a sértődött kislány 3.

Az előző részek:

a sértődött kislány 1.

a sértődött kislány 2.

Hagyjuk mármost kedves fitogtatnivalómat, a sportot, ami nekem nagy szembenézés meg változás volt, mert nem tudtam magamról, hogy efféle volnék, de ettől még nem lesz kevésbé idegesítő annak, aki nincs benne.

Szóval, a tündökölni akarás nehéz dolog.

Elmeséled, hogy azt mondta a harisnyagyáros, hogy gyönyörű a lábad. Végül is, nem te mondod, ő mondta, mit tehetsz te arról.

Miért csinálod ezt ma is?

Mert önbizalomhiányos vagy. Ezért kell neked valaki, akihez képest jó vagy. Harmadikban ez egészen természetes, de ugye rég nem vagy harmadikos.

Az anyaság lefojtotta azt, akinek hitted magad, és/vagy átformálta a személyiségedet, ahogy az így-úgy működő párkapcsolatod is leginkább rontott rajtad. Gyanítod, hogy nem az vagy többé, aki voltál. Még mindig nem tudod, ki-mi vagy, miben erős. Azt hitted, anya vagy. Vagy azt hitted, azzal, hogy anya vagy, az élet e fő kérdése elnapolható.

Nem tudod, ki vagy. És hogy mit ér az.

Itt teszek egy kitérőt (külön posztba szántam ezt, de ahhoz kevés): az a nagy tévedés az önértékelésünkben, hogy előnyös tulajdonságainkat kreditként kezeljük a nagy pontversenyben. Azt reméljük, majd beválthatók valami konkrét földi jóra. Ha például szingli, ám szép (ún. csinos, ápolt) vagy, és el is jársz otthonról, ráadásul mindenféle elképzelések és amerikai filmek vannak a fejedben, azt hiheted, majd megakad rajtad valaki szeme, és lesz nemsokára remek párkapcsolatod. De csak nem történik meg, és nemsokára ellenállhatatlan a kényszer, hogy keserűen összemérd magad azzal a barátnőddel, aki pedig, hmm, nem annyira csinos, mégis egyik szerelemből a másikba esik. Mi lesz már? Valahogy úgy érzed, átvertek — sértődött vagy.

És eközben nem nézed azt, hogy hogyan érzed magad, vagy hogy akkora királyság-e a párkapcsolat.

A nagy szerelem nem terem minden bokor tövén, de még a kellemes randi sem. A többi csak kínlódás.

Aki ilyen tévedésben van, miszerint

szépség + életvidám easygoing lifestyle = meghitt szerelem

, az óhatatlanul mások történeteit fogja megfigyelni és értelmezni. Meg önsajnálni.

Pl. ez a szöveg. Szép és adventi, meg minden. Képet keres, értitek.

https://www.facebook.com/naszali.dora/posts/1128093193869208?pnref=story

Nem az a sértődöttséged oka, hogy nem látod magad reálisan, vagy hogy ne volnál “szép” (az idézőjel azt fejezi ki, hogy állhatna az “önmagát megértett, nem elveszett, okos, kedves, intimitásra képes” is a “szép” helyén). Hogy még “szebb” legyél, az sem segít.

Az a te tévedésed, hogy létezik beváltható kredit.

Az értékes tulajdonságod önmagáért való. Virág csendes bokortövön. Ahol, ugye, nem terem szerelem. Nem érdemalapon megy. Legyél szép csak úgy. Igen, csipkebodyban. Teljesen más érzés, mint férfiszemnek.

IMG_1028

Egyáltalán, honnan veszed azt, hogy aki jól néz ki (stb.), annak előbb-utóbb párkapcsolata lesz?

Ezek mémek és beszédmódok, és te elhiszed. Elmeséli neked a kollégád, hogy a Béla megismert valakit, szóval új barátnője van, egy csinos, vékony nő. Inherensen: azért lett neki a Béla, mert csinos és vékony. Uccu neki, aki saját Bélát akar, legyen csinosvékony.

Ilyenek alapján tervezed te a saját leglényegedet.

Miért nézünk másokat?

Mert ezt gerjesztik bennünk: egész oktatásunk rivalizálásra épül, a kooperáció helyett. Félünk, hogy lemaradunk. Úgy érezzük, hozni kell a teljesítményt, az előre megírt életút állomásait, és ez teljesen független attól, hogy hogyan érezzük magunkat. Sőt, mint hajsza, biztosan rombol.

