a sértődött kislány 2.

Azóta felnőttünk. És most már a sikeres élet c. nyaktörős loholásban méregetjük egymást, a szomszédot, a celebeket.

Én ugye fullértelmiségi, fővárosi közegben élek középiskolás korom óta (előtte nem full-). Igen, az húzza és viszi az embert, ha nála okosabb emberek körében tölti a napjait, “erős” osztályba jár. Biztosan termékenyítő hatással van mindenkire, ha motivált, eszes, eredeti emberek között és a nekik szánt, őket kielégítő pezsgő közegben van, én mégsem hiszek abban, hogy “a közeg felzárkóztat”. Abban meg egyáltalán nem, hogy egy másik ember teljesítménye, az utolérni-legyőzni akarás szerencsés motiváció volna. Sőt, hogy bármiben érdemes másokat nézni. Teljesítmény kicsikarható, de a lélek és a belső motiváció elsorvad, és rengeteg stressz és frusztráció termelődik.

Azok csinálják ezt, akik nem érkeztek meg önmagukba. És iszonyúan rombolja őket.

Az összeméregetésről beszélek, és nem arról, hogy jó, jobb, nagyon jó akarsz lenni valamiben, amit amúgy mások is csinálnak. Persze, ha az olvasóm öt blogot olvas, ő is összehasonlít engem másokkal, ő is választ. Aznap, hogy csak egyre van ideje, ez élesebben merül fel. Tulajdonképpen versenyben vagyok a bloggerekkel, és ha őt (az akár elképzelt olvasót) akarom, jobbá kell válnom a többiekhez képest.

Mondhatom én azt, hogy ez engem nem érdekel, és nem akarok rá így tekinteni? Úgyis megy. Megy, ahogy megy. Nem azért lett blogom, mert már mindenkinek volt. Az edzés is úgy megy, engem ugyan nem húz, hogy mások mit csinálnak.

Szoktak engem ezzel szembesíteni, helyrerakási céllal. Legyek ilyen-olyan, igyekezzek,  ne az legyen a téma, ez bonyolult, az bántó, emez nevetséges, amaz túlzás — kvázi meg vagyok fenyegetve leiratkozással és nemolvasással. De én nem akarok senkit olvasónak. Talán az öklöm lazasága teszi, hogy mégis…? Jó, hát könnyű nem akarni, ha úgyis van. De asszem, én tényleg nem olvasót (sok és minél több olvasót) akarok, hanem írni. Ugyanakkor, persze, ha sokan emelik ki, hogy eredeti, amit írok, segít a tartalma vagy szép mint szöveg, az jó nekem, az kedvet csinál, hogy arra menjek, amerre amúgy is tartanék, esetleg fütyörésszek is közben. Ha pedig ebből ezen a kis nyelvterületen jövedelem is van, az maga a mámor.

Ami zavar másokban, de nagyon, az a koppintás. A saját változat hiánya (ez a tehetség hiányát is jelenti, egyedi jelleg nélkül csak ügyes lehet), az igazodás, “inspirálódás”. Az önkifejezés, a gondolat is, a nyelvi forma is annyira személyes.

Hogy én nézem-e mások blogját? Vagyok én is olvasó, igen, két-három helyen. De azzal a céllal, hogy na, mi hír a blogvilágban, nem, mert olyankor a hátamra szalad a szemöldököm. Mintha a bugyimat csórnák le a szárítóról. Olvasom, hogy messze van még Skandinávia, és nem akarom elhinni.

Még a futásban sem tiszta a versengés, pedig egy futóverseny, ugye, tiszta megmérettetés. Volt egy ilyen poszt: örök hajsza Ott volt első komment:

És az egészséges versengés? Amikor alig vánszorogsz, de belehúzol, mert elfutott melletted a fehér nadrágos csaj és hirtelen könnyebb lesz a következő 2 kilométer. Lehet ez is örömteli meg felszabadító.

