és akkor nem magyarázkodtunk többé

Úgy örülök ennek a cikknek. Nem vagyok egyedül.

http://uvegplafon.blog.hu/2016/02/03/nem_felsz_hogy_tul_izmos_leszel_a_jo_strandest_akkor_az_igazi_ha_a_befotteket_azert_a_ferfinak_kell_

És neki is:

http://anyatest.blog.hu/2015/10/31/kell-e_a_jo_segg_az_anyasaghoz

Csak megint a magyarázkodás, hogy nem a jó alak, mi nem azért… Mi ez bennünk, kitől félünk? Ha fontos nekünk a jó alak, akár mint mellékterméke az edzésnek és tudatos táplálkozásnak, akkor majd nem vesznek minket komolyan? Ez a para?

Én már nem az elején tartok, sem a sportban, sem az én-építésben, sem a vállrándításban. Az elején sokat magyarázkodtam én is, mintegy elnézést kértem a világtól, az Elkenődöttektől azért, hogy a kezembe vettem az életemet, és teszek valamit azért, hogy jobb legyen, és örömem van és sikerem.

És innen már feltűnik: mi, hogy? Nem a jó alak? Mentegetőztök ti is, mint én hajdan?

Bő másfél éve említettem először a blogon, hogy én erre a sport- és testtémára most rámegyek, megkeresem a bejáratot a test felől az életem egészébe. Emlékszem, milyen ellenérzésem volt, miket kellett nekem is legyőznöm magamban. Féltem, hogy mit szólnak azok, akik engem megszoktak valamilyennek, s hogy nem sértem-e valamilyen érdeküket. Ez majd nem tetszik nekik, ez az egész olyan önös és felszínes, és jaj, meg ne haragudjanak… Hát, most már a középső ujjam van, komolyan. Arról akarok írni, ami van, a mindenkori Vanról, nem itt mismásolni meg kerülgetni, hogy más hogy érzi magát. Az az ő térfele, és ő a felelős érte.

Vagy a jó alak utópisztikus volna, azért írjátok? Mert a kockás has, a bubble butt elérhetetlen? Ne nyomasszuk azokat, akik nagyon távol vannak tőle?

Na és ha hozzád vágnák, nemet mondanál? Hát pedig megküzdeni az arányos, anatómiaatlasz-szerű, funkcionális testért, az még becsesebb. És egy csomó keresés és gondolkodás és én-munka és önmeghaladás, és lemondás, és teljesen átalakított prioritáslista, ne legyen kétsége senkinek. Csak a folyamat része az is, hogy nem nyavalygunk, hogy ez milyen nehéz, hanem éljük.

És tényleg nem realisztikus a bubble butt, hanem a közösségi média terméke. És persze fotón, bizonyos pózokban olyan, és általában zsírbetöltéssel csinálják, és az egészet a pornó ihlette és az instagram gerjeszti, és nyomasztó. Mink is csak viccesen emlegetjük Ed Zővel. De egy tónusos, izmos fenék, az realitás.

A kockás hasról vagy íves vádliról, a kerek farizomról még annyit, hogy alkati kérdés is. Nekem még mindig van a hasamon zsír, összecsippenthető, és azon áttüremkednek a kockák. Nem tudtam én az egész folyamat elején, hogy kockás lesz a hasam, nem volt cél, de egyszer csak olyan lett. Meglepett, örültem neki, és elkönyveltem, hogy a súlyzós edzés és megfelelő táplálkozás igen hatékony. Más testtájakon nem ilyen jó a helyzet. Szóval alkati kérdés, csakhogy olyanok érzik magukat kényelmetlenül, ha erről írok, akik nem is tudják, milyen volna az alkatuk, ha tudatosan és nem cudarul bánnának a testükkel. Azzal vagizni, hogy nekem könnyen lett olyan, meg naponta háromféle szögből lefotózni és közzétenni, az nagyon más volna, mint örülni neki, és arról beszámolni, hogy itt vagyok harminckilenc évesen, három gyerekel, ki hitte volna? És nem, nem tökéletes a hasam, és nem is lesz az.

