gyermektelen

Írta egy törzsolvasó. Mondatai elé ennyit szánok:

Annyira szeretnék olyan világban élni, ahol senkinek nem kell félelemből, szégyenből, önmaga fel nem ismerése miatt hallgatnia. Ha a többség nem kényszerítené magát a többiekre, és nem akarná elhallgattatni őket. Ha elmondhatná az is, aki nem úgy él, dönt, gondolkodik, ahogy szokás, és ezt senki nem érezné fenyegetőnek, csak odafigyelnénk, próbálnánk megérteni, és aztán élnénk a magunk életét.

*

Hogy tudod megmagyarázni valakinek, aki nem szereti a csokit, hogy a csoki jó? És azt, hogy nem finom, valakinek, aki megveszik érte? Nyilván sehogy, ízlések és pofonok. Miért is kellene megmagyarázni és főleg meggyőzni bárkit is arról, hogy a csoki jó/nem jó? Semmiért, kit érdekel ugye, eszed-e vagy sem (a gyártókat, forgalmazókat, és az egészségünkért / súlyunkért aggódó egészségügyiseket igen).

Ennél persze sokkal mélyebb a gyerekvállalás problémája, de alapvetően szerintem itt is az a helyzet, hogy vagy akarod, vagy nem, és aki ezt világosan tudja, annak nehéz elmagyarázni azt, hogy miért kellene ezt másként látnia.

Ami belekavar ebbe, az az, hogy a legtöbb nőt nem hagyják rendesen végiggondolni, hogy valóban szeretne-e gyereket, vagy sem. A rendszer (amiről az egész blog szól), a kormány, a szomszéd, a család, a barátnő mindig jobban tudja, mi lenne nekem jó (jobb). És ez valahogy mindig az, hogy vállaljam a gyereket, és a felneveléséhez szükséges mértéktelen fizetetlen munkát, lemondást magamról hangtalanul, sőt lehetőleg elégedetten!

Azok is, akik valamiért vállalták, és kicsit belehaltak, vagy nagyon rosszul jöttek ki belőle, azok is elpárásuló tekintettel mondják, hogy “de azért megérte” (mélységes mély az önáltatás és az önigazolás kútja).

Itt kezdődik ezzel az egésszel a problémám. Nyilván a nők nagy része előbb szül, mint hogy szellemileg eljuthatna abba az önálló, saját magáért felelős állapotba, amiben a gyerekvállalást egyáltalán meg merné kérdőjelezni — főleg, hogy a saját lábra állást, érdekérvényesítést, felemelt fejeket a nők részéről semmi és senki nem nézi jó szemmel. Ahogy  a blog olvasóit is elnézem, negyven körül, pár gyerekkel és rengeteg csalódással mernek kimondani olyan dolgokat, amit azért ha másként neveltek volna minket, már előbb is megérthettünk (mertünk) volna. És amivel nem ártana szembenézni ahhoz sem, hogy másként intézzük ezt az egész gyerekvállalósdit, más szabályokat állítsunk fel a kezdetektől a gyerek apjával.

Nincsenek persze átlagnők, de tendenciák vannak. Tendencia, hogy diplomás, munkájukban sikeres nők az esetek nagy részében lemondanak a munkájukról/bevételükről/saját mozgásterükről, amikor gyereket vállalnak. Tendencia, hogy még a mégoly egyenlő szemléletű férfi is a fizetett munkát választja, a feleségére hagyva a családot és az ingyenmunkát, a szülőit, a tornazsákot, a meleg vacsorát és a napi kétszeri felmosást, ő inkább a család eltartásának nemes feladatát választja. Tendencia, hogy a legtöbb nő nem megy oda vissza dolgozni, ahonnét gyedre ment, visszaesik a felépített munka-/életpályájában, kevesebb lesz a nyugdíja, de addig is erősen fog függeni a pénzkereső férfitől. Tendencia, hogy sokan válnak, és akkor a nőknek még nagyobb esélye lesz az elszegényedésre. Tendencia, hogy ebbe a kényszerbe olyannyira beleállnak a nők, hogy fel sem merül, ez lehetne másként is. Tendencia továbbá hogy négy-öt év “ne nyúlj a konnektorba/Peti-Gergő/sarki bolt-játszótér terep” annyira visszahúzza szellemileg a nőket, hogy hatalmas félelmekkel mennek vissza a gyed előttinél alacsonyabb beosztásba, homlokukon az “és mi lesz a gyerekkel, ha beteg” kérdéssel. Nem folytatom, túl sok a tendencia. Ettől függetlenül természetesen sok nő van és lesz, aki akkor is vállalná a gyereket, ha már fiatalon tudatos lenne és felmérné a negatív következményeket. Ez jó, nyilván van zsigeri gyerek utáni vágy, de állítom, hogy nem mindenkinek van, aki azt hiszi magáról.

Van olyan is, hogy az ember szereti a gyerekeket (rokonoké, barátoké, ismerősöké mindig oké), de nem akar maga gyereket. Mert szeret felnőtt párkapcsolatban élni (és nem anya-apaként), mert szeret mással foglalkozni (munka, hobbi, akármi), mert nem akar az életéből súlyos éveket feláldozni egy nagyon is nehéz és igénybe vevő feladatra.

Mert csak.

38 éves vagyok, nincsen gyerekem. Csak az elmúlt pár hétben ezek történtek velem:

  • Munkavacsora, terhes munkatársnő, háromgyerekes katolikus apa, és még páran, amint megbeszélik a negyvenes, nagyon csinos és sikeres, szuperaktív (és nem mellesleg szívdöglesztő férjjel rendelkező) főnöknőről, hogy “kár, hogy nincs gyereke. Túlzottan elfoglalt, de kár.”  Feltolul a kérdés bennem: de miért a te véleményed számít? Ha neki így jó, és jól érzi magát láthatóan (ráadásul erős és kompetens), akkor miért kár? És kinek? Neked? És az miért releváns? Miért nem feltételezed róla, hogy ha minden mást el tud dönteni felelősen, akkor éppen ezt ne tudná?
  • Munkavacsora folytatódik, a katolikus háromgyerekes apa kifejti, hogy a felesége tanár (ergo nem kell naponta este 7-ig az iskolában ülnie, és a nyár is viszonylag szabad), a nagyszülők ugrásra készen állnak, hogy az örökölt házban vigyázzanak a gyerekekre, ha szükséges. Neki az első gyerek fel sem tűnt, mert nem kellett hozzá neki éjjelente felkelni (a fél év után tanítani visszament anyukának persze igen, de erről nem esik szó, sőt PC-k vagyunk, mert a nőknek is joga van ám dolgozni), neki csak az utána jövő ikerpárnál kellett beszállni, mert hármat azért már nem bírt éjjelente egyedül a mama. Viszont a felesége eredetileg négyet akart, de erről lemondott (vajon miért? Ha a második terhesség nem iker lett volna, vajon lett volna harmadik? Nem kérdeztem meg). De szerinte kár, hogy nincsen gyerekem, az “olyan jó érzés”. Rámeredtem és megkérdeztem tőle, hogy örökölt lakás nélkül, két fix állás nélkül (ahová vissza is vesznek) és négy darab nagyszülő nélkül hány gyerekig jutottatok volna? Nincs válasz, de bólogat (mármint azt, hogy igazam lehet)… (Ne, légyszi nehogy azzal gyertek, hogy nem anyagi kérdés, mert az is. Mint minden más, itt és most. És nem azért, mert halomra venném neki a drága ruhákat, vagy csecsemőangolra akarnám járatni. Nem. Hanem azért, mert igenis sokat kockáztat az, aki egy minimális anyagi biztonság nélkül vállal gyereket. Senkinek – sem neki, sem a gyereknek — nem  lesz jó, ha az elszegényedés útjára lép, ha bármi váratlan esemény történik az életében.)
  • Barátnőm látogatóban egy hétvégére. A három gyerek a papával otthon (évente egyszer ennyi jár az anyának). Teljesen ki van borulva, három gyerek (két-két év különbséggel) nagyon sok, az öt év otthonlét is, főleg, hogy a papa reggeltől mikulásig dolgozik. Ha otthon van (mikor nem alszanak a gyerekek), akkor mindent megcsinál, de ez az idő csak kis részét fedi le. És folyamatosan ordítanak – egymással, a gyerekekkel –, mert türelmük, az már régesrég nincsen, felőrölte ez az egész nagyüzem. Egymással évek óta nem sikerült másról beszélni, mint a gyerekek és a család igényeiről. A lánynak — aki előtte a tv-ben dolgozott, és kevert, és saját műsorokat gyártott, és minden érdekelte –, megoldhatatlan feladatot jelent az új telefonjának kezelése, mert “nincsen hozzá sem agya, sem türelme”. Én csak nézem, ez lenne az én barátnőm? A régi? Mire még azt is mondja: “mennék én pasizni is, mert már régen elfelejtettem, hogy nő vagyok, de ennyi gyerekkel, és férjjel? Mire oda jutok majd egy nap, már nem lesz értelme”. Emiatt becsülöm őt nagyon, hogy van bátorsága nem úgy tenni, mintha minden rendben lenne, miközben csendben tönkremegy. Nem azért, mert az én álláspontomat kell, hogy igazolja, hanem azért, mert talán így van arra esélye, hogy ép ésszel túlélje a gyereknevelést és a családot.

A helyzet, hogy a nőnek van (lenne) választási lehetősége, egészen új. Technikailag ugyan már megvan a feltételrendszere a fogamzásgátlók feltalálása óta, de a nevelés, a társadalmi nyomások  és elvárások mint tudjuk, nem változnak egyik napról a másikra. Mivel a Rend(szer) arra épül, hogy a nők fizetetlen munkáját maximálisan kihasználja, nem nagyon van érdekében az, hogy ez változzon – tevékenyen tesz is ellene. Nekünk nőknek nincsen kivel beszélni erről, nincsenek pozitív példák, főleg magyar viszonylatban, ahol még a hatvanas-hetvenes évek nyugati feminista mozgalmai sem vertek tanyát, ezért aztán a mai napig lázadóként néznek arra, aki nem hajlandó ebbe az elvárásrendszerbe belehelyezkedni. Ugyanakkor kimondatlanul és csendben, de az én generációm a méhével szavaz minderről: 20–25 százalékunk gyerektelen, és nyilván sokunk végleg gyerek (sőt, férj) nélkül fog maradni, akkor is, ha nyíltan nem azonosul semmilyen eszmével, és nem vállalja fel a szándékos gyerektelenséget. (Nem érdemes a feminizmust kárhoztatni ezért, a legtöbb irányzata egyáltalán nem beszél gyerektelenségről, sőt, a nőket éppen abban szeretnék segíteni, hogy a család és saját élet-munka-személyiség összeegyeztetését valahogy sikerüljön megoldani.) Sokan, akik végül nem vállalnak gyereket, még csak nem is előre megfontoltan jutnak ebbe a helyzetbe, hanem úgy, hogy az adott helyzetben mindig van elég erejük és merszük azzal szembenézni, mekkora veszteségeik lennének, ha gyereket vállalnának. Kevesen vannak, akik azért nem szülnek, mert megfontolják, kimondják, hogy ők nem akarnak gyereket, nincsen erre vágyuk. A legtöbben azért nem szülnek, mert felmérik, hogy a (gyerek nélkül mérsékelten egyenlőtlen) párkapcsolatukban teljesen felborulnának az erőviszonyok, nem tudnák magukat, a saját életüket megélni, élvezni, elvesztenék a viszonylagosan jó tárgyalási helyzetüket a társadalomban és a párkapcsolatban, mivel véglegesen rájuk maradna a gyerekkel való törődés felelősségének legnagyobb része, és még zsarolhatóak is lesznek, ha nem az elvárt módon viselkednek.

Nyilván olyan adatok ezek, amivel előbb vagy utóbb a társadalomnak is kezdenie kell valamit — és nem csak annyit, hogy felmagasztalja a hagyományos családmodellt, meg szinglihordákról beszél. Optimistán azt is el tudom képzelni, hogy ez a helyzet rá fogja szorítani a politikai döntéshozókat, hogy komolyan, befogadóan beszéljenek ennek a jelenségnek a valódi okairól, és talán el fogunk érni oda is, hogy valódi esélyegyenlőségről kell majd beszélni, ha nem akarunk gyerek nélküli társadalommá válni (ez az, amit egyes országok, pl. Franciaország, Svédország felismertek, és sikeresen csinálnak). Nem holnap lesz mindez, és nem lesz egyszerű, az is nyilvánvaló. De azt, hogy a gyerektelenség vállalható, választható életpálya, azt lassan már nem lehet tagadni.

(Információ a gyerekvállalási statisztikákkal kapcsolatban:

http://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/idoszaki/pdf/gyemekvallalasneveles.pdf és http://feminfo.postr.hu/harmincasok-ne-panikoljatok)

Hogyan jutottam el én oda, hogy eldöntsem (vagy inkább ki merjem mondani), nem szeretnék gyereket? Az sem egy lineáris, kiszámítható folyamat volt.

Mik azok az okok, amelyek talán a legtöbbet nyomják a latban?

  • Félelem attól, hogy az eddigi felépített életemet, munkámat és időtöltéseimet gyökeresen meg kellene változtatni. Nem, ne mondjátok, hogy hát ha ott a gyerek, akkor már fel sem tűnik, mert feltűnne. Én nem tudok elegendő alvás nélkül élni, nem tudok monoton és unalmas tevékenységeket végezni évszámra, nem tudok érdemi felnőtt társaság és eszmecsere nélkül élni (a homokozó szélén más anyákkal eszmét cserélni a szobatisztaságról). Nem tudok és akarok úgy létezni, hogy minden mással töltött percben lelkiismeretfurdalásom legyen azért, mert nem a gyerekkel vagyok, nem az ő fejlődésén ügyködöm, nem az ő problémáira figyelek — főleg, amíg kicsi. Itt, ahol én élek, 6-8 hónaposan bölcsibe adják a gyereket, mert nincsen „gyes” – csak 6 hónap a fizetett gyed (szabadúszóként ez nekem pl. minimális lenne), de bölcsi sincsen, illetve ha van, akkor az átlagfizetés felébe, kétharmadába kerül (eszméletlen nagy terhet róva a szülőkre). Egyébként sem vagyok meggyőződve arról, hogy egy anyának otthon kell dekkolnia  a gyerekekkel, mert itt (meg Franciaországban) azt látom, hogy a bölcsis gyerekek jól vannak, nem kötődnek kevésbé a szülőkhöz, viszont általában bátrabbak, önérvényesítőbbek, mint a három évet anyukával otthon töltő magyar társaik. És persze az anya munkaerőpiaci jelenlétének is kimondottan rosszat tesz a három év otthonlét.
  • Még ha teljesen egyenlően osztjuk is meg a feladatokat az apával, a feladatok mennyisége sokkal több, mintha csak ketten lennénk. Ezzel nincs mit tenni, tagadni sem lehet. Több energia és erőforrás kellene a mindennapi élethez, ami nincsen, tehát csak a többiből elvenni lehet.
  • Félelem attól, hogy most ugyan jó a párkapcsolatomban a feladatmegosztás, de amint megváltozik az élet, megérkezik a gyerek, azonnal beindul a programozott rendszer. Mert persze meg lehet most egyezni abban, hogy majd ő is fel fog kelni, de lássuk be, 90 százalék az esélye, hogy én maradok otthon pár hónapot, ő meg dolgozik (méghozzá sokkal nagyobb nyomás alatt, mert az én bevételem kiesik, viszont a kiadások nőnek), és ezért fáradt lesz, és nem fog akarni felkelni, az elején ráadásul még szoptatni is kell, azt sem tudja ő csinálni, és szépen lassan örök szabállyá fog merevedni az, hogy a gyerek elsősorban az én felelősségem, ő meg van, ha neki jólesik. És indul a sárkány üzemmód, ahol minden egyes percért meg kell küzdeni. Nem sok bizodalmam van még a hozzám közelálló férfiakban sem? Hát nem. Akkora ugrásról van itt szó társadalmilag, hogy garantálni senki nem tudja, hogy meg is fogja tenni a másik, akkor sem, ha most nagyon jó fej és együttműködő. Most például elég otthagyni a piszkos edényét a pulton, amikor nem egyenesen a  mosogatógépbe teszi, a legközelebbi körnél, de legkésőbb másnap reggel majd rájön, hogy neki kell oda betennie. Ha nincs kedvem, nem főzök, mindenki megoldja abból, amit a hűtőben talál. Ugyanez érvényes a mosásra, takarításra (ez utóbbit jellemzően nem én csinálom. Bár megtalálom a porszívót a lakásban, az elmúlt 4 évben összesen ha ötször a kezemben volt. A portörlő meg egyszer sem). Egy gyerek mellett ezt a játékot már nem lehet űzni, mert ha lenne, alapvetően szeretném rendezett, tiszta környezetben felnevelni.
  • Féltem a kapcsolatunkat. Most két felnőtt ember intellektuális és alkalmilag szenvedélyes együttlétét jelenti. De hogy és mikor tudnánk egy-két gyerek és munka mellett például arról beszélni, hogy mik az új trendek a munkaerőpiacon, mit olvastam legutóbb és miért tetszett, és mikor lenne időnk és módunk arra, hogy felszabadultan szeretkezzünk?
  • Az anyagi függéstől való félelem. 18 éves koromtól magamnak kerestem a pénzt (általában nem sokat, most is az itteni átlagbér alatt, de olyan tevékenységgel, amit szeretek), és abból én gazdálkodtam, mindig megéltem. Persze az együttélés azt is jelenti, hogy közös befektetéseink is vannak (bútorok, közös utazások), a bérelt lakást is közösen álljuk, de én nem akarom, hogy az ő bevételeiből éljünk. Képtelen vagyok más pénzéből költeni, gazdálkodni. Mindegy, hogy a gyerek is közös projekt, akkor is igazságtalan, hogy egyszerre az én munkám fizetetlen lesz. Márpedig nem nagyon van más út. Ő többet keres, nekem meg szoptatni kéne az elején legalább.

Mint látszik, a félelmeim nagy része olyasmi, ami rendszerszinten kódolt, és ami alól nagyon nehéz lenne kibújni nekem és az apának is. Minden úgy van kitalálva (munka, fizetés, férfiak jobb munkahelyzete, a „rossz anya” véleményezése, a nőknek kiszabott gyed), hogy nehéz legyen belőle kikecmeregni egyénileg. És azt is láttam, hányan indultak úgy neki, hogy mi aztán nem, nálunk másként lesz  — majd süllyedtek bele mégis ugyanabba. Óvatos vagyok, nagyon gyanakvó, és realista.

Persze nem úgy születtem, hogy ez mind, így levezetve az agyamba volt kódolva, sőt, sokáig azt gondoltam (arra neveltek), hogy egyetem után szépen férjhez megyek és szülök két gyereket. Aztán mindig csak tolódott, mert mindig volt valami, ami miatt nem. Nálam nem az apa hiányzott, volt jelölt, ő akarta is, hanem nekem nem álltak sosem úgy a csillagok, hogy most belefognék. Ez például szerencse, mert most úgy érzem, hogy ha amiatt nem lett volna gyerekem, mert nincsen hozzá apajelölt, akkor talán sosem jutok el idáig, hanem nagyon sajnáltam volna magamat, hogy rendes párkapcsolat hiányában lemondok erről is. Minthogy akkor is nagyon sajnáltam volna magamat, ha előbb derül ki egy esetleges meddőségem, mint hogy eldöntöttem volna, hogy nem akarok gyereket. Mert jobb, ha az ember maga dönt arról, hogy nem akar gyereket, mintha a körülmények rászorítják. Ez a választási lehetőség illúziója, ez valamiért fontos.

Gondolkodásra késztetett azoknak a pároknak a sora, akiknek nincsen gyerekük, és akikkel nem Magyarországon találkoztam (ott a környezetemben csak gyerekes párok vannak, illetve olyanok, akik nem találják a párjukat, ezért a gyerekvállalás is sajnálatos hiányként jelentkezik náluk, amit nagyon nehezen élnek meg). Olaszországba költözésem óta jó néhány olyan pár van a környezetemben, akik tudatosan nem vállaltak gyereket, nem most, hanem húsz-harminc éve. És olyan jó párkapcsolatokban élnek, amilyet gyerekes családoknál nem szoktam látni. Hogy ez a tudatosságuktól van, vagy attól, hogy nem őrlődtek fel a gyerekes mindennapokban, ezt nem lehet biztosan tudni.

Lett továbbá egy nagyon jó barátnőm, egy szintén itt élő magyar (hét évvel idősebb), akinek nincsen gyereke. Ő sosem mondott semmit erről egészen addig, amíg én elmondtam neki, hogy eldöntöttem, nem akarok gyereket. Akkor viszont (gondolom azért, mert addig nem akart semmiképpen lebeszélni, így viszont sorstársak lettünk) elmondta, hogy ő sosem akart gyereket, ezt mindig tisztán tudta.

Aztán karriert csinált mindenféle multiknál, dolgozott több országban, beutazta a fél világot, és negyvenévesen az egészet otthagyta az olasz társáért, aki szintén nem akart sosem gyereket. De ezt semmiképp nem állítanám példának, mert ha valaki nem akar gyereket, nem kell, hogy feltétlenül valami mást akarjon helyette (kiemelkedő karrier, önkéntes munka, utazás, kaland, akármi). Van, aki ilyen okból nem vállal családot, de van, aki meg egyszerűen csak magára akarja fordítani az energiáit.

Beszélgettünk arról, hogy milyen lesz megöregedni gyerek nélkül. Egyrészt ha az anyámat kérdeznék, szerinte mindegy is, hogy van-e az embernek gyereke, ha ezer kilométerre él — de mindenesetre azért nem szülnék gyereket, hogy legyen, aki öreg koromra ellát (nekem ez tűnik mérhetetlen önzésnek, nem a gyerek nem vállalása). Az biztos, hogy amikor csak ketten vagyunk a család, ha egyikünkkel valami történik, az a másiknak ha lehet, még nagyobb csapás, mintha lenne egy közös gyerek is. Ezzel nincsen mit tenni, reménykedni lehet, hogy nem fog bekövetkezni.

Hogy öregkorunkra mi lesz? Lényeg, hogy amíg lehet, muszáj társaságot fenntartanunk, mozogni, ismerkedni, mert nem akarunk begubózott nyugdíjasként élni, és nincsen gyerek vagy unoka, aki azért időnként ránk nyitná az ajtót, programot csinálna a puszta létével.

Én magam csak akkor beszélek erről másokkal, ha kérdezik, vagy olyan a környezet. Meg akkor, amikor az új ismerős arcán automatikusan megjelenik a sajnálat, hogy nekem nincsen gyerekem (ez elképesztő tapasztalat és csak mostanában kezdődött igazán, mert fiatalabbként még mindenki azt gondolja, hogy majd lesz neked is gyereked, de most már abban a korban vagyok, hogy szinte mindenkinek eszébe jut, hogy nekem már nem is lesz).

Lebeszélni, meggyőzni végképp nem akarok senkit. Bírom a gyerekeket (na jó, azért nem mindegyiket), szívesen töltök velük időt. Van a közeli családban is kettő, nagy az imádat oda-vissza születésük óta. (Micsoda feltétel nélküli kirobbanóan jó érzés, amikor úszástanulás közben rádcsimpaszkodik a vízben…)

Nincsen tanácsom, javaslatom, még arról sem vagyok meggyőződve, hogy ez a legjobb döntés, csak arról, hogy nekem ebben a pillanatban (ez most már azért évek) annak tűnik.

*

És innentől én, csakazolvassa:

Kedves fintorgók, “hátezazérttúlzás” tartalmú kommenteket írók! Itt nem arról van szó, ti akartok-e gyereket. Aki írta, nem akar. Én akartam, lett is, annyi lett, jó lett, de ez nem jelenti azt, hogy ne tudnék belegondolni másnak a helyzetébe, szempontjaiba. Akarjatok és legyen, minden ebbe az irányba áll amúgy is, nem lesz nehéz dolgotok. Illetve de. Nagyon nehéz dolgotok lesz: társadalmi helyeslés van, a terhességnek mindenki örül, meg a tablóképnek, ötös bizonyítványnak, ifjú adófizetőnek a statisztikában, meg a jólnevelt virágcsokroknak a nagyi születésnapján. Valódi támogatás viszont nincsen, amikor kaka van, éjszakázás, krónikus betegség vagy fogyatékosság, válás, idegrendszer-kisülés, meg egy délutánnyi különlétre igény. Esetleg ha nem mintapolgár az, aki szült. Akkor ítélet van és skarlát betű és gáncsolás és összeszorított ajkak. Valóban támogató, nem csak kontrollálni próbáló szüleink is kevesen vannak, és hatékony, színvonalas óvodánk, oktatásunk meg végképp egyre kevésbé. Akinek nem tetszik, hogy egyre többen döntenek úgy, mint a poszt Olaszországban élő írója, az legyen szíves, nézzen szembe azzal, hogy mit jelent ma anyának lenni ténylegesen, beszélgessen el ötven, száz anyával, olvasson szakirodalmat a nők életminőségéről, a szülészetekről, a kisgyerekes anyák mentális állapotáról, válóperekről, jogi helyzetről, családon belüli erőszakról, örökbe fogadókról vagy fogyatékkal élő gyereket nevelőkről, és sürgősen lépjen föl azért, hogy ne legyen ennyire magányos, kiszolgáltatott ingyenmunka és szépre festett zsákban macska az anyaság. És utána tárgyaljuk újra a témát.

819 thoughts on “gyermektelen

  1. Nagyon köszönöm ezt. Visszhangoztál mindent, ami a fejemben jár, és jó egyben, összefoglalva, kerek egészként látni a gyerektelenség ügyét. Gyakran eszembe jut az is, amit Éva írt egyszer: a gyerek egy instant módon, azonnal felmutatható achievement, és ha magunk elé tartjuk őt egy társaságban, akkor igazából minden más alól fel vagyunk mentve, ráadásul esélyes, hogy a központban leszünk (ha csak nekünk van gyerekünk. Ha sok gyerek van a társaságban, akkor sem szorulunk a margóra, mint a pezsgőspohárral a kezében, zavartan álldogáló egyedülálló fiatal rokon, aki nem tudja eldönteni, ihat-e egy újabb pohárral, vagy nem, mert az anyukák olyan hangsúlyosan CSAK narancslét isznak – pezsgőőőt? ááá, dehogy, nekem észnél kell lenni, de neked szabad, drágám, te igyál csak nyugodtan – csak éppen azt nem teszik hozzá, hogy ha mersz).

    • Hű, akkor én jó körökben forgok, mert minden családi/baráti gyerekes eseményen jókat borozunk/unikumozunk az anyukákkal, majd vihogva hazatuszkoljuk a gyerekeket. Mondjuk aki vezet, az tényleg nem tud inni, de ő gyerek nélkül sem.

    • tegnap buli volt nálunk: 10 felnőtt ( öt pár, ebből egy gyermektelen) és tíz gyerek 1-14 éves korig. két apa – és egy anyasofőr nem ivott, mindenki más igen. nagyon jó volt, beszélgettünk, röhögtünk, ettünk, kicsit be is rúgtunk. a gyerekekkel az egy évest leszámítva semmi gond nem volt, néha előkerültek és toltak valamit az arcukba. a gyermekteleneket sem cseszegeti senki, hogy mi van már. csak rajtunk múlik, hogy hogyan élünk, milyenek a barátaink.

      • Dettó.

        A posztírónak meg hatalmas respect.

        Magam ellen beszélek óvónőként, de mérhetetlenül tisztelem a nőt, aki ki meri mondani, hogy NEM akar gyereket. Mert ő legalább nem fekszik alá a “Rend(szer)nek”.

        Nem azt akarom ezzel mondani, nyilván, hogy mindenki más aláfekszik, de sajnos sokan vannak, akik nem mernek nemet mondani.

        Frank McCourt regényében, az Angyal a lépcsőn-ben mondja egy nyomorgó, sokgyerekes, idegbeteg ír anya (ugye, az írek mindig a nagycsaládjaikról voltak híresek): “Hamarabb lettünk anyák, mint felnőtt nők.” Rémisztő belegondolni.

        10 éve meg vagyok veszve, hogy gyerekem legyen, de csak mostanában gondolkozom el azon, hogy az akkori fejemmel milyen mintát adtam volna a gyereknek. A mostani fejemben se vagyok egészen biztos…

        • ““Hamarabb lettünk anyák, mint felnőtt nők.” Rémisztő belegondolni.”
          Tényleg az. Főleg, mivel ez rám is igaz. Nézem a nagylányom és fiam és elképedek mindig, hogy nekem és a férjemnek ennyi idősen már két gyerekünk volt. Pedig nem voltunk semmivel érettebbek erre mint ők most.

          • Szia, Vacskamati

            Talán rémlik neked a BA-ról Másutt felháborodott kommentje, amelyben a fiatal nőket sújtó agymosás ellen kel ki ( miszerint “30 éves koráig szülnie KELL egy normális magyar nőnek”). Na az az, amitől napokig nem tudtam rendesen aludni. Hogy ilyen indokkal szülnek lányok / jönnek világra gyerekek.

            (kozvetlenül a kommentet nem tudom linkelni, de ez a post volt az http://bezzeganya.postr.hu/ikres )

    • Én is iszom, akkor is, ha ott vannak a gyerekek is, de mégis más. Egy alkoholista apa és egy laza anya gyermekeként élénken él bennem, mennyit égtem, amikor a szüleim túl sokat ittak. Borzasztó kellemetlen élmény, ezért bennem bekapcsol az automatikus fék ilyenkor, és nagyon módjával iszom. Aztán lehet, hogy csak én hiszem ezt magamról, a gyerekek meg simán látják, hogy berúgtam 🙂 Az viszont biztos, hogy lazább vagyok, ha nincsenek ott.

      • az biztos, hogy fesztelenebbül lehet bulizni a kölykök nélkül, de szeretem azt a fílinget is, amikor ott rohangálnak a gyerekek is és látják a szüleiket alkoholtól kisimult idegekkel röhögni a barátaikkal. .olyat szerencsére még nem láttam, aki a gyerekek jelenlétében teljesen kiütötte volna magát.

  2. Én úgy tudom, minden generációból a szülőképes kor lezárulta után 40 százalék gyermektelen marad. Ez nyilván a korábbi nemzedékekre igaz, ahol a tudatosan vállalt gyermektelenség még kevésbé volt opció. A mai harmincasoknál vélhetően nagyobb lesz ez az arány.

    Egyébként elkezdtem egy blogot az örökbefogadásról. Akit érdekelnek a gyermekvállalás alternatív útjai: http://orokbe.hu/

  3. A fenti cikk mintha a fordítottjáról szólna. Lúzer aki gyereket vállal, okos, aki nem teszi és szuperkönnyű élete, felnőtt minőségi ideje, párkapcsolata megmarad, és még egy kis vállonveregetést is szeretne magának.

    • Kedves fintorgók, “hátezazérttúlzás” tartalmú kommenteket írók! Itt nem arról van szó, ti akartok-e gyereket. Aki írta, nem akar. Én akartam, lett is, annyi lett, jó lett, de ez nem jelenti azt, hogy ne tudnék belegondolni másnak a helyzetébe, szempontjaiba. Akarjatok és legyen, minden ebbe az irányba áll amúgy is, nem lesz nehéz dolgotok. Illetve de. Nagyon nehéz dolgotok lesz: társadalmi helyeslés van, a terhességnek mindenki örül, meg a tablóképnek, ötös bizonyítványnak, ifjú adófizetőnek a statisztikában, meg a jólnevelt virágcsokroknak a nagyi születésnapján. Valódi támogatás viszont nincsen, amikor kaka van, éjszakázás, krónikus betegség vagy fogyatékosság, válás, idegrendszer-kisülés, meg egy délutánnyi különlétre igény. Esetleg ha nem mintapolgár, az aki szült. Akkor ítélet van és skarlát betű és gáncsolás és összeszorított ajkak. Valóban támogató, nem csak kontrollálni próbáló szüleink is kevesen vannak, és hatékony, színvonalas óvodánk, oktatásunk meg végképp egyre kevésbé. Akinek nem tetszik, hogy egyre többen döntenek úgy, mint a poszt Olaszországban élő írója, az legyen szíves, nézzen szembe azzal, hogy mit jelent ma anyának lenni ténylegesen, beszélgessen el ötven, száz anyával, olvasson szakirodalmat a nők életminőségéről, a szülészetekről, a kisgyerekes anyák mentális állapotáról, válóperekről, jogi helyzetről, családon belüli erőszakról, örökbe fogadókról vagy fogyatékkal élő gyereket nevelőkről, és sürgősen lépjen föl azért, hogy ne legyen ennyire magányos, kiszolgáltatott ingyenmunka és szépre festett zsákban macska az anyaság. És utána tárgyaljuk újra a témát.

      • ” beszélgessen el ötven, száz anyával,”
        ez a nagyon durva. ezt látni, amikor az ember tényleg elbeszélget, biztonságos térben, ahol a nők mernek beszélni, és hallja a sztorikat. és most már online is, nem csak rejtőzködve. ez a döbbenet.
        és az a disszonancia, amit a hatalom kommunikál ehhez képest, meg a média, meg a sok ember, aki azt hiszi a “nő” mindössze egy boldog tenyészállat, háztartási robot és szexmunkás.
        és ez a prüszkölés, a látszat görcsös fenntartása. prüszköl a rendszer és a status quo, amikor egyre több nő írja le a valódi sztoriját, mindenki számára láthatóan. és a nők tömegei olvassák, és valójában szerintem sokkal kevesebben prüszkölnek, és írnak ilyen riadt kommenteket, mint ahányan csendben bólogatnak, döbbennek, erősödnek. hogy is volt az a poszt arról, hogy a jövő a miénk?

        • “és az a disszonancia, amit a hatalom kommunikál ehhez képest, meg a média, meg a sok ember” – igen ez nagyon alja, hogy nem egyszerűen cukormázzal öntik le, de eltagadják az egészet, amit a nők éreznek, átélnek, elmondanak, pszichiáterhez küldik, címkézik, meg még mindez zsebre is megy. Miért nem azt a végét ragadják meg, mi kéne a nagyobb kedvhez, ha már ez az etalon, ahelyett, hogy orrba-szájba nyomatják a nemzetveszejtő feminista veszély-sódert.

        • “valójában szerintem sokkal kevesebben prüszkölnek, és írnak ilyen riadt kommenteket, mint ahányan csendben bólogatnak, döbbennek, erősödnek.”
          Ebben reménykedem én is!

    • Senki nem írt ilyet, hogy lúzer, aki gyereket vállal. Érdekes, hogy vannak, akik ezt hallják ki belőle. Vagy ezt akarják, mert van egy ellenpont, mert le van írva a másik oldal is. Miért nem lehet elfogadni , hogy nem vagyunk egyendobozok ??

  4. 3 gyerekem van. Pici lánykaként már anya akartam lenni. Szeretem, hogy ennyien vannak. Mások gyerekeiért mondjuk általában nem vagyok oda, ahhoz nem elég, hogy kisemberek, legyenek mellette jófejek is.
    Úgyhogy minden okom meglenne, hogy pislogjak értetlenül. De nem. Én nagyon is megértem, ha valaki nem akar gyereket. Mert tényleg nagy szívás az élet számos területén. A nőnek teljesen ki kell fordulnia önmagából, szétszedni és újra összerakni a lényének alapjait. Az anyaság szívás. De azért jó is.

    • Csatlakozom Zsuzskához, én 4 gyerekkel. Ha most újrakezdeném ugyanezzel a férjjel, csak egyet vállalnék, az lenne reális. Nem voltam tudatos ezen a téren, és a két végéről égetett gyertya (mert azért nem adtam fel teljesen a szakmát sem, sőt abban is elég jó volt az előmenetelem) durva egészségügyi problémákkal, műtéttel végződött. Lelkileg is szétestem párszor, és tiszta csoda, hogy össze tudtam újból rakni magam. De persze most, amikor már nagyok, jó fejek, segítenek, stb. teljesebbé, boldogabbá teszik az életemet, azt hiszem, iszonyúan sajnálnám, ha nem lennének (párás szem) 🙂

    • Szintén egyetértek, 3 gyerekkel. Teljesen megértem, ha valaki nem akar gyereket. Amikor találkoztam a volt férjjel, már belenyugodtam, hogy nem lesz családom, gyerekem, de nem tudatos döntés volt. Gyorsan összehoztuk a hármat, belesüllyedtünk a hagyományos szerepekbe, végül elváltunk. Ha tudatosabb vagyok, de utálom ezt a szót!, inkább érettebb vagy valami hasonló, várok a gyerekkel és akkor is kijött volna a végeredmény, hogy nem vagyunk egymáshoz valók. Hála istennek, genetikailag jól vagyok kódolva, bírom lelkileg és fizikailag is, de jó nagy szívás és lemondás, és ezen nem változtat az sem, hogy imádom őket és sok örömet is okoznak.
      Már most azt mantrázom nekik, hogy a teljes, boldog élethez nem szükséges a gyerek, tényleg csak akkor vállalják ha jól átgondolták, megfontolták.
      Azt akarom, hogy boldogok legyenek.

      • Mekkora bátorság ezt kimondani.

        Sokat tanulok tőletek. Talán segít megzabolázni a mindenáron és esztelenül sivítozó biológiai órámat e tanulságos életmesék segítségével. Talán.

        • szerintem ha ugy erzed akarsz, akkor kovesd az erzeseidet, es hasznald fel a sok informaciot arra hogy korultekintobb legy es beszervezz segitseget, szerintem az nagyon fontos. meg az eletkor is. mas a pszihikai es fizikai teherbirokepessege egy 24 eves anyanak es egy 35 eves anyanak., manapsag hajlamosak vagyunk keson vallalni gyereket igy a legnehezebbje akkor jon mikor mar nem megy ugy az ejszakazas, stb..

      • ezt en is mantrazom a lanyaimnak. hogy majd amikor nagy leszel es ferjhez mesz, vagy nem mesz. es amikor majd gyereked lesz vagy epp nem lesz. amikor majd baratod lesz vagy baratnod vagy eppen egyedul erzed jol magad. Valasszon o hogy mit akar. es tudja hogy van valasztasi lehetosege.

  5. Sziasztok! Bemutatkozom: “vidéki” -értsd megyeszékhelytől 4 km-re eső faluban élő-negyvenes, kétgyerekes, korántsem szuperanyu vagyok, második férjemet fogyasztom, 🙂
    Gyerek pro és kontra: a lényeg, hogy tisztában legyünk a korlátainkkal és vállaljuk azokat. Ha nem akarunk és/vagy nem merünk gyereket vállalni, ne tegyük! Lehet, hogy most kapok egy csomó követ, de azt mondom, az élet értelme nem feltétlenül A GYEREK! És akinek nincs választása, mert nem lehet gyereke??
    A legfontosabb, hogy az életünket mi magunk érezzük teljes egésznek, gyerekkel vagy anélkül, és ne a szomszédasszony/társadalom/családunk sokgyermekes tagjai stb 🙂

  6. És azt érted-e, mikor valaki eleve úgy akarja, úgy képzeli, hogy házasság nem kell és gyerek is talán egy, de az is szingliként? Aztán a nevelés, a család által közvetített kemény hímsoviniszta megvetés a gyermektelen nagynéni iránt, az agymosás, a nyomásgyakorlás egyszer csak 3 gyerekes feleséget csinál ebből a nőből. És még közben, ott az úton is tilos nyikkanni. Még annyit se, hogy sok ez, én nem így akartam, hát ez nem az én életem. Azt az életet élem, amit mások erőltettek rám. Tilos, tilos minden sóhaj.
    Ha pedig egyszer feláll az ember, és már kimondja, hogy elég (persze hozzátéve engedelmesen, hogy de jaj de jó, azért a gyerekek itt vannak, juhé, mázsás béklyók elvágva lehetőségektől, álmoktól, szabadságtól, de VANNAK, mint életem fő művei), akkor elemi erővel zúdul a gyűlölet és a kontroll. Ők mindig jobban tudják, hogyan kell élni. Még akkor is jobban tudják, ha a maguk élete sivár bánattenger.

    • “mikor valaki eleve úgy akarja, úgy képzeli, hogy házasság nem kell és gyerek is talán egy, de az is szingliként”
      – ez én vagyok, és nem is akarom másként a jövőben sem. Meg is kaptam érte a fejcsóválást férjezett barátnőktől. Szerintük csak életem kudarcát önigazolom.

      • Én ezt régebben sosem értettem. Mindig arra gondoltam, hogy apa nélkül, egyedül, még nagyobb szívás gyerekezni a nagyobb felelősség, kisebb anyagi mozgás, semmi szabadidő miatt. De már látom, mi minden hordaléka van egy házasságnak, és kezdem megérteni, ha valaki így gondolja. És hát, ugye, kell apa a gyereknek. Már ezt sem gondolom így, mert ha gáz, akkor inkább ne.

            • Eljöttünk a lányom apjától, mert nem volt jó vele. Azóta felépítettem egy stabil, nyugodt életet nélküle, van munkám, jövedelmem, lakásom – ezerszer jobb így, mint ha még vele, és tőle függve, napi feszültségben élnénk. A lányommal rengeteg jó dolgot csinálunk kettesben, nagyon szeretem a sima hétköznap délutánokat és estéket. Olyan jó, hogy nincs feszültség. Ezt már nem szeretném feladni, nem szeretnék senkivel összeköltözni. Barátom lehet, de ne lakjunk együtt.
              Hozzá kell tenni, hogy nem vagyok teljesen egyedül, mert a szüleim segítenek.

            • De jó! Nekem a nevelőapás epizód maradhatott volna ki. Miután anyám kirakta, lehetett normálisan élni. Nem szorongtam, mikor hazamentem, szerettem otthon lenni, lehetett végre vendégeket hívni, ilyenek.

            • Másik hozzászólásodhoz már nem enged kommentelni, de a nevelőapásra írom. Nagyon meg tudom érteni, nekem is volt egy, az egyetemi évek alatt. Kontrollmániás elmebeteg volt, ráadásul miután eljátszotta a pesti lakása árát szerencsejátékon, megpróbálta rávenni anyámat, hogy írassa rá a tehermentes házát. Eladogatta a könyveimet, ellopta a nagymamám hímezte kelengyémet, megpróbált megmérgezni, megpróbálta az érettségire kapott ékszereimet ellopni, és tizenéve zaklat, mivel anno kamatostul megfizettem neki. Gyakorlatilag egy nap alatt tettem hajléktalanná (anyám emigrált az USA-ba) és ezt soha nem tudta megbocsátani nekem. Azóta is tengődik lengődik. Amolyan kozmaszilárd kettő.

          • “Rengeteg olyan kapcsolatot látok, ahol apa csak a bajnak van.”
            Vagy amolyan plusz gyerek státuszban van, aki önmagát is képtelen ellátni és ugyanúgy ki kell szolgálni, mint egy óvodást. Ismerek olyan ötvenes férjet, aki addig nem tud se vacsorázni, se meginni egy kávét, míg haza nem ér a felesége a munkából és elé nem rakja. Ha a neje késik, akkor hiszti van. Nem tud takarítani, még a ruháit sem tudná kimosni, mert nem tudja hol kell bekapcsolni a mosógépet. Viszont követelőzni és elszámoltatni a feleségét az idejével azt nagyon tud!

            • Hét éves voltam, első osztályos. Egyszem gyerek, élénk de megfélemlítve fegyelmezett, értelmes. Anyám 2 hétre szanatóriumba ment Kékestetőre a pajzsmirigyével.
              Az én apám ekkor átköltöztetett engem 300 km-re lévő nővéréhez, 3 hétre átiratott az iskolába oda (!!!) elsősként januárban, merthogy ő nem képes ellátni egy gyereket !!!
              De verni, azt tudott. Naponta.

            • Erre szoktam mondani, hogy egy jól irányzott tökönrúgás után azonnal szokták tudni, hogy hol van a mosógép kapcsolója.

              Nekem apukám volt így nevelve, a mai napig bejárónője van, szingli egyébként. Ha nálam van mindig próbálja eljátszani a vendégségben vagyok szolgáljatok ki szerepet, de be szoktam fogni segíteni. 🙂

            • cvd… jajj. (Nem túl széles tapasztalatom alapján azt gondolom, hogy azok a férfiak, akik éltek egyedül nősülés előtt, valahogy mégis ki tudják fejleszteni a háztartási képességeiket anélkül, hogy a farkuk leszáradna. Apám általános után került nagyonvidékről Pestre, ipari iskola, munkásszálló, albérlet, neki később sem okozott gondot megcsinálni bármit.)

