Valahogy el vagyunk hajlamosak felejteni, hogy a metoo nem azt a két-három híres, színésznős hazai esetet jelenti, amelyeket jó alaposan átbeszéltünk már, és mivel mindent összecsámcsogtunk róluk, megnézegettük, a célpontok elég jó nők-e, mi hogyan viselkednénk hasonló ajánlat esetén, satöbbi, mostanra eluntuk már a témát. Az a társadalmi beszélgetés előhozott rendszerszintű, tűrt-támogatott visszaéléseket a közoktatásban is: ifjú vagy akár középkorú férfitanárok hatalmi alapú rányomulását a diáklányokra és néhány fiúra is.
Vári György tegnap kiállt, és elmondta. Bővebben… →
Pénteken láttuk Lőrinccel a rendező, Tóth Barnabás új nagyjátékfilmjét, az Akik maradtak címűt. Magyarország ezzel a filmmel nevez az Oscarra a nemzetközi szekcióban. Hogy jelölt lesz-e, az majd januárban derül ki, mondja a fiam.
1948-ban vagyunk, tehát nem háborús film, nem is holokausztfilm, kerül minden konkrét képet, múltidézést – de túlélőfilm.
Amit látunk, az képvilágában, vágásaiban nagyon profi, színészileg közel zseniális, tárgykultúrájában, tereiben pontos és hangulatos, sosem giccses (Rajk László! a Rajk-per évét rendezi be); nagyon érzelmes és kicsit vad; sokszor ironikus és pompás humorú, hogy a hatalmas giccsfolyamon szárazon vigye át “a szeretet gyógyító ereje” slágertémát. Kis hétköznapi részletek, gesztusok, teendők, az ezekben megjelenő harmónia és érzelemtömeg – ez a film erőssége. Az alapanyag F. Várkonyi Zsuzsa Férfiidők lányregénye című könyve.
A két színészarc nehezen feledhető: Szőke Abigél engem első pillanattól megvett, azonnal megvolt a karakter, semmi akart, eljátszott jellege nem volt. Hang, arc, rezzenés közelről szinte végig, minden gesztus önazonos. Hajduk Károly pedig az atipikus színészzseni (ez házi használatomban azt jelenti: színműs felvételekor, ifjan nem kifejezetten nézik ki a karakteréből a klasszikus drámai, szerelmes főszerepeket, mégis főszerepekre termett mint nagyszerű groteszk, intellektuális, aszexuális vagy lázadó figura). Volt ő Bece a Portugálban (minden idők legnagyobb színházi szériájában – Dévai Balázs után játszotta), volt Don Juan; filmben Sopsits Árpádnál martfűi rém, az idei Filmhéten Cibulya Nikol kisjátékfilmjében egészen kitűnő Irinyi János, magányos, nonkonform géniusz. Sőt, most Liliomot játszik ifj. Vidnyánszky rendezésében Szilágyi Csengével és Eszenyi Enikővel, ami egészen különleges értelmezés, hiszen Liliom karizmatikus, antiintellektuális, izzadságszagú, excentrikus dúvad.
Hajduk Károly mindig sokat hallgat, lassan mozdul, sokat néz – sokat mond. Bár az alaphelyzet igencsak problematikus, e filmben a színészi munka és az említett karaktere által elhiszem neki, hogy nem kell aggódni, neki sem tusakodnia a, hogy kell ezt mondani, késztetésekkel. Minden csupa érzelem, intellektus és felelősségvállalás, egész pontosan: nincs neki merevedése, vagy ha van is, nem gond, amikor egy ágyban alszik a kis koraérett túlélővel. Ennek megfelelő a “helyes asszony”, Simkó Katalin figurája is: így válnak a negyvenes, már nem szenvedélyes szomorúak ellenpontjaivá, magává a jövővé a vibráló ifjak, a következő generáció. Szőke Abigél-Klára partnere ebben a virtuóz Horkay Barnabás, a sportbarát és pojáca, akitől tavasszal a Baalban, Horváth Csaba monumentális Pesti színházas produkciójában esett le az állam. (Most zavarban vagyok, mert biztos, hogy benne volt, de nem találom nyomát.)
