Megírtam ezt a posztot, elolvastam, és azt mondja az önreflexióm: könnyen beszélsz te most, a diadalmas éneddel. Bővelkedsz élményben, javakban, szeretésben.

Na de amikor ez nem így volt, vagy nem ennyire volt így, de sőt: egészen sötét pillanataimban sem éreztem kényszert, hogy hülyeségeket beszéljek. Inkább nem mondtam semmit. Írtam másról.

Ezért nem gyomlálom ki a szöveget.

A csakazolvasó, ha figyel, egy idő után képes lesz arra, és aztán meg könnyedén is menni fog neki, hogy felismerje az önigazolást: a harsány mondatokat, megnyilvánulásokat, amelyek a nyilvános térben keringenek, sokan rájuk harapnak, de csakis a hirdetőjüknek (vagy tovább-közvetítőjüknek) a megvigasztalására, kínjának enyhítésére, valóságának elfedezésére szolgálnak.

Így az olvasó önmagán is képes lesz rajtaütni. Azt mondja, például: miért is akarom én kirakni ezt a mesterkélt hosszúfejes simabőrű szelfit? Miért van erre szükségem? Hát menő ez? Nem menő.

Ugyan ki hiszi el, hogy ennyire szép vagyok a valóságban? Bővebben… →