Hét százalékkal drágult februárban az élelmiszer, márciusban még durvább drágulás van. Volt 40 és 80 százalékos kereskedelmi árrés is alapélelmiszerek esetén – ezt most rendeletileg korlátozzák. Közben ragály pusztítja a vágóállatokat.
Minden nagyon drága.
Ami ennél is drágább: az egészséged, az életéveid, a tiszta agyad.
Én nem látlak téged, nem tudom, mit esztek. Nem tudom, erről ki dönt, mi a norma nálatok. Azt sem, mi az akadálya, hogy jobb legyen. és azt sem, milyen az ízlésed, van-e betegséged, mire telik anyagilag.
Azt látom, mi megy a médiában az élelmiszerekkel és az “egészséges” táplálkozással kapcsolatban.
Ebben az új sorozatban távolról összefüggő motívumokra, élethelyzetekre gyűjtök példákat a tágas kultúrából, ezek egymásra hatnak (intertextualitás), a későbbiek kölcsönzik, átírják, felhasználják őket.
Érdekes, hogy általában a lányok nem veszekszenek annyit, se a lány-, se a fiútestvérükkel. Szépen együtt leküzdik a nehézségeket, mint Jancsi és Juliska. Csak a Grimm-mesékben van harc a lánytestvérek között. Bővebben… →
Volt egyszer egy férfi. Kudarcnak és még annál is nagyobb unalomnak érezte a házasságát, ostobának és parancsolgatósnak a feleségét, tévútnak a kertvárosi jóapaságot. Netezett unalmában, és a kapu záródása előtt remélte, lesz még valami élet. És nem csak vadvirágos réteken csókolózás meg lázas beszélgetések Szabó Magdáról… netán egyszer az életben lesz saját laptopja, étteremben kajál és egy fapados járattal eljut Párizsba, sőt… milyen fővárosok is vannak még?
Szociokulturális kísérlete lett volna ez, ugrás a lapályról, de érzelmi is.
És rám talált. A detektora működött: alkotókedv, szív, autonómia, intellektus és természetélmény, ez kellett neki, hogy elszívja, magának használja. Belém szeretett, és mivel szép volt akkor még, és meghatóan rajongott, csodált, én viszonoztam. Jött felém erőteljesen, két hónap után életméretű tervekkel, összeköltözni (ide). Jót akartam neki. Támogattam, azt akartam, jó élete legyen. te egy fillért se, nehogy megérezze a család! Ebből lett az, hogy a kétszáz forintos kávéját se. hogy én fizettem kajákat, amiket csak ő evett meg, elfelejtett megkínálni.
Az ideköltözéstől óva intettem. Nem lett volna közös élethez pénze, se nyugalom nem lett volna. Én meg nem akartam a gyerekeit is, a cirkuszokat. Nyilván nem. Az egész agglomerációs szappanoperát, hamisságot. Már úgyis nagyok, mondta erre. Néhány év, és megbocsátanak. Bővebben… →
Én bizony rangsorolok. A gyerekemet meg a csávómat, de még ömagamat is jobban szeretem, mint a kutyámat. Tízszer, százszor is. Vesztük jobban fájna, mint a dögé, aki ehhez képest le van szarva. Micsoda egy aljadék vagyok!
Hohó, ez fajizmus! Speciesism. Pláne megenni őket!
Ööö. Az állat nem ember. Nem ott van egyszerűen. Az állatnak van gazdája, aki dönthet a gyógykezelésről, elaltatásról. Az embernél csak ritka esetekben dönthet. Embernek nincs gazdája.
Lássuk a legszebb darabokat, mindjárt a féktelenül irigy libáktól, akik valahogy alá akarták támasztani, hogy az itteni témák, értékrend közepette ők kevésnek bizonyultak.