          • amikor az anyám kiakadt, hogy elválunk egymástól gyermekem apjával, akkor megkértem, hogy mondjon csak egy olyan nõt az ismerõsei közül, aki nem járt volna jobban, ha egyedül marad. Egyet sem tudott. De ez nem zökkenti ki, sulykolja belém, hogy nekem milyen szar életem lesz mostantól….

            • Édesanyám egyedül vállat és nevelt fel engem. Szoktam neki mondani, hogy 30 évvel megelőzte a korát.
              Sose érdekelte, akármit mondtak neki /rá. Ő a maga útját járta.

              Kislány koromban akárhány barátnőm anyukájának mondtam, hogy anyukám nem ment férjhez, MINDIG ez volt a válasz (hol teljesen komolyan, hol cinikusan nevetve): Jól tette!
              Szomorú…

          • Lájk. Szinte másmilyet nem látok. Gyanítom, ha gazdaságilag nem lennék függőségben tartva és nem menne az “apa kell a gyereknek” agymosás, derűs egyedülálló nők nevelnének gyerekeket.

            • Jééézus, hát persze! Képzeljük csak el a hargitai Rémet apaként. Hát hiszen épelméjű nő nem viselné el. Monnyuk egy épelméjű nőt már biztos agyonvert volna a szaturnuszi rendezőelvével.

          • Én meg szerencsére sok olyat, ahol az apa rengeteget segít. Pl. apukám mindig felkelt hozzánk. amíg kicsik voltunk, megfőzött, és vigyáz az unokáira is. Nem kell már így utálni az apákat…

    • “Tilos, tilos minden sóhaj.” De mennyire. Mennyire gyomorforgató, hogy én ezt a női vonaltól kapom a családban a legnagyobb garral. Anyámtól már-már büntető jelleggel, amikor a sóhajra csóválja a fejét, emeli az ujját: ez ilyen, ezt kell szeretni, de kárpótol ez azért mindenért, ugye. Nem, nem kárpótol a csillogó gyerekszem a törött szárnyakért, nekem nem fér egyik a másikhoz képest a mérleg serpenyőibe, összemérhetetlenek. Nem egymáshoz képest vannak, és mégis. Ja, hogy élhetetlen lennék. Lehet. Mindenesetre ezt a fajta transzgenerációs álszent hazudozást, de legalább szemforgató tagadást nem fogom továbbadni. Arra, amikor férfi családtag méltatlankodik a sóhaj miatt, viszont jobban ugrom, hiányzik a szolidaritás.

        • Sokat gondolkodom ám, próbálom megérteni, ki, miért mondhatja. Őszintén érdekel. Talán inkább magának bizonygatja, talán ha hangosan kimondja, jobb, neki, talán mert olyan mondja, akinek – egy vagy ezer okból akár – ez az egyetlen út. Nem tudom. Merthogy én tényleg annyit mondok, amennyit gondolok és mondok, hogy nehéz és nem azt, hogy nem ezt akartam, nem akartam őket, hanem nem így, nem ekkora nyomással. Csak annyit várnék el, hogy ne kérdőjelezze meg, csak azért, mert másképp látom, csak azért, mert azt mondom, hogy ez számomra nem felfogható kárpótlásként, mert nagyon más a kettő.

          • Azt hiszem azért, mert ez az egyetlen út. A másik a problémával való szembenézés lenne, de ez sokszor a személyes kudarc, az értelmetlen szenvedés (sokszor a teljes élet) beismerése is lenne. Ezért érzem mindenhol, kivéve ezen a blogon, hogy a Rend leghűségesebb fenntartói a nők.
            Ez is egyfajta önigazolás.

            • “a Rend leghűségesebb fenntartói a nők”
              No ez is rendszerbe ágyazott, nem egyedülálló és újkeletű jelenség:
              :

              “Cicáznak a szép csendőrtollak,
              mosolyognak és szavatolnak,
              megírják, ki lesz a követ,

              hisz „nyiltan” dönt, ki ezer éve
              magával kötve mint a kéve,
              sunyít vagy parancsot követ.”

      • Szomorú ez. Jó ez a cikk éppen most. Az életem romokban, s az újrakezdéshez a legfontosabb hiányzik, a szabadság. A nő, aki gyereket szül ebben a társadalomban, az örök kiszolgáltatottságot választja. Minden döntést, minden percet a felelősség határoz meg úgy, hogy közben nincs lehetőség értelmes választásra, s javarészt társ sincs, akivel a felelősség megosztható lenne.
        Erről miért nem szólnak a mesék? Meg az anyáink.
        Az LMP választási plakátját láttam ma reggel futólag a kocsiból és megütötte a szemem a nagybetű: Munkát, gyereket! Az tudott eszembe jutni: Rohadjatok meg!
        Aztán hosszabban: nemhogy változna valami, de az agymosás egyre erősebb. Lassan odajutunk, hogy aki nem szül (eleget), azt lelövik, miközben a férj akár agyon is verheti a nejét, abban is a nő lesz a hibás. (Nem mintha ez nálam terítéken volna. Ilyen szempontból én a szerencsések közt vagyok.)
        Bebetonozod magad a gyerekkel és attól kezdve nincs életed. Ráadásul ez rajtad kívül senkit nem érdekel. Sőt, pont ez a cél. Mozdulni képtelen, túlterhelt, függésben tartott rabszolgák termelése.

        • “Munkát, gyereket!” És könnyen lehet az a mélyrepülés, ahol az előbbi hiányában, az utóbbiból lesz egy idő után egyre több egyéb kilátás hiányában, és igen valószínű, hogy szegénységben, nyomorban.

        • Félig hallottam tegnap a rádióban egy reklámot, valamit olyasmi volt a szövege, hogyaszongya: “Mi, nők, úgy vagyunk összerakva, hogy mindig másokról gondoskodjunk. De most már felnőttek a gyerekek, nyugdíjba is mentem vagy valami ilyesmi, és szeretnék végre magammal is törődni”. Én olyan ideges lettem, hogy azt sem tudom, mit reklámoztak. És mindezt úgy, hogy igen, ez teljesen normális, csak ilyenkor kezdhetsz el arra gondolni, hogy te is élhetnél.

          • Mit kezdesz élni, építeni 40-50 évesen? Miről beszélnek ezek? Makramézol? Beülsz a tesco pénztárba? Mit?
            Mi nők úgy vagyunk összerakva… Van az anyád úgy összerakva! Van- e más lehetőségünk? Mondhatjuk- e büntetlenül, hogy nem, én nem úgy vagyok összerakva?
            Szoktam figyelni a sikeres nőket. Figyelem, mikor a velük készült riportokban megjelenik a gyerek téma és kötelezően egyforma, ellágyuló arccal rebegik, mennyire kiteljesedett az életük, hogy micsoda csoda ez, mennyi erőt ad és a “párjuk” mennyire élvezi, hogy apává lett, és bizon bizon milyen jót tett ez nekik, mert már végre család lettek, hurrá!
            Senki nem beszél a bébiszitterről, a jólétről, a szinte érintetlen saját karrierről. Te meg meredsz magad elé, hogy mi a f*szt rontottál el, hová a derű és az anyaság dicsősége. Te sarokba állsz az iskolában, götnyedsz értelmetlen szülőiken, rohansz a munkahelyedre, közben kattog az agyad a gyereken, nem tudsz teljesíteni sem itt, sem ott, s úgy van saját időd, hogy sötétedés után kijutsz futni egyet a kinyúlt melegítődben. Ha pedig mindezt nem ugyanolyan rebbenő pillával élteted, ahogy előírt, akkor úgy néznek rád, mint egy ufora.

            • ez az úgy vagy összerakva duma. jaj! és jaj megint!

              új sztorim is van! hétvégén baráti összejövetel. autóval mentünk. zuram vezetett és nem tudta merre kell menni, várta, hogy mondjam merre menjünk (én tudom az utat). ez veszekedés melegágya, mert ahogy én mondom, hogy hogy kell mennie az nem jól! nem jól mondom. (igazából szívességet kér tőlem, de úgy hogy közben szeretne irányítani és alázni kifejezetten abból az okból, hogy aztán ne kelljen megköszönnie – ez egy jó kordában tartó manipulatív eszköze. egyébként remekül csinálja, de nem velem) mondtam álljon meg, átülök és én vezetek, hiszen tudom az utat. tudja már a menetet, szó nélkül átadta a volánt.

              megérkezünk. megszólal az utasunk, félve: te nem szereted ha irányítanak? te szeretsz felül lenni? (ezt már amolyan jóindulatú szexista hangsúllyal).erre én: már megbocsáss, de miért kérdezed? van olyan ember, aki szereti, ha irányítják? szerinted, van aki arra vágyik és azt szereti és abban érzi az elégedettsége maximumát, ha irányítva van?
              erre csönd. majd a jól ismert kibaszott sztereotípia: hogy de igen! vannak emberek, akik vágynak az irányításra.

              nem akartam hosszan érvelni, csak annyit mondtam, hogy ha valaki irányításra vágyik az egy út, egy folyamat eredménye, aminek már az elején uralkodás és elnyomás volt.

              egyébként egy esetet (helyzeteket) tudok amikor szükség van direkt irányításra: tömegkatasztrófa, háború, váratlan természeti katasztrófa, ahol egy csapat mozgása és tevékenységének összehangolása létfontosságú (pl. családban: hirtelen zuhé és beázott sátrak, átázott hálózsákban sírva ébredő gyerekek idegen országban: a zuram irányított és 10 percen belül összepakolva a meleg autóban ültünk. imádja egyébként a katasztrófahangulatot. néha csinál is, egy sima hétköznap délutánból 🙂 )

            • “kötelezően egyforma, ellágyuló arccal rebegik, mennyire kiteljesedett az életük, hogy micsoda csoda ez, mennyi erőt ad és a “párjuk” mennyire élvezi, hogy apává lett, és bizon bizon milyen jót tett ez nekik, mert már végre család lettek, hurrá!”- ez az orbitális bullshit csak az addig beléje sulykoltnak egyenes folytatása. Mondom, ezt nem értem, miért érzi mindenki kötelezőnek fényezni ezt az egész cécót. Hogy előtte, miért, az még csak hagyján: be vagy etetve mintállat. De hogy utána, miért, na az aztán magas.
              Amúgy ne feledd egy sikeres ember soha nem mondhatja azt, hogy valami nem megy, nehéz, esetleg oltárian az.

            • Árnika, ez a közös utazás az nálunk szinte burleszk. Rohanunk ezerrel, én hajtogatom a térképet, majd szólok, hogy itt kell lemenni. A férjem ordít, hogy miért nem hamarabb szóltam, én meg ordítok, hogy 15 év alatt nem voltál képes tudomásul venni, hogy nem tudok tájékozódni. Miért kell mindig ilyen helyzetbe hozni?
              Volt, hogy a kirándulásunk közepén a kocsi motorháztetőjén csapkodta a térképet és ordított, hogy most azonnal hazamegy. Kölkök a kocsiban, hurrá, család. Ő soha nem nézte meg előre hova megyünk és hogy jutunk oda.

            • Barátnőm épp ma mesélte, hogy jár erre a hellinger izére és még ott is ez van. Ott sem lehet nyíltan kimondani, ami van. Nem illik.
              15 percet ült a kocsimban, aszonta, tök jó, hogy így kivilágítom a legsötétebb iszonyokat, mert így, legalább velem mer őszinte lenni.
              Milyen világ ez?

            • ezt a motorháztetős akciót elképzeltem.
              közben te (és még hozzád milyen nagyon hasonlóan, milyen egyezések vannak, milyen egyforma helyzetek. ez nem gyanús? ennyire sok egyforma ember nem lehet?)
              csendben rombolódsz szépen lefelé.

              (nálunk egyébként jellemzően a házon kívüli minden esemény és történés nyugodt, békés, neki a ház körül kattan be az uralkodási vágy. ez az útmutogatás, útvonaltervezés nem gond, mert tényleg vagy én vezetek, vagy nem kérdez. ha kérdez rövid veszekedés után vezetek én. vagy van még az a verzió amikor végletesen kiszolgáltatottá teszem és issza a szavaim, annyira rám van utalva, mert nélkülem nem tudná merre kell menni: erre rájátszom és mondom: na így érzi magát a legtöbb nő egész életében 🙂 )

            • “s úgy van saját időd, hogy sötétedés után kijutsz futni egyet a kinyúlt melegítődben”
              Hány nőt ismerek, akiknek az a kikapcsolódás, hogy elmehetnek egyedül bevásárolni! Csak ilyenkor lehetnek gyerek nélkül “legálisan”, mert csak erre az időre vállalja be apu a saját gyerekei felügyeletét!

          • jajjjajjj!
            ma reggel fodrásznál voltam. elle magazin.
            hogyaszondja: a nők a karrierben ha előre haladnak és sikeresek le kell mondaniuk nőiességükről és ez olyasfajta nem megengedett lemondás, ami kimozdítja az élet kerekét és minimum tömegkatasztrófa bekövetkezése várható.
            és ráadásul- mondja a cikk- az a férfi, aki meg nőies az nem vonzó és nem kell a nőknek.
            ezt így bele az arcomba 06.45-kor. édes istenem! a háttérből pedig szólt a class fm.

          • A legújabb Hoffmann R. kormánymanipuláció. A gyerekem imént mesélte el a mqi etika óráját. Az mondjuk alap, higy hármast kapott szeretet és barátságból (nem viccelek), de a tanárnő gátlástalanul agitálta a kislányokat órán, hogy szüljenek minél több gyereket, mert az csodás és a család SZENT!
            Ütni tudnék, komolyan mondom.

            • Ezt osztályozzák? Minek? Ilyet totalitárius rendszerekben szoktak, mondjuk fel társadalmunk alapértékeit.
              Én nagyon drukkolok, hogy megbukjanak, mert minden szinten elegem van belőlük és most már családi tragédia is lett az uralkodásukból.

        • Engem is megütött a plakát, de jobban megnézve ott van az is, bekeretezve: “Családbarát munkahelyet” – így már egészen másképp hangzik nekem.

          • Akkor egyedül vagyok azzal, hogy nem zavart a plakát. Úgy gondolom, nem mindenkihez szól, csak azokhoz, akik szeretnének gyereket, de pénzügyi okokból nem merik vállalni (még vagy egyáltalán). Ilyen pedig sok van. Akire nem vonatkozik, nézze a többi plakátot, én se sértődtem meg a felsőbboktatást propagáló plakátokon csak mert nem akarok diplomát.

          • Violnak még a szárnyak helyét is kitépték, ezt el is meséli az egyetemestörvényekkettő videón (röviden annyi, hogy szült egy gyereket egy pasinak akit nem szeret és akinek hagyta, hogy megtörje. A videóból kiderül, hogy a lányok kötődését használja ki ezoszili a kapcsolatban tartására, tragikus).

            • Amúgy ezek voltak az eredeti hozzászólásaim:

              Ezoszili, a hivatkozott bejegyzést NEM Éva írta, benne van az első mondatban, ha tudnál olvasni. És nem volomenű, hanem volumenű, a volumen szóból.

              A gyerekvállalás mindenkinek a legbelsőbb magánügye. Nem nemzeti ügy és nem a te ügyed. Nem mein kampf, kár erőltetned a nézeteidet másokra, nagyon rosszul veszi ki magát. Neked tök mindegy, hogy a hozzád forduló embereket ténylegesen mi tenné boldoggá, csak erőlteted a legyen minél több gyerekük vonalt, az apa irányító szerepét, a többi, már régebben tárgyalt fonákságaidról nem is beszélve. Ezer oka van annak, hogy egy nő miért nem szül, vagy miért nem szül egynél, kettőnél több gyereket. Olvasgasd a hozzászólásokat, hátha leesik pár miért.

              Egyébként az lenne kívánatos, ha a Föld lakossága visszacsökkenne 2-3 milliárdra, mert ennyi ember tud fenntartható módon élni. A jelenlegi népességnövekedés klímaváltozáshoz, természetromboláshoz, élelmiszer- és vízhiányhoz, és erőforrás háborúkhoz vezet. Mivel a fejlett országokban megszülető gyerekek ökológiai lábnyoma 40-50-szerese egy afrikai gyerekének, ezért nem baj, ha a fejlett országokban sem növekszik a gyereklétszám.

              Miért nem mered az egész hozzászólást publikálni, Violetta? Nem üzenet az, hanem hozzászólás. Ha ennyire nem tudsz mit kezdeni a más véleményen lévőkkel, minek indítasz blogot?

              Senki nem beszélt népirtásról, próbálj már meg értőn olvasni. A kevesebb gyerek vállalása természetes módon csökkenti a népességet, nem bonyolult összefüggés megérteni. Az erőforrás háborúk, amik már zajlanak egyébként, meg rengeteg szenvedéssel érik el ugyanezt. Nem világméretű összeesküvést kellene vizionálni, hanem a szűk horizontotokon túllátni, és megérteni pár alapvető összefüggést a világból. Majd nézd meg az Elysium c. filmet, na az jön a valóságban is, ha nem teszünk a túlnépesedés ellen. Inkább arra a világra készítsétek fel a gyerekeiteket, mert nem vagyok biztos abban, hogy nem rekednek a falakon kívül…

              Ezoszili, mikor érted már meg végre, hogy nem vagyok Éva? Neki nincs semmilyen profilomhoz hozzáférése.

              Az inkriminált mondatokat Medárdáról pedig te írtad le a honlapodon (és nem, nem gyötörte a csiklóját, hanem ismerkedett volna magával). A szó előtti tartományban kondicionáltad a szexualitását, ami a te kontrollodról szól a nők felett (annyit biztos tud, hogy az a terület tiltott, bűnös, fájdalommal kapcsolt, szerinted hogy fog ő önfeledten szeretkezni felnőttként, amikor zsigeri tilalomfát ültettél bele?).

              Frissítsd az anatómiai ismereteidet, mert a csikló és a hüvely érzékeny része az ugyanaz a szerv (lásd az erről szóló dokumentumfilmet a témát kutató orvosnővel http://www.youtube.com/watch?v=B5DbEajoO5o ). Arról is frissítsd az ismereteidet, hogy a nők csak hüvelyi izgatással el tudnak élvezni (Viola maga mondja az egyik videón, hogy ezzel neki is gondjai vannak). Ez a nők 15-25%-ára igaz, mindenkinek egyéni az anatómiája, csak nézz meg egy bármilyen G-pont vibrátorra adott értékeléseket, elég eltérőek a leírások. A nézeteidet meg legkésőbb 1976-ban meghaladta a Hite-jelentés. http://www.scribd.com/doc/23304708/Shere-Hite-The-Hite-Report

              Az a baj, hogy te képtelen vagy kontroll nélkül létezni. Az összes videódról lesír. Instruálod az “önfeledt” játszadozásra a gyerekeidet, a Violával való beszélgetéseid is tele vannak a szájába adott mondatokkal, “hangosabban” instrukciókkal, két mondatot nem hagyod elmondani összefüggően. Egy olyan videó nincs, amin Viola beállítja a kamerát és egymaga mondja el azt, amit gondol, úgy, hogy te a közelben sem vagy.

      • “Nem, nem kárpótol a csillogó gyerekszem a törött szárnyakért, nekem nem fér egyik a másikhoz képest a mérleg serpenyőibe, összemérhetetlenek. Nem egymáshoz képest vannak, és mégis.”

        én miért nem tudom így megfogalmazni? 🙂 végtelen lájk!

  7. Élveboncolós téma ez gyermekesnek, gyermektelennek. Egyébként a posztbeli tudatossághoz hasonló fokú tudatossággal vagy inkább sokoldalú tudatossággal nem nagyon találkoztam a gyermektelennek között. Biztos van. Inkább azt látom, hogy azért átgondoltabbak, mert sokszor sokféleképpen követelik tőlük zaklató kérdésekkel a választ, a magyarázatot, ami semmiképpen nem pozitív.

    Marginális és mégsem: “[…] egy anyának otthon kell dekkolnia a gyerekekkel, mert itt (meg Franciaországban) azt látom, hogy a bölcsis gyerekek jól vannak, nem kötődnek kevésbé a szülőkhöz, viszont általában bátrabbak, önérvényesítőbbek, mint a három évet anyukával otthon töltő magyar társaik.” Az ebben a vonatkozásban szintén franciás vonalat képviselő országban élvén én látok különbséget a gyerek-szülő kapcsolatban, meg úgy általában a családi viszonyokat illetően. Számomra ez más, nem értékesebb ez és nem kevésbé értékes az. (Egyébként is kérdés, hogy mi az etalon ebből a szempontból. /A kötődés milyenségét felmérni, hát még megítélni, nemhogy kívülről, de belülről is nehéz szerintem. Különösen, hogy alapvetően és az extrém eseteket leszámítva minden gyerek kötődik a huzamosabb ideig őt érzelmileg-fizikailag gondozóhoz [szándékosan nem írok szülőt], akárhogy, valahogyan mindenképp. Az más kérdés, melyik kötődés mitől olyan, amilyen és hogy melyik hova vezet. [Nem, nem a kötődő nevelésről, illetve ma nanak valahogyan kivitelezett módjáról írok.]/) Egyébként szerintem az otthonlét időtartama, meg esetleg milyensége nem feltétlenül mutat ennyire egyirányba, ahogyan esetleg a mondatból tűnhet, abból a szempontból, hogy pld. ki önállóbb, önérvényesítőbb satöbbi. Illetve ez egy nagyon sokváltozós egyenlet, amelynek az eredménye sosem ugyanaz. Szerintem nagyon nagy szerepet játszik ebben az is, hogy mennyire és hogyan individualista úgy általában egy társadalom, meg főleg miért, mennyire kizárólagos érték/elérendő cél a gyerek, milyen a nevelő-oktató intézményrendszer egyebek. Ezekben elég nagy és a témával erősen összefüggő különbségeket látok.

    Amúgy meg személyesen a poszthoz: nekem ez ilyen nagyon szétszakadós-meghasonlós, mert olyan vagyok, hogy bármire képes vagyok akár egzisztenciális-karrier vonalon, akár a gyerekeimért. Elég nehéz, meg versenylovas, meg lebirkózhatatlan nyomás (akkor is ha pontosan ki tudom magamnak már mutatni, miért, milyen családi és szocializációs hatások miatt vagyok nagyon ilyen, meg olyan is), mert hol ezért, hol azért jön a lelkifurdalás, meg a rossz érzés. Az nagyon fontos lenne, ha egyszer legalább ennyit tudnánk írról írni, hogy miért nehéz a döntés a kettő között, mert mindkettő ugyanolyan jó opció és nem kényszerít gyakorlatilag az egyiket kizáró, vagy nagyon visszavetőm majd ennek következtében megnyomorító választásra.

    • A második rész, vagy utolsó, szóval, a személyes vonal mintha rólam szólna, ám én még nem tudom kimutatni, hogy milyen hatások miatt vagyok ilyen is, meg olyan is. Sejtéseim vannak. És hogy tovább tetőzzem a “bajt” :), sikerült szert tennem hasonló barátnőkre, hogy még véletlenül se lógjak ki semmi sorból, hanem lám, vannak még ilyen vérmes munka- és anyatigrisek, kétoldalról gyötört lelkiismeret-furdalással.

      • Hogy vérmes munka- és anyatigris? Ez jó. Na de ez még leányálom. Az egyik kedvenc idevágó elszólás egykori, magyar, 4gyer!m!ekes családapa kollégámból bugyborékolt fel, amikor valahogy páran összerakni vélték, miért is kerekedhetem. “Végre valaki gyesre vágta ezt a karrierista dögöt!” Ugye mennyi társadalmi elvárás, érték fogalmazódik benne meg gyönyörűen?! Nem hangulatkeltésnek szánom, nem is egyedi hozzáállás, de a kivételes megfogalmazás miatt figyelmet érdemel és idevág.

  8. Érdekes a ksh-s cikk, köszi a linket! Ha valaki arra készül, hogy alaposan olvassa el és elmélkedjen felette, ne csak átfussa, annak azért nem árt tudni, hogy pl. az 5. oldal alján levő bekezdés és számolás matematikailag hülyeség.

    • merthogy azt arányítja, ami már nincs?
      úgy értve, hogy azzal a nemzedékkel hasonlítja össze a mostani 34 éveseket, akik nagyobb arányban szültek ugyanebben az életkorban?
      ezt gondolod matematikailag hülyeségnek? ha jól értem.

      • Igen. Ugye az a döntésem, hogy 35-40 éves korban szülök-e, iszonyatosan nem független attól, hogy addig szültem-e már és hányat. (Szerintem ez jobban befolyásol, mint például az, hogy férjnél vagyok-e vagy sem.) Vagyis az egyik generáció adataiból jósolni egy olyan másik generáció leendő adatait, ahol ez a nagyon erős “mellék”körülmény alapvetően más, eleve rossz ötlet. Később végigolvastam az egész cikket, és volt még néhány hasonló, de kisebb jelentőségű rossz gondolat. Maga az összeállítás viszont nagyon tetszett, az elején a statisztika szimplán érdekes volt, (nyilván a közepén a pénzügyi rész picit elavult), a végén meg a napközbeni gyerekellátás módjai nekem azért, mert lassan aktuális visszamennem dolgozni, és kitalálni, hogy hova tegyem közben a kicsit.

        • köszönöm.
          én is erre jutottam, csak nem voltam biztos benne, hogy te is. azért kérdeztem.

          a demográfusok egyébként imádják az előző nemzedékek adatait összevetni. emlékszel? volt egy időszak, hogy az 1974-ben született nők majd jól elkezdenek szülni (kiszámolták, hogy pl. húsz évvel ezelőtt a szülőképes korba érő nők hányat szültek és hány éves korukban tették) és majd megoldódik a népességfogyás.
          aztán jöttek sorra a nőhibáztató cikkek, hogy de hát mi van máááá? miért nem szültök 74-esek. ti sokan vagytok, tehát szaporodjatok már! és ment a basztatása szegény 74-eseknek azon az alapon, hogy abban az évben több leánygyermek született mint 73-ban és 75-ben.

          viccesek.

  9. Nagyon világos, pontos, érhető írás, összefoglaló és alapos. Köszönöm. Nekem is ezek a gondolatok járnak a fejemben, és nagyon hasznos ezt most ilyen összefoglalóan olvasni.

    Én néhány hónapja élek egy olyan kapcsolatban, ahol felmerühet, hogy lesz -e gyerekünk. De nekem már van egy. Tíz évet végigcsináltam egyedül. Látom mivel jár ez. És ezt így nem akarom még egyszer. Fáradt vagyok. Nem tudom újra csinálni. Végre élni akarok: időt és pénzt magamra. Tanulni, hetente háromszor sportolni, művelődni, szórakozni. Ez végre lassan lehetővé válik, ahogy a lányom is egyre nagyobb, és most jobban is keresek valamivel.

    Pedig szerettem volna élvezni még egy kisbaba, és egy felnövő gyerek nyújtotta csodákat. A szeretetét — bár már tudom szeretni magam, nem kell már pótszer. Csodálni a fejlődését. De más gyerekét is szerethetem és csodáhatom.

    (majd folytatom, de ha nem küldöm el elveszik, telefonon írom)

    • És még a kilenc hónapot, azt is szeretném megélni újra. A lányomnak kistestvért is szerettem volna.

      Én fiatalon szültem. Abban hittem, hogy nincs mire várni, sosem lesz a helyzet tökéletes. Abban hittem, hogy fiatal testtel, fiatalon könnyebb lesz: kisebbek a kockázatok, minden természetesebb és spontánabb, jobban lehet bírni, hogy jobban fogom a saját gyerekem érteni, ha kisebb a korkülönbség, és hogy számára is előnyösebb, ha nem nagymamakorúak a szülei – betegesek, megfáradtak. Pedig csak később döbbentem rá, hogy a mai helyzethez képest nem kicsit, hanem nagyon korán szültem — évfolyamtársaim többségében most vannak otthon a gyerekeikkel, és nagyon sok nőt ismerek, aki velem egy idősen, sőt idősebben még mindig gyermektelen.

      Én abban hittem, hogy engem támogatni fog a világ, a rendszer. Hogy van a gyereknek apja, nagyszülei, és egy csomó nagynénje+nagybátyja. Hogy a nagycsalád jó, mert mindig lesz, aki segít. Hogy nem kell lemondani semmiről, lehet tanulni, jönni-menni is. Mértékkel, de lehet — bár sosem voltam a mértéktelen alkat. Hogy vannak támogató jogszabályok. És nem merült fel bennem, hogy sokszor nem érvényesíthetőek, vagy hogy ez kevés, más, több támogatás kellene az élethez.

      Most azt látom, hogy az intézményrendszer olyan szűk keretek közé zár, hogy abban fuldoklom. Hogy segítség jobbára nincs: van, aki nem kér a terheimből, és van, akinek másként alakul az élete. Az van biztosan, amit meg tudok fizetni. Most kezdek levegőt kapni. Most kezd terem lenni. Ezt adjam fel? Újabb 10-15 évre? Miért? Miért érnék én kevesebbet, mint bárki emberfia, aki megteheti, hogy megismerje és próbára tegye önmagát, és felfedezze a világot? Ezt én is szeretném. És nem a halálom előtti utolsó órán.

      A most lett kapcsolatomban jó nekem: csapatmunka a főzés, a takarítás, az egész élet. Jó együtt felkelni, jó együtt tenni önmagunkért, jó együtt aludni menni. Van közös érdeklődés, pezsgés, élet. De nem látom a biztosítékot arra, és persze nincs is, hogy ez a kapcsolat elbírná a gyerekkel járó plusz terheket is. A férfiak kiszállnak. Elmennek, vagy az internetbe, alkoholba zuhannak. Ez a veszély most is kézzelfoghatóan reális. És aki most sem vigyáz az egészségére, aki legyint rá, az lehet, hogy az egész életből hamarabb kiszáll. Én nem akarok sem egyedül, sem egy kapcsolatban fuldokolni. Én nem akarok abban a veszélyben élni, hogy egy nap nem tudom fizetni a hiteltörlesztésem, és eladják a fejem fölül a lakást.

      Neki nincs gyereke. Ez az ő dolga. Fel sem kellene, hogy merüljön bennem, és mégis azt mérlegelem, önzőség volna-e a részemről, ha azért nem is lenne, mert én nem vállakozom rá. Az én testem, az én életem. Az én kockázatom nagyobb. Különösen így 35 felett. (Egy esetlegesen beteg gyerek nevelésére pedig végképp nem vagyok felkészülve, sem lelkileg, sem anyagilag.)

      Pedig ez jó is lehetne, nagyon jó dolog is lehetne akár több gyereket is nevelni, és velül élni. Gyerekkel élni amúgy jó. Csak nem ebben a rendszerben.

      • De jó, hogy hosszan leírtad! Igen, a rendszer nagyon problémás. És akkor valóban nem szóltunk a beteg gyerekekről, ahol még nehezebb minden….
        Mindig úgy voltam vele, hogy engem csomagban kap a másik, a gyerekvállalással kapcsolatos kételyek részei a csomagnak. Ha jó a kapcsolat, ezt meg lehet beszélni, és dönteni is lehet, hogy velem maradnak-e. Nyilván fordított esetben, ha a férfi nem akar gyereket, akkor az én döntésem, hogy vállalom-e. Megéri-e, kockáztatok-e stb.
        Ha valaki csak azért szül, mert különben elhagynák, az vajon milyen kapcsolatban él? És mi várható onnantól?

      • Szerettem a posztot és a hozzászólásod is Levena.
        Egy olyan tabut feszeget, ami még a gyermektelenséget felvállalók között is tabu: a félelem, hogy a most szeretett, egyenlő társ a gyerek mellett már nem lesz az.

        Gyerekkérdésben most ingadozó, ezért tartózkodó álláspontot képviselek. Ami a nem felé billenti a mérleget, az a férjem. Tudom, hogy nem bírná idegekkel, ugyanúgy, ahogy valószínű én se bírnám majd, de neki megengedi a rendszer, hogy kimutassa, hogy eltűnjön.
        Elméletben szeretne gyereket, és örülne a családnak, de nem áltat azzal, hogy megremegne a szíve egy babától, nem gondolja, hogy örömmel mondana le bármiről, nyűg lenne az egész kisgyerekkor. Én meg ismerem, és érzem, hogy nem hagyna el, támogatna, de valójában nem lenne jelen. Ilyen feltételekkel pedig azt hiszem nem akarok gyereket. (Főleg nem úgy, hogy nekem egészségügyi okokból nem lenne sima ügy a teherbeesés, a terhesség.)

        Ezt nagyon nehéz kimondani, egyáltalán felhozni, mert két reakció van rá: milyen szemét a pasid, hát hogy tudsz vele lenni, a másik pedig a mit sírsz, minden férfi ilyen, ez így működik.
        Pedig nem arról van szó, hogy nem vagyunk jó páros (rengeteg zökkenővel), vagy nem jó ember a másik, hanem arról, hogy felnőttként vagyunk jó egymásnak, szülőnek nem igazán.

        • “a most szeretett, egyenlő társ a gyerek mellett már nem lesz az.” – ahogy én látom ehhez borzasztó tudatosság, iszonyat fegyelem és folyamatos önreflexió kell(ene). Mármint részükről, még akkor is, ha elméletben és elvileg jó, egyenlő és mittomén milyen. Rendszerint csak ott derül ki minden, amikor a saját komforfokozatból kell leadni. Ez rendszerint nem az első, hanem a második gyerek ugye, a szokásos forgatókönyv szerint.

      • “Hogy a nagycsalád jó, mert mindig lesz, aki segít.” Nem tudom, hogy van-e, volt-e ilyen egyáltalán valóban vagy ez is csak egy mítosz a sok közül, ami belengi a témát, mármint a nagycsaládi segítség. Azt hittem én is, hogy igen, van, de még nem láttam másnál se nagyon.

      • Mennyire igaz és mennyire szívemből szólsz. Hasonló érveléssel vezettem le egy éve is, miért nem (végre keresek, végre mehetünk, végre, végre,végre…). De úgy tűnik mégis erősebb volt bennem vagy a vágy/ vagy a rendszer, de dönteni véglegesen nem mertem – hisz öregszem:-). Most pedig jön ő, mert jönni akart. Egyértelműen örülök és sokkal tudatosabban tervezek, intézek, mint 8 éve, nem mondom, hogy nem félek, mert dehogynem. Meglátjuk. Véletlenek nincsenek. De a “dejó neked-től” az elejétől kezdve sikítozom. És emiatt furán néznek:-)

        • Van bennem egy erős hajlam a fatalista életszemléletre. Két hónapja a szokásostól annyira eltérő PMS tüneteim voltak, és az áltagosnál kissé jobban elhúzódott, hogy én biztos voltam benne valami, valaki készül, de meggondolta magát. De közben csak örülni tudtam. Szóval, ha jönni akarna, nem igazán lenne kétségem, hogy jöjjön-e. A kapcsolatom szempontjából ez most korai lenne még (bár ez is olyan megítélhetetlen), de tisztán szeretnék látni, ha komolyan felmerül a kérdés. Az igazi nehézség, hogy a gyerekvállalásról dönteni, az szerintem elsősorban érzelmi kérdés, az én szempontjaim pedig főleg racionálisak, és eddigi életemben mindig az előbbiek érvényesültek. Nem nagyon tudok ellenük menni. Az, hogy az ember végiggondolja a racionális szempontokat, leginkább abban segíthet, hogy ha rá tör a zsigeri vágy, vagy a “véletlen”, akkor tudatosabb, felkészültebb legyen. (Hasonlóan, ha valaki felsorakoztatná a számtalan racionális érvet pozitív oldalon, hogy miért jó gyereket szülni, attól még nem fog elmúlni az esetleges zsigeri félelem, nem akarás érzése.)

      • Nekünk a 2 nagy 16 és 14 volt amikor kaptak egy öcsit, mi is tartottunk attól mi lesz. Mi úgy éreztük szeretnénk babázni még , nem unokázni. Akkor 36,37 évesek voltunk. Azóta eltelt 10 év. Mi nem bántuk meg, pedig hiányzik ez+az ami az én-eknek jót tenne.

        A nagyok küldenek minket pihenni, szórakozni majd ők vigyáznak öcsibogyóra. Nálunk így működik a nagy család, jól , rosszul, valahogy igaz mindenkinek megvan a ” maga ideje” szórakozása, ami nem a Lidlben merül ki.

      • Én nem tudtam, hogy miért akarok gyereket. Benne van a biológiámban, a testem akar, azért. Sejtettem, hogy ez valami nagyon közeli, és nagyon szoros kötelék (bár a másik oldalról, én mint gyerek az anyjával nem éltem ezt meg, vagy legalábbis nincs róla emlékem). Utólag visszanézve a lányom csecsemőkorára és az első három évére döbbentem rá, hogy mennyire szomjaztam erre a szeretetre. Megrázó volt még úgy is, hogy tudtam, hogy ez a dolog természete, és ha a pocsék anya lennék, akkor is így kötődne hozzám, ez még nem volt megváltás. Az később jött el, hogy valaki úgy szeretett engem, olyan szépen, csak magamért, odaadóan, hogy végre elhittem, engem lehet szeretni. Azóta megy nekem is, bár a helyzet messze nem tökéletes, bizonyára nem ennék ennyi csokit, ha tényleg szeretném magam.

  10. Nyilván az én esetem sokkal ritkább, de azért nagyon is valós. Nem vagyok heteroszexuális (biszexuális vagyok, és az nemi önmeghatározásom kívül esik a nő-férfi kettősségen). Ez önmagában is egy olyan része az életemnek, ami sok mindent más perspektívába helyez. Számomra nem evidens, hogy egy heteroszexuális/cisz nemű férfi mellett fogok kikötni (nem is akarok, mert ez az a csoport amelyik nem fogja megérteni az nézőpontomat). Ha összekötöm az életemet egy nővel, vagy egy transz nemű emberrel, az az jelenti, hogy a társadalmon amiben élek, élből megfoszt a gyermeklávalás lehetőségétől, még akkor is, ha a partneremmel egyébként természetes úton is képesek lennénk gyermeket a világra segíteni (nem minden nőnek van vaginája, és nem minden férfinak van pénisze). Szóval ez a számomra arról is szól, hogy mi a legjobb túlélési stratégia, és olyan téma mint a gyerekvállalás a legkisebb gondom

    • Minden gyermekvállaláson gondolkodó embernek!

      (Én nem tudatosan döntöttem, hogy gyerekeket kellene vállalni. Jött az érzés az elsőnél és a másodiknál is. Nekem így lett kerek. De ha előtte az agyamat is használtam volna, jobban fel lehetett volna készülni és kevesebb sérüléssel megoldani.)

  11. Vegig azon gondolkodtam, h vajon hol elhetsz, aztan osszeallt, h Olaszo. En onnan 13 eve jottem el, 9 ev otteles utan es mar akkor sem volt huderozsas, mostanra kifejezetten depis hely sztem (az onnanszarmazo gyerek miatt eleg szorosan tartjuk a kapcsolatot a rokonsaggal meg a burokraciaval, errol inkabb nem ertekeznek, borzalmas 😦 )
    Szoval a kesoi gyerekvallalas es az altalanos gyerektelenseg azt hiszem ott a legaltalanosabb, fuszerezve a nagyon hagyomanyos, kobevesett ferfi-no szerepekkel.
    Teljesen termeszetes volt, h a 3 nyelven beszelo, diplomas, igazgato melletti PA-kent dolgozo kollegano ebedidoben hazamegy es 3 fogasos ebedet gyart az uranak, majd persze vacsorat is, ezeket kovetoen pedig tisztara nyalja a konyhat (es torli szarazra a REZ mosogatot meg a tobbi, altalaban koracel feluletet, mert az ura szereti a rezet a konyhaban…) es minden nap fel is mos.
    Ja es szent borzadallyal nezte, amint az olasz ferjem beszall mellem a kocsiba az utasulesre. Mert o SOHA nem vezet, ha a ferje is bent ul, mint gondolnak rola. Es elutaznak ugy Milanobol Calabriaba rokonlatogatoba, h egyszer sem valtanak, csak a pasi vezet.

    Ehhez kepest a gyerek ket honapos koraban munka nelkul maradt, tehat en visszamentem szabadszo tervezonek es onnantol csak a szoptatas maradt ram feladatkent, a haztartasvezetes es a gyerek ellatasanak osszes feladata ramaradt es csinalta is.
    Aztan elvaltunk, megismerkedtem a kesobbi angol apukaval, aki szinten nem banta a pelenkazast, ejjeli kelest, kulonosen mert en foallasban nyomtam 8-17, o meg otthon programozott, ket jatszoteri kor es a pelenkazas kozott. Mikozben en boldogan maradtam volna otthon a gyerekkel, de anyagilag igy volt elonyosebb :/

    Es belegondolva, az ismeroseim kozott is kevesebb az olyan par, ahol az altalad leirt, hagyomanyos csaladmodell mukodik es ok a diplomazatlan resz inkabb.

    Sztem ebben is az elni es elni hagyni elv kellene ervenyesuljon, kiki vallaljon vagy sem gyereket, izlese szerint.

    • A statisztikak vilagosan azt mutatjak, hogy a hagyomanyos csaladmodell a leggyakoribb (munkamegosztasban, fizetett munkaban) Mo-n, Oo-ban es a legtobb europai orszagban. Szerencsed van, ha a te kornyezetedben nem igy van, de ez nek altalanos. Diplomas vagy sem.

    • Amikor 2 éve Toszkánában voltam, rengeteg kismotoros nagymotoros lányt láttam ott közlekedni. És posztoló rendőrnőket párosával, és a rendőrautókban szintén. Lehet, hogy ott is változnak az idők ?

      • Ja, amúgy motoros csajokból rengeteg van Thaiföldön is.
        Percenként vagy 10-et megszámolhatsz belőlük az utcán bármely napszakban.
        Pedig az is egy elég nőelnyomó ország.
        Nálunk alig látni motoros csajt. Havonta ha egyet látok, vagy még annyit se.
        Nem tudom, van-e ennek valami háttere, üzenete, múltja, oka…
        és ha van, mi lehet.
        Az biztos, hogy a thai csajok keményen dolgoznak, a moceszen általában elöl-hátul kölyköket visznek, és a fafaragó műhelyekben csupa csajok faragják a fát valami eszméletlen gyönyörűen.

        • Ezzel szemben Egyiptomban nem látni nőt, egy árva darabot sem az utcán. Ott a WC-t is férfiak pucolják utánad a hotelben.
          Izrael viszont katonanőkkel fogad a határon, mind fiatal (kötelező sorkatonai szolgálat) és az egész személyzet belőlük áll, ők vizsgálnak, motoznak, iratot néznek, olyan nem könnyű terepeken, mint az Akabai öböl 4-es csücske, Eilat, több merénylet színhelye…
          Szóval hatalmasak a különbségek, egész közeli helyeken is.

    • Oh igen, itt északon a nők vezetnek, jönnek-mennek, és ha hagyják őket (munkaadók, munkaerőpiac, szolgáltatások stb.), dolgoznak is (az előbbi okok miatt csak 43%-uk 18-45 éves kor között).
      Ettől függetlenül – mint Mo-n, bár más okokból és másként jutottunk el ide – az időmérlegek szerint sajnos a mai napig itt is dupla terhet visznek, azaz ha van fizetett munkájuk, akkor is ők végzik a családdal kapcsolatos teendők nagy részét.
      (Hozzáteszem, tipikus, sokszor a nők akarják, erre vannak dresszírozva, hogy csak így lesznek jó anyák stb.).
      Ami más itt, az az, hogy szerintem a környezet könnyebben elfogadja az alternatív életmódot, sokan nem házasok, sokan egyedül élnek, sokan nem vállalnak gyereket (városban, de nem csak. Jól ismerek egy 1600 fős hegyi falut, ott aztán minden van, leginkább 16 évesen gyereket szülő lányok, szinte minden családban).
      Nekem a közvetlen környezetemben gyakorlatilag csak a sógoromék hagyományos család, azaz házasok és gyerekeik vannak (kettő). A munkatársaim, a szomszédok, az ismerősök között szinte egy házas sincs (együttélnek, vagy elváltak), és gyerek is nagyon kevés van.
      Délen statisztikailag hagyományosabbak a családok, de az annyira sok szempontból elmaradt északtól, hogy nehéz is egy országként kezelni. .

