add-e föl magad?

Van, hogy nem a saját élményeimről írok, és nem is spekulálok — vagy mondjuk szebben: nem a tipikusra érzek rá, nem gyakori történeteket sejtek meg.

A saját élményeimről, ha visszaolvasom a régieket (és roppant önkritikusan figyelem a szöveget is, az élményt is, mert már ez se fáj), azt gondolom, hogy rendkívül érzékeny és intellektuális lévén, meg még megerősítően valóságos tapasztalatok híján rettenetesen és szükségtelenül féltem az élettől, a belemenéstől, az emberi kapcsolatoktól általában, a férfiaktól, a sérülés kockázatától. Nem léptem, ütköztem, sértődtem és nem értettem — az énemtől is féltem. Egyáltalán nem volt elkerülhetetlen, hogy ennyi gyötrelem érjen. A világgal én úgysem, sehogy sem, sem a nő-férfi tengelyen, sem azon kívül nem egyezem, eredendő traumám pedig nem a nőiségem megtipratása, hanem az, hogy nem találtam magamra, az íróra, aki reflektál, feldolgoz és elrendez, kifejez, megoszt. Mindent nagyon megszenvedtem, minden kapcsolatomat (mert boldogan belementem azért, fura elvárásokkal), minden helyzetemet, vágyamat, konfliktusomat, pedig ahhoz képest, amit itt nekem az olvasók mesélnek, engem szinte nem is értek traumák, megaláztatások.

Ma már nem félek, nem korlátoz belsővé tett bűntudat, elvárás, és teljesen mások az élményeim. Nekem kellett megerősödnöm, felbátorodnom, nekivágnom a rengetegnek, megtalálnom azt, akivé válnom kellett, és megszínesedett a világ. Nem érzem magam kiszolgáltatottnak.

Ha a saját vágyaid, értékrended szerint éled az életedet, szexualitásodat, és mindezt nem sűrű titokban csinálod, látszatélet rejtekében, akkor ítélni fognak, mindenki, akit ez zavar. Nálam sokkal visszafogottabbakat, kevésbé látványosakat és provokatívakat is bántanak, és valóban azt hiszik, hogy igazuk van.

Szóval, ha nem sejtek másokról és nem vallok magamról, akkor arra reagálok, amit nekem meséltek az olvasók, vagy kommentben leírtak. Most arról lesz szó, hogy mennyire adjuk föl magunkat a társunk nyomására a megjelenésünk, testünk ápolása tekintetében.

Végigolvastam az itteni kommenteket, elég jó folyam amúgy. Hogy mik voltak hatvanezer kommenttel ezelőtt! Rajtam kéri számon az olvasó, hogy ő akkor nem lehet ápolatlan…? És mi legyen, ha az ő szexualitása nem humán? (Fejlessze magát. Olvasson másik blogot. Ne csodálkozzon, ha a humán partnerének baja lesz vele. Szexeljen boldogan egy másik nemhumánnal.)

Mintha én mondanám meg, mit kell tenni. Az én szavam akkor számít, ha te érzékenyen, értően, kíváncsian elolvasod, és magadra igazítod. Egyébként hagyd csak figyelmen kívül.

Szerintem ne legyél ápolatlan, bármit is jelentsen ez, mert kiábrándító. A másikat hibáztatni a saját elkényelmesedésedért, tompaságodért, azért, hogy már magadért sem csináltatod meg a fogad, az meg külön gáz. És én rászóltam a Bochkor-botrány idején az önigazoló nőre is: “boldogtalan voltam melletted, elhíztam” (eközben a pénzedből éltem).

De felőlem olyan vagy, ami csak jólesik. Tied a felelősség. Egy párkapcsolatban garancia amúgy sincs, ha még ilyenekkel is barmolod, amik azért viszonylag egyszerű issúk, akkor a következmény is a tied, akkor is, ha a társad, jobb pespektíva híján, melletted marad. De olyan nagyon ne csodálkozz, ha nem lesz jó.

A linkelt kommentekből is kiderül, hogy sok nő és férfi panasza az, hogy a társa eltohonyult, igénytelenné, unalmassá vált (ennek a kinézet, testi ügyek csak az egyik dimenziója, van még a hobbitlanság, az intellektuális és szexbeli ötlettelenség, a némaság, a tompa érzelmek). Ami a testet illeti, enyhítő körülmény a nőknek a szülés, a gyes, a férfiak inkább önként isszák-terpeszkedik magukat csúffá.

