Látjuk ezt, de meg is szoktuk. Akinek mindene le van fotózva, mindene menő, “ó, nekem miért nem ilyen az életem?”, és nem veszed észre, hogy nem a teljesítményét vagy a jófejségét nézed, csakis a látványt.

Az ember bizony keményen kompenzál, amikor (még vagy újra) sérült és bizonytalan, mert traumatizálódott, mert nem érti önmagát, és nélkülözi az alapvető javakat. Mik is ezek? Az egyszerűek, lényegiek: napfény, erős test, az igazad biztonsága, a szépség nem-hivalkodó tudata, saját gondolkodás, teljesítmény a munkában; erős kar ölel, nem kell félned, nem unatkozol, életöröm hat át, minden rendben – szóval ezeket nélkülözi és kavargó homályban él.

És külső dolgokban határozza meg magát, és ezeket mutogatja, és a kirakott dolgait kedvtelve nézegeti – ez a menősködés.

Akar, jaj, de nagyon akar egy piercinget vagy tetkót, erről posztol, ez az ő álma, és amikor megvan, lefotózza, kirakja. Vagy mindenkinek elmeséli a tetkó motívumát mint nagy történetet.

Egy bizonyos speciális hobbija van, a rockzenétől a mangakultúrán át a bútorrestaurálásig. Hát imádja!

Vagy öltözködik, hú, de micsoda kreativitás, ízlés, alterság. Sminkel.

Hova jár és ott hú, de jól mulat. Miket néz, hallgat.

Kenyeret süt, kávégépet vesz, gardróbot rendez.

Ugyanennek az okos verziói, balos meg alter helyeken, eszmékkel, kulturális tartalmakkal.

Ezeket mutogatni kell mindenképpen. Lefotózni, közzétenni, beszélni róla sokat – az a legjobb, ha látják, ha kérdezgetik: ezt hol vetted? ú, micsoda életstílus!, utánozzák.

Akinek nincs ilyen társasága, az magát nézegeti. Micsoda egyéniség vagyok! (Esetleg beszáll a sajnálatbizniszbe, beújít magának egy-két trendi diagnózist, amelyet identitásként kezel és folyton emleget, fegyverként használ, magányára magyarázat ez, a balkezességtől az ADHD-n keresztül az aspergerig – ez volna a bejárat másokba, pedig csak idegesítő a társasága.)

A menőzés egyébként életkori sajátosság: mosolyogva figyelem a tizenkét éves lányomat (amúgy ő tényleg menő!), ahogy képes öltözni, ahogy a zöld hajat kiköveteli, és ahogy tetszik magának.

De nekem is erős hajlamom van rá, ez tehát önkritika – viszont jó kimondani, hogy már nem ott tartok, hagyom el. (“Nem lehet rajtad kiigazodni, folyton ellentmondasz magadnak.”) Ráadásul nekem a menősködés a puritán, elhanyagolt, szorongó kamasz korszakom miatt jóval későbbre tolódott: tizenévesen nem is álmodhattam olyan kíváncsi, önző, ráérős létezésről, ami a kortársaimnak megadatott, nem volt hozzá társaságom, közegem, szándékom, bátorságom, engedélyem magamnak, és anyagi javaim sem. Ezért húzódott el a folyamat, tolódott a felnőttkorba a magam meghatározása külső, eredeti(eskedő) dolgokkal. Pedig közben tudtam: tényleg más vagyok.

Nézegettem magam. Azt, hogy én biciklizem, na ugye. (De tényleg bicikliztem.) Én olyan vagyok, mint amit megígértem magamnak tizennyolc évesen, olyan, tényleg olyan! Én tényleg kötődően nevelek! (És tényleg.) Örökké reflektálni, aztán a reflexiót nézegetni. Mint akinek nem mondták eleget: jó vagy, egyszerűen jó. “Ne legyél olyan szigorú magaddal.”

Sőt, még harmincas éveimben is: egészen odavoltam a gyerekkor puritán imperatívusza után az akkori (2013-as) Benetton vizuális világáért (a katalógusokért is). (Vegyük észre: a testem nincs a fotón akkor még. És milyen gyanútlan voltam, nem gondoltam, hogy bárki olvasó kikezd azért, mert a borsóültetvényből zápor csapta ki a kőre a sarat, vagy omlik a 125 éves ház vakolata.)

A blogon a legpregnánsabb ilyesmi az illy. Sokat emlegettem (ám mindig érdekmentesen.) (És még mindig illy.)

Ó, te csacska Éva.

Közben ugyanis kielégült a visszajelzések iránti vágyam. Nem kérdés a menőség, de nem úgy nem kérdés, hogy egyértelmű a válasz, hanem úgy, hogy nem kérdezem. Abszolút nem érdekel, ki milyennek látja, mit magyaráz bele. Egy kicsit érdekel, hogy nézek ki, hogy érzem magam, milyen érzés a testemben, ruhámban, a tenyér a hasamon, de amúgy csak a lényeg érdekel: a nagy gondolatok, eszmék, a legjobb filmek és a szerelmem.

Miért baj az, ha valaki szeret öltözködni, sminkelni, vagy egy bizonyos zenei stílusért rajong, vagy fesztiválra jár?, kérdezi most a nem túl figyelmes olvasó.

Nem baj. Nem az a baj. Semmi se baj, csak vannak összefüggések.

