skála és mozaik

megint kiraktak a mandinerre

Ez még egy istenfene és rákcsapása, ez a leegyszerűsítő gondolkodás. Ha ebből ki tudnánk jönni!

Az ítéleteink, ez az első terület.

Ahogy úgy odavágják: valaki vagy fiatal, aki előtt még ott az élet, vagy neki már mindegy, és akkor a kutyának se kell.

Az ember még elhiszi. 🙂

Vagy kell a férfiaknak, mert “csinos”, vagy nem.

Liberális vagy konzervatív, kész, ez a kettő van.

A férj vagy bántalmazó, vagy “rendes” (és akkor aztán minden oké).

Megcsal, vagy hűséges, és ennyire lehet leegyszerűsíteni a házasság értékelését.

Jól keres, vagy nem.

A pop art egy lufi, bezzeg a reneszánsz festészet, az szép.

Szép a nő, vagy csúnya.

Lóg a melle, vagy nem.

Kicsi a melle vagy nagy.

Vagy boldog, vagy boldogtalan.

Vagy kövér, vagy rendben van.

Egy másik: Vagy túl sovány, vagy jó úgy.

Bináris oppozíció, dichotómia, vagy-vagy gondolkodás, fekete-fehér, hamis dilemma, sarkítás.

De jó lenne ezt meghaladni. Gyanús, hogy ezek a leegyszerűsítések arra szolgálnak, hogy ne kelljen annyit gondolkodni, saját verzióval előállni, igazán megérteni a helyzetet.

Megérteni végre, hogy nem két, egymást kizáró minőség van, hanem skála.

Közepes keresetek, például. Ha így osztod be, elég sok, ha úgy, akkor meg lehet sóhajtozni és nyavalyogni. Közepes méretű, és nem csak méret, hanem különböző formájú cicik. És akkor még a mellbimbó színéről nem is beszéltünk.

A pop art tök vicces, tegnap nyílt kiállítás a Ludwigban (Ludwig Goes Pop: The Eastern Side), csak egy kicsit közelebb kell menni hozzá, türelmesen értelmezni, utánaolvasni. Ami nekem fontos: a gyerekeim is élvezték, főleg a két installációt.

Képernyőfotó 2015-10-09 - 16.14.00

Passzív, néma férfiak is vannak, kivonulók, akiknek nincs egy hangos szavuk, vannak viszont fejlett hatalomnyerő mechanizmusaik, és attól a velük élő nő szenved. Pedig nem emelnek kezet, hazajárnak rendesen, és nincs veszekedés. Csendes szavakkal is lehet bántalmazni, meg némasággal is. Nincs értelme annak, hogy “de nem bántalmazó, mert nem üt”. “Csak lelki” bántalmazásnál a hatások és következmények nagyon hasonlóak egyébként, mint a fizikainál, sőt, láttam olyat, aki a pofonnal jobban jár, mert az felismerhető, megragadható, ott nincs kétely és önmarcangolás.

Vannak, akik alkatukhoz képest túl vékonyak vagy túl kövérek, és az alkatukhoz illő testüket kellene megtalálniuk ahelyett, hogy a sémákhoz viszonyítják magukat.

Vagy, vékonynak számítasz, mondják, hogy “te vékony vagy, minek sportolsz”, de te tudod, hogy akármilyen is vagy, mindig lehetsz jobb, egy kicsivel, nem az a kérdés, hogy “vékony vagy, igen vagy nem?”. És ez hajt. És kedved van akár még vékonyabbnak lenni, nem másra fogsz ebben hallgatni. Vagy még formásabbnak lenni. Vagy más célért: közérzetért, egészségért, tudatállapot-pihentetésért sportolni. Vagy azért, hogy megéld az erőt. Ezek meg magyarázzák, hogy neked nem kell, mert te vékony vagy. (Mindamellett, talán pont a sport miatt tudtál “vékony” maradni.)

