normálisék

Minden idők legolvasottabb bejegyzése, 2014. január. Több mint négyezren osztották meg. Örülök, hogy ez a legolvasottabb. Elképesztően jók a kommentek is.

Normálisék nem betegek soha. Nem válnak, nem hordanak szakadt farmert, nem öngyilkolásznak, nem lesz néger vejük. Dolgosak, a tekintetük tiszta. Gondosan megmossák a nyakukat, a hónaljukat, és igen, ott is. Az intim területeken. Amikor eljön az idő, munkahelyet találnak, házasodnak, gyerekük lesz. Egy fiú, hogy vigye tovább az apja cégét, egy lány, mert kell az is. Náluk, bazmeg, minden kesztyűnek megvan a párja. Náluk a tányér készletben van. Vasárnap húsleves van, járnak misére és fogorvoshoz a hibátlan fogsorukkal, és nincs székrekedésük.

Normálisék tisztelik a szüleiket, követik a példájukat, és együtt látogatják a nagyit. Szülinapokon csillogó szemmel énekelnek. Két szólamban! Együtt nevetnek fel a vígjátékon. Ha véletlenül megették a testvérük pudingját, könnyes szemmel kérnek bocsánatot, hogy más bűnökről ne is beszéljünk. Meg is gyónják az ilyesmit. Normálisék látták a Salvador–Magyarországot, és sírtak. Náluk volt Misa mackó és Miki egér is. Nézték a szilveszteri kabarét és a Kacsameséket. Normálisék tökéletesen tudták, mit kell mondani, bár nyolcvankilencben vártak vagy két hónapot, néztek egy kicsit, aztán teljes természetességgel jött a szájukra, hogy Krisztus előtt ötvenegyben.

Normálisék nem rúgnak be, nem járnak lokálokba, gondolatban sem csalják meg a házastársukat, de a hitvesi paplan alatt nem vetik meg az olyan pózokat, mint amilyen a misszionárius. A tizennyolc fölötti lányokat kívánják meg, életenként egy darabot. Az ezüstlakodalmon hümmögve, elérzékenyülve idézik fel a megismerkedésük történetét. De szép volt az ifjúság illatos akácfák alatt. Zúgott a tiszavirág csendesen a szeptemberi tájon. Normálisék mulatós zenére mulatnak, de ismerik a Rekviemet is.

Felújítják a fürdőszobát. Van zuhanyfüggönyük, rájuk tapad. Szőrszál nem marad a babaszappanban. Olvassák a kötelező olvasmányokat mind. Nem csalják le az iskolakört. Szavaznak a helyhatósági választáson, bemutatják a nejüket az alpolgármesternek, civil egyesületet alapítanak, könyvelnek önkéntesen, dobnak a házőrzőnek és a koldusnak. Mégnézik a szakácskönyvben, aztán még le is mérik. Szép szabályosan parkolnak. Azt a szerencsétlen nyomorékot meg ne csúfold, Imikém. A cigányokat sem bántják, hát olyan szépen zenélnek, és milyen finom belőlük a pecsenye!

Normálisék álma könnyű, mint Sütő András, háton alszanak, elcseppen a nyáluk is, nem gyötrik őket aggodalmak, sem rémálmok. Nem szorulnak ők pszichológusra. Soha a körömágyukat nem tépkedik. Soha nem kívánnak meg tébolyultan egy szál cigit. Soha üvöltve nem sírnak a gangon novemberben egy szál bugyiban kizárva, lefolyt szemfestékkel.

Normálisék világképében olyan iszonytató minden abnormalitás, variáció, leágazás, egyéni szín, hogy amikor észreveszik magukon, hogy náluk is kilazult egy léc, rémülten tagadják el, tuszkolják vissza. Megbeszélték, hogy már nem érzik egymás iránt azt, amit korábban, de jó barátok maradnak, és majd jön egy másik kislány, Imikém. Nem, nem négyes, nem pótfelvételi, nem is cum laude, nem migrén, nem depresszió, nem abortusz. És baleset volt, persze. Normálisék életük nagyobb részében önmagukat interpretálják.

Normálisék borzadnak tőlünk. Csóválják a fejüket, miket mondasz és mibe keveredtél már megint, te! De segítenek azért rajtad, mert rendesek. Náluk mindig van kinőtt pulcsi, valamint a hűtőben jénaiban rántott hús. Ha épp nem, hát fasírt biztosan. És alhatsz a kanapén. Normális úr, efelől is biztos lehetsz, köntösben fog kibotorkálni bukaresti idő szerint hajnali négykor, hogy megnövekedett prosztatája szorításán enyhítsen.

Normálisék soha nem ejtenek ki a szájukon egyetlen önkorholó szót sem. Sem ironikusat, sem kétségbeesettet, sem “emberek vagyunk, nem gépek” összekacsintósat. Ebből következtetnek vissza, hogy ők jó emberek. Te meg miket beszélsz már megint?

Normálisék jó emberek. Normáliséknál ne nyisd ki sutyiban a szekrényajtót.

*

Hasonló bejegyzések:

ha több pénzünk lenne

annyira rendes ember

ha igazi Nő akarsz lenni

482 thoughts on “normálisék

  1. de jó volt ez kora hajnalban. végre nem bármiáron meg szily. bocsánat, de én ezeket szeretem és őszintén szólva Azokat nem. ott elvesztem a fonalat mindig és csak leszívja az agyamat.
    ez egy tíz pontos volt. nagyon köszönöm.

      • (OFF: Szilyről nekem a becsületes tisztességes sikítvaröhögős humorú Szily László író, újságíró, meg a nagyra becsült Szily Nóra jutnak eszembe, nem ez a gyógyegér, és szörnyen zavar, hogy Szily lett belőle. Szily maradjon már Szily László. Éljenek a lisztkukacok! On.)

    • én is így érzek.
      hozzátéve, hogy apám legkedvesebb szava a barátaimra és mindenre, amivel szimpatizáltam az volt, hogy: deviáns.

      • Normálisék akkor válnak halálos idegesítővé, ha jogot formálnak arra, hogy egyedüli két lábon járó igazságként és mintaként ijedezzenek, hülyének nézzenek és így tovább, ha nem róluk vagyok klónozva/élő emberként “hülyén” reagálok valamire. Igazából én az ítélkező szentfazék normálisékra azt szoktam mondani, hogy mirendesemberek. Akik drukkolnak a bliccelő megrugdosásához (keresztényi szeretet), elborzadnak azon, hogy Krasznai Tünde énekelhet a Parlamentben (ha visszakérdezek, hogy miért, mit csináljon? Pornózzon, amíg bele nem rokkan? – akkor nagy kuss lesz, megint csak a keresztényi szeretet meg a mindenbe belepofázás kényszere…), keresik, hogy ki a “nemrendesember” (deviáns, ja. Nem értem, tehát érthetetlen.).

        • krasznai pisi kaki pornoban es szado mazoban szerepelt.semmi gond ha “jo” utra ter ha valtozni szeretne, enekeljen a te gyerekeidnek.egyet ne feljts senki nem kerte meg ra hogy pornozzon, es abbol is a durvabbikat.

          • Kik nézték azokat a filmeket? Kiknek az igénye hozta létre a műfajt? Sok-sok arctalan, megbecsülésnek örvendő férfi, az első sorban a miséken, igazgatótanácsokban, parlamenti bizottságokban… ők döntik el azt is, ki méltó a parlamenthez és ki nem.

            Fordítva vagy bekötve.

          • Sőt, még ő könyörgött, hogy csinálhassa, mert akkora buli volt neki. amúgy honnan vagy ilyen pontosan képben, hányszor nézted meg a videóit?

    • Pedig ott van ezoszili az írásban, “Normális úr, efelől biztos lehetsz, köntösben fog kibotorkálni bukaresti idő szerint hajnali négykor, hogy megnövekedett prosztatája szorításán enyhítsen.”. A bukaresti időt még a hajnali négyet ezoszili írta. Nézni kell azt a petíciót folyamatosan, na, mert a sátáni BLOGER meg a BLOGGJA soha nem alszik. 😉

  2. Vidáman indul a napom, köszönöm 🙂 A család nem igazán értette, min röhögök fel időnként, de biztos elkönyvelték, hogy nem vagyok normális 🙂

  3. Háhh!!!
    “gondolatban sem csalják meg a házastársukat, de a hitvesi paplan alatt nem vetik meg az olyan pózokat, mint amilyen a misszionárius .” Leestem a székről. 😀

    Már nagyon érett egy poszt az ún. normálisokról. Köszí!

  4. Istenem, köszönöm, hogy a szűk baráti körömben egyetlen normális sincsen, de azért náluk is lehet aludni a kanapén és jut tőlük kinőtt pulcsi is 🙂

  5. “Normálisék álma könnyű, mint Sütő András.” – én is mindig így gondoltam, pedig mindig meg akartak győzni róla, hogy hozni kell a dalt az erdőből, ha a fene fenét eszik is, mert követni kell a másik nagy bölcs tanítását, mely szerint ne hagyjuk a templomot s az iskolát…
    Na és az utolsó mondat! Épp karácsony előtt zúdult rám egy családi szekrény tartalma, s bár csak részleges volt, befagyasztotta a kommunikációt, szóval ez is – ismét – annyira ismerős.
    És olyan jó olvasni, hogy nem csak én konfliktálódom folyton-folyvást a nagyvilággal, szóval köszi, köszi!

  6. Ez nálam viszi az utóbbi hónapokat! Zseniális!
    Többször felkiáltottam vagy felröhögtem közben. Idézhetô szentenciák tömege. 😀

    • johannale: Úgy látszik én is, nehéz lesz bevállalni. Akkor, hogy lehet, hogy nem tűröm egy pillanatig sem, hogy fekvő bliccelőt rugdossanak? Már nem értem.

  7. Ez jó volt, a Szily történetek után egy ütős-ironikus, én ezeket szeretem legjobban, nemhiába kommenteltünk néha együtt a Modoroson.

    Kedvelem Normálisékat, ahogy a középosztálybeli tájékozatlanságukkal és gőgjükkel tudják megfontoltan, okosan kifejteni nézeteiket – gyakran megoldást is kínálva – olyan problémákról, amelyekkel sohasem találkoztak. Egyik kedvencem, amikor a szegényeket ekézik, a “Miért nem tanult, akkor ő is vihette volna valamire.” lózunggal.
    Időnként elszórakozom normálisék bosszantásán, sőt felbőszítésén. Ehhez nem kell sok, elegendő annyit kijelenteni, hogy engem nem zavar a melegfelvonulás. Olyan szép, ahogy előokádják erre a kliséket. Egyszer odáig vetemedtem, hogy előadtam: bár nincsenek ilyen hajlamaim, de egyszer, kíváncsiságból kipróbáltam férfival, de végül annyira nem tetszett, hogy folytassam, bár rossz sem volt – na azóta nem állnak szóba velem. 🙂 A döbbent, megvető utálkozás, amely az arcukra kiült, mindent megért. Vagy pl. előadom, hogy bár én nem élek ilyesmivel, de szerintem semmi gond nincs azzal, ha egy felnőtt ember néha betép.
    A legtanulságosabb azt megfigyelni, hogy mennyire nem tudnak szembesülni, mennyire kezelhetetlen számukra egy olyan helyzet, ami nem fér bele a gondosan ápolgatott világképükbe. Mert ugye a családos, komoly, tanult, kertvárosi ember nem mondhat ilyeneket…

    • mindezek szerint van egy normális éned is? nem?
      azt akarom mondani ezzel, hogy jó dolog megtalálni magunkban azt, ami normálisékhoz képest nem az.
      de jó dolog azért az igazodás, nem?

      vegyes gondolataim vannak.

      mert vannak dolgok melyekben kifejezetten “normálisodunk”. nyilván az évek, meg a rutin. míg a kesztyűkeresésre 10 évvel ezelőtt éves szinten kb. 140 munkaórát lehetett számolni, ma már ez percekben mérhető 🙂

      meg a viszonyaink. hogy kihez képest? bizony jó sok ismerőshöz, baráthoz képest nagyon is normálisak vagyunk.
      egy sor családhoz képest (megint nem voltam szülőin és a karácsonyi műsorra is csak apa ment el, és sütöttem, de nem az enyémet dicsérték) meg hú de nagyon is nem normálisak vagyunk.

      • Alapvetően erősen szabálytisztelő és betartó vagyok. Ha kint van az ötvenes tábla, ötvennel megyünk, akkor is, ha sietek, ha nincs senki az úton, stb., mert ezeknek a szabályoknak van értelme a közösség szempontjából. (Ebben az is benne van, ha viszont mégis gyorshajtanék és megbüntetnek, akkor nem vinnyogom tele a világot, hogy a rohatt sünök mér ezzel foglalkoznak, stb.)
        Az ún. társadalmi elvárásoknak annyiban vagyok hajlandó megfelelni, amennyiben elengedhetetlenül szükséges, pláne ha azok hamis, idejétmúlt, értelmetlen, stb. elvárások. (Járj öltönyben, a te pozíciódban így illik! – hátanagyfaszt! Nem érdekel, bár tudom, többek között ilyenek miatt nem lesz belőlem soha vezető. Ez azonban olyan ár, amit meg tudok fizetni, többet ér az autonómiám.)
        Az ésszerű és szükséges kompromisszumok nem zavarnak és azokat nyilván minden értelmes ember megköti. Nem hiszem azonban, hogy ésszerű és szükséges kompromisszum lenne idióták baromságaira bólogatni, agyatlanul elfogadni olyan nézeteket, véleményeket, amelyekre mondjuk a neveltetés, családi háttér predesztinálna.

        Én meg éppen ma megyek szülőire, előre rettegek. 🙂

        • hűűű! jó sok mindent érintettél.

          ami most körülvesz minket, abban leginkább az érzékelhető, hogy a nem normálisék gondolkodnak így:
          – hogy nem parkolnak rokkant helyen
          – hogy megállnak a zebránál
          -hogy a KRESZ szabályokat az állampolgárok vegzálási okán túl is értelmesnek és betartandónak találják.

          rohadt nehéz nem normálisként felhívni normálisék figyelmét arra, hogy nincs kifogás. soha, semmilyen körülmények között nem állunk a rokkant-helyre. és soha semmilyen körülmények között nem mondjuk az áruház előtt kéregetőnek, hogy menjél dolgozni te is, mint minden rendes ember!

            • én?
              aszem egy idegbeteg állattá válok az ilyen beszélgetésektől, ezért többnyire kerülöm.
              ha mégis belefutok, az csak azért történik, mert bízom benne, hogy eljut az üzenet. ha meg eljut, akkor : üdv a nem normáliséknál! kérsz egy spanglit?

                • ja. bocsi félreértettem.
                  van, hogy adok pénzt.
                  van, hogy elnézést kérek, de most nincs apróm
                  és van, hogy szemlesütve továbbmegyek.

                  van , hogy adok pénzt és beszélgetek. ez azért ritka. egy eset volt nem régiben. anyuka és kb. 13 éves lánya. adtam nekik legkisebb papírpénzt és megkérdeztem, miért, hogyan kerültek ilyen helyzetbe, mik a kilátások. pár mondat után nehéz volt a beszélgetést folytatni, mert – gondolom munkahelyi ártalom – kiderült, hogy ellentmondásosak a válaszaik.