  12. Ez az írás nekem, itt és most hétfőn reggel az önismeret tiszta tükrét kínálta, és kénytelen voltam elgondolkodni saját magam toleranciáján, a határaimon és a hiedelmeimen. Nekem nagyon nehezemre esett olvasni a cikket, hangosan sikítozott bennem az az anya, aki a gyerekei nélkül képtelen elképzelni a (különben gyerekek nélkül is teljes lenne) életét…:-) Folyamatosan azon gondolkodtam, hogy miről is kellett lemondanom a gyerekek miatt, de nem jutott eszembe semmi lényeges. Mindegy, nem ez a fontos, nem ezt akarom fejtegetni.
    Inkább egy erőteljes löketet adott a magamon való gondolkodáshoz…Ahhoz, hogy toleránsnak gondolom magam, és olyan embernek, aki minden élethelyzetet és döntést el tud fogadni, mert hisz benne, hogy minden ember szabad a döntéseiben, és joga van az érzéseihez.
    Aztán kiderül, hogy ez csak nagyjából van így. Hogy vannak témák, amelyek felizzítják bennem a kételkedés, kétkedés, háborgás vörös ördögét. És ez egy ilyen téma.
    Van mit tanulnom, van mit tanulnom…

    • Mi sokáig úgy éltünk, hogy lesajnáltuk a gyerektelen házaspárokat. Szegények, olyan perspektíva nélküli az életük, nem lehet teljes. De én már nem mondok ilyet.

  13. Nagyon klassz.
    12-13 éves korom óta tudom, hogy nem szeretnék gyereket. Fogalmam sincs honnan ez a tudatosság. Esetleg onnan, hogy anyám dadus volt. Bejártam hozzá, eleinte azért mert még közel álltam a nagycsoportos gyerekekhez korban. Később már csak anyámért, nem játszópajtásokat keresni. A másik ok talán, hogy mindig nyitott szemmel jártam, és magamban kielemeztem a szép családi életeket. Amikor kérdeztem, nem hazudtak sablonokat a szüleim. Ez fontos lehetett. Anyám soha nem titkolta, hogy ez mennyi feladat, probléma, és ha nem vigyáz az ember, elillan az intimitás az életéből. Mert beszélgetni velem. Soha nem volt lesajnáló, sőt bevallja, hogy nagyon fáradt nagyi lenne már. Szeret pihenni Ő is. Édesapám sem volt soha számonkérő a témában, nem kérdőjelezett meg.
    A legérdekesebb párbeszéd ebben a témában, közel 1 éve volt, az akkor (mellékesen nős és gyerekes) barátommal:
    „Miért nem fedeztük fel egymást 10 évvel ezelőtt? (tipikus férfi sóhaj), most nem lenne kérdés, hogy hogyan tovább. De azt hiszem, tudom a választ, akkor nem lenne gyerekem, mert Te nem akartál volna szülni ugye? Bár elég erős nyomás alatt lettél volna az biztos, mert én mindig is akartam”
    Hmm…én meg akkor a szakítást választottam volna, mert azért soha nem szültem volna, mert valaki ezt várná tőlem. Volt példa rá huszonévesen. 9 év kiváló kapcsolat után csak elkezdődött..”Gyere hozzám feleségül” blablabla
    Amiről még nem merünk beszélni: a terhesség és maga a szülés. Engem úgy taszít kislány korom óta, mint a vágóhíd. Nem látom magasztosnak, szépnek. A filmekben sem viselem el, elfordulok, mert számomra egy borzalmas látvány. Ezt sem merjük kimondani, pedig nem hiszem, hogy csak velem fordul elő. A nővéremet nagyon nagyon tisztelem érte, hogy bevallotta, soha többé nem csinálná végig. Szereti lányát, de rossz volt. Rossz volt eldeformálódni, rossz volt szülni is. Hányan merik ezt is bevallani, az álszent könnyes szemmel hamis meghatottság megjátszása helyett?

    • A szülést én sem látom magasztosnak vagy kellemesnek, de nagy szerepe van annak, kinek hogyan meséltek róla kislánykorában. A saját születéséről, mások születéséről. Anyám pl szenvedett, mert elbarmolták a császársebét, de valahogy mindig úgy állította be nekem, hogy annyira jó volt velem babázni, hogy el is felejtette, milyen szar volt szétszakadt hassal élni pár napig. Én meg bíztam benne, hogy nem lesz gond, és tényleg nem lett, nyilván nem csak ezért, és szívesen emlékszem vissza, endorfin és társai…

    • Én mindkettôt utáltam, semmi magasztos nem volt benne. De a gyerek lényérôl az elsô pillanattól le tudtam ezt választani, abszolút nem kapcsolódik a három dolog ma már a fejemben.

      Viszont az számomra végig nagyon dühítô volt, hogy nem beszélnek a nôk ôszintén errôl az egészrôl, nem akarnak, nem mernek, nem tudom. Amikor kérdeztem, mondtam olyan dolgokat, amiket nem illik, azonnal támadtak, nôk is, illetve fôleg ôk. Nem értettem. A terhességet méltósággal és odaadással illik viselni, én meg ettô hányok. Ha meg ezt kimondod, szemét ember vagy, és minek neked gyerek.

      • Ahogy az emberek különböznek, ahogy a saját gyerekeink sem egyformák, úgy a terhességeink, szüléseink sem. Én nem tudnék elrettentőt mondani a terhességről. Második terhességem kilencedik hónapjában még futottam a busz után, szülés előtti hétvégén nagyot kirándultunk vonattal, busszal, hegyet másztunk – a háromévessel együtt.
        Ezt csak azért írom, mert a nők egy részét szeretném megvédeni: lehet a terhesség magasztos is, és nem muszáj rossz (fizikai) érzésnek társulnia hozzá. Nem gondolom azt, hogy “a terhességet méltósággal és odaadással illik viselni”, mert tudom, hogy másnak (akár látványosan) más a terhessége. De hogy A NŐK nem beszélnének őszintén az egészről, az abból is adódik, hogy A NŐK nem egyformák.

        • Igen, a nők sem egyformák…és még a terhességeik sem :). Nekem az első szülés olyan semmilyen volt, talán mert akkor még jokislanynak illett lennem. A második viszont katarzis…egy csodálatos “élmény”!!! Lehet, a harmadik meg borzalom lenne…

      • Nem kell hozzá méltóság és odaadás. Teljesen megteszi, ha az ember legalább elfogadja magát, a helyzetet, a változást, az irányíthatatlanságot. Ha még szeretni is tudja (könnyes szem nélkül akár :-), akkor meg igazán szerencsés.
        Nagyon szerettem a terhes testemet, a mai napig megvan az érzés. Ugyanez a szülésre is igaz, hónapokba telt míg feldolgoztam azt a pozitív fröccsöt, pedig a gyerekes élet eleje nagyon nehéz volt.

        • mennyire érdekes ez a téma is. nekem a nagyobbik első három évből a terhesség volt a legkiegyensúlyozottabb, legszebb időszak lelkileg és testileg is.

  14. Nekem az jutott eszembe, hogy mikor váláson gondolkodtam, eljutottam arra a pontra, hogy már csak a gyerekek miatt. Aztán ez nem maradt így, mert jó a pasi, de a visszatalálásban szinte kényszerítő körülmény volt, hogy van két közös gyerekünk. Most élhető, fejlődőképes a házasságunk, de még néha eszembe jut, mi lenne, ha nem lennének gyerekeink.
    Ez is faramuci dolog azért, mert már nem tudok úgy tekinteni magunkra, mint csak párra, valahogy mindig családként jelenik meg a fejemben a kapcsolatunk is. Nyilván van felnőtt vonal meg gyerek vonal, de nem tudom pengével lefeszegetni a szülői énemet a feleség-énemről.
    Én mondjuk mindig is akartam, és mivel én is tanár vagyok, nem szakadok bele, hogy mikor ki hozza el a suliból, meg hogy hol legyen nyáron. De abban a pillanatban, hogy váltani szeretnék, azonnal felmerülne, hogy mi lenne a napirenddel. És hiába van gyereke az összes főnökömnek, tudnak csúnyán nézni, ha a két gyerekem egymás után beteg.

  15. Mosthogyittvagyok hozzászólásával kapcsolatosan: sem a fenti írás, sem bármilyen gyermektelenséggel kapcsolatos eszmefuttatás nem azt kéri, javasolja, mondja, hogy annak, akinek gyereke van vagy akar, az feltétlen érezze magát megszólítva, lebeszélve, stb. Szeretném, ha már egy olyan világban élnénk, amiben ez is egy opció lenne, és nem kellene egyik oldalnak sem veszettül védekeznie, megmagyaráznia, miért vállalta azt, amit.
    Bár e pillanatban “normálisnak” az számít, hogy van gyereked, és kisebbség a gyerektelenek tábora, mégis mindig a többség érzi magát “veszélyben”, ha erre terelődik a szó. Ez vajon miért van? Nem olyasmi ez is, mint a férfi-női szerepek, hogy ugyan a férfi a rendszerben alapártelmezeettként élvezi az előúnyüket, de azért azonnal odajön megmagyarázni, támadni, ha a nők jogairól, hátrányos helyzetéről, életének javításáról beszélünk. De az legalább nulla összegű játszma, azaz hogy anőknek jobb legyen, nekik kényelmőkből leadva be kellene szállni a piszkos munkába. De a gyerekes nőknek miért rossz az, ha valaki arról beszél, miért nem vállalja a gyereket? ( Ebben az esetben nincsen nulla összegű játszma).
    Kérdezem, hangosan gondolkodom. És mosthogyittvagyok hozzászólása nem is jó apropó, mert ő továbbvitte a gondolatot és túllépett ezen. Úgy érzékelem ugyanakkor, hogy sokan nem tudnak túllépni ezen a “veszélyeztetettség -érzésen”.

    • Én meg inkább azon gondolkodtam el, hogy mi lenne, ha
      – nem kéne a nőnek megszűnnie a külvilág számára, ha gyerekezik
      – egyenlő partnerként venne benne részt az apa
      – minden anyának lenne lehetősége otthonról/rugalmas munkaidőben/munkamegosztással-két ember egy állásra/vállalkozóként dolgozni
      – nem kétkeresős modell lenne
      – mindenkinek lenne nagyszülői segítség, ha nincs nagyszülő, pótnagymama-önkéntes
      – nem szólnák meg irigységből meg rosszindulatból, hogy anya foglalkozik magával is

      Ez mennyivel növelné a kedvet?

      • sajnos a lenne, volna, ha helyett még csak a két lehetséges út létezik.
        Sok nőnél növelné, gondolom.Nálam pl, nem befolyásolná úgy érzem. Akkkor is jobban érezném magam gyerek és férj nélkül.

      • Sokkal. Nekem kb. ezek hiányoztak az elmúlt években. Most, hogy nagyobbak sokat javult a helyzet, de az ideálistól még nagyon messze van. Ahogy most megítélem, még kb 10 év és végre úgy élhetek, ahogy szeretnék, ahogy régebben éltem. Nem dob fel a gondolat, mert 19 év ment addigra majd el a gyerekezéssel.

      • Az első két pont (lenne) a legfontosabb!
        A “minden anyának lenne lehetősége otthonról/rugalmas munkaidőben/munkamegosztással-két ember egy állásra/vállalkozóként dolgozni” viszont már megint arról szólna, hogy a nők oldják meg a gyereket. A félállás, otthoni munka _ha_csak_nőkkel_kapcsolatosan_merül_fel, ugyanúgy az egyenlőtlenséghez vezet, mint a mostani társadalmi nyomás. Ettől egyébként a hajam égnekáll: félállás=adjuk meg a nőnek a lehetőséget, hogy vigye el a hátán mindkét feladatot. És persze így is kevesebbet fog keresni és hátrányban lesz anyagilag, stb.
        “nem kétkeresős modell lenne”- az meg azt jelentené, hogy vissza az amerikai 50-es évekbe, anya otthon, apa dolgozik. Hogyan öntsük betonba az egyenlőtlenséget…
        “mindenkinek lenne nagyszülői segítség, ha nincs nagyszülő, pótnagymama-önkéntes” nem vagyok benne biztos, hogy a nagymama a jó megoldás. Nagyonm sok esetben jobb lenne a gyereknek, ha jól képzett óvónő foglalkozna vele, mintha a nagymama az 50 évvel ezelőtti neveelési elveivel. Érdekes, hogy ez is egy tabu, de pl. Oo-ban mostanában egyre több cikk jelenik meg arról, hogy ne legyen automatikus a nagyszólői felvigyázás pozitív voltának meg nem kérdőjelezése (de bonyolult lett) 🙂 Igaz, hogy itt a nagyszülők sokkal nagyobb szerepet játszanak a gyerekfelvigyázásban, mert az intézményrendszer alultervezett és drága (sokkal kevesebb hely és sokkal dárgábban, mint pl. Mo-n.)

        • igen, igazad van.
          Amikor azt írtam, kétkeresős, konkrétan arra gondoltam, hogy az átlagkereset lenne annyi, hogy lehessen választani, hogy anya akar-e dolgozni vagy inkább otthon marad. Most nincs döntés, mindenképp vissza kell menni dolgozni. Ez nyilván azt is jelentené, hogy férfiként ÉS nőként is keresne valaki annyit, hogy ha akar, eltarthat belőle két-három gyereket. és ha egyedülálló anya, akkor sincs másokra szorulva.
          A segítségen azt értettem, hogy ha anyámmal nem értek egyet, akkor választhatok mást, és ha nincs pénzem sitterre, akkor van ingyenes lehetőség. Rengeteg nyugdíjas, jó karban levő nő nem tud mit kezdeni magával, és lehet, hogy idegent nehezen engedünk be a családunkba, de nyilván lenne szűrő, hogy nagyon gáz mamik ne mehessenek segíteni.

          • Sorjáznak a gondolatok 🙂
            Az egy/kétkeresős modellnél smemiképpen nem az a megoldás, hogy apa el tudja tartani a családot, mert az tuti karantén a nőknek. és két pillanat alatt visszavetné az eddig elért eredményeket.
            Hanem pl. az, hogy ha a gyerekvállalást az állam rendesen honorálná.
            – teljes fizetés X hónapig az otthonmaradónak
            – itt jönne be az, hogy a gyedet kötelezően 50-50 %-ban lehessen igénybevenni. (Én azt gondolnám most, hogy a szoptatás miatt először az anya, aztán az apa, de persze ezt is rájuk bíznám). Így akkor az sem lenne gond a munkaadónak, hogy csak a nők maradnak otthon
            – kötelező legyen a távmunka / részmunkaidő megadása a kért időtartamra kisgyerek esetében (itt persze szakmája válogatja, egy bolti eladó nem tud távban árulni).
            – mivel általában az alacsonyabb fizetésű szülő otthonmaradása éri meg anyagilag (kevesebbet veszít rajta a család), ezért az állam mindenképpen kerekítse ki arra az összegre a támogatást, amit a család megkeres, ha mindkét fél dolgozik.

            Nagyon forradalmi ötletek ám ezek, de valószínű, hogy nem kerülne többe, mint a mostani rendszer. Illetve persze prioritás kérdése is, hogy egy állam mire költ, ha gyerekeket akar.

            “A segítségen azt értettem, hogy ha anyámmal nem értek egyet, akkor választhatok mást, és ha nincs pénzem sitterre, akkor van ingyenes lehetőség.”
            Franciaországban hallottam ilyet, hogy van nonprfoit egyesület,, amely ezt koordinálja. Az idősek felajánlanak sszabad órákat, amit a gyereke családok igénybe vehetnek. Persze ahhoz kell a szervezett keret, hoyg jól kiválogassák, ki alkalmas, felkészítsék őket, monitorozzák, hogy megy stb.
            És megint: miért csak a nagymami? A nagypapinak nem lehet ez feladata? PL nagyobb gyerekeket elvinni a játszótérre vagy egyéb tevékenységben részt venni?

            • Mert nagypapi hamarabb meghal.

              Egyébként bevallom, én is nagyot néztem volna ezen a bejegyzésen egy éve. De amióta itt olvasgatok, már természetesek ezek a gondolatok.
              Ráadásul a saját közeli rokonságomban is van elrettentő példa: anyuka fiatal nőként egy gyereket akart, lányra vágyott. Férjhez ment, a férje fiúra vágyott, addig próbálkoztak, míg fiú is sikeredett. Negyedszerre. Ráment a házasságuk, mert igazából egyiküknek sem való a nagycsalád (megkockáztatom: a gyerek sem), de anyuka nem tud kilépni ebből a helyzetből (házasságból), anyagilag teljes mértékben függ a férjétől. A gyerekek is isszák a levét a feszültségnek…

            • Van szerintem egy ilyen félelem is, hogy idegen férfiak vigyáznak a gyerekre azt sokan pedofíliával kapcsolják össze. Nem értem miért, mert női pedofilok is vannak, csak észleltem, mint jelenséget.

            • Romániában példásan megoldották ezt a kérdést is: az apának kötelező 1 (egy) hónapot (hónapot) kivenni. Az egyik fél kiállása és a másik visszaállása kb. több utánajárással jár, mint egy hónap, azontúl teljesen felesleges és értelmetlen is, viszont az egy hónap elúszik, ha az apa nem veszi ki, vagy mondjuk átruházza az anyára. Szóval, egy pofon a szarnak, vagy mi a helyes mondás ilyenkor.
              Számomra az ideális gyes-törvény (a létező románból kiindulva) egy 50-50%-os megosztás lenne, vagyis első 6 hó anya gyesen, következő 6 hónap vagy 18 (itt 2 év a maximum, viszont két évvel kevesebb pénzt kapsz, mint eggyel) megosztásos, tehát én is, az apja is félnormások vagyunk, az államtól kapott pénz pedig kiegészíti a jövedelmünk annyival, hogy a kétekeresős anyagi helyzetünk megmaradjon. De ez tényleg személyre szabott, ironikus módon pont a mi családunkban szinte kivitelezhetetlen lenne, mert én projektalapon szabadúszok itthonról, a férjem pedig színész, szóval egyikünknek sem létezik teljes vagy félnorma.

            • Én még azt sem bánom, hogy nem a teljes fizetést adják, hanem csak a 70%-át. De az, hogy a 70% sem igaz (csak az első öt hónapban), hanem van egy viszonylag alacsony maximumérték, az csúnyán hazavágott anyagilag.

        • “A félállás, otthoni munka _ha_csak_nőkkel_kapcsolatosan_merül_fel, ugyanúgy az egyenlőtlenséghez vezet, mint a mostani társadalmi nyomás. ” Ezzel nagyon egyetértek, sőt továbbmegyek: kötelezővé tenném a váltófutást otthonlétben. Persze, amíg csecsszopó, az én reszortom vele lenni (azt sem feltétlen otthon), vagy bármi, de utána már nem, egyértelműen nem csak. Gyönyörűen megoldható lenne, ha lenne akarat: szülők időben elcsúsztatva, rugalmasan-felesben, s ha még több gyereket akarnak, akkor erre ne legyen válasz a kevesebb fizu, csókolom.

          • Van erre EU-s törekvés, taalán már a direktíva is megvan. Az lenne a lényege (a svédek találták ki ezt is), hogy a gyed-nek (most nem tudok erre jobb szót mondani, a gyerekellátással kapcsolatos fizetett szabadságra használom -angolul maternity leave, ugye, hogy mindig csak az anyában gondolkodunk?), szóval a gyednek egy részét akkor adják csak ki, ha az apa veszi igénybe.
            Nem átadható – mert ahol az, ott jellemző, hogy minden férfi átadja az anyának. Ha aférfi nem marad otthon, veszik az X hónap jogosultság.
            Ez nem mellesleg arra is jó, hogy a nőknek a gyerekvállalás miatti diszkriminációját oldja (lenne jó, ha elég hosszú lenne az apa része is, pől. 50-50%).
            Ez olyan, mint a fizetett szabadság: mivel férfiak és nők egyaránt megkapják (kötelezően),a munkaadó a munkaerő felvételekor azon az alapon nem diszkriminál, hogy kinek kell majd fizetett szabadságot biztosítania.
            Ha a gyedet is mindkét nem igénybe venné, azonos időtartammal, akkor ez sem lenne a munkaerő diszriminációjának alapja.
            Nem mellesleg pedig az apák is megértenék, milyen az, a mikor “csk” ezzel kell otthon foglalkoznod, megcsappanó bevétel mellett…

            • Az EU-s direktíva szól 1 hónapról (azért nem voltak vmi merészek), mármint a paternity leave tekintetében.
              Ezt ugye minden tagállamnak adott időn belül a saját országában is implementálnia kell. Gondolom, ez történt meg Romániában és Ausztriiában. Oo-ban még nem, és ahogy tudom, Mo-n sem.
              Egyébként olaszul pl. a maternitá az anyaágot és a “gyed-“et jelenti, a paternitá meg csak az apaságot (nincsen egyelőre arra szó, hogy a papa marad otthon). Nyelvében él, ugye…

        • De Gyöngyi, miért mindig csak az anya??????
          Erre írom:
          “Amikor azt írtam, kétkeresős, konkrétan arra gondoltam, hogy az átlagkereset lenne annyi, hogy lehessen választani, hogy anya akar-e dolgozni vagy inkább otthon marad”

            • Ez pont erről szólna, hogy otthon maradsz, de arról is, hogy férfiak is szívből otthon maradnának (én ismerek ilyen férfiakat, bár elismerem, a magyarokat jellemzően nem erre kondicionálják, inkább arra, hogy egy kicsi gyerekkel egy férfi úgyse tud mit kezdeni). A svédeknél otthon is maradnak, coffee dadeknek hívják őket, mert jellemzően amikor már nem szopik a gyerek, ők maradnak otthon, és a poronyot viszik sétálni meg kávézni a többi apatárssal.

            • Szeretnék olyan világban élni, ahol annyira menő a gyerekkel foglalkozás, otthonmaradás, hogy apa meg anya azon vitatkozik, ki maradjon otthon..

          • Szerintem sokan szeretnék (más kérdés, hogy nem beszélnek róla). Nekem az (akkor még gyakorló katolikus) exem egész életében arra készült, hogy gyerek és vele otthonmaradni (mármint ő, amint lehet).
            Szerencsére utánam megtalálta azt a párját, akivel gyereke is lett, közben ugyan túllépett a katolicizmusán, de a gyerek utáni vágyán nem.
            Sajnos a katolikus körök ilyen szempontból rettentő maradiak (hagyományos szerepek, mindenáron együttmaradás). Tudom, hogy Te hívő vagy, nem akarlak ebben megbántani (én is voltam évekig, sokat tanultam azalatt is magamról, a világról, meg egy teljesen más szemléletről, és ezért ismerem azokat a szempontokat, amiket általában leírsz), csak tény, hogy nem igazán haladó szemléletű egyik vallás sem ami a férfi-női szerepeket illeti.

        • Az otthoni munkával kapcsolatban: nem mindenkinek felel meg, hogy otthon dolgozzon.
          Én távmunkás vagyok, multicégnél, az elmúlt két évben kezdték komolyabban kiszervezni a munkánkat. Sokan belevágtak, aztán visszakérték a telephelyi munkalehetőséget, mert nem tudták jól elválasztani a családi feladataiktól. Még többen bele sem mernek fogni éppen azért, mert tudják, hogy amint hazaérnek a gyerekek az iskolából, borul minden, nem tudnának a munkával foglalkozni, illetve van, ahol az idős szülők nem fognák fel, az is munka, amit otthon végeznek.

          • Igen, szemely szerint en sem szeretnek egesz nap otthon lenni. Probaltam, nem szerettem.
            Es az is tevhit, hogy ha valaki otthon dolgozik, akkor lesz ideje mindenre (pedig a munkat ugyanugy el kell vegezni….) Ez is atgondolando.

            • Igen 🙂
              Még éppen hozzá akartam fűzni, hogy egyszer megkérdeztem egy kolléganőt, akiről tudom, hogy eléggé messziről jár be és van kisgyereke (nem egészen pici, iskolás kb.), hogy ő miért nem kérte a távmunkát. Pont azt mondta, hogy nem tudja elképzelni, egész nap be legyen zárva a házba.
              Én meg jól érzem magam így 😀

              JA, és tényleg nincs mindenre idő, ezt az egyik telephelyre visszakerült kolléganőtől tudtam meg, rákérdeztem, mi volt az oka. Hát az, hogy folyton úgy érezte, nem csinálta meg eléggé rendesen a házimunkát (ő az a csiszatolós, pedáns típus), és frusztráltnak érezte magát, nem tudott a pénzkereső munkára koncentrálni.

              Na nekem ilyen problémám nincs 🙂 , heti 1* végignyalom a lakást, pont mint korábban, a többi nem érdekel. Aki hét elején jön, viszonylag rendet, tisztaságot talál, a hét második felében meg nem. Ez van.

            • Én is szeretek itthon dolgozni, a férjem meg mindig itthonról. Nekünk a legnagyobb akadály a család, sokszor nem fogják fel, hogy nem tudunk állandóan félbehagyni valamit, csak mert otthon vagyunk. A párom ezért állt át az éjszakai munkára (meg nyilván bagoly mellé), mert úgy nyugi van.

          • Persze, csak jelenleg kevés munkáltató ajánlja fel a lehetőséget. Én meg majd eldöntöm, akarok-e élni vele. Mert akkor esetleg már kicsi gyerek mellett is tudnék dolgozni, ha nem kell bejárni. Ezt szerintem sokan választanák, csak nem nagyon van ilyen.

          • igen. egyet értek.
            a családtagok azonnal megtalálnak a családi gondokkal, sérelmekkel, intéznivalókkal.
            nekem tanulás is csak hajnaltól délután négyig ment, amikor hazaértek onnantól semmi tanulás.
            mostanában azt látom, hogy futás után ha nem nyújtok le a kertben fenn a lakásban már nem tudok, mert azonnal megtalálnak és nem végezhetem kedvem, tempóm szerint amit elterveztem.

            szóval nehéz.

            azt gondolom az otthonunk a családé. nem?

            • Volt már olyan, hogy gyerekkel, banális betegség miatt itthon maradva betegszabadságon megígértem a csapatnak, hogy nézem a leveleimet itthonról, és néhány feladatot azon kívül is elvégzek. Egy gyötrelem volt. Az irodai környezetben munkára áll az agyam, elfelejtek minden mást. Itthon minden a többi dolgomra emlékeztet — ha magam vagyok a lakásban, akkor is alig tudok koncentrálni. A szék, a falak színe, a papírok az asztalon, a hűtő látványa, vagy a konyháé, ha vízért megyek, a ruhakupac, a por, folyamatosan olyan impulzus, ami mellett képtelen voltam belemerülni a hosszabb és nagyobb koncentrációt, odafigyelést igénylő feladatokba. És ha közben még gyerek is van mellettem, akkor szinte lehetetlen — még úgy is, hogy egyébként az irodában is folyton félbe vagyok szakítva kérdésekkel, információmegosztással, feladatkiadással, és sztorizgatással is, de az valahogy akkor is más. Az irodában meg elfelejtem felhívni a gyerekem, vagy a tanárját, vagy a bankot, az egészségpénztárat — egyszerű, egy telefonnal elintézhető dolgok hetekig elintézetlenek amiatt, hogy olykor szinte kettő percem sincs magánjellegű gondolatokra, de főleg, hogy megvalósítsam őket.
              (A környezetünk nagyon befolyásol minket, de ez főleg megszokás kérdése egyébként. Nyilván lehetne magam másként szoktatni. Hogy mennyire befolyásol, az akkor volt nagyon megdöbbentő számomra, amikor egy drogprevenciós előadáson az előadó arról számolt be, hogy számtalan fiatal azért esik vissza egy elvonókúra után hazatérvén, mert abban a környezetben találja magát, ahol ő drogozott. Ez nyilván az emberekre is vonatkozik, de ő nagy hangsúly helyezett arra, hogy a szobát. lakást, át kell rendezni, ki kell festeni, stb.)

            • az átrendezés több szempontból is célszerű (amit írtál a drogról el is gondolkodtatott, hogy milyen igaz!!)
              én abban nőttem fel, hogy kicsi volt a lakás és sokan voltunk. folyamatos rendezgetés, átrendezés, rendszerezés volt az életünk.
              ennek köszönhető az a képességem, hat fős háztartásban egy 120 literes hűtő tökéletes méretű; hogy képes vagyok egy 5 személyes kompakt autóba gyerekestül, biciklistül mindent bepakolni (amikor hatan lettünk ez már nem ment, embereket, gyerekeket nem tudok elhelyezni résekbe, pedig próbálkozom szorgosan 🙂 )
              ennek köszönhető, hogy a jelenlegi lakásunk elrendezése olyan amilyen. gumiháznak és gumilakásnak hívjuk. olyan flexibilis, régi képeket nézegetve csodálatos, hogy mennyi arca van, volt a lakásnak.
              ez jó. szerintem.

    • Hát pont ezek a gondolatok merültek fel bennem, amit tovább kell gondolnom, hogy miért indít el bennem ilyen érzéseket…Valószínű erős neveltetési normák, társadalmi nyomás stb. Hogy mennyire verik beléd, mi a “normális”, és mi az, ami nem…(Nálam nagyon belém verték)
      Egyáltalán mi az, hogy “normális” és elfogadott… Ezt ki dönti el? A másik gondolkodásmód miért “veszélyes”, miért érzem úgy, hogy veszélyezteti az én döntésemet? (Igen, ez a “veszélyeztetés” nagyon jó szó) Ha felháborodok valamin, akkor, ugye az tudjuk, hogy mindig rólam szól és nem a másikról. Azért háborodok fel, mert bennem is ott van mélyen a kételkedés, hogy jól döntöttem-e? Csak nem merem bevallani, és inkább hevesen tagadok mindent, ami szembejön ezzel kapcsolatban?
      Vagy irigylem, hogy valaki így felvállalja, így kimondja hangosan, és nem kötik az elvárások, a normák, a gúzsba kötő kötelezettség?
      Nem tudom, lehet, hogy egyik sem, lehet, hogy mindegyik. Na, ezeken kell tovább gondolkodnom!
      Ezért is köszönöm a cikket!

    • Mert az ő szemükben ez tök eretnek gondolat. Valószínűleg a gyerekvállalást főként áldozatvállalásként fogják fel és talán úgy érzik, akik ezt nem vállalják, jogosulatlan előnyökhoz jutnak.

      • Igen, biztos, hogy ez is benne van… “akinek gyereke van, annak le kell mondania egy csomó dologról, de hát ez édes teher, mert ott vannak a gyerekek, akik mindenért kárpótolnak”. Különben meg egy nagy szart kárpótolnak mindenért. Csak ezt nem vallja be, hanem a moralizálás felszíne alatt irigykedik azokra, akiknek van idejük, akik törődhetnek magukkal, utazhatnak stb.

        • Igen, bár biztos van, akinek kárpótolják, és lássuk be, nyilván mérlegre téve a (vélt) előnyök jobban lenyomják a mérleget, mint a (vélt) hátrányok, hisz különben kevesebben szülnének mint ahányan nem – jelenleg ez az arány fordított, és gyaníthatóan egy darabig az is marad. De sokan vannak olyanok is, akik nem őszinték önmagukkal sem, és ilyenkor, amikor zsigerileg reagálnak valamire, kilóg a lóláb. Mert pl igazából azért lesz gyereke, hogy a nagynéni képletesen vagy valóságosan megdícsérje, mert különben egy nagy rakás szarnak érezné magát, de a nagyközönség előtt nemzetmentő hősnek és a társadalom szilárd (khm) oszlopának – némi mártír beütéssel – tünteti fel magát. Egyikkel sincs feltétlenül baj egyébként, mert mindegyik létező motiváció, csak akkor van gáz, ha hazudunk, és ráadául a saját hazugságainkat mások képén maszatoljuk el.

        • és azt bevallani, hogy nem, nem akarok gyereket tőled sem. Jön a kapcsolat féltése… Ha nem szülök, el fog hagyni. Aki ezen túl van, az tudja csak igazán, hogy megéri kimondani, mert az ilyen pasi menjen csak el. De ehhez is hihetetlen tudatosság kell. Hányszor hallani ezt: “Kár lenne ezeket a géneket hagyni kihalni” Jajj:-( De sokan bedőlnek a hamis ígéreteknek a férfiak szájából is, és a társadalom által “hírdetett” előnyöknek is. Amikor bedőltek, nagyon haragszanak arra, aki ezt merészelte átlátni

    • Bennem mindig felmerül ilyenkor a kétség, hogy én jól csináltam-e. Való-e nekem a gyerek. Két gyerek. Vagy esetleg elcsesztem a saját életem, mert nem gondoltam át ezt a kérdést eléggé, nem volt elég információm, mert nem beszélnek őszintén a gyerekvállalás igazi arcáról. Sikerül-e úgy elintéznem ezeket az érzéseimet, hogy a gyerekek ne sérüljenek tőle. És amikor azzal találkozom, hogy más átgondoltan, tudatosan úgy dönt, hogy nem akar gyereket, megkérdőjelezem a saját döntésem – és beindul a magyarázkodási kényszer. Mert én nem voltam elég megfontolt, elég tudatos, meg is ittam a levét. Utálok hibázni, szeretném azt elmondani magamról, hogy minden tényezőt figyelembe véve vállaltam a gyerekeim, de ez nagyon nem lenne igaz. Az, hogy most úgy gondolom, mindenképp vállaltam volna, egyáltalán nem biztos, talán csak próbálom bemagyarázni magamnak, hogy jó ez így. Az lenne a jó, ha ezt a vívódást el tudnám engedni, hiszen már úgyis mindegy, hozzuk ki a maximumot a jelenlegi helyzetből. Másrészt meg tanulni akarok belőle, hogy mást ne csesszek el és tudjak erről őszintén beszélni a gyerekeimnek, anélkül, hogy megbántanám őket.

      • ” Másrészt meg tanulni akarok belőle, hogy mást ne csesszek el és tudjak erről őszintén beszélni a gyerekeimnek, anélkül, hogy megbántanám őket.”
        ez nagyon fontos, nekem is.
        pontosan tudom, hogy mennyire más ember voltam akkor, amikor annyira vágytam rájuk, hogy mennyit hazudtam magamnak, hogy mit hittem ki is vagyok én.
        Persze, hogy imádom őket, ez nem is kérdés. De a jól döntöttem-e kérdésre őszintén válaszolni az valami teljesen másról szólna. Pedig ez szükséges lépés, enélkül nekik sem tudok őszinte válaszokat adni a (szerencsére) felmerülő kérdéseikre.

        • Hozd ki a maximumot a helyzetből, ez jó hozzáállás. Azzal, ha erről őszintén beszélsz a gyerekeidnek (majd / most – nem tudom, mennyi idősek), máris sokat hozzátettél, hogy ők informáltabban döntsenek.

          • Hogy informáltabban döntsenek, igen, ezt kerestem:)
            mert szó sincs arról, hogy az lenne a cél, az álom, hogy ne hibázzanak. Fognak. CSak informáltabban hozzanak meg ilyen fontos döntéseket.

      • Szerintem itt aztán ne keresd az apróbetűst, mert nem adtak hozzá. Úgy értem, mai viszonyok között ebben majdhogynem lehetetlen informatív döntést hozni. És nem arra gondolok, hogy nem láthatsz mindent előre. Ezért hibáztál volna? Na ne.
        “hozzuk ki a maximumot a jelenlegi helyzetből.” – ennyi meg pont elég.

        • nem is az apróbetűs rész hiánya vagy a korábbi esetleges hibás döntés lett volna a lényeg, hanem az őszinte szembenézés, mint szükséglet. Amúgy értem, ugyanazt mondjuk:)

    • “De a gyerekes nőknek miért rossz az, ha valaki arról beszél, miért nem vállalja a gyereket? ( Ebben az esetben nincsen nulla összegű játszma).” Ezt én is szeretném megérteni. Gyermekesként. Mert nekem nem rossz erről hallani, beszélgetni.

      • Azért rossz erről beszélgetnem, mert nekem az egész annyira sokat ad(ott), hogy nekem fáj ha neki ez az élmény kimarad. Nem tudom, illetve nagyon nehezen tudom figyelembe venni, hogy neki ez az élménye ebben a formában talán így nem is lenne meg, nincs rá szüksége stb. Ez az a helyzet, téma, ahol az empátiám nem is tudom, túl nagy terpeszben áll 🙂

      • Nem mindenki tudja elképzelni, hogy másnak nem az a jó, ami neki, hogy másnak másféle igényei vannak. Egyszerűen a “másféle” ebben az esetben is kárhoztatandó, kilóg a sorból, idegen, érthetetlen.

  16. A legrosszabb számomra nem is az,hogy barátok/ismerősök kérdezgetik mikor lesz gyerek. Így 25 évesen még nem kapom meg annyiszor,de kéthavonta azért rákérdez minimum 1 valaki…
    Most,hogy eljegyeztük egymást a párommal és évek óta együtt élünk, egyre több az efelé irányuló kérdés. Nincs ezekkel baj,teljesen jól kezelem -úgy érzem- és egyáltalán nem haragszok meg azokra sem akik megbotránkozva merednek rám,ha azt mondom nem szeretnék gyereket.

    De a legrosszabb mégis az,mikor az apám érzelmileg akar megzsarolni vele,mondván,hogy ő szívbeteg és milyen jó lenne ha ő még megérhetné azt,hogy nekem gyerekem legyen. Erre általában azt válaszolom mostmár,hogy akkor tegyél érte és fogyjál le+ talán ne szívjál el napi 2 doboz cigit. Még eleinte el is szomorodtam,sőt gondoltam is rá,hogy talán mégiscsak kéne gyerek.. de már nem tud ezzel sakkban tartani.

  17. Én majdnem 9 hónapja szültem. De még mindig nem barátkoztam meg azzal, hogy anya vagyok. Van egy gyerekem, szoptatom, hordozom, ösztönösen így alakult, anyám és anyósom nagy bánatára… De ez alatt az idő alatt rengeteg harcom volt, és lesz is még, érzem. Először magammal. A nyakamba szakadt az egész, senki, de senki nem mondta el, hogy ez mekkora szívás, hogy teljesen le kell adnom az első hónapokban az igényeimet, és alapvetően meg amúgy meg az én feladatom az egész, a szaros pelenkától az etetésig és vissza, apa csak besegít, és legyek hálás…ccö! Na, a blognak, és néhány innen szerzett barátnak köszönhetően kezdem összeszedni magam, kiállok, és lázadok. Még csak anyámmal és a férjemmel, de hamarost anyósékkal szemben is megállok. Nem kérek a mosolygós erőszakból.
    Kialakítottam, hogy legyen időm hajat mosni, körmöt lakkozni, epillálni. Mert nekem ez fontos. A gyerek ott van velem, de már nem kell annyira szórakoztatni, és igyekszem minél egyszerűbben nevelni.
    Sokszor megfordul a fejemben, hogy ha ezt tudom előre, hogy ekkora szívás, bevállaltam volna-e??? Hármat akartam, de mostmár elég lesz kettő is. Nincsen segíccség, nagyszülők (szerencsére??) messze. Nem tudom. Tanulni akarok, még, még, pszichodramatista akarok lenni, egyetemre akarok menni. De kicsi gyerek mellett nincs energiám erre, úgy érzem.
    Mostmár teljesen megértem azokat is, akik nem akarnak. Rohadt fárasztó. Aki meg annyira akar, de nem sikerül…szomorú. De vajjon tudja-e, mit akar annyira??

    • Amikor a lányom megszületett, hat hétre anyámékhoz költöztünk. A végén úgy összevesztünk, hogy két hónapig nem is találkoztunk. Anyámból évtizedek frusztrációja és dühe omlott rám akkor, de erre csak hosszú idő távlatából jöttem rá, akkor én éreztem magam hibásnak, önzőnek stb. Pedig nem bennem volt a baj. Hanem egy élet színlelésével.

    • Most azért még jóval fárasztóbb, nyugi, lesz könnyebb is, én 3 gyerek mellett csináltam meg egy okj-s képzést és egy diplomát. De persze nem 9 hónapos mellől. Szóval még lehet belőled bármi, amit szeretnél!

    • nekem sok valódi segítségem volt/van, a nagyszülők nem kontrollálós, nem megmondósak, apájaval meg közös projekt volt és csináltuk együtt – ez több volt mint segítség. mindezek ennek ellenére sem mondanám, hogy megkönnyezem ezt a kezdeti időszakot, mint életem élményét. nem tudtam, hogy én hol vagyok és ki vagyok ebben az egészben. és sosem vígasztalt, hogy többmillióan élik át nap mint nap.

    • Annyira hasonlókat gondolok én is, pedig nekem már három is van. Egyik sem volt véletlen gyerek, de a harmadik már rossz döntés volt, ez egyértelmű. Elváltunk, talán a sok teher is hozzájárult ehhez, nem tudtuk, mit vállalunk. Viszont a jelenlegi párom is szeretne közös gyereket. Valójában ennyi gyerek után már valahogy úgy vagyok vele, hogy egyel több vagy kevesebb, már mindegy, az életem már így is totál be van korlátozva, talán, ha majd kicsit nagyobbak lesznek, és felveszünk majd takarítónőt, bébiszittert, akkor lesz saját életem, de nem tudom, milyen mozgástérrel. Szeretem a szakmám, szeretnék még tanulni (most is tanulok, szakvizsga), vannak (voltak) terveim még, érdekel a pszichológia, imádok utazni, de egyre több dolog kerül elérhetetlen távolságra. Egyetlen reményem a válás, hogy a három apja nagy részt vesz ki a gyerekek neveléséből, nagyjából fele időt nála töltik, bár most a fél éves,mellett ez sovány vigasz, de lesz ez még jobb is. Én megpróbálok nem tönkremenni, bárhogy is lesz, megígérem magamnak, hogy nem adok fel mindent, ami fontos, ki fogom harcolni, ahogy eddig is megoldottam a sulit, valahogy meg fogom oldani a többit is. Nálunk sincs semmilyen segítség (mamák távol, vagy aki itt van a városban, nem segít). A jövőbeni célok (és a mostani suli is) segítenek tartani a lelket bennem, hogy túléljem a gyeses napokat. Mert nehéz nagyon, ez így van, marha nagy áldozat, és nem szeretnék arra eszmélni X évesen, hogy totál leépültem szellemileg és nem jutottam sehová. Most 31 vagyok, korán szültem az elsőt (mai viszonylatban) természetesen egyáltalán nem voltam még kész rá, ez látszott is.

  18. Nekem van rá tippem, de nem túl kedves néhány ismerősömre nézve. Sokszor van olyan érzésem, hogy az könnyebb útnak tűnik elsőre, valamiféle identitást is ad. A RENDSZER is ezt sugallja, és mivel ebbe vannak beletolva a lányok, sokan hagyják is magukat önismeret hiányában. Amikor jön a felébredés, akkor késő. Sokan szégyellik bevallani, hogy esetleg azért tűnt fiatalon ez a jónak, mert akkor otthon lehetett maradni, nem kellett tanulni, pénzt keresni. Van olyan nő, akinek az önmagáról való gondoskodás, a karrier-teremtés őrületesen nagy feladatnak tűnik. Fel sem merül benne, csak amikor tapasztalatok fényében másképp látja, hogy a könnyebbnek tűnő út a nehezebb. És borzalmasan irigyek azokra a 40 körüli nőkre, akik tudatosan döntöttek a gyermektelenség mellett, viszont száz olyan dolgot tudnak, amitől úgy ragyog néha a szemük, mint egy tininek! Nem, nem a pasizásra gondolok 
    Nehéz lehet olyankor a szembenézés, ha pedig megtörténik őrá is rázúdul a társadalom szemrehányása. Azt pedig kevesen képesek figyelmen kívül hagyni

  19. Kezdő voltam még – a küllönfelle pszichomóka képzéseken ezekről a dolgokról SOHA nem tanultunk. (Sőt inkább róla tanultunk mindig, mint azt, ez az egész oktatás nagy hibája, aki olvasósabb volt az behozta, aki meg nem, nos úgy maradt.)
    Az első emberrel a praxisom elején találkoztam, akivel a gyerekről beszélgetve sajnálkoztam valami miatt és ő a szemembe nézve nyíltan mondta, hogy nem akar gyereket. Megdöbbentem. A majom-kíváncsiság győzött és nem álltam neki pszichózni (ma sem értem miért nem, minden más esetben azt tettem volna akkor, iszonyú sokat képzelve magamról) hanem kérdeztem és meghallgattam. Akkor találkoztam először a jelenséggel, és akkor jutottam némileg megértésre. Némileg. Addig én úgy hittem – fiatalon, a rendszer által megvezetve – hogy minden nő akar gyereket, úgy a normális. Aki nem ilyen minimum aberrált.
    Akkor nagyon felülírtam ezt a hiedelmet magamban. Sokat tépelődtem a kérdésen magam is. Én tudtam, hogy én biztosan igen, én biztosan akarok gyereket, nekem ez nem kérdés, mély és zsigeri vágyakozás. De azt a gyerekes álmot, hogy szüljek egy egész focicsapatot, bizony ekkoriban írtam át arra, hogy max. két gyerek legyen. (Egy lett, úgy alakult – ma kutyákkal kompenzálom a második hiányát)

    Azt azért tudom, látom, tapasztalom, hogy az egy/ sok gyerek kérdése egy mélyebb beszélgetés folyamában mindig előkerül azért. (Osztálytársak, ovis társak anyukái akiknek egy van/sok van elmondják kérdik, hogy van minálunk egy/ sok)
    Nálatok is feljön a kérdés? Inkább azért szokott, hogy elmondják a saját nyűgük – kicsit önigazolnak a másik sorsával. De ez mindenkinek nyűg valahol, kicsit ezért, kicsit azért. Szerintem jó róla beszélni, mondani. Az igényesebb társalgásban már csak látens a kritika mögötte, ha még bújik is. Nem fér benne nyílt megítélő, anyósnyelv-csípősségű rosszindulat.