Vagy, én mostanában megértettem az anorexiások hajtóerejét. Olyan idegen volt, olyan gyanús, hogy emberek erre képesek, és már látom azt is: nincs rájuk írva, de itt vannak köztünk. A túledzők, a nem evők, az önbüntetően diétázók. Ott élik meg a kontrollt: a testüket, az evésüket az uralmuk alatt tartják, és az nagyon jó érzés ám. Erősnek lenni, valamit kontrollálni tudni jó, főleg, ha mást meg annyira nem sikerül. Én is kontroll alatt tartom az evésemet, ami szélsőségesnek számít, én is élvezem azt, hogy képes vagyok erre, hosszú távon, a világ mindenféle hatásaival szemben. Ugyanakkor nem vagyok anorexiás, nem aggódom emiatt. Ez a kérdés egyszerűen eldönthető: nem vagyok kalóriadeficitben sem, nem rendelek alá ennek a kajadolognak mindent, élvezem az étkezéseimet, nem fogytam le szélsőséges mértékben, a testem pedig igazoltan egészséges. Már nem egyszerűsítem le ezt a témát, hogy anorexia rossz, nemanorexia jó. Az anorexia nem olyasmi, hogy micsoda őrültség, veszélyes, távozz tőlem, hanem egy mintázat, és e mintázatban van olyan, ami jó nekem, ami rám is jellemző, amit megértettem. Így már nem akkora rejtély.

Vagy, tulajdonképpen a jó kis guarana-ginzeng-béta-alanin-mate-koffein-B6 vitamin-arginin stb. edzés előtti koktélom egy drog, mit tagadjuk. Serkentőszer, mégpedig erős. Nagyon is érzem a hatását, extrém élessé teszi az agyam, segít fókuszálni, motiválttá tesz és mindent bíróvá, nem fáradnak el az izmaim, ellenben bedurrannak, energiaital a köbön, húsz komponensből. Természetesen felmerült bennem, miután megtapasztaltam a hatását, hogy okés-e ez (megint egy igen vagy nem kérdés).

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Nem vagyok függő. De nem is nyugtatom magam azzal, hogy “mások is tolnak ilyen pörgetőt, tehát nem lehet veszélyes”. Illetve, egy kicsit függő vagyok, olyanformán, mint mondjuk a hardcore kávézók (most néztem: illymben egy adagban 60 mg koffein van, ebben, ha a haladó adagot nézem, 260 fölötti), szóval szeretem ezt, jó nekem, segít túlmenni a határaimon minden alkalommal. Az a kérdés, hogy élek-e vele, vagy visszaélek. Az a kérdés, hogy képes vagyok-e nélküle is intenzíven edzeni (igen).

Ez egy legálisan beszerezhető táplálékkiegészítő, ami nekem segít. Annyi van, hogy ne adagoljuk túl. Egyébként kevés adat van a káros hatásairól, amivel nem azt mondom, hogy nincsenek, csak azt, hogy nem találtam ilyeneket. Ebből az következik, hogy ebben is magamra kell támaszkodnom, felelősséget vállalnom, magamat megfigyelnem: jó ez nekem? mennyire, hogyan? ha nem jó, mit csinálok? hol a határ?

Szépen, egyesével. Nincs kész válasz, nem jó vagy rossz. Kezdőknek és csodaváróknak nem való.

Vannak, akiknek jobb napokon nem lóg a mellük, máskor igen. Vagy: kicsit lóg csak, és tulajdonképpen szép úgy is.

Vagy, van ez a mondat:

Etelkának lóg a melle (úgy értve, hogy jaj, az baj. Ítélettel, és hogy másoknak bezzeg nem lóg, és az a szép).

Én azt mondom, hogy ez egy nem túl értelmes állítás.

Értelmes állítások ellenben például a következők:

A 25 és 45 közötti nők 75 százalékának van a melle alatti áthajlással egy vonalban vagy annál lejjebb a mellbimbója. (most ne menj a tükörhöz, nem az a lényeg, nem is pontos valószínűleg)

A mell pozícióját és az általa keltett benyomást alapvetően meghatározza a hátizom erőssége, a testtartás.

Ha a mellkasod anatómiáján javítasz, ha megerősíted a mellizmodat, a melled feljebb kerül.

Megérteni a mindenfélét, az nem volna butaság. Közel menni. Azonnali fröccsenés helyett, hogy fú, de gáz, ezek itt vonulgatnak a tűsarkúikban, meg pucsítanak, meg uramisten, mire hajlandóak nők a hatalmas dudákért (szezon van, pózolást tanulnak a teremben). Én ezt a reflexes ítéletet cikinek érzem, azt is, hogy nekem a bikinimodellekhez okvetlenül kell valahogy viszonyulnom, “egyetértenem” vagy “elleneznem”. Egyébként meg látom és csodálattal adózom annak, hogy a testük szép.

