“mindenki szembemegy az autópályán”

Ennek a netes-kollokviális, kissé cikissé koptatott, vicc-eredetű idiómának van egy változata is, a “persze, mindenki hülye, csak te vagy a helikopter”.

És én most mindkét formát megkaptam a Dühösektől.

Nem egészen értem, hogy mitől ennyire dühösek az én életemben és az én dolgaim között. Hogy lett ez?

Mindenesetre ezúton is köszönöm. A figyelmet, főleg. A jelentéktelenség, az a legrosszabb, ha az ember önmegmutatós blogger, alkotó ember.

Vagy amúgy is. A futószalag mellett is szar a jelentéktelenség.

Know-how, invenció, agyasság, szakmai tudás. Velem te itt a drága időnkben olyanokat csinálj, amihez ez kell. Vagy az itteni gép, súly, felszerelés, mondom Ednek is. A sorozatgyártást, automatizmust, monoton teljesítést, például a kézisúlyzós vállhátsófej-edzést megcsinálom magam is.

Naponta ragasztok két új csapágygolyót a súlyzómra.

És, van még csapágygolyó?

Van. A pillanatragasztó fogyott el…

Egyben megragadom az alkalmat, hogy az immáron hetedik ízben megrendezésre kerülő jaj, szóval hogy mindenkinek, akinek ezt a fenti mondatot mondják, amikor épp saját a véleménye, és vállalja önmagát, legyenek érvei.

Hogy ez a mondat miért hüledezős hülyeség.

Ami benned van, veled történt, ami a te életed, valóságod, azt te tudod a legjobban. Akkor is, ha, amikor úgy döntesz, nem hallgatsz róla tovább, helikopternek tűnsz. Te lehetsz egyedül biztos az ítéleteidben, érzéseidben, mindenki más csak találgat és a saját érdekét tolja, ellened is, igen, a szeretteid is, simán.

Csak te tudod. Ez biztos. A gyerekedét is te tudod, ha sokat voltál vele, ha te vagy az elsődleges gondozója.

Azt is te tudod, mit bírsz. Akkor is csak te tudod, ha mindent kéne bírni. Ha közös valóságról van szó, akkor sem lát a fejedbe, az érzéseidbe a másik.

Amit lobogtat fölötted, amivel nyomna vissza, az hamis.

Ami erősen mocorog benned, ami sokadszor tér vissza, az úgy van, kész. Ne vitázz vele te sem. A panasz, a vágy, a frusztráció, de a tehetség is egyértelműen nyomakszik, mutatja önmagát, és akkor azzal kell kezdeni valamit. Biztos van önigazolás, megmagyarázás is benned, az mindenkiben van. Csakhogy itt nem valami elméleti, bíróság előtti igazságosság a cél, hanem a saját valóságod, érzéseid megélése, megismerése, és a helyzet javítása. Menjen már mindenki a sunyiba a nagy racionalitásával, a találgatással, hogy mi jogos, mi nem, amikor neked SZAR és igenis, a TE igazad ILYEN és JOGOS. És amikor változni, változtatni kéne, ők meg betonoznának bele még jobban a status quóba.

Ne veszítsd el a kapcsolatot eleven, kamaszos önmagaddal. Aki tudja. Akit nem az érdekel, ki mit szól, hanem a dinnye édessége.

A másik, hogy az a sok autópályán haladó jármű nagy valószínűséggel nem megy jó irányba. Ez csak konszenzus: szívük szerint ők is összevissza gokartoznának a gyepen, ami nem szép a vadvirágokkal szemben, de akkor is.

Vagy nem is autóznának egyáltalán. Nem rohannának sehova.

Egy irányba meg biztosan csak birkaságból, igazodva mennek. Így hatékony, igen, értem, ezt jelenti a társadalom. Na de akik leágaznak, akik árokban meg horpadt karosszériával, kigyulladt motorral végzik, azokat nem látjuk. Hova mennek? Mi lesz velük? Sokan vannak pedig. De mi csak a szépen, szabályosan haladókat látjuk és nézzük.