            • Ha olyanod van, adsz neki kétszáz forintot, hogy igyon az egészségedre. Ha nem akarsz, nem adsz és kész.
              Én hangulattól függően adok, sőt, van szimpatikus hajléktalan, akkor annak biztos. De biztos nem kezdek hülye ideológiákat gyártani, hogy megérdemelte, hogy ide került (nem tudom, így van-e), meg mi lenne, ha mindenkinek adnék (hiszen nem adok), nekem is családom van (de még így is gyakran szórom értelmetlenül a pénzem apróságokra), stb.
              Adsz vagy nem, mindegy, de tedd humánusan és méltósággal, ennyi.

          • Ugyan már, mi ezt nem értjük. Ez a csakazértsekresz-zebra-rokkant helyre parkolás trió normálisék csatatere, ahol a mindennapi kis betevő háborúikat valódi rizikó nélkül megvívhatják. A rokkant helyre parkolás engem akkor irritál a leginkább, ha ezt úgy teszi egy, a rendszerint nagyfogyasztású kocsijából kiszálló láthatóan nem rokkant, hogy a szélvédő mögé ejti nagy sietve azt a bizonyos kártyát.

            • Honnan tudod, hogy “szemmel láthatóan nem rokkant”? (Terepjáró+kisbusz is van ismerősnél, meg többször műtött gerinc ami kintről nem látszik, meg a dongalábú meg az enyhén dawn gyerek se. Meg hogy mennyi meló van mögötte… Normálisék ítélkezései… :s )

            • igen.igen.
              de legyünk kitartóak.
              jelenleg félnek, nagyon félnek. ez akkor változik, ha minden autóval közlekedő, mindig körültekintően közelíti meg a zebrákat.
              abban az új világban az autós fél attól, hogy elüt valakit és nem a gyalogos attól hogy elütik.

            • Egyetértek árnika.
              Mondjuk gyalogosként, voltak már izgalmas kalandjaim a zebrán nekem is.
              Szeretek veszélyesen élni, és túlteng bennem a nevelési célzat, szóval már jó ideje, én biza’ lelépek, a zebrára bassza meg, csikorognak is a fékek rendesen! 🙂

            • A munkahelyi gépről írok, ezér kicsit másképp néz ki az ikonom 🙂 A férjemnek van egy megingathatalan érve amellett, hogy miért nem a gyalogosé a gyalogátjáró és kicsit egyetértek vele, de mégis igazságtalannak érzem. Ő azt állítja, hogy a gyalogosnak nagyobb érdeke odafigyelni a zebrán Is, mert ha ő elüti a gyalogost, az autójának semmi baja nem lesz, max megbüntetik és elveszik a jogosítványát, de a gyalogos egy életre meg lehet nyomorítva. Én ezt olyan elnyomásnak érzem. Nincs meg benne a tisztelet a gyalogos iránt. De nem sikerült az érvemet jól körülírni, hogy ő is értse, hogy miért nem értek vele egyet teljes mértékben. Segítsetek!

              • Nekem az a kérdés, hogy fordított helyzetben is így gondolja-e? Vagy ha a gyerekéről van szó? Ha valaki elüti a gyerekét, a gyerek lesz a hibás, a zebrán?? Miért ér ő többet az autójával? Na meg az is ott van, hogy ha ém elütök valakit és megnyomorítom, a lelkiismeret?? A bűntudat?? Érted, mit akarok?

            • bronzérmes: ez egyszerű. Közlekedési szabály, be kell tartani, pont, vége. Éppen a “gyengébb” gyalogok védelmében az a szabály, ami. Ha nem akarja, hogy megbüntessék / leültessék / nem akar megölni valakit csakcsupán azért, mert alatta van a vas, akkor tartsa be.

            • holland ismerőseink mesélték, hogy ha náluk egy autós és egy biciklis karambolozik, akkor szinte mindig az autós lesz a felelős, őt büntetik meg. miért? azt mondták azért, mert az autós az erősebb, neki jobban oda kell figyelnie.

            • bronzérmes, a férjed az erő oldaláról érvel, és gyakorlatilag azt állítja, hogy egy gyengébb érdekében hozott szabály azért nem érvényes, mert a kedvezményezett a gyengébb….

            • Otthon az autósok rémülten fékeztek, ha a gyerek, vagy gyerekek előreszaladtak a sarokig. Basszus mindig nekem is futni kellett, nehogy má’ ezzel büntessük a jóindulatút. Legnagyobb szivatás az egy gyerek előreszalad, másik lemarad, és közben megkapjuk az elsőbbséget.
              Ez persze itt feltünő, ahol most vagyunk:még az sem merül fel bennük, hogy a gyerek kiesik.
              Egyébként minálunk a mottó, hogy ‘olyan nincs, hogy normális ember, maximum nem ismerjük eléggé’.

        • a szülői értekezlet: a szülő kordában tartásának eszköze. semmi más.
          hajrá! én gondolok majd rád délután 5 és 6 között. 🙂

      • Árnika, én volt amikor minden erőmmel azon voltam, hogy normális legyek, őszintén, semmi másra nem vágytam, csak egy kicsit normálisabb lenni. Borzasztóan tudtam szenvedni a kívülállóság érzésétől.
        Mára kinőttem, megszerettem, meg valamivel normálisabb is lettem, valószínűleg, vagy legalábbis kevésbé feltűnően csinálom.

    • nagyon jo fej vagy. en is szoktam ilyeneket es nagyon vicces. gyakran elsutom a kovetkezoket is:”ahh soha nem eltem kemeny drogokkal csak parszor speedeztem a vizsgak miatt meg neha azota” meg “nagyon kiprobalnam a kokaint csak az tart vissza ha esetleg a szar anyagtol meghalnek a gyerekemnek az iskolaban kellemetlen lenne -utobbiert bocs dea reakciok priceless

      • “Én mondjuk szívesen betépnék néha, csak sajnos a munkahelyemen időnként van drogteszt, ezért nem merek…”
        És öröm nézni, ahogyan megrettennek, nem tudják hova tenni a dolgot.

        • A munkahelyi drogtesztet soha nem értettem, mert ugye ki tudja mutatni a hétvégét (én néha átruccantam Amszterdamba, ahol ugye betépni legális, ellenben Belgiummal, ami a felszínen ilyen nagyon vallásos, nagyon normális, nagyon szabálykövető hely), amihez a munkáltatói közé nincs. Ha még valaki bent drogozik, akkor már régen rossz.

          • Ez rendben van, de jelenleg Magyarországon ez bűncselekmény. Egyébként jóindulatú névtelen feljelentés következtében valóban mennem kellett drogtesztre, ami igen szerencsésen pozitív is lett, úgyhogy ment a pisi a szakértőhöz és tisztáztam magam.
            Ebben nem feltétlenül egyezik a véleményünk, szerintem egy munkáltató eldöntheti, hogy akar-e olyannal dolgozni, aki rendszeresen betép. Ha előre közli, hogy nem, akkor szerintem ezzel nincs gond.

            • Most nem akarok itten hitvitát, meg nem is érint a dolog, de azért ha az alkohollal is ilyen ellenállás viseltetnének a munkáltatók, lenne nagy rémület. Ha csak belegondolok, hogy a volt munkatársaim 50% csatakrészegeskedik minden hétvégén + még a szerdai összetartásokon, hát…

              (Egyébként értem én, hogy az egyik bűncselekmény, a másik meg nem, és efelett nem lehet elsiklani.)

            • Na de a munkahelyemen már nem vagyok a hatása alatt, csak a vizeletből mutatható ki. Ez a nem fair, mert a befolyásoltság állapota nem áll fenn.

            • devorahlev-nek, csak ott már nincs hely: az alkoholt sem engedi pl. a közalkalmazottak jogállásáról szóló törvény (Igaz, ha szombaton ittad le magad, azt hétfőn már nem mutatják ki.)

            • Nekem ez a lebomlási idő miatt nem fair, mi van, ha a nyári szabim alatt történt. A munkámat nem befolyásolja, mégis stigmatizál.

          • A tolókocsis elengedi a gyalogost, a gyalogos a biciklist, a biciklis az autóst, az autós a kamiont. Az erősebbnek van elsőbbsége. Ez a Rend, itt is ugye?
            Képzeljük el fordítva: ha mondjuk nem a gyalogosnak kéne szintkülönbséget lépnie a járdáról az úttestre, hanem mondjuk a zebra lenne folytonosan a járdával egy szintben és az autónak kéne úgy felhajtani a zebrára, mint a fekvőrendőrre?
            criticalmass.hu
            Az én személyes értelezésemben nagyon tág a drogok listája. Nálam a gyógynövények hatóanyagaitól kezdve a koffeinen, a finomított cukron, a mesterséges adalékanyagokon keresztül, nikotin, tein, csoki, túrórudi, alkohol és különféle tudatmódosító szerekig ez mind drog. (van olyan is, hogy szódrog, vagy dobolás…) Én mindig azt nézem, hogy természetes-e, vagy mesterséges, hogy ki húz belőle hasznot abból, ha az és ha nem az, meg számít a mérték is. Nálam máshol húzódik a vonal a helyes és a nem helyes között, mint ahogy azt a törvény diktálja.
            Állami monopólium az alkesz és cigi forgalmazás, ezért azt fogyasztani nem törvénybe ütközö, ezért nem minősül hivatalosan drognak. A kenderből nem ők nyerészkednek, tehát tilos. A kenderből régen textil szövetet készítettek, jó növényi rost. A nylonszálnak konkurense ez a természetes rost, ezért üldözik. Mellesleg csodás gyógynövény is.
            Itt egy vers róla:

            Vadkender

            Útszélén vadkender,
            Gyógynövény száz nyavalyára,
            természetes rost.
            Megbújik szerényen
            bürök, lapu és katángok között.
            Senkit nem bánt,
            senkinek és semminek nincsen útjába,
            csak a műanyagszálnak
            Amerikából…
            Ezért üldözzem,
            ezért nyűjjem ki a földből
            rágalmakat köpve, átkozódva?
            Soha!

    • A hajléktalanok (mind) maguknak köszönhetik. A homoszexualitás minimum betegség. Azért vagy alkesz, mert gyenge vagy, csak akaraterő kell ahhoz, hogy abbahagyd. De tisztellek, hogy letetted a poharat, micsoda akaraterőd van! (Ugyanazok, ugyanannak az embernek, kicsit később. És nem értik, hogy a kettőből legalább az egyik kijelentés miért nem lehet igaz.) Nincs olyan, hogy valaki nem kap munkát, csak keresni kell. Mi az, hogy szerencsém is volt, amiért megfelelő képzettségem van, én tanultam érte, meg a szüleim tartottak el addig, a saját munkájukból (hogy az is szerencse, hogy ilyen családba születtem? Ugyan)!

      • A kisbaba azért van csendben, mert jól nevelem.
        Lehet egészségesen táplálkozni, a zöldség sokkal olcsóbb, mint a zsíros húsok.
        Le lehet fogyni és el lehet járni edzeni három öt éven aluli gyerek mellett, csak akrni kell. A többi kifogás.
        semmi bajom a cigányokkal, vannak köztük rendesek is. A többi mind lusta, azért lopnak kábelt. (Miközben kábelt lopni amúgy kôkemény fizikai meló, csak ez senkinek nem jut eszébe.)
        Ha ver a férjed, miért nem válsz el? Én tuti otthagynám. Szerintem tudat alatt te ezt igényled, azért vagy még vele.
        Bocsáss meg a szüleidnek, ôk sem tökéletsek.
        Igazán nem nagy kényelmetlenség sajgó gátsebbel háromnapos gyerek mellett az anyádat vendégül látni, és a kritikáit hallgatni. Kibírod. Ha nem, az színtiszta önzés, és egy kegyetlen rohadék vagy, aki nem engedi,hogy a gyereknek jó kapcsolata legyen a nagyszüleivel, továbbá ha nem vagy hajlandó látogatni a bántalmazó apádat, csak a sérelmeidet dédelgeted, és gyerekes vagy.

        Tovább is van, mondjam még?:D

  8. Normálisék legnagyobb ellensége a jó emlékezetű nem-normális, aki néha, ha már elege van a basztatásból, rájuk borítja a szekrényük tartalmát. Attól nagyon kiborulnak.

    • Nekem is ilyenek a szomszédaim. Az alsók. Nagyon utálnak minket, mert a gyerekeink hangosak. Közelről soha nem láttak gyereket, mert nekik nincs és nem is lesz. Olyan házaspár ők, ahol mindenki nő.

  9. Az nagyon politikus, ha ideidézek egy aktuális választási plakátot? Illusztrációnak ide lehetne tenni. Láttátok a “mi, jobbikosok” feliratú óriásit? Hát az!! asztal körül a szent család, 3 gyerek, 3 generáció, ünneplő, fogkrémreklám mosoly az objektívbe bele, háttérben a falon nagymagyarország,feszület és az ősök egy ff fotón, dupla terítékből a sült pulyka (!) (ő is jobbikos), a rizibizi tetején egyenletesen elosztvák a zöld és narancs pettyek, és a legszebb: apa fehérbort tölt anya poharába – bontatlan üvegből, amin még a dugóvédő kapszula is rajta van.
    (Linkelhetem?)

      • Jajj ez a giccses kispolgári idill… nekem mindig az jut róla eszembe, hogy ha “a jövőt nem lehet megállítani”, miért a múltban akarják visszahozni?

        Egyébként ahányszor meglátom kiver a víz.

      • Azért jobbikoséknàl idegesito lehetett, hogy a hàrom gyerekbol az elso lett làny (nagy volt a fellélegzés a màsodik fiunàl gondolom). Az is zavaro kicsit, hogy a nagylàny és anyuka kozott a korkulonbség kb. 10 év. Es ha nagymagyarorszàg és egyébb korités nélkul lenne fotozva, nagy aranyozott karikafulbevaloval, akkor akàr a hegeduvonokat is odaképzelhetnénk mellé… Bàr ez nyilvàn arra utal, hogy “làm, mi nem rasszistàk vagyunk, csak a rossznak ellenségei, de hiszunk abban, hogy akit idejében kivesznek a rombolo csalàdi kornyezetbol, abbol még bàrki lehet, igaz magyar anya, sot normàlis jobbikos plakàtmodell is.”

    • Hát, ha ezek már Normálisék, akkor lemondok az állampolgárságomról. Biztos elragadtattam magam, de a jobbiktól kiver a víz és fel nem foghatom, mi történt, hogy teret nyertek. Ott még egy talán nemzeti színekben pompázó étel-elrendezés is vírit, ójajj.
      Politika, és mégsem csak az.

    • jaj! az nagyon fájdalmas. az a plakát!
      az egyik piros lámpánál bámul bele az arcomba a szent család. szörnyület!

      olyan szinten bűntudat keltő. megfigyeltem, hogy bármikor ott állok, mindig más miatt van bűntudatom:
      – karácsonyi előtti, utáni napokban: jaj, hogy bassza meg a magasságos és a fene beléje is neki, hogy megint nem egész pulyka lesz nálunk a szent ünnepen, hanem lehet nem is lesz kaja. fa…. (éppen válok és éppen nagyon nem vasalt nálam a terítő az asztalon, meg nincs is)
      – mostanában: bassza meg! ki kellett volna vasalnom a zuram ingét, mert állásinterjúja lesz
      – tegnap: basszus, ma lesz a gyerek zongorakoncertje! vajon megtalálja az ünneplő cipőjét?
      – ma reggel: ma se vettem magassarkút. mindegy. esik a hó.

      végül is zseniális a plakát, mert minden pillanatban üzen valamit 😦

    • Nem kekec, de az ott az anya lenne, tényleg? Nekem inkább egy egyetemista korú nagylány-kelléknek tűnik. Elsőre pont azon gondolkodtam, ki és hol az anya? Hmm, mégsem normálisék, vagy mi?