Azt is meg kellett értenem, ítélet nélkül, hogy vannak, nem is kevesen, akiknek az a foglalkozásuk, hogy kockás a hasuk, jól festenek fotókon, megmutatják magukat, és ezzel másokat motiválnak. És ezzel sincs semmi gond. Vannak olyanok, akik ezt ízlésesen és építően csinálják. A közösségi média folyamatairól van szó megint, és annak okos, kritikus kezeléséről. Finnyogni és elhatárolódni könnyű, de én nem hiszem el neked, hogy ne szeretnél egy arányosabb testet.

Én már nem félek attól, hogy kimondjam: de igen, a jó alak is. Aki ezt nem érti, örömgyilkos, és olyat kér rajtam számon, amit magára nézve nem tart olyan szorosan kötelezőnek. Hová lett belőlünk a lobogó hajú, befelé-is-mosolyú fiatal nő? Mi ez a sok ítélet? Másokat nézni, ki mit csinál? Kezdj magaddal valamit!

Én írok sportról, ő idejön, kíváncsi, elolvassa, aztán állítja, hogy én nyomasztom és üldözöm és neki ez milyen rossz. Rossz érzéseket kelt benne.

Meg hogy mennyire megváltozott a blog.

Szegény, szegény olvasóim. Az elvárók, a kíváncsiak, a fanyalgók. Őket kell szórakoztatni, kiszolgálni, legyek ilyen meg olyan! Legyek olyan, hogy az neki jól essen! Ha nem, megbüntet… Ő csak leírja a véleményét. Én is leírtam, há’nem…? Csakhogy ő már engem minősítget.

Hát pedig én ugyanaz vagyok. Sose nyavalyogtam. Láttam én korábban is, mikor tűnünk nevetségesnek mi nők, anyák, partnerek, harmincas nők, és ha más hibáztatósdit játszott itt, máson verte el a port, férfigyűlölt, nem vállalt felelősséget, inkább hallgattam. De nekem tulajdonították azt is, mert a blogon van a komment is, tehát hozzám kapcsolódik. Egy-egy trollunk állította, hogy ha én nem értek egyet bármely kommentelőmmel, akkor el kell határolódnom. Mert őt, a trollt (férfit) sértette valami — határolódjak el én…

Nem szóltam le a paleósokat se, ez sem igaz. Sem a vékonyakat, sem azokat, akik sportolnak, és akkor is sportoltam, és akkor is tetszettek a nálam izmosabb és vékonyabb női testek. A külső motívációt, a csodavárást, az okoskodást bíráltam, az autoritást, amely mások tanácstalanságából megél, és a nyomasztást nem szerettem. Most se szeretem, azt csinálom, ami én vagyok.

Meg még azt nem tudtam elfogadni, és sajnos, ebbe sok kedvelt olvasó is belecsúszott, amikor ezen a blogon ő akar lenni a hírhozó, az izgalmas, a csodált valaki. Ha én is, akkor ő is, mert ő okos, és rám mérges, ha a többiek nem úgy fogadják. Mert neki lábujjhegyen kell járnia. Nem kell, de másnak sem. Más is leírja, amit gondol. Nem én terelem a hangulatot, én a saját véleményemet írom. Nem bonyolult: a bloggeré a bloggeri szólás pozíciója, az olvasó ehhez képest reagál. Nem kell egyetérteni, nem kell rajongani, de itt szerepelni akarni, farvizeken evezni, előadni magad, és közben rám neheztelni, az gáz. Meg koppintani is.

Szóval, megváltozott a blog — hát, kedves olvasó, nem tudom, érdekel-e, hogy ennek a személyes blognak, amelyet követsz vagy kattintasz, a személyes bloggerével mi történt. Az történt, hogy teltek az évek, és én, az ismert helyzetemben, a gyerekeimmel egyedül, agyonterhelten, és különösen 2014 önmagamból kifordító tavasza-nyara után akartam valamit, inkább élni, erőt, meg örömet, meg kompetenciát, felelősségvállalást, megújulást, mint megrekedést, beleragadást, tanácstalanságot, szétesést. És ez nagy dolog, és ehhez erő kellett, az én sorsom, utam, és ha neked ez nem tetszik, és belekötsz, akkor te rosszindulatú vagy, de legalábbis szerencsétlen, akinek magával van baja.