De vajon elvárható-e, hogy a kedvünkért a társunk valamilyen legyen? Hát hol az elfogadás? Nem önmagáért szeretjük? Ha magától nem igyekszik vonzó maradni, ha neki jó úgy, akkor ér-e őt nyomasztani, mennyire lépjük át vele a határait? Esetleg mellettünk vált olyanná, az egész élete fakult olyanra, hogy nincs kedve formában maradni, illatosnak lenni?

Nem, nem akárkit és nem akármilyen állapotában szeretünk, és ha önmagáért szeressed őt, akkor megjegyzem, hogy a teste, ápoltsága, tetszeni akarása, kedvessége is önmaga, ezek nem külsődleges héjak. Még akkor sem biztos, hogy megy a szeretés (az igazi, mármint, nem a mellette maradás), ha ún. öhibáján kívül vált olyanná.

Mi van akkor, ha régen minket nem érdekelt az ilyesmi (mondjuk, az izom, vagy a rendezett-borotváltság), újabban meg igen? De őt továbbra sem? Vagy hajdan egy kis pia belefért, most meg már semmi, ne igyon?

Szerintem az izom, a borotváltság, a másik irritáló szokása trójai faló. Vagyis, ürügy, más van a mélyén. Erre fogjuk, hogy már nem olyan vele. Az igazi okot volna jó látni, mert ezek a felrótt apróságok azokat fedik. Az én emberemnek foga se volt, haja se volt, izma se volt a végén, és én soha úgy nem szerettem, mint akkor, és szépnek láttam, mindvégig.

Egy nő azt mesélte, hogy a partnere érzéki fotókat szeretne készíteni róla, de neki ez súlyos határátlépés, semmije sem kívánja, hogy így is birtokba vegyék, és tárgyiasítva érzi magát.

Zavarban vagyok. Tudom a hivatalos választ, amit tőlem várnak, amit nekem mondanom kellene annak a jegyében, amit képviselek: a tested a tiéd, a te döntésed, milyenné módosítod, milyen reprezentációját engeded, ne hagyd, hogy másvalaki uralja. És ez a lényeg, és ezt mondjuk az oly igen megfelelni vágyó húszéves lányoknak: légy önmagad, saját stílussal, ne  gyötröd magad, és ne azért csinosítsd magad, hogy megfelelj nekik. Légy, aki lenni tudsz, igazán, aztán az tetszik, akinek tetszik. (Megeshet, hogy senkinek, vagy nem jár arra.)

Csakhogy te nem húsz éves vagy. Valószínűleg benne élsz egy párkapcsolatban, vagy nem, akkor meg erős vagy nélküle is, elbírod az egyedüllétet, nem keringőzöl mások tetszésére amúgy sem. Te már megerősödtél, vagy nem? Honnan, miből beszélsz?

Ha nem egy ilyen kapcsolatból szólsz, ahol látod magad, másikat, az erőviszonyokat, akkor egészen biztosan nem a hajad, öltözködésed kontrollálása a probléma. Akkor az egész nem stimmel, és akkor az egész problémával kell szembenézned, és lépned. És nevezzétek ezt nyugodtan áldozathibáztatásnak, én a lényegről szeretnék szólni.

Tőlem ez, hogy ne hagyd magad, ne felelj meg, maradj önmagad, bornírt lenne, most már, vagy egyébként is. Tele van ezzel a facebook, 2012-től a Csakazolvassa hatására lett több tucat aktív netes feminista, aki korábban nem volt az. Létrehoztuk a kritikus női netezés felületeit, és elterjesztettük, hogy szépségeszmény, fétis, testi önrendelkezés, nyomasztás, uniformizálás, magazinkritika. Elvi meggyőződésből tettük, vagy legfeljebb a szükségletre ráérezve, mindenesetre nem is remélve, hogy ilyen fogadtatása lesz, hogy telibe talál ilyen sok nőt. A trend erre alakult, és le is áldozott a klasszikus magazinos nyomasztás és szépségeszmény napja: tájékozódó, intelligens nő rég nem dől be már annak, hogy legyél ilyen meg olyan, hogy tessél a férfiaknak. Magazinok léteznek továbbra is, de másféle a hang: lett wmn.hu, Üvegplafon, lett tökös ELLE, ügyek vannak, kiállás, egyenlőségre és női erőre érzékeny írások születnek és hoznak olvasottságot. Eggyel butábbéknál (nincs kedvem szinonimát keresni) a divat- és szépségrovatban meg a természetes megjelenés, a plus size és az izmos, erős test tarol. Mindenhol üzletasszonyok, béke-nagykövetek és sorsukat kezükben tartó sztárok. Szinte el is tűntek a préda-nők.