Úgy merült fel a téma, hogy pár éve a Barok Eszter írt egy blogposztot arról, hogy ne egy kutyát mentsenek már mentőhelikopterrel, mire is odarongyolt tavasztündér, aki több szempontból (és joggal) érezte úgy, hogy csúnyán lemaradt az életével, és odaírta a következőket, beszarsz. Álljanak itt ezek a kommentek az örökkévalóságnak, a malacra emlékeztető Eszter grandiózus válaszával, aki pontosan ismerte a történetemet, a férjem halálát és emberi kapcsolataim minőségét, de azóta őt is rommá csalta, majd csúnyán elhagyta a buta, tanulatlan, lusta, züllött, alkoholista kedvese. De legalább egyidősek voltak:
Tisztában vagyunk azzal, hogy ha megkérdezné a mentős, a tűzoltó, hogy “asszonyom, mit szeretne, a férjét mentsük előbb vagy a kutyuskát?”, akkor sokan választanák a kutyust, és ennek okaival is tisztában vagyok. De szerencsére ez még mindig nem így dől el: nem kérdezik, hanem az embert mentik, mert így kell nekik, ez a törvény. Erősen röhögünk ezeken a szövegeken, A SZERETETKAPCSOLATOK RANGSOROLÁSA, amikor trashnegyedóránkat tartjuk.
“Fogadjuk el olyannak az embereket, amilyenek, meg fontos a tolerancia”, ez a nő nem annyira okos. Ráadásul intenzív, kényszeres ítélkező.
Honnan veszi vajon ezeket a fűrészporízű szövegeket? Talán van egy ilyen woke toolkit, amit az ilyen boldogtalan, saját gondolatokkal nem rendelkező szerencsétlenek betanulnak, és aztán ezeket vetítik a keserű kirohanásaikra, amelyek csakis a magányukról, nyomorúságukról szólnak.
Bármit be lehet adni ezeknek? Ennyire boldogtalanok? Komment, lent:
És nem tűnik fel nekik a troll mélységes gúnya. Grat amúgy, ezek ennyire hülyék:
Mit tud a közelségről, kötődésről, szellemi és érzelmi kapcsolódásról az, aki ilyet leír? Hogy kell reagálni, milyen arcot vágni, amikor a szánalom szorítja a szívünket?
Íjj (frissítek), még nagyobb grat. Jaj, nagyon röhögök:
A hajam az égnek áll, hogy mindenki meghülyült. Ahogy mindent ki lehet gimnasztikázni szavakkal a valóság ellen. Oké, vannak válságos korok, csakhogy most mindezt:
hogy nem két nem van, dehogy, és akinek fasza van, de parókája is és kirúzsozta magát, mert erre izgul, az nő, ez az ő döntése, hogy ő mi,
hogy a sivár önzés és meddőség, az állat mint bálvány egyenértékű a termékenységgel és a gyerekkacajjal, sőt, pont hogy azok a birkák, buták és ösztönlények, akik gyereket vállalnak (mondjuk az ilyen hangoskodók, ha mégis lesz igazi családjuk, a gyereküket se lennének képesek a helyén szeretni),
mindent át kell írni, többé semmi nem érvényes: egy növény is lehet a társad, te döntöd el; a férfi-nő, család, gyerekvállalás, az mind korlátoltság,
hogy a szex, az szórakozás, kvázi médiatartalom, a szabad szex pedig nők felcsinálását és otthagyását jelenti, ez JOG; az abortusz vidám, nem több, mint egy foghúzás,
hogy nem kell felnőni, szerepjátékozhatsz, hologramokra recskázhatsz vagy animét nézhetsz álló nap, és nem, nem értelmetlen az életed, sőt,
hogy a kutyuskáknak a gazdájuk az APJUK: Steiner Kristóf apás cicaszülést vezet a “férjével”, értsd: ő az apa. Állat és ember között nincs hierarchia, mert az fajizmus és ekként elnyomás,
– szóval ezt a sok elidegenedett faszkodást kell progressziónak nevezni.
Pénteken láttuk Mundruczó Szégyen című rendezését, abban mondja a talpig COVID19-be öltözött Monori Lili, egyébként feledhetetlenül és élő, meglepően együttműködő drótszőrű tacskóval, hogy nincs többet állat, mert élőlénytárs van:
Simogassa meg kicsit a szőrét, ugye hogy szúr? Hát szúr egy picit. Na most tudja azt, hogy ez nem állat. Hallotta, hogy állat szót nem mondunk többet, a német parlament elfogadta, hogy ‘élőlénytárs’. Nem állatozzuk le az állatot. Nem tudom, hogy önök értik-e. Ezt a szót, hogy állat, nem mondjuk ki többet. Magának odaadom 8-ért. Na? Élőlénytárs? Kell a francnak, mi? Soha a büdös életben el nem adok egy kutyát. Na gyere, Miska, gyere. Már önbizalma sincs szegénynek.