Azért “baj”, mert van, hogy az egész díszlet a nyomorú élet elé van kitéve. Ahelyett csinálja a műsort, hogy csak élné, megélné. Nincs is jelen, mert figyel, önmegfigyel, fotózza, magát fotózza, szorong és a tetszésre (akár öntetszésre) hajt. Ez ilyen tipikus városi, unatkozós, elidegenedett viselkedés.

Azért “baj”, mert másokat is így néz. Egy csomó hatás, ember tolakszik az agyunkba, rajtuk nézzük, mi a menő, tévéfilmek, zenék, modellek, hírességek, tátsaságban a menő arcok, kinek mije van, ki hol él, sőt: milyen nézeteket hangoztat. Én is azt akarom. Inspirálódom. Ez agymosás, elveszíted a személyiséged. A kamaszkor, a korahúszas évek után már jöhet az igazi élet.

És azért “baj”, vagyis, baj, mert van, hogy egyenesen választanod kell, hogy mi a menő és mi a jóleső. Amikor felveszed a kínzóeszköz tűsarkút a macskaköves hangulatfotó kedvéért.

Amikor úgy teszel, mintha keményen edzenél, ezt mutattad kifele, de csak egy edzőruhás képre futja. A menőséget választani a tettek és az öröm rovására, az hatalmas csapda. És menő tud lenni egy jó testű, ám kihasználós férfi is. Vagy azok a nagy, zajos események, családi vacsorától a Glamour gáláig, ahol olyan emberek körében mosolyogsz a fotón, akiket amúgy nem kedvelsz, unsz, akik nem is ismernek igazán, nem fogadnak el.

Amikor iszonyú frusztrált leszel mások menőségétől, mert elhitted. Itt egy másik nő van tűsarkúban a macskakövön, ugyanazt szeretné ő is, csak ezen a jómagyar vizuális szinten, és még frusztrált is:

http://csipkelany.blogspot.com/2012/01/beauty-blogok-hattereben.html

Ki nem látja, hogy az irigyelt külföldi influenszerek is mennyit igyekeznek, hogy a végeredmény ilyen könnyed csodának nézzen ki? És ki ne tudná, mi az oka annak, hogy egy vidéki magyar lány, ha jól se néz ki, csak ennyire viszi? Ki a hibás ebben? Nem pont a túlzó álmaink, ambícióink, amely mögött nincs a képesség, a különlegesség fedezete?

Az áldozatiság mint menőségforrás a leggázabb: rettentő önös, infantilis játék, évekig rágni ugyanazt a veszteségsztorit nyilvánosan; heroikus küzdelemnek és emberi nagyságnak beállítani, hogy férfiként méhet akar, de a gonosz világ nem engedi. Attól, hogy valami nehéz, még nem biztos, hogy értelmes.

Amikor engem lekötött, hogy menő legyek, akkor ezzel a törekvéssel fordított arányban voltak valódi élményeim, olyanok, amelyekben jelen voltam, és beléjük tudtam feledkezni. Hiába nem zuhantam rá a szelfizésre, feljavítgatásra, gyakran volt mégis ilyen “na ugye” érzésem a fotóim láttán. Volt ennek szerepe, segített megérteni, elfogadni a megváltozott testemet, látni magam, hogy hogyan futok, állok kézen, hol tartok – és sokszor figyelmeztetett csak a fotó, hogy ideje újra többet kardiózni és kevesebb tejszínt enni.

Ami nálam megtörte a felszínes menősködést, a külsőségek szerinti önmeghatározást, az pont a sport volt. Mert a valódi sportélmény, az, ami az igazi kín és erősödés és öröm, egyáltalán nem menő. Folyton a korlátaimba ütközöm, ügyetlen vagyok, nincs behúzva a hasam, és nem jó a hajam. Ma már élesen látom a fotók keltette benyomás és a sportélmény között a különbséget.

Írni is olyan, hogy vagy belezuhanva írok, vagy magamat nézegetem, hogy “írok, de menő vagyok én!” (idézzük fel, milyennek lát  az egyik rajongó, nekem ez hatalmas döbbenet volt:

É.-nek joga lett volna anonim  blogolnia.* Csakhogy akkor elmarad a dicsfény, a celebritás  tölgyfakoszorúja. Ezerszám publikálja a fotóit,  ha éppen nem azt állítja, hogy muszáj elbujdosnia a kuricinfó. elől.  Kell  neki a népszerűség, és ezért fényezi magát napi huszonnégy órában. Jó fej vagyok, nagyhatású vagyok, okos vagyok, erős vagyok ,első vagyok minden találati listán ,  kemény  a combom   , bambusz a  biciklim , izmos  az ügyvédem , százezrek olvasnak és a többi. Mit érnének ezek a szavak, ha nem lehetne kötni őhozzá.  Láttam ahogy kihúzta magát mikor összesúgtak a háta mögött, nézd azt a szép nőt, ő a híres bloger, a csakazolvassa., Ezekért a mondatokért ül  időt pénzt nem kímélve naphosszat nyilvános helyeken…

Ööö, nem, nem ezért ültem, hanem mert nem volt otthon internet, vagy fűtés. Vagy ember. És lefordítottam és lektoráltam így egész könyveket, például, és volt, hogy ovizárásig fel se néztem.

* jogom volt, csak épp nem én döntöttem el: a nőmozgalom egy rendezvény után kiírta nyilvánosba a nevem, a megkérdezésem nélkül.)

A szex sem menő. Tudom nézni, tetszik, amit látok, de amikor igazi, akkor nincs mese, nézegetés, menőzés. Az veszélyes, mert olyan megnyílás és bizalom, és enélkül nem is jó.