Meg is kerestem egy versenykiírást, és végigolvastam, hogy felfogjam a sportág lényegét, és hogy miért csinálják azt, amit csinálnak. Sok új információ volt benne. Nem, nem azért, mert én is szeretnék versenyezni (újabb leegyszerűsítés), és nem is azért, hogy elhatárolódjam tőlük, tocsogjak abban, hogy ú, de gáz.

Erre jó az újságíróagy. Hihetetlenül érdekes a mindenféle. Nem kell rögtön rávágni, hogy de szörnyű, én nem, nekem ez nem.

Aztán, van egy másik terület, a morálé. Amilyen könnyen rámondjuk emberek tetteire, megnyilvánulásaira, félreértett vagy félreértelmezett szavaira: helyes, helytelen.

Én egy időben fontosnak tartottam, valóságos programmá tettem, hogy elismerem és itt mindenki előtt szétcincálom a gyarlóságaimat is az írásaimban. Mondjuk a blöfföt, a pénzügyi hektikusságomat, vagy hogy megnézem a ciciket az öltözőben, diszkréten persze (és tudom, hogy az enyémet is megnézik). Ma már nem is gondolkodom ebben a helyes-helytelen felosztásban, hogy gyarlóság vagy erény. Egy tízparancsolat-szerűen tömör listán kívül egyszerűen nem léteznek morális kategóriák, illetve nem túl értelmesek, még illetvébb: csak mások fölötti suhogtatásra vannak kitalálva. Szuverén és gondolkodó lényként abszolút jogom van olyannak lenni, amilyenné váltam, és ezért nem hibáztatva lenni: a magam verziójának, és nem törődni, ki hogy ítél ezzel kapcsolatban. Az ugyanis az ő világa, az ő bulija. Döntenem és azt vállalnom nekem kell. És én azóta vagyok félelem nélkül önmagam, hogy erre képes vagyok, és nem szégyenkezem. Jól tudom, nem vagyok egyedül. Efféle egyéni verziója mindenkinek van, és neki is joga van hozzá, és az övével sincs baj, legfeljebb nem vele megyek kávézni. Csak ő mondjuk igazodik a közítélethez, tagadja, takargatja. Játssza a jóembert. Az ember nem győz svéd gyerekverseket olvasni, hogy kibírja.

Az értékrend és világnézet a harmadik terület, és az egy kicsit más. Ott nem csak arról van szó, hogy lehet szélsőségesen csinálni, és én — teszem azt — csak egy kicsit vagyok liberális vagy humanista vagy egyenlőségpárti. Szoktak ezzel revolverezni engem nem túl okos kommentelők: de te feminista vagy, tehát… (a következtetést ő vonja le), vagy: de te írtad, hogy szereted Tóta W.-t, most akkor… és belinkeli a menekültellenes hangulatkeltés céljából elővett, 2005-ös publicisztikát. Hogy akkor nekem az egész csomag dukál, Tóta W. kötelez és táborba sorol, és akkor olyannak kell lennem.

Pont ez a bajom a kész, a működő, a régi eszmékkel, intézményekkel, meggyőződésekkel. Hogy addig ismételgetjük őket változatlanul, soha felül nem bírálva őket, hogy kiüresednek. Bele kell nézni a résekbe, szellőztetni, átrendezni, hogy működni tudjanak. Állítgatni a részleteken, nem csak teljesíteni a ránk róttat, hanem megalkotni a magunkét.

Ezen a területen mozaik van. És az életmódbeli döntéseknél is. Egyes témákban ez a véleményem, és érvekkel meg is tudom támogatni, vagy épp a személyes ízlésem alakítja, vagy épp akkor azt gondolom, később meg mást, mert nem vagyunk statikusak. Más helyzetben meg más. Helyzetről helyzetre, döntésről döntésre. Nincs olyan, hogy “ezt eszik a gyúrósok”, és akkor ezért én is.

Nem vagyok következetes. Nem teljesítek checklistet, hogy jó liberális, akármi legyek. Nem veszek át kész véleményeket. Kérdésenként elvégzem a melót, megformálom az álláspontomat, beillesztem a darabkát a nagy mozaikba, és nem félek, hogy hogy néz ki az összkép.