Az érvelés úgy is elhangzik, kevésbé elvadultan, hogy én azért ne röhögjem ki az elképesztő divatkutya-tartást, plázában öleb, kutya mint kontent, egymás majmolása, végtelen összegek elköltése tízkilós lényekre satöbbi, mert tiszteletben kell tartani, hogy sok magányos embernek a háziállata olyan szerepet tölt be, mint egy emberi kapcsolat (hopp, ez megint a szociokártya: akik lilára festik a kutya fejszőr-pamacsát, és ezt összehangolják a dizájnertáskával, műkörömmel és napszemüveggel, azok vannak megmagyarázva a szegény magányos cicatartó öregekkel). Az állat (de csakis a kutyacica) az ember fölé emelkedik. Vajon csak én láttam a cébéában olyan nyugdíjast, aki magának kiméretett százötvenöt forintért valami tésztaételt (van meleg kaja is a Nógrádi utcaiban)? Kis maréknyi volt a sajátja, és mellette volt a hétszázötven grammos kutyakonzerv, kint várta a barátnő a döggel. Ez a nő éhezett, és kereken négyszer annyit költött a kutyája napi adagjára, mint a sajátjára.
Ez az egész megint olyan, hogy sokfélék vagyunk, a tolerancia azt jelenti, hogy te valamit kitalálsz, higgyél a kis különcségedben nyugodtan, neked az állat egyenrangú, emberhelyettesítő, vigasz és menedék, nélküle még nyomorultabb lennél (részben szerintem azért, mert üres a fejed és a szíved). Ez a te szabadságod. Tele is van a falad gazdikereső meg állatvédős-akciózó megosztásokkal, és szerinted csak az a felelős gazdi, aki könnyes szemmel szelfizve-csókolózva liheg – de tudd, a másik embert ez nem kötelezi semmire, ebből ne legyen már trend, ilyen agyrémek alapján ne módosítsanak törvényeket, ne lehessen az embergyereket és a családot leszólni, kigúnyolni, hiszen neked csak a meddő életed fáj. Mindenki látja, hogy nem akartok felelősséget vállalni, pusztító düh van bennetek azok ellen, akik családban élnek. Ne írd át a nyelvet ilyen alapon, kérlek! Főleg ne üldözz a hülyeségeiddel, mint valami hatóság, és ne is sértődj meg, ne gyere a béna-érzelmes érveléssel, amikor kiröhöglek.
És akkor bármelyik kommentszekcióban el lehet sütni, és progresszívnek meg igényes gondolkodásúnak lehet tűnni ilyenekkel, hogy
Villő genderfluid, bármit is jelentsen ez, és emiatt őt mennyit bántják, mert sajnos nem értik még sokan, hogy nem attól nő/férfi valaki, ami a lába között van (hát dehogynem, illetve nekem néha van bré is, de szóval a sajátom),
ő vegán, milyen kegyetlenek és tudatlanok a húsevők, nyilván az én steakemtől dől romba a világ (Gumiszoba szerint a HALÁSZATTÓL és a VADÁSZATTÓL) (és nézzétek már meg, hogy néztek ki és milyen kórságokat nyögtök a szénhidrátzabálástól!),
szívószálakról és mikroműanyagról papolnak olyanok, akiket a seggüket ki nem emelnék a kocsiból és nyolc O’Bag boldog tulajdonosai, de neked nyomja, hogy no waste…
Ha te is gyanítottad, hogy ezek a szövegek kamuk, az összes ilyesmi egy-egy új trend felböfögése és népszerűsködés, és idegesített a drámázó barátnőd, akkor nyugodj meg: igazad volt. Azoknak lehet ilyeneket elsütni, akik nem tanultak meg jó kérdéseket föltenni, szelektálni a dumák közül, gyanakodni, léneglátni és mérlegelni. Azok fognak erre a kamura nagy lelkesen bólogatni, akik éhezik az ideologikus leegyszerűsítést, akik imádnak a nem erkölcsi természetű jelenségekről erkölcsileg ítélni, és elrontották az életüket. Ha két év múlva Villőnek akad pasija, mindjárt lepasszolja a cicát, és csupa csókos fotót posztol diadalmasan, arra mérget vehetsz. Akik a világ erőviszonyait haloványan sem értik, a nagy rendszerek működését az egyéni történések méretével keverik, kicsiben értelmezik a nagyot és fordítva, illetve nem tudnak angolul, vagy tudnak ugyan, de nem olvasnak angolul. Kell nekik a leegyszerűsítés, a jó ügy. Miközben pont a tömeges, városi hobbiállattartás, “az állat mint szórakoztató társaság és kontent” koncepciója a legkevésbé magyarázható erőforrás-tékozlás és ökoszisztéma-felborítás.