      • Nekem is feltűnt, de úgy látszik, az anyák nem korosodnak ilyen körökben, hiszen a gyönyörű gyerekek nevelése kész velnesz, fiatalon tart és boldoggá tesz, pláne ha apa tölti a bort a kinyitatlan üvegből.

      • mi már kitárgyaltuk fészbukon, több verzió is született. (anya éppen szül; anya a konyhában van; anya elhúzott és az ott apa új szeretője; anya zsidó, ezért lemontírozták a képről stb. stb.)

      • Tuti, hogy nagylány, hiszen egy rendes magyar szülőpár nem csak reprodukálja magát, de fokozottan gondoskodik a nemzet szaporodásáról is!
        Az asszon’ meg úgysem ülhet le az ünnepi asztalhoz, valakinek csak kell tüsténkednie a konyha-ebédlő között, rendes családokban így megy ez. Vagy lehet, hogy ő az a nő, aki minden sikeres férfi mögött áll, ezért nem látszik, apu eltakarja.
        A nagypapa igazi szép magyar embör, a kicsi onokák cukik, nagyi aranyos (azért egy kereszt vagy Mária medál nem ártott volna a nyakába), apu szimpatikus a decens farmer-ing kombóban, de ez a nagylány, hej, a dús, sötét hajával, nagy sötét szemeivel gyanús, nagyon gyanús… Nem is illik a vörik közé, csak nem valami előző házasságból van, kutya-teremtette?

        • Jó, hogy mondod, ha már reprodukció … Ha ezek után pedig még mindig nem tudnánk, mi a normális és mielőtt kiérdemelnénk a pszichológust, a pszichiátert. Íme valaki, aki már egyszer elmondta, mi a normális és most elmondja újra, csak másképp, mert bizonyára mindenki félreértette: http://hvg.hu/video/42GhnyimKrY
          Én meg azt hittem már lemondott magától, legalább.

          • aki nem akar gyereket önző
            el kell fogadni, hogy vannak a társadalomban szabályok, melyeket a társadalom tagjai ellenőriznek

            ajjjjjajjaj

            • Jah, és mondja, hogy nem mondta, mikor megint éppen azt mondja.
              Nem is értem, az nem tűnt fel neki még, hogy az is lehet önző bizonyos szempontból, aki akar gyereket. Az meg amiért szuggerálják a gyereket, gyerekkel, de gyerek nélkül is fenntarthatatlan.

            • Hogy ezt nekem nem mondta senki tizenéves koromban, akkor biztos nem lennék most háromgyerekes. Én mostanában azt mondom (amikor csodálnak a 3 gyerek miatt), hogy csak az szüljön, aki nagyon szeretne. Én nem tudom, hogy lehet abbahagyni. De ettől függetlenül, túlnépesedtünk.

            • KAti-nak válaszolnám: én dettó. Szeretem őket, örülök nekik, de sok nettó szívásban nem lenne részem, ha mondjuk csak egy lenne. Vagy egy se.

    • Semmi gond ezzel a plakáttal. Közeledik a választás, gárdistákkal, Betyársereggel nem lehet plusz szavazatokat nyerni. A kemény mag úgyis odaszavaz, de az új imázzsal szippanthatnak még fel szavazókat és elsősorban a plakáton látható nagypapákat-nagymamákat célozzák ezzel. A megjelenített karácsonyi vacsi persze minden nemnormális embernek kínszenvedés, de ilyet nem illik mondani: hát csak szép az már, ahogy karácsonykor összeül a család.
      A bontatlan bor úgy vélem, más. A plakát koncepciója szerintem az volt, hogy épp ajánlja a bort a pasas (a mutatóujja a címkén, nem töltő mozdulattal fogja!), amikor a fotós szól, hogy “csííízz!” és mindenki odanéz. Azzal együtt béna megoldás, mert első blikkre tényleg az jön le, hogy dugaszolt palackból tölt.

      • Hihi :))
        na jó, tényleg csak mutatja, de annyira a pohárnál van a palack szája.
        Meg ahogy a kalocsai minta utólag van ráfotósoppolva a függönyre a nagyi feje mögött, atyám. És tényleg, még a savanyúság is nemzeti színű.
        De belátom, nyilván van az a nagyiréteg, akit ez a karótnyelt vasárnapi tökéletesség fellelkesít.

    • Ismerem ezt a plakátot, mindig látom, ha dolgozni megyek, és elég nemzetietlenül mindig valami amerikai kertvárosban játszódó film jut eszembe róla, ahol minden tökéletesnek látszik, de a kissrác igazából skizofrén, a nagylány drogfüggő prosti, nagypapa alkoholista, nagyi fedésben dolgozó orosz kém és robbantási szakértő, apának viszonya van a titkárnővel, anyát meg már be is betonozta a pincében.

      Számomra vicces, de az emberek zömének meg pont erre az illúzióra és álbiztonságra van szüksége. Arra a hazugságra, hogy minden rendben van, a gyerek jó tanuló, a szülők boldogan élnek, és minden vasárnap húsleves, rántott csirke, rizs és gyümölcstorta van ebédre. Szerintem, ha megkapargatjuk ennek az evolúciós és társadalmi hátterét, könnyű megmagyarázni, hogy ez miért van így: minél inkább “normális” vagy annál inkább beolvadsz a tömegbe, annál könnyebben elfogadnak a többiek – és a csoporthoz tartozás az életet jelentheti, míg a kitaszítottság a pusztulást – , és annál kevésbé fog kiszúrni magának a ragadozó. Másrészt, a média, meg minden is azt sulykolja, hogy ilyen a “jó” család, az emberek pedig törekednek arra, hogy jók legyenek. Csak aki gondolkodik, nyitott szemmel jár és őszinte önmagához, az látja, hogy a valóság nem ilyen.

      • Utolsó mondatod három felvetése nemhogy így együttesen, de egyenként is a lehetetlenséggel határos az átlagember számára.

      • Anyám mondta gyerekkoromban: “jön az átlagkasza, ha kilógsz, lefejez!”, már akkor elhatároztam én így nem. Nálunk a szabály az volt: ” mindent szabad, amíg másnak nem árt”. Egyedül neveltem Hármakat, nem volt ebből konfliktus. A lányom “normális” lett, de így boldog. A két fiú (pedagógus és boncmester) néha döbbenten mered a környezetére, mert nem veszik be ezt az idilli képet. Szerintem ők és a hozzájuk hasonlók viszik előre a világot, mert még gondolatban sem járnak helyben. (persze, normálisék rám is mondják a mai napig: nem tud beállni a sorba soha, pedig NŐ! én büszke vagyok arra, hogy van saját véleményem és képes vagyok dolgokról eldönteni, hogy jó vagy rossz)

    • A “normális” a politikában gyakran hangoztatott pozitív érték, anélkül, hogy bárki is elgondolkodna a tartalmán. A 2006-os MDF kampány is “normális Magyarországot” akart: minden plakátjuk ezt harsogta, anélkül, hogy kifejtették volna, pontosan mit is értenek alatta. Valószínűleg jobban zavarban voltak a “normális” szótól, mint most a Jobbik. Azért ilyen könnyű eset ez a Jobbik plakát, mert együgyű emberek készítették egyszerű embereknek.

      • Vérprofik készítették, egyszerű embereknek akik mikor meglátják a hétvégi szépruhás megyünk vendégségbe úton, apa es anya összenéz milyen jó is nekünk mondják, de mit gondolnak?

  10. Nalunk minden normalis volt. Amikor nem, akkor is! Korulottunk kizarolag nem normalisak eltek: rosszul tanult a gyermek, az erettsegije se sikerult elsore, de az egyetemet is otthagyta, teng-leng, ki tudja hol dolgozik, nem is rendes munkahely az, es mar harminc, de meg nincs csalad, vagy eppen van, de biztos valami baj van, mert nincs gyermek. (es akkor csak a gyermekekre vonatkozo nem normalis dolgokbol mazsolaztam…)
    Lazado, helyet nem talalo, megis szabalykoveto lettem, hoztam mindenbol a normalist. Nagy arat fizettem: sosem ereztem, hogy eletem nagyobb tortenesei kizarolag az en donteseim lettek volna, mindig belenyomott valami. Megsem lettem eleg jo, mert neha nem normalis dolgokat csinalok, mert terelni kellett engem a jo fele, mert nem akkor, en nem ugy, ahogy az a normalis lett volna. De a kollegaknak megy a milyen buszke vagyok a gyermekeimre duma…kar, hogy felenk soha.

  11. Annál, amit Normálisék csinálnak, már csak az jobb, ahogyan beszélnek.
    Valahogy mégis sokan erre törekszenek. Túl sokan. Igazodás, illeszkedés, image mindenekfelett. Nekem saját szűlői házas portfolióból most nagyon beugrik, a takarítunk, smink nélkül nem megy anyám utcára(?), ha vendég jön, piros! muskátli és petúnia a balkonládába, ne beszélj olyan hangosan, meghallják mások, aztán mit gondolnak … írhatnám estig.

  12. Ezt imádtam olvasni. És normálisék az egyetemen ismerik meg leendő házastársukat, a diplomaosztón eljegyzés, egy év múlva esküvő.

    Lehet, hogy furcsán hangzik, de néha előjön bennem, hogy szeretnék normális lenni. Leginkább úgy, hogy ne legyen újságíróagyam (itt olvastam róla először), ne gondoljak túl semmit, ne filozofálgassak, csak azzal foglalkozzam, ami közvetlenül érint. Tudom, hogy ez szarul hangzik, de néha tényleg azt érzem, hogy normálisként sokkal egyszerűbb lenne az életem. Sőt, néha még arra is gondolok, milyen egyszerű lett volna, ha a szülőfalumban maradok, hozzá megyek helyi, tinikori első szerelmemhez, és a helyi hivatalban vállalok valami munkát. Arra szoktam gondolni, hogy akkor az lenne a legnagyobb gondom, hogy a Sparba vagy a Tescoba menjek vásárolni, a legelgondolkodtatóbb kérdés, hogy mit főzzek vasárnap, a legnagyobb párkapcsolati téma pedig, hogy melyik filmet nézzünk meg este.

    Ugyanakkor tudom, hogy egy napig sem bírnám, hogy normális legyek, és ne foglalkozzak zűrös dolgokkal, ne nézzek be semmi mögé, alkalmazkodjak mindenhez, mindenkihez, stb. És eleve: nem is normális családból jövök.

    • “Arra szoktam gondolni, hogy akkor az lenne a legnagyobb gondom, hogy a Sparba vagy a Tescoba menjek vásárolni, a legelgondolkodtatóbb kérdés, hogy mit főzzek vasárnap, a legnagyobb párkapcsolati téma pedig, hogy melyik filmet nézzünk meg este.”

      Volt idő amikor én is próbáltam magamnak egy ilyen életet kialakítani, majd beleőrültem. Hidd el, ha az “élet nagy problémáit” ilyen tisztes távolságból szemléled, esélyed sincs arra hogy normális legyél.

    • Jajj, a hideg is kirázott a gondolattól. Néha én is belegondolok, milyen lett volna a szülőfalumban maradni, és mindig elborzadok tőle. Főleg mióta ki tudtam mondani, hogy nem voltam, nem vagyok, és főleg soha nem is leszek normális. Én nagyon örülök, hogy falun nőttem fel, de felnőtt fejjel már nem bírnám ki, hogy mindenki mindent tud rólam, nálam feltétlenül jobban, még azt is, ami nem történt meg. És normálisék könyörtelenül megítélik, eldöntik, ki tehet úgy, mintha az lenne, és ki az, aki inkább ne is próbálkozzon.
      Normálisék újratermelik magukat, most már a nem is tudom, hanyadik generációs normálisék alakítják a falu életét, és normális, sőt, bármilyen munkára csak akkor van esélyed, ha ők jóváhagyják. Nem csak azt, hogy tiéd legyen az állás: magát a személyedet.
      Kamaszkoromban évekig jártam normálisék gyerekeivel egy társaságba, mert pechemre a családi és társadalmi helyzetem által számomra predesztinált elemek nem ütötték meg azt a szellemi színvonalat, amit én igényeltem. Ifjabb Normálisék legalább okosak voltak, ízlésük is volt. Akkor még kicsit lázadtak is a családi giccs ellen. Olyan boldog voltam, hogy befogadtak, hogy közéjük tartozhattam. Csak egy idő után egyre normálisabbak lettek, én meg egyre inkább kilógtam, pedig kicsit mindig is, nekem nem volt plakátravaló családom. (Mondjuk az övék is csak messziről, fotosoppal mutatott jól…) De közben szerencsére megtaláltam a saját nem normális közegemet, ha csak néhány évre is (=egyetem). Most meg itt vagytok ti. 🙂

      • Meg is kérem az uramat, hogy most már ne halogassa és mutasson be az alpolginak! Aztán kipipáljuk a többi pontot is, mondjuk a misszionáriust unni fogja, de valamiért valamit!

        • Ó, ez friss élmény: iskolai szülők bálja. Csevegek az alpolgármester feleségével, mert egy oviba járnak a gyerekeink, a férjem meg az alpolgármesterrel magával, mert ismerjük a családot a templomból, arra jön az iskolaigazgató(nő), kezet fog ő is a férjemmel, nagyon szépen mosolyog rá, majd tegezni kezdi. (Minden rendben egyébként, ezek mind normális embereknek tűnnek, de én szeretem őket, mert jófejek, kicsit sem normálisak, hanem vagányok, csak ez a kis jelenet annyira vicces volt!)

  13. Az első UH kép után kizárólag anyának és apának hívják egymást mindenhol, na jó, anyuci-apuci verzió is játszik. Anya minden szülés után kap aranyat, mert az dukál, mert megérdemli. (Ki vagy fizetve, Anyukám!) A közvetlen környezetemben általános megrökönyödést vált ki, ha kiderül, hogy a jegygyűrűmön kívül nincs arany a házban. Há’ micsoda asszonytartó az urad? Mondjuk, egy-egy ilyen beszólás után falba verem a fejem, hogy minek akarok én már megint normális lenni. Mert néha elkap a vágy, hogy legyen minden egyszerű, keretek közé szorított, megfelelő, illő. Aztán rájövök, hogy menthetetlen vagyok, mert még aranyam sincs…. és ilyenkor felszabadulok, bár nem könnyű, nem evidens, nagyon bonyolult, és nem illedelmes.