    • Nekem egy gyerekem van, de a kérdőjel ott van az egy gyerek után is. (Valahogy nálunk a két gyerekes modell az általános.) Aki ismer nagyon közelről, nem kérdezi. (Mert eü okokból egyértelmű, hogy nem.) Pedig nem csak ez az oka. Szerettem volna még egyet, talán meg is próbáltam volna, de annyi mindent kellene feláldozni érte. A spontaneitás már így is múltidő, pedig próbáltuk annyira megőrizni önmagunkat, a kapcsolatunkat, az életünket, amennyire gyerek mellett csak lehetett. A nők általában megbeszélik ezt, miért egy vagy miért több. De a kritia, az odavetett félmondatok jelen vannak, “te megteheted, neked csak egy van”, “hát hogy gondolod, három fiú mellett?”. Múltkor szülőin szóba került valaki, ottani közszereplő barátnője, nem akar gyereket. Szinte egy emberként kezdtek rá megjegyzéseket tenni. Mintha nem lenne nekik mindegy, mintha nem lenne a magánügye. Van, aki egyet sem akar, van, aki hattal is boldogan ellavíroz. Ha valaki eljut arra a pontra, hogy eléggé ismeri önmagát és képes nemet mondani a társadalmi nyomásra, az számomra tiszteletre méltó. Többek között azért is, mert esetleg tudja – van ilyen is – hogy nem lenne jó anya, és nem nehezíti meg azonak az életét, akik a gyerekei lennének.
      Én nem tudnék úgy élni, mint a barátnőm (3 van neki). Nem tudnék minden nap 5 -kor kelni, minden percben beosztva, sosem magamban lenni, mindig másokért megtenni dolgokat. Ő mindig sok gyermeket akart, de mégis mindig panaszkodik, bezárkózott a témába és nem engedi. Csak értük él.

    • Engem anyám csesztetett a gyerekkel, de ilyen terrorista módon ám, amíg ki nem raktam az életemből a fülén csúszva. Sok éve nem jó a kapcsolatunk, mert mindig a saját elképzeléseit erőltette, így nem tud az én belső okaimról. Szeretnék, most orvosi okok miatt éppen nem vállalhatok, remélem később lesz egy vagy kettő, de ha nem, akkor sem fogok a falnak menni (rengeteg dologról tudok csillogó szemmel mesélni, aminek pasikhoz köze nincs 🙂 ). Ez a blog sokat segített abban, hogy végre nyugvópontra jusson bennem ez a kérdés.

      • ‘ rengeteg dologról tudok csillogó szemmel mesélni, aminek pasikhoz köze nincs ‘

        Ugyanígy.
        Mai kiakasztó tapasztalatom: Huszonéves kolléganőm szerint társadalmi nyomás és elvárás nincs a gyerekvállalás kérdésében, aki akar szül, aki nem az nem – itt még örültem, hogy milyen szabadon gondolkozik -, inkább biztos nagyon jó lehet ez az egész dolog, különben nem szült volna anyánk korosztályából szinte mindenki.
        Itt kicsit ledobtam a láncot, azóta próbálom felvenni. Bájosan viccesnek tartja amikor a hátrányokról regélek, amik azért érnek, mert gyereket vállalok.
        Különben a szépítéshez hasonlóan dühítőnek tartom a jóságos fejsimogatással egyenértékű kedves győzködést, ami totálisan semmibe veszi a kételyeimet és az ellenérzéseimet. Látszik, hogy azt gondolják, hogy majd betörök, majd abbahagyom ezt a hisztis lázadozást.
        Közben én meg a valóságról beszélek, amit én látok. Milyen méltó így kommunikálni, ugye?

            • “Látszik, hogy azt gondolják, hogy majd betörök, majd abbahagyom ezt a hisztis lázadozást.” A problémát én abban látom, nem csak ebben a kérdésben, nehezen fogadjuk el ha valaki nem úgy gondolkodik, ahogy ” én” . Belém , belénk van nevelve az a fajta énkép, hogy ne kételkedjünk a magunk igazában. Innen szép nyitottá, nyitottabbá válni a másra, a más valakire, a gondolataira puszán csak arra, hogy nem “lobog”a hajam ,ha valamit másképp csinálok.

  20. Jaj de jó téma, és a bejegyzés is nagyon!

    Én azt hiszem, hogy megértem, de nem biztos. Volt pár pont, amikor felsikoltottam magamban egy kicsit, de én privilegizált helyzetben vagyok az extra jófej férjemmel és a totál problémamentes gyerekemmel. Nekem gyakorlatilag semmirôl nem kellett lemondanom. Illetve, amirôl le kellett, arra már egy ideje nincs igényem. (Kocsmázás, hajnalig a világ megváltása haverokkal, külföldi munka.)

    Viszont ez az egész azért is érdekes, mert nagyon sokáig én is úgy gondoltam, hogy nem akarok gyereket, pontosabban hogy alkalmatlan vagyok rá, így ne is legyen. Meg féltem is, olyan távoli volt az egész, nem tudtam elképzelni, hogy legyen. Aztán jött egy alkalmas férfi, és akkor már nem gondoltam semmimilyet, hanem úgy voltam vele, hogy ha jönni akar, jöjjön, de mondjuk lombikra, kezelésekre nem jártam volna semmiképp. Jönni akart, az elsô éles hónapban megfogant, és onnantól meg az volt a természetes, pedig nem szerettem terhes lenni, és mégis. A szülésem rettenet volt. De az elsô perctôl úgy érzem, hogy a világ legtermészetesebb dolga ez a baba, hogy itt van és gondoskodni kell róla. Mintha mindig ezt csináltam volna. Olyan lazán, boldogan megy minden. De ha nekem valaki három éve ezt mondja, én kiröhögöm.

    Nem érzem, hogy bármirôl le kéne mondanom miatta, nekem most így teljes, és a férjemmel is jobb a kapcsolatom, mióta gyerek van. Jobban szeretem, hogy látom, milyen apa, meg hogy mennyire imádja a kislányt. Annak, hogy gyereket csináltunk, nem volt oka egyébként. Mindkettônknek magától értetôdött, hogy lesz. Csak úgy, hogy legyen, mert miért ne?

    De meg tudom érteni azt, aki nem akar, és azt is, aki egyedül vállal. Többek közt anyámnak is könnyebb lett volna apám nélkül, és millió ilyet ismerek még, én se szültem volna soha egyik,exemnek se, még elméletben se.
    Azonkívül olyat is ismerek, akinek szerintem nem lenne való a gyerek, és ezt ô is tudja. Viszont ez meg változékony dolog, mint ahogy magamról is így gondolkodtam sokáig. Nem lehet tudni, hogy mi jön a következô sarkon, és az tuti, hogy egy megfelelô férfimtud fordítnima dolgokon.

    Amúgy meg az a lényeg, hogy bárhogy dönt egy nô, zsigerileg ézernie kell, hogy jól döntött, és nem nyomás hatására.

    • Ez veszélyes ám megint – azaz értem, és nagyon örülök, hogy Te jól vagy a férjeddel (erről már beszéltünk is a napokban:), de nem minden esetben hozza ki egy jó párkapcsolat a nőből (a férfiból) a gyerek akarását.
      Én jó kapcsolatban élek, nem tudnék e pillanatban ennél jobbat elképzelni. Amikor összekerültünk, akkor a gyerek természetesen téma volt, sőt, visszatérően évekig is. De sosem jutottunk arra, hogy szeretnénk. Egymást viszont és a közös életünket nagyon és feltétlen szeretjük.
      Ha úgy alakult volna, hogy lesz, akkor meg vagyok győződve, hogy mindketten a legjobbat tettük volna bele a felnevelésébe és az egymással való jó kapcsolat megőrzésébe (még akkor is, ha a rendszer nagyon megnehezíti). De mégsem lett, és ez választás a részünkről.
      Csak azt akarom ezzel mondani, hogy nem elvárás a jó kapcsolattól, hogy mindenképpen a gyerekvállalás felé nyomjon. Ha ez történik, mindkét fél megelégedésére, az jó. Ha nem, szintén mindkét fél megelégedésére, az is.

      .

      • Értem, és hát az én esetem kivételes. Nem is úgy gondolom, higy megfelelô párkapcsolat kihozza az emberbôl, mindenkibôl a gyerekvágyat, pláne nem lenne jó erre várni, hagyatkozni, várni, hogy hát jó a kapcsolatom, nem kéne gyereket akarnom?
        Viszont alkalmasint megeshet, mint ahogy velem is megesett.

        Az nagyon jó, ha mindkét fél ugyanúgy gondolja. Nem tartom korrektnek a nyomásgyakorlást, egyik fél részérôl sem, és sok jó sem sül ki belôle.
        Tök jó, hogy ez nálatok átgondolt döntés eredménye, ahhoz mérten éltek és élvezitek. Gyerek mellett vagy ellen dönteni csak így érdemes szerintem.

        • még az is eszembe jutott, olyat is láttam a praxisomban, hogy sokan pont a gyerekvállalástól elvakultan, amiatt, mert “gyerek kell, de gyorsan, mert már 35 éves vagyok”, beleképzeltek sok minden pozitívat egy olyan párkapcsolatba, amit csak az tartott össze, hogy itt lehet gyorsan gyerekhez jutni. Ez a lufi kb. maximum 3 év alatt pukkad ki.

            • 5 perce kaptam meg, hogy dehát így nem vagy boldog! Hmm… ezt így hétfőn, amikor azt sem tudja a barátnőm, hogy mivel töltöttem a hétvégét mondjuk. Ő ápolta a taknyos, hisztérikus férjét (jól ismerem, régebben, mint Ő), de én nem lehettem “boldog”, mert aludtam, vacsorázni voltam a barátaimmal, stb… Pf… Mindenképp mindenkit bel akarunk tolni a rendbe? Dögölj meg Te is! Fentebb olvastam, hogy a blogon kívül, sok helyen a REND leghűebb fenntartói maguk a nők. Sajnos igen, gyakran .(

            • csak azért nem tartom durvának, mert tökéletesen bedarálta a rendszer, és folyamatosan önigazol egy kőbunkó oldalán. Nála is beindult pár éve, a 40 vagyok, férjhez kell menni, stb… Tökéletes példája egyébként a társadalmi nyomás által tönkrement nőnek. Sok év anorexia “mert nincs egy normális kapcsolatom, és gyerekem”, éveken keresztül terapeeauta . Szeretné hallani tőlem, hogy “dejó neked, irigyellek” De nem, nem irigylem. Nem is sajnálkozok, hiszen Ő él benne. Neki nyiván jó. Elmondtam, hogy számomra meg ez az ami, élhető.

          • És aztán ha nem megy, nem kérdezik meg _minden kanyarnál_, hogy “még mindig benne vagy, szivem?” Simán végigcsinálnak, lombikot, örökbefogadást, csak azon az alapon, hogy az elején ott egy döntés. Közben meg simán leketyeg a lufi 3 éve. És ezeket a köröket elvileg pszichológusok segítik, de az eredeti kérdést nem tudom mennyire kapirgálják közben. (Lombiknál én nem láttam pszichológust)

        • A te férjedet meg duplikálni (centruplikálni) kellene 🙂
          Az általam ismert esetek inkább arról szólnak, hogy gyerek előtt fogadkozik a férj, hogy így lesz, és felkel, és pelenkáz és mpsdat majd, milyen jó lesz, majd a nagyon megváltozott körülmények között valahogy mégsem viszi végbe ezeket a terveit. Sőt, menekül otthonról, éjjel aludni akar, nappal felnőttke között lenni. És akkor indul a sárkányság, anyukának otthoni bezártság, stb stb – ismerős forgatókönyv.
          Szóval mondom én, a férjed nagyon kivételes ember.

          • “…nekem most így teljes, és a férjemmel is jobb a kapcsolatom, mióta gyerek van. Jobban szeretem, hogy látom, milyen apa, meg hogy mennyire imádja a kislányt.”-örülök nektek bajuszcic és teljesen egyetértek olaszorszagbajottem fenti hozzászólásával.Kivételes helyzetben vagytok,tartson a végtelenségig.A többség viszont belerokkan a gyerekekbe, valamilyen módon valahol nagyon megváltozik minden.Olyanná válik az élet,amit sose akartunk,vagy még el sem tudtunk képzelni.Ha én ilyen okos írást olvastam volna ezelőtt 25 évvel…most már nincs min változtatni,úgy élhetetlen az egész ahogy van.

            • Igen, én is mindig mindenhol ezt látom, nem éltem burokban eddig. Csupa nyomor meg pokol mindenhol, és rossz nézni, mert tudom, látom, hogy nem a nô a hibás elsôsorban és legtöbbször.
              Az én példámon is látszik, hogy ez így mûködik, más példákon meg az, hogy úgy nem. Azt, hogy ez mûködik, én ugyanúgy nem elsôsorban magamnak köszönhetem, mint más nôk azt, hogy nem.

              Na meg nem tudhatom én sem, hogy mi lesz még köztünk, mert bármi lehet sajnos. De az nagyon megnyugtat, hogy adott esetben a gyerekkel ugyanúgy (ugyanígy) foglalkozna a férjem akkor is, ha köztünk már nem mûködne a dolog. És ezt se magamnak köszönhetem.

          • 😀 Na de nálunk az volt, hogy ô tudta, mit ígér, mert van már két nagy gyereke, és abból is kivette a részét. Én nem tudom, mert elsô baba, de a férjem mondta még mielôtt született, hogy sajnos eleinte nincs, lehetetlen fele-felézni a gyereket, pláne ha szopik. De két éves kora körültôl kezdve simán megoldható.

            • Nekem is szerencsém van. Mindkettőnknek második házassága, mindkettőnknek volt már gyereke. Teljesen automatikusan jött az, hogy mindent felesben csinálunk. Aki délután sétál a gyerekkel, az este pihen, mert a másik fürdet és fektet. Aztán fordítva… Tudok sportolni, tanulni, olvasni, barátnőzni, dolgozom is persze. És a férjem is tud mindent csinálni, amit akar, sportol és van több hobbija.. Mondjuk vannak szuper nagyszülők is, akik imádnak a kicsivel. Szóval nálunk működik. De ehhez kellett fejenként egy-egy rossz házasság és sok egyedül töltött év, szóval annyira ne irigyeljetek….:-)

    • Teljes mértékben egyetértek veled. Ha megvan a kivel, ami azért ebben a projektben a legnehezebb, miért ne. Egy normálisan gondolkodó férfi nem vág bele felelősség nélkül a babaprojektbe. Emellett aki nem akar gyereket szíve joga, választása. A most 26, 24 éves lányaimtól eddig sem és ezután sem fogom megkérdezni mikor lesz gyerekük, ha lesz lesz, ha nem akkor meg nem. Egy életük van és az az övék.

    • lehet ám hajnalig romkocsmákban világmegváltani gyerekkel is (dohánytilalom for the win), a gyerekek többsége nagyon élvezni fogja, de ne tudd meg, hogy azért mit kapsz:) merthát ugye a nőnek a gyerek mellett a helye, akinek este nyolckor a (saját! kis!) ágyban, mint az közismert.

      • Talán, ha igényelném, megcsinálnám, de nem igénylem. Világmegváltunk a férjemmel kettesben. 🙂 (Régen a színészbüféket is szerettem, olyan sok okosat mondtak a nagy művészek a borgőzben és cigarettafüstben, csupa izgalom és rejtély. Ma már hányok az egésztől.)

  21. Ez nagyon jó lett, és mégis nehezen olvastam végig: van bennem némi szorongás a témával kapcsolatban, és felnézek arra, aki ezen már túllépett, vagy soha nem is volt benne része.
    Szívesen megosztanám a családos, meg egyenesen család-hívő, térítő, valamint a házasság-gyerekszülés szentségre bármi áron törekvő barátnőimmel, de egy gyávaszar vagyok, szóval most nem.
    Számomra még nem könnyű belegondolni abba, hogy gyerektelen maradok, de már barátkozom a gondolattal. Nagyon sokáig szinte biztos voltam abban, hogy igen, persze, majd én is – majd egyszer! A majdegyszerek már többször is készek voltak mosttá érni, de mindegyiket _megúsztam_, szerencsém volt (nem, nem is szerencse, helyén volt az eszem), a szívem meg most is hol erre, hol arra. Ha gyerekvállalásra gondolok, szinte mind ugyanazok az érvek kerülnek a mérlegre, mint fent is, és szorongok – ha a gyermektelenségre, akkor meg szomorú leszek. És csak annyit határoztam, hogy igen, legyen, de bármi áron ne. Amennyi erővel azt is mondhatnám, hogy nem. 😦

    Persze, fütyülhet az ember mások véleményére, anyu vágyaira, a pasi fantáziáira, a barátnők extra tapintatos, ám mégis baszogatással felérő puhatolózásaira, viszont egy olyan közegben, aki már gyerekkel a karodon, de minimum az oltár előtt látna (szeretetből: hogy megoldottnak tudjanak téged is), nekem néha nehéz nem csökiként tekinteni magamra, ezvan – nem mindig tudom kivonni magam a _mások_ tekintetéből, mint jobb napjaimon.

  22. Sziasztok!
    Jó ideje vissza-vissza térek olvasgatni a blogot. Már másodszor jön szembe ez a téma. Először lebeszéltem magam a hozzászólásról, és most is majdnem. 10 éve még nagyon zavart, ha rákérdeztek, miért nincs MÉG gyerekem. Mert ugyebár 25 évesen, párkapcsolatban már “illene”. Hihetetlen agresszív és mélyen bántó megjegyzéseket is kaptam, amikor megpróbáltam elmondani. Elmondani, hogy akkor lesz, ha úgy érzem szeretnék, képes vagyok rá, alkalmas vagyok rá. Azért biztosan nem lesz, mert: így szokás, másnak is van, benne vagyok a korban, már unok bejárni dolgozni, fel kellene dobni a kapcsolatunkat, legyen aki öregségemre ad egy tányér levest. Ezekkel a válaszokkal valakit mindig megbántottam, valakinek mindig betalált. Tudat alatt (vagy nagyon is tudatosan?) mindig úgy alakult, hogy ha rám tör a vágy, ne legyen akadálya. Van lomtárként funkcionáló gyerekszoba, mindig van megtakarítás, a kieső jövedelmet pótolni. Az ÉRZÉS nincs meg. A legfontosabb nincs meg. Szerintem a legfontosabb. Ami a legfájdalmasabb, hogy még Anyukám sem ért meg. Csak hajtogatja, hogy másnál sem volt meg, meg nehogy azt gondoljam, hogy az az érzés majd egyszer csak feltör, mint egy gejzír. Ha már itt a gyerek, minden megoldódik, átértékelődik. Vagy nem. Ahogy magam köré nézek, erre hagyatkozni ritkán jön be.
    Az érzésre visszatérve, megkaptam azt is, hogy nem is vagyok igazi nő, ha ennyire hiányzik ez belőlem. Nő vagyok, de nem biztos, hogy anyának való nő. Van ilyen. Karrierem nincs egyébként, és nem ugrálok ejtőernyővel minden héten, és járok túlélőtáborba, hogy meglegyen a kellő kaland az életemben.
    Sok évbe tellett, mire letisztult bennem ez a téma. Ma már nem bántanak a csodálkozó tekintetek, és nem magyarázkodom, ha kérdeznek. Valahogy már nem is kérdezik annyit. És ez így van jól.

    • Teljesen megértelek. Az ÉRZÉS a legfontosabb a gyerekvállaláshoz. A tányér leves öregkorodra nem az érzés. Valóban átértékelődik minden a gyerekvállalással, csak nem úgy, ahogy sokan gondolják.

      Egyszer olyan jó lenne tudni, hogy a fanyalgók szerint ki az igazi nő?

      Valaha engem is sokat piszkáltak (leginkább az anyám) a gyerek miatt. Én is az érzést vártam, aztán nekem egyszercsak eljött, lett gyerek, boldogok vagyunk. Ezután jött a következő piszka: ha ilyen jól megvagyunk, miért nincs a gyereknek testvére? Mert az érzés csak egyszer jött el igazán, másodszorra már nem. Úgy éreztük/érezzük, hogy nekünk ez így kerek. Egy ideig magyarázkodtam, hogy miért nincs második. Aztán rájöttem, hogy senkinek nincs hozzá tulajdonképpen semmi köze, ha egy sem lenne, ahhoz sem.

    • Ez a bizonyíték, mármint az hogy nem mindenki ÉRZI, hogy vágyik egy gyerekre, annak, hogy az embernél a szaporodás( de utálom ezt a szót) baromira nem ösztönös dolog. És nehogy azt gondold, az érzés majd feltör, mint a gejzír.
      DE akkor meg mi a fenének? Borzalom tényleg, ahogy ráerőltetik az emberre ezt az egészet?
      Nekem ez a legrémisztőbb az egészben. Hogy felsorolsz egy tucat indokot, miért nem akarod. De ennek ellenére le akarják nyomni a torkodon, hogy csináld jó ez.
      Az irracionalizmus tetőfoka.
      Nem véletlen szoktam mondani, hogy az ember a legbutább faj a világon!!

      • a szaporodás ösztönös dolog, de jelenleg marhára sokan vagyunk, túlnépesedve és szvsz az embernek megvannak a zsigeri mechanizmusai arra, hogy szabályozza a saját mennyiségét, HA van lehetősége szabadon dönteni.
        valszeg a populációnak mindig szüksége van bizonyos számú nem-szaporodó egyedre, ezért vannak olyan alternatív életstratégiák (ami az egyén szitjén hivatástudatban, vonzódásban meg hasonló „zsigeri” késztetésekben nyilvánul meg), amelyek nem a közvetlen szaporodást célozzák meg (hanem pl. sokszor más nem-leszármazottak gondozását, tanítását, vagy a közösség szolgálatát).

  23. Uhhh… Ez nagyon eltalált. S ha belegondolok, hogy én anno miket kaptam az akkor már ex férjemtől, anyaságilag… Hogy én ugyan minek szeretnék kreatív és sikeres munkát, minek akarok hétvégén is dolgozni, nekem gyerekem van, az a dolgom, hogy otthon üljek vele. Aztán meg azt kritizálta, hogy nem törődöm eléggé magammal (s utána szépen hazasétált, még véletlenül se mondta azt, hogy elviszem a gyereket sétálni, addig te aludj-olvass-tanulj-meditál-csináljamitakarsz-törődjmagaddal….). Nemrég viszont azt mondtam ki (második házasságomban, nagyocska gyerekem mellett), hogy kész, nem akarok több gyereket. 😦

    • Ez vérlázító! Hasonlót én is kaptam. Amikor mondtam, hogy szeretnék mással is foglalkozni, mint a házimunka. Erre: Mivel akarsz foglalkozni? Mondtam olvasni, tanulni, filmet nézni, sportolni, kirándulni. Nem jött válasz!
      És a férfi talán nem APA? Neki is ugyanúgy dolga lenne a SAJÁT gyerekével foglalkozni.
      És ki mondta, honnan veszik a férfiak, hogy a nőknek semmire nincs igényük, csak robotszerűen elvégezni a kötelező feladatokat?
      Azért van szükséged kreatív, sikeres munkára, mert értelmes felnőtt ember vagy.
      Ha a férfiakat zárnák el a világtól, kíváncsi lennék meddig maradnának épp eszűek.

  24. Jaj, én látok benne magasztosat és elérzékenyülök, hogy a zélet körforgása, a nagy egész, megminden. Talán picit naivnak tűnik ez a megközelítés. Anyukám mindig úgy állította be, hogy a terhesség és a babázás is nagy boldogság volt számára, nagy meglepetés volt, mikor először olvastam, hallottam mást.
    Még sosem kommenteltem itt, tehát bemutatkozom: 30 vagyok, gyermektelen, egyedülálló (ámde nem szingli, nemszeretemaztaszót). Én mindig úgy éreztem, hogy akarok gyereket, családot, egyszer, valakivel. Máshonnan közelítem meg a dolgot, félelem tölt el, ha arra gondolok, nem fog úgy alakulni, hogy ott állok majd 40 évesen és kétségbeesem, hogy ez már biztosan kimarad az életemből. Szeretném megtapasztalni a nőiségnek ezt az aspektusát, kezdve onnan, hogy bennem növekszik egy kis élet. Ugyanakkor nem szeretném ezt elvakultan, nem keresek megszállottan megfelelő partnert hozzá, nem vállalnám egyedül sem, és megvan a saját életem, amiben igencsak jól érzem magam, sok baráttal, programmal, érdeklődési körrel, sőt, vággyal a függetlenségre, egyedül töltött időre is. Csupa csupa ellentmondás, igaz?
    Valamelyik nap felébredtem reggel, a nap besütött a függönyön át, tudtam, hogy hamarosan főzök egy isteni kávét, elszívok egy cigarettát az ablak előtt a fényben. És belémhasított a gondolat, hogy nem lehetnének ilyen nyugodt, békés pillanataim, ha kisgyerekek szaladgálnának körülöttem (bár biztosan ez is általánosítás). Hogy akkor mennyire irigykedve gondolnék vissza arra az önmagamra, aki egyedül, kényelmesen aludt, akkor volt társaságban, amikor arra vágyott és hazament, ha már megelégelte azt. Ezek alapján már ki lehet találni: valószínűleg van szerepem abban, hogy nincs párkapcsolatom. Azt kommunikálom magam és mások felé, hogy szeretnék, de mégse találok hozzá megfelelő férfit, egyik zűrös ügyből mászom a másikba (hozzáteszem, nagy élvezettel), aki pedig nem zűrös, az se nőtt fel, az se tud felelősen elköteleződni (vagy csak nem mellettem) – tehát mintha titkon én magam is az “álmom” ellen dolgoznék, mintha titkon rettegnék mind a beteljesülésétől, mind a meghiúsulásától. Nem tudom, sikerül-e valaha elsimítanom magamban ezeket az ellentéteket.
    Hogy mindezekkel együtt nekem a “család”-fogalma úgy él a gondolataimban, mint a nagy nevetések, természetes boldogság és gyógyulás színtere. Hogy számtalanszor kínlódtam magamban napokig egy-egy problémán, elmerültem valami szorító depresszióban, aztán hazamentem egy családi programra és szüleim, testvérem, unokahúgaim és öcséim körében 5 perc alatt “meggyógyultam” a féktelen röhögésektől, szeretettől, és úgy éreztem, ilyen az igazi élet.
    Egyszóval: még mindig nem értem, de remélem, érteni fogom egyszer, és remélem, nem túl érthetetlen és zavaros így, első kommentnek, nektek…

    • Tökéletesen érthető, annak idején én,vagy talán akárki más pont ilyen ambivalenciával küszködött volna.Tudatosan gondolkodó nő mindenképp.Rossz pont nekem,hogy én csak “volna”,mert át sem gondoltam,csak úgy benne találtam magam.Mondtam már,hogy mindig mindennek és mindenkinek meg akartam felelni? persze saját magamon kívül.És azt mondtam,hogy ez teljesen lehetetlen?

    • Te akarsz, neked lesz, más nem akar, neki nem lesz, neki viszont örökké magyarázkodnia kell és sanda pillantásokat állnia. És ez nagy különbség.

      Én is akartam. Lett. Ennyit akartam. Sőt, még egyet. Így már nem akarok.

      Megdöbbent, amikor a rémisztően nem-tudatos, pöffeszkedő többség rettegni kezd az új “divatoktól”, néhány ember önfelválallásától, kósza hangjától, szavaitól, amelyeket a magabiztos sokakkal szemben végre ki mer mondani, ja és összeesküvéselméleteket gyárt hozzá. Az egyenesen priceless.

      Bocs, hogy beleírtam, akarsz másik nevet? Van már egy régi Ritánk. (Szia. Emlékszel rám? Akkor vártam a másodikat.)

  25. Sajnos én is tele vagyok szorongással. A szívem azt súgja, hogy jó lesz, jöhet, készen állok, vágjunk bele. (Még nincs gyerekem)
    Az eszem viszont sorakoztatja az ellenérveket: a folyamatos logisztikai brillírozást, a párkapcsolat hanyatlását, önmagam elhanyagolását úgy fizikailag, mint intellektuálisan, a véget nem érő háztartási munkákat, az unalmas, idegesítő családi összejöveteleket, a bölcsi-ovi-iskola horrort, az anyagi kivérezést, albérletbe?!?( – hallom az értetlenkedőket), a szülők kiborulását, ha mégsem Magyarországon folytatjuk az életünket, a neveléssel kapcsolatos kéretlen tanácsokat, az interneten olvasható sületlenségeket, a fárasztó hordozás vs nem hordozás, rendszeresen vs igény szerint gyötrődéseket…
    Muszáj ennek így lennie? Ezt nem akarom!

    • Zsuzska!
      Nem muszáj így lennie, de én magamon úgy vettem észre, hogy az elsőnél még , mivel mindent annyira jól akartam csinálni, görcsösen, pont azért egy kicsit bekattantam az általad felsorolt dolgoktól. Ahogy mindenki (anyós, anyám leginkább) jobban tudta, hogy mit hogyan kell csinálni és ezt el is mondta napjában százszor. Én meg, pont attól, hogy még bizonytalan voltam magamban, engedtem ennek, és ez rettenet. Mert éreztem én valahol nagyon bent, hogy mi a jó, de mégsem tettem azt, mert mások nem azt mondták, ez pedig iszonyat frusztrált. Ma már le tudom ezt rendezni magamban, úgy csinálom, ahogy nekem jó, három gyerek mellett nem is lehet már másképp, vagy a diliházban köt ki az ember. De nekem ehhez gyakorlat kellett, megerősödés, önmagamba való hit, sokat dolgoztam ezen, persze nem tökéletes most sem (bújom a pszichológiai könyveket, büntessek vagy ne, stb.. még van bennem ezer kérdőjel a neveléssel kapcsolatban, de azt hiszem, ez már így is lesz).

  26. Tetszett nagyon az írás, különösen, hogy érintett vagyok. Nincs gyerekem. Szeretem őket (gyerekekkel dolgozom), de nem vagyok egy kimondottan “hős anya” tipus.
    Nem tudom részemről mennyire volt tudatos, nem tudatos a dolog. Fiatalabb koromban valószínűleg nem volt tudatos. Szerettem volna gyereket, de így utólag visszagondolva inkább csak azért mert úgy szokás, és hát huszonéves koromban szinte mindenki szült körülöttem, mindenki férjhez ment. Én meg nem. (“csak” együtt éltem valakivel. Igaz jó sokáig. ) Akkori párom mindig azt mondta, ha majd meglesznek az anyagi feltételek hozzá. Rokonságból meg jött, hogy na olyan sosem lesz, hogy tökéletes a helyzet minden szempontból. Én meg akartam is nem is, de mivel párom úgy állt hozzá – az anyagi részen kívűl – hogy hát ő nem tudhatja az milyen ha gyerek van, akkor bennem elkezdet motozni a kisördög. Hűha, de nem már hogy ez azt jelentse, hogy csak én foglalkozom a gyerekkel (akkor még sokat nyüzsögtem), én keljek majd csak fel éjszaka (ha én nem alszom ki magam kiálhatatlan vagyok), biztos akarom-e én ezt az életre szóló felelősségét. Végül nem lett gyerek, és mikor végül véget ért a kapcsolat akkor én ennek nagyon örültem. Szerencsésnek éreztem magam azért, hogy totális minuszban anyagilag és érzelmileg csak magamért tartozom felelőséggel.

    Ezek után kezdett bennem tudatosulni, hogy én nem szeretnék gyereket, illetve csak bizonyos feltételek mellett. (megfelelő anyagi biztonság, egyenrangú társ)

    Jött a következő tartós kapcsolat. Ő szeretett volna gyereket, és ettől a tudattól én nagyon boldog voltam. Hogy igen, van olyan férfi aki tőlem szeretne. DE! addigra már már tudtam hogy én milyen “feltételek” mentén tudok, akarok gyereket vállalni, mi az amire én képes vagyok, mit tudok feladni, milyen kompromisszumokat tudok megkötni, (ezt hívhatjuk önzőségnek is) így aztán – én döntésem alapján- ebből a kapcsolatból sem lett gyerek.

    Régebben rosszul voltam attól ha kicsit sajnálkozva néztek rám, mikor kiderül hogy nincs gyerekem. Jó ideje viszont a “van gyereked?” kérdésre olyan határozottan tudok nemet mondani, hogy nincs több kérdés, nincs kommenetelés 🙂
    Én köszönöm, így is jól érzem magam. Nem érzem magamat kevesebbnek, többenek bárkinél aki anya. Mindenkinek alakul valahogy az élete, mindenki alakítja valahogy az életét. Nincs jogunk a másikat ezért számon kérni.

    Egyszer kaptam egy számomra nagyon kedves mondatot: “Neked hány gyereked van, hogy ilyen jól bánsz a gyerekekkel?”
    Csak néztem nagyot és melegedett a szívem 🙂

  27. Nagyon köszönöm ezt a posztot! Nagyon pontosan irja le, amit erzek es amit gondolok. Annyi fajdalmas beszelgetesem volt errol mostanaban, hogy legszivesebben most elsirnam magam, de nem alkalmas, sajnos, ugyhogy estig osszeszedem a gondolataimat es leirom szepen ide.
    Legyintenek, jobban tudjak, nem veszik komolyan, “majd akarsz, ha most nem is” es emelle jon meg az elviselhetetlen nyomasztas, basztatas es az erzes, hogy nem dontottem meg veglegesen a nem mellett. A gyerekes barataimmal meg egyre csak tavolodunk egymastol. A tokom tele az egesszel.

    • Ne hagyd hogy ők döntsenek, és rád telepedjenek. Én is hallottam, hogy “ha most nem is…” csak az az igaz amit te érzel (szerintem)

      Küldhetek egy ölelést?
      (Küldök)

    • Nagy ölelést küldök én is. Sajnos a döntés nem fáklyásmenet (hogy ilyen képzavarral éljek) és igazán nehéz meghallani magad a hangzavarban.
      Viszont a megmaradt barátaim javára nagy pirospont, hogy mióta ezt kimondtam (magamnak, majd nekik is), minden úgy megy, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

    • Ilyenkor érdemes egy kicsit a fájdalmas beszélgetéseket jegelni, úgyis kialakul majd idővel magadban, hogy mit is gondolsz a kérdésről. Akkor sincs gáz, ha az lesz a vége, hogy hát akartam volna, de nem úgy alakult az élet, mert ezt is ki lehet szerintem őszintén mondani, aki meg ilyenért lesajnál nőket, az egy hülye seggbohóc.

    • Koszonom az oleleseket!
      Es a posztot is meg egyszer. Nagyon aktualis idopontban jott.
      Nem hagyom en, hogy mas dontson rolam. Inkabb az van, amit olaszorszagbajottem ir: majd beledoglok, ugy figyelek befele, magamra, mit erzek, mit gondolok, mikozben rohadt nagy a hangzavar. Ami nekem faj, de rohadtul, az:
      – a vallranditas. Mintha ez egy hobort lenne, hogy most nem vagyom ra, ami majd elmulik.
      – hogy jobban tudja mindenki: a legjobb baratnoktol kezdve a fuszeresen at a hazmesterig, hogy en mit gondolok errol es van-e egyaltalan jogom ezt gondolni.
      – a kozhelyektol es a gyerekesek onigazolasatol sugarban tudnek mar okadni. “Majd ha olyan pasid/parod lesz, akkor vagysz ra.” “Nalam is mindig valtozott: voltak idoszakok, amikor akartam es volt, amikor nem. Majd megint lesz olyan, hogy vagysz ra.” “Es a tulnepesedes teged miert erdekel? Eddig is megoldodott minden magatol.” “Es pont ket ilyen ember, mint ti nem vallalnatok gyereket?! Hat ez viszi elorebb a vilagot!”
      – hogy nem hallgatnak vegig, eroszakosak, mosolyogva gyotornek es vonjak ketsegbe a kompetenciamat a kerdesben.

      Az, hogy lehetnek meddo, szulethetne beteg gyerekunk, stb, fel sem merul. Porog a lemez a jol ismert frazisokkal. Az, hogy bennem egy csepp gyerek utani vagy nincs, az hulyeseg, onzoseg, atmeneti elmebaj, stb. szerintuk. Az hogy en errol mennyit olvasok, agyalok, ragodom (mert valoban, a dontes legyen megfontolt, de addig eljutni, nemhogy nem faklyasmenet, hanem egy tortura), beszelgetek a parommal, arrol fogalmuk nincs, meg nem kerdezik, hanem olyan felsobbrenduseggel es lekezelessel legyintenek, hogy jobban meg kell nezzem, tenyleg, komolyan a barataim ulnek velem szemben?! Hat baszd meg….
      Es akkor a gyerekesekkel errol beszelni extra orom. Onigazolas a kobon: nehez, de ez a csoppseg mindent meger es karpotol… Ja, akkor biztos engem is, vagy hogy? Akik szerint ok mindent “ugyanugy” tudnak csinalni, mint korabban es miert nem csinalunk tobb kozos programot? Miert?! Mert ez nem igaz. Mert fenyevekre kerultunk egymastol. Akivel pedig meg nem, azzal uton vagyunk arra… Hat lassan egy baratom se lesz asszem…

      Nem akarok gyereket. Nem akarok kevesebb idot magamra, magunkra. Nem akarok rosszabb eletminoseget a gyerek miatt. Nem akarok egy 3-5 kilos gyereket kihordani es kitolni a vaginamon at, szoptatni, felelosseget vallalni, es egyaltalan semmit, ami ezzel jar. Nem erdekel, nem celom, nem vagyom ra. En boldog akarok lenni, a magam fogalmai es feltetelei szerint es tok jo lenne, ha ezt az egyet felfogna az, aki szeret-allitolag.

      Es most elmegyek futni, mert mindjart szetbasz az ideg 🙂
      Nagy oleles es halasan koszonom!!!

      • Es meg annyi kiegesziteskent, hogy fenntartom magamnak a jogot, hogy amig veglegesen nem dontunk errol, addig megvaltoztassam a velemenyemet!!
        Ha vagynek ra, maskent gondolnam es ereznem 3-5-x ev mulva, barmilyen okbol kifolyolag, akkor es csak akkor fogok szulni.
        Es aki akkor azt mondja, hogy “en megmondtam, vagy tudtam, hogy mashogy fogod gondolni, vagy na ugye, hat latod”, azzal az eletben tobbet szoba nem allok.
        Miert van az, hogy en nem viselkedem igy senkivel, mindenki mas meg ugy gondolja, hogy o nyugodtan megteheti? Miert?!

        • Ó, én is küldök egy ölelést.

          Én pont tegnap mondtam ezt ki a zembernek. Sokat gondolkodtam rajta, de így van: én most egyáltalán nem akarok, sőt, Isten ments, hogy becsússzon. De lehet, hogy majd tíz év múlva máshogy fogom érezni. Honnét tudjam, milyen lesz akkor az életem, mire fogok vágyni?

          Egyébként is hülyeségnek tartom azt az elvárást, hogy dönts véglegesen. Mi a fenéért kéne?!

          ***
          Még nagyobb tabu: kimondani a meglévő gyerekről, hogy “megbántam”. Pedig ilyen is van, biztos nem egy-kettő. Na és az az eset, amikor a nő szült, de később nem jöttek azok az érzések, amelyekre várt, számított? És végül inkább felelősség- és kötelességtudatból látta el a gyerekét?

          Annyira utálom, hogy semmiről nem lehet beszélni, legalábbis “nyilvánosan”, az ehhez hasonló értő és érző közegen kívül csak a betanult bullshit, meg a nyomasztás megy. Önigazolás, és a valóság teljes tagadása. Sokszor.

      • Ez ismerős. A csodálkozásnál, az önző!-zésnél és egyéb közhelyeknél is jobban utálom ezt a ,,majd meggondolod”-ot. Mert te, a kis hülye, nem tudhatod, majd ő, aki nem is ismer, megmondja, hogy mi a jó neked.

      • Viki, én is végigmentem az összes stáción és meghallgattam az összes ilyen barom ellenérvet, mint a “gyerek mindenért kárpótol” és “a kisbabák olyan aranyosak” ráadásul “mit érdekel téged a túlnépesedés, majd megoldódok és különben is, pusztul a magyar”- na ez az utóbbi a kedvencem, ha valakitől meghallom legszívesebben felrúgnám. Nem lehet azt mondani, hogy ne törődj vele, mert engem is mindig rohadtul felhúztak.

        Az indulat, amit ki tudtak hozni belőlem az akadékoskodók és a mindent jobban tudók, hihetetlen volt, de idővel aztán elmúlt. Magam is meglepődök rajta néha, hogy milyen egyszerűen lerázom őket, de ehhez tényleg nagyon sok idő meg önismeret kellett – most már nem tud bántani az se aki leönzőz és azt se, aki legyáváz. Kapják be. Az is érdekes, hogy én nem érzem úgy, hogy ez egy döntés volt – nem érzem úgy, döntenem kellett volna bármiben is, és szerintem ez sokban megkönnyítette a dolgomat. Csak magamba néztem, és egy olyan nőt láttam, aki nem akar gyereket.

        • “Csak magamba néztem, és egy olyan nőt láttam, aki nem akar gyereket.”

          De szépen írod!

          Kapják be, igen! Csak az a baj, vagyis nálam azért borult most ki a bili, mert hozzám nagyon közel, a legközelebb álló emberektől jön ez. Eddig nem volt téma, most pedig, hogy az lett, jön az előre kódolt reakció. Az a reakció, amit ők is elvárásként kapnak, amit velük is agresszíven nyeletnek le, hogy márpedig a nőnek szülnie kell és a saját anyjukat idézik minden ilyen “majd meggondolod magadnál”. Engem ez idegesít fel, de mérhetetlenül, mert aki szeret, az ezt velem ne csinálja. Pláne úgy tudod, hogy ők hozzák fel a témát. Nem én akarok a saját tépelődéseimről mesélni. De amikor megkérdezik és elkezdem mondani, hogy hát mi a nem felé hajlunk, akkor jönnek ezek a reakciók. És kurvára nem értem, miért kell valamit megkérdezniük, hogy ha válaszként nem azt hallják, amit akarnak, akkor végig sem hallgatnak, már mondják is szépen, mi lenne a szerintük helyes válasz és megmagyarázzák miért gondolom rosszul. Akkor ne kérdezzék meg, mert ez így álszent is ráadásul….

          • Nálunk is ez volt/van. A legközelebbi családtagok, anyu, nagynéném, nagymamám a fő propagátorok – bár mostanság már mintha leszoktak volna róla. De volt olyan, hogy nagynéném felhívott, beszélgettünk valamiről, aztán hirtelen csak közbeszúrta, hogy “szedjétek már össze magatokat és legyen végre egy gyereketek!” Volt ebből veszekedés is, de mostanában már lecsengett a téma. Egyébként szerintem valahol tényleg azért mondják, mert félnek, hogy öregségemre egyedül maradok, és jót akarnak – és sajnos soha nem fogja nekik tudni senki se megmagyarázni, hogy így ne akarjanak jót senkinek.

