapotba. Ez nem mentség persze, ugyanakkor nem is csupán az egyén tehet róla. Nagyszerü, hogyha akinek van választâsa, tesz róla. Nem mindenkinek van.

        Kedvelik 1 személy

  7. Olyan jó ez az írás, és a kommentek is! Kipirult arccal, túlcsorduló érzelmekkel olvaslak benneteket. Nagyon jó energiák vannak itt!
    Én a két gyerek között váltam rendszeresen blogolvasóvá. Biztos nem véletlen. Mindkét gyerek nagyon jól sikerült, de én a második felvonásban lettem igazán örömteli és laza. Talán ezért érzem úgy, hogy az elsőszülöttnek valahogy mindig tartozni fogok. Az a sok görcs, aggódás, a saját igényeim teljes háttérbe szorítása nem tett jót egyikünknek sem.
    Jól emlékszem, hogy nélkülök, mennyire alulmotivált voltam, és mennyire hagytam eluralkodni a szorongást. Minden nap hálás vagyok értük, és igyekszem elég jó anyjuk lenni.
    Látok jó példákat a gyerektelen teljes életre, és sosem tennék megjegyzést senkire.
    A szolidaritás hiánya aggasztó, védtelennek érzem magam az irigység, ítélkezés láttán.

    Kedvelés

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.