      • Ja-ja, de milyen sok párnál így kezdődik (a házasság is és vele együtt az agónia). Jó, mi is szoktuk egymást így szólítani a gyerekek előtt, ha velük beszélgetünk, de négyszemközt szinte soha, ha becsúszik, szörnyülködünk, hogy óbazz…

      • Mi így szólítjuk egymást már nagyon régen :-), talán valamikor a gyerek megszületése után kezdődött, először viccelődtünk vele, aztán valahogy úgy maradt. 25 éve élünk együtt, ebből 17 éve házasságban, és jól vagyunk … Normálisék vagyunk-e?

      • Én szeretek virágot kapni, de magamnak is simán veszek, mert szép. Azért csak úgy virágot-csokit ha hoz a zuram, annak örülök. 😀

      • Igazad van a szocializációval kapcsolatban. Bár én rajongok a növényekért és őszintén nagyon örülök mindennek (vágott, cserepes, mag, palánta, letört hajtás, amit gyökereztetni kell). Az arany nem nagyon izgat, sok-sok arany kösöntyű árát elköltöttük sokkal fontosabb és izgalmasabb dolgokra.
        Amikor először találkoztam ezzel a jelenséggel, valaki büszkén mutogatta a gyűrűit, nem is értettem. Azóta is olyan barbár, tulajdonjog-jelölő érzésem van ezzel kapcsolatban. Van, aki ezt olyan törzsi státuszjelzőként hordja, nézd meg a kezem, és olvasd le róla az életem! Mindig összeszorul a gyomrom, hogy ennyit ér egy ember a másik szemében? Két-három gyűrűt? A nő pedig erre büszke, ez az identitása?

        • Ühüm:), meg ugye ki milyen gesztust látott már devalválódni, meg minek mennyi az ára. És tudom, nekem nem lehet jót csinálni. Na jó a csokinak legutóbb bedőltem. Na de, nekem inkább tegyen lehetővé pár szabad órát egy csokor helyett .. ha már lehet kívánni.

      • És a virágnak örülni muszáj, akkor is, ha nem szereted kapni. Szeretem a virágokat, messziről, nézegetni, a másét. De nem telik az energiámból cserepes növények gondozására, locsolás, átültetés, táp, meg mittudomén. Nálam minden növény tönkremegy. És mégis, évente három-négyszer mégis bepróbálkoznak, de miért??? Pedig meg is mondtam, hogy köszi, de ne, mert kár belém.

        • Bár megígértem, hogy nem kommentelek, de ezt most nem bírom ki:
          Ifjú leány koromban az akkori barátomtól jácintot kaptam. Szegény nem értette, az anyu min mosolyog előre. Nagyon kedvesen megköszöntem, és elkezdtem szemezgetni. Ugyanis nagyon szeretem, ezért megeszem 🙂 A festetlen, nem permetezett rózsát is szeretem. Volt, hogy koléganőmtől kaptam, a saját kertjükből. Finom 🙂

            • ha tényleg nem írok soha többet, akkor gyöngyvirágot, vagy nárciszt kaptam valakitől. Kicsit még várni kell rá, imntha nem tavaszodna épp 🙂
              Nagyon szeretlek titeket olvasni, és sokat tanulok. Sokszor hümmögök, hogy valami fura burokban élek. De szeretem az írásaitokat és a témákat nagyon. Nagyon csípem, hogy hova el tud kanyarodni a kezdeti gondolatsor, és mennyi de mennyi részletet, oldalhajtást vet fel egy-egy új gondolat.

      • Ez nekem is problema. Hogy a viragnak orulnom kell, meg a szobanovenyket apolnom, ahhoz szakertenem.
        Nem megy.
        Egy szobanovenyunk van, ugy hogy anyosom idokozonkent elviszi ujraeleszteni, valamint egy mupafranyom, ami nagyon szep, hozzaertesem tanusaga 🙂

        • nalunk a ferjem gondozza a cserepes novenyeket. Eleg hamar belatta hogy ram nem lehet bizni oket. Az o kezei kozott meg az elsorvadt novenyek is kivirulnak. volt hogy direkt megmenteni hozott haza valami majdnem korot es azota viragzik es gyonyoru noveny lett belole. En a vagott viragot szeretem, kirakom a vazaba, a ferjem naponta vizet cserel rajta es egy het mulva szivfajdalom nelkul kidobja.

        • Nálunk az egyetlen növényszakértő ember apám, agyamra is megy a pepecselésével. Szerencsére a szobafenyő meghánytatta a macskáinkat, így lakáson kívül van.

          Amikor viszont sokáig nem volt itthon az egyetlen kaktuszunk kiszáradt. Nem megy ez nekünk.

          • A kaktusz nálunk is elszáradt. Egy darabig bírta szegény, aztán megadta magát. Pedig még nevet is adtunk neki. Már nem is próbálkozunk, szépek a növények, de legyenek csak a helyükön kint a természetben. Engem a virágok sem tudnak különösképpen meghatni. Szép, szép, de mihez kezdjek vele? Nekem csak olyan ajándékot adjanak, amit megehetek vagy elolvashatok. 🙂

    • Apám minden karácsonyra aranyat vesz anyámnak, de legalább van benne annyi önreflexió, hogy elmondja, köszönetképpen adja, mert egy újabb évig elviselte őt.

    • Ilyesmiről még nem is hallottam, hogy szülésre ajándékba aranyat vesznek az asszonynak – lehet, hogy csak nálunk nem volt szokás. Arany nálunk sincsen itthon a házban, nekem nem áll jól, nem is szeretem, nem is hordom – ráadásul baromi drága is. Ezüstékszerem van pár, de azokat is általában elfelejtem feltenni.
      Virágot kapni viszont én is szeretek, úgy, ahogy Lidércke, bármilyet, ültetni való bújtást is. Ha rám jön, simán előfordul, hogy én veszek virágot az uramnak, kapott már tőlem rózsát, kaktuszt, de loptam is neki kerítésen kilógó virágot, vagy szedtem pipitért. (Nekem ez utóbbi a kedvenc virágom.)

    • Ez az arany mizéria szerintem részben egy sajátos közép-európai nyomor. Aki elég idős, emlékezhet rá, hogy az ún. szocializmusban nem nagyon volt arra mód, hogy tartós és értékes használati tárgyakat vásároljon az ember, s ha elkölthette összekuporgatott kis pénzecskéjét, hát vett aranyat. A szép új panel/kockaház és ezerötös Lada után már biztosan.Hozzájárulhatott ehhez a mitikus hit, miszerint komoly, értékálló befektetés. Alkalmat biztosított úrhatnám vircsaftolásra, amikor gyár kultúrosától kapott jegyekkel elvonult apu-anyu az Operába. Akinek aranya volt, az már vitte valamire.
      A sárgabuszon ma is gyakran megcsodálhatom ezeket a szerencsétlen nassásasszonyokat: három-négy kibogozhatatlanul összetekeredett nyaklánc, gyűrűk, karkötők, műköröm (az okostelefon kapirgálásához jól jön), frizura 1988-ból ééééééés hiányos frontfogazat.
      Engem érettségire sokkolt a család aranylánccal, pedig soha még csak fel sem merült bennem, hogy kellene. Később megszerettem, nincs más fuksz, de ez már egyenesen hiányozna. Ja, meg kaptam pecsétgyűrűt, családi címerrel, nagyon szép, de tényleg. A lányok sokat játszottak vele, amíg kicsik voltak.

      • ez nagyon benne van a közép-eu-i középosztály kultúrájában. az arany.
        talán keletebbre még inkább.
        emlékszem 1981-ben került a családunkba egy orosz asszony (19 évesen!) és ő betegesen vásárolta az aranyat. én nem értettem miért.

        a ballagásra fiúknak aranylánc: nagyon gyakori. és nem értem az okát.

        pecsétgyűrű: aki nem hordja,jobban teszi 🙂
        aki hordja: nem értem miért. sok esetben egyetemi pecsétgyűrű, tehát üzen valamit vele, de ha azt akarja üzenni, hogy a miskolci gépészkaron végzett, akkor inkább ne tegye, ha kérhetem.
        családi címeres: ez nekem már polgári kultúra, túl magas.

        karika gyűrű: egészen új megfigyelésem: feminista férfiak viselik. a többiek kényszerből, illetve nem viselik. és a maradéknak nincsen (az én uramnak pl. nincs. az apukámét kérte kölcsön amikor házasságot kötött velem)

      • Ööö, nekem a sárkányom is aranyból van, nagyon ciki? (És hordom is néha, bár önmagában nem az a kedvencem, viszont a hozzá kötődő emlék és egyebek miatt.)

        Egyébként a mi családunkban nem néger vő, hanem kenyai meny van, így megúsztam a cikk értelmében vett normalitást. 🙂

        • Az én gyurmasárkány-hordó-mentalitásom nem minősíti a te aranysárkányodat! Én vagyok a gáz. De nem bánom. 2 év múlva 40 leszek és még mindig ilyen dolgaim vannak. Szóval magamat állítottam pellengérre. Nem ismersz engem, de én mindig csak önmagamat teszem nevetségessé, kritizálom, másokat nem. Nagy az isten állatkertje, a gyurma meg az aranysárkány is bőven elfér benne 🙂

    • Tényleg? Minden szülés után aranyat kellett volna kapnom? Azt hiszem, valamit én is nagyon elszúrtam. Pedig most, mikor jönnek a végrehajtók, lenne mihez nyúlni.

    • [Pedig kitaláltam, hogy nem szólok hozzá hatszáz éves kommentekhez:)]

      Én is, viszont mindig végigcikkant az agyamon az is, hogy a xenofóbiát, mások-baszogatását és társait “nem kérném” mellé. Azt, hogy feszt kérdezgessék, hun van már az unoka. Vagy ha kicsit is kilógok, vissza akarjanak tuszmákolni. Szóval nagy családot szerettem volna, de _funkcionális_ és ettől erő adó, megtartó családot.
      Ehhez képest nálunk van egy-két ember, aki összetart a családból, a nagyja szanaszéjjel, és akik gyerekkoromban a családot képezték körülöttem, azok se feltétlenül voltak azok a könnyen oldódó nesquick fajták (ahogy én se, bár ezt ma már igyekszem a helyén kezelni, és nem túlparázni a társas dolgokat) se egymással, se a környezettel.
      Szerencsére ebből nem lettek nagy irreverzibilis összeveszések, így 31 éves koromra meglepő mértékben helyrezökögtek a kedélyek. De abszolút megértem a nagycsalád igényét is, meg azt is, hogy a kamu, csontvázasszekrényes “normális” díszcsalád miért mégse az igazi.

      Az elmúlt héten már egyszer eszembe jutott ez valamiről. Mármint az, hogy egy család nem “kilóra” megy. Vagy működik, vagy nem, és a mintákat akkor sajátítja el a gyerek, ha működő – kb bármilyen összetételű – családban nő fel, nem pedig akkor, ha diszfunkcionális díszcsaládban, de legalább bácsi a papa és néni a mama, meg van muskátli. Egyre kevésbé szeretek minősítgetni meg nagy dumákat durrogtatni.

      • Én nem teljesen értek egyet azzal, hogy csak jól működő családból érkező emberek tudnak jól működő családot létrehozni. A rossz minták ellen lehet küzdeni, és egy diszfunkcionális család gyermeke, ha elég tudatos, pont azért csinálhatja másképpen, mert megtapasztalta már, mi az, ami nem helyes út. Az alkoholista gyerekverők leszármazottai nem feltétlenül lesznek alkoholista gyerekverők. Tökéletes persze úgysem lesz, de olyan család egyébként sincs, csak kevésbé tökéletes és az már nagyon jó.

        • Azzal én se. Olyat nem is írtam, hogy _csak_ az lesz képes maga is funkcionális kapcsolatokat létrehozni, aki készen kapja a mintákat. Jobb sansszal indul az, akinek klafa, stabil, nem kirakat háttere van, de nem okvetlenül ezüstkanállal a szájában, és abból se feltétlenül lesz egy életre hátránya a másiknak, ha pl alkoholista dúvad szülei voltak (de nehezebb az indulás, az tuti). Ez hosszú távon egy rakás tényezőn múlik, szrorzva azzal, hogy az egyén mit kezd ezzel a sok mindennel – egy bizonyos kor fölött nem lehet rátolni a szülőkre (se másra) azt, hogy miért ilyen lettem. Se kiszervezni a boldogságot, vagy a teljességet, vagy bármit (Éva szokta írni ezt a kiszervezést, nem tudom, mennyire tipikus szavajárása, de baromira talál).

  14. Ez a poszt most nagyon talált! Tegnap este éppen korholtam a lányom a fürdőszobában, hogy mossa meg rendesen a fülét, a kagylójának minden hajlatát is, igen. Aztán korholtam magamat magamban, hogy hogy lehet, hogy ezt még nem tanulta meg rendesen, biztos a “többi gyerek” már mind tudja. Az iskolában fogászaton voltak, jött a papír, hogy van egy lukas foga, meg fogszabályozó kéne. Na igen, a fogorvoshoz menést is halogattam rendesen. A fiam tegnap este teljesen kiborult a leckeírás kapcsán, ennyire még sosem készült ki semmitől, elég ijesztő volt. Reggel jöttem haza a hóesésben a sulitól, gyalog 40 perc a hegyen át, és közben azon agyaltam, hogy sosem fogom tudni felvenni a versenyt azzal a csomó mintaanyukával, aki ott ült tegnap is a szülőin.

      • Készülj, Bajuszcic, a mintaanyukák azok, akik a fészbúkon az osztály zárt csoportjában, már du. 16.05-kor posztolják az aznapi házifeladat listát (4-kor van az első kieresztés), az olyan kis szerencsétleneknek, mint mi vagyunk – akik nem posztolják. Vazze versenyeznek(!), hogy ki írja ki hamarabb és ki tud hozzátenni, javítani. Az első ilyen lista után padlót fogtam, azóta el sem olvasom, nemhogy számon kérjem rajtuk. Aszongyák, megcsinálták, jó, takaroggyunk jáccani! De legalább azt is megtudtam, hogy két hete lejárt az UTOLSÓ (!) határidő a Technokol készletek feltöltésére. Pénteken fél kettőkor kirugdaltak mindenkit a suliból, 2-kor már legalább három osztálytárs bizonyítványa a fészbúkon virított, szívecskékkel, szmájlikkal kidekorálva. Ehhez képest kurva-durva nagy stressz legalább elfogadható szintű anyának érezni magad…. Ja, igen, este én is szülőire megyek. Tapasztalatom szerint az anyukák szülőin ugyanúgy képesek klikkesedni, mint annak idején sulis korukban. Az iskolapadban mindenki szabadon kreténnek érezheti magát, de kompetens kreténnek!

        • engem mélyen felháborít, a gyerekek szigorúan személyhez kötött adatait tartalmazó bizonyítványukat, egyéb iskolai teljesítményüket (hovatovább óvodában készített rajzaikat) kiposztolni.

          egyrészt: hozzájárulásuk nélkül.
          másrészt: ha a gyerek hozzá is járul azt kényszerből, nyomásra, megfelelőségi okok miatt teszi.

          iskolai teljesítmény családon belül lehet téma. nagyon közeli ismerősök körében. azon túli csoportnak ezt megosztani: súlyos hiba és szerintem megengedhetetlen.

          kérek mindenkit aki itt olvas, hogy erre hívja fel ezeknek a szülőknek figyelmét, mert súlyosan sérti a gyerekek személyes adataihoz és méltóságához fűződő jogait.