Ezen a blogon most már a béta verzió van: rajtacsípjük a saját mellébeszéléseinket, szóeltereléseinket is. Én régóta úgy képzellek, mint aki tudatosan döntött, szembenézett élete irányával, olyan partnere van, amilyen neki jó, és nem marad olyan kapcsolatban, amelyben nem mondhat könnyedén akármire nemet, ami vele kapcsolatos. Illetve ha mégis marad, akkor tudja, hogy ez a gond: az egész kapcsolat a maga erőviszonyaival, és nem emel ki belőle egy részletkérdést.

Én furcsa metszete vagyok ám a koldusszegény, művészkedő, alapjövedelemért kampányoló eszmei tanárnőnek meg a gyakorlatias, élet- és dollárélvező meritokrata kapitalistának; az emelkedett, szuverén, alter intellektusnak, aki állójeggyel nézi pintérbélát, meg az elvishallgató, fitneszcelebekkel barátkozó, pöttyös szoknyás minnie egérnek. Utóbbi, eviláginak nevezett, a metroszexuális jelleget is kedvelő hajlamom miatt van némi bűntudatom (magyarázkodási kényszerem): olvasóim nagy részének irreális cifrálkodás az, amit én magamnak állítok normaként, az én skandinávnak gondolt, szempillaspirálos ugrókötelezésem is. De már inkább vállalom az ellentmondásosságomat, azt is, ha nem az vagyok végül, akinek magamat gondoltam. Legyen: divatmanipulált divatbáb vagyok, viszont nem nyomásra csinálom, és állatira élvezem. Márkasznob is vagyok, az izmos-zsírtalan test tetszik, magamat is ebbe töröm, amitől meg felszínes vagyok, mert közben nők millióinak üdvéért tehetnék, sokkal lényegesebb kérdésekről szólva…

A probléma az, hogy a nők nem elég erősek, és nem élnek méltón. Én azt mondom, a megoldás nem ott kezdődik, vagyis, nem ott történik a lényege, hogy megnevezzük, hogy mi minden igazságtalan ellenünk (amúgy sem vagyunk egységes csoport mi nők, és nem is kell az erőltetett sisterhood jegyében sem egyetértenünk, sem lenyelnünk nő-nő különbségeinket, ellenvéleményünket). Nem abból lesz a megoldás, hogy évekig ismétlegetjük, hogy mi az egyensúlytalanság oka, és ne hagyd magad, és ki a hibás, és jól megmondjuk.

Hanem az örömnél, önmegtalálásnál van a lényeg. Ha komolyan veszed azt, hogy mi a jó neked, ki vagy te, milyen életet és milyen jövőt akarsz magadnak, akkor nem fogsz a szarba ragadva meddőn kiabálni, mások ellen igazságot osztani. Ha nem ítélsz folyton mások fölött, hanem felteszed magadnak a kemény kérdéseket, ha elkezdesz valamit, ami saját, ha vállalsz egy döntést, mert neked úgy a jó, ha naponta töltesz időt önmagaddal és fordítasz figyelmet a valódra, akkor meg fogod találni az utadat. Én nem látok más irányú megoldást. A többi kiüresedős, öngyengítő feszültséglevezetés, pótcselekvés.

Amit én mondok és képviselek, az is “veszélyes” ám. Nem is annyira a nyughatatlan, sértett antifeminista reakcióból gondolom ezt, inkább azért, mert végignéztem száz meg száz olvasó életének több éves alakulását. A maguk lábára állnak, nem másokhoz viszonyítva léteznek. Bele se mennek, elválnak, vállalják, újraosztják a gyerekeikkel is a lapot.

De most nem ez a téma.