Ezt kéne neked is tenned, előrébb volnánk. Nem beállni valahová, átvenni a kész mondatokat, érveket, és nem is reflexből tiltakozni minden ellen, amit nem értettél meg, hanem egyesével, minden részletet megnézni, mérlegelni, kialakítani a saját álláspontodat. És ugyanígy, amiket én állítok, azt türelmesen fogadni, nem ugrani, nem gondolni ellenérvnek a primer ellenérzést, részleteiben megérteni, nem tulajdonítani, megtisztelni engem, az íróját annak a blognak, amelyet olvasol, azzal, hogy értelmezed az állításaimat. Mármint ez utóbbit akkor, ha velem szeretnél beszélgetni.

14 thoughts on “skála és mozaik

  1. Lumú. De jó! Voltatok máris? Oda megyek önkénteskedni 1-2 hétvégén az ősszel :-).
    Ez aztán érdemi hozzászólás volt, a többihez, majd-majd. De én is éppen ezzel a fekete-fehérséggel küzdök – ha ezt otthagyod, többé nincs visszaút, mondják nekem sokan.
    Én meg még félek, de egyre kevésbé.

    • Egy véletlen folytán beestünk a megnyitóra, igen. Tavaly volt a turistáskodásom:
      https://csakazolvassa.hu/2014/09/26/turista-vagyok/
      Aztán egy koncert decemberben, egy múzeumok éjszakája meg a két orosz kiállítás augusztus végén, meg ez most, extrém mértékben nem jutok el kultúrprogramra havi 1-2 mozin kívül. Pedig ide nagyon szeretek, még úgy is, hogy nem vagyok valami nagy műértő (viszont nem vagyok türelmetlen).

      Pályát váltasz?

  2. Engem az döbbent le, hogy megkerestem az említett mandiner cikket és elkezdtem alatta olvasni a hozzászólásokat, hogy tényleg ennyire vehemensen reagálnak az emberek, ha valakinek a véleménye nem tetszik nekik? Valahogy a szemtől-szembeni kommunikációban ezt nem tapasztaltam meg sosem, de a névtelenség, meg a net olyasmit hoz ki belőlük, ami vállalhatatlan. Gondolkodtam én is egy öngyógyító blog írásán, de azt hiszem a bejegyzések megmaradnak a winchesteremen, nem lennék képes mindenféle névtelen, messziről jött ember véleményének kereszttüzében állni, őszinte elismerésem, hogy te ezt így, ennyi ideje csinálod.

  3. Ó, igen.
    “Most akkor kinek adsz igazat? Vele vagy vagy velem?”
    “Na, ezek szerint mégis kedveled? Az előbb még szidtad.”
    “Három éve még az ellenkezőjét mondtad, döntsd már el, mit gondolsz végre.”
    “Akkor most jó vagy rossz? Nem tudlak követni, legyen már valami konzekvens véleményed.”

    (És… khm… “Most akkor a tettest akarod megérteni? Amikor ott a szegény áldozat?”)

    Pár éve nagyon igyekszem szinte nullára szorítani azokat az alkalmakat, amikor valakinek a viselkedésére egyértelműen azt mondom, hogy “helytelen”. Azt nézem inkább, amennyire tudom, hogy mit ér el vele, mi készteti rá, mennyire ura a tetteinek, mennyire fogja fel, mit cselekszik, és kinek mit okoz vele. Van, amikor a viselkedést nem lehet tolerálni, amikor valamit azonnal abba kell hagyatni valakivel, akár erőszakkal. Van, amikor egyszerűen csak ott kell hagyni a helyzetet.

    De “helytelen”? Azért nagyon ritkán mondok ilyet. Itt már mondtam hasonlót, tudom. Úgy értettem, sokaknak árt, keveseknek használ. De nem érzem magam arra felkentnek, hogy bárkit is erkölcsileg elítéljek.

    Egy másik ilyen dolog a szándékosság. Egyszer blogolni fogok róla. “Csak azt értsd meg, hogy soha nem szándékosan tettem” – mondta valaki, akivel hosszú éveken át játszottunk öntudatlan, mintakövető, szinte automatikus, kölcsönösen bántalmazó játszmákat egymás kárára. Annyira szíven ütött ez. Komolyan ilyen kategóriákban gondolkozik? Felmentést szeretne?