A dramaturgia (vagy a túlvágás, a feszesség igénye ez?) hibája a filmben több elvarratlan szál: nem tudjuk meg, mi lett az iskolai botrány következménye, nem folytatódik a besúgás és az üldöztetés szála. Úgy látszik, könnyen megúszható, el lehet tőle tekinteni, így tétje sincs, csak mulandó külső fenyegetés a meghitt, sértetlen érzelmi univerzummal szemben, amelynek oly természetszerűleg lesz része régi nagy kedvencem, a nagy-nagynéni Nagy Mari. Szegény Soma Mamagésa viszont olyannyira nem színész, és annyira fölösleges az a jelenet is…
1953. március 5. mint hepiend pedig arra emlékeztet, amikor a klímakritikusok kivágják a hőmérsékleti meg aszálygrafikonokból a szelídebb részt, mutatván: nincs itt semmi probléma. Jó elhinni azon a vasárnapon, de senki nem ment itt utána sem szabadon Bécsbe. Alig négy évvel később a fél ország kivándorolt, börtönbe került vagy öngyilkos lett.
Az érzelmi főtéma, a két főszereplő viszonya igazi drámai alapanyag, de így is fejvakarós, ez az igazi nehézség. A metoo után roppant nehéz érvényesen beszélni egy meglett férfi gondjaira bízott gyereklányról, az egész apakomplexuson alapuló, megrendítően intim kapcsolatról. Nagyon kell mondani, hogy de ez itten, kérem, tiszta és etikus, csupa érzelem, ne tessék rosszra gondolni. Hát ki az a felületes kispolgár, aki a szeretet gyógyító erejét összetéveszti holmi alantas szerelmi vággyal? A válasz: maguk a főhősök, mint az kiderül a dramaturgiai csúcsponton. Ezért kell Hajduk Károly speciális, rezervált, mélyhűtött jellege, de meg a problémát nem oldja. Aztán, összetéveszti még (érzelmes felmentést keres rá) az összes apakomplexusos női néző és gyakorlatilag minden potens férfi is. Nem kell ehhez pedofilnak lenni, és ami a lényeg: a vágy nem is alantas. Mert az igazi döbbenet, amelyben a heves érzékiség fogan, mindig a léleké.
A szépséges narratíva, “egy kamaszlány és egy középkorú férfi egymásra találásának megható hangvételű története” (uramisten…) senkit nem ment fel: továbbra se aludjunk egy ágyban a nevelésünk alatt álló kiskorúval, mert hatalmi különbség esetén mindig erkölcsi a probléma, akkor is, ha a férfi éjszakáról éjszakára “kibírja”.
Igencsak át van ez a helyzet romantizálva, lélektanilag mesterséges ez az ártatlanság, művészileg-emberileg nem mutatja meg a lényeget, és ez megoldhatatlan probléma. Nekem azért is volt nagy élmény a film, mert másnap úgy alakult, hogy home movie keretében néztük meg a Leon, a profi című kultuszfilmjét Luc Bessonnak: lélektanilag azonos a helyzet, hasonlóan nehezen feledhető arcokkal. És ott nincs kecmec, Leonnak meg kell halnia, csak ez lehet a feloldás: semmi más esélye nincs, hogy a történet elérje szenvedélyes és hiteles csúcspontját, de mégse vessük meg a címszereplőt. Így is szép, nagyszabású és hat az Akik maradtak – reméljük, a tengeren túl is így gondolják.
Akik maradtak, 83 perc, forgalmazza a Budapest Film
Kiált bennem a téma, mert nagy felismerések ezek, szinte felnevet az ember: mit hittem én eddig? Jön a szégyen is, bőven. Ahh, a regényben is mennyi részlet van, ahol Barbara szeret szenvedni! Tocsog. Lubickol. Önsorsront, aztán levonja a konklúziót: hát ezek a férfiak ilyenek, ennyire tudnak csak szeretni, ilyen a szerelem. És én ennek részletezését bájosnak vagy menőnek gondoltam, nem pusztán a figura jellemzésének.
Ha érdemit akarok mondani, akkor mindenképpen megmondós vagyok. Előre szólok. De ha ezeket nem érted meg, akkor vagy végzetesen gyanakvó és keserű leszel, lemondasz a kapcsolatokról, vagy belemész, és tönkremész benne.
Viszont azt nem lehet rám mondani, hogy könnyen beszélek, vagy hogy ne tudnám, miről beszélek.
Amikor a szerelemélményről beszélünk mi nők, tegnap például kommentben, de ezer más alkalommal is, akkor mindig előkerül a szerelem elvesztése, a fájdalom.
Amiről lehet és fontos beszélni, persze. De olyan kontrasztos ez, amikor a másik nő (a poszt) épp meg van döbbenve és ujjong.