A válaszom:

…amit írsz, az nekem külső kontrollnak tűnik, és nem győzök a belülről vezéreltség élményéről és jelentőségéről írni. Én ezt nem ismerem, az én tempóm egyenletes és saját, a testem állapota, az elhatározásom és a hangulatom diktálja, a sprintjeimről is én döntök, és nem befolyásol mások tempója. Nekem olyan céljaim vannak, mint hogy adott távon a legtöbbet fussak (hullámvonalban); akármilyen lassan, de a meredek és köves emelkedőn is végig fussak, vagy hogy meglegyen a két kör, vagy hogy öt percen belül legyen az egy kilométerem. Szerintem a versengés romboló és nem is tesz semmit könnyebbé, csak a stresszt fokozza.

Zavar-e, hogy az a nő gyorsabban fut, hogy fehér a nadrágja, jobb a segge? Célom-e, hogy gyorsan fussak? Ez a nagy kérdés.

Nekem pont jó példa a futás, mert én ugyan futok, de nem vagyok futó. Akik olyasmiket űznek a teremben, amiket én, azok nem futnak egyáltalán. Eredetileg azért, mert eszi az izmot, emiatt meg is vetik, de a helyzet az, hogy nehezek is hozzá, kötöttek, folyton fáradtak (regenerálódnak), rossz az aerob teljesítményük, és ettől is utálják. (Az egyik döbbentpillantás-ok a Flexben: “még mindig fut”? Nem azért, mert olyan sokat futok, hanem mert a dogma szerint sokat és tempósan futni kontraproduktív.) Ha meg az erdőben futok, és jön a fehérnadrágos, én azt érzem: ő más, mint én. Az én utolsó (tizennegyedik) kilométeremen a nyolcas tempó lehet nagyobb teljesítmény, mint az ő harmadik kilométerén a tizenegyes, és nem tudhatom, mit csinál, mert nem látszik (nem is magyarázom nagyon).

Én vagyok az a futó, aki ha rászánja magát, képes amatőr-közepes időeredménnyel és tönkremenés nélkül egy félmaratonra. Húzhatnám följebb, mert amit csinálsz, olyan leszel. Ha sokat futsz, a tested olyan lesz, mint egy futóé, ezt állítja Murakami Haruki. Ha súlyt emelsz, akkor olyan, mint egy súlyemelőé. (És ha a kanapén rohadsz, akkor meg…) Nekem a futás mégis kiegészítés, ellensúlyozásnak használom, hogy meglegyen a háromszög (erő, hajlékonyság, állóképesség).

Arról nem is beszélve, hogy egy futóalkat, egy könnyű testű futó általában tempóra megy, egy túlsúlyostól meg az a szép, ha le tud futni öt kilométert. Összemérni is értelmetlen. Önismeret: bár menő a futás (meg főleg ama negyvenezres cipők, neonsárga sapkával), és tudom élvezni, én sosem leszek igazi futó, nem vagyok rá alkalmas, nem is szeretem annyira. Fáj ez? Nem. Akkor fájna, ha téves önismerettel vágtam volna bele, és azt élném meg, hogy “ez sem sikerült”. Nem én lettem a legjobb — hát ki ígért ilyet? Elhittük a facebook-mémeket, miszerint csak akarni kell? És ha akarod, nagyon, és el is éred a célt, akkor vajon biztos, hogy megérte az a sok meló? Mert ez nem ugyanaz ám. Bele tudnál pusztulni, hogy megmutasd? Ez sokszor bizonygatás, csakazértis, függőség, és köze nincs a valódi flowhoz.

Nekem akkor fájna, hogy a futás sem (és akkor feküdtem volna rá talán jobban), ha nem találnék másban flow-t.