Egy ennyire sok ponton kóros, frusztrált, nyugtalan társadalomban,

amelyben a köz intézményei akadékoskodnak, büntetnek és a létező legrosszhiszeműbben járnak el, és csak akkor nincsenek sehol, amikor rájuk volna égető szükség,

amelyben az egyszeri ember álma az úszómedencés ház és a netes játékon nyert pornószínésznő, házi használatra,

amelyben az hőbörög Alföldi ellen, aki életében nem volt még semmilyen színházban,

egy társadalomban, amely a diagnózisokat, hátrányos helyzetet és traumákat is csak vádaskodásra és szégyenkeltésre használja,

amelyben harmincas emberek élnek félnyugdíjasként, eltompulva, mindenféle torzulásokkal és kórságokkal, függőségekben és tunyaságban,

amelyben a talmi üli diadalát, a látszat, a helyes morál, a kongóan üres közmondások,

amelyben mindannyian tudjuk, miről hallgatnak a háromgyerekes apák,

amelyben mi szülők olyasmi miatt aggódunk és korholunk, amiben magunk se jártunk elöl jó példával, legyen ez a szabadidő értelmes eltöltése, az alkoholhoz való viszony, vagy az internet értékteremtő használata,

amelyben kínos, ha a gyereked meglát ott/megtudja/elolvassa,

amelyben első misepadsorban ülő főorvosok követik el a létező legundorítóbb bűntettet folytatólagosan és éveken át,

amelyben fölém-magyarkodnak olyanok, akik a kilencedik sor után nem tudják folytatni a Himnuszt,

amely társadalom mindeközben állítja, hogy nála van az igazság, az erkölcs, az ítélet joga, és hozzá kellene igazodnia mindenkinek,

amelynek gyanús a boldogságunk és különbözésünk, amelyek amúgy senkinek sem ártanak, és amelynek hasznos a megfélemlítettségünk és zombilétünk,

… egy ilyen társadalomban egyáltalán nem ciki szembe menni a közös iránnyal.

Hanem erkölcsi kötelesség, egyetlen értelmes alternatíva, úgyszólván.

IMG_3234 copyr_resize

35 thoughts on ““mindenki szembemegy az autópályán”

  1. ez nagyon tetszett, az autópályás hasonlat meg különösen. tényleg jó lenne összevissza gokratozni a gyepen, de legalábbis a balaton partján főleg. én egy-két dologban eléggé helikopternek tűnök, de azt remélem, hogy majdan eljövendő gyerekeimnek nem leszek kínos. akkor se, sőt főleg akkor nem, ha ilyen sok apjuk meg anyjuk lesz. na, azért vagyok helikopter főleg. és igazán megérintett ez.

    • Bölcs, sokat tapasztalt vénasszonyként megmondom a frankót: akármit csinálsz, úgyis kínos leszel. Akkor meg miért is ne csinálnád úgy, ahogy neked most éppen jó?

    • Érdekes, ahogy a gyerekeket írod.

      Én semmit nem titkolok a gyerekeim elől. Ez azért van, mert lebontottam ezeket a tabukat magamban, hogy volna egy felnőtt világ, tele szívzűrrel, kavarással, cigivel, felelőtlen szexszel, berúgásokkal, a gyerek előtt meg játssszuk a morálist. Amiket csinálok és ami velem történik, meg amiket érzek, azt én mind vállalom. A kamasz fiam kérdez, egész nyíltan, a múltkor azt, hogy akkor én végül is mit használok menstruációkor, meg a menopauzáról, és olyan filmeket is nézünk, amelyben nagyon éles kérdések jönnek elő a felnőttségről. A lányom meg látja, mi van velem, leveszi, de el is mondom. Beleértve az intenzív edzésemet, azt is, hogy ez talán túlzás, meg az összes érzést, élményt, amivel ez jár. Az anyai önkritikámat, a halált, Jánost, a vetélésemet, a menstruációmat, a pénzgondokat, ha épp az van, a sok pénzt, ha épp az, a tavalyelőtti szerelmemet, azt is, hogy nős ember volt, a szakításunk okát. Várja vissza amúgy. A megszakadt olvasó-barátságokat, a rossz hangulatomat, a szaunázásomat a szép ifjúval és hogy remélem, megint ott lesz. A fociedző vagy épp Ed iránti rajongásomat, az izmosságot, a nagyon nagy izmokat, a testképet és testképzavart. Kövérséget és soványságot. Mások iránti ellenszenveimet, azt, amikor igazságtalan vagyok. A bort (vettem zsiráfosat!) és a hatását, a gyámügyet és hogy miért jönnek, a tanítónőt, az igazgatónőt (aki nagyon mellettünk van), azt a tényt, hogy mások, ismerős családok, nagyon másképp élnek, és azt is, ha pletykás vagyok, pazarló, energiahiányos, figyelmetlen, meggondolatlan, elkéső, gázos — ezt mind vállalom, az élet részeként értelmezem, őszintén beszélek róla. Ez rutin lett mára, nem is menne másképp. Bennem nincs az, hogy jaj, ő még gyerek, nem szabad terhelni, nem tudhatja meg. Ez az élet, ez vesz körül.