Egészséges és romboló versengésről Lobster:

A külső éned, aminek látnak, ugyanis arra ösztönöz, hogy versengj. Nem tudod, ki vagy, de nem is törődsz vele, helyette egész lényeddel másokhoz viszonyítod magad. Így a legfeleslegesebb összehasonlításból is győztesként akarsz kijönni, hiszen a lényed múlik rajta. Összekevered az adott feltételekkel, adott célért való vetélkedést, amely még előnyödre is válhat, a mindent felülíró, kártékony versengéssel, amely az egész lényedre irányul.
Saját standardjaid nem lévén, jobb akarsz lenni, nem pedig jó (mindenkinél, mindenben). A cél, hogy minél nagyobbnak mutasd magad. Gyorsabbnak, okosabbnak lássanak (miközben tökmindegy, hogy tényleg az vagy-e), több pénzed legyen. A többhöz pedig elég annyi is, ha a másik kevesebb. Így a versengés hevében a másiknak ártasz. Ezért ítélik el egyesek teljes egészében a versenyt. Ha jó akarnál lenni, nem pedig jobb, abba nagyon nem férne bele mások eltaposása.
De ahhoz tudni kéne, mi neked a jó. Ahhoz meg azt, hogy ki vagy.
A ki vagyok én? így válik a végén egy súlyos tehertétellé, amely megakadályozza, hogy fejlődj. Hasonlítgatod magad, pózolsz a mások által tartott tükörben, miközben csak jobb akarsz lenni, nem jó. De ég és föld a különbség a mások fejében kialakított képed és aközött, ami te magad vagy.

http://oriblog.blog.hu/2012/05/29/mitol_leszel_vallasos

Elszorult szívvel nézem a remek ismerőseim vergődését, akik nem hozzák az előírtat.

Hát nem érdekes az, hogy aki hozza: időben diplomázik, összebútoroz, korán szül/nemz, építkezik, házat vesz, karrierje is okés, tiszteli szüleit, az ugyanúgy vergődik negyvenkét éves korában, és azt érzi, lemaradt a saját életéről? Aki meg nem, az huszonhét évesen tipródik azon, hogy hol kellene már tartani. De közben egy kicsit örül, hogy ő aztán nem csúszik bele az Ugyanabba. (Ne félj. Igazad van.)

Mások már ennyi idősen… Lehet neked akármilyen spirituális hiányod, lehetsz emésztően boldogtalan is, rusnya is, de ha megvan a férj-gyerek-ház-karrier, remekül meg tudod nyugtatni magad, amikor látsz egy tündöklő, ám — például — gyermektelen vagy albérletben élő kortársat. Szóval, kitűnően lehet egymást méregetni és önigazolni bőven harminc fölött is.

Engem eleve ennyire nem is érdekelnek mások. Ők furák is, tök rossz ízű lehet a nyáluk, például.

Ami nekem valaha hiányzott, például önbizalom a szexben, stílusos cuccok és lakás, pörgős kultúrélet, just to name a few, az egy különös tudatállapotot formált inkább: nekik van, nekem nincs, és nem is lesz, én nem vagyok és nem lehetek olyan. Én nem tartozom abba a körbe egyszerűen, mi nem olyanok vagyunk (ez gyerekkorom alapélménye). Nekem annál az asztalnál nem terítenek.

Na de kimentem a kisbaltával az erdőre, faragtam és eszkábáltam (ez milyen jó szó!) egy saját asztalt, és rittyentettem rá egy négyfogásost.

Fordult a kocka, mondta az egyik ismerősöm.

A szokásos huszonéves témák mellett, hogy ki mit tanul, milyen a lába, van-e pasija, mára megjelent az is, hogy boldog-e a párkapcsolatában, megtalálta-e az igazi munkahelyet, tevékenységet, és mennyire ügyes a hány gyereke.

Velem meg az van, hogy ki hitte volna. Meg hogy annak ellenére, hogy. És az a hogy, az olyasmi, amiért senki nem hibáztathat.

Nem az van, hogy ügyes és szorgos voltam, megcsináltam, hanem mintegy véletlenül jön felém ez meg az, és én örülök. Nem mondok rá nemet. Sok ismerősöm magyarázza, ha jön felé valami, hogy így-úgy, nem, miért nem, nagy energiákkal.

Ha nem akarom görcsösen, akkor megtörténik. Az én életemben mindig az akarás a baj. Az agyam meglátja a regényszerkezetet életem esetleges történeteiben (tényleg döbbenetes összhangzatok vannak, nehéz nem észrevenni és akarni a dramaturgiai csattanót, már csak a poén kedvéért is), akarni kezdem, és akkor összedől az egész. De ha csak hagyom, akkor lesz valami. (Más, mint a regényvég.)

Valahogy megtörténik a jó. Nem tudom, hogy mutatna mindez egy CV-ben, de nem hiányzik semmi. (Esetleg egy takarítónő.) Úgy megérlelődött minden. Például egyre jobban tetszenek a filmek, színdarabok, az alkotók pártján állok, és múlik el belőlem a finnyogás. (Ez is lesz holnap, öt kultúrélmény egy csokorban). Jó nekem. Nem akarom a másét, alig is érdekel.

És ez elég feltűnő. Olyankor a Még Mindig Harmadikosok keresnek valamit, amivel meg lehet engem is fogni. Találnak is. Kupi van és nem vagyok valami jó (klasszikus) anya. Vagy “ő nem akar ennyire izmos lenni”. Ettől meg lehet nyugodni.