Mindannyian tudjuk, hogy elmúlik. Ettől oly becses.
És hogy elmúlik, az nem okvetlen dráma, világégés vagy csúf történet ám – ez az egyik, amit ma erről mondani akarok. Ne tedd azzá magadnak sem, ne légy oly könnyes szemű. Bővebben… →
Eleget ostoroztuk már a hiúság vásárát: öregek a facebookot, ifjabbak az instagramot, éspedig azokat a Másokat, akik úgy posztolnak, hogy az tiszta dicsekvés és magamutogatás. Megy a morális pánikolgatás: a közösségi média kihozza a júzerekből a nárcizmust, és ez baj; minek így kirakni a tested, az outfited, a nyaralásod, kis családod, szerelmed, esküvőd, a futóversenyed, a kutyusod. Mondják azok, akik 1. nem rakják ki, mert nincs nekik ilyen, 2. nem rakják ki, mert pont erre nem szoktak rá, 3. kirakják, de szerintük az ő kirakásuk más.
Ezek a dohogások közhelyek. Még egy ilyen posztot írni sok kedvem nincs, amúgy sem vagyok kívül rajta, hogy megítélhessem: osztozom a mutogatós gyarlóságban. Erről már írtam:
(A fotók kirakása)
…önismereti, jellemfejlődési eszköz is, a szégyenek levetésének rítusa. Kiléphetek abból, akinek addig hittem magam, és ez felszabadító. Emlékszem arra a rettenetes kételyre: én bikiniben, nyilvánosan?, uramisten. Jó érzés volt átlendülni rajta. De persze én csakazértse nyáron: ez egy hidegtűrés képsorozat, metabolikus realitás, és poén volt narancssárgán feküdni a hóban.
És nem azért teszem ki a képet, mert ímhol, milyen tökéletes már a forma, hanem pont azért, mert olyan, amilyen, de tudom vállalni. És sokkal jobb, mint fél éve.
Vannak tehát a fotók, de én nem szelfizek a teremben. Bezzeg én, én nem? Dehogy. Nincs alkalmas kütyüm.
A terem nem csak az edzés spártai színhelye, hanem közösség is: a szelfizés és egymás lájkolása helyi népszokás.
És mindenki fotóz, egymást is. Eleinte nemet mondasz, félsz, hogy mutatnál a sok ifjú tökély körében — mély önismerettel érzékeled, hogy ez áll a szelfiktől való elvi tartózkodásod mögött. A következő lépés, hogy szereted (megszokod) viszontlátni magad, odahagyod az alsó polcon a decens mackónadrágot, és fotózhatóan élénk színekbe öltözöl. Ifjú, kúl, bohó érzés, rájössz: tavasz van, és ez tartós, hónapok óta. (Hasonlóképp ügyelsz arra, hogy edzésről edzésre más fülbevalót tegyél be.) Ha te nem is szelfizel, majd lefotóz az edzéstársad, átküldi, és megköszönöd. Kis tűnődés után ki is rakod, meg se vágod. Felismered, hogy a fotózás nem megy az edzés rovására, és hogy mélyen őszinte a műfaj. A lábtolón vagy hídban nincs pózolás, megnézed a képen, milyen szögben áll a végtagod, és jobban figyelsz rá legközelebb. Igyekszel életkorodhoz, helyzetedhez illő módon megjeleníteni magad, és félsz, hogy így is kínos, de úgyis mindegy: ők dobozlelkűek.
Később már, persze szigorúan a színes hajgumik miatt, te kéred meg a kollégát a fotózásra (ez még mindig nem szelfi!)
, Ed pedig lerakja az ablakpárkányra a shakerét, és az egész jelenetet, a téged fotózó edzéstárssal együtt lefotózza, legyen bizonyíték, hogy létezünk, ezt mondja – és legyen emlék. Eszedbe jut a Nagyítás, mert értelmiségi vagy, és úgy illik, hogy valami eszedbe jusson, de aztán hagyod az eszedbe jutást a pékbe, és csak benne vagy a fílingben, ami olyan, mint tizenhét évesen valami elképesztő nevű faluban az edzőtábor volt, lehetett volna.
És a következő lépés, két héttel később, az már igazán a pokol kénköves mélye: a saját szelfi. Metszően jó érzés ezt a bejegyzést írnom, pedig rohadtul más dolgom van.
Most pedig elmesélem nektek, hogy miért ilyenek a fotóim. A MacBook Air, legalábbis ez a régebbi típus nem tud igazán jó fotót, és ezért ez a fotódolog nálam ennyi. Nem is Instagram.