      Nincs szégyen, és nincs igazi ciki sem az életemben. Nincs mit titkolnom, azt a kockalelkűek, sztereotip rendesemberek, az elhallgatók és képmutatók, hibáztatók nyomják, hogy velem baj van.

      Nagyon benne van a levegőben, hogy a gyerekeknek megszépítjük a valóságot, gügögve prezentáljuk, elsunnyogunk dolgokat, titokban társkeresőzünk, füvezünk, pornót nézünk.

      Amiben te vagy, az is olyan, ami vállalható és egyenes és morális. A gyerek tudni fogja, és fel is dolgozza, hogy mások vagytok, mint mások, máshogy éltek, és hogy nincs ezzel semmmi gond.

      • Ez nekem nagyon tetszik. Bennem még nagyon megvan, hogy tökéletesnek kellene lennem és mi lesz, ha kiderül, hogy mégsem. Sokat dolgozom rajta, hogy nyíltan vállaljam magam és az érzéseim a család felé. Haladok, lassan.

      • Ez nálunk is kábé így van. És nem értem, a 21. században mi kínos van a menstruációban, pláne egy olyan kisgyerek előtt, akinek naponta hatszor kitörlöm a fenekét. Én sokkal kínosabbnak érzem, amikor én mint szülő hibázok (= olyat teszek a gyerekkel szemben, ami saját magam előtt is vállalhatatlan), de akkor el szoktam mondani, hogy ez nem volt helyes, és a felnőttek is hibáznak néha. Megérti.

  2. Az igazat megvallva: végtelenül szomorú, idegesítő, felzaklató és buzdító. Tényleg csak az olvassa. De mindenkinek kéne. Pedig mekkora a kísértés, hátat fordítani a megbolondult sztrádának, és betolatni egy kényelmes garázsba. És nyugodt lelkiismerettel nem tehetem.

    • Lázár Ervinnek volt egy meséje, amiben volt egy patika, ahol mindenféle rossz tulajdonságok ellen volt gyógyszere. Amiért a patikus bent kókadozott és a kutya nem ment hozzá: csak akkor használtak a szerei, ha az váltotta ki őket, akinek az adott tulajdonsága van, és őt magát zavarja. Ez is ilyen, hogy mindenkinek kéne olvasnia, kicsit nem tökugyanarra a rugóra járni, mint az idő 80%-ában (és ettől a maradék 80%-ban is hajlamossá válni levegőt venni, mielőtt a megszokott okostalanságot tolná az ember, akár hozzáállásban, akár kajában, akármiben), ehhez képest olvassa sok mindenki, és vagy termékeny talajra hull, vagy nem. Ha nem annyira, akkor jön az, hogy Éva biztos nagyképű, azt hiszi, hogy… (mindenki hülye, csak ő helikoffer stb), gaz cenzor, mert nem akar napi sok órában lovat tanítani imádkozni(=direkt vitában állni olyan emberekkel, akik nem vitatkozni akarnak, hanem kötözködni), meg különben is, ez vagy az a részlet bosszant, miért írta bele. Ebből én az utolsót produkáltam (amire megértettem, hogy wtf iz “irodalmi poszt”, és mit kell rá reagálni…:), meg az elején néha ráparáztam, hogy itt “megmondás van” – aztán rájöttem, hogy nincs, és kár is akként olvasni.

      • Szerintem mindenki úgy olvassa, ahogy neki olvasható. Teljesen egyéni, hogy kiben milyen húrok rezonálnak. Ez nyilván előrevetíti a reagálás milyenségét, adott esetben minőségét is. Óvom magam (és a blogot) a kényszeres kommenteléstől. Ha igen, akkor spontán. És csak a megpendített húrok. Ha nem, akkor vsz nem tudok értelmesebbet mondani a csendnél. Akkor viszont hallgatok.