Jó kívül lenni a versenyen.

Irigynek tűnni szar érzés, és nagy tabu. Senkinek nem identitása, hogy ő egy kicsinyes, rosszakaratú kukkoló a más életében, egy lemaradt valaki. Ezért is vagy álnéven, esetleg hát mögött csinálják, közjóra és erkölcsre hivatkozva. Belém akarták beszélni, hogy én vetélkedem Huffnágellel, nem bírom elviselni, hogy előttem van (eleve, hogy én benne vagyok a versenyben), meg hogy a Gumiszoba sikere miatt vagyok keserű. Pedig én nem csak nem nyomasztottam szavazással az ismerősöket és olvasókat, hanem nem is indultam a Goldenblogon 2014-ben (mégis első tízben voltam, amíg nem töröltettem magam, ki érti ezt?), és nem vagyok keserű, hanem megvetem azt, aki koppint. Aki innen szed össze tartalmat és kifejezésmódot, nagyon szeret, megfigyelget, majd ellenem kelti a hangulatot a népszerűség érdekében, és így csinál másodvonalbeli borzalmat, amit aztán én se mosok le magamról.

Vagy: rejtetten. Ha meglátja a MEXX trikómat, biztosan megjegyzi, hogy ő a Benettont jobban szereti. És hogy a testépítők korán halnak, ezt magyarázza nekem, cigivel a kezében. Vagy nyomatékosan elmeséli, hogy az ő fia a Boldogságos Szent Marcell Gimnáziumba felvételizik, jó eséllyel. Én meg csak nézek. Nem indulok azon a versenyen. Sem.

*

Most persze többen fellélegeztek, hogy tehát a csakazolvassa szerint nem baj, hogy ők nem voltak soha üdvöskék, meg az sem, hogy a gyerekük sem kap jutalomkönyvet, és az üdvöskék hosszabb távon jól megszívják. Nem, nem szívják: a világ egésze külső kontrollos, és ők annak a szabályait követik. Mi béták vagyunk hozzá képest. Annyi van, hogy én nem szívesen kávézom ilyen karakterű emberekkel, de hát ez nem valami nagy büntetés. A világ nem igazságos: az egyszerre hajszolt és ajnározott, külső megfelelésű gyerekek nagyon is sikeresek, esetenként kíméletlenek lesznek, és Pradát viselnek.

Mit állít akkor ez a három bejegyzés?

Szerintem a hajszába beállók, a viszonyítgatók sérülnek érzelmi és metafizikai a téren, sok alakoskodásra és smúzolásra kényszerülnek, és ez általában nem is esik nehezükre. Könnyen elveszítik a kapcsolatot igazi valójukkal (azzal, aki nem szerepmegfelel, lásd Lobstert) — de ez nem kézzelfogható hátrány. Aki sérült, és érdekalapon létezik, úgyse érti, miről beszélek. Az azt mondogatja: ilyen a világ, széllel szemben nem pisilünk. Mi pedig mindig egy másfajta, eljövendő világra gondolunk, esetenként meg is teremtjük apró kolóniáit. Akinek könnyen megy a smúzolás, és relatív az erkölcse, azt nem zavarja, hogy ő olyan. Nem kell őket legyőzni. Nem kell őket legyőzni akarni. Nincs, nem lesz elégtétel, sőt. Olvassatok sok Csehovot.

A nagy kérdés viszont: milyen értékrendet sugárzunk a gyerekeinknek. Ha a gyereked nem üdvöske, ha nem ő kiabálja be a végtelen önbizalmával a helyes választ a grilluszvilmosnak, és te is sejted, hogy az iskolai stb. hajsza nem okés, ha neked feltűnnek a “maximalista” tanárok (tudjátok, akik “követelnek”) gyanús húzásai, akkor az nem véletlen: vagyunk egy páran ilyenek. Nem, nem a lúzerség beszél belőlünk.

Szóval, ez nem győztesek vs vesztesek játék.

Hanem mi nem játszunk.

Létezik nem hétköznapi, nem bizonyítványból kitűnő, később robbanó teljesítmény, és létezik mély elégedettség a hajszán kívül is, ennyit állítok.

Sőt, szerintem csak ott létezik. De ez nem az üdvöskék büntetése, nem ez az üdvöskék büntetése. Ha igazán nem vagy üdvöske, nem is zavarnak annyira az üdvöskék.

49 thoughts on “a sértődött kislány 3.

  1. ‘Ami nekem valaha hiányzott, például önbizalom a szexben, stílusos cuccok és lakás, pörgős kultúrélet, just to name a few, az egy különös tudatállapotot formált inkább: nekik van, nekem nincs, és nem is lesz, én nem vagyok és nem lehetek olyan. Én nem tartozom abba a körbe egyszerűen, mi nem olyanok vagyunk (ez gyerekkorom alapélménye). Nekem annál az asztalnál nem terítenek.’

