Kedves olvasóm, talán téged is a gyűlölködők hulláma dobott ide. Nem olyan nagy baj ez. Nézz szét a blogon, figyelj, a témákat, a mondandót, a mondatot, a lelkületet és a felsejlő életet. Aztán legyen véleményed.

Akikért… akik miatt? Akik miatt otthagyják a régit? Azok a rohadt kurvák, akik elszeretik a férjet? Vagy semlegesen: nők, akikkel a válás után összeházasodnak?

Ki hogy. Nem egyformák a történetek.

De főleg az értelmezések nem egyformák. Érdekalapúak, és az őrületig elfogultak, képmutatóak, inkvizítorkodók.

És ezek az értelmezések a patrarchátust szolgálják. Azért mégis fura, hogy feminista nők is ilyenekről pletyóznak, személyeskednek. Lengetik a mutatóujjat, pont olyan átgondolatlanul, mint a nem feministák.

Írtam már, hogy a szerető sorsa a soha – nos, ez nem igaz. Igenis van olyan szerető, aki később feleség lesz.

Megnyerte. Örökbe. Otthonra. Sikertörténet, ő győzött.

Kínlódom, erről objektíven szavakat találni sem lehet. Jaj, de béna ez az egész. Megint: a szóhasználat (megcsalás, hűség, monogámia, az újdonság izgalma, fellángolás, botlás), a logikájuk, a vélt összefüggéseik.

A hamis premisszák: a házasság primátusa, együtt kéne maradni. Értsd: a feleség azt hitte, ez a férfi már az övé örökre, és azért hiszi ezt, mert ez az érdeke, és ilyen az intézmény is, hogy a férfi nélkül a nő nem teljes értékű, szégyen, ha “elhagyták” és nem áll meg a lábán érzelmileg és anyagilag.

Az volna a szép, az építő, ha együtt maradnának (mindegy, hogy!). Hát, nem mindegy, és nem kell minden áron, ha meg tényleg ez a cél, akkor vigyázzatok nagyon a kapcsolatra, szeressétek egymást, ne puszta funkció legyetek, és ne páros magányban éljetek, mert abból az egyik, éspedig a nagyobb mozgásterű és olyanabb személyiségű – az életörömtelibb, a nagyobb szexuális drive-val rendelkező; a kevésbé kocka, vagy ugyanez erkölcsös megfogalmazásban: kisebb felelősségérzetű – le fog lépni. (Vajon nagy-nagy felelősségérzet marasztja ott a maradókat? Vajon egy életen át elfojtásban élni, erőből tolni a középszerűséget, úgy, hogy már megízlelted az igazán jót, az felelősségérzet?)

És: az a szegény gyerek (a gyerek mindenképpen szegény, eleve is az volt…): gyerekkel zsarolni, őt használni pajzsnak, miután durván és folytatólagosan rontod a magad és a másik sorsát, és jászmázol, ez gáz!

Tényleg van, aki úgy képzeli, hogy éhes, fiatatabb nők nézegetik az ő férjét, el akarják venni a javakat. Eleve: hogy mások vigyázzanak a házasságra, tartsák tiszteletben, miközben sem ő, de főleg a férje nem vigyáz rá.

Amúgy tény, hogy vannak manipulatív, előnymaximalizáló szeretők. Akik nem szeretnek igazán, nem a humán rész nekik az érdekes ebből, és kockázatot is csak józan mértékben, befektetési alapon vállalnak. Beszélgetek velük, megírják a sztorikat. Az ellenpasit, a direkt jól a szeme előtt történetet, birtoklást, a stratégiákat, “pedig még hármas szex is volt a kedvéért”, az indulatokat, beleragadást, függést, akarását annak, amit a másik nem akar.

A Feleség (ez intézménynév) eközben azt gondolja: még istenes, aki kurvázik, ahhoz képest, aki szerelmes lesz. Akkor indul meg igazán a föld és a bebetonozódott szokások. És tényleg szépen eléldegélne úgy, hogy a férj eljárogat. Nem firtatja, merre jár. Vagy firtatja, fáj, de jobb ez még így is, csak maradjon ott, egyben legyen a család, legyen annyi megélhetés ugyanott. Ne tudja meg a világ.