  3. “… egy ilyen társadalomban egyáltalán nem ciki szembe menni a közös iránnyal.

    Hanem erkölcsi kötelesség, egyetlen értelmes alternatíva, úgyszólván.”

    Az utolsó két mondat nagyot ütött. Teljes mértékben egyetértek ezzel, csak én nem tudnám így megfogalmazni.
    Pont tegnap beszélgettünk a férjemmel ilyen dolgokról, hogy vajon miért másolják egymást az embereket. Ilyen aprósagokban is, hogy sok férfinak most ilyen ecsethaja van, mintha kötelező lenne.

    • Én mindig azon filózom, hogy egy divatos fodrász van, és hozzá jár mindenki.
      Egyébként magasabbnak akarnak tűnni, szerintem.

      Ezt a szöveget retorikailag építettem fel, a hosszú felsorolás célja a végén feszültségkeltés, a várakozás. Ez az utolsó mondat volt meg a fejemben először.

    • Tegnap láttam egy Tibi atya féle képet két ‘ecsethajú’ fiúról. Szégyen, ahogy alatta megnyilvánultak a rajongók, szinte kivétel nélkül.
      Ez a divat, ez a menő, valami focista vagy zenész ezt viselte tavaly, s most mindenki. Mindig kell valami, ami más mint az előző, és az eredetinek tűnik.
      Apám vállig érő haján nagyanyám hüledezett ugyanígy. Pedig!

      • Mondjuk hogy ennyire miért kell fennakadni egy ártalmatlan, múló divaton, testi külső jegyen, azt nem értem.

        Nekem tetszik az ecsethaj. Is. Vagyis, van, akin. Általában a magukkal foglalkozás tetszik a férfiakon, én is metroszexuális vagyok, mármint ízlésre, egy kicsit márkamániás, meg nagyon szeretem azt, aki jól nyúl magához, na, értitek. Abszolút nem vonz ez a haddnőjön-természetgyermeke-jóleszazmég megjelenés (de persze megint: van az a férfi). Nem tartom felszínesnek, akinek éles a nyakán a hajvonal, és rendben van a szőrzete. Sokkal rendezettebbek, ápoltak a fiúk, mint az én kamaszkoromban.

        • Egyetértek. Elképesztő, hogy milyen felszínesen gondolkoznak az emberek. Egyáltalán nem látják, hogy az ecsethaj azt is jelenti, hogy törődnek magukkal. Amúgy meg, nekem tetszik. Van az a srác, és tényleg.

            • Pont mert szépek, meg ifjak.
              Épp emiatt a viselkedés miatt gondolkoztam ma futás (1o,77) közben azon, hogy megy a károgás a fiatalságkultusz miatt, és pedig az nagyon is érthető. Úgy, ahogy a nők rugóként ugranak és löknek le magukról minden béklyót, úgy az örökké sulykolt ‘kor-tapasztalat-tisztelet’ kombót nemre való tekintet nélkül borogatja a fiatalabb generáció. Mert lejárt az ideje. Ebben is gyökerezhet a fiatalságkultusz, és teljesen érthető reakció ez arra az öregségkultuszra, ami az elmúlt évezred során annyi embert megölt és megnyomorított, és tolt rá mindenkire egy csomó bölcsességnek meg tapasztalatnak álcázott elvárást.

      • Akik az ecsethajon szörnyűlködnek, beteggé nosztalgiázzák magukat a gombafejűeken. Akiket aztán lovaggá ütött a királynő. Vagy épp a Szex Pistolson.

        • Akik akkor épp úgy kiverték a biztosítétok, az akkor aktuális szörnyülködőknél. De mer’ Justin Bieber egy majom, bezzeg a bitlisz, az még zene vót.

          • És akik meg a bitliszt szerették, azok a sekszpisztolszon akadtak ki. Aztán meg a teknón (mondjuk azt én is kihagyom). Egy csomó kortársam teljesen elfelejtette, hogy pont úgy kiakadtak rajtunk az idősebbek, ahogy most ők a fiatalokon (ha meg azt mondom, hogy basszus, te – meg persze én – neveljük ilyenre őket, akkor sokszor jön a tiltakozás).