    Így.

    ‘Ha nem akarom görcsösen, akkor megtörténik. Az én életemben mindig az akarás a baj. Az agyam meglátja a regényszerkezetet életem esetleges történeteiben (tényleg döbbenetes összhangzatok vannak, nehéz nem észrevenni és akarni a dramaturgiai csattanót, már csak a poén kedvéért is), akarni kezdem, és akkor összedől az egész. De ha csak hagyom, akkor lesz valami. (Más, mint a regényvég.)’

    Azt hittem ezt csak én. És néha, de komolyan, sajnálom hogy más mint a regényvég, még akkor is, ha a valami jobb és több, illetve az tényleg az enyém. Mégis a regényvéget áhítom. Hát nem hülye az ember? De.

    Az üdvöskék zavaró volta úgy tinédzser korom körül megszűnt. Azóta, előfordul hogy egy-egy mozzanatot irigylek, vagy sóvárogva nézek, de sosem tudom sokáig szarul érezmi magam miatta, mert nem tudom kiragadni a kontextusból azt. Úgy meg már nem kell, jobb a magamé. Jobb=az az enyém. Nem is férne be más.

  2. Enyém ez a a poszt. Olvassak Csehovot? Itt az idő. Örököltem aputól kutya sza@ú könyveket, biztos lesz közte. Apu sosem olvasott. Anyám hagyta még ott..

  3. Visszajelzés: Hazudjunk magunknak boldog karácsonyt?Több van benned, mint gondolnád

  4. Én az életem azon területein szoktam másokhoz viszonyítani, ahol belül bizonytalan vagyok, nem egész világos, mit szeretnék, és azt én akarom-e vagy külső elvárás. Ezekben szoktam nézni, hol tartanak mások ennyi idősen, és hogy ők mit tartanak arról, én hol tartok.

    • Ilyenkor el lehet arra indulni, hogy miért pont azt a területet és azt a személyt kezdted el lesegetni és miért hasonlítottad össz a saját életed hasonló szegmensével. Barok Eszter szokott egy olyan kifejezéspárt használni, hogy “hiányszemlélet”, illetve “bőségszemlélet”. Ezt ebben a hasonlítgatós esetben úgy fordítom le, hogy amikor az ember megmarad ebben a “sértett kislány/óvodás/napközis” szinten, a szerintem a hiányszemlélet. Hogy neki van, de nekem nincs, én vagy az, akinek nincs valamije. A bőségszemlélet meg – többek között – abban is meg tud nyilvánulni, hogy egy ilyen sértettóvodás-fílingből is képes vagy előbb vagy utóbb kirotyogtatni valamit, ezzel meg is haladva ezt a lelkiállapotot – ha már kialakult.

        • Ja, én se, csak továbbfűztem a gondolatmenetet. Nem az motivált, hogy most jól megsegítsem Bringást, ha kell, ha nem:) Bocsánat, ha úgy nézett ki.

  5. “Jó kívül lenni a versenyen” jó biza! Most nálam sincs asszonyverseny,puccparádé,egydül vagyok,rugózom az angyalhozta fittballomon,simizem a kutya bársonyfülét és nem cserélnék senkivel sem. Lányom apjánál,kedves családjával,mi is “23_án üljük a karácsonyt”:-). Jó veletek itt lenni,mindenkinek boldog ünnepeket kívánok,köszönöm a társaságot,Évának külön boldog névnapot,és azt kívánom,amit egyszer olyan szépen írtál,hogy jól érzed magad a jól működő egészséges testedben. Legyen ez mindig így! Jaaj és az a csipkebody ! 🙂

    • Nahát, kutyafül… és Babadávidnak is fitballt hozott… az anyukája! (Idén rákérdeztek arra, amit eddig se forszíroztam nagyon, én meg egymás háta mögött megsúgtam a tesók ajándékait, illetve a kicsiknek Lőrincéit, Lőrincnek a kicsikéit.)
      Fitball:

      Kutyafül:

  6. Teszek-veszek, a lakás még olyan, mint egy kisebb éjjeli bombatámadás utáni reggelen. Mindig megvárom, h eluralkodjon a káosz, az nyújt valami hirtelen motivációt a rendrakásra. (Verseny az idővel és trehány önmagammal. Mindig győzök!:) A fejemben ma egy KFT szám bolyongott a vajas fokhagymaillatban, ami keveredett azokkal a gondolatokkal, amiket megosztottál mostanában. Ezt a zenét linkelném Neked/Nektek karácsonyra vagy névnapra. Csipkebodyban nagyon jól lehet rá virágot locsolni.:)

    Szép estét!