Az állat soha nem lesz ember, sem ahhoz fogható. Ha szerinted igen, akkor a lelked rettentő sivár, és a szeretetet és gondoskodást úgy képzeled, hogy valaki fölött hatalmaskodni, aki mindenképpen nyalja a kezed, akkor is, ha manipulatív vagy, elnyomó vagy, kellemetlen vagy.
Tévedés, hogy a kutya téged szubjektumként szeret. Ez nem szeretetkapcsolat. A kutyahűség egy nagy, túltolt mítosz. Mondom ezt úgy, hogy engem, a nem különösebben érzelmes gazdát, akinek annyi az érdeme, hogy kiskorában gonddal szocializálta a jószágot, IMÁD a dögje és vakon jön utánam és falkavezért lát bennem. Néha szégyellem is magam érte, mert ez nem érdem, mégis mindig elindul utánam (fél évet vártam a kedélyek lenyugodására, hogy leírjam ezt a mondatot). A kutya azért lojális, mert bevésődött az elsődleges gondozója, és mert megszokott dolgokat, illetve ahhoz húz, akitől a meleg odút és kaját remél. Ettől még lehet vicces, kellemes, de amiket megtesznek egy-egy állatért az emberek, miközben magukért alig valamit, az nekem önelnyomásnak, elidegenedésnek és érzelmi nyomornak tűnik. Nem, nem azért néz úgy. Nem, nem tud beszélni, ezt csak te képzeled, ez a te igényed.
Most hogy kezdjem ezt a posztot? Úgy volt, hogy kérdi valaki, nem is különösebben rosszindulatúan, csak tömören:
Homofób is lettél, vagy csak transzfób?
Ezt elkezdtem megválaszolni, ez olvasókérdez, csak annak hosszú lett (ketté is osztottam). De nemigen írtam benne a buzikról. Nincsen nekem a buzikkal semmi bajom, sőt, -fil vagyok, csak viccesnek tartom mondjuk az aktivistákat. Tudom, tudom, NEM SZABAD ÍGY MONDANI, HOGY BUZIK. KIREKESZTÉS, MEGSZÉGYENÍTÉS
És akkor elővettem mindenféle példákat, régebbről is, mindenféle ügyekért küzdős sztorikat, és most én kérdezek: ti, a mindenkinek szolidaritásról papolók meg társadalomtudományi zsargonban fegyelmezgetők, ti hogy is gondoltátok el valaha, hogy nem fognak titeket körberöhögni?
Köszönöm egyébként a kérdés nyíltságát, nem félek tőle.
Én tényleg elhittem. Reflexeim lettek ezek a mondatok, viselkedések.
Azoknak írom ezt a posztot, akik önelnyomó hajlamúak, hogy ők ne koppanjanak ekkorát, ne élhessenek vissza a morális érzékenységükkel évekig. Mert soha senki nem adja vissza neked a melódat, az éveidet. Bővebben… →
Amit gyakran leírok, összegezve egy-egy visszás, hivalkodó, ingerkereső viselkedést, hogy az illetőnek
nincs élete,
annak pont az a jele, hogy folyamatosan mutatja a közösségi médiában, hogy mennyire van.