Változott, amiket eszem, ahhoz képest, amikor írtam róla, és fotóztam is az itthoni ételeket.
Nem iszom fehérjét (por) külön.
Ha sikerül délelőtt edzeni, akkor éhgyomorra edzek, futok. Előfordul, hogy edzés előtt banánt eszem.
Nagy étkezés egyszer van egy nap, sok zsírral. Egyébként a kávémba teszek vajat, tejszínt.
ez például egy hatcentis kaliforniaipaprika-öböl, benne majonéz, rózsaszín só, törött bors, apróra kockázott szalámi, sajt és póréhagyma.itt egy tzatziki-módosulat: angol zeller és paprikák is vannak az uborka és fokhagyma mellett, mindez tejföllel és tejszínnel, törött borssal dúsított joghurtban, de még egy kis olíva is került rá. mellette serpenyőben pirított bavcon és szalámi keveréke, és négyféle sajt, ebből három grillezve: mimoletto, maasdamer, eidami és mini Karaván parenyica.
Sok zöldség, sok állati élelmiszer. A kedvenc, a táplálkozás alapját jelentő élelmiszerek:
zöld színű zöldek: zöldbab főleg, de van egy keverék, abban kelbimbó, cukkini is. Nem hittem volna, hogy ezeket szeretni fogom. Brokkoli, karfiol is bármikor jöhet.
Marhahús vagy lazac. Bacon, szalonna, kolbász, szalámi. Sűrű, tápanyagdús.
Sokat eszem kalóriailag, sok izom, sok mozgás, magas alapanyagcsere, a kifejezett sporton kívül is aktív élet. A testem jól működik, megbízhatom az éhségérzetemben, a pajzsmirigyem is tökéletes (ez nagy szó, mert ezt meg kellett gyógyítani). Ha heverek, napozok, nem megyek el, fekve írok naphosszat, mindjárt nincs olyan étvágyam, mint egy végigugrabugrált, tollasozós-kirándulós-húsz kilométert futós hétvége után.
Ősz, kora ősz, én nem félek ettől – és már a haláltól sem. Gesztenyés, ragyogó, szépséges. Néha esik. Néha taknyosak leszünk, hajnalban már hűvös van, nem hívogat, és a tó vize sem nyárlangyos posvány (megint belementem, annyira jólesett nyolc kilométer futás után! csak már okosabb vagyok, tudom, hol kell, hogy ne legyen hiszti. mindez Juli forgatási napján történt. minden kísérő unatkozik, ezért megyek futócuccban, meg napozó lepellel). Negyed nyolckor meg már homály van, de olyankor a legszebb hazafutni.
Szeptember nyolcadika volt az a nap, amikor felírtam Rilke híres sorát – nem tökéletesen, fejből – egy füzetbe, miszerint meg kell változtatnom az életem:
a dán ötkoronás lyukas
Mindez 2014-ben történt, öt hat hét nyolc kilenc éve.
Persze gyakran van ez: az ember fogadkozik, aztán nem lesz semmi, és akkor új fogadalom, új semmi, a körülmények, most nincs itt az ideje, más a prioritás és hasonló jó megmagyarázások. Érdekes ez, mert én előtte nem fogadkoztam, nem vagyok rá hajlamos, egyáltalán nem foglalkoztam tudatosan a testemmel akkoriban. Ez az egy nekibuzdulás volt, nem erodálódtam a sok mégse-élménytől, és ezt végig is csináltam.
(itt egy lista 2019-ig a futásaimról, ami nincs benne: maraton Amszterdamban 2019 őszén, még néhány ötös, tízes, 19 km…)
Most vasárnap, 8-án lefutottam a hetedik félmaratonomat, egyben a tizedik hosszú (15 km feletti) versenytávomat, de ez persze véletlen, hogy pont aznap volt a félmaraton, csak mégis jó rá gondolni.
John Bradshawnak van A belső gyermek című könyve és tanítása, én jártam is ilyen csoportba, talán 2005-ben, nagyon intenzív volt. De én nem őt ismertetem most, hanem elfogott egy érzés.
Látom ezt a gyereket, a gyereket mindenhol, különböző emberekben. Azt, aki nem tudott felnőni, ami azt jelenti, hogy kész lenni, elérni a potenciálját, megvalósulni teljes lényege szerint. A gyermek benned figyelmet akar. Azt, hogy ő a legjobb, ő a mindenség közepe, ezt mondják, mutassák, éreztessék. Hogy ő fontos.