            • Igen, így van! 1970-ben az egyik szobatársam kapott kölcsön egy Bors őrmester-albumot (Sergeant Pepper’s Lonely Hearts Band a Beatlestől) – némelyik dal akkor nekem még túl “modern” volt 🙂 Akkor mi 22 éves bölcsészhallgatók voltunk.

  4. Szemben állok a zene ipari méretű gyàrtàsàval a heti egy énekórán. A hangjukat és ritmusérzéküket használni alig tudó gyerekek, akiknek természetes a lagzis-mulatós, a slàgerek és a gépzene, de màst nem is nagyon ismernek. Pedig bennük szàzszor különb dallamok születhetnének, ha lenne hozzà tér és idő. És rengeteg gyönyörű klasszikus van…

    • Mert az is természetes. Mármint a populáris ezmegaz. De még a gagyi is. Amit
      “orvos kéne felírjon”, az az, hogy helyén kezeljük a dolgokat. Ha tetszik, miért tetszik, ha nem, miért nem, ha úgy érzem, belefér, miért érzem úgy, ha úgy érzem, nem fér bele, miért nem. 2000-2003-ig voltam középsulis, ugyanez ment nálunk is. Tanárnő minősítgetett: mi különb-mi nem, példálózott: a klasszikusokkal, amiket így, “bezzeg”-ként tálalva még az is távolságtartóan kezdett kezelni, aki amúgy nincs beoltva ilyesmi ellen – és folyamatos defenzívában volt, enyhe sértettséggel, hogy miért nem szereti az ő klasszikusait, népzenefeldolgozásait, akármijét senki. Miközben irreleváns volt, mit szeretünk, az osztály nagy része egy szereposztásban vett részt, ahol a tannő volt az egyik végé a kötélnek, a másik végét meg a diákok húzták azzal, hogy csak azért is pop, punk megy – bármi, csak véletlen se a bezzeg-különb-kötelezően-csak-jó-lehet zenék. Holott _amúgy_ azoknak sincs semmi baja, nem harapnak, sőt szuperek, csak a kontextus nem mindegy.

      • Igen, ez szomorú, hogy a gyerekek csakazértiscsuklóbólelutasítják amit az őskövület tanerők meg szülők szeretnének megszerettetni velük. Később rájönnek persze, hogy milyen szép meg értékes, és talán megtanulják megkülönböztetni a gagyit az igazitól – vagy nem, sohasem. A világ nem arrafelé halad. És ez valahol fájó.
        Aminthogy az is, hogy alig van igazán rátermett pedagógus, mert azt hiszem, tekintéllyel (ami vagy van, vagy nincs, inkább nincs) már nem, csak a személyiségükkel tudnák megfogni a gyerekeket.

        • Hát ezért esik a fene ennek a tanártípusnak a jószándékába. Én értem, hogy neki szívügye, és neki ez a szentség, a rap-et, punkot, bármi egyéb, az ő fülének szokatlan zenét meg szinte támadásnak érzi. Csak az a baj, hogy a diák ebbe belemegy, és valóban torta/kő/sárdobálás lesz a játék lényege, ahol az egyik fél Bachot _erőlteti_, a másik meg a punkot. Ami egyiknek sem tesz jót…
          A pedagógusszakmáról amit írtál, pont így van. Ami nem okvetlen baj, csak tény. A módszertan átrendeződött, és amit anno meg lehetett izomból oldani, azt ma egész mással kell(ene). Ahogy a diákoknál is van mindenféle változás, egyfelől, ha már borzasztóan általánosítani/statisztikázni akarunk, megfigyeléseim szerint rengeteg sokkal önállóbb, “képben levőbb” gyerek is lett (én nem hiszek abban kritikátlan hittel, hogy az XYZZs generáció úgy, ahogy van tiszta gyogyi és az okostelefonok vagy a neurodiverzitás miatt fogunk kihalni), másfelől meg ott van egy kamu-önállóság is, ami abban kulminál, hogy beszólunk a tanárnak meg bejön a fater. És akkor ezt különböztesd meg és reagáld le érdemei szerint. És érd el, hogy a tanítvány helyükön kezelje a dolgokat, akár a gagyi-mestermű, akár a pop-húdekomolyzene tengelyen (ez két külön problematika ráadásul, nem lehet olyan ökölszabályokat megfogalmazni, hogy egy műfaj úgy gagyi, ahogy van).

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s