Persze attól még, hogy Micsoda Változatos Élet Instán, lehetne valódi. De akinek szörnyű fontos, hogy merre járt, mit evett, kivel utazott, mennyi programja van, hogy néz ki a képen, mennyire “profi” a kontent, az általában élet helyett tesz ki kontentet. Hétköznapi emberről beszélünk, aki valami rejtélyes okból húsz meg ötven ember előtt, három-tíz lájkokkal, különösebb teljesítmény nélkül úgy viselkedik, mint valami sztár.
Minden ebédjét, edzését, elmenését, kellemes estéjét kiposztolja, bizonyítékokat gyűjt, hogy ő igenis él. Full sminkben, előnyösen állva, rossz napjain napszemüvegben, asztalra gyorsan virágot és könyveket rakva, tárgyait szétrendezgetve, haját gondosan kócolva, bölcselkedve megalkotja a spontán pillanatot. Fal órát tölt egyetlen kép elkészítésével, tökéletesítésével, előtte beállít, világít,. sminkel, utána vág, válogat. Hatalmas feneket kerít annak, hogy elment egyszer biciklizni.
Látjuk ezt, de meg is szoktuk. Akinek mindene le van fotózva, mindene menő, “ó, nekem miért nem ilyen az életem?”, és nem veszed észre, hogy nem a teljesítményét vagy a jófejségét nézed, csakis a látványt.
Az ember bizony keményen kompenzál, amikor (még vagy újra) sérült és bizonytalan, mert traumatizálódott, mert nem érti önmagát, és nélkülözi az alapvető javakat. Mik is ezek? Az egyszerűek, lényegiek: napfény, erős test, az igazad biztonsága, a szépség nem-hivalkodó tudata, saját gondolkodás, teljesítmény a munkában; erős kar ölel, nem kell félned, nem unatkozol, életöröm hat át, minden rendben – szóval ezeket nélkülözi és kavargó homályban él.
És külső dolgokban határozza meg magát, és ezeket mutogatja, és a kirakott dolgait kedvtelve nézegeti – ez a menősködés. Bővebben… →
Két negyvenes nő azon veszekszik a net nyilvánossága előtt, hogy ki utánozza a másik cuccait…?
Ez méltatlan volna, ha így volna, de én nem tudok róla, hogy ez történik. Nem veszekszem senkivel, soha nem utánoztam senkit. Nem tulajdonítottam a tárgyaknak a használatukon túli értelmet, egy-egy tárgynak vagy az Illynek minimális jelképisége van. Én a cselekvésben hiszek. Soha nem voltam márkamániás, divatozó, kifele élő.
Sok jó cuccom van, szeretem, ha egyedi vagy legalábbis ritka, ami rajtam van, de erről nem szoktam beszélni, és kicsit sem érdekel az úgynevezett divat.
De azt érzékelem, hogy sokan vergődnek unalomban és élethiányban, és ők a neten nézegetik éhesen: mit kéne csinálni, hogyan kéne élni, kitűnni, megcsinálni magát? És van ebből ez a kikaparom-a-szemét-amiért-tehetségesebb típus is. Ijesztő és szánandó.
Most ugye a rajtam röhögcsélő díva őrülten sportol, biciklizik, fogyózik, menő holmikat vesz, haját lengeti, félmaratont és maratont emleget és flörtöl, hadd lássa mindenki az egzaltált, önimádó posztokban. Ti mivel töltöttétek az előző éveiteket, mi dühít ennyire, miért rivalizáltok, és miért mindig a másé kell? Miért beszéltek maratonról, félmaratonról, ha lusták vagytok futni, és nem látszik a sport halvány nyoma sem a testeteken? Én vagyok az inspiráció már pár hónapja, szépen lefogytatok (ehhez gratulálok, akkor már sejtitek, mi az a meló, amire én büszke vagyok), de közben ellenem acsarkodtok, nekem üzengettek? Negyvensok évesen?