            A barátaimmal viszont szerencsém van! A legtöbb barátnőm gyermektelen, és van köztük olyan, aki hozzám hasonlóan szintén nem tervezi a gyerekvállalást. Ez nagyon jó, mert tudunk beszélgetni a témáról – azt hiszem hogyha ők nem ilyenek lennének és erőltetnék a gyerekezést, meg ősanyáskodnának, akkor ezek a barátságok halálra lennének ítélve… És azt hiszem, ez sokkal jobban fájna valahol, mint az, hogy ezen marakszunk néha a családtagjaimmal…

            • Azt a legnehezebb megértenie mindenkinek, hogy a nagy jóakarással csak rosszat tesznek, minimum felidegesítik az embert. Más témában ugyan, de nekem is vannak hasonló tapasztalataim.

              Az mindenkinek magánügye és neki kell a legjobban tudnia, vágyik-e gyerekre.

              Néha persze a gyerek csak úgy jön, hívatlanul. Én sosem gondolkoztam rajta különösebben, hiszen az élet rendjének tűnt, hogy mindenkinek van. Pont úgy,mint az, hogy iskolába járunk, meg dolgozni.
              Az is igaz, abból a szempontból könnyebb volt a helyzetem, mint az itt kommentelők többségének, hogy nálam ez a kérdés még a rendszerváltás előtt volt aktuális, akkor minden egyszerűnek, biztonságosnak és kiszámíthatónak látszott. Másrészt az én anyám azt sem akarta, hogy egyáltalában férjhez menjek, ő úgy képzelte, a főiskola után majd összeköltözünk, éljük a magunk független életét, ketten egy elég nagy házban. A vallásos neveltetése miatt abba nem gondolt bele, hogy férj nélkül is lehet gyerekem 🙂 Ezért a “szüljél már nekem unokát!” projekt sosem került szóba. Egyéb közeli rokon/ismerős nem volt, így a zaklatásokat megúsztam.
              Aztán megismerkedtem a férjemmel. Nem, nem volt egetverőőőő hatalmas szerelem, csak érdeklődés, beszélgetések és persze némi szex, amikor sikerült erre helyet találni (mindketten munkásszállón laktunk éppen, mi az anyámmal építkeztünk).
              Na és akkor becsúszott a baba. Mivel biztos, és az átlagnál kissé jobban fizetett munkám volt, a házam épülőfélben, végeredményben a korban is benne voltam (27 évesen, ez akkoriban inkább későinek számított), hát miért ne legyen? Akár egyedül is, elbírok én vele. Na jó, persze, én sem tudtam valami sokat a gyereknevelésről, hogy az milyen szüntelen lekötöttség 🙂

              Nyilván rengeteg gyerek született/születik még mindig ilyen kevéssé tudatos okból. Ha végig nézem az itteni kommenteket, mindenki rém eltökéltnek látszik, de legalábbis rengeteget gondolkozik, sok energiát fordít a döntés meghozatalára. Hát ez koránt sincs mindig így, van, amikor csak úgy megtörténnek a dolgok.
              Pláne, ha az ember lánya meglehetősen laza életfelfogást vall úgy általában is mindenféléről. Ez alatt azt értem, hogy lusta disznó, és nem túlzottan ambiciózus semmilyen téren, hiába a magas intellektus. A mottója: “ami nincs, az nem kell”.
              A legnagyobb problémát az jelentette, hogy annak idején nem igazán sikerült eltalálnom, mit is akarok kezdeni az életemmel, túl sok minden érdekelt, ami igen nagyon, arra nem képeztek itthon szakembert, a külföldi tanulás pedig abban az időben nem igazán volt lehetséges (1975-ben érettségiztem).
              Így sikerült olyan szakmát választanom, amiben a nők csak plusz erőfeszítéssel érhetnek el komolyabb eredményt, de jól elvoltam a második vonalban is, szerettem csinálni.
              Tehát holmi karriervágy nem játszott nálam a gyerekvállalással kapcsolatban.

              Amikor végül megszületett a fiam, a kezdeti idegeskedés (jaj, hogy fogjam meg, nem tudom megfürdetni, csak el ne ejtsem, most miért sír, vajon nem fázik-nincs melege, stb.) után a gyerekezést is lazán vettem, nem görcsöltem rajta, úgyis rám maradt minden, az apja éjt nappallá téve dolgozott (ezt komolyan mondom, gyakran megtette – úgy heti 1-2 alkalommal -, hogy a 8 óra ledolgozása után hazajött, aludt pár órát, majd elment egy teljes éjszakai műszakra egy gyárba a gépek között takarítani, egyéb hozd ide vidd oda segédmunkát végezni, hajnalban hazajött átöltözni és ment a rendes munkahelyére. Később maszekolni kezdett, azt legalább főleg hét végén csinálta, így azért kialhatta magát).

              Mivel én amúgy is magamnak való vagyok, nem hiányzott a felnőtt társaság, ha mégis, leültem olvasni magamnak.

              De arra nem emlékszem, hogy bármikor is párás szemmel néztem volna a gyerekemet, akit pedig nagyon szeretek és mindent megtennék érte, mint az életem fő értelmét és a létezésem bizonyítékát, egyfajta kárpótlást valami elmulasztottért, meg hasonlók. Nem éreztem, hogy nekem az anyaágban kellene kiteljesednem 🙂

              Erre bizonyíték az is, hogy a születése utáni 15 évben a védekezés teljes hiánya ellenére sem estem ismét teherbe, mégsem jutott eszembe utána járni, mi az oka, nem szorgalmaztam, legyen testvére. Nem bántam volna, ha lesz neki, mert csak. De nem tettem semmit érte, hogy legyen is.

              Már túl késő van, valójában nem is tudom, mit akartam ebből az egészből kihozni 🙂 Talán csak azt, hogy szerintem az a fajta tudatosság, ami itt megnyilvánul, szerintem a korábbi generációkra egyáltalán nem volt jellemző, a gyerek-kérdés ennyire középpontba helyezése sem. Nekem legalábbis nem rémlik, hogy annyira téma lett volna, mint mainapság.

              Lehetséges persze, hogy tévedek, mint mondtam, kevés társadalmi kapcsolattal rendelkeztem.

      • Nagyon-nagyon a szívemből beszélsz! Neked is nagy ölelés!
        Nekem ráadásul tuti császár lenne a szemem miatt, de én inkább azt vállalnám be, mert a vaginális szülés taszít.

  28. Köszönöm.
    Pont jókor és pont így.
    De nem megyek előre. 25 éve élünk együtt a férjemmel.. Imádattal, tiszelettel. Soha nem akartunk gyereket, KÖZÖS DÖNTÉS. A sajnálkozó, megvető pillantásokat ismerem. Már nem kezdek el magyarázkodni, állom a sarat. Barátnőim, miután gyermekük született, teljesen megváltoztak és így kezdtek el beszélni, hogy “kakilUNK, büfizÜNK, sbt”. Ezt sem értettem soha. Szeretem a gyerekeket, jól kijövök velük. De ki merem mondani, hogy nem hiányzott az életemből a gyerek. Igen, múlt időben. Most jutottam el oda, hogy mi lenne ha…. Önző voltam/vagyok, mit hagyok ki és ehhez hasonló kérdések kavarognak a fejemben. Leültünk, beszéltünk róla. Másnap reggel, már másmilyen ölelést kaptam. Nem édeset, szexiset, hanem anyásat. Nem tudom, hogy értitek-e mire gondolok? Ezt én nem akarom! Nem akarok anya-apa kapcsolatot. Társat akarok.
    Nem féttem a nemlévő karrieremet, nem féltem a testemet, nincs bennem ilyen gát. Magát a kapcsolatot féltem. A tisztsaságát, az őszinteségét, a hajnali beszélgetéseket, a játékot.
    Mégegyszer köszönöm az írást.

  29. Ha megkérdeznek, én azt mondom, hogy azért nincs gyerekem, mert kiderült, hogy csak komolyabb eü. beavatkozások után lett volna rá esélyem, azokra pedig nem voltam hajlandó. Ezt mindenki vita nélkül elfogadja, érdekes mód. Ez tulajdonképp igaz is, bár ma már meggyőződésem, hogy azokat a női problémákat azért “gyártottam” magamnak, hogy ne is szülhessek.
    Engem egészen egyszerűen halálra rémiszt az egzisztenciális és érzelmi függőség, ami a gyerekvállalás velejárója. A legkülönösebb, hogy mindezt 24 éves koromig, amíg teherbe nem estem, nem is tudtam. Akkor viszont olyan elemi erejű érzések szabadultak fel bennem, amiktől én magam is megijedtem: borzalmasan haragudtam a babára, és csak arra tudtam gondolni, hogy tönkreteszi az életemet, meg akartam szabadulni tőle. Persze abortusz lett a terhesség vége.
    Ma már tíz éve élek házasságban, nagyon jó házasságban. Itt merült fel először, hogy legyen gyermekem (gyermekünk), aztán nem lett, és igazából azt is tudom, hogy inkább a férjem akarta volna, én, a szívem legmélyén, nem. Talán az sem véletlen, hogy nálam idősebb, kétgyerekes, elvált férfihoz mentem hozzá, tudat alatt biztosan ott munkált bennem, hogy neki már nem húsba vágó kérdés a gyerekvállalás.
    (Olyan jó ezt így, kendőzetlenül leírni, nem sokszor tehetem meg.)

  30. Tetszett a poszt, nagyon alapos írás!

    Én szerintem már többször is írtam itt arról, hogy miért vagyok gyermektelen. Érdekes, ami a posztban meg több más kommentelőben is felmerült, hogy félnek az anyagi függéstől, vagy attól, hogy a társuk hogyan viszonyul majd, és a végén működésbe lép náluk is a rendszer, és rájuk marad a gyerekből az oroszlánrész. Én ettől az egytől nem tartok. Nem vagyok naiv, de 14 éve élek a férjemmel, nagyon jól ismerem őt, és biztos vagyok benne, hogy csodálatos apa lenne, aki minden, a gyerek körüli tennivalóból maximálisan kivenné a részét. Akár abban is benne lenne, hogy ő menjen gyesre, de engem az se zavarna, ha anyagilag én függnék tőle – ösztönszinten bízom benne. A sors fintora, hogy pont őneki, aki pedig úgy szeretné, nem lehet gyereke egy betegség miatt. Túl nagy a kockázat, ezért úgy döntöttünk, hogy nem vállaljuk. Féltem őt néha attól, hogy rámegy erre a döntésre, mert nagyon az vésődött be neki, hogy egy férfinak legyen családja, de olyan durva gyógyszereket kap, amelyek mellett nem lehet – ha ezeket a gyógyszereket nem kapná, akkor viszont valószínűleg úgy leromlana az állapota, hogy az már komolyan rombolná az életminőségét.

    Az csak a dolog másik oldala, hogy én nem vágyom a gyerekre, így nekem nem probléma, hogy a férjemnek nem lehet – szerintem ez sok nőt a helyemben rosszul érintene. Nálam viszont ott van egyrészt a zsigeri gyereknemakarás, illetve inkább az, hogy nekem nem hiányzik, ha nincs. Másrészt olyan anyagi körülmények közt, ahogy most élünk – nem túl biztos munka, nem túl sok fizetés, albérlet – semmiképp nem akarunk, arra viszont nem sok esély van, hogy javul a helyzet. Az igazság az, hogy örülök, ha magunkat el tudjuk tartani, de plusz egy főt már marha nehéz lenne, így is sokszor úgy érzem, hogy pengeélen táncolok, és túlhajtom magam.

  31. Érthető Az ilyen fajta elfogadásban ott a szabadság, és ez jó dolog. Ezért vagy Te a társa, és nem más.
    Van egy nagyon kedves barátnőm, bár az élete nem igazán alakult a klasszikus párkapcsolat-gyerek irányában, de attól még egy életen át meg kell birkóznia azzal a gondolattal, hogy neki biztos nem lehet. Nagyon gusztustalan kis beszélgetés jutott erről a témáról a minap a fülébe. A lényeg az volt, hogy egy ideje alakulgatna valami egy hímnemű lénnyel, de a minden egyéb kifogás között ott szerepelt az is, hogy még szeretne családot. Nálam úgy kiverte a biztosítékot, hogy miért hülyíti, mi szükség van a találkozásokra, egyáltalán a lehetséges jövők elemezgetésre, ha a személyisége nem fogta meg annyira, hogy ez ne számítson. Ha tenyészkancának nem vagyok alkalmas, akkor a többi értékem mentén nem kellek? És ha olyan nőt választ, aki nem tudja magáról, hogy nem lehet, de 3-5 év múlva ez derül ki róla, eldobjuk? Elértéktelenedett a tervekhez képest?

  32. Még egy mai élmény, aztán befejeztem, nem őrjöngök itt tovább, tényleg megyek futni…

    Mai beszélgetés a kollégámmal. Hétfő van. Mondom aha. Ő nagyon szenved hétfőnként. Mondom aha. Én nem. Hát mondom nem a kedvenc napom, de ez van – van egy barátom, aki nagyon szereti a hétfőket, én nem is értem miért. Erre megkérdezi, hogy van gyereke a barátomnak? Mondom nincs, miért? Hát mert akkor megértené, hogy ha mondjuk gyereke van, akkor lehet, hogy vágyik már az irodába otthonról….

    Ez a kollégám egy házas, háromgyerekes férfi.
    Értitek, szereti a hétfőt – hát akkor lehet, hogy azért, mert vágyik otthonról a gyerekek közül az irodába…. Jézusmáriaszentjózsef.

    • Ezt már hallottam én is, háromgyerekes férfi főnök a friss apuka kollégának: “Gratulálok a gyerekhez, de jó, ezentúl többet lesz az irodában, mert ide menekül otthonról.”

  33. annyira megerősítő amiket írtok. olyan elsöprő ereje és igazsága van ennek a sok történetnek. nem jutok szóhoz az érzéstől. hála van bennem irántatok. főcsőcsele… leborulok.

    • Szia Hirlando!
      Napok óta azon gondolkodom (van időm, skarlátos a gyerek), amit valamelyik poszthoz írtál, de nem találom. Hogy a mostani társadalmunk olyan politikai vezetést ültetett a parlamentbe, amilyet megérdemel. Tudod, a változni képtelen emberekről. Na, szerintem az egyház is ugyanez. Bocs, csak ezt akartam.

  34. Mindenki itt olvas, ez is hamar kikerült ma 😀
    “…legalább 10-20 ilyen sátáni hozzászólás érkezett egy nap alatt a nemzetsorvasztás céljából írt nagy volumenű bejegyzéshez.

    Ez a bizonyíték, hogy Kun Réka a facebook-on nem beszélt hülyeséget, amikor azt írta, hogy a háttérhatalom állította rá Gerle Évát Kozma Szilárdra, hogy iktassa ki a közéletből és tegye tönkre a családunkat! A sátáni hozzászólásokat persze, mind fénykép nélküli álneves, külföldön élő “nők” bőrébe bújva írja Gerle Éva.”

    Elvitatják itten a mások jogát a más döntéshez, más életmódhoz és felfogáshoz, és aki nem olyan mint ők, azok sátániak, összefogva, titkos hatalom által pénzelve szervezkednek, mások ELLEN, politikailag, nemzetrontó céllal, hát nyilván. És sajnos, már sok eredményük van, egyre többeket tévesztenek meg, és fel kell lépni ellenük nekünk, igaz magyaroknak! Hogy közben őnekik és főleg az ő gyerekeiknek milyen az életminőségük, milyen siralmas és torz ez az egész, amelyről olyan vicsorogva állítják, hogy egészséges élet/táplálkozás/gyerekek, jó tanulók, jópofák, kiegyensúlyozottak, mindenük megvan, MÉG TELEVÍZIÓ IS, bent a szobában is egy, meg kint a konyhában is, igaz, hogy kicsike és régi típus, de nekik mindenük megvan… Segíts, Istenem. 2014, EU. Diplomás ember. Meg egy egészen fiatal, aki nem is rossz képességű. És itt tartanak.

    Lehet mindenért AZOKAT hibáztatni. “Bezárják a magyar asszonyok méhét”, “telebeszélik a fejüket”, ó, édes Istenem…

    Joó Violettáék azért fontosak, mert ami amúgy is leszivárog mindenfelé: a bűntudatkeltés, a magyarság megmaradásának mítosza, az újkeletű sovinizmus, xenofóbia, a vállalt gyermektelenség tabuja, az önigazoló lúzerség és ellenségkeresés, az átideologizált létezés, az elfogult, gyanakvó, érzelmi érvelés, azt ők koncentráltan megmutatják. Ilyen egyszerű ennyire buta, szabadságellenes, másságtagadó, erőszakos, zsákutcás, és ennyire a tanulatlanság az oka.

    • Nemzetsorvasztáááás? Bezárják a magyar asszonyok méhééét? Fénykép nélküli álneves, külföldön élő nőőők?

      —— Hát Szilárd, komolyan mondom, te olyan kibaszottul sötét vagy, hogy arra szavak sincsenek már.

      Jól figyelj: külföldön élek, de ez és az, hogy hogy nézek ki, rohadtul nem tartozik rád, mint ahogy az sem, hogy mihez kezdek a vaginámmal: szülök-e vele avagy sem. Mert ez a legmélyebb és legbensőbb magánügyem és az én döntésem, te baromállat.

      Mi ez, sötét középkor?! Ez nem lehet 2014, Európa!

      • Arra gondol a mínuszos IQ-jú, hogy avatart használunk. Nem érti a jelenséget, és amit nem ért, az sátáni. És ne is létezzen. De létezik, ő meg őrjöng, egyre puffadtabb fejjel.

    • A háttérhatalom nagyon jó jolly joker szó, mindenre lehet használni, majdnem-emberek tipikus kártyája.
      “Kiraktak a munkahelyemről, pedig nem csináltam semmit rosszul. A háttérhatalom elintézte, hogy egy zsidó csinálja ezentúl.”
      “Nincs pénze a derék magyar embernek ötszobás házban élni, a háttérhatalom felvásárolja a lakóházakat, ők nyomják fel az árakat.”
      “Nem kaptam állami kitüntetést, a háttérhatalom elintézte, hogy megint egy zsidó kapja meg.”
      Úristen, mennyi ilyet hallottam már! A nagyon buta, tehetetlen emberek összeesküvés-elméletei a munkanélküli hivatalban való sorbanállás közben.

    • Kun Réka csodálatos facebook kommentjei a témában, hozzá is fehér köpeny kell:

      Reka Kun Politikai szinten tessek megnezni, mi zajlik KOzel-Keleten! Meg Tibetben, brutalis kinzasok, gyilkossagok, hol vannak ilyenkor a jogtudorok? Mikor Irak regeszeti kincseit szetbombaztak? Ez is a hulye agyam szulemenye, vagy tenyleg megtortent? Kerem szepen, a bakterium se lathato szabad szemmel, DE OTT VAN, ES HATALMAS KART TUD CSINALNI…most sokkal, de sokkal nehezebben megy a hatterhatalom leleplezese, regen a Szeku primitiv lehallgatasait mindenki rohogte…most van technologia, most vannak erre specialisan kikepzett, atmosott szemelyek, meg vannak ra tanitva, hogy csaljanak csapdaba….

      Reka Kun En csak parhuzamot vontam az altalam megelt tapasztalatokbol, a vilagban zajlo esemenyekbol, a barataimat ert atrocitasokbol….mind, mind bizonyara veletlen, az agyam szulemenye??!!! Tessek megnezni a vilagban zajlo tonkretetelt, nagyban s kicsiben egyarant! Az emberek ellehetetleniteset, az egyszerueket ugy, hogy kidobjak munkabol, ezzel eggyutt parhuzamosan az egeszsegugyi szolgaltatasok, meg elemiszer ara az egekbe rug! S ertelmesebbet, mint Szilard, meg kedves ismerosom(mindegy a neve), maskepp! Tudnak magyarazatot adni arra, mi az a codex alimentarum? satani modon az osszes termeszetgyogyasz praktikat be akarjak tiltani, igaz, fokozatosan, minden evben egy kicsit, DE MEGHOZTAK RA A TORVENYT!

  35. En teljesen megertem ha valaki nem akar gyereket. Sot azt gondolom hogy barcsak tobben lennenek akik idoben felismerik hogy nem akarnak, meg mielott terhesek lennenek. Barcsak elmondta volna nekem valaki mivel jar a gyerekvallalas es nem magamtol kellett volna rajonnom mindenre. Akkor is szultem volna kettot, de kisebb lett volna a meglepetes es talan jobban fel tudtam volna keszulni ra.

    • csak egy pelda, elolvastam mindent a szulesrol, szoptatasrol, baba cuccokrol, babakocsirol, mindenrol. Csak eppen arrol nem hogy mi lesz amikor mar megszuletett. Ki a fene gondolt arra hogy akkor nem lesz majd idom olvasni. Szerintem sokatmondo pelda, hogy mennyire lovesem sem volt hogy mi var majd ram.

    • A nőgyógyászom anno tartott egy beszélgetős estét a kismamáinak, ahol minden fontosat elmondott a szülésről, majd figyelmeztetett, hogy ne csak a szülésre készüljünk, hanem arra is, ami utána jön. Mert az lesz a java…
      Anyám mindig mondta, hogy nehéz, részletezte is később. Ez bőven kevés volt ahhoz, hogy felmérhessem mivel jár a valóságban. Pedig az erő és egyéb tartozékok felmérése tényleg döntő fontosságú.

  36. A “fizetetlen” szótól nem tudok szabadulni. Amikor ez felmerül, az engem bökdös, és egy kicsit soknak érzem. Kényelmetlen, fészkelődök tőle. Értem én, hogy szigorúan véve mire vonatkozik, de gyakran mintha nem bizonyos speciális esetekben, hanem tágabb körben lenne használva, és úgy már nem találom olyan jónak. Egy kicsit hangosan gondolkodom, nem akarok piszkálni senkit, csak megvizsgálni ezt. A terjedelemért elnézést kérek, remélem, nem akasztja ki túlságosan az olvasókat.
    Onnan indulok mondjuk, hogy én az élet egy igen fontos mozzanatának látom a munkát: az a tevékenységet, amikor valamit létrehozok, fenntartok, alkotok. A munka akkor is az, ha nem fizetnek érte. Van, aki napi nyolc órában, munkaszerződés keretében, fizetésért végzi azt, amit egy másik ember hobbiból, önként, ingyen, vagy épp ő maga fizet érte.
    Az önfenntartás is munka. Az, hogy rendben tartom a környezetem, és bizonyos szükségleteimet úgy elégítem ki, hogy magam állítom elő ami szükséges, és nem vásárolom meg. Úgy gondolom, hogy önfenntartásra irányuló munka nem kell, hogy fizetett legyen.
    Amikor arról beszélünk, hogy a nők végzik a házimunkát, és ezt ingyen teszik, fizetetlenül, akkor itt valójában nem az a felháborító szerintem, hogy ingyen gondoskodunk magunkról és másokról, nem a fizetetlenség elsősorban, hanem az a felháborító, ha rólunk nem gondoskodnak ugyanilyen mértékben, és velünk együtt azokról, akik gondoskodást igényelnek. Én úgy gondolom, hogy a család, a közös háztartás csapatmunka, kölcsönös egymásról gondoskodás.
    A gyereknevelésben sem a fizetetlenséget érzem fájdalmasnak leginkább. Hanem azt, hogy ennek nincs olyan fokú elismertsége társadalmilag, ami a feladat nehézségével arányos. Az elismertség nem csak pénzbeli lehet, ezt tudjuk. Annyi másban megnyilvánulhat.
    A házimunka és a gyereknevelés megfizetett volta az valami közvetett dolog, következmény kellene, hogy legyen. Úgy, hogy a testmozgás következménye a fogyás akkor is, ha nem a fogyás érdekében sportolunk, hanem egyszerűen azért, mert a mozgás az élet része, mert a testünknek ez egy szükséglete, mert azt a bizonyos mozgásformát megszerettük, mert jól érezzük magunkat közben, tőle.
    A társadalomnak tehát elsősorban az egyenlő részvállalást kellene támogatnia. Ha a háztartások / családok tagjai egyenlő mértékben tesznek bele időt és energiát ennek a kis közösségnek (háztartásnak, családnak) az öngondoskodásába, akkor értelmetlenné válik a kérdés, hogy ez mennyire megfizetett. Ha a szülők egyenlő részben veszik ki részüket a gyereknevelésből, akkor egyenlő mértékben kerülnek hátrányba is (itt most arra gondolok, hogy aki nincs jelen a munkahelyén az nyilván nem termel, és piacgazdaságban ezt nyilván nem fizetik meg, de ha megosztva megyünk betegszabadságra a gyerekkel, akkor egyformán kevesebb fizetést kapunk), illetve senki nem kerül hátrányba: ha egyformán valószínű, hogy a gyerek miatt x időre kiesek a munkából, akár férfi, akár nő vagyok, akkor emiatt nem lesz különbség a fizetésben (illetve a különbségtételt majd ott teszi meg piac, hogy családos ember-e a foglalkoztatott vagy sem, de hogy emiatt se legyen diszkrimináció, az talán egy újabb előrelépés).
    Ugyanakkor tényleg nem elvetendő a közvetlen megfizetettség kérdése sem. Gyereknevelés esetén egyrészt valóban az lenne fair, ha lenne egy tisztességes bére az államtól az anyaságnak. Legyen ez akár bruttósítva, adózzon épp úgy, mint bármely munkabér, lehet akár egyforma is minden szülőre vonatkozva (most a GYED függ a keresettől, de maximálva van, és nagyon kevés lenne független életre), de amit kézhez kap az ember, abból lehessen megélni emberi, alapvető szinten, nem kiszolgáltatottan.
    Másrészt, ahogyan házassági szerződést kötünk, lehessen ugyan úgy háztartási, gyereknevelési szerződést kötni. Legyen ez elfogadott, általános, senkinek ne fusson fel a szemöldöke, legyen ez egy lehetséges megoldás. Az egyik fél dolgozik, tevékenykedik annyit a világban, hogy emiatt az öngondoskodásra, másról gondoskodásra kevés ideje jut, a másik fél pedig szívesen fektet ebbe többet, de akkor legyen a megállapodásuk írásba foglalva, és piaci áron, vagy annál nem lényegesen kevesebbért megállapítva a díjazása annak, aki a gondoskodást (a másikra takarítást, főzést, ügyintézést, gyermeke nevelését) vállalja, attól, akiről gondoskodik. És legyen ez vonatkoztatható a gyereknevelésre is.
    Az állami segélyezés működhetne úgy is, hogy az anya is, és az apa is, egyszerre jogosultak támogatásra. Ha az egyik van otthon, akkor az egyik kap pénzt, ha a másik, akkora másik (és legyen motiváció rendszerben arra, hogy mindketten legyenek otthon, erről volt szó a kommentekben), de ha mindketten félállásban dolgoznak, és felváltva vannak a gyerekkel (vagy együtt, de a másik félidőt megoldják máshogy, nagyszülővel, nagynénivel, bébiszitterrel, az mindegy), akkor mindketten kapnak fél összegű segélyt (vagy 60%-ot, mint motiváció).

    • Azt hiszem, azért lenne fontos a gyereknevelés, mint munka anyagi elismerése, mert ma ebben a világban és gazdaságban a pénz fejezi ki egy munka értékét. Persze van önkéntes munka, nem értékén fizetett stb stb, de mivel pénzzel tudjuk megvenni az élethez szükséges szolgáltatásokat és javakat, nem tehetünk úgy, mintha nem számítana.
      Pl. bármilyen hős és szerető anya/apa valaki, kell, hogy lakjon valahol, hogy fűtése legyen, hogy legyen mit enni stb.
      Ilyen szempontból – ez már sokszor elhangzott itt – nagy az ellentét a szavakkal így felmagasztal gyerekvállalásés a tény között, hogy anyagiakat nem szánnak rá (eleget). És ebben a rendszerben a nőkre nézvést nagyon manipulatív, amikor azzal érvelnek, hogy a gyes kevés ugyan, de milyen szép a gyereknevelés! vagy hogy nincsen bölcsődei hely, de egy anya nem lehet fáradt, kimerült, és oldja meg.
      Fentebb írtam egy csomó ötletet arra, hogy anyagilahg hogyan lehetne ezt elismerni (mindkét félnek méltó feltételeket biztosítani), és nagyrésze összecseng az általad leírtakkal.
      Érdekes egyébként, hogy Oo-ban a hagyományos családtörvények szellemében ha egy férfi egyszer elvette a nőt, akkor a válás után is eltartani volt köteles nemcsak a gyereket, hanem a nőt is (Válni csak a késő hetvenes évektől lehet egyáltalán, és most is kétlépéses a procedúra, évekig húzódhat) .
      Az áll a hátterében, hogy a nők sokáig nem dolgoztak, “csak” otthon, ezt az otthoni munkát a törvény elismerte, ezért jogosultak voltak a férjük bevételének adott részére akkor is, ha már nem együtt éltek. Persze ez ma már sok értelemben értelmezhetetlen (az újságok jól meg is szokták csámcsogni azt a pár esetet, ahol a topmenedzser feleség válás esetén feleségtartásra tarthatna jogot), de amíg a nők hátrányban vannak a munkaerőpiacon és a családi munkavégzésben, értjük a logikáját. .

  37. Még egy eszembe jutott: kollégámmal beszélgettünk múltkor. Kérdeztem, milyen most az élete. Azt mondja, most jó, mert elvált, de van új társa.
    Meg három gyereke. A három gyerekről kezdtünk beszélgetni. Nagyon szeretett volna sok gyereket, de hármat minimum. Szülni, nevelni. Hozzáment egy idősebb pasashoz, gyorsan megszülte a három gyereket, de a pasast már nem bírta. Váltig állítja, hogy hiába tartja azt a társadalom önzőnek, aki nem szül, szerinte a gyerekre vágyó nők szülései az igazi önzés. Az övé biztos, hogy az, hiszen akarta, vágyott rá, megcsinálta, ő ettől boldog. Néztem nagyokat, bólogattam is, de nem nagyon értettem. Ő szeret korán kelni, gyerekhajat fésülni, etetni, szoptatni, ami nekem szívás, azt ő mind szívesebben csinálja, mint a tanítást. Szerintem nagyon sokan vannak így vele, de áldozatnak állítják be, erénynek, ő meg odacsapta nekem, hogy önzés, mert ő boldog tőle, magáért csinálta. Mit gondoltok?

    • van ilyen.

      bár nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy sokan, akik így gondolják, hogy nekik jó a szolgálat (a gyerek szolgálata, a család szolgálata) nem tudatosan állítják ezt, hanem a környezet által diktált sablonok alapján.

      nem tudom ugyanis elképzelni, hogy valaki aki az igényeit, saját döntéseit, saját életterét szűkebbre húzza a gyerek, család oltárán ezt azért teszi, mert ez neki jó.

      ugyanúgy nem tudom elképzelni, mint azt sem – amiről egy másik beszélgetésben már szót ejtettem – , hogy valaki azt szereti, ha irányítják.

      nem, ilyen emberek nincsenek. ilyenné tette őket a Rend. szerintem.

      • Van, hogy valaki azt hiszi, ez neki jó, mert nem ismeri, milyen az, amikor neki tényleg jó. Hogy nem azért tartják őt fontosnak, mert tudja, hol teremnek a vasalt ingek, hanem mert jó a humora, szépen tud énekelni, ismer egy csomó remek túraútvonalat, érti a csoportdinamikát és egy csomó olyan dolog felsorolható, ami a felnőtt emberekből csak úgy kibukik, ha engedik.
        (volt egyszer egy vicces figurám ezzel a felirattal: a kisebb rossz jobb a nagyobbnál -na, hát ez van, ha csak a rosszat és a még rosszabbat tudjuk választani)

        • Gondoljátok? Egy nagyon értelmes másik kollégám keservesen jár be dolgozni, mert ő konkrétan még tíz évig ellenne úgy, hogy most már a három gyereke közül a legkisebb is bölcsis, ő meg otthon van délelőtt, délután gyerekezik. Nem hiányozna neki sem a hivatása, sem az emberek. Mondjuk hatalmas családi házban élnek, kiterjedt baráti körrel, tartalmas szabadidős dolgokkal. Ez így már?

            • még az is benne van, hogy esetleg tudja, hogy ha elmenne munkahelyre dolgozni, akkor is rá maradna az összes otthoni munka meg a gyerekek. Akkor inkább legyen csak az, és ne kelljen két helyen egyensúlyozni.
              Itt is azt gondolom, hogy biztosan van ilyen is, aki ezt akarja és tényleg, de az otthonlevőknek kevesebb része van ezért otthon, és nem más kényszerekből.

              • Magamból indultam ki. Volt periódusom, amikor azt gondoltam, 20 gyereket szülök, mert az anyaságot nekem találták ki, a világ legjobb dolga a csillogó szeműeket kiszolgálni életfogytiglan. És amikor elkezdett szúrni, nyomni, fullasztani, zsibbasztani, szedálni ez az állapot, akkor rájöttem, hogy nem, igazából nem ezt akarom. Még élni akarok, alanyi jogon, nem izéke anyájaként.

            • Nekem is volt egy periódusom 25-30 között, hogy majd lesz nekem 3-4 gyerekem. Mert az jó. Mert az szép. De én komolyan hittem benne (meg az elején még nagyon katolikus is voltam).
              Mondjuk érdekes, hogy akár bele is kezdhettem volna akkor, de mégis mindig a jövőre vonatkoztatva gondoltam, hogy MAJD lesz.
              Aztán mivel sokat láttam és gondolkoztam és elemeztem, és szép lassan elkezdtem látni, mit is jelent ez valójában. Annak tudatában kérdeztem meg magamtól, hogy akkor ezt így igen, vagy nem?

            • olaszobajöttem:
              “De én komolyan hittem benne (meg az elején még nagyon katolikus is voltam).”

              ez nagyon érdekes.
              érdekelne ez a folyamat. (nem akarok tolakodva kíváncsiskodni, csak ha gondolod…)

            • Arnikanak 🙂
              olaszobajöttem:
              “De én komolyan hittem benne (meg az elején még nagyon katolikus is voltam).”

              ez nagyon érdekes. érdekelne ez a folyamat. (nem akarok tolakodva kíváncsiskodni, csak ha gondolod…)”

              Röviden nehéz elmondani, de megpróbálom.
              Katolicizmus. A családban semmiféle vallási nevelést nem kaptam, de 14-15 évesen elkezdtem érdeklődni a spiritualitás, vallások iránt. Ez véletlenül akkoriban volt, mikor rendszerváltás idején megteltek a templomok, divat lett a vallás. Kézenfekvő volt a katolicizmus, mert annak kereszteltek, a család az volt, bár nem templomjáró (sőt eléggé egyházellenes). Elkezdtem hittanra járni, érdekelt, érdekes volt, olyan olvasata a világnak, amit addig nem hallottam. És főleg nagyon jó bulis társaság volt ott, ami miatt kitartottam még kb. 8 évig (énekkar, ott megismert első párom, nyári táborok stb). Azóta is azt gondolom, hogy egy kamasznak életmentő egy jó társasághoz kapcsolódni, ami átsegíti rengeteg nehéz kérdésen és időszakon (nekem pl. az elitgimin is, ahová jártam, és ami gimnáziumként remek volt, csak én a nem budai értelmiségi gyerek erősen kilógtam az osztályból, amit gyakorlatilag nem érzékeltem, nem érdekelt, mert volt párhuzamos társaság).
              A katolicizmusom azért léptem tovább (így mondom, mert nekem ez volt az elményem), mert egyszerűen logikátlanok, nem kielégítőek a világmagyarázataik (az meg nekem nem elég, hogy ha nem műküdik egy magyarázat, a mindig előhúzható “ezt nem érthetjük, mi volt Isten célja ezzel”, “hinni kell, adomány a hit” érvekkel jönnek).
              A családfelfogása pedig fullasztóan hagyományos, a nők elképzelt, megkívánt helyzete magában az Egyházban és a társadalomban elképesztően szar. Ez persze nem egyik napról a másikra jött elő, hanem lettek kérdések, és sosem kaptam rá választ, sőt, még rossz néven is vették, hogy kérdezek és nem csak bólogatva elfogadok (mindenféle tekintélyelv idegen nekem).
              Megrémített, hogy hogyan bánnak a “disszidenseikkel”.
              Az a családmodell, ami szerintük kívánatos, az viszont nem működik a valóságban, megcsonkít sokakat, és nagyon sok kárt okoz.
              2) Neveltetés: nem kérdés, nekem lesz gyerekem. Na jó, egyetemre menjek, de utána irány férjhez és jöhetnek a gyerekek. Meg sem kérdőjeleztem. Az akkor még katolikus hittel természetes volt, hogy sok gyerek és majd szépen, hagyományos modellben menedzseljük.
              De ott is a kérdések jöttek csak. Miért kerül ennyire hátrányba egy nő a gyerekkel? Miért kell neki lemondani mindenről, nem a papának? Miért csak az ő felelősége a gyerek, a család, mintha az apa az egészben sehol sem lenne? Mit kezdjek azzal, hogy éveket feccöltem az egyetembe, és szeretem is az éppen aktuális tevékenységeimet, és ez egyik napról a másikra sutba kerül (évekre vagy örökre)?
              Szóval az, amit láttam a való életben, erős ellentmondásban volt a hittel meg a belémnevelt modellekkel.
              És én nem tudok ezek mellett úgy elmenni, hogy elhiggyem, mindenki hülye, alkalmatlan, csak a modell jó. (Ez talán az egész lényege)
              Hogy ez mitől függ? Okosság, értelem. Nem tudok mást. Én mindig mindent megkérdőjeleztem, -ezek, elemezek, nem tudom beérni az előre kész válaszokkal, a sablonokkal, nem akarom elandalítóan szépnek látni azt, amit annak akarnak láttatni, ha közben érzem a disszonanciát.
              Úgy látszik, nem tud elég erős lenni a megfelelési vágy (az elvárásoknak megfelelés) ahhoz, hogy lemondjak magamról.

            • Most akkor újraolvasva az előző hsz-t, nagyjából azt modhatom, hogy van bennem valami velemszületett nagy ellenérzés az egyenlőtlenségekkel szemben. Márpedig a ffi-női életlehetőségek és helyzetek olyan egyenlőtlenek, hogy sikítani kellene minden pillanatban (ezzel együtt tapsikolást várnak el tőlünk)…

            • dede! van aki tényleg, ami nem jelenti azt, hogy nem értékelhető komoly meló, csak hogy izé, amikor kb. 45 és a gyerekek felnőttek, akkor mi van? vége? ennyi voltam?

              • Úgy értem, hogy nem BIZTOS, hogy ez azt jelenti, hogy a gyerekeken keresztül definiálja magát. A másik, mikor valaki ugyan tanul, meg dolgozik meg minden, de a definíciójának alapvető része, hogy “gyerekeit egyedül nevelő anya”.

            • Creusa, szerintem 45 évesen is el lehet kezdeni, ez a soviniszta duma része, azért mert ffi vagyok.
              Miért ne lehetne, nagyon nehéz a totális bizalmatlanság miatt? Puszán anyagi okai vannak? Nem merjük, mert mit szól a Gizi néni, meg a Jenő? én kíváncsian várom egy 45 éves nő válaszát belekezdünk-e együtt valamibe amit mind a ketten szívesen csinálnánk. Tudjuk-e, merjük-e , bízunk egymásban? Én nálam igenek vannak, látom a szemén, gyerünk csináljuk és hallom a halk, bizonytalan talán, esetleg, igen. Jól csinálná, mert olyan jól csinálós és nem szeret anyagilag függni, teljesen megértem és elfogadom, itt is aki ezt írja. – bár rohadtul nem tudom, hogyan lehet, akár csak elvileg, megoldani ezt a mai társadalmi berendezkedésünk mellett. Szerintem jó sokáig ez még az adott pár, jellemzően a férfi értelmi és elfogadó képességén fog múlni. ( az egynemű pároknál, ez vajon hogyan működik? Társadalmilag elnyomott helyzetükből fakadóan gondolom az egymásra utaltság sokkal mélyebb lehet)
              Hiszem, hogy 45 évesen senkit nem kell leírni, akkor kezdődik az az életünk ami igazán magunkról szól, már nagyok a kölkök, általában rendezettebbek az anyagi körülményeink és van még 30 jó évünk , az a 40 %-az életünknek:) én önző módon úgy fogom élni ahogy nekem jó. Nem egysíkúan, nem a 25 éves csajokat fogom fehér hajjal kergetni, hanem teljesebb életet szeretnék élni. Színház, koncert , hobbi, ami nagyjából elmaradt teljesen a gyerekek miatt , nincsenek nagyszülők, 19 éve, ezt szeretném visszahozni az életembe. (amit piszkosul remélek, hogy nem a ffi mivoltomat látjátok ebben, hanem az emberit )
              Talán ez nem attól függ, nő vagy ffi vagyok. Mintha mindenkinek lenne itt is egy titkos fiókja és arra vár mikor jön el a pillanat amikor nemcsak belepillantunk lesütött szemmel, hanem bátran kihúzzuk. Bocs ha kissé hosszú és zavaros,

          • nézzünk szembe önmagunkkal.
            én most megteszem és kimondom: ha az az összeg, amit a munkámért most kapok landolna a számlámon anélkül, hogy bejárok dolgozni: nos nem járnék be én sem dolgozni.
            hanem kedvemre tölteném el az időmet, melyben része lenne a családnak, de nem kizárólagos része.

            és itt a pont, ahonnan elválik a tudatosan döntő és a kényszerek fogságában döntő ember.

        • Bocsi, nekem ez egy kicsit bántó. Hadd tudjam én jobban, mi és miért jó nekem! Az én életem gyerekvállalás után annyival korlátozódott be, hogy elvesztettem a férjem, mert egy faszkalap testrabló került a helyére. Szülés tájékán itthon dolgoztam, kicsit se volt útban a baba. Amelyik barát lekopott, az nem is hiányzik, az értelmesebbjével még mindig barátok vagyunk. Az életterem sem szűkült be számottevően, moziba, színházba ritkábban járok, viszont minőségre. Kozmetikába, fodrászhoz, wellnessre az előző harminc évben sem jártam. Viszont könyvekre, kirándulásra és a hobbimra marad pénz is, idő is. A gyereket tényleg szolgálom, de nem kiszolgálom, és nincs itthon oltár. Amióta elváltam, irányítani sem próbál senki.

  38. mai cikk:
    http://index.hu/gazdasag/allas/2014/02/10/megfizetnek_a_nok_a_rugalmatlansagert/

    érdekes a mottó: “megfizetnek a nők a rugalmatlanságért”
    aztán a szöveget figyeld :
    “A férfiak akik kevesebb időt töltenek a gyerekeikkel és az idősebb rokonaikkal, sokkal rugalmasabban állnak a munkáltatóik rendelkezésére. Így a nők munkaereje, akik gyakrabban igényelnek rugalmas beosztást, drágább a vállalatoknak, mint a rugalmasabb férfiaké.”
    Csak azt felejti el megemlíteni, hogy az az otthoni “időtöltés” kőkemény és szünet nélküli munka. Hogy a férfi a munkahelyen azért tud olyan rugalmas lenni, mert otthon nincs dolga.
    És hogy a nők miért is keresnek kevesebbet, ha egyszer többet dolgoznak, az végleg kimarad a képből…

  39. Ezt ma dobták be, Helyi Témában cikk a GYED extráról: Pelczné Gáll Ildikó:
    “Gyermeket világra hozni a legnagyobb csoda, felnevelni a legnagyobb adomány egy nő életében. Mindenképp biztatnám a fiatal párokat és szülőket, hogy egyre többüknek legyen része ebben, jó lenne mihamarabb elérni, hogy az a bizonyos “plusz egy gyermek” ne csak papíron létezzen, hanem a valóságban is.”

  40. Na hoppá, pont illik a témához ez az fb bejegyzés:

    Aki nincs fent, annak ide másolnám, gondolom, nem baj. Ha esetleg mégis, Éva majd kitörli.

    “Ismerjétek meg Hímsoviniszta Tahó urat.

    Bemutatom nektek, mert végre aktualitást adott néhány, már régen megírásra váró gondolatomnak. Elmesélem történetünket vázlatosan, hogy érthető legyen írásom tárgya és oka.