Lehet, hogy arra gondolt a kommentelő, hogy már épp összeesnék, elment a kedvem, de látom, mások mennyire tolják, és akkor elszégyellem magam, és ez erőt ad. De a nem-bírom-elviselni-hogy-lefutott, ez egyszerűen ciki. Ez fogösszeszorítós, csikorgós motiváció. Amikor őt akarom legyőzni, meghaladni, akkor szem elől tévesztem a saját célomat. Ő válik céllá. Az, hogy ne ő, hanem én. És a versenyszámot, az elérendőt, a szabályokat ő diktálja, a mindenkori jobb. Miközben nekem lehet más a célom, nem csak tempó van, nem csak táv van, lásd fent. Vagy akarhatom a zsírégető zónában tartani a pulzusomat.

A nemzetközi ketogén támogató csoportban egymást érik az olyan panaszok, hogy “együtt kezdtem a diétát valakivel, ő már fogyott öt hét alatt huszonnégy fontot, én meg csak ötöt, dögöljön meg mindenki”. Van edzőtárskereső honlap is, lehet egymást húzni. LifeTilt realitynek nevezett, elég amatőr médiakampányában is egymás ellen fogynak, és nyertes van. Na, ezért nincs nekem edzőtársam se, én egyszerűen nem bírom, ami összehasonlításon alapul (pedig jól jönnék ki belőle), ami nem egyedi, nem saját. A DEXA is olyan: csak akkor küldd el az eredményt, ha nem érzed kínosnak az összeméregetést. Amit nehéz kikerülni, igen. Mert az ott csak egy szám, ugyanannak a gépnek az adata, na de ha a másiké meg amannyi, akkor már rangsor. (Közös cél megléte esetén.)

És pont ez a lényeg: te, M., a testedet faragod, és közérzetjavítasz. Te, V. fotómodell vagy, sima, feszes, karcsú-gömbölyű. Én meg arra jöttem rá, hogy van bennem egy megszállott sportoló, illetve a csúf öregedés ellen küzdök. Mindannyian máshol állunk a saját futamunkban, és más eredmény (zsírszázalék, izomtömeg) számít optimálisnak.

(folytatom)

38 thoughts on “a sértődött kislány 2.

  1. Egyszer megkeresett egy anya, h a gyereke hiperaktív (itt: nem tud 5 percnél tovább a fenekén ülni, kalandozik a figyelme, az elkezdett tevékenységet ritkán fejezi be), papírja is van róla, de az óvodai fejlesztés nem elég. A tornateremben elnéztem, mit kezd magával az ötéves kisfiú irányított feladat nélkül. Amíg a szülő is bent volt, eszköztől-eszközig rohangált, de mielőtt bármelyiket használni kezdte volna, ránézett a mamájára, várta a reakciót. Anyuka (előttem) egy ideig moderálta magát, csak a szemöldöke remegett, de amikor P. a bordásfal tetején kötött ki, anyuka felordított, hogy azonnal jöjjön le, mert (megint!) le fog esni. Szülőt megkértem, menjen ki egy kicsit. Feladat továbbra sem volt. P. rendkívül ügyesen felmászott egy kötélen, lefelé már segítenem kellett (szóban elég volt), mert úgy járt, mint az egyszeri kismacska a fa tetején. (Részletes esettanulmányt most nem írok.)
    Olyan szomorú, amikor mentség a szülői hülyeségre, hogy papírja van a gyereknek vmilyen devianciáról. Sajnos ez egyre gyakoribb. Belököm a gyerekemet a Nagy Versenybe, de már előre van magyarázat, ha nem úgy teljesít. A papírral piacképes marad. De a verseny az kell, nem lehet elég korán kezdeni…

      • Szerintem tenyleg pörgeti. Egyreszt ugy tapasztalom, vacsora utan nem erdemes tömör cukros cuccot adni nekik, mert hirtelen eröre kapnak. Masreszt feltetelezem, a gyerekekre is ugyanugy hat a cukor (egyszerü szenhidratok, glükoz), mint rank, felnöttekre: hirtelen nagyot ugrik a vercukorszint, rövid plato, nagy zuhanas es az egesz elölröl. (elöröl vagy elölröl??) 🙂