    • Nagyon köszönöm! Én a fejlécképpel mutatnék utat, tudod, a karod ilyen pont (meg az enyém is), elvégre 24-ről 25-re virradólag, halászlétől bután is lehet még egy kicsit csinosítani az otthonunkat! Holnap délelőtt (vagy délután) (vagy holnapután, esetleg) ÖSSZEHAJTOGATOK 238 db RUHÁT, és ELPAKOLOM!

      Amúgy: halászlé wellness kenyérrel és kókuszos kuglóf. Jean-Pierre-től kaptunk szaloncukrot, az a fán van. És ennyi a tradíció. Meg mélyhűtött málna a kicsineknek. Mindenből ettem, csokit is (70 százalékosat), fehérbor. Ja, abból forraltat is.

      Délelőtt google mintára papírházikókat és madarakat készítettünk a kicsikkel, körömlakkal festették. Holnap madárkarácsony: felaggatjuk környékbeli fenyőkre, és viszünk tökmagot is.

    • De a név, az nem olyan, hogy egykönnyen letehető vón’. Minden dalocskánk Babadávidról szól, hogyaszongya:

      Babadávid, Babadávid, Babadávid vízi lény,
      Bejöhet az uszodába anyukája ürügyén.

      Vagy Mozart szánkós utazására:
      Jajj, Babadávid, jaj-jaj, Babadávid, jaj, jaj, Babadávid, jajjaj… Babadáv’. (…)

  7. És hát az egymás nézegetése harmincon túl. Ott már erősen belevegyül a saját élet keserűsége. Hogy “nem ezt ígérték”. És ez a párhuzamos, kortársi női lét tönkre tud tenni barátságokat.
    Nagyon jóban voltunk az egyetemen L-lel. Tetszett nekem, ahogy él. Az utóbbi években újrakezdtük, keresett, találkoztunk, gyerekeztünk. Neki most van egy gyereke és egy nem jól működő párkapcsolata. Hajdan makacsul akartam olyan hajszínt, mert ő olyan szép vele (én nem lennék), mára meg olyanok vannak, hogy másnap vett egy olyan mosógépet, amilyet nálam látott, és vitte ugyanolyan sportágra a gyerekét.
    És ingerült velem.
    Van a férje, aki nem jó fej, de ha együtt vagyunk, vagy mint autós, vagy mint ott lakó, jelen van.
    És én nem szeretem a férjet, mert nem jó fej, és ez kölcsönös. L. sem szereti.
    És elindult egy ilyen nagyon rosszféle játszma. Nézzük egymást. L. neheztel rám, és megvédi a férjet. Én nem élek lehúzó párkapcsolatban, és ez tulajdnonképpen irigylésre méltó. De nem is lehet nekem felróni, hogy nem élek semmilyenben.
    Én nem aggódom túl a három gyerekemet, ő félti, terelgeti az egy szemet, gondolkodik rajta sokat, programot szervez, sokat emlegeti a fülem-hallatára telefonokban.
    Ő régebben elvolt ilyen finom sportokkal, amitől jó alakja van. Én nem űztem azokat, na de most…! Mintha nem tudná feldolgozni. Nekem az volt a szerepem, hogy én nem sportolok hozzá képest. A saját identitásom is ez volt. Pedig hát… most derült ki, mi a hatása pusztán annak, ha az ember gyalogos-bringás. És hogy nem alakformáltam, hanem sportolótestem lett hirtelen. Mintha leelőztem volna? Pedig nem versenyeztem.
    Sokat beszél rólam. Dicsér, de van alatta valami. Nézegetés.
    És hát a férj miatt is frusztrált, felcsattanós, és az engem is elér.
    L. csalódott az életében, nem elégedett, kicsinyes lett, és míg én csodáltam őt, amikor huszonöt voltam, ő most les engem.
    De jön. Ír, hív. Kellek. Néha nem értem, egyre feszültebb a viszony.
    Rémülten érzékelem: attól, akkor vagyok érdekes, amikor erős vagyok. Akkor mindenki olyan kedves, van, aki remél valamit, én meg nem értem. Amikor biztosít, hogy most, így már (lefogyva) jó vagyok.
    (És amikor gyenge vagyok, ugyanezek az emberek hallgattak, mint szar a fűben. Kivártak.)

    • Az erő mágnes. Csak az a kérdés, az erő miben/kiben lakozik. Ha valaki szanaszét van belül, keresi a Húzóerőt a Viszonyítási pontot vagy azt, amit adott állapotában annak észlel. Majd talál egy erős férfit/nőt, aki megmondja, megkeresi, megoldja helyette. A kérdés az, hogy a ‘bálvány’ valóban erős-e vagy csak a másik gyengesége teszi azzá.
      Van egy (volt:)) barátnőm, aki alkalmatlan (volt, lehet, h már nem) egyenrangú párkapcsolatokra. Előbb-utóbb vagy őt szívatták vagy ő szívatott. Házasságra végül olyannal lépett, akihez képest ő volt felül. Nem tudom tőle, hogy él most, de közös ismerős említette, hogy kínlódik a papucs férje mellett. Ami azt illeti, a barátságunk is ezért hűlt ki. Nem bizonyultam megfelelő viszonyítási pontnak.