Ha belelépek a pocsétába, ebbe a beszédmódba, amelyet viszolyogtatónak tartok, el tudom mondani így is a saját házasságomat: elszerettem, teherbe estem, választania kellett, elhagyta, fájt neki, soha nem lesz ép ember már az elhagyott. Nekem gyerekeim születtek, és utána összeházasodtunk. És folyamatos feszültség volt.

De nem ez történt, a lényeget illetően nem.

Senki nem nézte ki a férjet. Senki nem tervezett előre itt, a férj se, ő csak nem bírta már, hogy tizenhat éve nem csókolt meg senkit. Annyi igaz, hogy én nem különösebben akadtam meg azon, hogy házasságban él.

Tudjuk, ez mit jelent.

Sok mindent jelenthet, de amit jelent, az önműködő. Nem kell akarni, úgy van és kész. Akinek fontos, vigyáz rá. Ha van benne kötődés, vágy, akkor van. Ha pokol, akkor pokol. Meg az átmenetek, azok is mind önműködőek.

Ha egy férjnek azt jelenti a házasság, amit a feleségeik szeretnének, hogy nekem jelentsen, az nem néz vissza a kis izgi nőre. Szerelmes meg végképp nem lesz. Sorsszerűen szerelmes biztosan nem.

Aztán van, aki nem kapja meg otthon, amit akar, és ezért keres, társkeres, eljár, swingerez, az asszonyt is nyomasztja a saját vágyaival némelyik. Sőt. Kiszervezi az asszonyt használatra, ül, nézi a fiatalabb férfival az aktust, és kiveri, mert amúgy is porckorongsérve van. Na, ők nem szerelmesek. A házasság egyben marad, az erkölcsös számsorban szerepel a statisztikában, de ennél undorítóbbat nem tudok. Legalább szerelmes lennél, vagy valami. A szerelmes vállal kockázatot. Annak a nő nem fogyasztási cikk.

Eltértem a témámtól.

Nem csak vele nem akadtam meg ezen, korábban sem. Mert belém szerettek, és jó volt. Mindegyik férfi elvált azóta. Egyik sem miattam vált, kivéve azt, aki a férjem volt két évig.

Kik is azok a nagyon erkölcsös nők, akiknek baj, ha “a pasi nős”?

Azok, akik az egészet akarják, maguknak akarják. Azoknak akadály a feleség, szégyen a házas férfi. Nem lehet a facebookon mutogatni.

Én ezt, hogy jaj, nős, mindig is szemforgató kispolgáriságnak tartottam. Nem érdekel mások házassága, az érdekelje őket. És hát ez a baj. Hogy őket nem érdekli.

Pontosan tudtam, hogy van egy nő, aki nem örül majd, ellenérdekű, ellenségnek kezel – de azt is, hogy ez nem az én halmazom. Nem én felelek az ő örüléséért.

Rám nézve az, hogy neki felesége volt, nem sokat jelentett. Ami nekem egy kapcsolatban fontos volt, ahhoz képest semmit. És azért sem, mert én nem sandítottam a világra, a családra, hogy mit szól, amikor a legmagánabb, legmélyebb módon viszonoztam egy férfi szerelmét, aki történetesen nős volt, de nem ez volt a lénye, létezése lényege.

Senki úgy szeretni nem tud, mint a nős férfiak. Olyan utolsó szalmaszálba kapaszkodva, úgy menekülve. Nagyon megbecsülik a különbséget. Megindító, nagyon nehéz ennek ellenállni.

Ők azt élik meg, szomjasan, végre, a látszatélettel szembenézve és kilépve egy kicsit, hogy van egy nő, aki akarja őket. Aki nem unja őket, akinek a szemében lehetnek még jók, pedig nem is tartja el őket, sőt, a nő fizeti a saját vacsoráját, én például a szerelmemét is (szóhasználat: nekem ő a szerelmem, neki én a szerelme vagyok, egyben, ha nagyon kell ez a jelentés is, a szeretője, de nekem ő nem a szeretőm). Aki nem látta őket fiatalabbnak és daliásabbnak sem. S hogy nem csak alkalmilag és kompromisszumosan szeretkezik (változatos, mint a volánbusz-menetrend!), nem taktika, ha odavan, és nem csak engedi magát, mert nagyon szereti a férfit, aki kedves vele, hanem lüktet a vulva: gyere, gyere.