            • igen. én a fotóknál húztam meg a saját határomat.
              (bár pont most én is felfüggesztettem a fiókomat.
              volt egy ilyen visszajelzés, hogy ennyire ráérek, hogy munkaidőben megosztok tartalmakat? – nem fogok magyarázkodni)

          • És az milyen már, amikor valaki a kórházban karjában infúzióval fekvő gyerekéről készült képet posztolja ki a fb-on, ahol az ismerőseinek száma éppen még nem négyjegyű?

            • És az embereknek magas az ingerküszöbük, a közös ismerősök közül legtöbben csak furának tartották, engem mélységesen felháborított.

            • Nincs olyan frissen szült ismerősöm, aki ezt nem tette meg. A legdurvább, hogy az egyik lelkes apuka a szülés megindulását és az elhúzódó vajúdást is közvetítette. Értem én, hogy ez a családnak szólt, nem nekem, csak mégis zavarba ejtő volt.

            • Csak ide engedi: devorah, hülyén fogalmaztam, ez a gyerek már egyáltalán nem volt újszülött, és az ő karjában volt az infúzió. Szerintem ez nagyon durva.

            • Ó, te jó ég.
              Eszembe jutott róla, anyám ismerőse, aki minden idők legmorbidabb szelfijét készítette, és posztolta: karjában az unokájával, háttérben édesapja sírjánál, halottak napján, gyertyafényben.
              Majd egy hónap múlva volt pózolj malactetem előtt unokával disznóvágáskor.

              Ezek így, együtt, egymás után. Tanárnő, egyébként.

            • Szerintem Facebook helyett Whisperhttp://mashable.com/2014/01/26/whisper-beginners/?utm_campaign=Mash-Prod-RSS-Feedburner-All-Partial&utm_cid=Mash-Prod-RSS-Feedburner-All-Partial&utm_medium=feed&utm_source=rss

          • Viccelsz? Nálunk egykoron a helyi megyei lapban minden évvégén névvel és fényképpel volt publikálva az összes kitűnő tanuló, általában két-három A3-as méretű oldalt – ha nem többet – erre mindig szántak a szerkesztők kiadásonként, így a napi szerkesztésű lapban egy hét alatt sikerült egy egész megye kiválóságait felvonultatni. Gondolom nem az alsós kisgyerekek akartak szerepelni a helyi újságban és küldték el önként és dalolva a bizonyítványuk másolatát az újságíróknak.

            Mondanom sem kell, hogy anyám ekkor mindig azon nyűglődött hogy miért nem lehet ránk büszke hogy nem vagyunk benne a zújságban, ezzel egy kellemes bukét adva a nyári szünet kezdetének.

          • engem nem haborit fel. sot, kifejezetten szeretem nezegetni egy ismeros kisgyerek ovodai rajzait. mondjuk nekem meg nem jutott eszembe felrkani az en gyerekeimet. ezenkivul kb evente teszek fel egy-egy fotot a lamyaimrol facebookra hogy az ismerosok lathassak oket, asszem vadidegenek nem lathatjak, de sosem tudom pontosan hogy facebookon ki mit lathat.

        • Ne már! Ilyenkor jön, hogy ha így lesz, én nagyon mélyrôl jövô meggyôzôdéssel fogom ezt leszarni. (Aztán koppanok, ha nem sikerül.)

        • Neba’, ilyen is van? nekem már az is sok, amikor valaki nonstop töltögeti fel a gyerekének a képeit – minek? Nem kevéssé tragikomikus, amikor még ez sem elég, hanem a gyermek csodálatos teljesítményeit, aranyköpéseit (kár, hogy már hallottuk) és egyéb jelentős körülményeket tudatnak bőszen.
          Nálunk is van néhány ilyen mintaanyu, ráadásul az öko-mutációból (a központi fűtéses, duplakomfortos lakásból fészbukon osztja az észt, hogy jurtában kellene lakni és kecsketejen élni), de közben… ehhh

        • Ilyen tényleg van? Házi a facebookon? Akkor náluk biztos van otthon másnapra 30 db fogpiszkáló, meg piros hímzőfonal, meg 5 gyufásskatulya.
          Én meg aranyszínű filccel írtam alá az üzenőket..Szülőire nem mentem, mert a 4-ből 3 gyerekemnek egyidőben volt, helyette szánkóztunk.

            • Itt ez totális kudarcba fulladt, nemhogy FB csoport, de a levelezőlista sem működik, kb. a szülők fele iratkozott fel. A cél az lett volna, hogy ha valamelyik gyerek beteg, vagy elfelejtette felírni, akkor könnyedén lehessen megtudni a házi feladatot, semmi felesleges pörgés. De senki nem használja.

        • Én annyira nem erőlködöm már, hogy jó anyának tűnjek, hogy apuka jár szülőire (igaz, hogy én dolgozom még akkor, ő meg nem, ráér), ő kente a szalagavató büféjébe a szendvicseket, és még a szülői kórusba is elment énekelni.
          Viszont a húszéves leányka tetkójáról én tehetek, ez remélem nyilvánvaló?

    • Én is így jöttem reggel, csak hegy nem volt, erre sík a táj. De én csak azon gondolkodtam, a gyerekekkel is így kéne jönni suli után.

        • Nekem pedig nincs visszafelé buszom, és bár láttam, hogy jön olyan anyuka, aki errefelé megy vissza kocsival, most valahogy kedvem támadt gyalogolni. És mennyire jó volt! Szélcsendes idő volt, szépen havazott, sár sem volt, mert még fagyott. Aztán itthon havat lapátoltam, nem volt sok. Erősen olvad, remélem, lesz még annyi délutánra, hogy egy hóembert összedobhassanak a mucik belőle.

    • Nekem a kedvencem a mindig aktuális helyi hirmondó ( tudod amit akkurátusan a helyi polgi ad ki és ingyen bedobnak a postaládádba mindig pontosan ) ahol a kire büszke kis közösségünk a helyi színes amin lehet csamcsogni. Hű a Kovácsék fia, a Horváthék lánya, viszont piszok jól be lehet gyújtani vele a kandallót. Nekem ez a legfőbb erénye.

  15. Uhh, az első mondatot olvasva már borsózott a hátam, tudtam-éreztem, hogy az utolsó mondat erős lesz.

    És tényleg.

    “Soha a körömágyukat nem tépkedik.”
    Itt pedig lenéztem, és abbahagytam a körömágyam tépkedését.

    Köszönöm a posztot, jólesett olvasni!

  16. Mi, azok számára, akik nem ismernek minket közelebből, igazi normális párnak tűnhetünk – bár a lóláb kilóghat ott, hogy nincs gyerek, de aki nem ismer, az hiheti azt, hogy nem régóta vagyunk együtt. Kedves, mosolygós, segítőkész emberek vagyunk, szorgalmasan dolgozunk, a környezetünkbe jól beilleszkedünk. Nem iszunk, nem dohányzunk, hangosan veszekedni, balhézni nem szoktunk, diszkréten öltözünk és viselkedünk. Szelektíven gyűjtjük a szemetet, betartjuk a közlekedési meg egyéb szabályokat, gondozzuk a kertet, idős szomszédaink járdájáról kérés nélkül is ellapátoljuk a havat. Még az is stimmel, hogy az egyetemen ismertük meg egymást. Azt hiszem, ha titkosügynökök lennénk egy ellenséges területen, sem álcázhatnánk jobban magunkat. 🙂 Az igazság akkor derül csak, ki, ha valaki közelebbről megismer minket – volt, aki azt mondta, hogy “hoppá, én azt hittem, ti sokkal unalmasabbak vagytok!”

  17. Nahát – az én szüleim pont ilyen normálisék akartak lenni (kivétel a misejárás, mert az én apám a pártba járt, és a vallásosság minden gondolata is tiltva volt) – ezzel majdnem sikerült megnyomorítani mindhárom gyereküket. Nagyon betalált ez a poszt, most egész nap ezen fogok magamban vigyorogni …
    Aztán mi lett a vége? Én nagyon lázadtam normálisék ellen, egy ideig nagyon nemnormális voltam, aztán valahogy a poszt végigolvasása után felfedeztem magamon normálisék jeleit: pl. rámtapad a zuhanyfüggöny (hogy rohadjon meg, fel kéne újítani a fürdőszobát?), a kesztyűk párjai is megvannak (általában), a kötelezőket is elolvastuk, bár az elfelejtett olvasónaplót egyszer én diktáltam le a gyereknek, a közlekedési szabályokat is betartjuk (majdnem mindig).
    Most rágyújtok, aztán elolvasom a hozzászólásokat is.

  18. Hú, napi sikerélmény: végig tudtam olvasni az aktuális posztot egy kávéval úgy, hogy a ded nem ébredt fel! Várjá’, most hallom…
    :S
    ok, majd még hozzászólok értelmesen is…

  19. Szóval második nekifutás. Arra kellett rájönnöm, hogy én normálisék családjában nőttem fel. A férjem mondta, mikor bekerült közénk, hogy annyi téma van, amit nálunk kínosan kerülni kell. Na ja. Egy rakás minden stimmel a szövegből, a látszatra mindig nagyon adtunk. Tényleg, még tapadós zuhanyfüggöny is volt, a hideg verejték kiver, ha csak eszembe jut. Úútálat.

      • Nemá’! Azt mondod, imádtad, amikor gyerekként a nyári táborban (egyetlen naaagy vizesblokk az összes komfortnélküli faházra) törcsivel és váltásbugyival a válladon átcsattogtál az ágyadtól a zuhanyig és vissza (közben az ösvényen a többi tisztálkodó nyomában már saras a föld a víztől), kiválasztván valamelyik zuhanyrózsa nélküli bokszot, gyorsan megtisztultál a hideg vízben (szigorúan műanyagpapucsban), majd mikor már éppen végeztél, valaki benyit a nagy közös helyiségbe, belibben a nyáresti fuvallat és az alján már fekete, valaha mályvaszínű, enyhén penészszagú függöny hidegen és nyirkosan tapad rá üde testedre? 😀 Mert nekem ezek az emlékek kötődnek a zuhanyfüggönyhöz.

        • Nem, nem volt zuhanyfuggony, es minden áldott alkalommal fel kellett torolni a vizet zuhanyzás után, vagy ha nem állt mindenen, folyt be a szennyes alá, rothadt be.
          Szóval ja, biztos utaltam volna ha ramragad, de igy se volt egy főnyeremény. 🙂

          • Én szeretem a zuhanyfüggönyöm, kész forradalom, hogy van. Gyönyörű színei vannak, illik mindenhez, gyertyás önáztatáskor fantasztikus hangulatot teremt, és sosem ragad rám. 🙂

        • Nekem nagy megdöbbenés volt, hogy vannak olyan emberek, akik nem használnak zuhanyfüggönyt. Egyszer az egyik albérletünkben nem volt, kérdeztük, hoznak-e, vagy vegyünk mi? Mondták, hogy itt nincs olyan, nincs is neki kialakítva a hely. Mindig fürödni szoktak? nem, általában tusolnak. De hát azt hogy? nem pacsálják ki a vizet? Máig nem értem. Megpróbáltuk nélküle, hát, nem igazán sikerült, aztán végül is csak felszereltünk egyet. 🙂

  20. “A szubverzió [a normák felforgatása] önmagában nem érték és nem cél, mindössze lehetőséget ad arra, hogy dolgozzunk a normákon, hogy játsszunk velük, és hogy élhetőbbé tegyük az életet. […] Az erőszak a lehetőségek lefojtásában és a konformitásban lakozik.” (Judith Butler)

  21. Most megvilágosodtam… Hónapok óta gondolkozom, miért, miért, miért irritál engem egy ismerős házaspár, akikkel tulajdonképpen semmi gond nincs. Egyszerűen nem tudtam megfogalmazni, csak erősen és koncentráltan gondolkoztam, kutattam és elemeztem magamban az érzelmeket, mi az, ami zavar bennük. Hát ez, hogy Normálisak. Amikor velük vagyok, ezért van bennem az elemi vágy, hogy valamit mondjak, amin megbotránkoznak, amivel kibillentem ezt a normális, rendes, kiegyensúlyozott életüket, amiben dagonyáznak. De ilyenkor csak zavartan összemosolyognak, mert még ebben is tökéletesen normálisak. Természetesen az ő gyerekük, kedves, csendes és jólnevelt, (újszülött kora óta jómodorra nevelik), a házassági évforduló soha nincs elfelejtve, aranyékszer minden ünnepre befigyel, a környezetük glédában áll.. Szalonzsidózás, buzizás burkoltan felvillan a társalgás során, de észérvekkel mindent alátámasztanak. Humoruk nincs vagy erőltetett. A férfi elvárja, hogy a nő szűzen menjen férjhez, míg ő minden 12 évesnél idősebb lányt végigmér a szeme sarkából, és a szemével dugja meg őket. Hát így. De legalább Normálisak…

      • Ó, drágajószagú. Hányszor láttam a férjem nagymamájának lánykori fotóját, apukájával áll, és aput először anyunak néztem! Imádta az apukáját, és egyértelműen lehetett valami NEMNORMÁLIS szexualitás, mert ahogy ő nevelte a lányát, meg amilyen prűd volt egész életében, hát…

      • Nyugi, negyvenes apuk tömkelege regisztrál saját akaratából más és más nickkel naponta, hogy kihasználva az üresen álló lakás adta páratlan lehetőséget alig 18 éveseket zaklasson pikáns képekkel fűszerezett szexuális ajánlatával, amíg anyu lement a játszótérre a gyerekeket levegőztetni.

        Ne tévesszen meg senkit, ők nem biszexuálisok vagy látens melegek, hanem “csak kíváncsi heterók”.

    • ‘Hónapok óta gondolkozom, miért, miért, miért irritál engem’ többszáz angol a munkahelyemen?
      Néha úgy örülök, amikor valami botrányos történik, például kifogy a skinny tej, vagy nem adunk sajtos pirítóst. Jó, ők mind a szokásaik rabjai, nem feltétlenül Normálisak, de amúgy de.

  22. “tökéletesen tudták, mit kell mondani, bár nyolcvankilencben vártak vagy két hónapot, néztek egy kicsit, aztán teljes természetességgel jött a szájukra, hogy Krisztus előtt ötvenegyben.” Én 89-ben voltam nyolcadikos, piros nyakkendős úttörő. Az úttörő vezető szintén piros jelvényekkel az ingén katonás volt, mindig tudta, mit kell tenni. Orosz tanár volt, később felsős ig. h. Még a neve is az volt, hogy Orosz ….néni. Eltelt 1-2 év, valami verseny miatt visszamentem a régi iskolámba. Az általános iskolámból Szent ..Isk. lett, Orosz …. néni maradt (nem mindenki tudott azonosulni a régiek közül az új trenddel) és döbbenten meredtem Orosz… néni mellén a kicsi fényes arany kereszt kitűzőre, aki nagyon otthonosan mozgott a feszülettel díszített aulában. Van akinek ez ilyen könnyen megy.

    • Az iskolát, ahol anyám tanít, átvette az egyház. Nem zavarja, mert ő is katolikus. Ellenben a felmondását tervezgette, amikor az iskolaigazgató, a volt úttörő vezető, és KISZ titkár ezzel intette nyugalomra az aggódó tantestületet: “Most mit féltek lányok, úgy ahogy régen megtanultátok az Internacionálét, most megtanultok keresztet vetni !”