  8. Már a második után kommenteltem, de ez a harmadik összefoglalta az érzéseimet.

    Ehhez: “Rémülten érzékelem: attól, akkor vagyok érdekes, amikor erős vagyok. Akkor mindenki olyan kedves, van, aki remél valamit, én meg nem értem. Amikor biztosít, hogy most, így már (lefogyva) jó vagyok.
    (És amikor gyenge vagyok, ugyanezek az emberek hallgattak, mint szar a fűben. Kivártak.)”

    …az jutott eszembe, hogy egyre jobban kerülöm a társaságot. Annyira állatiasnak érzem a társadalmunkat, hogy letagadni sem tudnám, hogy majomszerű a viselkedésünk.
    Ha valami önzetlen, nem elváró, kedves gesztussal találkozom, az bearanyozza a napom.

    Kellemes Karácsonyi Ünnepeket minden “csakazolvassásnak”.

  9. Tegnap finoman szólva elcsúsztunk a dolgokkal, este hétkor még az autóban ültünk, én zokogva (nagyrészt a kedves anyja miatt, mindegy, hosszú), hazaértünk, nyolckor álltunk neki töltött káposztát főzni, tízkor még nem volt feldíszítve a fa, és akkor valami olyan jó érzés volt rájönni, hogy senkinek nem kell megfelelnem! Nincs a környékemen sem olyan, aki finoman beszólna, hogy nem elég egyenletesen vannak a fára aggatva a díszek, és szétrepedt a bejgli. (Gyakorlatilag felrobbant, a kedves kanállal eszi mélytányérból, és ezen nagyokat röhög.) Nem kell úgy csinálnom, mintha hinnék a Jézuskában, és hallgathatok Pink Floydot meg Jethrót, nem muszáj gyerekkórus hangjaira áhítatos arcot csinálni.
    Mi exférjjel nagyon sokáig voltunk bezzegék, és még mindig vannak új felismerések, miből is léptem (meg) ki.

    A kutyafül nagyon hiányzott, de elvittük a kertes házas részre Panda kutyának a kocsonyacsontokat.

    • Én futni voltam délután meg kicboxolni, és Layo&Bushwacka-t meg Sasha-t hallgattunk egész este. És három, különféle színű rettenetem van idén fa gyanánt, mind húsz centis és egy esztétikai zsákutca darabonként is, nemhogy együtt.
      Csak levesem volt, megy egy kis ketogén sütim, és ennyi. Annyira jó volt ma nem szétment gyomorral ébredni.. festettem meg olvasgattam, chill és minden.

      • A kedves általam rajzolt “kifestőt” kért karira, megcsináltam, szépen becsomagoltam, aztán most nem tudok leállni az újabb és újabb lapokkal. Háyjanit is kaptam, attól kicsit be vagyok még mindig fordulva, de belefér. Köd van és csönd (hó és halál nincs, egyik se hiányzik), mindjárt megeszem a mai második adag töltött káposztát, aztán kéne varrni fényképezőgép-tokot. Ez idén egy jó karácsony.

        • (Elhoztuk azt a fenyőt az árustól, amit mindenki undorodva kikerül. De hát szegény annyira kis nyomi volt, mint a menhelyen a ronda, kurta lábú, bojlertestű tacskó-boxer keverék, ami senkinek sem kell. Érdekes, fent kiderült, hogy a hiányos része pont passzol a lakás kitüremkedő részéhez.)

        • JAJ! ÉS elfelejtettem, hogy mindhárom rettenet a kandallóban áll! Két cserépmacskával, egy dugig ceruzatartó hengerrel, egy pénzcsináló fengshui békával és egy korondi mázas vázával. Kerestem a képet.

  10. Ez nagyon eltalált. Nagyon sokáig bele voltam ragadva ebbe a (keserű, sértett) gondolkodásmódba, hogy jár, és ha én már ennyit dolgoztam, és ennyi mindent tettem, és ennyit változtattam magamon, akkor hogyhogy, s hogyhogynem… ha rossz passzban vagyok, néha visszajönnek ezek a szörnyek a múltból, egy-egy berögzült mondat,”nekem mindig-nekem sose”, amik már rég nem igazak, már nem így gondolom, kiveszett mögülük a tartalom, már nem így élek.. De van még dolgom ezzel a témával, az egészen biztos.
    Szép ünnepeket nektek!

    • Én most ébredtem rá erre, nekem nem a párkapcsolati példa (ha szép vagyok, majd lesz pasim) a fontosabb: azt hittem, ha jó vagyok, szépen viselem a traumámat, nem iszom, megállok a lábamon, akkor a családom majd elismer, elfogad. Hát, nem. Csak összehasonlítgatnak.