Ezt a történést, meg amit megmutattam és elmeséltem belőle, vívódásostul, önkritikástul, buktatóstul, testképzavarostul, mint a személyes blog bloggere, te úgy élted meg, hogy ellened van, és nem bírtad szó nélkül hagyni, és itt nagy bátran, vagy roppant ízlésesen valahol máshol tárgyaltad ki és magyaráztad félre, mert nem tudtál vele mit kezdeni. Meg elemezted, hogy nem is annyira látványos az átalakulás, és ez csak valami múló mánia, és én csak érdekből és nyomasztom és untatom az olvasót, mert azt nézem, mivel tudok figyelmet kelteni és pénzt szerezni.

Az biztos, hogy én a témákból és gondolatokból nem fogyok ki, ne aggódj. Nem kínomban írok erről vagy arról, hanem szenvedélyből. Azért, mert felülbíráltam azt, amit e témákról korábban hittem, megismertem, közel mentem, és az van bennem: jé, nem is úgy van!

Ó, ha nekem a figyelem, a népszerűség és a pénz lenne a célom, egész mást csinálnék, szimpi lennék és taktikus, meg sajnálható és nemes, senkit ki nem osztanék, szó nélkül törölnék, meg azt írnám, amit elvárnak tőlem, semmi provokatívat, semmi olyat, ami támadhatóvá tesz, semmi önleleplezőt, falcot, személyes sztorit, szeretőséget, személyi edzőt, mellparát és beroskadt bőrt, csak a szépet, a trendit, jól dizájnolt, valósághamisító fotókkal, vagy épp anyukás változatban, szolidan, és igen drágán volna pofám edzésmódszert ajánlgatni.

De ezt nem tehetem, csak meggyőződésből tudok írni, és nem csinálok olyat, amihez nem értek, mert én az íráshoz, a gondolatok közléséhez, hatáskeltéshez értek, ezzel tudok megtorpantani, örömet szerezni, hatni, ez megy jól nekem, ezt szeretem.

Szóval lehet, hogy neked ez az életmód-dolog nem témád, de a blogger, tudod, a blogé, amelyre idekattintasz, a blogger szolidan életmódot váltott, mást csinál a szabadidejében, mint korábban, meghódított magának egy teljesen más világdarabot, azt viccesnek és újságírói értelemben izgalmasnak tartja, megírásra érdemesnek, olyannak, amitől jobb lesz másoknak is. Soha nem egyoldalúan, agyonlelkesedve, egy igazság birtokában, hanem rengeteg színnel, kétellyel. És ennek az élménycsoportnak a révén lettek munkái, bevétele is, és ez jó neki.

És állítja, hogy ez az egész még mindig ugyanaz az igazságkeresés, csak neki lett az élete gazdagabb és ki-hitte-volna módon fordulatos. És ugyanaz a geek belemélyedés van omega hat zsírsavba, a fitnesz ágazataiba, vércukorba, mint emberi jogba és a bántalmazás motivációiba és válfajaiba. Kit mi érdekel. Változunk mindannyian, nem tudom újra ugyanazokat írni. De ugyanazzal az attitűddel írok mindent.

Ez történt a személyes blog személyes bloggerével.

Nem írhatok arról, ami nem jellemző rám, nem írhatok elvárásra, mások kedvéért.

Meggyógyult a pajzsmirigyem, ugrásszerűen javult a közérzetem, testélményem, önbizalmam, terhelhetőségem. Megértettem a fiatalságomat, a múltamat, a test felől léptem be az énembe, amely ettől megerősödött, és én már szinte mindig bizakodó és kezdeményező vagyok.