És hisztizik keményen.
Csakhogy ezek az emberek harminc- meg negyvanvalahány évesek.
Mindenkiben megvan a szeretetvágy, az elismerés vágya, de ebből van gyerek és felnőtt változat is. A gyerek még nem úgy várja el az elismerést, és lesz a hiányában sértett és destruktív, hogy keményen hajt és ettől büszke arra, amit elért, hanem anélkül, lustán, eleve, a létezés jogán, belehullva az ölelésbe – ez a különbség a gyerekkori szeretetvágy és a felnőttkori becsvágy között: utóbbi lények, a felnőttek, melóznak, és a kudarcot, a botlást vagy a teljes kudarcot is jobban viselik.
Ha egy gyerek keményen hajt a szeretetért, elismerésért, figyelemért, az már traumatünet.
Felnőtt embereknek nagyon nehéz mentségeket keresni. Pusztítóak, ijesztőek, harsányak, agresszívek. Én látom bennetek azt, aki jó akar lenni, jobb akar lenni, akit dicsérjenek, akire figyeljenek, és aki mindenféle nyakatekert gesztusokra is képes ezért.
Ennek a kínlódásnak akkor van vége, ha önazonos vagy: elég magadnak, egyedül meg tudod élni, hogy jó vagy. Amikor a helyeden vagy, amikor boldog vagy. Valamennyire kell, hogy legyen egy arc közel, valaki, aki simogat és édes szavakat suttog neked, de legalábbis ennek az emléke, önmagadért szeretnek. De e tekintetben nem ez a lényeg, inkább egy bármilyen boldogító, erőt adó, szenvedéllyel végzett tevékenység. Nem az, hogy eltitkolod a fájdalmat, mutatod, hogy működsz, hanem az, hogy felszámoltad a fájdalmat, nem rág már belül.
Én, komolyan mondom, megölelnélek most titeket, mindenkit, aki ezért nyüszít, ettől lesz fura vagy gonosz. Biztos mert ilyen érzelmes napjaimat élem, meg a ketó engem szentimentálissá tesz. De mondanám, hogy csss, nincs semmi baj, értem én. Gyógyuljatok!
Kedves olvasóm, talán téged is a gyűlölködők hulláma dobott ide. Nem olyan nagy baj ez. Nézz szét a blogon, figyelj, a témákat, a mondandót, a mondatot, a lelkületet és a felsejlő életet. Aztán legyen véleményed.
Akikért… akik miatt? Akik miatt otthagyják a régit? Azok a rohadt kurvák, akik elszeretik a férjet? Vagy semlegesen: nők, akikkel a válás után összeházasodnak?
, …amiket az emberek beszélnek párkapcsolatról, társtalálásról és szexről. Az igényeiket, a szempontjaikat nem értem. Nincsenek válaszaim, sőt, a kérdéseik is idegenek. Bővebben… →
Ezt a részt kiszedtem az új bloggerválaszolból. A felvetés, ami, ha nagyon jóindulatúra átfogalmazom, ilyesmi:
a titkos történetek eleve üzleti céllal íródtak? azért ígérted be őket így, hogy nőjön a bevételed?
– alkalmat ad arra, hogy elgondolkodjam, hogy is alakult ki az, hogy már produktum is van, nem csak blog, és nem érzem magam kényelmetlenül, ha a munkámért fizetséget várok.
Ugyan, kérdezte a blogger, homlokát aszimmetrikusan ráncolva, miért is ne szeretném, hogy nőjön a bevételem, ha ez nem hiú ábránd, és mindenki, akinek tiszta a szíve, jól van vele? Bővebben… →
Megírtam ezt a posztot, elolvastam, és azt mondja az önreflexióm: könnyen beszélsz te most, a diadalmas éneddel. Bővelkedsz élményben, javakban, szeretésben.
Na de amikor ez nem így volt, vagy nem ennyire volt így, de sőt: egészen sötét pillanataimban sem éreztem kényszert, hogy hülyeségeket beszéljek. Inkább nem mondtam semmit. Írtam másról.
Ezért nem gyomlálom ki a szöveget.
A csakazolvasó, ha figyel, egy idő után képes lesz arra, és aztán meg könnyedén is menni fog neki, hogy felismerje az önigazolást: a harsány mondatokat, megnyilvánulásokat, amelyek a nyilvános térben keringenek, sokan rájuk harapnak, de csakis a hirdetőjüknek (vagy tovább-közvetítőjüknek) a megvigasztalására, kínjának enyhítésére, valóságának elfedezésére szolgálnak.