Nem jelenti azt a nős férfi, például, hogy nem lesz jó együtt, vagy hogy félni kell a Duna-parton sétálva, vagy hogy kevésbé szeret, vagy nem lesz ideje rám. Nem jelenti azt, hogy ne élném meg a teljességet. Annyit jelent, hogy éles helyzetben, ha dönteni kell, valószínűleg nem velem lesz (hatalmas bevásárlókocsit tol az asszonnyal, tele multipack 24-es vécépapírral, míg a szerelmén abortuszt végeznek épp). Annyit jelent, hogy nem lehet együtt lenni szenteste – annak, aki oly büszke magára, hogy ő aztán nem lesz második, ez nagy kín. És ez tényleg vicces egy szeretőtől: ezen szenved, miután már belement, és szenved, szenvedget szívesen, rágja ezt, tetszik neki, hogy ő szenved és vágyakozik.

Én nem szenvedtem, mert a karácsony egy faszság (ahogy ők értik), ez gőg, érzelmi függés és semmi köze ahhoz, hogy szereted a másikat.

Senki nem szerette el. Nem volt terv, hogy majd mi igazán együtt (igazán együtt voltunk! az nem jogi vagy életvitelbeli státusz ugyanis). Nem volt efféle ígéret sem, és igény sem. Az életkori különbség miatt sem, én eleinte nem akartam ezt, egy 59 éves férfi akart engem remegve, én másba voltam szerelmes, és harminc éves. Nagyon nehéz az apádat szeretni, a tiszteletre méltó tudóst, közéleti embert. De lett, szerelem lett, mert ő engem választott, és nagyon akarta. Nagyon együtt tudtunk lenni intellektuálisan, életörömben és érzelmileg, és ezért kénytelen voltam átnézni az életkoron.

És akkor megszerettem: a többi, ami a jó kapcsolathoz kell, később történt. És életem legjobb és legteljesebb kapcsolata volt, és ezért lett ő a férjem.

Az lett, egyedül az, hogy teherbe estem. Nem gyógyszereztem magam. Minden mást csináltunk egyébként, nem voltunk felelőtlenek. Nem akartam teherbe esni. De kétségbe sem. És én az életet választottam, aki jelenleg ezüst gumicsizmájában pörög valami korláton, és spánielcopfja van.

Filózom, mit tennék ma egy ilyen dilemmában, amely dilemma az életszervezésinél és a morálisnál is több: sors.

Ma én senkit választás elé nem állítanék, indirekt módon sem, ahogy őt, hogy én ezt egyedül csinálom, ha nagyon szeretnél, tarts velem, de akkor a kettősségnek legyen vége. Mert ennyit mondtam én ama pozitív teszt után kettő héttel, amikor rájöttem, hogy megy a kapcsolatrendezés, a szex, a kétfelé érzelem – én lobbantottam be a “szenvedélyt”. De én nem őt akartam, hanem a magzatomat, tiszta helyzetbe. (Kétféle tiszta helyzet van.)

Én értem, miért haragszanak rám a párkák, idősebb nőrokonai, akik mind megalkudtak és kitették a magzataikat (megölték) és magukat ezeknek a csúf alkuknak, és csalódottak voltak, hogy én meg nem.

(Miért, mit tehettem volna? – Hát elveteted és maradsz tovább szerető! Ez elhangzott, a csecsemő jelenlétében, a szüleim házában.)

Ma egy ilyen helyzetben számot vetnék a realitással, mindannak tudatában, amit módom volt megtanulni az elmúlt években. És egyszerűen egy kurva szót nem szólnék, nem volna nagy beszélgetés, de tájékoztatás sem. Eltűnnék, úgy intézném a továbbiakat. És elfogadnám: nekem akkor ennyi volt, én vagyok a fattyak gyanús anyja az erdő szélén, számkivetve, és én ezt emelt fővel vállalom, mert nem élek hazugságban, sem érzelmi függésben, és nem lesznek traumáim. És mert ekkor már nem fontosabb a “szerelem”.