Testem, lelkem, akaratom, szokásaim radikális átalakuláson mentek át. És nem, én nem úgy beszélek róla, ahogy szokás, ez itt nem a mainstream. Egyszerűen nem úgy van, ahogy mindig mondják, és én rámutatok, miért nem. Nekem is meglepő volt, hogy nemhogy nem kötelező, hanem szinte stigma a “fitneszmánia”: ha keményen sportolni kezdesz, és ez meg is látszik rajtad, vissza fognak húzni, pedig az ő életüket ez nem érinti. Éreztetik majd veled, hogy feltűnősködsz, túl sok időd van, és nem lesz ez így jó, és biztos a pasik miatt csinálod, és ez ellentétes a szeretteid érdekével.

Az újszerűt próbáltam ebben is megmutatni, és nekem nem baj, ha téged ez már nem érdekel, de hogy miért ugrasz és kombinálsz, azt nem értem.

És rájöttem az elkent valóságra is, arra, mit csinál a média és a sógornők, és milyen érdekből. Miket magyaráznak, mivé szabnák át még a feminizmust is, csak azért, hogy nekik ne kelljen erőfeszítést tenniük, ne fájjon, ne kelljen kimerészkedni a jól ismertből, az összetákolt egóból, a szénhidrátfüggésből és a lustaságból, lehessen másokra mutogatni, és csinálták ezt az enyéimnél bőségesebb erőforrások közül.

Az erőről beszélek, a megértésről. Arról, hogy leveszed a tekintetedet másokról. A szépségnormákról is, a túl vékony modellekről is leveszed a tekinteted, nem háborogsz, nem keresed a hibást, nem elemzed a Rendet, amitől te semmit, de semmit nem tehetsz, hanem azzal foglalkozol, ami téged előrébb visz, és megkeresed a legjobb önmagadat.

És elhiszed, hogy lehet jobb.

Ez persze nem kötelező, nem biztos, hogy fitneszpéldakép leszel, nem is mindenki lesz ugyanazoktól a gyakorlatoktól és ételektől és kiegészítőktől ugyanolyan sportos. Mindenki abban lesz jó, ami neki való, amire született: ezt megtalálni is önismeret.

De mindenkinek lehet jobb a közérzete, testélménye, immunrendszere, alvásminősége, bőre, izma, testtartása, ha akarja, és maga tehet érte, neki is kell utánajárnia, más nem segíthet.

Ezennel nyilatkozom: én, Gerle Éva azért is edzek és diétázom, hogy jó testem legyen, és ezt többé nem szégyellem. A sportra alkalmas, dinamikus, teherbíró, minél zsírtalanabb test a saját szépségideálom szerint egybeesik a jó alakkal, a fiatalsággal és az egészséggel. Erekkel, tónusokkal és kis mellel együtt. A szépségideálomat nyilván a társadalom és a média formálta, de egyéni változatú. Az enyém ilyen, és nem fogok magyarázkodni miatta.

Ennek érdekében edzek és lettek táplálkozási szempontjaim, ez nem esik nehezemre, ellenben öröm és erőmegélés. Nem teszek semmi egészségtelent, invazívat a jó test, kinézet érdekében, ez elvi kérdés, sőt, most hagytam fel a hajfestéssel és a lábborotválással (az alapkérdés: mit mondanál a lányodnak?).

És még egy, és ez is most lett ilyen erős: a test intenzív, drasztikus élményei. Nem bánom a belemenést, amikor csatakos vagyok és büdös és megkarcol az ág, és nehéz valami, vagy dermesztően hideg, és ez elemi érzés, ősasszonyos, szüléshez hasonló. Lehet, hogy pótlék, nem tagadom.

E tevékenységem és meggyőződésem semmilyen módon nem ellentétes társadalmi, emberi jogi elveimmel és bloggeri vagy mozgalmi múltammal, identitásommal. Szánalmasnak gondolom, hogy ez bárkiben felmerült, ennek információhiány az alapja, önbizalomhiány és magas testzsír. Olyan szintű életminőség-javulást és erőt éltem meg az elmúlt másfél évben, olyan vicces és lelkesítő ez az egész, mezítláb futástól merev lábas felhúzáson át a hóban fetrengésig, hogy arra nehezen találok szavakat. Nem azért írom meg, hogy bosszantsak bárkit is, hanem azért, mert izgalmas, megírásért kiált. Azért ez a téma, hogy megfogalmazzam, feldolgozzam és mások számára érthetővé és átélhetővé tegyem az élményt. És azt gondolom, nézz szembe a saját rossz érzéseiddel, és hogy kicsinyes dolog más örömét elrontani, rányomni a frusztrációt, szimpátiakérdést csinálni abból, ami nem az. Te jössz a blogra, facebookra nézelődni, nem én megyek utánad…