Ostoba, felszínes, kínos, morálisan megvetendő ez az egész. Egy olyan világban cuccokon rugózni, azokat fotózgatni, giccseket fabrikálni, amely ökológiai katasztrófa előtt áll, ahol tombol a nyomor. A középosztály Decathlonra is sajnálja a pénzt, nem sportol komolyan szinte senki.
Én meg évek óta a saját keresetemből, munkámból tartok el három gyereket, keményen sportolok, ronggyá nyűvöm a darabokat, ezért mondhatom erre a ti hajszátokra, hogy bekaphatjátok.
Érdekes az értékrendetek.
Hogy miért “nem szarom le”? Neked volna csak könnyebb úgy, harmóniára vágyó, nyugalmat kereső olvasóm, nekem nem. Mindig szóvá fogom tenni a zaklatást, hogy ne egyedül cipeljem, nem tudtok elhallgattatni. Ha rám neheztelsz, akkor gondold át még egyszer: igazságos-e, becsületes-e, célszerű-e ez? Nem, nem én okozom, nem én váltom ki és nem is én eszkalálom a zaklatást. Az erőszak annak a felelőssége, aki erőszakoskodik és képtelen privát intézni a konfliktusait.
Azért teszem szóvá, mert előfordulhat, hogy egy nap baj lesz. És ne az legyen, hogy én nem szóltam.
Azt szokták mondani, hogy a lefogyás nem oldja meg a problémáidat. Mert folyton oda kell figyelni, és ez stressz, mondják.
Ki mondja? Azok, akiknek reménytelen, azok, akik feladták.
Mert gyötröd magad, megvonod a kalóriát vagy a szénhidrátot, hajtasz az edzéseken, elfáradsz a nagy befeszítettségben! Aztán úgyis feladod. És visszahízol…
De ha nem, akkor meg rápörögsz és semmi más nem fog érdekelni.
Emellett, akár sikerül, akár nem, rengeteg időt elvesz, és drága. Bővebben… →
Csak megint a magyarázkodás megy ezekben is, hogy nem a jó alak a lényeg, mi nem azért… Mi ez bennünk, kitől félünk? Ha fontos nekünk a jó alak, akár mint mellékterméke az edzésnek és tudatos táplálkozásnak, akár elsődleges célként, akkor majd nem vesznek minket komolyan? Ez a para? Miért is? Mert nekik soha nem volt és nem is lesz jó alakjuk, és meg ne bántódjanak?
Bocsánatkérő létezés, ez a feladat? Minden örömbe belekalkuláljuk a nyomorúakat? Nem számít a teljesítményem, az nem is erény, mert ha baloldali vagyok és nő, akkor mindig lehúzom, rontom magamat azok ítélete szerint, azok lelki békéje kedvéért, akik betiltanák a tehetséget, akik lyukas garast nem adtak volna azért, hogy én jól legyek, sőt, kárörvendtek, amikor szarul voltam…?
Vannak egyébként kedves, értékes emberek, akik végképp elrontották az életüket. Függők lettek, önapáznak, durván betegek, magányosak és csórók. Én közéjük akarok tartozni?Akkor vagyok legitim, ha előadom, hogy rájuk vagyok tekintettel? És ez fontosabb annál, ami engem sodor? Akkor nem utálnak ki, akkor maradok radar alatt, ha úgy teszek, mintha nem lenne fontos az, amivel éber óráimban lázasan foglalatoskodom?
Hagyjuk mármost kedves fitogtatnivalómat, a sportot, ami nekem nagy szembenézés meg változás volt, mert nem tudtam magamról, hogy efféle volnék, de ettől még nem lesz kevésbé idegesítő annak, aki nincs benne.
Szóval, a tündökölni akarás nehéz dolog.
Elmeséled, hogy azt mondta a harisnyagyáros, hogy gyönyörű a lábad. Végül is, nem te mondod, ő mondta, mit tehetsz te arról.
Tudjátok, eleinte félve írtam erről. Éreztem én, hogy ezzel valami gond lesz. “Maradtál volna csöndben”, azt írja a kommentelő. Meg van tiltva, hogy erről: az öregedésgátlásról, a kirobbanó formáról, az örömeimről beszéljek.
csak az olvassa. én szóltam 