    Azt hiszi, haragszom rá? Azt hiszi, azt képzelem, az volt a szándéka, hogy bántson?

    Ki bánt valakit szándékosan, kimondottan és csakis azért, hogy annak rossz legyen? Néhány százaléknyi pszichopatán kívül?

    Szándékos az, ami automatikus, öntudatlan, aztán egyre kevésbé öntudatlan, de attól még nem egyre kevésbé automatikus? Szándékos az, amikor az embert elönti egy érzés, egy indulat, egy késztetés, és minden erejére szüksége van, hogy leállítsa magát… és néha nem sikerül? Szándékos az, amikor az ember félelmében belemar a másikba, el akarja lökni önmagától, mert a másik túl közel került hozzá, ő meg retteg, hogy a másik meg fogja ismerni, le fogja leplezni, és ő fogja eltaszítani? Szándékos, ha valaki zsigerileg reagál az ilyen helyzetre, rosszul lesz, elrohan? Vagy gyengeségében, félelmében tudatosan megbántja a másikat, miközben a szíve szakad meg érte?

    Naiv, gyermeteg kategóriának tartom a szándékosságot. Aki eszerint osztja ketté a cselekedeteket, egyrészt önkényesen és tudatlanul húz meg határokat, másrészt nem a lényegre koncentrál.

    Amikor a nő, akit imádtam, ellökött magától, megbántott, de én már tudtam, hogy valószínűleg minden vágya, hogy mégis maradjak, majd láttam is, mennyire örül, hogy maradok… ezen a ponton minden járt a fejemben, csak az nem, hogy “jobb”-e vagy “rosszabb”, ha szándékosan bántott, lökött el magától.

    A mélyben óriási erők munkálnak, néha a felszínre törnek, néha tudunk róluk, néha nem; néha akaratként fogalmazódnak meg, néha kényszerként, néha csak szorongásként. Cselekedeteink túlnyomó részét nem értjük, csak racionalizáljuk, magyarázatot keresünk rájuk, és csak mély elemzés árán értjük meg, mi is motivált minket valójában. Meg kell értenünk magunkat, rajtakapnunk magunkat, és nem a viselkedésünkön változtatnunk (bár első lépésként néha muszáj nyilván azt is, ha nyilvánvalóan ártunk vele), hanem azon, ami a mélyben van. Ami miatt viselkedünk. És erre nincsenek trükkök. Ezt meg kell élni.

    “Ezt most direkt csináltad?” Ez a kérdés nagyon a felszín közelében kapirgál…

    Mostanában legalább is így gondolom. De kérdezz meg 3 év múlva.

    • Hűha… érik már a saját blog, mert nagyon szerkesztgetős író vagyok; amit így kommentben elküldök, azon már látom is, ki mit fog félreérteni… ezért hadd tegyem hozzá még ezt a pár sort.

      Nem tolerálom az igazságtalanságot és a bántalmazást. A bántalmazót le akarom állítani, a bántalmazottat meg akarom védeni. Nem tudom, mit tennék, ha valaki például fizikailag bántani próbálna valakit, akit szeretek – nem szeretnék belegondolni.

      És nagy híve vagyok a tudatosságnak is – csak nem akarom tagadni a korlátait sem.

      Mindez nem mond ellent a fentieknek. Tudom, bonyolult, és nem hangzik konzekvensnek. Ennyiben is kapcsolódik a bejegyzés témájához.

  4. Pedig a dolgok egyszerűek. A világban vannak jók és rosszak. Egyértelműek az értékrendek, a jók egy oldalon, vállvetve küzdenek a gonoszak ellen. Világosak a célok, egyetemlegesek az alapelvek, magától értetődőek a határvonalak és nincs átmenet. Aztán Pörölykezű Helm kürtje megszólal a szurdokban, és arra felébredünk.
    Viccen kívül, a világot ilyennek szeretnék látni az emberek. Azért szeretjük a Gyűrűk ura szerű meséket is, mert ott semmi heterogén nincs, a jó és a rossz harca zajlik. Szomorú, hogy ilyen binárissá egyszerűsített világképre vágynak az emberek.
    A posztot olvasva megállapítottam, hogy liberális konzervatív vagyok.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s