    • Szerintem annak a számára, aki nem hisz semmiben, ez tényleg könnyen megy. Végül is egyik kutya, másik eb (és ezzel most nem bántani akarok senkit) tekintélyelvű rendszerek, amiket ki kell szolgálni és alkalmazkodni kell hozzájuk. A lényeg a szemében nem változik, tök mindegy, hogy Isten vagy Lenin, keresztvetés vagy Internacionálé.

      • :)) anyukám hasonlította a hatalmas Lenin arcképet a vörös drapéria előtt és az áhitatos, jelre tapsoló politikusokat, katonákat és népet egy templomi gyülekezethez. Lenin volt az isten. Lenin élt, L él, L élni fog!

  23. Jaj, ha én ezt évekkel ezelőtt olvastam volna. Egész életemben outsider voltam, és már kezdtem megszokni, mikor rájöttem, hogy mennyien kilógnak a sorból még rajtam kívül. Vagyishogy a sort tulajdonképpen pár zombi alkotja, akik elég hangosan kiabálnak ahhoz, hogy a többség rosszul érezze magát, mert nem áll velük egy sorban egy dögunalmas, áporodott levegőjű helyen.

  24. A kövezés terhe mellett: nem foglalkozunk/tok sokat azzal, hogy más hogy él, hogy rendezi a kertjét, mit főz ebédre, hány nyaklánca van, szereti-e az aranyat vagy sem, megoszt-e képet a gyermekéről vagy nem, hogyan szólítják egymást, egyetemen ismerkedtek meg vagy sem, van karikagyűrű vagy nincs, szeretők vagy házasok, otthon marad vagy dolgozni jár, szereti a meleg vacsorát vagy sem?
    Én vélni értettem a posztban bemutatott, önámító, média által súlykolt, gyakran politikai célzatú idilli képet, aminek nincs köze a valósághoz, de leginkább azt a problémát, hogy nem fejlődik ki az emberekben az igény, hogy szembenézzenek a valósággal, amiben benne élnek. De egyébként hányunknak sikerül? Tényleg mindenki egyéniség? Én örvendek, ha minden nap csak egyetlen elképzelésemhez tudok hű maradni, ha hétvégéig összejön a kompromisszum nélküli életvezetés, boldogan zárom a vasárnapot. De nem egyedül élek, kinn a vadonban (és arról is lenne rögtön 10 magvas vélemény), hanem egy közösségben, egy társadalomban, hozom a mintáimat, a szűk családét, a tágét, a kisközösségét, a történelmit, a kollektív tudatét stb. Én nem tudom, hogy mi a férjemmel normálisak vagyunk-e. Azok az emberek között, akikkel barátkozunk, érintkezünk, annak számítunk, a férjem egy fura kivétel, mert felnőtt, aktív férfiként viselkedik a barátnőim nagytestű gyerek férjeihez képest, de nem keres annyit, mint ők, ugyhogy elnézik nekünk ezt a “furcsaságot”. Szerintem kispolgári életet élünk, de amikor elhagyom a köreimet, akkor kiderül, hogy nem. Látszat-családokhoz is kerülök közel, aztán, ha olyan a viszony, akkor biza ott is előjönnek a csontvázak és a tépett körömágyak, kinek, ami. Még akkor is, ha szerintünk ők önreflexióra képtelen átlagemberek, velünk szemben, akik.
    Na, kérlek, ne haragudjatok, nem valakinek írtam, csak úgy kijött belőlem ezt a sok különlegességet olvasva, szembe állítva a birkákkal, akik egyébként a barátaink, szüleink, anyatársaink, munkatársaink, gyermekünk barátainak szülei, sörivó cimboráink, szeretőink, férjeink, férjeink családjai. Én nagyon hálás tudok lenni, amikor sikerül olyan emberrel megismerkednem, aki sem alá, sem fölé nem helyezi magát az átlagnak, van annyi egészésges önbizalma, hogy ne állandó összehasonlításba és valakihez viszonyítva határozza meg magát.

    • Azt gondolom, hogy nem foglalkozunk többet és élesebben normálisékkal, mint ők a nemnormálisékkal. Az ország arrafelé tendál, hogy normálisék legyenek az egyetlen, igaz és üdvözítő út. Fontos számomra, hogy ezt megkérdőjelezhessem, hogy hangot adhassak a nemnormális létnek is,

      • szerintem nincsenek normálisok egyáltalán. van aki ezt tolja “normálisan”, van aki azt, kinek ez fontos, kinek az, közben leginkább mindenki valamennyire szorong, lét-, és lélekbizonytalan és többnyire leginkább igyekszik élni, túlélni, boldogulni. senki sem normális, a különbség inkább abban van, hogy ki mennyit szorong és mennyit terel emiatt, illetve mennyire projektál, meg ítélkezik másokról. én legalábbis így látom és minden tiszteletem minden igyekvő emberé. egy baszogatós kultúrában baszogatás van, amitől aztán mindenki szenved :(.

        • Nagyon jól megfogalmaztad.
          A normális szót a bejegyzés miatt használtam. A projektáló, szorongó, terelő, előíró álszentséget értettem alatta.

    • Én mellé helyezem magam az átlagnak. Vagyok aki vagyok, és jól vagyok. Az a bajom normálisékkal, hogy azt képzelik, úgy KELL élni, ahogy ők élnek.

      • Milyen üdítő lenne akkor megismerkedni veled 🙂
        Én még abban sem vagyok biztos, hogy “normálisék” azt gondolják, hogy úgy kell élni. Pontosabban, hogy maguktól gondolják azt. Kialakítanak valamiféle életet különböző tanult és – jó esetben – maguktól kialakított minták alapján, azt hiszik, az jó. Én is azt hiszem többnyire a saját életünkről és gondolkodásunkról, hogy az a jó, gyakran kívánom, bárcsak többen gondolkodnának úgy, mint én. És jön egy erős, manipulált társadalmi nyomás, ami rátelepszik erre az életre és mondjuk megerősíti. Akik hisznek az egy férfi-egy nő alkotta család intézményében, azokat minden oldalról megerősíti a társadalom. Még az is, ahol egyre gyakrabban nem létezik ez a konsktrukció, mégis az Egyesült Államok elnöke kizárólag házasságban élő, hívő, Bibliára esküdő ember lehet csak. De nem tudom, hogy valóban minden amerikai számára ez-e a normális? És ez a sor a végtelenségig folytatható. Valóban sok olyan emberrel érintkezünk, akik úgy gondolják, hogy övék a helyes út és nem akadályozza meg őket semmi abban, hogy ezt megosszák velünk. De ez számít? Ha én erre az válaszolom, hogy az én normalitásom eltér a tiedtől és egyikünk sem követ el bűncselekményt és nem bánt közben másokat, akkor honnan tudjuk, melyik a normális?

        • Jaj, hát persze hogy nem maguktól gondolják! Ahhoz saját gondolat kell, és akkor máris kilógnak a sorból. És máris nem annyira normálisak. Csak annyira, hogy nem irtóznak a melegektől/van valami a kertben ,ami szokatlan a szomszédságban/stb. És akkor máris megértik azokat, akik szintén nem annyira normálisak.

          • Nem mindenki azt tartja normálisnak, amiben él, amit megteremt magának? Vagy a “gondolkodók” (ráz hideg ettől a gondolkodó, normális ellentétpártól 🙂 ) azt hiszik magukról, hogy ők abnormálisak? És akkor nem ott vagyunk megint, hogy önnön értékünket valakihez viszonyítva határozzuk meg? És ha igen, akkor lényegében miben különbözünk a nem gondolkodóktól?

            • Szerintem pont arról szólt ez a mai beszélgetés, hogy milyen tágak valójában a normalitás határai. Az arany, a kert, a fénykép,a kocsi stb. önmagában nem jelentenek semmit, de az fontos, hogy milyen céllal és attitűddel tálaljuk másoknak a javainkat. És az LENNE a normális, ha mindenki magához viszonyítva találná meg a normalitását. A gond szerintem az, ha egyfajta üdvözítő utat akarnak rád erőszakolni merev keretek között fennhéjázva, gőgösen kinevetve, álszenten pfujolva. Persze, mindenki hozott anyagból dolgozik, a minták megvannak, de hol van előírva, hogy nem lehet átlépni rajtuk?

            • A normális igazából onnan jön, hogy a normának megfelelőt fogadjuk el. A nem gondolkodók szerintem elsősorban abban térnek el a gondolkodóktól, hogy a normát szűkre veszik. Nagyon kis eltérést fogadnak el csak. A gondolkodók meg rácsodálkoznak a másra, és önmagában a másság nem zavarja őket. A normaképzés és annak szentté tétele az, ami a határ nekem.

    • Értem én is, amit mondasz. Én, különben nem mint Különleges Egyén írtam leszólóan a hozzászólásom a Nemkülönlegesekről. Sok szempontból én is normális vagyok, nem tudtam, nem is akartam levetkőzni ezt a fajta normálisságomat. Teljesen normális a családom, ultranormális az anyám, akit imádok, mégis óriási munkámba telt, telik, hogy merjek más lenni, ne szégyenkezzek, ne magyarázkodjak, mert mondjuk a gyerekem nem jó tanuló, vagy mert egy csomó dolgot nem tartok lényegesnek, ami “normális”.
      Engem inkább az zavar, amit én “Pöffeszkedő családosok” szindrómának hívok Bridget Jones után…:-) Amikor valaki a morál, erkölcs, vallás, stb. stb. égisze alatt szerényen, jóindulatúan és elnézően, másoknak csakis jót akarva, a párjával szemérmesen összemosolyogva van jelen a világban. Aztán meg közben a nő depressziós, a férfi félredug, a gyerek pánikbeteg. Vagy ne is ilyen tragikusan: csak lájtosan antiszemiták, titokban csodálják a gárdistákat, mert az olyan férfias…stb. Ezek különben élő példák a környezetemből.

    • Úgy érzem, amik itt előjöttek, azok mind kellékek. Tehát számomra a bejegyzés értelmezés tartománya az, hogy van az élet és vannak a kellékei. A közhiedelem pedig általában az, hogy a kellékeknek, bizonyos kellékeknek meg kell lenni. Mert akkor bizonyára minden rendben van. Van olyan is, hogy ha beledöglesz is, meg kell lenni, mindenáron. Ha pedig neked nincs, mert nem tudod/nem szeretnéd/nem akarod, akkor te szegény/ójjaj/egek/be kár érte/tiszta szégyen/milyen már etc. Na, én itt érzem inkább az alá-, föléhelyezést.
      A gondolkodó-nem gondolkodó (tudom, lentebb írták) tengelyről meg nekem az jut eszembe, hogy egy a kötelező kellékekkel (nem csak úgy mint tárgyak, hanem viszonyulások is) puhára bélelt életből jellemzően nehezebb kinézni, meglátni, meg aztán tulajdonképpen minek is, és akkor a tolerancia, az elfogadás még csak ezek után jön.
      A kellékek meg ezért is lehetnek gyanúsak, mert mint tudjuk pld. nem csupán a tűzvörös csokor, de anya arca is lángol.

  25. ma azon rohogtunk egy del afrikai anyukaval az iskola udvaron, hogy hiaba van negyed 4 amikor hivatalosan be lehetne menni a gyerekekert, egy angol anyuka elobb vagja le a kezet minthogy kinyissa az ajtot azelott hogy a kapunyitasra felhatalmazott tanarno odaerne. A del afrikai meg en is nyitottuk mar ki, de meg senki mast nem lattam erre vetemedni szeptember ota. Ja es az esoben allnak a gyerekukre varo szulok bekesen, mikozben egy fedett jatszoresz van elottunk csakhogy: az az elobb emlitett kapu masik oldalan van. Tehat mindenki all az esoben. ja es a legjobb, hogy amikor veletlenul nem volt nalam esofolia a babakocsira, sem esernyo, es a kocsimnal meg nem esett, de mire az iskolahoz ertem mar igen, en meg be mertem allni a fedett reszre, odajott a tanarno es ki akart kuldeni az esore. Es miert nem valasztottam a minden logikus szempont alapjan esszeru valasztas ovodat a lanyomnak? mert 2 oran keresztul nyitva van a kert ajto fuggetlenul a kinti idojarastol vagy homerseklettol, tehat az egesz ovodaban a kinti homerseklet van, viszont a gyerekeken nincs kabat, sem meleg ruha. es ez csak nekem furcsa. ja es hogy a gyerekek telen az udvaron, akar esoben is rovid nadragban es poloban tornaznak azon minden alkalommal megrokonyodom. kinek mi a normalis ugye.

    • meg az uniformis, a szoknyácska a lányoknak télen is, esőben is, a magassarkú szandi
      Volt egy kislány, aki nem tudott mezítláb járni a földön, mert olyan fájdalommal járt neki. Az oka, hogy ovis kora óta magassarkú, vagy magassarkú, telitalpú cipőt hordott az egyenruhához é megrövidültek az inai a vádlijában. És ez nem egy kivételes eset. Meg a melltartó a töklapos kislányoknak. Meg a pink mánia a kislányoknál is Angliából jön.

      • na ez rank nem igaz, mert nincs sarka az iskolai cipojenek es amiket latok az altalaban a lapos verzio es hordhat nadragot, sot az elso 3 evben akar melegito gatyaban is mehet iskolaba.

    • Van egy ismerősöm, Readingben nőtt fel, gyerekkorában mentek ki a szülei. Ő volt az, aki minden őszi házibuliban mezítláb pipázott a gangon, soha nem hordott széldzsekinél vastagabb kabátot, akármilyen időjárásban képes volt utcazenélni. Néha megkérdeztem, “Te sose fázol?” mindig az volt a válasz, hogy “Ja, nem, tudod, én Angliában nőttem fel.”

    • én még tökéletesen antiszoc is vagyok, és nem érdekel:-) Bevallom, az utcán nem ismerném meg arcról a legtöbb szomszédomat, kollégámat, sőt a vidéki rokonaimat sem. Nem tudom normálisnak tartanak-e, vagy sem, mert teljesen hidegen hagy. Kizárólag a hozzám közelállók érdekelnek, de a véleményük már annyira nem, mint a sorsuk, ahol közösek a szálak. Kizárólag a magam által választott közeghez van közöm. A többi ember van. Gyermek korom óta erős az elkülönülésem, és egyre erősödik, de szorongások, fájdalmak nélkül. Gyerekként még tudtam ettől rosszul érezni magam, ma már nem. Többek között ezért nem szültem. Akkor valamilyen mérétkben részt kéne vennem olyan dolgokban, amikhez semmi közöm. Fájna, és túl hosszú időre kényszerítene bele olyan dolgokba, amit képtelen vagyok elviselni. A saját közegemben viszont hihetetlenül kifejlődött a szociális érézkenységem. Ez legalább most felért egy bemutatkozással, sziasztok!