      • Létező, de nem szeretném “elszakmázni” a blogot. Nagyon nagy szakirodalma van, akár a neten is. Viszont legtöbbször a szülőt kellene fejleszteni, mert a gyerek zavarainak nagy részét a szülő idézi elő. Az a borzasztó, hogy a felnőtt ezeket a “normától eltéréseket” főleg azért címkézteti, majd kezeltetné ki a gyerekből, hogy neki nyugta legyen vagy a gyerek bekerülhessen egy versenyképes iskolába. Aztán, ha nem jön be, mossa kezeit. Ebben aztán jól elvész a gyerek, de a szülő mindent megtett, ugye?

        • Még a cukorhoz: nyilván nem okosság feleslegesen tömni őket, de a cukorra sem kenhetünk mindent, nagyon sokféle “kémiájú” gyerek van. Pl. az enyémeken nem látom, h felpörögnek attól, ha este esznek csokit, de előtte sokat mozogtak.

  2. Verseny: futottam utcai “futóversenyeken”, úsztam át Balatont, teljesítménytúra, stb. Nem verseny, csak magammal. Nem mondom, hogy rossz érzés megtudni (egy év múlva 😀 ), hogy az első harmadban voltam, de nem ez a lényege.

    • Minél többen vagytok, annál tömegebb az esemény. Én amúgy becsülöm a győzteseket, de másodvonalbeli futóként, nem erre-születetten nagy és fölösleges stressz élen végezni akarni. Abban legyen jó mindenki, amiben jó, a többi hobbisport vagy mesebeli-irreális elvárás önmagunkkal szemben. Etka anyó kivétel.

      • Eszem ágában sincs élen végezni. Két szempont van: teljesíteni, és magamból a legtöbbet kihozni. Magammal versenyzek csak. Nem érdekel, ki megy el mellettem. Az sem, mikor 30 évesen elhúzott mellettem a már akkor bőven nyugdíjas ex tornatanárom a 15 éves unokájával együtt (Balaton). Na jó, azért egy kicsit 🙂

    • Nagy futóversenyen élen végezni és ezzel elégedettnek lehetni amúgy nem különbözik lényegileg attól, ahogy én a percentilisemben gyönyörködöm (azzal a különbséggel, hogy nekem tényleg döbbenet volt megtudni, hogy ennyire). De barátnővel rivalizálni, jaj.

      • Én egyszer futottam felnőtten nagy futóversenyen az utálatos iskolás mezei futóverseny óta, és tök szuper volt nekem, pont a közösségi élmény volta miatt. Pont nem érdekelt egyáltalán, hogy milyen harmadban végzek, csak azon voltam, hogy le tudjam futni a távot, ha lehet. Ha nem megy, akkor meg lesétálni a végét. Szóval rám egyszerűen az hatott üdítően, hogy az emberek együtt csinálták, támogatóak voltak egymással, izgalmas volt. Aztán lehet, hogy ez is valamilyen verseny, vagy itt is az motivált, hogy ha ők meg tudják csinálni, akkor én is, de valahogy nem úgy érzem.. Azért még így sem szokom rá, de egyszer jól esett 🙂

  3. De őszintén, az ilyennek az van belül a fejében, hogy a másik előle fogyta el az ominózus valahány fontot? Vagy futotta el a mittoménhány percet?

  4. A kommentelő (én) arra gondolt, hogy a kommentelőnek olykor motiváló, hogy utolérjen egy futót, aki elhaladt mellette, felébred benne a versenyszellem, és ezért összekapja magát, és rájön, hogy feszesebb tempóban is tud, ha akar, nem pedig lötyög, mint addig. Aztán, ha túl gyors a tempó, visszaáll a sajátjára, de aztán egy más alkalommal megint kipróbálja a feszesebb tempót, és rájön, hogy megy neki is.