Állat hiú vagyok, igen. Végre merek és szoktam is tükörbe nézni, érdekel a hajam, bőröm, fülbevalóm, a ruháim színe, tapadós cuccok, de még korrektorom is van, és szinte-natúr sminkben nyomulok, amit persze igyekszek úgy előadni, hogy mintegy mellesleg nézek ki így, mert a természetes megjelenéshez húz az ízlésem, közegem, életkorom.

Eközben anya vagyok, meg szövegírás a fő tevékenységem, de még múzeumba is járok, úgy bizony! Bárkinek kételye volt…?

Hovatovább, süllyedek el szégyenemben, de még a férfiak és az ő tekintetük is érdekel, hova jut a világ…!

Nem minősítem mások testét, kinézetét, szokásait, mert ez személyes ügy.

Azt az életmódot viszont, amelynek következtében a magyar lakosság hatvan százaléka túlsúlyos vagy elhízott, és tíz-tizenöt cukorbeteg, tunyának, betegítőnek, eltorzultnak tartom. És akik így élnek, szarul is vannak. Nem értem, mi az, ami ezen nem ténykérdés.

És nem fogok többet magyarázkodni.

20 thoughts on “és akkor nem magyarázkodtunk többé

  1. Ahogy olvaslak, arra kell rájöjjek, hogy mennyire nem tudok azonosulni a “támadók” gondolkodás – és viselkedésmódjával. Egyszerűen nem megy, nem tudom magam olyan mélyen beleképzelni a helyükbe, a fejükbe, a testükbe úgy, ahogyan levezeted és megfogalmazod. Értem, és felfogom, de valójában nem tudom átérezni, hogy milyen olyannak lenni, úgy hozzáállni. Pedig én sem voltam ám mindig ilyen erős, meg sportos, meg egészség- meg környezettudatos, nagyon sok gondom volt a testemmel, a személyiségemmel, szégyelltem, zavart, hogy nem “tökéletes”, hogy itt ilyen, ott meg nem olyan. Ijesztőnek tűnt és óriásinak, hogy egyszerre kell a lelkemmel és a testemmel is egyaránt foglalkozzak.
    Egy valamit viszont sosem tettem és azt hiszem ennek köszönhetem végül azt, hogy ma már – nevezzük így – emezen az oldalon vagyok; sosem mást hibáztattam érte.
    Mindig tudtam, hogy az én saram. Hogy hiába irigyelnék mást azért ahogyan kinéz, ahogyan érzi magát és éli az életét, ha egyszer én nem teszem meg magammal, a testemmel, az életemmel azt, amit egyébként tudom, hogy megtehetnék. Tudtam, hogy csak úgy kellene döntenem, azt kellene választanom, és ennek megfelelően cselekednem, de éppen nem teszem, azért vagyok ilyen és olyan, és azért nézek ki úgy ahogy éppen. Sokáig halogattam, emlékszem 23 évesen számolgattam, hogy még nem késő belefogni, majd ha befejeztem az egyetemet, meg majd ha blabla..És volt egy nap, amikor nagyon elegem lett az örökös bűntudatból, és őszintén megijedtem attól, hogy képtelen leszek rá valaha is, hogy gyökeresen megváltoztassam az életem és hogy az nem lehet, hogy ennyire gyenge legyek, hogy akkor és ott megtettem még aznap az első lépést. És aztán a következőt, majd a következőt és aztán a következőt is. Gyors folyamat? Nem. Könnyű? Egyáltalán nem. Kudarcmentes? Dehogy! Viszont egyre élvezetesebb és méltóságteljesebb. Nekem egy dolog fontos ma már csak: minden egyes nap tegyek valamit még hozzá, amit eddig elértem. Nem számít mit, csak legyek több, mint tegnap és szeressem a fejlődésem.