    A minap Budapest felől tartottam Debrecenbe, a Nyugatiban felszállva a 13:23-as vonatra. Felszállás után alig helyezkedtem el, máris egy kolduló férfira lettem figyelmes, aki végigjárva a vagont forintokat kért utazásra, ételre. Korábbi tapasztalatokból kiindulva nem adtam neki, s mivel éppen belekezdett volna nagy monológjába (mint nem egy hozzá hasonló sorsú társa tette, mikor egyedül utaztam vagy jártam az utcákat), lezártam a beszélgetést annyival, hogy diák vagyok. Egyezményes közlés ez, eddig minden esetben bejött; a legszegényebb koldusok is értették mindig, hogy ez azt jelenti: erre nincs pénzem, sajnálom. Ez eddig rendben is volna, emberünk még végig sem hallgatta a diák kezdetű mondatomat, mire tovább állt.

    A háttérből ekkor a képen szereplő alak cinikusan felröhögött. Először nem is figyeltem, nem teljesen értve, hogy nekem szegezi következő mondatait avagy csak szimplán magában beszél az illető. Néhány mondat alatt szépen körvonalazódott, hogy mit is kívánt elmagyarázni bölcs barátunk.

    “Erre nem kéne ám ennyire büszkének lenned lány létedre. Főleg ilyen kinézettel. Ha két-három gyereket szülnél, az érne valamit. Akkor az kifogás lenne, hogy kismama vagy éppen hazafelé tartva a gyerekeidhez. De hogy diák! Nehogy már ez érjen valamit. Nőknek nincsen helye az oktatásban – arra még büszke is vagy, hogy diák vagy? Nem mondom, csodaszép lány lennél, de nézd már meg, hogy nézel ki! A szép külső mögött ilyen romlott a lelked. Az apád helyében én szégyellném magam…”

    Az idézet relatíve pontos, egyedül a felcsendülő politikai párt nevét hagynám ki, mert ez most nem erről szól. Most magában ez a történet is elgondolkodtató szerintem; több része is van, ami számomra meglepő volt – most egyre térnék ki.

    Egyrészt én még sosem találkoztam ilyen megnyilvánulással. Persze (mondom ezt annak a természetességével, hogy tudom, sokan találkozunk ilyennel nap mint nap, pedig egyáltalán nem kellene, hogy természetes legyen), volt olyan, hogy valamire kevésbé alkalmasnak néztek, mint férfi társaimat, sőt, olyan is, hogy szexista vagy lekezelő megjegyzéseket kaptam. Ennek ellenére direkt ilyesmit még sosem hallottam. Miért gondolom mégis, hogy erről írnom kell, miért nem hiszem, hogy ez csak egy egyedi eset egy ostoba, tévképzeteket valló és valószínűleg félrenevelt illetőtől?

    Mostanában több olyan lánnyal beszélgettem, akik úgy érezték; választaniuk kell gyerekszülés és karrier/tanulás között. Többen közülük azért, mert párjuk/barátjuk/vőlegényük/férjük ezt éreztette velük vagy direkt ezt közölte, mint a gyerekvállalás feltételét. Félreértés ne essen, nincs azzal semmi bajom, ha egy nő úgy dönt, hogy otthon marad gyermeke mellett. Ez egyéni döntés kérdése, megértem, ha prioritásokban a gyerek kerül központba és még bizonyos szinten egyet is értek ezzel, sőt. A probléma számomra ott kezdődik, mikor ezt lemondásként kell megélnie valakinek, méghozzá olyan lemondásként, amit nem ő maga vállal fel, hanem belekényszerül. Nem muszáj ilyet csinálni, persze. Az viszont, hogy a férfiak egy része még mindig úgy gondolja, hogy ezt a döntést joguk van bármilyen szinten kényszeres jelleggel erőltetve befolyásolni, na az a probléma.

    Lehet ezt a problémát boncolgatni – én most itt nem szeretném. Szeretném, ha ez a kép körbejárna és akár emberünkhöz is eljutna (aki mellesleg Szolnokon szállt le és éjjel már ment is vissza Budapestre, ahogy hallottam), eljutna a barátaihoz, ismerőseihez, a körülötte TANULÓ, DOLGOZÓ nőkhöz. Szeretném, ha tudnák: ez nem normális hozzáállás, nem állja meg a helyét ebben az évszázadban, de már az előzőben sem még az aktuális társadalmi konvenciók szintjén sem. “

    • Azt a betyár mindenit a világnak. Mennyi ilyen romlott lelkű rohangál, de a legtöbbnek csak az arcára van írva, hogy mit gondol, mondani nem szokta. ja, és mindegyik, kivétel nélkül FÉL A NŐKTŐL. Tapasztalat, előbb-utóbb mindig kiderül.

    • Ti nem éreztek egyébként ebben valami iszonyatos nagy ellentmondást? Egyfelől felmagasztalják a gyerekszülést / nevelést, mint a nők nagy szent kötelességét, ami bármilyen áldozatot megér, több minden más tevékenységnél, karriernél. És kiegyensúlyozott, boldog gyereket nevelni szerintem óriási feladat, egy csomó energia, vívódás és kétség, és logisztika meg minden egyéb, mindenki ismeri. Erre a feladatra általában alkalmasnak találtatik minden nő (“Ha két-három gyereket szülnél, az érne valamit.”), tanulásra, minőségi hivatásra, magas beosztásra viszont nem??? Hogy van ez?

      • Nem, nincs itt semmiféle ellentmondás, a nők erre vannak összerakva. Mint tudjuk.
        “És kiegyensúlyozott, boldog gyereket nevelni szerintem óriási feladat, egy csomó energia, vívódás és kétség, és logisztika meg minden egyéb, mindenki ismeri.” – ja hát a szólamok erejéig mindenki ezt harsogja, mégis amikor le akarnak nyomni, akkor te csak otthon vakarod a sejhajt.

        • Azt akartam mondani, hogy _nekem_ a gyereknevelés sokkal nehezebb feladat, mint előtte akár lediplomázni, vagy akármelyik munkám. Akkor miért vagyok kevésbé alkalmas tanulni, vagy dolgozni, mint anyának?
          Ja, és igen, ha a férfi háztart meg gyerekezik, azért minimum jár neki a “hős apa” kitüntetés, a nőnek semmi, mert ő csak otthon vakarja, igen.

          • Hát, mert _neked_ és az, hogy _te_ hogy érzed, éled meg, mit gondolsz, hogyan priorizálsz, az senkit nem érdekel. Na ezért. Sőt: az számít, hogy más mit gondol erről, meg arról, hogy neked, mikor, mi a feladatod, kötelességed, mi miért kárpótlás, mikor érsz valamit, hol a helyed.
            A “hős apa”, na igen akkor viszont egekig magasztalódik a vakarózás és szoboravatás lesz belőle.

        • Mert ez a legegyszerűbb módja annak, hogy évekre dobozba zárják egy nő agysejtjeit. Sokszor még teljes mondatbn kommunikálni sincs erő, nemhogy megkérdőjelezni bármit.
          És ezzel megint nem azt akarom mondani, hogy ne szeretnénk a gyerekeinket, mert perszehogy, de ebben a rendszerben így ez iscsak egy szem abban a láncban, amivel belekötöztek minket a Rendbe.

      • Mert ez a legegyszerűbb módja annak, hogy évekre dobozba zárják egy nő agysejtjeit. Sokszor még teljes mondatbn kommunikálni sincs erő, nemhogy megkérdőjelezni bármit.
        És ezzel megint nem azt akarom mondani, hogy ne szeretnénk a gyerekeinket, mert perszehogy, de ebben a rendszerben így ez iscsak egy szem abban a láncban, amivel belekötöztek minket a Rendbe.

  41. A döntés joga fel sem merül a gyerekvállalással kapcsolatban, végre egy poszt erről!
    Nem értem, miért az az alapállás még mindig, hogy a férfiak sokfélék , sokféle életre és munkára alkalmasak, mindegyikük valami másra. Mi nők viszont egyformák vagyunk, szülésre és gyereknevelésre , házimunkára alkotott minket az Anyatermészet nagy bölcsen, így a férfiak ill.Férfiak bármilyen Hivatásnak élhetnek.
    A “gyerek nélkül nem lehetsz boldog” gyökere szerintem nagyon hasonló ahhoz, hogy “férfi nélkül nem lehetsz boldog”.
    Még azzal is megbotránkozást keltek, hogy 8 év után unatkoztam már otthon a 4 gyermekemmel, és dolgozni kezdtem. Nem felejtem el a tekinteteket, amik az “unalom” szó kimondásakor rámszegeződtek. Sokáig nem tudtam, hogy “szélsőséges feminista” vagyok csak azért, mert azt akarom, hogy jó legyen nekem.
    És tudom, hogy a gyerekekkel túlvállaltam magam, én azt hittem, nem egyedül fogom csinálni, hanem az apjukkal -ehelyett könnyebb most, hogy nincs velünk. Érdekesek a tágabb környezet erre adott reakciói is, mindenki úgy gondolja, hogy akkor most egyedül nevelem a gyerekeket, tehát ha elhagytam a férjemet, akkor ő nem fog részt vállalni a teendőkből.
    Jogosak a félelmek a gyerekvállalással kapcsolatban, pontosan nem tudhatjuk magunkról sem, hogyan fogunk viselkedni olyan helyzetben, amiben még nem voltunk, a párunkról sem tudhatjuk ezt. Én pl. elhittem, amit a listámra mondott (feltételekhez kötöttem a 4. gyermek vállalását ), aztán nem tartotta meg az ígéreteket. Erre illene mondanom, hogy “de mindent megérnek a gyerekek”. Mi az a minden? Én nem tudom. Nagyon szeretem őket, és jó velük lenni, ugyanakkor iszonyúan nyomaszt a felelősség. Beszélgetek velük a gyerekvállalás kérdéséről is, igyekszem hagyni, hogy jól ismerhessék magukat, hogy tudjanak majd erről is dönteni.
    A létük már adott, és ez azzal jár, hogy szülinapi ajándékként ma 2 órát aludtam napközben, ennyi jut.

  42. En koran lettem anya egy relative traumatikus gyermek-es tinedzserkor utan, Akkor azt fogalmaztam meg magamban, hogy azert szeretnem, hogy megszulessen, hogy “soha tobbet ne kelljen egyedul lennem”. Ennek a ketsegbeesett, sebzett gyerek mondatnak a valodi melyseget es jelentoseget csak sokkal kesobb sikerult feltarnom es megertenem persze.
    Roviden annyi, hogy 36 evesen is ez a szinte transzgeneracios noi magany, ami vegigvonul a csaladunkon, a nok sokszoros boldogtalansaga a ferfiak mellett, majd nelkuluk a legfobb es maig feldolgozatlan problemam.
    Voltak kezdeti korszakaim, amikor mar-mar eletfeladatomma avattam, hogy letrehozzak es aktiv szereploje legyek egy minel normalisabb csaladnak a fiam jovobeni lelki egeszsege erdekeben. Minel normalisabb alatt pedig lelkileg tobbe-kevesbe egeszsegeset ertek. Ez ugyan nehany evre melegseggel es gyogyitassal ajandekozott meg az eletunket, de ugy istenigazabol torvenyszeruen nem sikerulhetett. Nem voltam sem annyira normalis, sem annyira szerelmes.
    Mindenestre szomoruan vallom be, hogy eddigi eletem legg es legondtalanabb es legszebb idoszaka volt az ezzel a ferfival eltoltott 4 ev.
    A fiam jovore tolti be a 18-adik eletevet. Es itt jon a kapcsolat a cikkel. Jo kis munkas elet van mogottem idaig, kiverekedtem magunkat a lakastalansagbol, szereztem harom diplomat, megtanultam egy nyelvet felnottfejjel, fenysebesseggel szaguldottam el a gyerekem apja mellett, mikozben o a vilagot valtotta meg eppen a kocsmaban meg 40 evesen is megallas nelkul. Raketakent szaggattam keresztul a sztatoszferan fel a mennybe, Budapestre, alberletbe, kisgyerekkel, egyedul, el egeszen kulfoldre csak el innen, el innen, el a tehetetlen remenytelensegbe es sok-sok olcso alkoholba fulladt videkrol, ahonnan szarmazom. (Ki tudja vajon a batyam, vagy az apam eppen most melyik arokparton fekszik eszmeletet vesztve az ittassagtol?)

    Na,a szep szorgalmas non-stop torekedesbol igy erkeztem most meg a gyerekelengedesbe. Eddig minden a tulelesrol szolt. A diplomak is, minden. Egy szebb jovo megteremteserol. Arrol, hogy a fiam “soha ne maradjon egyedul.” Legyen hol laknia, es legyen sokkal tobb remenye egy szebb es teljesebb eletre.
    Diszfunkcionalis, orveny modjara vislekedo csalad vagy magany helyett legyen sansza kapcsolodasra, kotodesre, mukodo, melegseget ado csaladra.
    Annyi harccal, onmegtartoztatassal, fegyelemmel jart ez az egesz 18 ev a szamomra, hogy most van csak idom feleszmelni, hogy a fiam mar majdnem felnott, es megha meg is tudtam magamrol egy s mast utkozben, annyi onbecsapast, elfojtast, merevseget is felhalmoztam egyuttal. Es a tetejebe ez meg parosul egy csomo bizonytalansaggal, felelelemmel, hogy szinte megint 19 evesnek erzem magam, aki kezdheti elolrol az egesz eletet, es meg mindig fogalma sincs, hogy mit akar igazan. Vagy hogy akar-e valamit igazan egyaltalan. Vagy hogy valaha akart-e azon kivul valamit igazan a tulelesen kivul, hogy “el innen” meg hogy “soha tobbet ne kelljen egyedul lennem”. (Amugy persze 10 evet igy is sikerult egyedul lennem ferfifronton.) Az, hogy boldog mitol lennek? Hat az meg aztan az igazi kerdes.
    Derengenek ilyen dolgok, hogy peldaul mostmar azert lazithatsz kicsit, oke, lazitok, jarok jogara, szaunaba, tobb idom van olvasni, ide irni, forro, gyertyafenyes furdoket veszek es erositovel hallgatom a zeneimet kozben. Meditalni is egyre tobbet szoktam. Pontosabban vizualizacios technikakat hasznalni (a sziklaszirtrol elrugaszkodni es saskent szallni-lebegni a magas csendben es szemlelni a barmilyen tajakat, amit csak el tudok kepzelni az az egyik kedvencem) szoval igyekszem tenyleg. Kozben persze melozom is sokat. De mar sokkal-sokkal tobb idom van.
    Es a cikkhez megint vissza. De ki vagyok en? Mar megint? Ujra es ujra. Mar nem szeretnem tovabb eroltetni magam. Mar nem kell, nem?
    Mit akarok en valojaban?
    Az agyambol persze azonnal egy nagy boldog csalad ugrik ki, sok gyerekkel, unokaval, ez az amit mindig is akartam. Az anyam is ezt akarta, es csak a sok gyerek lett meg, de boldogsag helyett nyomor lett, halal es onrombolas. Akkor most ez vezereljen engem? A felelem, hogy ugy is szar lesz? En pont, hogy soha nem adtam meg magam ennek a felelelemnek. Ez hajtott, hogy lesz, lehet jobb.
    Vagy probaljam meg ujra, de mar bolcsebben? Vagy utazzam korul a vilagot netan, szabadon mint a sasmadaram? Telepedjek le itt is egy kicsit, ott is egy kicsit? Itt egy evre, ott egy evre?Megtehetnem a szakmam miatt. Kossek baratsagokat? Csinaljak minden olyat, amit eddig nem volt lehetosegem? Legyek ujra 20 eves 40 evesen? Mert nekem kimaradt? Es varjak az unokakra, akik vagy lesznek vagy nem, hogy meg legyen etetve a boldog csalad becsipodesem is? Mert nekem egyenloseg jel van a fejemben a boldog csalad es az elet kozott? Hogy a csalad az elet, meg a szeretet az elet, meg az osszetartozas az elet, meg az egyutt az elet?
    Netan, segitsek, legyek mentora nehez sorsu gyereknek, tamogassam, segitsem?
    Vagy maradjak a seggemen, jelentkezzek a tarskeresore, es szuljek meg egyet vagy kettot amig lehet, egy gondosan kivalaszott pasinak mazli, megfeleles es szerelem eseten?

    • Nagyon aktuális kérdés nálam is amiről beszélsz.
      Nekem 17 a lányom, és a házasságom remek, de ettől függetlenül már nagyon sokat gondolkodtam, hogyan fogjuk folytatni, ha kirepül a gyerek.
      Nem tudok tanácsot adni, csak közhelygyűjteményt tudnék írni, de azt nem akarok.
      Nálam a “karrier” váltás tűnik egyfajta megoldásnak, illetve a mások segítése valamilyen szervezett formában, de ez csak az én megoldásom, az én életemre, és egyáltalán nem biztos, hogy működni fog.

  43. Sokan írtok arról, hogy a tudatos gyermektelenség mellett, ettől függetlenül szeretitek a gyerekeket, velük dolgoztok, elvagytok a rokonokéval stb. – én abba a kategóriába tartozom, aki “nő létére” ( a szó után zárójelben kérdő-, jobbról-balról idézőjel) nem tudja elviselni a gyerekeknek a jelenlétét sem, egyszerűen irritál a viselkedésük, hogy folyton mindenhol a nyakadba (nyakadban?) lihegnek, visítanak és hangosak (érzékeny vagyok a zajokra, és kerültem már sírógörcsös, pánikroham közeli állapotba szűnni nem akaró gyereksírástól) , a tőlem függés, illetve az utóbbi hetek, hónapok nem győztek meg arról, hogy nincs egy nagyon ronda, rejtett személyiségzavarom – nem lennék a saját gyerekem. Van ilyen? Lehet erről beszélni?

    • Lehet, engem is gyakran zavar a gyereksírás, néha fejgörcsöt kapok. Kiskoromban menekültem a kisgyerekek elől, nagyon zavartak. Ma már nem, csak néha a sírás. Ami nagyon tud idegesíteni amikor látom, hogy már bőven abban a korban van, hogy tud rendesen kommunikálni, de sírással revolverezi a környezetét.

    • Miért NE lehetne erről beszélni?
      Biztosan sokaknak akad a tágabb ismeretségi körében olyan idősebb/fiatalabb (de inkább az előbbi) nő, mondjuk szomszédasszony, aki nagy patáliát csapott, ha átrepült a labda a kertjébe, panaszt tett a szülőknél/iskolában, hogy túl hangosak a gyerekek, aki csak egzecírozni tudta őket, esetleg tanítónő létére ellökdöste magától a koszos kis mancsokat, stb.

      Legfeljebb ő nem azt mondta,. hogy nem szereti/bírja a gyerekeket, hanem hogy milyen rosszak, neveletlenek, megbüntetni valók.
      Azaz bűnbakot képezett belőlük, pedig csak gyerekek voltak és nem csináltak semmi rosszat.

      Ide nem értve persze az indokolt panaszt csínytevések, valóban irritáló viselkedés miatt.

      Szóval szerintem egyáltalán nem vagy ezzel egyedül, nem kell ufónak érezned magad, szégyellned meg főleg nem.

      • “Miért NE lehetne erről beszélni?”

        Az idézőjelezés miatt – mert nőnek nem szabad ilyet mondani általában.

        Egyre kevésbé érzem magm ufónak egyébként, ahogy itt a kommenteket olvasom – legalábbis a gyermektelenséggel kapcsolatban. Szóval jó itt lenni, no. 🙂

    • Persze, mindenről lehet beszélni. A sírógörcsös pánikrohamon én elgondolkodnék, az nem hétköznapi. Segítséget kerestél már emiatt? Magad miatt?

      • Jártam pszichológushoz, elég sokáig, most gondolkodom a pszchiáteren, mélyponton vagyok más szempontból is, de olyan elfoglalt, hogy (ironikusan) nem érek rá… úgyhogy egyelőre csendben sorvadozom.

      • Igazából most csak kíváncsi voltam arra, egyedül vagyok-e ezzel – olyasmi ez, ami időről időre eszembe jut, egyébként viszont nem nagyon tudok vele mit csinálni; nem is tudom, mi többet lehetne róla beszélni igazából.

        • Értem már. A beszéd részben arra jó, hogy lásd, nem vagy ezzel egyedül. mondjuk én megőrülök a gyerekzsivajtól, sok gyerekkel, pláne zárt térben. Szabadban több gyerekkel is elvagyok. De egy-kettővel kifejezetten jól. Ha kiabálnak, akkor kettőtől is megőrülök.
          Azért ez egy jó kis csapat, érdemes gondokat megosztani, úgy vettem észre. A csoport ereje jól érezhető itt.

          • Én is megőrülök a gyerekzsivajtól, de leginkább nyilvános helyeken zavar. Pl. étterem, üzletekben. Attól pedig egyenesen megrémülők, amikor gyerekek eltorzult arccal bőgnek, vagy inkább ordítanak.
            A másikkal is egyet értek: hogy jó kis csapat.

        • Én sokáig nagyon dühös lettem, de így rázott az ideg komolyan, ha gyereket hallottam sírni, teljesen megmagyarázhatatlanul, aztán felnőtt koromra elmúlt. A pszichológus azt valószínűsítette, hogy az öcsémmel és gyerekkori élményekkel kapcsolatos, nagyon nehezen viseltem a kis korkülönbség miatt, hogy megszületett, több “merényletet” is elkövettem ellene.

    • en megorulok az ok nelkuli nyugoskodesuktol. Amikor nyafogva beszelnek, latvanyosan szenvednek valami okorsegen, mondjuk hogy miert keresztben vagtam el a kenyeret es miert nem hosszaban. Zavarom el oket a masik szobaba, ha lenyugodott es kepes normalis beszedre akkor visszajohet. es kb 2 nap intenziv gyerekezes utan erzem azt ha meg valaki hozzam er, akkor sikitok.

      • Én vertem már üvöltve, ököllel a falat a visítva síró csecsemő gyerekem feje fölött, mert úgy éreztem, ha nem ezt teszem, az ő fejét verem bele a padlóba, sokszor, annyira kikészített az üvöltése.

        • Jáj. Nekem még a csecsemő hangereje nem verte ki a biztosítékot, de a kétéves üvöltése igen. Visszaüvöltöttem. A férjem szerint ott rontottam el, azóta is szarul csinálom.

    • Valahol máshol már írtam, hogy sose szerettem a gyerekeket, most van 3, de a másét ezután is kerülöm. És igen, az enyéim is az agyamra tudnak menni, olyan szinten, hogy úgy érzem, ha még egy gyerekkéz hozzámér, vagy elhangzik századjára, hogy Anyaaaaa!, kiszaladok a világból. De ez csak egy kis része. Nem erről szól. Mert nem hagyom, hogy erről szóljon. Van mellett sok-sok beszélgetés férjjel, barátokkal, mozi, évente két rövidebb kirándulás gyerekek nélkül (sátras, pici pénzből, nekem se sírjon senki, hogy nem telik ilyenre!).
      Sajnos sok a negatív példa, kizsigerelt anyák, beleszaró apák, és állandó bömbölés. De nem erről szól. HA csak erről szólna, akkor a társadalmi nyomás ellenére is kihalt volna az emberiség.

      • A mostani párom nekem igen sok dologra nyitja rá a szemem. Például ez az állandó szolgálat, rabszolgaság, meg hogy folyton anyáznak, szerinte az én hibám is, mert erre neveltem őket, hogy nincs egy percem, mert rajtam lógnak, egy vizet nem tudnak inni egyedül, és igaza lehet.Szerinte már alig van saját életem, de ő nem engedi ezt, hogy ne legyen életem, ne legyen időm magamra és rá, ránk. Mert szerinte így be lehet dilizni..
        Az exem szerint meg lusta vagyok és nem foglalkozok eleget a gyerekekkel. Ő elvárná, elvárta régen is, hogy ha egész éjjel nem alszok, akkor is legyek kipihent, vidáman fogócskázzak, játsszak velük. Sokat segített, kivette a részét a háztartásból is, de nem értett meg engem, hogy mennyi meló a háztartás, a gyerekek, az éjjeli kelések, stb.

        • Sokat segített nekem az a mondat, hogy “Amit a gyerek meg tud tenni, azt tegye is meg.” Nem attól leszek jó anyja, vagy egyáltalán anya, hogy a segge alá tolok mindent.
          Szerintem az egyik legnagyobb dolog, amit tanulhat tőlünk a gyerek, az önállóság. Ha a hároméves leejtette a kanalát, lesz szíves felvenni, neki is annyi mint nekem. Az így “nyert” percekből, sok szabadidő jön össze. 🙂

          • Sőt, ha mindent a segge alá teszel, azzal nem hagyod, hogy megélje, hogy képes megcsinálni sok mindent, önállótlan, örökké kiszolgálásra váró ember lesz. szóval ha mindent a segge alá teszel, akkor pont NEM vagy jó anya.

      • A fiam meg rohadtul meg volt sértődve csecsemőként a világra. Kb, mintha egy felnőttet hirtelen beraknál egy csecsemőtestbe. Na ezt a frusztrációt kaptam napi sok-sok órában. Ritka jó passzában némán magyarázott hosszasan, csillogó szemmel.

        • Szülés után egy barátnőm azt mondta nekem: képzeld el, hogy egy függőágyban töltötted az egész addigi életed, a sötétben, kellemesen ringatózva, hogy a zajok is csak szűrve érnek el hozzád. Egyszercsak valaki csomóra köti a függőágyat, aztán kipasszíroz belőle egy világba, ahol minden fény vakít, minden zaj éles, és csomó óriás vesz körül, akik idegen nyelven beszélnek. Nem vagy ura a testednek, nem értesz semmit, minden ismeretlen és ijesztő, na most őszintén: te nem üvöltenél minden éber pillanatodban? Életem végéig hálás leszek ezért a gondolatért, mert különben sokkal jobban frusztrált volna az első fél év anyaként.

          • Ezt mind, akik szültünk tudjuk, attól még rohadt fárasztó egy sírós, érzékeny baba, nem a jogát vitatjuk, hogy sírjon, csak halálosan kimerülünk. És nem, valóban nem mindegyik ordít folyton, nekem az egyik igen, a másik meg nem.
            Túléltem, felnőttek, de kurvaszar volt, hogy évekig összerándultam a gyereksírástól.

            • Akkor én vagyok a kivétel, mert én kurvára nem tudtam, amíg a barátnőm el nem magyarázta. Addig csak azt láttam, hogy tiszta is, jóllakott is, mégis üvölt, szaranya-e vagyok? Nem is szólva csomó “szakirodaromról”, ami kifejezetten állítja, hogy a gyerek egy fondorlatos beépített ügynök, aki előre megfontoltan manipulálja és érzelmileg zsarolja a szüleit a sírással, igen, babakorától. És nekem sokkal könnyebb volt a fenti tanmese után, hogy nem éreztem vétkesnek vagy selejtesnek magam a sírás hallatán, negatív érzések nélkül tudtam kezelni a helyzetet. Ettől még táskás volt a szemem, De váltig állítom, hogy a barátnőm nélkül jobban megsínylettem volna.

  44. Ez, ez, ez a poszt, ez húsba vág, nagyon jó nekem olvasni, sok olyan dolgot ír le, amit én tudatosan nem gondoltam végig, átfutott az agyamon, éreztem, bizonytalan vagyok benne…
    Huszonkilenc éves vagyok, külföldön élő magyar, későn kezdtem el dolgozni, kapcsolatban élek, pár barátnőmnek van gyereke, és van egypár, akiknek nincs, röviden ennyit rólam.

    Nekem egy szem féltesóm van, nem éltünk együtt, kicsi koromban szerettem volna, ha több testvérem születik, nagy családban növök fel, ezért sokáig természetesen úgy gondoltam, hogy persze, négy-hat gyereket szülök, nem kérdés, éljen a nagycsalád.

    Az a helyzet viszont, hogy még mindig borzasztóan örülök annak, és tudom értékelni, azt, hogy anyagilag függetlenedtem, szerettem az első munkahelyemet, szeretem ezt a másodikat is (ez nekem nagy siker), és én tudom végre támogatni anyámat (micsoda változatosság!), tudom, mik a hosszú távú céljaim a jövőben. És ilyenkor jut az eszembe: tényleg három-négy gyereket szeretnék? Tényleg otthon akarok -e maradni nyolc vagy mennyi évre? Nagyszülői segítségre számíthatok-e, ha külföldön maradok? Tényleg a harmincas éveim végén akarok majd megint munkába állni? Ha nincs segítségem, lesz-e akár egyetlen percem is a párommal kettesben lenni, elmenni társas táncolni, magamban lenni, olvasni, utazni (ez örök szerelem!). Van még ezen kívül ezer más hobbim, de azokról szívesen lemondok.

    Engem ezek a kérdések foglalkoztatnak mostanában, ha a gyerekvállalás jut az eszembe.
    Meg az, hogy tényleg a mostani barátommal szeretnék-e maradni, de ez egy hosszabb téma lenne, most nem fejtem ki.

    Anyukám (aki nagyon ügyesen megszabadult a bajnak van típusú apától, szerencsére:)) néha elsüt ilyen mondatokat, hogy ” Majd ha te is anya leszel”, amitől a falnak tudnék menni, mert ezen a kerülőúton célozgat rá, hogy “ezek az elvárásaim, hogy anya légy, nem is történhetne másképp”. Ez többek között azért is rohadt dühítő, mert a családban van egypár nagynéni/nagybácsi, és nekik nincs családjuk, tehát én vagyok az egyetlen, akire rá lehet terhelni ezt a nyomást: vidd tovább a családot. Ilyenkor nehéz nem beszólni a kedves rokonoknak: az, hogy elfelejtettem gyereket csinálni, nem ugyanaz, mint elfelejtettem lehúzni a vécét!

    A másik, amitől kivagyok, ha stresszelni akarnak: ha szakítasz, gyorsan találj valaki mást, mert rohannak az évek! Ha munkahelyet nézel, legyen ez is egy szempont (itt meg kell jegyeznem: ez hál’Istennek nem anyukám volt!). Nekem eddig mindig sikerült ismerkedni, szeretek társaságba járni, táncolni menni, kirándulni, hadd ne parázzak azon, hogy jaj, hol lehet férfit fogni, és igen, jól elvagyok egyedül is.

    Valaki írta a Hoffmann R. etika óráját. Azzal egyetértek, hogy a család szentség, mert óriási támogató erőt tud adni, és nagyon tud fájni, ha csonka, azzal viszont nem, hogy csakis ez lehet a mérték, és aki nem alapít ilyent, arra csúnyán és megvetendően nézünk, én ezekre az etika órákra meghívnék egy olyan kismamát, aki naponta négy órát alszik, nagyszülők az ország másik végén, apa napi tíz órát dolgozik a multicégnél.

    A gyerekvállalás magánügy? Ezt a mondatot egyszer a templomban hallottam, egy pap fejtette ki, hogy ez liberális szólam, nem szabad, hogy tovább fogyjon a magyar, stb. Emiatt én nem szeretem ezt a mondatot, nem tudom, mennyire társadalmi ügy, mennyire magánügy, én inkább úgy fogalmaznék, hogy könyörgöm, hagyjuk élni egymást! Ne pofázzon jóindulatúan a szülő, az anyós, a barátnő (ezt itt többen remekül megfogalmazták).

    Lehet, hogy kicsit zagyvára sikeredett ez a poszt, de annyi minden jutott eszembe erről az írásról, nagyon megérintett!!!!

    Még valami: ősszel egy régi barátnőmnél voltam, aki otthon van a kisbabájával. Fura volt látni, hogy ez a bulizós, vagány lány most naphosszat a kisfiának énekelget, és pont, amikor átfutott az agyamon ez a gondolat, kimondta ugyanezt: fura, hogy amíg nem volt gyesen, felnőtt emberekkel beszélgetett egész nap, és eltartott egy darabig, amíg hozzászokott, hogy most egy pár hónapos emberkének gügyög naphosszat. Szerintem tök jó dolog, hogy elmondta. Ja, és ő sosem használ olyan szavakat, amitől a világból kifutok, pl. bekakiltUNK (ezt már írta itt valaki, engem is teljesen felidegel), vagy szopizik a baba (miért nem szopik? Na ne, mindenki tudja, hogy mást szopik a baba, és mást az anyuka, ne legyünk már ennyire prűdek).

    Jó éjt mindenkinek!

    • Szia!
      Ezen már én is pörögtem egy sort, hogy mi magánügy és mi társadalmi. Ha így vesszük, akkor semmi sem magánügy: ha nem mész férjhez, de hitelt akarsz a társaddal, kell rá új törvény, ha meleg vagy és házasodni akarsz, kell új törvény. Ha muszáj dolgoznod, de bölcsi meg nincs a megyében, kell új törvény. Ha közmunkás vagy, oktatnak, de a gyerked beteg, fizetni meg nem akarsz, kell új törvény. Ha apa bántja a gyereket, de nem tudod bizonyítani, kell új törvény. Ha ikreket szülsz, de csak egy főre jár a GYES, kell új törvény. Ha drogos vagy, de nem tudsz kiszállni, a refik utánad nyúlnak, kell új törvény, ami lehetővé teszi ezt nekik. És így tovább. De hogy valaki belepofázzon, ha az gáz.
      Én is hallottam már templomban ezt a mondatot, annak a társa hogy kevés a pap. Ilyenkor végiggondoltatnám vezetőkkel, hogy miért, és hogy az ő kezükben a döntés. A gyerkemet meg hagyják békén. (Tudod, egy apának, egy anyának, egy az egyháznak.)

  45. Nagyon összeszedett írás, nem tudok vitatkozni azzal, amik le vannak írva, mert mind igaz. Ami viszont nem tetszik benne, hogy ugyanazzal a fegyverrel “küzd”, amit maga is kifogásol. Negatívumok felsorolásával, sablonos prototípus-megjelenítéssel.
    Engem igazán nem érdekel, ki és mennyi gyereket vállal-sokkal fontosabb, hogy AKIT vállaltak, azt szeressék, megkapja az alapokat, ne a nyomort, agressziót, drogfüggést, abúzust termelje újra. No meg a tendencia szerint ha a magyar fogy is, a világ nem, leszünk vagy hétmilliárdan és még megérem én is, ha minden jól megy.
    De egy ilyen volumenű témában nekem hóttmindegy, hogy a mítingen a gyerektelen, nyársat nyelt, önző, szeretetét háziállatai hízlalásán kiélő kollegina (achtung, achtung: fiktív személy, csak most én is sablonoztam egy kicsit) mit gondol a gyerekesek leépüléséről, az anya szellemi visszalépéséről és a teszetosza férjek kényelmességről. Talán azért, mert engem soha nem érdekelt a társadalom, meg a “mit szól a Gizi néni és a sarki zöldséges Józsi bácsi” féle para, én csak magamnak akartam megfelelni mindig is.
    A kérdésben az sajnálatos, hogy a világ elmaradottabb részén a nőnek már arról sincs döntése, hogy mikor és kivel házasodjon, szeretkezzen, nemhogy a gyerekek számát meghatározhassa. Sokaknak a nő biológiájának alapjairól nincs fogalmuk, tiniként anyák, többszörös anyák ráadásul, rendelkeznek a testük felett mióta csak megszülettek. Na meg a meddőség, az egy afrikai, ázsiai országban, ha lehet, még rosszabb, mert anélkül még egy harmadrangú senki sem vagy, egy selejt, akit nem vesznek el feleségül-vagy ha nem is a te hibád, mert a fogkefétől is teherbe esnél, a férj a meddő, csak ott még ilyen dolgok, hogy együtt elmenni meddőségi centrumba, kifizetni az eljárásokat, családtervezés…semmilyen cipőben nem járnak.
    Elnézést, hogy kicsit baljósra sikerült az írásom, de ezekhez képest a fenti posztot én hisztinek látom. Az öntudatos döntést fel lehet vállalni. Nem akarok gyereket, mert-nem, és kész, nem vagyok olyan nexusban veled, hogy elmondjam, nem érzek rá zsigeri vágyat, nekem így teljes az életem, a párom sem akar, én nem aggódom hogy egyedül maradok, kapok elég impulzust így is…lehetne folytatni a végtelenségig a jó válaszokkal, de ne az legyen az indok, hogy a háromgyerekes katolikus apuka csak kénytelen-kelletlen száll be az éjszakázásba vagy mert sok anya a gyeses időszakban szinte megkompolyodik a kialvatlanságtól, az örökös készenléttől és a beszűkültségtől. Mert ez igaz, de akkor is, aka valamennyire szereti a gyerekét, az nem cserélné sem világkörüli utakra, sem vasárnap 1o-ig alvásra, sem más dologra. Igen, nagyon terhelő időszak, amiben én is jelenleg benne vagyok, 2 kislánnyal-de most nem fogom sorolni azt a pluszt, amiért eltörpül a hajnali félkettes szoptatás és a napi 5 hányás feltörlése esetenként. Csöpögős Hallmark.képeslap lenne no meg, ha jól érzékelem, a többség maga is anya.

    • Szia!
      Igaz dolgokat mondasz, de én úgy vagyok vele, hogy még soha, egyetlen krízisemben sem segített, ha arra gondoltam, hogy másoknak nálam mennyivel rosszabb. Az én életem, itt élem és most, és néha eszembe jut, hogy mennyire jó nekem, hogy így élhetek, míg mások nem, de a döntéseimbe ez még sose játszott bele. Neked igen?
      Az tök jó, hogy neked akárki beszólhat, te akkor is magadnak akarsz megfelelni (engem sem nagyon tud meghatni, ha valakinek nem tetszik, ahogy élek), de azért vannak olyan helyzetek, mikor egyszerűen társadalmi tabu azt mondani valakinek, hogy “Törődj a magad dolgával, semmi közöd hozzá, mikor és mennyit szülök.” Például főnöknek vagy kollégának. Milyen jó lenne, ha ki lehetne mondani állásféltés nélkül, pölö. Erről is szólt a poszt.
      Én is anya vagyok, az is akartam lenni, de ettől még át tudom érezni azok helyzetét, akik minden családi eseményen feszengenek, akik naponta ki vannak téve mások fürkésző, tolakodó tekintetének a munkahelyükön, akiket még a barátaik is nyaggatnak. Nem mondom, hogy empátiabajnok vagyok, de te egész biztos nem vagy az.

    • Szerintem olvasd el mégegyszer. Nyugalom. Senki sem tartja lúzernek a többgyerekes anyákat. Pontosan arról van szó, hogy mindenki annyi gyereket vállal, amennyit tisztességgel elbír. A lényeg, hogy emiatt ne basztassák. Akkor se, ha nyolcat, meg ha egyet sem.

      • Miért, a gyerekeseket nem basztatják?

        -Egyet vállaltál? Magányos egyke lesz, akinek megadsz mindent, mégis örökké tesóra vágyik és jó önző ember lesz belőle.
        -Kettőt, ráadásul fiú-lány? Nyárspolgár vagy.
        -Hármat? Biztos a családi kedvezmények miatt vagy mert két fiú után kellett volna a lány, mi?
        -Négyet? Tudom ám már, kire szavaztál! Aztán ha a férjed egy nap infarktusban dől össze, ki tart el ennyit?
        -Ötöt vagy többet? Te meg vagy őrülve.

        _____

        Magyarországon sajnos tendencia, hogy mindenki, nemcsak barátok ész szúk család, hanem ismeretlen ismerősök is szeretnek vájkálni mások magánéletében, hisz az életszagúbb, mint a szappanopera, jót lehet rajta szörnyűlködni és vállat veregetni, ogy de bezzeg én sokkal jobban csinálom.
        De se a zöldséges, se a “társadalom” nem éli az életünket. Olyan döntés nincs, amibe nem lehetne belekötni. Ezért nem értem a felháborodást. Van kétmaroknyi ember, akinek a véleménye, kritikája számít, mert ismernek és szeretnek. De egy idegen, kolléga, vagy tánti, akit évente kétszer kell elviselnem? Simán be lehet rá venni a leszarom.-tablettát.

        • Khm…ez a bejegyzés arról szólt, hogy a gyereket tudatosan nem vállalók közül egy, történetesen olaszországbajöttem, hogyan birkózott meg ezzel döntéssel, milyen nehézségekbe ütközött, milyen reakciókat élt meg ezzel kapcsolatban. Őszintén kitárulkozott előttünk, és nem ítélt el bennünket, gyermeket vállaló nőket. Nem mondta, hogy az jobb, emez meg rosszabb.
          Csak bepillantást adott az ő helyzetébe. Ennyi.

    • Te kivalasztottad, kivel akarsz elni? Esetleg massal is jartal?
      Hiszti!
      Indiaban csak ugy hozzaadjak a lanyokat akarkihez, akit a szulok valasztanak.
      Van ket lanyod: gondolkozol azon, mit adj nekik enni? Milyen ovodaba jarjanak, hogy jol erezzek magukat?
      Hiszti!
      Afrikaban a gyerekek nagy szazaleka koran meghal, nincs mit ennie es nem jar iskolaba.
      ….
      Es meg: ERTO. OLVASAS. sosem art.

      • Na most az van, hogy kiraktál ide egy posztot, vállalva ezzel azt is, hogy nem mindenki ért vele egyet. Amiket írtál, az épp nem hiszti. Miért? Mert nincs benne választási lehetőség. Illetve van, eladhatod a vesédet hogy férjhez mehessen a lányod Indiában…nálad ilyenről közel nincs szó. Meghoztál egy döntést, amivel boldog vagy, sőt, szerencsére párt is találtál hozzá. Akkor minek összeszedni a környezetedből a negatív példákat, ráadásul úgy, hogy ezekbe a kapcsolatokba csak szóbeszéd alapján látsz bele? Ne vállalj gyereket, nem kell-de ne azzal önigazolj, hogy kiemeled és felnagyítod a környezeted negatív példáit, ahol apa nem segít, anya idegroncs lesz az első években.
        Az meg a halálom, ha valaki az utolsó szalmaszálba, a szövegértésbe kapaszkodva vág vissza. Annyira azért nem volt bonyolult a szöveged, bocsi. Amire reflektáltam, az konkrétan a személyes példáid és az a bekezdésed, amiben felsoroltad a tendenciákat. Erre reagáltam, hogy ezt nem lehet ilyen egysíkúan nézni-még igazat is adtam neked, hogy mindez így van, ugyanakkor ha szeretsz egy embert (ez nemcsak gyerekre igaz) eltörpülnek a kötelességek amellett, amennyi örömöt okoznak. Ha a párod idős lesz, megérted, mire gondolok…lehet, hogy te fogod majd gondozni és szerintem (csináltam mindkettőt) idős embert gondozni sokkal, de sokkal nehezebb, mint csecsemőt. Mégis, ha szereted, nem fogod elfekvőbe tenni, hanem te segítesz neki öltözni és mellette leszel.
        Ez a hatalmas luk az írásodban, teljesen lecsupaszítottad és érzelemmentessé tetted a gyerekvállalás kérdését, holott nagyon nem az.

        • Es még idéznék: “Magyarországon sajnos tendencia, hogy mindenki, nemcsak barátok ész szúk család, hanem ismeretlen ismerősök is szeretnek vájkálni mások magánéletében,”
          Ezt teszed most te is.

        • Miért biztos, hogy a férfi robban le, nem a nő? Ugyanezt megkérdeznéd egy gyermektelen férfitól is? Miért biztos, hogy lerobban, és nem például egy villanás alatt hal meg, hirtelen szívhalálban vagy autóbalesetben? És ha krónikus betegsége lesz, miért ilyen egyértelmű, hogy a társa, a nő gondozza? Miért kell ezzel fenyegetni a nőket? Ép erkölcsű, európai nívón élő, képzett emberek tesznek félre jelentősebb összeget ilyen esetekre, nem az Örök Női Önfeláldozásban és Szeretetnek Nevezett Ingyenmunkában bíznak.

          Ráadásul nincs ilyen vagy-vagy, hogy ha nem gondozod a gyereket, majd kell gondoznod a partnered. A legtöbb nő több ilyen feladatot is végez, nem biztos, hogy örömmel, inkább azért, mert nincs más, aki elvégezze. Mit gondolsz te arról, aki gondoz gyereket, aztán unokát, apóst-anyóst, férjet is? Fizetetlen munkák, el vannak várva, fel sem tűnk senkinek, csak akkor megy a sírás, ha nem hajlandóak rá a nők.

          Szeretnélek kérni, hogy olvasd el a kép alatt az itt a bejárat: nemtrollok szabályzatot, és a már összeszokott közösség tagjait újként ne minősítsd és ne sértegesd, és ne is oktasd: “majd megérted”.