    • De miért lötyögött addig? Azért nem értettem a felvetést sem, mert engem a belsőm feszít, sosem lötyögök. Versenyszellem az, hogy nem tudom elviselni, hogy ő gyors (és csaj, természetesen, és még a nadrágja is számít) — amikor nekem valójában nincs is kedvem futni?

      A többit (utolsó mondat) most írtad hozzá, érdekes.
      Holnap reggel harmadik rész.

      • Azért lötyögött addig, mert megelégedett egy közepes teljesítménnyel, és már attól is el volt ájulva, hogy milyen kis ügyes, szeret kényelmesen élni, nem hajtja ki magából a maximumot, csak ha muszáj. (A kommentelő.) Ha jön valaki, aki jobban csinálja, tehát jobban kihajtja magából, az a kommentelőben is felébreszti a késztetést a jobb teljesítményre. Ez a kommentelőnél működik, de elhiszi, hogy más kerek és egész és nem mással küzd, hanem önmagáért, sosem összevetve magát másokkal. A kommentelő sajnos nem ilyen.

        • Értem, és köszönöm. Nem visz félre? Szeretsz futni?

          Nekem az a nagy felismerésem, hogy a sport (bármi, ami sikerforrás) nem feladat, hanem flow, és akkor nem kell annyira fegyelmezetten akarni. Ha igazán nekem való. Ezt próbálom megosztani a blogon.

          • Én Edina oldalára állnék egy kicsit (úgy is, hogy azt gondolom, nem két szembenálló oldal van a kérdésben). Közlekedem a kerékpárral, nem sportolok vele (elsődlegesen legalábbis), de nagyon szeretem az ovi és a munkahely között meghajtani magam, hogy mind a két réteg ruhám átizzadjam, és jólesően huppanjak le az irodai székre fizetett dolgozni. Aztán van, hogy útközben elgondolkodom valamin, elbambulok, vagy csak iszonyat kialvatlanul épp nincs kedvem taposni a pedált, és akkor jön hátulról egy nálam (tíz-)húsz évvel fiatalabb srác (eleve, nagyon sok szempont miatt nem versenytárs ugye, teljesen más a kiinduló helyzete), megelőz, én meg “felébredek”, hogy hoppá, én tulajdonképpen tekerni akarok és hajtani akarok, és akkor neki is durálom magam. Szerintem ez nem stresszkeltő versengés, meg értelmetlen összehasonlítás, inkább csak pont az a kis motiváció, ami ott és abban a pillanatban épp hiányzott.

            • Nem, ez nem. Viszont akkor most érdekel minket a nadrágja vagy a segge, vagy nem? És sportcéllal, teljesítményjavítandó biciklizel? Amúgy én soha nem száguldok, se futáskor, se bringán, nem hajtom ki a maximumot, legfeljebb utolsó fogashoz vagy randira (meg futópadon). Nekem csak a súlyemelésben érdekes a maximum.

            • Ja, engem az illetőnek, akár férfi, akár nő, nem a nadrágja és a segge érdekel, csak az, hogy ő előz le engem vagy én őt. Nem, nem sportcéllal kerékpározok, hanem egyrészt három és háromnegyed évig részben rajtam kívülálló okokból (és elismerem, részben kényelemből, még ha nem is pici, hanem nagyon nagy különbséges kényelemből) autóztam, és nagyon vártam már, hogy megint biciklivel tudjak közlekedni. A maximumot én se hajtom ki magamból, de vonatelérés (ha nem is utolsó, de következő egy óra múlva), illetve a társammal együttmenés (neki meg nagyon-nagyon vonzó lábizmai vannak, ergo igen gyorsan tud tekerni) nálam is bejön a képbe. Ja, egyszer volt maximum-kihajtás, amikor először tekertem fel a vasúti megállótól az otthonunkig egy menetben, akkor a végén nem kaptam levegőt. És azt is el kell ismerjem, most már nagyon jólesik, hogy ha (még) nem is könnyedén, de nyugodtan lélegezve (ill. a gyerekkel beszélve menet közben) fel tudok jönni, illetve gyerek nélkül már könnyedén, egyesbe se kell visszakapcsolni.