    • Ez a volt egy nap, ez velem is pont így történt. Hónapok, mit hónapok, évek óta halogattam, hogy elkezdek végre sportolni, közben meg mindenhol fájt, fáradt voltam és nyűgös. Aztán egy hétfő éjszaka valami nagyon erős elhatározásra jutottam, miközben álmatlanul fetrengtem. Másnap felhívtam a közeli edzőterem személyi edzőjét, két nap múlva találkoztunk. Az első óra után ültem az öltözőben, és azon gondolkoztam, mekkora szerencse, hogy nem autóval jöttem, mert annyira remeg kezem-lábam, hogy nem tudnék hazavezetni. Húsz percen át vonszoltam magam haza a fél kilométeres úton, De két nap múlva megint lent voltam. Döbbenetes volt rájönni, hogy alig 4-5 alkalom kellett hozzá, hogy már meg se érezzem azt a mennyiséget, ami elsőre konkrétan kikészített. És rájöttem, hogy imádom a konditermet, a gépeket, ahogy egyre többet bírok. Miért nem kezdtem el hamarabb, de hülye vagyok.

      • Megdöbbentő, hogy valójában már akár pár alkalom után mennyire megváltozva érezheti magát az ember. Igazándiból első lépésként elég csak kipróbálni dolgokat és már az sokkal rugalmasabbá teszi a személyiségszerkezetet. Nem mondanám, hogy pillanatokon belül szokás lesz ezekből, de relatíve hamar, ha van egy kis kitartás is mellé és hallgatunk arra, hogy mi az, ami érdekel, és jól esik hosszabb távon is.
        Én is szó szerint igényeltem, nagyon hiányzott az életemből, ha mégsem tudtam megoldani valahogy a dolgokat. Sokszor futottam neki ugyanannak és egyre jobban és tovább bírtam, egyre több területen tudtam odafigyelni, megtanultam, hogyan priorizáljak, mikor-minek adjak energiát, felfogtam (nagy nehezen:)), hogy enm fog menni minden egyszerre.
        Nem érdekel a tökéletesség, csak az, hogy haladhassak és fontos a saját tempóm betartása. Ha gyorsabban akartam feljebb lévő szinteken lenni, akkor jött a kudarc és visszadobott arra a szintre, ahol valóban a helyem volt. A szokásrendszer elmozdulásához sok-sok ilyen kis lépés kell, pár területen és hamar egy új, korábban csak megálmodott én lesz belőle. Akár 1-2 hónapon belül is! Ezért nem értem, hogy van aki évtizedeken át gubbaszt ugyanabban, mérhetetlen energiát tol a feszültség elviselésébe, miközben 1-2 hónapot kellene csak lényegibb változtatással töltenie, utána már megy a szekér lendületből is, csak a tüzet kell életben tartani, pakolni rá mindig. Igazándiból a hozzáállás változik meg az élethez, sokkal rugalmasabb lesz és problémákat így lehet könnyebben és jobban megoldani. Húú megszaladtam:) És az milyen jó, amikor egyszer csak visszanézek és látom magam alatt és mögött a szinteket, hogy milyen hosszú utat megtettem már és ott van még a többi és mennyi jó vár még rám! Ilyenkor borzasztóan hálás tudok lenni saját magamnak, hogy azon a napon elindultam és meg mertem tenni az első, de legfontosabb lépést, mely az összes eddigihez is elvezetett.

  2. És hogy a lényeghez is hozzászóljak: én nagyon köszönöm, hogy ezeket leírtad százszor is, és hogy láthatom, hogy lehet így is! Sokkal könnyebb úgy csinálni bármit, hogy itt van előttem a példa, hogy működhet. Közel sem vagyok ennyire nagy változásban, nekem pici lépéseim vannak, bizonytalanok, amiket lassan teszek meg, és csak utólag látszanak, de sokszor gondolok arra, hogy igenis meg lehet csinálni, mert te is megcsináltad.