        • Nem tudom, talán jobban szeretem magam bárki másnál. 
          Ahogy itt olvasgatok már egy ideje, látom, hogy mintha valami más világom lenne, mint a legtöbb embernek. Ettől nem érzem azt, hogy szeretném ha olyan lennék, ha megfelelnék nekik, ha szeretnének. Ebből adódhat az is, hogy nem érdekelnek. Biztos jó pár pszicho doki hümmögne most. De mivel nincs bennem szorongás, és jól érzem magam a bőrömben, gondolom sokat nem tudnának velem mit kezdeni. Egész fiatalon kialakult a kis világom, amihez megtaláltam a hasonló gondolkodású társaimat, és ott nekem jó. A családomban is jó.
          De ez nem recept, nem biztos, hogy neked is jó lenne antiszocnak lenni. A legtöbbünknek ha mondják, akkor sértőnek, fájdalmasnak érzi. Én tényként kezelem, semmi ellenszenvet nem vált ki belőlem, ha felismerik pl. a munkahelyemen. Oda dolgozni járok, nem kedveskedni, szeretni. Pénzért, és mert a munkámat szeretem. Az, hogy közben kedvelnek-e, szimpatikus vagyok-e, stb… teljesen hidegen hagy. Nem járok csapatépítőkre, esküvőre (még rokonokhoz sem), mert ezeket hazug színházaknak látom. Kedvesen, nem bunkó módon meg szoktam kérni az illetékeseket, hogy ne számoljanak a jelenlétemmel, mert nem leszek ott. Innentől pl. a sértődéssel már nem kezdek semmit. Ő dolga, ha megsértődik. Képes vagyok a viszonyaimat magamban rendezni, és szorongás nélkül leválni innen-onnan, ha az élet azt hozza. Valahogy így tudnám szemléltetni a bennem lévő érzéseket. Ahová szívvel-lélekkel tartozom, azokért teszek, segítek, nagyon tudom őket a hülyeségeikkel, a hibáikkal együtt szeretni. Rengeteget nevetek, de az egész világgal nincs dolgom, mert ebbe bele lehet őrülni. Gondolom ez hárítás. De miért ne zárnám ki az életemből azt, ami nekem nem kell? Ez pedig önzés. Lehet.
          Ide is azért nem szoktam írni, mert nem ide valónak érzem magam. Éva is, más is így gondolta, és igazuk van. Alig-alig kapcsolódunk, soha valódi megértés nem lesz köztünk. Ez számomra nem volt sértő, ezek tények, ezért jellemzően csak olvasgatok, és jól érzem magam úgy, hogy nem zavarkodok.

          • Húúúú….. engem nagyon felkavart, amit írtál magadról, és nem tudom magamban tartani, mert amolyan tükörélmény volt… ami mellbebökött, az a szorongás hiányának hangsúlyozása, és azért bökött, mert akár hasonlítanék is Rád, de nekem ez harccal, szorongással, kétkedéssel jár, és egy-egy ego-konfliktus végén többször dőlök arra, hogy inkább elmegyek arra a nyavalyás esküvőre, mert fontos az illető, és bevállalhatok ennyi kényelmetlenséget, és persze a végén nem is érzem magam rosszul, na persze, ha nem elvi kérdést csinálok belőle… Mert tökmindegy, mit gondolok az esküvőről, az a fontos, mit gondolok az emberről.. És ha valaki, hát én igazán nem vagyok egy rokonkapcsolat-ápolgatós valaki, de ha nagy nehezen kelletlen ráveszem magam, hogy elmenjek egy családi eseményre, még élvezni is szoktam, és jó megdumálni a gyökereket. Ehhez mondjuk kellett az olasz nagycsalád kavalkádos mindennapos élménye, és ambivalens módon az olasz közösség kirekesztésének dermesztő megélése. Ott voltam a legmagányosabb, és ott csapott meg a nagycsalád szele..
            Az idevalóság nekem is okoz problémát, de – ha külső körben is -, a sokszínűségben vegyülök mert szeretek itt. 🙂

  26. Ezer éves film, Ifjú Frankenstein…volt egy jelent, amikor agyat kért. Kapott is, de valami gáz volt vele. Kérdezte, normálisét hoztad? Válasz: Igen, A B Normálisét.
    (És csak halkan reménykedem benne, hogy tényleg ez a film volt az, és még senki sem írta le előttem. Bukta, de ismét nem volt erőm elolvasni az összes kommentet.)

  27. Folyamatosan filmet láttam, amíg olvastam, qrva jó vágásokkal, snitt-mondatokkal, elképesztően összeállt a végére, mámoros hehe-vigyorgás és pamacsos gondolatok.. aztán a kommentáradatban elmerülve egy-két dolog feltisztult: néha nagyon-nagyon vágytam a nemdeviáns/normális létre (“rendes” család, “rendes” munka, “rendes” ruha), de teljes kudarc volt minden próbálkozásom, az érvényben lévő “rendes” lét viszonylatában teljesen el vagyok baszarintva.. de ez az írás nem teljesen erről a normálisságról ironizált, mert nem felszíni, vagy álszent beilleszkedést kergettem meg párszor.. maga a valóságnak hitt, irigyelt (na persze) illúzió vonzott, a nemhadakozás, valamiféle pihenés az állandó kontrában.
    A másik, hogy mostanában hajlamos vagyok nem gondolkozni, és az ilyen írások, meg a reagálások úgy bökdösnek fel a karosszékből, mintha rózsabokorba estem volna..
    Nasszóval, hangsúlyozottan nagyon élveztem. 🙂

  28. Ja, a normálisnak van egy egész más jelentése is, orvosilag pláne. Normális nem az, ami az átlagtól nem tér el, hanem a hibátlan gyakorlatilag. A teljesen ép. GBShawnak volt a szemével kapcsolatban erről egy jó írása.
    Szóval a normális emberek, a norma emberei mármint, azt képzelik, hogy a normájuk maga a tökéletesség.

      • Pszichiátriai értelemben igen, de ebben az a nagy változás, hogy a pszichiátria (nem elsősorban Magyarországon sajnos) kezdi ezt belátni, hogy a normalitás az társadalmi kérdés IS. A testi kérdésekben könnyebb a helyzet, ott jobban sejthető, hogy mi a normális működése mondjuk egy szervnek.

        • Egyre kevésbé könnyebb: Milyen, a biológiai nemet meghatározó kromoszómakombinációk “normálisak” és milyenek nem? Hol a határ a természetes és a mesterséges dopping között? Milyen érzékszervi működés tekinthető normálisnak és milyen szuperképességek válhatnak elfogadottá? A testi fogyatékosság orvosbiológiai vagy biotechnológiai korrekciójakor milyen “normalitás” ponton álljunk meg (vö. exocsontváz kialakítása)?

          Ezek mind olyan kérdések, amelyek csak azért nem merülnek fel a világnak ezen a tájékán, mert a közbeszéd és ikonográfia megrekedt a Jobbik meg a klerikálnacionalista kultúrkör szintjén.

          • A kérdések jó részénél nem az a kérdés, hogy normális-e, hanem hogy korrigálandó-e. Az én szemem biztos, hogy nem normális, ezért kell olvasószemüveg. De műtét nem kell. Az érzékelés: nem az a kérdés, hogy a szuperképesség normális-e, hanem hogy létezik-e. igazolható-e tudományosan. És ha igen akkor HOGYAN működik. A dopping esetében sem normálisról van szó, orvosi értelemben.

            • Tömören fogalmaztam, sokkal hosszabban is lehetne. Mindegyik esetben az veti fel a korrigálás igényét, hogy létezik egy képzet a normálisról. Rövidlátónak szemüveg kell, de egyre elfogadottabb a lézeres műtét is. És mivel megvan a lehetőség a szuperkorrekcióra is, miért ne csináltasson magának sasszemet az, aki immáron nem betegként, hanem szolgáltatás-vásárlóként lép fel. Az exocsontváz is lehetőséget ad a szuperképességre: nem mindegy, hogy szklerózisos betegek számára vagy katonák számára fejlesztik (az Avatar vagy az Elysium szerkezetei már évek óta léteznek a valóságban és használják is őket). A vérdopping esetében pedig aki a genetikai lottón nyer, annak nincs szüksége korrekcióra, természetes úton jobb az oxigénfelvétele – itt is képlékennyé válik, hogy mi a normális.

              • Na szóval: orvosilag van egy elég pontos definíciója (sokszor) a normálisnak. Ilyen a szem. Jól definiálható, milyen a normális (értsd: teljesen egészséges) emberi szem. Sasszemet nem lehet csinálni, ahhoz az agyat is át kellene kissé konfigurálni. A vérdopping meg a genetikai lottó nagyon más. Mondjuk tény, hogy sok esetben a normális legalábbis tartományt jelent. Én azon csodálkoztam pl. hogy az eritrocita számnak is van felső korlátja (mondjuk egy átlag kecsua vagy tibeti vére biztos, hogy meghaladja a nálunk normálisnak tartott értéket). Vérdopping helyett ráadásul fel lehet menni mondjuk 2-3000 méter magasságba felkészülni.
                A hozzászólásod lényegi részével meg tökéletesen egyetértek.

            • De persze a hozzászólásom inkább arról szólt, hogy mennyire provinciális világban élünk, ahol még mindig azon kell sajnálkoznunk, milyen ócskán ódivatú társadalomképet sugároz a Jobbik plakátja és a számtalan hasonló együgyű képi megjelenítés.

              • Amennyire én gyorsolvastam, a sasszem program szép nevet kapott, de továbbra is csak a normális, hibátlan állapot eléréséről szól, semmi szuperképesség.

      • ami nem változik, az az, hogy a “nem normális” embereket a pszichiáterek is szubhumán lényekként kezelik. van több ismerősöm is, akik megjárták a pszichiátriát, ahol beszámíthatatlan bolondokként bántak velük, és ahol tudták, megalázták őket. velem meg egy felnőtt aspergeresek segítésére szakosodott pszichológus beszélt egyszer úgy, mintha három és fél éves lennék, többet nem is mentem.

        Aspergeres jogvédő körökben a “normális” helyett a “neurotipikus” kifejezést szoktuk használni, mert azt nem közvetíti azt az üzenetet, hogy aki “nem normális”, az egyszersmind kiirtani való alsóbbrendű szar.

        • Ó jaj, pszichiáter ismerőseim szerencsére nem a társadalom normalitás-képe szerint próbálják kezelni a hozzájuk forduló klienseket, hanem a kliensek saját elképzeléseihez igazodva próbálják “korrigálni” a problémákat. Az esetek többségében az önkép korrekciójáról van szó, végül is – noha ez az önkép is sajnálatos módon tükrözheti a társadalom normalitás-képét…

          Az zavar viszont, hogy még a leginkább empatikus pszichiáter is betegnek nevezi a kliensét.

          A “neurotipikus” kifejezés tetszik. Így a statisztikai szórásban többségben vannak az atipikus jellegzetességeket mutatók.

          • nekem nem azért volt évekig olyan generalizált szorongásom, ami simán megütötte a klinikailag szignifikáns szintet, mert aspergeres vagyok.

            nem azért táncoltam évekig a depresszió peremén, időnként át-átcsusszanva a másik oldalra.

            hanem azért, mert internalizáltam a társadalom normalitásképét.

            és mert a szüleimtől is azt hallom nulla éves korom óta, hogy változz meg, figyelj oda jobban, dolgozzál magadon. meg hogy te tehetsz róla, hogy nem tudsz beilleszkedni, mert nem alkalmazkodsz, és csak akarnod kellene.

            mondták azt is, hogy “fogadd el magad”, csak azt nem vették észre, hogy az egyik szavukkal a másikat csapják agyon.

            “még a leginkább empatikus pszichiáter is betegnek nevezi a kliensét”

            meg hogy az egész rendszert áthatja az alá-fölé rendeltségi viszony, amiben mindig az orvosnak van igaza, a betegnek meg hallgass a neve. sokan ezért is nem fordulnak egyébként szakemberhez.

  29. Bár a megismerkedésünk körülményei egyáltalán nem erre utaltak, most, két és fél év után mégis úgy tűnik, hogy az ember javithatatlanul kispolgár, Normálisost akar játszani egész életemben.
    Máris vannak csontvázak, amiket többnyire ciklus környékén elegánsan a földre lökök, hogy annál állatabb módon, páros lábbal tiporhassam össze.
    Különben van kislapátra illeszthető egyenszínű kefe, amivel, újra elegánsan összeseprem a szilánkokat.
    Szeretem az üres szekrényeket, van levegő bennük.

  30. Normálisék gyerekének nem lehet Asperger-szindrómája. A gyerek semmi másról nem beszél, csak a lámpákról, ha ideges, fel-alá járkál a házban, és egy szót se lehet kihúzni belőle. Az iskolában egy barátja sincs, ellenben az összes többi gyerek őt püföli. De pszichológushoz nem visszük, az én gyerekem nem bolond.

    Normálisék rendszerint akkor sem fogadják el, hogy a felnőtt gyerekük Asperger-szindrómás, ha a gyerek diagnosztizáltatja magát, és az orruk alá dugja a pecsétes papírt. Furcsaságait továbbra is lustaságnak, önzésnek, arroganciának és hasonlóknak tudják be, a férjét pedig, akin jobban észreveszik az Asperger-szindróma jeleit, úgy kezelik, mint egy ufót.

    Normálisék gyerekének apja főleg nem Asperger-szindrómás. Igaz, hogy a fickó mérnök, rend- és tisztaságmániás, és az Esőembert megszégyenítő rutinok és rituálék szerint éli az életét (amit rákényszerít az egész családra), és ha vendégek jönnek, elbújik a dolgozószobába, de kizárt, hogy bármi baja is lenne.
    Ha Normálisék gyerekének az anyja nem-aspergeres, akkor főleg nem viszik a gyereket szakemberhez. Egyrészt nincs a gyereknek semmi baja, mert én is ilyen voltam gyerekként, nincs ezzel semmi gond. Másrészt, én is megtanultam valahogy viselkedni, majd a gyereket is megtanítom.

    Ifjabb Normális igyekszik minél kevesebbet mutatkozni Asperger-szindrómával diagnosztizált nővérével. Mert a nővére furán viselkedik, ami ciki és égő. Egyébként ifjabb Normálisnak száz darabos villanykörte-gyűjteménye van, és a Műegyetemre jár. Arckifejezései nincsenek, a hanghordozása pedig olyan, mint egy roboté. Természetesen ő sem aspergeres, és nem is fura. Miről beszélsz?

    Nem is vagy te aspergeres, édes fiam, csak lusta / zárkózott / különc. Régen én is olyan voltam, mint te, de _megtanultam_bánni_az_emberekkel_. Elég okos vagy, te is meg tudod tanulni, csak oda kell rá figyelni. Ja, hogy mégsem? Biztos nem is akarod eléggé.

    • Azt hiszem, a Ben című Michael Jackson szám egy Aspergeresről és a vele kötött barátságról szól.
      Ben, the two of us need look no more
      We both found what we were looking for
      With a friend to call my own
      I’ll never be alone
      And you my friend will see
      You’ve got a friend in me
      (You’ve got a friend in me)

      Ben, you’re always running here and there
      (Here and there)
      You feel you’re not wanted anywhere
      (Anywhere)
      If you ever look behind
      And don’t like what you find
      There’s something you should know
      You’ve got a place to go
      (You’ve got a place to go)

      I used to say “I” and “me”
      Now it’s “us”, now it’s “we”
      I used to say “I” and “me”
      Now it’s “us”, now it’s “we”

      Ben, most people would turn you away
      I don’t listen to a word they say
      They don’t see you as I do
      I wish they would try to
      I’m sure they’d think again
      If they had a friend like Ben
      (A friend)
      Like Ben
      (Like Ben)
      Like Ben

  31. Ez a “normálisék” picsogás elférne egy modoros blogban is 🙂
    Fikáz mindent, és büszkén hangoztatja, hogy ő bizony “nem normális”…

  32. Normálisék világát (is) szépen bemutatja J. K. Rowling az Átmeneti üresedésben (ajánlottam a könyves topikban, de nem haraptatok rá, úgyhogy marketingelem itt is egy kicsit).