        • De, amúgy én is összevetem magam, csak mindig tudom, hogy nem egy számban vagyunk a másik emberrel. Aki mondjuk két gyerek és férj mellett borong, hogy milyen hajszolt. Vagy aki negyven kiló túlsúllyal, szolid tárcsákkal edz a maximumon. Vagy akit az apukája fizet be svájci síelésre.

          • Most elgondolkodtam, hogy mi a különbség az inspiráló és verseny-szerű motiváló között.. talán az inspiráló nekem azt jelenti, hogy látok mást, ami a belső motivációmra van hatással, pusztán azáltal, hogy látom/hallom, és nem versenyre kelni akar vele az ember, hanem a sajátjában még ott rejlő lehetőségekre csodálkozik rá.

  5. Belőlem abszolút hiányzik ez a fajta versenyszellem. Meggyőződésem, hogy az ilyen megnyomorít, mert mindig van valaki, aki jobb/szebb/okosabb nálad. Én nem jobb akarok lenni, hanem jó akarok lenni.

    • Engem lelohaszt, elveszi a kedvem, kiszed egy amúgy jó állapotból. Az élmény körülbelül a ‘basszátok meg akkor’ és a ‘óhaggyatokmárbékén’ között van félúton.

      • Én arra szeretnék rámutatni, hogy nem biztos, hogy kudarcos alapállás és védekezés az, hogy nem akarok senkivel versenyezni, oldalra lesni. Nem azért nem játszom, mert úgyse nyernék, hanem mert csak nézegetés nélkül lettem, lehettem ilyen egyértelmű (persze nem a “testépítők”körében, hanem főleg azok között, akik nem tudják magukat rávenni a mozgásra, akiknek nem és nem megy a fogyás, csak edzővel és módszerrel. Szóval “mezőny” mindenképpen van). (De az általam ismert edzők mellett is tónusosnak számítok.) (Ennyit a nemnézegetésről.) (Pedig nem is akartam senkinél jobb lenni, na.)

    • Ez is változhat. Bennem volt. Ma is észreveszem, hogy nem tudom teljesen elkerülni, hogy versenyben gondolkozzak. Annyira erősen erre szocializáltak.
      Sportban, mindenben – folyamatosan összemértek. Akkor ezt valahogy “normálisnak” éreztem.
      Egy idő után túl sok lett a negatív visszajelzés, meg azt vettem észre, hogy irritál, ha méregetnek. Egyre rosszabb lett a közérzetem.
      És akkor összeraktam a saját célom, nem vagyok versenyló – saját szabályok szerint élek. Ha “megéri”, akkor rövid távon kompromisszumot kötök és “versenyzek”. De nem ez a cél.
      Egyetértek abban, hogy a verseny megnyomorít, még akkor is, ha sokáig te vagy a “győztes”.

  6. Visszajelzés: a sértődött kislány 3. | csak az olvassa — én szóltam

  7. A hozzáállás sokat változhat az átélt élmények hatására. Pl. én méregettem, 10 éve, versenyeztem a futóversenyen, nem nagyon vadul, de azért igen. Olyat nem, hogy edzésen felgyorsítani a másik tempójára, az edzés megtervezett volt, de a versenyeredményeinket összemértük. Érdekes, mászásban sosem mértem, de nem is versenyeztem, ott tiszta élvezet volt minden alkalom. Aztán lett a jóga, véletlenül. Először átnéztem a másik matracra, hogy “miért hajlékonyabb a másik”, azután valahogy ott éreztem rá, hogy a saját matracomon magammal dolgozom. Azután ez kiszivárgott a matracról az életembe. Kellett egy modell, egy labor, a jógaterem, hogy megérezzem ezt.