        • “Meghoztál egy döntést, amivel boldog vagy, sőt, szerencsére párt is találtál hozzá.” Nahát, mekkora szerencse, hogy talált egy férfit, aki “így” is elfogadja!
          Nagyon sértő ez a mondatod, remélem érzed.

    • Valóban? Ha még minimum 10 évig nem cserélhetnél, akkor is így gondolnád? Vagy mondjuk soha sem jönne el az a vasárnapi pihengetés, gyerek nélküli programok, uram bocsájt esetleg egy külföldi út?

      • Szerintem ezt gondold végig még egyszer, de úgy nagyon erősen:

        “lehetne folytatni a végtelenségig a jó válaszokkal, de ne az legyen az indok, hogy a háromgyerekes katolikus apuka csak kénytelen-kelletlen száll be az éjszakázásba vagy mert sok anya a gyeses időszakban szinte megkompolyodik a kialvatlanságtól, az örökös készenléttől és a beszűkültségtől. Mert ez igaz, de akkor is, aka valamennyire szereti a gyerekét, az nem cserélné sem világkörüli utakra, sem vasárnap 1o-ig alvásra, sem más dologra.”

        • Nem tudom, miért van az, hogy némelyek nem tudnak a gyerektől függetlenül létezni. Hogy amikor jellemezni kell magukat, akkor az első, második, és harmadik dologként is az jut az eszükbe: x gyerekes anya vagyok. Én is voltam így, de ez átmeneti állapot. Van olyan időszak, amikor szükségszerűen a gyerek(ek) van(nak) előtérben, de nagyon fájdalmas azt látni, ha valakit kizárólag ez határoz meg. Hova tűnt ő, az ő LÉNYEGE?

          Előttem van a kép, ahogy a macskamama kiskamasz kölykét pofozgatja, amikor szopni akar. Mer’ hagyja má’ őt békén, tanuljon meg végre leszakadni róla. Néha én is így érzem magam, és igen, ilyenkor el tudnám cserélni őket egy tál konyakosmeggyre.

          • Ebben igazad van! Én kettőt vállaltam, kis korkülönbséggel, de tudtam, hogy az első évek erről fognak szólni. Egy egyévesnek nem mondhatod, hogy nem érsz rá, most nem öleled meg, tovább akarsz aludni stb. De később tényleg fokozatosan vissza kell térni önmagunkhoz, a saját céljainkhoz. A mártíranyákat (mindent érted tettem, mindenről lemondtam, miattad!) én sem szeretem és ezt szerintem egy gyerek sem kívánja. Én nem is akarok ilyen lenni, soha nem is voltam ilyen, a kötődő nevelés ellenére. Talán az illik rám, amit Éva is írt a bemutatkozásban: élvezem a gyerekeim, de nélkülük sem üres az életem.

          • Nekem mártíranyám volt/van.
            Igazából ez is egy ok, amiért nincs gyerekem, mindig olyan kapcsolataim voltak, ahol nem lehetett és fel sem merült, mint reális lehetőség. Egyszerűen olyan mintát kaptam otton, hogy a gyerekvállalás hallatára is összeszorult a gyomrom és kirázott a hideg, pedig nem volt rossz gyerekkorom. De azt láttam, hogy anyám sosem boldog, egy pillanatra sem önfeledt, robotol összeszorított szájjal, majd néha kifakad, hogy „én csak dolgozom, mint egy állat és soha, semmi hála!”
            Nem hibáztatom emiatt és nem akarom rá testálni a felelősséget, hogy miatta nincs gyerekem, mert a döntés az enyém, de amit és ahogy láttam otthon, az egy életre elvette a kedvemet.
            Persze azért nem zárom ki a lehetőséget végérvényesen, de ahhoz iszonyat nagy csodának kelljen történnie, hogy meggondoljam magam – és hát már nem vagyok az a kifejezett naposcsibe sem.

        • “lehetne folytatni a végtelenségig a jó válaszokkal, de ne az legyen az indok, hogy a háromgyerekes katolikus apuka csak kénytelen-kelletlen száll be az éjszakázásba vagy mert sok anya a gyeses időszakban szinte megkompolyodik a kialvatlanságtól, az örökös készenléttől és a beszűkültségtől. Mert ez igaz, de akkor is, aka valamennyire szereti a gyerekét, az nem cserélné sem világkörüli utakra, sem vasárnap 1o-ig alvásra, sem más dologra.”
          dehonnem…
          egyébként meg ez olyan, hogy nem kell mindenkinek, aki szeretne gyereket, mindenáron gyerek. van olyan is, hogy tegyük fel én mondjuk szeretnék gyereket, mert a gyerekek vicces kis állatok, és ha megnőnek, milyen nagyszerű felnőttek lesznek belőlük!
          de mondjuk azon az áron nem, hogy én tönkremenjek belé, hogy évekig, évtizedekig ne legyen szabadidőm, ne tudjak foglalkozni azokkal a dolgokkal, amiket el szeretnék érni.

      • A pakliban benne van az is. Merthogy a gyerekszüléssel bevállaltam azt is, hogy egy véletlen baleset vagy genetikai hiba során mondjuk nem lesz tökéletes hanem segítségre szorul mindig. Szerencsére (koppkopp) két eleven, egészséges kislányom van és a szabadidőt meg kiváltom pénzzel-ahol élünk, fizetős a bölcsi sőt még az ovi is, 5 éves kortól vannak állami ingyenes helyek. Valamint van a talonban egy jó férj és egy nagyi is, úgyhogy ha nem is minden vasárnap, de ki tudom pihenni magam. Vannak gyerek nélküli programjaim is. Nem mondom, hogy nem mondtam le semmiről, de azért mindenről sem, nemhogy tíz évig, hanem az első években sem.

          • Én nem azt gondolom, csak a fenti levél után álljon itt ellenpólusnak egy példa, hogy jé, a gyerekkel nem mindenki lesz idegzsábás és szelelmileg zokni kismama, akivel már csak a pelenkáról lehet beszélni és a férj lelép mellőle túlórázni, inkább, mint higy segítsen.

            ‘Miért gondolod, hogy a te megoldásod neki jó lenne?” Ki a fene írt vagy utalt arra, hogy én ezt akarom? Tudod mit, én itt abbahagyom a beszélgetést, mert olyat akarsz a számba adni, amit én nem gondoltam és még csak egy fél veszőből sem lehet úgy kicsavarni, hogy ezt lehessen bármely mondatom alatt érteni. Vagy háromszor leírtam azt, hogy mivel volt bajom és azt is, hogy eszem ágában sincs sem az ő, sem más életét megreformálni, pláne nem a saját képmásomra. Úgy gondoltam, érdekes beszélgetés alakulhat ki néha abból is, ha nemcsak bólogatás van hanem konstruktív vita is, de ez a kötöködés irányába halad, részedről legalábbis, az utolsó kérdésed ilyen színezetű, ennek pedig semmi értelme.

            • Ha kérdezek valamit, az nem kötözködés, az kérdés, amire lehet válaszolni. Senki nem bólogatott, többen elmondták a saját történetüket, érzéseiket a gyerekvállalással kapcsolatban. Hogy ők hogyan élték meg, mennyire tudtak, vagy akartak tudatosak lenni. Pro és kontra.

            • Figyelj, ennek a blognak pont az a lényege, hogy az ellenpólusok erőszakos bemutatása nélkül lehessen beszélni bármiről, az érem másik oldalával már tele a hócipőnk. Hogy megpróbáljuk megérteni egymást anélkül, hogy ítélkeznénk.

        • Dobálózol, benne van a pakliban, aha. Ha nem a világ szerencsésebbik felén élsz, akkor a segítségre szoruló gyereked mellől tényleg nem szabadulsz egy pillanatra sem, mert intézmény nincs, támogatás nincs és a családok nagy részéből az apa lelép. Ha pedig egyetlen kiútként az anyagi és mentális nyomor elől bentlakásosba adod a gyereket, akkor skarlát betű lesz a jutalmad érte, nemisanyaazilyen.

          • Azt már tegnap megírtam, hogy ez a gyerek-probléma ott a legnagyobb, ahol nincs a kezedben a döntés. Szerencsére nem vagyok abban a helyzetben, ezért nem is indulok ebből ki.
            Viszont vannak köztes megoldások a hepi család meg a bentlakásos intézmény közt. Én azért ismerek egyedülálló anyákat, akik -bár idő tellett bele- összeszedték magukat és újra boldogok, akár más párral, akár anélkül az oldalukon.

      • igen, de magát jobban. Ez az ami nem fér bele amíg valaki rád szorul. Aki elmegy edzésre, míg a kutyája 8 órája várja? A gyerekezésben ez a fájó pont. Nekem biztos lenne gyerekem, ha férfi lennék, akkor ez nem tart 18 évig.

        • Na, ja. Akkor anya ugyanígy. Ugyanígy szereti a gyerekeit ettől még.
          Nem értem, miért úgy merül fel, hogy ha ez meg ez nem, akkor te nem is vagy igazi ez meg az, igazi nő, igazi anya (blööö), vagy éppen, ha anya vagy és valamennyire szereted (blööö), akkor nem csinál(hat)od ezt meg ezt (blööö). Ld. “Mert ez igaz, de akkor is, aka valamennyire szereti a gyerekét, az nem cserélné sem világkörüli utakra, sem vasárnap 1o-ig alvásra, sem más dologra.”
          Egyébként szerintem bele kell férnie egy csomó mindennek, akkor is, ha rád szorul valaki, mert nem csak rád szorul.
          Az pedig, hogy magad jobban szereted-e, az nekem annyi, hogy bárki szívesen megtenne egy s mást, ha a másik lehetővé tenné. Ha viszont lehetővé sem teszi, akkor jól lehet áltatni magunkat az idézetthez hasonló mondatokkal (by lorax) és jól oda is lehet csördíteni ítéletként a vak világba. Blöö.

    • “aka valamennyire szereti a gyerekét, az nem cserélné sem világkörüli utakra, sem vasárnap 1o-ig alvásra, sem más dologra. Igen, nagyon terhelő időszak, amiben én is jelenleg benne vagyok, 2 kislánnyal-de most nem fogom sorolni azt a pluszt, amiért eltörpül a hajnali félkettes szoptatás és a napi 5 hányás feltörlése esetenként. ”

      Ez mind igaz, csak ott tévedsz szerintem, hogy ez nem ebben az irányban működik. Úgy értem, akinek már megvan a gyereke, annál a kötődés és a szeretet miatt ez így többé fel sem merül valószínűleg. Sokkal könnyebb ilyen érvek miatt nem gyereket vállalni, amíg gyerektelen vagy, mert addig a másik serpenyőben nincs semmi pozitívum.

      • És az életünket vajon miért olyan viszonylatban kellene élnünk, hogy a Férfinak jár a pihenés, a nyugalom, a kikapcsolódás, kreatív munka, tartalmas szabadidő.
        A Nőnek pedig a szüntelen gályamunka, kialvatlanul, elbódulva a fáradtságtól, monoton munkáktól kiégve?
        “Találós kérdés: Az apa alszik vasárnap 10-ig, vagy netalántán elmegy kosarazni, szereti-e valamennyire a gyerekét? És ha világkörüli útra megy, szereti-e?”
        Igen jó a kérdés.
        A Férfi miért nem képes áldozatra a gyerekéért?

      • Egyetértek veled, főleg az utolsó mondattal. Ezt kifogásoltam. Akinek nincs gyereke, az nem tudhatja, mi benne a jó, igazságtalannak találom kiemelni a rengeteg rosszat, hátrányt. És itt nem az a bajom, hogy nem akar gyereket, az mindenki szíve joga.

        • Nem értem, miért igazságtalan, hogy a negatívat írják le? Hát ők azt látják. Igazságtalan, hogy nem érzi, amit te? Én is úgy érzem, hogy a vitathatatlan negatívumokkal szemben sokszoros a pozitívum, de nem képzelem, hogy másnak is így kellene gondolnia.

          • Isten ments, hogy mindenki más úgy gondolja, mint én, milyen unalmas lenne a világ…ami baj (végül is nem az enyém) az az önigazolás, ami a negatívumokon keresztül árad. És ezt kéri számon azoktól az anyáktól, akiknek a gyerek az alfa és omega, velük takaróznak mint teljesített, mutogatnivaló dologgal. Már azzal a csokis példával kezdi, hogy kényszerítik, hogy szeresse. Erre ír egy levelet, ami kábé arról szól, hogy a csoki igenis szar, mert megolvad a napon, rátapad a papír, ha mogyoró van benne még allergiás tüneteket is okozhat valamitn hízlal. A kettős mérce zavar az érvelésben.

            • Nem hinném, hogy érted. A bejegyzés nem kér számon senkitől semmit, te állítod így be. Érdekes módon egyedül, egy csomó, X gyerekes nő nem így látja. Akinek a gyerek az alfa és az omega, az súlyos szerepzavarban van. De rajtuk ezt nem kéri számon. Azokon van felháborodva, akik RAJTA kérik számon, hogy miért nincs gyereke. És elmondja. Te meg TUDOD, hogy ez az ő részéről csak önigazolás. Nyilván, te csak tudod. Azt írja le, hogy NEKI miért nem kell a csoki. Te meg felháborodsz, mert de, te szereted a csokit. És közlöd, hogy nem mondanád meg, hogy ő is szeresse, de azért ne írja le, hogy mi a véleménye róla. És most már csak felmerül a kérdés: téged miért is frusztrál ez ennyire? Miért is baj, ha van, akinek a negatívumok jutnak eszébe? Miért lesz ez ennyire a te ügyed? Kinek is kell bebizonyítani, hogy a gyerekvállalás igenis jó?

          • Na mondom én, hogy értő olvasás:
            “És ezt kéri számon azoktól az anyáktól,…”

            Ki kéri számon, hol? Elhangzik magában a szövegben:
            “Lebeszélni, meggyőzni végképp nem akarok senkit.”

            Mivel itt egészen sokan érdemben kifejezték a véleményüket, arról, hogy ők hogyan gondolják, miért volt nekik jó ezt olvasni, azt hiszem, akár simán el is mehetsz innen és – ha már annyira hiszel abban, hogy mindenki csinálja, ahogy jólesik neki, és ne hagyjon beleszólni – hagyhatnál minket beszélgetni.

            Annál is inkább, mert a többi hozzászólásban nem volt személyeskedés, megmondomnekedmitgondoljál stílus, ledorongolás, minősítés, a tiedben pedig nagyrészt ezek voltak. Ezzel meg nincsen dolgom, dolgunk, úgy érzem.

            • Nem személyeskedtem. Az írásod továbbra is önigazolónak találom, a példákat intoleránsnak. Te vontad kétségbe az én szövegértésem, csak mert nem bólogatok a többséggel. Konkrét példákra, idézetekre mutattam rá és fele annyira nem voltam agresszív és ledorongoló, mint te, hasonlítsd csak össze a két stílust bátran. Te nem beszélgetni szeretnél, hanem csak dicséreteket és bólogatást-nos, legyen, át is adom a terepet.

            • De még mindig nem válaszoltál a neked (általam és többiek által ) feltett kérdésekre.
              Ki_mondta_és_hol, hogy ez az írás meg akar győzni bárkit bármiről?
              MIért érzed magad veszélyeztetve?
              Téged miért is frusztrál ez ennyire?
              Miért is baj, ha van, akinek a negatívumok jutnak eszébe?
              Miért lesz ez ennyire a te ügyed?
              Kinek is kell bebizonyítani, hogy a gyerekvállalás igenis jó?
              Nem értem, miért igazságtalan, hogy a negatívat írják le? Hát ők azt látják. Igazságtalan, hogy nem érzi, amit te?

              (A hiszti szót a legelső hozzászólásodban írtad le, majd megsértődsz, hogy analóg problémafelvetéssel visszakérdezek?)

            • Ide tudok válaszolni, de a 16:21-kor megjelent hozzászólásodhoz mondanám: hol látod a soraimban, hogy én támadásnak vettem, vagy hovatovább frusztrál a posztod? Hisz nem is ismerjük egymást, hogyan tudnál frusztrálni? 🙂 De látod, ahogy most elképzelsz és belebeszélsz az egészbe olyan indulatokat, amik nincsenek, épp ezzel a módszerrel szakértetted meg félig ismerősök életét, gyerekvállalását, és ha neked az első, második, harmadik körben csak negatívumok jutnak eszembe erről, akkor visszadobnám a labdát-neked ez miért okoz gondot? Téged ez hol érint? Nem te kelsz fel a gyerekhez, míg apuci horkol, nem neked kell három iskolatáskát venni, nem a te karriered tört derékba. Én ezt a részét érzem hisztinek, továbbra is. Idegenek élete, döntése-a tiedhez senkinek semmi köze, de te jogot formálsz, hogy másokét kielemezd. Bumerángként visszadobnám tehát a kérdésed. Meg pluszban még egyet, hogy megkérdezted az érintetteket arról, hogy mi a JÓ az egészben? Hogy mégis, minden hátrány ellenére azért a világ szerencsésebb részén, ahol -mint a gyerektelenségről- arról is szabadon dönthetsz, hogy hány gyereked lesz és kivel, az általad felsorolt hátrányok mellett mégis vállalnak.
              Disclaimer: nem akarlak meggyőzni semmiről sem. Nekem az nem oszt, nem szoroz az életemen, hogy a világ másik felén mit gondolsz az én gyerekvállalásomról vagy az, hogy te hányat vállalsz, nem vállalsz. Leírtam a véleményem, ami most épp nem hajbókolás volt. Ez a nagy baj?

            • Konkrétan ott érint, hogy sértegetsz:
              – önigazolásnak minősítesz egy személyes véleményt / döntést
              – hisztinek minősítesz egy hosszasan elmagyarázott saját döntést
              – minősítgetsz, hogy én kiről mit tudok – mert az eszedbe sem jut, hogy azok az anyák, akikkel erről beszélek, nem veled egyező véleményt mondanak, és én meg nem kétségbevonom őket, hanem elhiszem, amit mondanak.

              Ráadásul nemcsak engem, hanem az itt olvasó többieket is sértegeted, mert részben vagy egészben elfogadják, netán egyet is értenek azzal, amit mondtam.

              Ha a témáról írnál, nem az író személyéről, semmi gond nem lenne. Akkor lehetne konstruktív vita, amit annyira szeretnél, személyeskedés helyett.
              (Hajbókolni nem szoktunk ezen a blogon, egyébként).

              Továbbra sem mondtad el egyébként, HOL ES MIKOR hangzott el, hogy az írás bárkit bármiről meg akar győzni (ennek pont az ellenkezője hangzott el).

              Ha nem jönnél ide ezt így kifejteni, akkor nyilván egyáltalán nem érdekelne, mit gondolsz erről, ez is vicces, idejössz, sértegetsz, majd rosszul esik, hogy válaszolunk.

              És ahogy blaci elmondta, nagyjából az a mondandód lenyege, hogy “te csinálhatsz bármit, de az okaidat érvénytelennek és hülyeségnek nyilvánítom, kétségbevonom, hogy kompetensen tudsz dönteni az életedben”.
              Hmmm, honnan is ismerős ez itt nekünk?

            • Akkor maradjunk abban, hogy lehet, más témánál még egyetértünk, az meg, hogy ez honnan ismerős neked-lövésem sincs, nem olyan régen találtam a blogra. Azon azért most jót mosolygok, hogy szítod ellenem a népet, többeket sértegettem…mivel is? Konkrét dolgokra reagáltam. Vagy tagadod, hogy a negatívumokat emelted ki saját döntésed alátámasztására? Ott van fehéren-feketén, egy egész bekezdést szenteltél neki. Az a sértés, hogy ezzel szembesítettelek és rámutattam, mi nem tetszett benne? Hát akkor nem kéne posztot írni, ha ilyen hamar megsértődsz. Nekem jogomban áll ezt önigazoló hisztinek tartani. ez rád nézve nem sértő, mindenkinek más jelenthet egy és ugyanazon írás.
              Egyébként írtam a témához általánosságban is de azt fenntartom, hogy ha konkrét írással találom magam szemben magam, lehessen már reagálni rá, Picit sem sértődtem meg-semmi sértőt nem írtál, a durva vagdalkozás meg az a fajta eszköz, amire én nem rezonálok. Csak tudomásul veszem, hogy ebből számomra nem lesz gyümölcsöző beszélgetés, és mivel ez kölcsönös, szerintem ne is járjuk le ugyanazokat a köröket most már. Minden jót kívánok a döntésedhez!

            • “Azon azért most jót mosolygok, hogy szítod ellenem a népet,”
              azt hogyan, amikor nem is ismerem őket, az itt szereplő nicknevükön kívül?
              És velem egyidőben reagáltak (amit szíveskedtél figyelmen kívül hagyni…).
              Csak nem arról van szó, hogy (ugyan ismeretlenek,de) azonos véleményünk van az itteni viselkedésedről?

              Szembesítésre nincsen szükségem, főleg, hogy ismeretlenül személyeskedsz, és nem a témáról írsz (ahogy itt a többiek tették lassan két napja).

          • Látom, nem úszom meg:

            june: hogy a példádnál maradjak, nem az a baj, hogy valaki otthon akar szülni, de az, hogy elkezdi felsorolni az összes kórházi műhibát és hogy ott milyen borzasztó minden, egy kalap alá vonva az összes nem-otthon szülést, na ez az, amit kifogásoltam.

            Vacskamati: az nem sértő, hogy valakinek félig-meddig belelátok az életébe és úgy kritizálom, persze csak azon szempontok alapján, ami az én sémámba illik? Látod, ezt csinálhattam volna én is, pl. mondhattam volna, hogy (nem ezt gondolom amúgy!) az összes gyereket nem akarónak súlyos családi trauma van a háttérben vagy ilyesmi általánosító negatívumot. Ezt nem tettem, csupán szemet szúrt, hogy a poszterína a nagy láda almából csak a kukacosakat vette ki és vonta le a következtetést ebből. Most attól függetlenül, hogy én ezt leírtam vagy sem, ez így van és róla mond el valamit.

            • “Vacskamati: az nem sértő, hogy valakinek félig-meddig belelátok az életébe és úgy kritizálom, persze csak azon szempontok alapján, ami az én sémámba illik? Látod, ezt csinálhattam volna én is, pl. mondhattam volna, hogy (nem ezt gondolom amúgy!) az összes gyereket nem akarónak súlyos családi trauma van a háttérben vagy ilyesmi általánosító negatívumot. Ezt nem tettem, csupán szemet szúrt, hogy a poszterína a nagy láda almából csak a kukacosakat vette ki és vonta le a következtetést ebből. Most attól függetlenül, hogy én ezt leírtam vagy sem, ez így van és róla mond el valamit.”

              Loraxnak:

              sajnálom, hogy neked a kukacos alma vs. egészséges alma szúrta a szemed. én egy nagy láda egészséges! gyümölcsöt láttam, amiből mindenki olyan gyümölcsöt vesz amilyet szeret, csak már azok, akik mondjuk a pitayat/fekete sapotát/vagyakármitamirőllövésünksincs szeretik, nem akarják tovább magyarázni a választásukat, és jó étvágyat kívánnak az almához annak aki szereti, de ők nem azt kérik. ENNYI

              • Jaj, de kifejező ez, és ami a lényeg: a másszeretés, másválasztás nincs a többiek ártalmára. Nagy a világ, elférünk.

                Bár az alma-képet különbözőképpen használjátok: Lorax azt gondolja, az almák a gyerekvállalás jellemzői, érvek, és abból vette ki a szerző csak a kukacosakat. De szerintem egyrészt nincs objektív kukacosság, Loraxnak más kukacos, mint a poszt írójának vagy nekem. Illetve a poszt nem állította, hogy minden érvet elővesz, ő az ellenérveket sorolta fel, és ritka hely ez, hogy itt megtehette, épp arról van itt szó, hogy ez téma nem úgy néz ki, hogy az egyik oldalon meg a másikon egy-egy álláspont, hanem van az, ami kötelező, felül nem vizsgált, általános sodrás, átgondolatlan automatizmus (gyereket akarni), és van a másik, amely fel sem ismeri önmagát, defenzívába van kényszerítve, el van hallgattatva, folyton magyarázkodik (nem akar gyereket). Ez a kisebbségi vélemény, amelyet én megértek, de nem osztok, kaphatott most itt szót. Mert a ritka az érdekes, a kivételes, a nehezen kimondható, arról kellene beszélni. A szokásos igazságokkal tele van a hócipőnk.

                A poszt egyébként a blog történetének második legolvasottabbja, a háromezer megosztáson is túl járó normálisék után.

        • Nem arról szól a bejegyzés, hogy a sok szar ellenére miért vállaljunk mégis gyereket. Lehet, hogy még érzékenyebben, még nyitottabban a másik ember helyzetére, döntésének indokaira kellene újra elolvasnod, mert még mindig nem érted.

          • Az érzékenység és a tolerancia macerás dolgok. A legtöbb embernél adok-kapok alapon működnek. Egyébként nem tudom, az írásom melyik részét látod intoleránsnak. Teljesen elfogadom, hogy valaki nem akar gyereket és elhiszem, hogy anélkül is tud teljes életet élni. Nem is beszélnék rá senkit soha, hogy szüljön, mert az úgy való, kifut az időből, egyedül marad és unatkozik idős korára és hasonló álindokokkal. Viszont a saját jó döntését ne arra alapozza, hogy háhá, a Julis karrierje jól tönkrement 3 gyerek után, a Marisnak meg nincs szabadideje, a Borisnak meg a férje nem segít, nyomhatja nullahuszonnégyben. Én ezeket a példákat látom félrevezetőnek és ha már tolerancia és nyitottság, na azokból épp ezekben a példákban nincs egy fikarnyi sem.

            • Fentebb leírtam. Amúgy az egész írásod intoleráns. Attól, hogy leírod, hogy téged nem érdekel, hogy így döntött, de előírod neki, hogy mire ne alapozza a döntését……hát…..

              • Egy nő őszinte írását a saját döntéséről hisztinek látni és ezt le is írni nagyon gáz. Nem érzed például mennyire sértő valakit azzal vádolni, csak „önigazol” és „felnagyítja a környezete negatív példáit”? Holott olvashatod a rengeteg hozzászólást ami szerint semmi túlzás nincs a meglátásaiban. Vagy kollektíven mindenki aki negatívumokat ír túloz és csak úgy szabadna ezekről írni, hogy mindig keressen egy megnyugtató kellemes pozitív példát is? Miért kellene szépen szimmetrikusan írni, egy rosszra egy jót? Ok, én értem, hogy neked az úgy tetszene és megnyugtatónak éreznéd (az éremnek két oldala van ugye) , de a posztírónak mi dolga ezzel?

            • Ide tudok írni, de úgy nagyjából az egész beszélgetés közted és a többiek között arra emlékeztet engem, amikor egy nő leírja, hogy otthon akar szülni, mert ő nem akarja, hogy macerálják és ő attól érzi magát biztosnágban ha a saját ritmusában zajlik a dolog és akkor jön öt másik, akik nem mondják ugyan hogy hülye, de mégis, és különben is az ő dokijuk egy angyal és a kórház, ahol ők szültek, na aztán egy tök tuti hely.

        • Oké, de hát pont ez az, hogy az érzelmeket lehetetlen átvenni a gyerekesektől, ellenben a negatív élethelyzeteket meg látja. És hát az egész poszt azért született, mert nem akar gyereket, nyilván ennek a döntésnek az indokait sorolja fel. Ez nem egy objektív újságírói körkép, ami összeveti a pluszokat és mínuszokat a gyerekvállalásban.
          Én például két centiről látom a húgom életét, imádom az ötéves ikreit, második anyjuk vagyok, tehát még azt sem mondhatom, hogy nem vagyok tudatában a sok-sok pozitívumnak, ami a gyerekkel jár, ennek ellenére ez sem ingatott meg a meggyőződésemben, hogy én nem akarok szülni. Most akkor az én álláspontom elfogadhatóbb, mert nemcsak a negatívumokat sorolom?

          • Nem is, hogy elfogadhatóbb, hanem kevésbé bántó. Mert ha csak negatívumokat mond valaki a gyerekvállalásról, abba könnyű belelátni, hogy birkának látja az anyákat, akik benyelik a szaros pelenkát, a kisebb jövedelmet, kevesebb szabadidőt, ráadásul a férjük se segít, társadalmilag se elismert a munkájuk, hogy be lettek palizva. Nekem van olyan gyerektelen barátnőm, akinek meggyőződése, hogy épelméjű nő nem szül. Szerinte minden anya, főleg ha korán szült, csak nem akar full munkaidőben full felelősséget vállalni, amiből az is látszik, fogalma sincs, mennyi meló és felelősség egy kicsi élet, de nem is lehet meggyőzni róla. Ő beutazta a fél világot, egyedi ékszereket hord és a világ császárnőjének tartja magát, én meg úgy gondolom, nem is lenne neki való az anyaság, úgyhogy nem csesztetjük egymást. Sosem mesélek neki a lányomról, viszont közös a hobbink, erről az egy témáról beszélgetünk, így maradtunk barátok.

            Értem én, hogy ez a poszt nem erről szólt, de akinek ez érzékeny pont, annak szarul eshet és a kelleténél hevesebben kommentel. Nekem is kicsit birizgálta a csőröm az a pár munkaebédes anekdota, de nem szóltam, mert értem a szándékot. Ismerni kell magamat, hogy amikor valaki azt írja, sok nő társadalmi, családi vagy egyéb nyomásra vállal gyereket, és nem is sejti előre, mi minden jár ezzel, akkor tudjam, ez nem az én ingem.

            • “Mert ha csak negatívumokat mond valaki a gyerekvállalásról, abba könnyű belelátni, hogy birkának látja az anyákat, akik benyelik a szaros pelenkát, a kisebb jövedelmet, kevesebb szabadidőt, ráadásul a férjük se segít, társadalmilag se elismert a munkájuk, hogy be lettek palizva.”
              A poszt pont nem erről szól, hogy az anyák birkák lennének. Ezt tényleg csak “belelátni” lehet, mert nincs benne, sőt pontosan ki is emeli, mennyire igazságtalan, hogy ezt az eszméletlen sok munkát és lemondást nem becsülik semmire. Én még hozzátenném, hogy nem csak a társadalom nem ismeri el, de a legtöbb nő esetében a család sem, a férje, a gyerekei, a rokonai sem. Igen, hiába vállaljuk önként (én például ha újra kezdhetném, akkor is szülnék gyerekeket, minden nehézség ellenére is, pont mert tudom milyen az a szinte elmagyarázhatatlan “másik oldal”). Viszont azt kihasználni, hogy a nők mindezen “büntetések” ellenére is vágynak gyerekre és szülnek (bár egyre kevesebben) eszméletlenül mocsok és igazságtalan dolog a társadalom részéről. Olyan mintha azoknak akikről köztudott, hogy imádják a munkájukat, nem adnánk fizetést (csak valami jelképes éhbért), mert tudnánk, hogy ők annyira fanatikusak, akik ingyen is képesek lennének dolgozni és majd megoldják a megélhetésüket máshogy. Ezt nem bepalizásnak tartom tehát, mert ott az áldozatról feltételezhető, hogy végtelenül naiv és tudatlan (birka), hanem kizsákmányolásnak, mert az áldozatnak nincs más választása. Totálisan kihasználják, hogy a nők képtelenek úgy ma gyermeket vállalni, hogy ne kerüljenek se kiszolgáltatott, se végtelenül agyonhajszolt helyzetbe. Hozzáteszem, már nem sokáig tudják kizsigerelni a nőket, ha tényleg komolyan veszik a születési statisztikákat muszáj lesz lépniük. Én hiszem, hogy ha a lányainknak nem is, de az unokáinknak már könnyebb lesz.

            • Jó, hát akkor lorax mondja azt, hogy őt ez a megközelítés azért bántja, mert nem szereti “nem épelméjűnek” érezni magát. Ez egy tökéletesen érthető érzelmi megnyilvánulás lenne. De nem ezt teszi, hanem a posztírót minősítgeti, hogy érezze az nem épelméjűnek magát.

            • Az első bekezdésedben benne van a válasz, csak te ügyesebben, tojáshéjakon táncolva meg tudtad fogalmazni. Az az ominózus anekdotázás volt az, amit én kimondottan rosszindulatúnak éreztem, így aztán mindenből ki lehet mazsolázni a rosszat-de a lényeg, hogy ennek tapasztlat nélkül olyan szaga van, mint amikor valaki kiolvas egy kreszkönyvet és véleményt mond az autóvezetésről. Én pl. teljesen más anya lettem, mint képzeltem magamról, ú, kívülről hogy meg tudtam mondani a tutit, hogy mi a hiba és hogyan kéne…aztán rájöttem, hogy teljesen más gyerekekkel foglalkozni, gyerekes párokat látni mint anyának lenni nullahuszonnégyben, lényegében örökre.
              Pikareszk, azt hiszem, te írtad, hogy sokan szabadulnának a gyerektől utólag is. Én még ezt is bevallom, vannak olyan antiszoc napjaim, mikor vigye akár a zsákos ember, én meg hadd olvassak egy jó teával. De ezekből van kevesebb. A fenti vélemény mintha egy tollvonással áthúzná azt, hogy mi a jó abban, amit ő nem vállalt. Ne vállalja, oké-de hiteltelen úgy véleményezni, hogy végül is nem tudja igazán, belülről, hogy mit nem vállalt.

              Én nem láttam a posztírót sem támadónak, sem “nem épelméjűnek” vagy minek, a döntéséről továbbra is azt gondolom hogy teljesen legitim, jogos és a legelső!!! hozzászólásomban írtam hogy elhiszem, hogy is boldog, ezért sem értem a sok ezirányú számonkérést-nem, nem akarom hogy megváltoztassa a döntését, nem gondolom, hogy az én döntésem jobb stb.
              Azt is taplóságnak tartom, hogy egy munkavacsorán így beszólnak neki, de erre nem az válasz, hogy összeszedjük az ő életükből az összes, gyerekkel járó negatívumot, hanem ott szépen és határozottan vissza kell szólni. Bocs, váltsunk témát, mert ehhez semmi közöd-ne haragudj, én sem vájkálok a te életedben-vagy kicsit pimaszabbul: ha a saját gyerekedhez nem kelsz fel éjszaka, nekem ne propagálj, hogy szüljek. És akkor értelme lett volna az egésznek, legalább neked nem szól be vagy elgondolkodik, hogy amit ő dölyfösen tökéletesnek gondol, abban más meglátja a hibát, ezáltal kisebb lesz az arca.

              Nagyon összegubancolódott ez a poszt, de remélem, mindenkinek választ adtam a fennmaradó kérdésére.
              Aztán ha lesznek, nem tudom, írjhatok-e rájuk, mert én tegnap már kimondottan kedvesen szóltam a témához és erre is az volt a válasz hogy egy troll vagyok, aki legyen inkább csendben. Tiszteletben tartom a blog tulajdonsának a kérését, csak annyit kívánok megjegyezni,hogy a troll az nem egy önkényes definíció. A troll az, aki kimondottan romboló jelleggel, nem is a témához szólva probálja forgácsolni az adott posztot. Nos, én messze nem ezt tettem. A poszterina személyét egyetlen egyszer nem kritizáltam, az írását igen, de egy heves ellenvéleménytől még nem vagyok troll, ezt tisztázzuk.

          • Érdekes, hogy ezt láttátok bele, mert az lenne inkább az egész írás mondanivalója, hogy legyen már vége az anyák (és nők) ilyen fokú kizsákmányolásának össztársadalmi szinten – ahogy Vacskamati is mondta (nagyon jó a munka-hasonlat!).
            Hagyjátok már élni őket, választani, ahogy nekik jól esik, adjatok nekik erőforrást, lehetőségeket, független életet, ahol majd ők eldöntik, hogy hogyan rendezik be azt. (akkor lehet, hogy még olyanokj is vállalnák a gyereket, akik a mai körülmények között inkább nem).
            Fonixtrollnak: gondolom, ha van egy ilyen barátnőd, már ugrasz ezekre a témákra, de ennek a posztnak nem volt ilyen tartalma. Nem kell mesterséges ellentétet szítani a két “csoport” között, mert alapvetően egyik nem zárja ki a másikat, sőt, az lenne ideális, ha támogatóan viszonyulnánk a többiekhez, a döntéseikhez stb (sisterhood, vagy mi).
            Gyanúm egyébként, hogy ez a mesterséges ellentétkeltés a gyerekesek és nem gyerekes nők között szintén arra szolgál, hogy egymással legyenek elfoglalva, ne a valódi problémákkal, nem? Szépen elintézik ezek a nők egymást, utálják oda-vissza, addig sincsen nekünk vele gondunk, meg a valós problémákkal sem kell szembesülni….
            Erről is beszéltem, amikor azt kérdeztem, hogy vajon miért kell az egyik csoportnak veszélyeztetettnek éreznie magát, azért, mert mások másként döntöttek? Nem nulla összegű a játszma.
            A munkaebédes helyzetben képzeld, hogy birizgálta a csőrömet nekem, hogy végig azzal b.tattak, miért nincsen gyerekem (olyanok, akik maguk csak a sikert aratják le, a munkát nem fektetik bele, sőt, talán fel sem fogják, mit jelent… És hát alapvetően nem értem,hogy hogy jön egy MUNKAebédhez az, hogy X ember kinyilatkoztat Y kolléganő személyes életéről, döntéseiről, nektek ez pl. nem tűnt fel, ez természetes??? Azzal van baj, aki ezt szóvá teszi?

            • Én ezt tökre értem, és magamtól nem is emlegettem volna, de Loraxnak pl rosszulesett, csak ő is helyből felszálva támadott, és mindenki visszaütött ahelyett, hogy rákérdeztek volna, neki hol fáj. Én csak azért szálltam be a vitába egyáltalán, hogy hátha közelíthetőek az álláspontok. Egyébként direkt fogalmaztam úgy, hogy ki mit lát bele a szövegbe, belelátni simán lehet olyant is, ami ott se volt. Én leírtam egy példát, ami miatt én érzékenyebb vagyok az ilyesmire. Ettől a Te véleményed nem lesz bántóbb a számomra, de ha teljesen kedvesen és finoman akkor teszed a vállamra a kezed, amikor a görény barátnőm előző napi ütése miatt még fáj, visítani fogok, de neked és nem veled.

            • Ez is rendben van, itt mindenkinek mindenféle érzése és tapasztalata van, sok esetben nem értünk egyet egymással vagy a posztíróval, de azért az már kialakult “blogstílusként”, hogy mielőtt ütünk, inkább kérdezünk, hogy biztos jól értettük-e.
              És még ha esetleg igen, akkor sem személyeskedve nekiugrunk a másiknak (önigazoló hiszti – ezek elég erős szavak), hanem érvelünk, elmondjuk miért más
              a véleményünk, ,miért bánt egy adott megfogalmazás stb.
              Ráadásul nekem úgy rémlik, eddig nem kommentelt vagy követte a blogot, tehát idejön, és így nyit, hát elég erős, nem?

    • ““aka valamennyire szereti a gyerekét, az nem cserélné sem világkörüli utakra, sem vasárnap 1o-ig alvásra, sem más dologra. Igen, nagyon terhelő időszak, amiben én is jelenleg benne vagyok, 2 kislánnyal-de most nem fogom sorolni azt a pluszt, amiért eltörpül a hajnali félkettes szoptatás és a napi 5 hányás feltörlése esetenként. ””

      nálad van a tudás azzal kapcsolatban, hogy miként, hogyan és milyen mértékben kell egy gyereket szeretni?
      és a cserélgetésről jut eszembe: ezt a helyzetet pl. hogy gondoltad?
      jön e GYIVI (gyámügyesek régi rövidítése, mi otthon ezt használjuk, ezt értik a gyerekeim, szoktam nekik mondani, hogy az itthoni ellátás kicsit szarabb, mint a gyiviben, ezért kifejezetten vágynak oda – no mennyire szeretem a te mérőeszközöd szerint a gyerekeimet? valamennyire? akármennyire?semennyire? )
      és aszondja: holnaptól elvisszük a gyereket és cserébe 10-ig alhat anyuka! anyuka kicsit tépelődik, de mivel valamennyire nem szereti a gyerekét, ezért elcseréli.(10ig alvásra, mert világkörüli útra nincs pénze, munkahelye sincs, szóval innentől irány a 10-ig alvás, mindennap!. )

      • Most értem a végére ennek a résznek, apám, ez durva volt.
        “Önigazoló hiszti”
        “Szörnyű, manapság mindenki beleszól mások életébe”
        “Ne haragudj, én toleráns vagyok, csinálj, amit akarsz, de ekkor és akkor így meg úgy kellett volna reagálnod, és amúgy is, milyen indokok ezek? És hogy van képed nem ismerni azt az érzést, amit nem is ismerhetsz? Borzalom!”

        Ehhh!

        Nemtom, itt olvasol-e még, lorax, de egyvalami rohadtul hiányzik belőled (az empátia mellett), az pedig az önreflexió.
        Elbasztad ezt már az elején, és ha érdemi vitát akarsz folytatni, akkor először is elnézést kérsz azért, hogy betörvén az ajtót egyenesen a posztírónak mentél neki, és leporolod őt is meg magadat is, veszel egy nagy levegőt, aztán megpróbálsz elkezdeni a saját érzéseidről beszélni anélkül, hogy másokét elítélnéd…

    • ‘de akkor is, aka valamennyire szereti a gyerekét, az nem cserélné sem világkörüli utakra, sem vasárnap 1o-ig alvásra, sem más dologra’

      Ez szerintem nem igaz, csak nem szokás bevallani, hogy de, ma sokkal jobb lenne a világ másik végén lenni, mint itt veled, fiam, mert tele a hócipőm veled is meg az egész anyasággal.
      Nagyon kevés nő meri ezt bevallani, mert akkor jön a fenti sorminta, hogy aki valamennyire szereti az ilyet nem mond.

  46. 38 éves nő, nem akart gyereket, a férfiakról meg negatív véleménye van, ez csak két dolgot jelent: senki nem bizott benne annyira, hogy gyereket vállaljon vele, vagy ő képtelen volt bárkiban is annyira bízni hogy 15-18 évet alapozzon rá. Ez meg már csak utólagos önigazolás, semmi több.

    • Ja, ez a nő szerencsétlen, nem jött neki össze az élet. Mert olyan nincs, hogy valaki nem akar gyereket! Gyereket minden nő akar, a férfi meg vagy akar, vagy belemegy, vagy nem akar, szíve joga. A bejegyzés íróján kívül mindenki, aki akar gyereket, biztos lehet a másikban 15-18 évre, én is ezt látom, ha körbenézek. Erről pecsétes papírt is kap, hologramosat, ha mégsem működik a kapcsolat, azt lobogtathatja. Végső esetben visszafizetik a pénzt. Ilyen egyszerű.

      Megjegyzem, Fehér Anna 53 évesen szült. A bejegyzésben részletesen leírja az írója, ő miért nem szült. Nem, szülni nem kötelező, és a nő nem inkubátor.

      • Mellékszál, de én nem tudnék úgy élni, hogy “mi van, ha holnap elcsap a villamos”. Ez a mai vlágban luxus. Ne érts félre, nem azzal vitatkozom, amit leírtál, csak reflektálok, hogy ez a szempont nálam nem játszik. Viszont ha nem találtam meg volna azt, akivel érdemes gyereket vállalni, tehát már előre tudom, hogy a gyereknek kvázi nem lesz rendes apja, akkor nem vállalom.

        • Nem látod az ellentmondást a beteg pasit ápoló nő képe, meg a nem tudok úgy élni, hogy holnap elcsap a villamos között? Mindkettőt te mondtad. Azt a rosszat, ami téged igazol., el tudod képzelni, ami meg ellentmond a gondolatmenetednek, azt nem? Mennyire koherens ez?

          • BLaci és árnika: de, el tudom képzelni mind a kettőt, de a villamosnál kicsit nagyobb annak a valószínűsége, hogy a szüleink, párunk megöregednek és ápolnunk kell őket vagy ők fognak minket. Ennek ellenére nem lehet -nem érdeme- úgy élni, hogy mikor üt be a krach. Felkészülni lehet, de minden nap ezt vizionálni…na, talán ez volt a poszttal is a bajom. A határtalan pesszimizmus, ami árad belőle.(Tudom, meg lesz magayrázva, hogy ez realizmus.)