          • Zavar ez téged?
            Rólam valahogy leesett a felmenők keresztje, és az azzal járó folyamatos indokolatlan bűntudat, mióta gyerekeim vannak. Sose gondoltam volna. Nagyon élénken emlékszem mindenre a múltból. Arra jók ezek az újra előhívható képek, hogy tudjam, mit hogyan ne. A ‘hogyan’ pedig aztán mindig kikerekedik.

  11. Pánikban vagyok. Hogy el sem kezdődött az életem, és már véget is ért. 32 évesen. Vagy korábban, de csak most kaptam fel a fejem. Félek, mert sosem tértem rá arra az útra, ami a sajátom. Sosem találtam meg. Kerestem, nem jól. Félrementem. Nincs mit megtalálni. Ez még szarabb, mint tudni, mi lehetett volna. Vagy nem szarabb. Nem tudom, nincs összehasonlítási alapom. Nem lelem a helyem. Kialakult képem sincs arról, milyen lehet az én helyem, szakmában, önmegvalósításban. Párás szemű odaképzelések, vágyak azok vannak, lelkesítsen, amit csinálok, szeressem, hogy ne érezzem munkának, ne érezzem azt, hogyha rá fordítom az időm, azzal elveszem valami mástól, a szabadidőmtől az időt.
    Nem tudom megnevezni, mi lehetne az! Elrugaszkodott ideálok nyüzsögnek bennem. Az ideálok felérni pedig nem visz sehova. keserves harc. Örök elégedetlenség. Tökéletes hajszolása. Borítékolható nyomorúság.
    Párom szerint olyan nincs, hogy valaki mindig, folyamatosan repes a munkájáért. Higgyem el, vagy ez afféle közhelyes kiégett válasz, hogy letörjék a hitemet?

    Mintha csorogna ki belőlem a lelkesedés, a spontaneitás, az életöröm. Kapom sokfelől, hogy egy munkahelyen mindig lesz valami: vagy rossz helyen van, vagy a kollégák, vagy a feladat, vagy a főnök, vagy a fizu nem klappol, esetleg több egyszerre, szokjam meg, ez van, idomuljak, és akkor akár néha elégedett is lehetek.
    Nem elégedett akarok lenni! Nem akarok ennyivel beérni és beállni a sorba, csökkent üzemmódban dolgozni, nem próbára tenni magam, nem fejlődésre, élménybeli és készségbeli gazdagodásra törve.

    Szép lassan elsorvadok, kevesebb az szinte mosoly, a vidám humor, helyébe jön a mímelés, és a szarkazmus, a cinizmus, a lelki nyomor. A humorba csomagolt kétségbeesés.
    Kétségbe vagyok esve. Céltalan hajós vagyok, akinek semmilyen szél nem kedvez. Idegesítő mondás. igaznak érzem. Szabad hallgatni érzésekre? Érdemes? Be is nézhetem magam. mert épp szemellenzőben befelé, lefelé meredek valami széléről. Ez nem az a megsejtem mi a jó nekem felvonás.

    Valamit nem jól csinálok. Valami nézőpont nem stimmel. A gondolkodásom nem stimmel. A rémület sem stimmel. A múlt idő nem stimmel, mintha feladtam volna, csak még látszatból ugrálok itt, hogy ég a házam.

      • Rinyálni semmiképp sem szeretnék a figyelemért, simiért, meg hogy üres köröket fussak. Bori32 nagyon szép példát hozott a saját életéből, miről is van nagyjából szó.

          • Jól írod. Túlgondoltam, és nem jól. Mesélhetek. Keresem a helyem a világban, szeretném elkerülni azt, hogy rutinból, szív nélkül éljek, és még nem tudom, hol alakítom ezt ki magamnak, meg miben. Emiatt néha bepánikolok. Mi van, ha sosem jutok el oda magamban, és pont olyanná válok, amilyenné nem szeretnék.

    • “Ez még szarabb, mint tudni, mi lehetett volna.”
      Az mindig csak találgatás, és általában hamis.
      Ezt a céltalanságot a munkádban érzed vagy mindenben? (Vagy átmeneti, karácsonykor gerjedő pánik?)
      Ilyennek képzelem a PikareX-szindrómát a metszésponthoz közelítve.

    • Nekem nagyon ismerősek ezek az érzések abból az időszakból, amikor még irodában/reklámügynökségen dolgoztam. Kétségbe voltam esve, mert éreztem, totál pályát tévesztettem, nem is ezt akarom valójában, nem ez való nekem, teljesen ufó vagyok abban a környezetben, aki nem ért és akit nem értenek, de ahhoz sem éreztem magamban erőt, hogy bármilyen irányba változtassak. Amik felmerültek bennem – ködös képek, elképzelések – iszonyú sok munkával, energiabefektetéssel járó dolgok lettek volna – akkoriban pedig elképzelhetetlen volt, hogy bármibe is lelkesedést, energiát tudjak fektetni, legyen erőm fordítani ezen a helyzeten.