  3. Úristen, mennyire ugyanezt éreztem én is, amit a cikk írója! Hogy milyen tuti érzés az erő. Amikor öttel többször tudod kinyomni a gépet, amikor tíz perccel később érzed meg a fáradtságot. És már tényleg nem a kinézet számít.

  4. A kedves valamelyik nap ránézett a monitoromra, és éppen a hóban-fetrengős kép volt megnyitva. Reakció: “Nem is mondtad, hogy ez az Éva ilyen jó nő!” (Merthogy szoktam neki felolvasni a blogról, tudja, miről van szó.) Mondtam neki, hogy hát ezen régebben még vitatkoztunk is, mutattam szerintem jó nőkről képeket, ő meg közölte, hogy túl izmos. Tehát nem nőies. Tehát nem lehet jó nő. (Lásd Linda Hamilton a Terminátorban, imádom.) “Jó, de ez más, ez nem ilyen direkt csinált dolog, látszik, hogy jól érzi magát a bőrében, és leszarja, ki mit gondol róla.”

    • Ez egy realisztikus terv, és hatékony.
      Mindenkinek, aki a Várnál, Tabán közelében, gellérthegynél stb. lakik: lépcsős edzés, kardió, HIIT-ként!
      Állat hatékony, és nem bonyolult elkezdeni, nem tudod elrontani.

  5. Az egyik legerősebb jelenvalóság a test, a fizikai állapot… miért legyen ez kényelmetlen, zűrös? Bár lehet, hogy azért érzem annyira igaznak, amit csinálsz, mert kamaszkorom óta fogyózom? Nem tudom figyelmen kívül hagyni a testem létét?

    • Van egy olyan középkorúnő-megnyugvás, hogy annyit gyötörtem magam, annyiszor akartam megfelelni a Tekintetnek, annyit szenvedtem a tükör előtt, hogy most beintek, elég volt, és ez maga a feminizmus és felszabadulás. És ugye én vagyok a feminista blogger, vagy voltam, tőlem azt várnák, hogy ebben megerősítem őket, megértő leszek. De szerintem általában az azonosulás, a megértés, az “igen, én is pont így!” nem egy termékeny állapot, csak egy bizonyos fokig (beleértve az új azonosulókat, a sportoló testátalakítókat is!), szerintem kell a rendszeres kognitívdisszonancia-élmény, haladás, torpanás, új szemszög, kétely, a luciferi elme, vagy hogy mondjam.

      Amúgy érthető, ha elegük van az önsanyargatásból. Csakhogy inkább az van, hogy nem találták meg az örömöt a sportban, és az igazi, egészséges, lényegi, belülről megélt változás kulcsát. És a lényeg: nincsenek jól, meg irigyek is, legalábbis ahogy rám reagáltak, minimum arra, hogy nekem van módom, időm a testemmel foglalkozni. Az igazi női magáratalálás, megerősödés nem önnyugtatás, nem beletörődés, nem (csak) beintés. És hát én soha nem akartam megfelelni, és most se azt akarok, ezért nem értik a Megfelelők. Az én életemben volt kínos is, ahogy mindig átléptem a megjelenés vagy életmód normáit.

      Az intsen be, aki jól van, de igazán jól. Attól okés a beintés. A többieknél dacos valóságtagadás, feszülés csak a beintés, önfelmentés. De az, aki jól van, és úgy int be, nem is fog képeket kattintgatni és a rajta levő testet kibeszélni, meg viszonyítgatni, meg énnnembírnékilyeneketenni, énfélekasúlyoktól, szerintemezmártúlizmos… szövegekkel jönni.

      Az se egészen okés, ha folyton fogyózol. Vagy miért van ez? Mi volna az álomsúly vagy -test? Jojó van?

  6. Emlékszem a szülések utáni első pár rendszeresnek nevezhető mozgásra. Nyilván 2-3 alkalom után még semmi nem látszik, de te már érzed, hogy valami elkezdődött, mert TE valamit tettél magadért. Lassan visszakapod a tested, ‘anya’ funkcióból ‘nőbe’ kapcsolsz újra. Évszaktól függetlenül nagyon tavasz fílinge van. 🙂

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s