Én nemcsak mondom, hanem van bátorságom is hozzá. Mert nem lehet másképp dönteni.

Értitek, hogy mire gondolok? Hogyan folytatódna a kapcsolat? Sehogy, és nem is számít. Mi lenne a gyerekkel? Élne.

És senkit, de senkit nem engednék beleszólni a legszemélyesebb, sorsméretű döntéseimbe, amelyeknek én cipelem a következményeit.

Én tehát akkor őt megkértem, hogy a kettősségnek legyen vége. És biztos voltam benne, hogy egyedül maradok, és nem féltem tőle. És ő döntött. És nem maradtam egyedül. Szegények voltunk, lettünk, és állandóan harcoltunk a családtagokkal, az ítéleteikkel, a kíméletlenségükkel, én évekkel a halála után is.

Választásra kényszerítették, és nem volt olyan opció, hogy én jó fej vagyok, és ezt szépen elviselem, mint aki megérdemli.

*

Rituális (közösségi, ismétlődő, szimbolikus) büntetés jár mindenkinek, aki mást választ, mint ami a kötelező műsor. És akkor lehet jönni ezekkel, hogy szétveri a családokat, meg nem dolgozik, nincs fix jövedelme, meg úgy esik teherbe szándékosan, hogy nincs tekintettel másokra. Hogy sportmániás és ítél és szélsőséges az étrendje, miket írogat ki a blogra, meg a gyereke se jár rendesen iskolába, meg hogy néz ki a lakás, és miért nem vesz egy autót. Újabban egész mást is fel lehetne nekem róni, amiért komolyan aggódnak, akik szeretnek. És lehet mindenért engem hibáztatni, fejcsóválni, nyugodtan.

Csakhogy én eközben ebben boldog vagyok, önmagam vagyok, a lényeg érdekel: ezt, mindezt választottam és a másikat, a többit meg elutasítottam. Ez itt, amin ti a fejeteket csóváljátok, az én megvívott szabadságom. Ára van, természetesen, sőt, büntetés jár érte. Az egész életem és blogom ez: én azt nem akarom. Azt, meg azt, meg azt, meg azt sem akarom, és szerintem ti sem akarjátok, csak belementetek kritikátlanul, és most magyarázzátok, hogy pontosan ezt akartátok és most is ezt akarjátok.

Nem csak mindenáron pasit nem akarok. Nem akarok kereteket, nem akarok függésben, hierarchiában dolgozni, nem akarok főnököt, mindenféle alkut, hogy ha jó leszek, majd ennyi pénzt kapok, biztosan megkapom, sőt, azt sem akarom, hogy valaki más keressen az alkotó munkámon. Nem akarom visszanyelni a véleményem, és nem akarok olyan teendőket, életet, testformát, hétköznapokat, testtartást, egészséget, mint azoké, akik ítélnek.

És természetesen jönnek most is, hogy igazolják a hosszú, együtt töltött éveket, hogy azért van kivétel, meg magyarázni, hogy az ő feleségük csinos, meg huszonhat éve együtt, meg persze, a lángolás elmúlik, de mégiscsak együtt vagyunk, és meg lehet próbálni megszeretni azt, amiből menekülnél (végül majdnem mindenki menekül, de még előtte rámegy egy kicsit lelkileg és egészségileg; szolid 10-30 évek telnek el ebben).

Lehet érvelni – de ők a többség, nekik nem kell érvelni soha, csak csinálni, ami elő van írva. Tudjuk jól, mindig is tudtuk, hogy nekik van igazuk, vagy hát ha az nem is, de hatalmuk.

*

(Jelen életem nyomait keresed a szövegekben, a témákban? Valami konkrétumot, utalást? Én nem ebben vagyok. Nincs az életemben nős férfi, sem barátnős. Amiben vagyok, azt nem fogom a blogra kiírni, az másért regény és döbbenet, és ilyen elemzős tanulsága annak nincsen.

A másik, hogy nem volt abortuszom és nem vagyok terhes sem.)