      Közben a szakmai nemtudommilegyen valahogy minden másra is rányomta a bélyegét, állandó bűntudatom volt, állandó elégedetlenség, önostorozás, “énmárelszúrtam”, “váltanék, de már késő”, másban sem nagyon leltem örömömet. Aztán kirúgtak az állásomból (én voltam a legkevésbé lelkes versenyző, de még lázadtam is :), ami a legnagyobb királyság volt, ami valaha történt velem. Még párszor majdnem beszippantott az örvény, húzott a tehetetlenségi erő, mikor éppen rámszakadt a nihil és a félelem, elküldtem ügynökségi munkákra is az önéletrajzomat, de éreztem, hogy ugyanaz lenne a vége, mint az előző két ügynökségnél, és nem kéne húzni az időt.

      Nehezen, hónapok alatt, segítséggel, de lassan elkezdtem összerakni, mit szeretnék, mire vágyom, aztán elkezdtem hozzá helyeket keresni – végül egy civil szervezetnél kaptam munkát és hihetetlenül izgalmas új dolgokat éltem meg. Most már egy másik szervezetnél dolgozom, más munkakörben, közelebb ahhoz, amit igazán szeretnék. Az irány ugyanaz, csak közben ezerfelé ágazott, megfoghatóbbak lettek a célok. Most újra egyetemre járok és sose voltam még ennyire biztos abban, hogy mit akarok – nekem ez az érzés még mindig (minden nap) hihetetlen azok után, ami régen volt.

      Magam előtt látom az akkori barátomat, aki nagyonmenő volt egy multinál: lesajnált, hogy “jaj, milyen kis óvodás vagyok”, milyen “örök nyughatatlan, kis útkereső, de aranyos”… De én nem tudtam, és nem tudom elfogadni az ő menedzser-igazságaikat azóta sem, és ahogy telik az idő, egyre kevésbé.

      Nyilván nem tudhatom, neked mi a történeted, nem akarom rádtolni, hogy veled is ez van vagy akár hasonló. Csak azt akartam érzékeltetni, hogy én valami nagyon szűk, sötét, nyomasztó, rideg helyen voltam önmegvalósításilag meg mindenhogyan, ahonnan szerencsésen megszabadultam – ezért valahogy hiszek abban, hogy ez járható út, és legyen ez bármekkora ordító közhely, sosem késő elindulni rajta (én 28 voltam, amikor ez a folyamat elkezdődött, de azóta egy csomó olyan emberrel találkoztam, akik szintén váltottak, életük teljesen különböző szakaszaiban).

      • Baromi jó volna ugyanezt a biztosságot megélnem! 🙂 Tudom, hogy rajtam is múlik, sikerül-e megtapasztalnom vagy sem. Jó, hogy nem maradtál teljesen egyedül az összerakás időszakában. A termékeny, inspiráló, támogató társaság löketet adhat ehhez az életre szóló projekthez.

        Van pár hasonlóság azzal, ami veled esett, és ami bennem kavarog most. Az útkeresős szöveget HR-esektől kaptam meg, és hogy úgy fest, mintha nem tudnék dönteni, mit is szeretnék. Bingó. Ezzel nem dobott fel, de nem is ez volt a dolga. Az ilyen jelentkezőből bármi lehet vagy semmi sem, rizikófaktort jelentek.

        Civil szervezetnél többször próbálkoztam én is, rendre kiszórtak, állításuk szerint azért, mert olyat kerestek, akinek már több nonprofit tapasztalata van, mint amennyi jelenleg nekem a semmivel. Bár nem tudom, az lett volna az én utam, bejött volna, vagy ráébredek, talán mégsem. Azzal vigasztalom magam, ha nem vettek fel, akkor másfelé keresgélek. Bár egyelőre azzal tenném magamnak a legjobbat, ha semerre sem, amíg nem sikerül rendbe tennem, mit is akarok elérni.

        Jó volna nem mesterségesen gerjeszteni magamban a lelkesedést adott tevékenységek iránt, hanem jön az magától, pusztán azért, mert érdekel.

        Volt egy hely, ahol minden nap rácsodálkoztam, milyen szuperül érzem magam abban a közegben, de az csak pár napig tartott és iszonyúan érintett, amikor elküldtek. Akkor megcsapott a szele, igen, képes vagyok lelkesedni egy helyért, kezdésnek jó, nem vagyok gyári hibás, léteznek ilyen helyek, nem csak a boldogság kék madarát kergetem.

  12. “Létezik nem hétköznapi, nem bizonyítványból kitűnő, később robbanó teljesítmény, és létezik mély elégedettség a hajszán kívül is, ennyit állítok.”

    Az első felével leírtad, amiktől húsz évig szorongtam (na jó, harminc). A másik felével meg azt, ami felé (szorongva, de tudatosan figyelve magam) tartok. Köszönöm szépen.
    (Önreflex OFF, csendben olvaslak tovább)

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s