Így az olvasó önmagán is képes lesz rajtaütni. Azt mondja, például: miért is akarom én kirakni ezt a mesterkélt hosszúfejes simabőrű szelfit? Miért van erre szükségem? Hát menő ez? Nem menő.
Ugyan ki hiszi el, hogy ennyire szép vagyok a valóságban?Bővebben… →
Meg kéne írni ezt mind, ezt a szédítő nyarat, de nem csak a menőséget, amikor überkúl és David Bowie, hanem mindent, félelem nélkül, a devianciát. A kínjaival kéne ám, a mélypontokkal, az elképzelhetetlen lelki tripekkel. Lelki trip, miért? Én olyan kiegyensúlyozott voltam, és komolyan, éretten kérdezgetem most magam, hogy jó-e ez nekem. Úgy látszik, az én történeteimmel és lélekméretemmel, alkatommal ilyen az, amikor beindul az élet: oda a nyugalom, szétesik a magamról való tudás, nem állnak a kontrollom alatt a történések. Pedig milyen egyszerű volt: szabadnak lenni, dönteni, fogadni, ami felém jön, de nem kockáztatni, tudni, miből mi lesz, vállalni a felelősséget, ismerni minden ösvényt. És nem értek olyan provokációk, nem kellett olyan helyzetekben reagálnom, mint most.
Meg kéne írni ezt mind, ezt a szédítő nyarat, de nem csak a menőséget, amikor überkúl és David Bowie, hanem mindent, félelem nélkül, a devianciát. A kínjaival kéne ám, a mélypontokkal, az elképzelhetetlen lelki tripekkel. Lelki trip, miért? Én olyan kiegyensúlyozott voltam, és komolyan, éretten kérdezgetem most magam, hogy jó-e ez nekem. Úgy látszik, az én történeteimmel és lélekméretemmel, alkatommal ilyen az, amikor beindul az élet: oda a nyugalom, szétesik a magamról való tudás, nem állnak a kontrollom alatt a történések. Pedig milyen egyszerű volt: szabadnak lenni, dönteni, fogadni, ami felém jön, de nem kockáztatni, tudni, miből mi lesz, vállalni a felelősséget, ismerni minden ösvényt. És nem értek olyan provokációk, nem kellett olyan helyzetekben reagálnom, mint most.
Az érett, élvezhető, tiszteleten alapuló emberi kapcsolatok első számú szabálya az, hogy nem pakolsz terheket a másikra. Vagyis: nem használod őt negatív késztetések, érzelmek lerakóhelyéül, akkor sem, ha szarul vagy. Ez nem csak azt jelenti, hogy nem bántod, mert ez még kevés. Azt is jelenti, hogy nem bonyolítod, nem nyaggatod, nem vádolod, nem öntöd rá a szart, és nem magyarázol hosszan olyasmit, ami pár szóval elintézhető, nem variálsz.
Nem teszed nehezebbé az életét, nem futsz üres köröket. Beszéded: igen, igen, nem, nem. Bővebben… →
Az érett, élvezhető, tiszteleten alapuló emberi kapcsolatok első számú szabálya az, hogy nem pakolsz terheket a másikra. Vagyis: nem használod őt negatív késztetések, érzelmek lerakóhelyéül, akkor sem, ha szarul vagy. Ez nem csak azt jelenti, hogy nem bántod, mert ez még kevés. Azt is jelenti, hogy nem bonyolítod, nem nyaggatod, nem vádolod, nem öntöd rá a szart, és nem magyarázol hosszan olyasmit, ami pár szóval elintézhető, nem variálsz.
Nem teszed nehezebbé az életét, nem futsz üres köröket. Beszéded: igen, igen, nem, nem. Bővebben… →
A minap valaki nagyon erősködött nekem, hogy a fétis, az nagyon izgi, továbbá normális, és nem csak az a normális, amit én annak hiszek ám. Mindenkinek van fétise, én pedig prűd vagyok!
Ha társalogni kívánsz velem, előbb definiáld a fogalmaidat, így Voltaire.
Ha nekem kell megfogalmazni: a fétis egy nem konkrét személyhez kötődő tárgy, jelenség, bánásmód, amely szexuális izgalmat vált ki. Tehát Bővebben… →
csak az olvassa. én szóltam 