    • J. K. Rowlingtól az Átmeneti üresedést, tavaly kaptam meg szülinapomra (jesszus, már több mint egy éve) az egyik gyerekemtől, és még mindig nem kezdtem bele. De most, hogy említetted eszembe jutott a lemaradásom 🙂

      • Nemrég olvastam, nekem nagyon tetszett. Szinte semmilyen szempontból nem hasonlít a Harry Potterre, talán csak a humorában lehet néha felfedezni azt a tipikus rowlingos ízt.
        Leginkább társadalomkritika, sok olyan témát érint, mit már a blogon is feszegettünk. A legérdekesebb benne, hogy egyszerre éreztem görbe tükörnek, túlzásnak, és abszolút pontos, realista regénynek is.

    • Nikola Tesla konkrét esetében nemcsak az intelligenciáé, hanem az Asperger-szindrómásoké is.

      Az viszont nem igazán lájk, hogy az “antiszociális” szót használják az “aszociális” helyett. Az aszociális az a mogorva tudós, aki utál bájcsevegni, az antiszociális meg Hannibal Lecter. Többek között az ilyen elírások járulnak hozzá ama téves sztereotípiának a megerősítéséhez, hogy az autizmus-spektrumon lévők egytől egyig érzelemmentes baltás gyilkosok, akik szabadidejükben iskolásokat lőnek halomra.

      • Mindkét megállapításoddal egyetértek, bár azt gondolom, hogy a szót maga Tesla használta, és akkor még talán pszichológus berkekben sem volt teljesen nyilvánvaló a két kifejezés közötti különbség, Teslától meg pláne nem kell(ett) elvárni, hogy tisztában legyen vele.

        • az nem volt világos, hogy ezt tényleg Tesla mondta, de így már más.

          habár az Asperger-szindrómának is autisztikus pszichopátia volt az eredeti neve, és ez nem segíti a káros sztereotípiák eloszlatását. a minap kommentelte be hozzám egy nagyokos, hogy nem is igaz, hogy az aspergeresek és a szociopaták nem hasonlóak, mert lám-lám, Hans Asperger is… brrrr

  33. Ez csak egy torz és leegyszerűsített kép a fejben a “normálisokról”. Valójában nem léteznek, bármennyire is könnyű lenne így gondolni, na meg azt, hogy mi de-jó-hogy-különbözünk-tőlük.

    • Az feltűnt, hogy a deklaráció, hogy mivel én a normálisakról írtam, TEHÁT ÉN vagy akinek ez az írás tetszik,nem vagyok normális, csak a te fejedben létezik? Ezt képzeled hozzá, mert leszólhatnékod van.

      • Úgy látom fogalmad nincs, hogy mi van az én fejemben. Ez persze valószínűleg fordítva is így van. Egyáltalán nem gondoltam, hogy Te, vagy akinek ez az írás tetszik, “nem normális”. Én azt gondolom, hogy könnyebb kategóriákban gondolkodni, mint azt elfogadni, sőt, észrevenni, hogy tulajdonképpen mindannyian egyek vagyunk. MINDENKINEK vannak pl. szorongásai, csak az ember mindenkinek más-más arcát mutatja, annak függvényében, hogy mit tanult meg, ki hogy fogadja őt el. Ha valaki olyat mutat felém, ami szerintem nem valós vagy igazi, lehet hogy a köztünk lévő KAPCSOLATTAL van a gond, az őszinteség és az intimitás hiányával, nem pedig VELE.

          • Én nem gondolom, hogy vannak a Normálisék, és a többiek: a nemnormálisék, akik mi vagyunk, és dejó, hogy mi nem vagyunk olyan hű de normálisak. Persze, én is ismerek a szövegben definiált “Normálisékat”. Ráadásul családon belül. De látom azt is, hogy mi van mögötte. Hogy látszólag minden rendben, jó környéken lakás, szép autó, két “szuperokos” gyerek, jó állás. Közös családi ünneplések, nagyszülőknek naptár a gyerekekről… Mégis az ajtók mögött küzdenek egymással, a világgal, szoronganak ők, szoronganak a gyerekek, stb. Tehát ők is csak egy család, akik próbálnak élni valahogy. Látszólag, mások szemében “Normálisék”, de valójában mégsem. Az, hogy mit gondolunk egymásról, szerintem annak is a függvénye, hogy mennyire ismerjük egymást. Ha őszintén tudunk beszélni a problémáinkról egymással, akkor kiderülhet a másikról, hogy nem is tagja a “Normálisék” úgynevezett táborának. Az meg szerintem, hogy valakit zavarnak “Normálisék”, az róla is szól. Hogy azt érzi, neki is olyan tökéletesnek kellene lennie, mint amit a másik mutat. Én pl. jóban vagyok a helyzetemmel, az életemmel, ezért függetlenítem magam attól, amit más próbál nekem prezentálni a tökéletes(nek tűnő) életéből. Mert tudom, sejtem, hogy valójában ő is egy esendő ember, olyan, mint én vagy te.

    • Te, mondd csak, mondjuk Karinthy írásaihoz is így állsz hozzá? Most ne gyere, hogy Karinthy mennyivel magasabb színvonal, mert egyrészt ezen lehetne akár vitázni is, de minek, másrészt abszolút nem releváns. Nem, ez nem egy létező csoport pontos, tudományos leírása, nem szociológiai mű. Köszönjük, hogy tudomásunkra hoztad!

        • Nem tudom, hányan vagytok kívülállók, a blogot nem ismerők, de szívesen. Meg is értetted, amit írtam? Nem hiszem, mert írtál egy másik hosszút a kategóriákról, meg a mindenkiben meglevő szorongásokról, amit meg mi köszönünk, semmi újat nem mondtál.

          • Nézd, leírtam a véleményem az írásról. Azért éreztem, hogy hozzá kell szólnom, mert zavar ez a fajta látásmód. A szememben ez leegyszerűsítő, kategorizáló, egyoldalú és megkülönböztető. Hidd el, nagyon pontosan értem, ismerem, miről írt a blogszerző, viszont a másik oldalt is ismerem. Dehát kit ez zavar, kit az.

            • Amikor itt úgy tűnik, hogy senki sem igazán érti a dolgokat, csak te, akkor azért gyanakodj, kérlek. Gyanakodás közben érdemes még néhány bejegyzést elolvasni.

            • Én nem gondolom úgy, hogy itt senki sem érti a dolgokat. De talán nem lesznek álmatlan éjszakáid attól, hogy leírtam ami eszembe jutott a bejegyzésről, kedves Riversong.

            • Nekem meg az a gyanúm a hozzászólásodból, hogy fogalmad nincs, miről szól a bejegyzés. Pont a kategorizáló, normatív gondolkodású nagyszámú, mondhatni (tapasztalatom szerint) többségben levő emberről. Akik ugyan nem értik, mi van körülöttük, mihez szólnak hozzá, de a véleményük nagyon erős, és megmásíthatatlan.

  34. Sziasztok! Csak most regisztráltam, egy ideje olvasgatok itt.
    Eszembe jutott a gyermekkorom. Nekem mindent a saját bőrömön, a saját káromon kellett megtapasztalnom és kikövetkeztetnem. Nem volt egyszerű, de nem okolok érte senkit. Anyámnak sem volt egyszerű. Én gyermekként mindig, annyira szerettem volna normálisékhoz tartozni. Mert az ő apju nem hal meg még gyerekkorukban, karácsonykor, ők nem járnak folyton orvoshoz, ők ügyesen kézilabdáznak és a táborban van hálózsákjuk, nem csak egy vacak plédjük. Náluk olyan egyértelműnek tűnt, ami nálunk olyan bonyolult. Milyen jó, hogy az ember felnő, de van valami belül, ami gyerek marad. Talán a félelem a szégyentől, a megfelelési kényszer a nemtudomkiknek. Hogy legyen rántott hús a hűtőben, meg kenyér a kenyértartóban. Pedig tudom, hogy nem ez számít. Hogy így jó, ahogy van. Majdnem jó.
    De belémragadt ez az ostoba én-ők érzés. Szülői értekezleten ülök, és látom normálisnét, aki mindent úgy csinált és akkor, amior kellett. Fürdik a társadalmi elismerésben, mint veréb a porban. Szinte látom, ahogy csapkod a kis szárnyaival. És viccel, hogy igen, szerepeljünk a farsangkor, mi, szülők is, de “annyi pia nincs”, fűzi hozzá valaki, és ő nevet, hogy majd hoz egy üveg Baileyst a próbára. Hoz a fenét. Csak viccel. Mindenki tudja, hogy soha nem inna egy kortyot sem. Nehogy elszaladjanak a lovacskák.

  35. Jesszus, ez fájt…
    Merthogy ilyenkor ölt testet a fejemben annak a forrása, ami valahol bűzlik, ott, ahol nem mosolyognak csöndesen, csak hahotáznak; ahol nincs ám ítélkezés, mert mi különbek vagyunk; csak lenéző félresajnálás, és nincs boldogtalanság, csak jódolgában nem tudja, mit csinálás. Van viszont plazmatévé és import bor a TESCOból, mert az színvonalas, az ám!

  36. Normálisék nagyon szarul vannak-valójában, söt…de mi sajna nem tudjuk jó alaposan összekenni öket az arcukon lekvárral,megitetni kávéval, borral, összepiszkolni a ruhájukat.Így mi csak megjegyeztük hogy azért ök mégis ök(hosszú ö-meghalt).Léteznek, nagyon sokat röhögtem az íráson, valamint napokban még eszembe jutott a FAGYASZTOTT HÚS, amit szintén nem esznek.Bakker, nem térek magamhoz.Iszom is egy kávét.

  37. Visszajelzés: és nem is mondhatod | csak az olvassa — én szóltam

  38. Visszajelzés: ők is léteznek | csak az olvassa — én szóltam

  39. Visszajelzés: Napos oldal | Virezma

  40. Bennem most felmerült sürgetõleg egy kérdés (ezen csak most gondolkodtam el, holott a bejegyzést eredetileg a közzététele napján olvastam): vajon milyen “normálisék” halála, haldoklása? Vagy õk egész életükben megússzák a szenvedést, a nagy kérdéseket és egyéni megküzdést és végül a katarzist is? Szerintetek? Vagy egyszer normáliséknál is szükségszerūen jön a pont, amikor kilökõdnek (mondjuk egy nehéz élethelyzet okán) a nem normálisba? (Én ezen csak úgy elgondolkodtam, és nem kívánok rosszat nekik. Ja és tudom, hogy én nem vagyok noooormáális…)

    • Normálisék MINDIG azt hiszik, hogy igazuk van, csak nekik. És ha mégsem, akkor érvénybe lép az első szabály.
      Bárcsak többen lennének azok, akik képesek több színt és árnyalatot látni kettőnél. És képesek lennének elfogadni, hogy a más nem (okvetlenül) rosszabb, hanem más.

  41. A mai világban normálisék kevésbé abnormálisék és abnormálisék sem teljesen normálisék !
    Mondhatnám , hogy ebben és abban is van igazság , de az az igazság , hogy a normálisék dolgainak egyik része valóban normális , miközben a másik része rettenetes .
    Sajnos oly mértékben korlátozottak az emberek nagyobb része számára az életlehetőségek , hogy a ” senki sem tökéletes ” igazsága nyomasztóbban telepszik ránk , mint valaha !

    • Nem a tökéletességről van szó, és nem is a száz százalékosan undorító személyiségről. Hanem a képmutatásról, a részvétről, arról, hogy valaki ember-e vagy fröccsöntött műanyagból készült.

  42. Visszajelzés: portrék 7.: a távirati iroda | csak az olvassa — én szóltam

  43. “Mr. and Mrs. Dursley, of number four Privet Drive, were proud to say that they were perfectly normal, thank you very much.” — J.K. Rowling

  44. Visszajelzés: mi történt a blogon | csak az olvassa — én szóltam

    • Te sunyi dög. Féltetek, mi?

      De hát én nem akartam indulni, és nem is tudtam, hogy neveztek, hiába variáltok. Olvasd el a tavalyi írást:
      https://csakazolvassa.hu/2013/09/13/dijatadon-jartunk/

      Ha én úgy voltam hatodik napokig, hogy nem is tudtam, hogy versenyzek (nem neveztem, nem is tudtam, hogy zajlik a Goldenblog), aztán meg meg is kértem mindenkit, hogy NE szavazzon rám, még bőven az aljaskodása előtt, akkor a naponta kétszer szavazatokért kuncsorgó, mémeket szerkesztgető rivális joggal érezte magát veszélyben.

      Ő nem látja az én számaimat, de én látom az övéit.

      Az ő legaljasabb nőgyűlölő írására, amelyet az index (szégyenteljes módon)a címlapon hozott, egy hónapos távlatban kb. nyolcadannyian kattintottak, mint ahányan nekem egy átlagos bejegyzésemre szoktak két nap alatt. Úgyhogy megértem az aggodalmat.

  45. Visszajelzés: 2014-ben… | csak az olvassa — én szóltam

  46. Sose voltam normális, megmondták már középiskolában, ki is akartak rúgni.
    Sajnos, soha nem is leszek, születési hiba.
    Viszont normáliséknál tényleg ne nyisd ki a szekrényajtót, vagy, ha kinyílik magától, és rád ömlik a tartalma, gyorsan felejtsd el, amit láttál!

  47. Visszajelzés: én nem akartam úgy végezni | csak az olvassa — én szóltam

  48. Visszajelzés: a normalitás köre | csak az olvassa — én szóltam

  49. Visszajelzés: ketogén életmód: tévhitek | csak az olvassa — én szóltam

  50. Visszajelzés: a blogger válaszol | csak az olvassa — én szóltam

  51. Visszajelzés: bemutatkozom | csak az olvassa — én szóltam

  52. Visszajelzés: a majdnem, az majdnem semmi 3. | csak az olvassa — én szóltam

  53. Visszajelzés: még gyorsan kattintsatok néhányat, mert akkor megelőzzük 2014-et | csak az olvassa — én szóltam

  54. Visszajelzés: híresember | csak az olvassa — én szóltam

  55. Visszajelzés: fogyókúrázik a kamasz gyerekem | csak az olvassa — én szóltam

  56. Visszajelzés: ha több pénzünk lenne | csak az olvassa — én szóltam

  57. Visszajelzés: a klasszikusok | csak az olvassa — én szóltam

  58. Visszajelzés: kínos történeteink | csak az olvassa — én szóltam

  59. Normáliséknál egy autóbaleset formájában kinyílt a szekrényajtó… Normális úr repült a törött csontjaival a családi fészekből, Normálisné kirittyentette magát és éli világát, zaklatja a szeretőt, aki szintén majdnem kitörte a nyakát…általános szívás…

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s