        • Lorax, én itt a fekete bárány vagyok, de és nagyon de, Lehet vitázni és érvelni, nem lehet – lehet, de értelmes vita partnerek nem szoktak – személyeskedni, lehet más a véleményed, de nem lehet, konkrétabban, nem illik belegyalogolni másokba azért mert más a véleményük.
          És ha önigazolás valakinek a véleménye, mert így alakult az élete, mert akitől nagyon akart gyereket az meghalt vagy elhagyta vagy csak egyszerűen elment a Holdra kirándulni? Mi a franc közünk van hozzá?
          Ebben a stílusban biztosan semmi.

          • Most akkor barátságtalan vagyok, mert le merem írni, mi bajom a poszttal? Az írás, ebben a témában önigazoló hiszti. Itt senki nem veszekszik egy jót a barátjával, barátnőjével? Nem mondja, azt, hogy ne haragudj, ez így túl sötét, túl egyoldalú? A barátságosság a megértésem volt (szíved joga így dönteni) és kiemeltem, hogy mivel értek egyet. Azért nézz bele a riposztokba is, mert a kollektív szétszedés nem advekvát válaszokkal (többszöri firtatása annak, hogy mit akarom én ráerőszakolni az életem másra, holott erről szó sem volt) szintén nem barátságos. Egyedül BLaci-n éreztem, hogy legalább meg akarja érteni, amit írok.
            A rosédhoz proszit, remélem, testes és jó zamatú volt. Megígérem, a következő megmozdulásom pozitív lesz. 🙂

    • “csak két dolgot jelent:”
      Te már csak tudod. Mondd, mást is ilyen megingathatatlan biztonsággal ki tudsz jelenteni? Eh, az ítélkezés indulatossá tesz. Hogy mást ne is említsek.

  47. Kényelmetlen téma. De ha itt van, muszáj vele foglalkoznom, elvégre azért járok ide. Hogy ha tetszik, ha nem, nézzek bele újra és újra abba az átkozott tükörbe.
    Valahol egyszer írtam már Évának, valamilyen bejegyzése kapcsán, hogy ha AKKOR lett volna lehetőségem elolvasni és dumálni róla, amikor hoztam egy gyerek megszülésére vonatkozó döntést, lehet, hogy másképp döntök. (48 éves vagyok, nincs gyerekem, és azt hiszem, éppen klimaxolok.)
    Elolvastam írást, hozzászólásokat. Találtam darabokat magamból, de ami itten most szembekiabál velem az az, hogy talán a legnagyobb káosz a gyerek/nem gyerek dilemmával kapcsolatban van bennem (káosz = nem szembenézés, kegyes kis jól hangzó mondatok, bölcseletek és magyarázatok, dögivel). Én nem vagyok tudatos, életre szóló döntést hozó. Én csak úgy hoztam az egyszeri helyzetekre szóló döntéseimet. 17 évesen sclerózis multiplexel diagnosztizáltak, tehát ne legyen gyerekem. Jó pár évvel később visszadiagnosztizáltak, tehát nyugodtan legyen gyerekem. Huszonévesen abortusz, majd Olaszországban terhesség, de hathetesen nem volt szívhang, orvos szerint csak nyolchetesen kapartathat ki hivatalosan egészségügyileg, én ideges vagyok, nem akarok két hetet még egy halott magzattal járkálni (áldott rohadék katolikus Olaszország: iszonyatos abortusz l’Aquilában, rémálmaimban se jöjjön elő, apácák fekete ruhája, könyörgök fájdalomcsillapítóért, L’hai voluto tu… “Te akartad”), 1994 vége felé terhes leszek, már Magyarországon, egy kedves zenész barátomtól, albérletben lakom a barátnőmmel Pesten, és a világ legtermészetesebb módján mondom a nőgyógyásznak, hogy persze, hogy megszülöm. Pontosan kiszámolom, miből és hogyan tudom eltartani – fizetésem negyvenezer, külkeres vagyok egy kisebb cégnél, megtakarítás/vagyon nulla, gyes majd ennyi, albérlet annyi, majd vállalok fordítást, optimista vagyok, lelkesen hányok, változok, készülök. Három hónapig. Családom (anyám és nagybátyám) nem örülnek, főleg a sperma félcigány eredete riasztja őket, meg az anyagiak, ugye, szerintem meg miközük… Jön egy levél anyámtól, egy újságcikkel, hogy ilyen és ilyen változások miatt nem ennyi hanem csak annyi lesz a gyes, vagy gyed, vagy mittudomén. Számolok, osztok, szorzok, hát a lakbérre sem elég, nemhogy másra. Kész vagyok. Rohanok nőgyógyászhoz, kaparjanak. Konzílium, anyámkínja, lehet, nem lehet, nézze, milyen virgonc és gyönyörű, nézem a monitoron és mondom: csinálják. De valószínűleg nem lehet többet gyereke, nem baj, csinálják. De nem értjük, de eddig miért igen, és most miért nem, de biztos? De biztos.
    Nem estem többet teherbe, bár semmit sem tettem azért, hogy ne essek. Orvos vizsgált, fizikailag lehetne, illetve lehetett volna, de komolyabb vizsgálatokra már nem mentem el.
    Most azon tökölök, hogy akkor én nem akartam gyereket, ugye? Csak nem mondtam ki, hanem kiügyeskedtem magamnak a körülményeket? Vagy hogy?

    • Kemény dolgokat írtál. A kérdésed kicsit tyúk vagy a tojás kérdésnek tűnik, nem? Izé, azért írom, mert valami önhibáztatást vagy nem is tudom mit olvasok ki belőle, vagy látok bele.

      • Persze. Homály van. Rengeteg mindent érzek abból, amiről ez a blog beszél.. a szerepekről, elvárásokról, bűntudatról. És igazán egy nagypofájú, szókimondó, kitérdekel ember vagyok, de ebben a témában megtörök. Amikor rákérdeznek, hogy miért nincs – és mindig rákérdeznek, ki nem hagyná senki sem -, azt mondom, hogy nem lehet. Tehát hazudok. Ha MOST őszintén kéne válaszolnom, azt mondanám, nem tudom, de valószínűleg nem akartam. De még ehhez a bizonytalan válaszhoz is kellett ez a blog, meg ez a bejegyzés, meg a hozzászólások, hogy kinézzek a csőből. 🙂

    • Érteni vélem a benned dúló káoszt, mivel az abortusz sosem könnyű döntés. Magyarországon állandóan a gyerekvállalás mellett agitálnak, csak éppen a rendszer ezt nem támogatja semmilyen szinten. Megy a párás szemű duma, hogy kis élet meg ilyenek, tartsd meg, csak utána nincs megbecsülve és támogatva az anyaság, helyette az ingyenmunka és a lemondás van az egekbe emelve.
      Azt csak te tudod, hogy akartál-e igazán gyereket vagy nem. Azt most nem részletezném, hogy miért értelek nagyon, a tapasztalatom az, hogy érdemes feldolgozni és lezárni magunkban ezeket az élményeket, hogy ne keserítsék a további életünket.

      • Én marha egyszerűen úgy dolgoztam fel, hogy jó sok homokot szórtam rá, tehát sehogy. Csak amikor így előjön ez a dolog, akkor összeszorul a gyomrom, még a homok alatt is. És tegnap még úgy gondoltam, reflexes struccként, amikor elolvastam a bejegyzést, hogy na akkor nézzük, mi lesz holnap a téma, de csak visszaevett a fene…

          • Feldolgozásnál nekem se jött be, időnyerésnek kiváló. Van úgy, hogy egyszerre sok feladat szakad a vállamra, ilyenkor nem tudok nem a homokhoz nyúlni. Nekem pl a párkapcsolat téma van jól eltemetve, mert ha azon rugóznék, lesz-e nekem még valaha valakim vagy egyedül viszem tovább a hátralevő kb 40 évet, megkattannék és nem tudnám a napi rutint se továbbvinni. Majd kiásom, ha elég erősnek érzem magam hozzá.

    • Húha, nagyon megérint a történeted.
      De miért teszed fel a kérdést, hogy nem akartál gyereket? Ha az olaszországi terhességednél egészséges lett volna a baba, gondolom, megszülöd, és akartad volna.
      Ha aztán már otthon biztosítani tudtad volna az anyagi hátteret, megszülted volna. Ez pl. nagyon kemény döntés lehet, egyedülállóként keményen felmérni, hogy van-e valós lehetőséged a gyerek felnevelésére. (Ilyenkor jön e kedves tanácsadóktól, hogy majd lesz valahogy, amitől a falra mászok, mert nem, lakhatás nem lesz valahogy, ha nincs hol laknod és bevétel sem, ha nincsen háttered és neked meg a gyerekkel otthon kell lenned, mert pl. szülsz, első hónapokban vagy. És akkor még előre nem tudható bonyodalmakról nem beszéltünk).
      Ezek egyenként nagyon durva élettapasztalatok, és neked egymás után jöttek. Ember legyen a talpán, aki ezekből kikecmereg.

          • Igazad van, manapság az ember már semleges, régebben volt az ember=férfi.
            A propos: az apai nagyanyámtól ha megkérdezték, hány gyereke van, akkor azt mondta, hogy egy. Ha ki kellett fejteni, akkor egy gyerek, meg egy lány (ugyanis egy fia és egy lánya volt, de a gyerek szót csak a fiára használták. Paraszti család volt.). Ez is megváltozott azóta, szerencsére.

            • Már ahol. Mert nekem még tíz éve is mondták, hogy a gyerek az fiú, az ember az fehér. A férjemet meg a lányunk születésének hírére vigasztalni próbálta a kétfiús szomszéd: “sebaj, majd legközelebb sikerül.” Nem humornak szánta. Évekig hallgattam, hogy “hát a fiúk azért mások”. Mostanra négy fiuk van, és mivel szarnak foglalkozni velük, a négy együtt hülyébb mint az én lányom. Apjuk azért dicsekszik, hogy milyen nagy kan, négy fiút lőtt! Sajnálom a kölköket, de azért titkon kárörvendek, amikor az ő gyerekeik kettesért írnak dolgozatot, az enyém meg tanulmányi versenyekre jár. Minőség > mennyiség.

      • Csak magamban gondolkoztam, tehát vagy egyedül, vagy sehogy, és anyám pl. felajánlotta – mert azért segíteni szeretett volna -, hogy költözzek haza, laknunk lesz hol, és majd csak eltengődünk valahogy hármasban a pedagógusi fizetéséből, de én még a gondolattól is sikítottam. Ezért tettem fel a kérdést, mert azért voltak (ilyen) alternatívák. A megint-szegénységet nem vállaltam be..az anyámmal közösen… Aztán nem kértem segítséget az apától, mert csóró volt, és voltak is már gyerekei. Ő majdnem összeomlott, amikor megtudta, hogy már üres vagyok.. mert csak utólag közöltem vele, mint ahogy mindenkivel. Egyetlen ember volt velem a kórházban.. az olasz – régen otthagyott- férjem, aki meg azért aggódott előtte, hogy akkor most hivatalosan ő lesz a gyerek apja? (csak kétezerben váltunk el papíron). Ááá, zavaros ez..

        • Dehogy zavaros, Teljesen olyan, mint a magam története 30 évvel ezelőttről.
          Én is eljutottam az abortuszig, tulajdonképpen a műtőajtóban döntöttem úgy, hogy mégis megtartom. Senkivel, az apával sem, nem beszéltem meg, csak utólag mondtam meg, hogy megmaradt.
          Magam sem tudom, miért. Csak. Az biztos, hogy nem ilyen vagy olyan elvárások miatt vagy azok ellenére. Egyszerűen nincs magyarázat rá. Talán a baba akart nagyon élni, ha hinnék ilyesmiben, ezt mondanám.

          DE: nekem volt viszonylag jó keresetem, félkész házam, és biztosnak látszó jövőm.

          Aztán utána úgy alakult, hogy a gyerek apja velünk maradt (20 év után én küldtem el végül, mert nem jöttünk ki jól mégsem), magam sem tudom, jobb volt-e így.

          De utána 15 évig nem estem teherbe, védekezés nélkül sem, és nyilván oka van ennek. Lehet persze biológiai, de pszichikai is.

  48. Tiszteletben tartom a döntést, az okokat is, de azért majd 60-70 évesen csak jó lenne, ha lennének körülötted emberek – a veled egy korúakon kívül is. Szerintem aki így gondolkodik, jó pár évtized múlva meg fogja bánni, hogy nem adott föl magából többet.

  49. Mostanában a tévében többször belefutottam olyan riportokba, hogy miért születik kevesebb gyerek. És megdöbbenve látom, hallom, hogy baromira nem az igazságról, a probléma valódi okairól beszélnek. Szociológus soha sem nyilatkozik, egy igazi szakember, aki belevetette magát ebbe a társadalmi problémába, ami egyenesen a hagyományos szerepekből következik.
    Egyértelműen a nők túlterheltsége, a hagyományos szerepek szemellenzős volta, a nők egyszerű biológiai lényként való kezelése.
    Érdekes, hogyha a Férfi nem akar gyereket, azt kimondhatja, még most is, amikor ordító probléma a csökkenő születésszám. Az emberek pedig ekkora barmok, hogy hát a férfiak egy része nem akar gyereket, akkor vajon a nők hogyan szüljenek többet??? És hogy még intelligens lény az ember?

    A “kedvenc” műsoromban volt erről szó, Családbarát Magazin. Váá.
    És az ok: hedonisták az emberek, önmegvalósítani akarnak, persze legfőképpen a nők.
    Egy olyan csaj volt, aki mondta, hogy a korosztálya, 30-asok közül sok férfi még komoly kapcsolatos se szeretne, nemhogy gyereket.
    A legtöbb esetben nem karrierről van szó még a férfiak esetében sem, hanem megélhetésről.
    És sok férfi is állást akar változtatni, mert unja vagy utálja a munkáját vagy keveset keres.
    A megélhetésért dolgozunk, az emberek többsége legalábbis, nem pedig luxusholmikért.
    Nem értem sokan hogyan gondolják a nők életét. 20 évesen kezdjenek el szülni, dolgozni ne járjanak, lássák el a családot és ezt csinálják 60-70 éves korukig?? És ezt a mai gazdasági körülmények között mégis hogyan?? A tartalmatlan, üres, semmitmondó életről meg ne is beszéljünk.

  50. Tegnap, azaz február 10-én töltöttem be a 35-öt, nincs gyerekem. Köszönöm a posztot és a hozzászólásokat, végre nem érzem azt, hogy mindenképp selejtnek kell éreznem magam és egyedül lenni ezzel a “problémával”, hogy nem akarok gyereket. Se szülni, se nevelni, se hallgatni, ahogy ordít, se pelenkát cserélni, mert semmi olyan “zsigeri” és ösztönös nem jön, hogy a ” legcsodálatosabb, ami egy nővel történhet, ha szül”. Szerencsére páromnak se hiányzik a gyerek, teljesen jól megvagyunk így. Rólam is lekopott az egyik legrégebbi barátnőm, aki pár éve szült és biztosan tudom, hogy ő is azért tette, mert már ideje volt (kb. 30 évesen) és ehhez talált is magának pasit, olyat, amilyet, de aki nem ellenkezett 🙂 Aztán kitört belőle az ősanya tavaly egy beszélgetésünkkor és többet nem találkoztunk. Az a legfőbb probléma ezzel az egésszel, hogy a gyerekesek elvárják, hogy őszinte vagy színlelt boldogságukhoz bólogass, hogy “igen, megcsináltad, gyereked van, szintet léptél”, de hogy te nem akarsz, az az ő szemükben minimum degeneráltság. (és ki is mondják, mint isteni igazságot) Mert te tudod, hol vannak a korlátaid, mihez van kedved, időd, képességed, ők meg sokan rosszul/felelőtlenül döntöttek és akkor már nehogy te megússzad, neked jobb legyen! Köteles vagy szülni, osztozni a sorsukban, mert ha nem, akkor önző vagy. Mondják ezt olyanok, akik azért szülnek, hogy a gyerek majd eltartsa őket, ha megöregszenek. Hát én azért se adom be a derekam, nem erőltetem azt, amire egyáltalán nem vágyok. És nagyon örülök, hogy nem vagyok egyedül, sziasztok! 🙂

    • Szia, üdv a blogon, nagyon elgondolkodtattál. Voltaképpen a gyerekeim mosolyán kívül homályosan én is várok valamit, mégpedig a társadalomtól, valami bólintást, tapsvihart, cserébe a sok stresszért és fáradságért. És tudod, még miért? A kockázatvállalásért. Hogy lehetne a gyerekem fogyatékos, vagy kudarc, vagy baleset vagy bűncselekmény áldozata, ami a legnagyobb fájdalom, de én vállaltam, ide nézzetek!

      És minden átszellemült szöveg mögött ez van, hogy “tiszteljük az anyákat” meg az önfeláldozás meg minden, ez az elismerés-követelés.

    • Szia!
      Azt hiszem, igaz barátságok meg tudnak maradni akkor is, ha más életeket élünk. Öten vagyunk barátnők, négyünknek van egy-három gyereke, az ötödiknek nincs. Havonta egyszer találkozunk, és ha a gyerekesek érnek oda előbb, gyerekes témák vannak, de ha az ötödik is befut, arról beszélünk, amit ő hoz. De az se gond, mert mi, gyerekesek is tanulunk, dolgozunk, élünk a gyerekeink mellett, úgyhogy mindig van miről beszélni még akkor is, ha egy szó nem esik a kölkökről.

    • “Mondják ezt olyanok, akik azért szülnek, hogy a gyerek majd eltartsa őket, ha megöregszenek.”
      Azért senki nem szül, hiszen jóval több esetben látni, hogy még az idős szülő is támogatja a gyerekét és ritkábban fordítva.
      A betegség az más, abban tényleg lehet hathatós segítség egy jól nevelt saját gyerek. De a szülő eltartásáról többnyire szó sincs, sőt.
      A gyerekek pedig társadalmi szinten épp azokat tartják el jobban, akik végig fizetett munkát végeztek, amiből vonták a járulékokat és így magas nyugdíjra jogosultak.
      Végülis az így kialakított fizetési és nyugdíjrendszer is egy szivattyú, mely által
      a sok szegény nő anyasági munkájának gyümölcse javarészt a gazdag férfiak zsebében landol.
      Ezért is ösztökélik annyira a nőket szülni…

      • Dede, szülnek azért is. Meg csinálnak a pasi gyereket azért. Konkrétan ismertem egy ilyen pasast. A feleség nem tudom, mit gondolt a dologról, de a derék apa ki is fejtette a gyerekeinek.

  51. No, én a napokban gondolkodám ezen az anyaságon. Nekem bizony, kötelesség, felelősség, és minden nap feladat. És néha arra gondolok, megérte-e, és tulajdonképpen miért akartam én gyereket?
    Azért akartam gyereket, mert látni akartam, mit tudunk mi összehozni. Jól sikerült, nehezen felülmúlható. Azér’ majd megpróbáljuk. Nekem egyszer elég lesz a próbából, na.
    Nekem azért ez feladat, én nem tudok magasztosan beszélni az anyaságról. Nincs rózsaszín ködöm, sose volt. Az én feladatom, hogy egy embert segítsek felnőni, és a legjobb tudásom szerint terelgessem, ne irányítsam, ne kontrolláljam agyon. Nekem furcsa azt nézni, amikor anyukák túlóvják a gyerekekiket, jaj, leesel, jaj, ne edd meg azt, bla bla. Ma voltam hurcis klubban, hát őrület. Nem tudtam velük mit kezdeni. Lehet, hogy elítélem őket. :\
    Nekem ez a dolog azt adja, hogy meg kell tanulnom vállalni a véleményem olyan emberekkel szemben is, akik anyagi és élettapasztalati fölénnyel viseltetnek velem szemben. Holott feleannyi önkritikával és önismerettel rendelkeznek, mint én. Bele vannak helyezkedve a segítőkész jófej cuki aranyosdrága szerepbe. Nem bírom. Most ez kell, a konfliktusnak viszont én mindig csak utólag tudok örülni, amikor sikerül rendeznem, amikor odaállok, és elmondom. Most több emberrel szemben is meg kell állnom majd, készülök. Arra is jó még a gyerek, hogy megismerem a saját, a férjem, és a szüleink, nagyszüleink igazi arcát. Eddig boldog “felnőtt” párkapcsolatban éltünk, rendeztük a feszültségeinket mindig. De miatta (a gyerek miatt) mélyebbre kell mennünk ezekben, és én ennek örülök.
    Viszont nem bánnám, ha szabadon mozognék, szabadon eldönthetném, mikor kelek, mikor fekszem stb. Ez is feladat. Kaptam egy olyan gyereket, aki próbára tesz. Nekem ez jó. Erősebb leszek vele, vagy mi. Na.

  52. erdekes hogy bennem is feleledt a vagy, hogy irjunk a pozitiv oldalrol is. hogy miert jo ha van gyerek. pedig ertem hogy most nem errol van szo. es talan defektesnek hangzik de en tenyleg nem tudom teljesnek elkepzelni az eletemet gyerek nelkul. minden fentebb vazolt szivassal egyutt sem. es ertem hogy masok szamara attol meg lehet teljes. regota gondolkozom azon is hogy miert is volt nekem a levegovetelnel is termeszetesebb hogy gyerekem lesz. tenyleg belem lett-e nevelve, a rendszer gyermeke vagyok-e vagy valami egeszen masrol szolt a dolog. a ferjemmel is a megismerkedeskor kozoltem hogy ha o mar nem akar tobb gyereket akkor keressen maganak mast. es kozben megelem a szivas reszt is, pont ugy ahogy irtatok. de meg igy is megeri. nekem.

    • Miért hangozna defektesen?
      Akinek már van gyereke, az egy egész más tudatállapotban van. Egy rakás dolgot megéltetek együtt. Persze, hogy nem tudod máshogy elképzelni az életedet! (Bár biztos van olyan is, aki igen.)
      De akinek nincs sajátja, az nem tudja, hogy milyen lehet. És más sem tudná megmondani neki.

      • igen, de en gyerek is elott is biztos voltam benne hogy nekem lesz gyerekem es csak azt tudtam teljes eletnek elkepzelni. ez a defektes. hogy nem lattam maskepp az ertelmet. irtam mar errol itt es azota gondolkozom a reakciokon. meg hogy miert is volt ez igy nalam. es a helyzet az hogy most is ezt gondolom. gyerek nelkul egyszeruen nem latom hogy mire jo ez az egesz elet. engem nem elegit ki a munka, az utazas, a nyugodtan meginni egy pohar bort es akkor ebredni amikor kedvem tartja. azt hiszem, en egyedul nem lennek boldog. kettesben a ferjemmel, talan. de azt hiszem allando hianyerzetem lenne. a gyerekek napi szinten tesznek boldogga. na ehhez kell a pszichologus. hogy miert kell ahhoz egy masik ember lete, hogy en boldog legyek vagy teljesnek erezzem az eletemet.

        • Nahát!
          Én nem értem ezt, komolyan.
          Ha te érzed a hiányát a gyereknek, érzed, hogy attól lennél boldog, ha lenne (nem úgy, hogy ő tesz téged boldoggá, hanem a léte), az miért lenne defektes?
          “engem nem elegit ki a munka, az utazas, a nyugodtan meginni egy pohar bort es akkor ebredni amikor kedvem tartja.”
          Erről van szó! Neked más okoz elégedettséget, teljességérzést az életedben. Ez a lényeg. Semmi más!
          (És most tegyük félre egy kicsit a szocializációt: ha már úgyis benne vagy te is meg mindenki, és neked úgy alakult, hogy te gyerekre vágysz, úgy érzed teljesnek az életedet, akkor nem mindegy már? Így érzel és kész!)

    • Nekem is pont ilyen természetes volt, a levegővételnél is természetesebb. Szerintem se te, se én, sem más nem vagyunk azért defektesek, ami _neked_, _nekem_ , _neki_ a legtermészetesebb. És akkor se, ha a szívás része miatt esetleg még verjük is az asztalt, akármelyik oldalon is ülsz.
      Amúgy meg mindenki a rendszer gyermeke, a gyerekes, meg a gyermektelen is. Még a morózusan-kritikusan öntudatos blogolvasó is.

    • Pont tegnap láttam egy házasságra és gyerekvállalásra buzdító műsort. (Ilyenek történnek velem a véget nem érő altatás-szoptatás alatt…) Nos, a két pszichológus + egy teológus beszélgetőpartner jól levezette, hogy aki nem akar gyereket és házastársat, az elköteleződési problémákkal küzd és kész, ennyi az egész. Azt, hogy mivel jár itt, ma egy nő számára a gyerekvállalás, azt egy mondattal intézte el a teológus, hogy hát minden történelmi korban voltak változatos nehézségek. Ja, csak választási lehetőség nem sok.

      • Ha valamit ennyire erőltetnek az pont ellentétes hatást vált ki szerintem. Én nagyon utálom az ilyen propagandát és ilyenkor érzem, hogyha valaki még egyszer kimondja, hogy család agyonverem.

      • Kérdés, hogy a társadalomnak mennyit árt az egyén, ha rásütik, hogy elköteleződési problémákkal küzd. Ha ez tényleg probléma a számára, tesz ellene, viszont ha boldog társ vagy gyerek nélkül, akkor mi dolga ezzel a pszichológusnak, pláne a teológusnak? Mert ez a hagyomány, meg már a Biblia is megírta?

      • Lenyegeben betegnek allitja be azokat az embereket, akik nem csaladban, nem az o altaluk tamogatott csaladi felallasban. -anya, apa, gyerekek- el. Es meg nevet is ad a betegsegnek.
        (Aki homoszexualis annak is az az oka, hogy nem tud elkotelezodni, de ha eltud, azonos nemu tarsahoz, akkor megint csak nem tud, mert masik nemuhoz kell, mint tudjuk)
        Sulyos agymoso manipulacio. A pszichologusok, meg a vallasi tanitok ebbol elnek. Szomoru.

  53. Persze, az értelmiségnek nem kell szaporodni. Szaporodjanak csak a kissebségiek, a tanulatlanok, a fiatalok, akik nem tudják, hogy gumit kéne húzni… de az értelmiségiek, akik egyetemet végeztek, esetleg több nyelvet beszélnek, jó munkájuk van azok haljanak csak ki! Nem kár értük, majd az idióták gyerekei átveszik a stafétát! Nem kell a jó géneket örökölni, felesleges! Legyen a kreténeké az utókor! Igen, a gyerekvállalás felelôsség. Igen, fel kell adni érte mindent. Optimális esetben ugyanúgy az apának mint az anyának. De ugyanakkor kötelesség is. Mi lesz a világból ha minden kicsit is értelmes nô úgy dönt, hogy nem kell gyerek, túl nagy gebasz! 23 éves vagyok, és azt látom, hogy a középiskolai osztályomból a 3 leghülyébb csaj már megszült! A jó tanulók meg a karrierjükre koncentrálnak és lehet, hogy nem is akarnak majd gyereket, mert csak útban van… Hát jól van ez így?? Semmi felelôsségtudat nincs az utókor iránt??

    • Mert a diploma öröklődik, bizonyosan, és az okosság és az erkölcsösség is. Gének, hát ja. Neked is biztos atomfizikus volt az ősapád már Károly Róbert idején. Ők csak ne szaporodjanak… van itt egy ilyen című bejegyzés is.

      Te, hallottál már olyanokról, hogy szegregációmentes oktatás, esélyegyenlőség, meg társadalmi mobilitás?

      • Gének, ja, léteznek olyanok is. Az intelligencia öröklôdik, az erkölcs tanítható, a diploma megszerezhetô. Az esélyegyenlôség nagyon fontos, de attól még az egyének nem lesznek egyenlôek. Nem mindegy, hogy valaki csak bemagolni képes az anyagot vagy meg is érti például, de nem ez a téma.

        Te, hallottál olyanról, hogy megfelelô családi háttér, meg neveltetés, esetleg szeretô szülôk? A legtöbb sorozatgyilkos meg elmebajos viselkedése szinte mindig családi okokra vezethetô vissza. Az oktatás lehet nagyon jó, attól még lehet valaki pszichopata attól mert sikeres orvos. Most ha alapul vesszük a cikket, pont azok akik meg tudnák teremteni a megfelelô körülményeket nem teszik, mert felérik ésszel, hogy mekkora áldozattal jár, akkor eljutunk oda, hogy többségében azoknál lesznek gyerekek akiknél meg rohadtul nem kéne, pl akiket felsoroltam. A közlegelôk tragédiáját társadalomtudománybòl esetleg ismered? Hiába logikus, elfogadható, és látszólag ártalmatlan egy egyén döntése, ha ugyanezt a döntést elegen hozzák meg egy adott csoportban akkor az katasztrófához vezethet. Ha esetleg érdekel, lent leírom, hogy anyám (4 gyerek anyja) mit szólt a cikkhez, más szempont mint az enyém.

        • Engem minden érdekel, és mindent elolvasok, de próbáld meg gúny és fölény (“hallottál olyanról”) nélkül leírni, kérlek, és tartsd tiszteletben a blog alapértékeit, például: társadalmi igazságosság, a kirekesztés elítélése, szabadságszeretet, valódi érvek. És visszajelzek, hogy csúsztatsz keményen: az előbb még szociálisan kirekesztő állításokat tettél, az esélytelenek és a haszontalanok közé egyenlőségjele téve, az ő szaporodásuk miatt aggódva, most meg jössz az egyedi esetekkel, a diplomás pszichopatákkal, és azt sejteted, hogy egymást szeretni csak azok szokták, akiket te helyesnek és szaporodásra méltónak tartasz.

          “többségében azoknál lesznek gyerekek akiknél meg rohadtul nem kéne” — ilyet nem mond értelmes ember, ne haragudj, ez a privilegizáltak gőgje. Mi az, hogy nem kéne? Mert neked nem tetszik, és mert erősebb a hangod, vagy hogy képzeled, ki dönt arról, hogy kinek ne szülessen gyereke? Ha nem látod be, hogy a gyerekvállalás avagy épp a gyermektelenség döntése miért nem egyértelmű és abszolút egyéni jog, akkor ne strapáld magad.

          • A “hallottál olyanról”-t nem én írtam elôször, én csak ugyanúgy reagáltam vissza.

            Az esélytelenek alatt az általam említett tanulatlanokra gondolsz? Sajnos nagyon sok ország van ahol tényleg sok embernek nincs esélye rendes oktatásra, de én nem rájuk gondoltam elsô sorban. Az általam említett példa is ezt mutatja, az osztálytársaimról volt szó, tehát ugyanolyan esélyeink voltak ebbôl a szempontból, és nem voltak szellemi fogyatékosok sem. Ijesztônek tartom, hogy azok a csajok az osztályból akik rendesen elkezdték építeni az életüket (egyetem, szakma stb) hallani sem akartak/akarnak gyerekekrôl (egyelôre), a cikk által felsorolt okok miatt is, közben azok akiknek az elsôdleges beszédtéma a Való Világ, és életükben nem vettek a kezükbe könyvet önszántukból gond nélkül babáznak. Persze lehet, hogy remek gyerekük lesz, sôt kívánom nekik, csak erre józan ésszel belegondolva kevés az esély. Többségében valószínûleg a többi osztálytársam nyilván meg fogja gondolni magát késôbb, de ha a cikket vesszük alapul, akkor talán mégse, hiszen a gyermekvállalás kemény akadály az önmegvalósítás elôtt. A kretének/tanulatlanok alatt például olyanokra is gondolok, akik cigiznek/isznak a terhesség alatt tudva/tudattalanul, hogy mennyire ártalmas. Az ilyenektôl komolyan elvárható, hogy egészséges, életképes, jóravaló fiatal felnôtteket engedjenek az utukra a világban?

            Az ember létrehozott egy olyan társadalmat, ahol a természetes kiválasztódás megszûnt, hiszen mindenkinek joga van az élethez és a szaporodáshoz. De így akár egy olyan pontra is eljuthatunk, hogy ez a folyamat megfordul, hiszen az okosok, ügyesek elvannak magukkal, mert a boldogság, és az önmegvalósítás fontosabb lesz mint a fajfenntartás ösztöne ebben az ember által létrehozott buborékban, és csak a többiek fognak szülni. Ezzel nem azt mondom, hogy MINDEN gyerek hülye aki onnan jön, de az átlagos szint igen is csökkenni fog. A sokszínûségre szükség van, ezért nem hiszem, hogy az egészséges az emberi faj szempontjából, ha egy bizonyos osztály (jómódú, értelmiségi ember) kivonja magát a természetes körforgásból. Mielôtt valaki közbevág, Magyarország, meg azoknak akiknek tv, számítógép, valami napi kaja van, igen is jómódúnak és fejlettnek számít a világátlaghoz képest. Mindettôl függetlenül, gének ide vagy oda, szerintem a megfelelô nevelés a legfontosabb, tehát pl az örökbefogadás is ugyanúgy megoldás lehet.

            • Úgy látom, roppant gyenge középiskolába jártál.

              A véleményed minősíthetetlenül szociáldarwinista és erőszakos.
              Itt nem szokás ez az agresszív stílus, részletesen le van írva több helyen is, mit várok a kommentelőktől, ez az én blogom, a hangulatra, a vita színvonalára és az eszmék vállalhatóságára kincsként vigyázok. Ezért raktalak ki.

              (metalharcos e-mail cím???)

            • Hű, kiömlött a szarzsák. Engem érdekelne, kit mi visz arra, hogy ilyen mértékben aggódjon az eljövendő társadalom összetételéért. Remélem, az alsósoknak ezt nem tanítja.

    • talán nem itt kezdődik az utókor iránti elköteleződés. Ha valami balul üt ki a kedves utódomnál, akkor meg kérjek bocsánatot tőletek? Vagy elkötelezettségből pusztítsam el, ha nem jól sikerült?

      • Nem egészen értem mit akarsz mondani, nyilván a legjobb (nem anyagilag) családokban is születnek borzasztó gyerekek és fordítva. Ezzel nem lehet mit kezdeni, de azért nem mindegy az arány sem. Az utókor kérdése meg minden globális probléma igenis az egyéneknél kezdôdik, ha mindenki úgy gondolja, hogy “áhh, ez nem az én bajom” akkor nem is lesz változás/javulás soha.

    • Te azert irtal ide, hogy propagald a gyerekszulest? Eleg furcsa erveket hoztal ennek erdekeben.
      Ha most vivodnek, hogy legyen , vagy ne legyen es olvasom a szovegedet, szerinted ez mennyivel jarul hozza , hogy azt a dontest hozzam, hogy legyen gyerekem?

      • Semennyire, csak szeretném ha picit máshogyan is gondolkodnál. Amíg te vívódsz, más szül. És ha a cikket vennénk alapul akkor ugye, az okos (vagy semelyik??) nô nem szül mert minek, csak elrontja az életet, meg nehéz meg stb, akkor csak azok fognak szülni akik 1, nem akartak gyereket csak becsúszott (sok tini) 2, annyira fogalmatlanok, hogy fel sem fogják a fennt felsorolt okokat, csak lesz ami lesz. Te már eljutottál legalább arra az értelmi szintre, hogy vívódsz a témán (ami nagyon jó) tehát már csak statisztikailag is (valószínûleg) jobb szülô lennél mint az általam felsoroltak. Az meg tény, hogy értelmes szülôknek sokkal nagyobb valószínûséggel lesz értelmes gyermeke mint ellenkezôleg (utókor meg stb).

        • Miért akarod, hogy bárki is máshogy gondolkodjon? Méghozzá úgy, ahogy te? Te megmondod a tuti, vagy hogy? Mert az úgy van, ahogy kinyilatkoztattad?

          • Máshogyan IS!!!! Igen, nagyon szeretném ha az emberek nemcsak egy oldalról tudnák nézni a dolgokat. Ha esetleg látnák az erdôt IS (!!!) nem csak egy-egy fát. Ezt széles látókörnek hívják. De a hozzászólásodból látszik, hogy el sem olvasod rendesen amit írok, úgyhogy inkább nem is folytatom itt.

            • Olvasok én, és azt látom, hogy nagyon mondod a magadét, láttatod a magét, de nem látod a másokét. Nem várom el pl. tőled, hogy máshogy IS gondolkodj. Egyet várok el, hogy fogadd el, ha más másképp lát, gondolkodik, mint te. Ne várd el, hogy gondolkodjék máshogy, vagy akár máshogy IS. Miért tenné? Te miért gondolkodnál úgy, ahogy én? Csak fogadd el legitimnek az enyémet is.

            • Èn nem látom a másokét? Nem is lehet egy problémát megfelelôen elemezni, és érdemben reagálni rá anélkül, hogy az ember több szempontból is megvizsgálná. Ès ehhez ki kell lépni a kis fejünkbôl és másképpen is kell gondolkodni. Az úttesten átkelve is jobbra is meg balra kell nézni, hiába tudja az ember, hogy egyirányú az utca, ez a fizikát rohadtul nem fogja érdekelni, amikor egy autóval találkozik a tested. Èn arra próbáltam rávilágítani, hogy a cikk által felsorolt okok lehetnek teljesen logikusak és legitimek az egyén szempontjából, de a társadalom szempontjából igen is káros következményekkel járhat. Ehhez felhoztam az evolúciót illetve társadalomtudományos jelenségeket a hozzászólásaimban. Érdekes módon, ezt senki nem fogta fel, az üzenetre érdemben nem reagált senki, kiragadnak egy-egy mondatrészletet abból amit elmondtam és azon csámcsognak. Hát jah, ennek tényleg nem sok értelme van, úgyis mindenki el van a saját világában.

              • A társadalom szempontjából káros dolgokhoz: ha egy társadalom úgy működik, hogy az elvárásai tömegek számára nem vagy nehezen teljesíthetőek, boldogtalanságot okoznak, akkor vajon az egyéneknek kellene önfeláldozniuk, vagy a társadalomnak kellene változnia, ha már evolúció? Ettől függetlenül, az evolúciót hagyjuk ki a társadalmi kérdésekből, mert téves megközelítés. Az öröklődéssel is vigyázzunk, és ne csak azért, mert populációgenetikát oktatok történetesen az egyetemen. Az olyan tulajdonságok, mint az intelligencia elképesztően bonyolult módon öröklődnek, alapvetően a környezet erősebben befolyásolja őket, mint az örökletesség, amit az örökölhetőségi értékkel fejeznek ki. Az intelligencia a kifejezetten kevéssé örökölhető tulajdonságok közé tartozik. Többen reagáltak a felvetésedre, nem egyetértőleg, az igaz. De reagáltak, miért állítod, hogy nem?
                Érdemben reagáláshoz: magam részéről kétszer tettem fel a kérdést, amire egyszer sem reagáltál: miért érzed magad ennyire érintve? Kérlek, a nyugdíjjal, meg a muzulmán kalifátussal ne jöjj elő, téged, a te személyedet miért érinti ennyire?

              • Ja, és ha nem okoz tömeges problémát az, hogy az egyén nem tudja a maga életét a társadalom érdekéhez igazítani, akkor meg valójában nem jelentkezik társadalmi probléma.

    • Most szemét leszek. DE.23 évesen biztosan sok élettapasztalatod lehet és gondolom már éltél kamasz fiúgyerekekkel egy háztartásban, főztél-mostál-takarítottál 4 ember után, 130 m2-et. Elviselted a párod idegesítő rokonait, barátait este 11h-kor is, amikor neked másnap kelni kellet, dolgozni, intézni az ügyeket. És valószínű sok férfitípussal is találkoztál és tudod, hogy a férfiak milyen társak a gyereknevelésben.

      • Beletrafáltál, 3 testvérrel együtt nôttem fel, nagy házban, a bátyám meg énköztem 3 év különbség van tehát kb egyszerre voltunk kamaszok. Apám éjjel nappal dolgozik a mai napig, anyám pedagógus, és mellette kb ô csinált otthon mindent. Legalul ki fogom posztolni anyám hozzászólását a témáról, ha van kedved, olvasd el. Ès igen, nyitott szemmel járok a világban, elég sok embert megismertem, anyám munkája révén is sok család életébe nyertem bepillantást.

        Ami pedig a párodat (már ha magaddal példálóztál), a hülye rokonait meg a munkamegosztásotokat illeti, nem egészen értem, hogy hogy jön ide? De ha már itt tartunk, szerintem egy nônek azért kellene hogy beleszólása legyen abba, hogy kitôl akar gyereket, pláne kettôt… Ha ilyen akkor miért vele tervezted a közös jövôt?

    • Hát, akkor az én anyám is a leghülyébbek közé tartozott anno, mert 20 éves korára már ő is lebabázott, sőt, gyerekkel érettségizett, mert 16 éves kora óta dolgozott. Nekem meg diplomám van. 27 évesen szültem az első gyerekem. Varietas delectat, tudod.

      • Èdesanyád akkor biztosan büszke rád, szereti az unokáját, és jó esetben nem bánta meg, hogy fiatalon szült, vagy hogy szült egyáltalán. Ha esetleg igen, akkor a cikk íróját igazolja, de ha nem, akkor inkább engem. Egy szóval sem mondtam, hogy csak a hülyék szülnek fiatalon. De a fiataloknál nagyobb eséllyel “csúszik be” egy gyerek, amibôl sok esetben nevelôotthon, meg rossz nevelés származik. Példaként az MTV tele van terhes tinikkel, akiknek rohadtul nem lennék a gyerekük helyében…

    • “Hát jól van ez így?? Semmi felelôsségtudat nincs az utókor iránt??”

      Hát tudod mit, úgy ahogy te móriczka képzeled, NINCS.
      Sz@rok bele az utókorba, nem azért van három, mert közben pipáltam: plusz egy adófizető pipa, jó gén örökítés pipa (egyébként k@rva jók a génjeink 😛 ), nemhalkiamagyar pipa.
      Pl. minek éljen tízmillió ember Mo-n, ha abból négy millió nyomorog, akkor inkább legyünk hatmillióan és éljünk MINŐSÉGIEN.
      Belegebedek, hogy tartsak egy életszínvonalat, de az közel sem a luxus, hogy elérhető maradjon a gyerekeimnek a jó!, de még mindig nem minőségi oktatás.
      Pusztuljon ki mindenki, élveztem mikor az apjukkal szeretkeztem és nem a hét vezérre meg Árpádra, meg demográfiai grafikonokra gondoltam. És nem helyeztem el gondolatban őket a korfán sem, mikor megszülettek.

      “Igen, fel kell adni érte mindent. Optimális esetben ugyanúgy az apának mint az anyának. De ugyanakkor kötelesség is.”
      Ha neked ez jó, adj fel érte mindent és optimálisan találj hozzá partnert is, akár még kötelességednek is érezheted. DE ezt nekem ne tegye kötelezővé senki (egy próbálta közvetlenül, azóta exnek hívom vagy a vezetéknevén)
      Boldog, egészséges, ép lelkű, TOLERÁNS felnőttnek szeretném látni a gyerekeimet, akik MINŐSÉGI ÉLETET élnek, gyerekkel vagy anélkül. KÖTELESSÉGEM, hogy a választásukhoz, minden létező, elérhető, általam ismert információt átadjak.

      Hhhhhhhrrrrrrrrrrr most pedig eret vágok magamon, már második napja hergelődök.

      • Ezt a magyaros vonalat csak te vezetted bele, mert én biztosan nem. A cikk írója által felvetett jelenség teljesen általános a fejlettebb országokban. Minnél magasabb az életszínvonal, annál kisebb a gyermekvállalási kedv. De akkor maradjunk a magyar példánál, itt lakik 6 millió magyar minôségien, és akkor nem akar majd szerinted idejönni 30 millió bevándorló, akiket nem igazán érdekelnek az ilyen dolgok, hogy túlnépesedés meg ilyesmi, és akkor kezdôdnek a problémák megint. A kötelesség szóval talán rosszul fogalmaztam, nyilván nem szabad senkit arra kötelezni, hogy gyereket neveljen, de uszítani sem ellene! Amúgy meg a hozzászólásod nem igazán értem, hiszen ez alapján egyik általam felsorolt kategóriába sem illesz bele.

        • Mi az,hogy gyereknevelés ellen uszítani?

          Bírom, hogy az ideológiailag átitatott internetfelhasználók mindig bamba, megtévesztett népségnek látnak másokat, olyanokat, akik átlagosan hét évvel többet tanultak, mint ők.

        • Ezt a statisztikát nézd meg még egyszer. Nem pontos, egy csomó, ettől a (képzeletbeli) trendtől eltérő ország van. Az összefüggés nem túl erős, maradjunk ennyiben. Olyan országok, mint Szaúd-Arábia hogy illik bele?