    • Érdekesek a sportágak ilyen szempontból.

      Ha futás és verseny, biztosan javítja az erdeményt mások megnézése, és aki meditatívan kocog, az utolsók között végez, és nem olyan komoly a sportteljesítménye. Nem véletlen, hogy az egész valahogy olyan “inkább nem” nekem.

  8. De ugye most nem csak futásról, sportról beszélünk? Versenyszellemről van szó, úgy általában. Bennem munkál ilyesmi, szeretek jobb lenni másoknál, viszont nagyon imponál az is, ha valaki jobb nálam valamiben. Ez nem azt jelenti, hogy mindig ez motiválna, nem azért csinálok valamit hogy nyerjek, de nagyon felvillanyoz ha vetélkedni kell.

    • És találsz ehhez olyan tevékenységeket, amelyeket mások is űznek, és összevethetők vagytok?

      Én önmagamban, a lényegemben, abban, hogy pontosan mi való nekem, csak akkor tudok biztos lenni, ha nem nézek senki másra, csak befelé. Ahhoz, hogy blog legyen, nem bloggereket figyelek meg, hanem színházba járok, filmeket nézek, szépirodalmat olvasok. Ahhoz, hogy így eddzek, rsg versenyvideókat nézek, figyelem a koreográfiát, a nyújtási rutinokat, meg tutorial videókat egyes mozdulatoknál, nálam sokkal jobbaktól. Aztán ebből lesz valami saját. Senki olyasmit sem csinál körülöttem, én meg azért ezt, mert eközben olyan a testem, mint hal a vízben.

      Ha valakinek ez tetszik (a fotókról, elég látványosak), de ő nem ilyen hajlékony, akkor bele kell számítani, hogy gyerekként sokat gyötörtem magam, így nekem “könnyű”. Nem volna fair. És nem fair izmot építeni valakivel vetélkedve, aki nem olyan alkat, ellenben egy futó vagy balerina… annak örülni, hogy én olyan alkat vagyok? Örülök, de nem valaki máshoz képest.

      Ha meg a barátnőm megjegyzi, hogy ők a jógán nem lendületből, hanem erőből csinálják a sáskát (a chest roll végeredménye), akkor nem igazán értem, miért mondja, egészségükre. senki nem tud bennem rossz érzést kelteni azzal kapcsolatban, amit a testem mélyen érez, hogy jó neki. Másnak kiakadna a válla attól a nyújtástól, vagy elájulna a szaunában, nekem meg jólesik.

      És a hónapok alatt megtanultam nem annyira akarni, egy kicsit feladni, magamat a teljesítménynél jobban szeretni. Ez óv meg a sérüléstől, a túledzéstől és rögeszméssé válástól. Van az a projekt, hogy egyre magasabb helyről megyek le hídba, kéz nélkül. Ez most valamiért nehéz és félelmetes, pedig rendszeresen csinálom. Vagy, van a kézenállás emelvényre, és onnan hídba, majd vissza (bógni/valdez), tehát a talpak mélyebben. Ez ma nem ment, kész. Elfogadtam, nehéz vagyok, vagy kiestem a gyakorlatból. És be kellett látnom, hogy a spárga hosszabb projekt, nem lett meg karácsonyra, egyébként gyerekként is volt pár centi híja. Komoly küszködés, alig siker, de mindig csinálom. Lehet, hogy soha nem lesz meg. Nem is vagyok hajlékony igazán, aztán mégis ezekben a mérsékelt akrobatikákban lelem örömömet.

  9. Igen, találok, minden játék ilyen. A sport az más, de néha az is lehet játék. Az autóverseny, a sakk, a kvíz, a társas stb. Jó játszani és nyerni akarni, én nagyon szeretem.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s