Szeretem, ha a partnerem meg akar nekem felelni, ha igyekszik, mert azt érzem belőle, hogy fontos vagyok. Én is szeretek tetszeni, megfelelni, olyan bugyit venni, úgy hordani a hajam, amiről tudom, hogy neki tetszik — ez játék: csak játék, és a legjobb, mert játék. Egy olyan kapcsolatban, ahol az ennél lényegesebb kérdésekben erős vagyok, önmagam maradok. Megvolt az is, hogy he is my man, tetszik is, de a nyaka, tarkója környékén hagyta elburjánzani az őserdőt, és egy nap olyan tüchtigen kiborotválja (-tatja) az egészet, és felvesz egy olyan inget, ami nekem annyira laza és városi. Vagyis, feladja magát, azt, hogy ő olyan jó-lesz-úgy-is értelmiségi, amilyen mindig is volt — hüledeztek is az ismerősök. Van beleszólásom, és legyen is, mert azt a nyakat én érintem. És ismerem az “ezt nekem csináltad?” édességét is, amikor populárisan vagyok dögös, éspedig azért vagyok szívesen az, mert a műkörmöm nem én vagyok, nem fordít ki magamból. (Épp műkörmöm sosem volt még, nem is tetszik, de nem elvi kérdés.) Pontosan tudom viszont, mi az, amit soha, senki kedvéért nem tennék.

Azt mondod, ezek elvárások, és ezt a Tekintet teszi velünk? Csakhogy a Tekintet a sajátod is, te is belsővé tetted: homokóra, fényes haj, hidratált bőr, szőrtelen hónalj, és nem is nagyon tehetsz mást. A társad tekintete meg nem csak Tekintet, hanem az ő sajátja is, azt nézi vele, amit szívesen érint. Neked elvi kérdés a lábszőröd (olvastad az everydayfeminism-en), miközben ő a simát szereti, de azért kívánjon meg fogadjon el, mert te vagy a csaja.

Elillan így a szerelem hamar.

Azt mondod, neked mindig többet kell hoznod és önkínoznod, csak mert nő vagy? Igen, többet kell, és egyébként önként is megtesszük, nem csak a kedvükért. De nyomás azért rajtuk is van, a merevedésért aggódni és a méreten görcsölni sem piskóta. Te is nyugodtan deklarálhatod, hogy mi tetszik neked rajta, ha tényleg az tetszik, és ez az egész tud játék lenni, és nem pontfelírós csatározás, “nem vagy elég jó” másokhoz való viszonyítás. Nem sóhajtozunk például neki célzatosan azon, hogy micsoda teste van a Harcosok klubjában Tyler Durdennek, ez méltatlan (sokkal inkább magunkat gyúrjuk olyanná, hehe).

Ha csatározás van, felmerül a kérdés: van-e még szeretet, ő-e a te embered, vagy ez a kapcsolat már rég kompromisszum. Tényleg arról van még szó, hogy neked mi tetszene még jobban rajta, vagy arról, hogy ő maga már nem tetszik? (És ha lépne, vagy más elkívánja, akkor meg hirtelen mégis megtetszik…) Szeressed, és akkor legyél grandiózus, hordd úgy a hajad, hadd örüljön, vagy ne szeresd, gyere rá, hogy már nem olyan, nem kívánod, de akkor ne rágd se magad, se az ő életét, ne birtokolj, ne nyomozz, ne háborodj fel, ha kinéz, lásd tisztán, miben vagy, és ne csináld végig a sánta kűrt.

Talán benne vagy egy kapcsolatban, mert nem akarsz kapcsolat nélkül lenni, de ez már rég nem jó neked, esetleg soha nem is volt. Csak hát nélküle, attól félsz, még rosszabb lenne. Te hozzámennél újra? Azért van partnered, hogy valaki legyen, meg mert így kell élni? Vagy mert mellette ragadtál, nincs kiút, és most ebből a kuszából, muszájból és kevésből kell kihozni valamit? Nem fogtok. Vagyis semmi jót, ne áltasd magad.

Erősödj meg, valóban ne legyél függelék, maradj szabad, erős, önkéntes, vizsgáld meg, szereted-e, és ha szereted, akkor szeresd. Ha ez megvan, önmagad maradsz akkor is, ha a kedvéért változtatsz valamit, amit ő tényleg nem bántásból kér, hanem mert izgalmasnak gondolja, afféle szerepjátéknak.

Ha szabad lélekkel, döntéssel mentél bele a kapcsolatba, ha szabadon vagy benne, vagyis nyomasztás- és kényszerítésmentesen, akkor ezek, hogy mid maradjon szőrös, sminkelsz-e, hordj-e tűsarkút, egyszerűen nem témák. Mert akkor a napok azzal telnek, hogy egymásnak örömet szerezzetek, és örüljetek a másik örömének, és nem ilyen iszonyú szigorú és elvi minden.

Ha meg nem szabadon és erősen vagy a kapcsolatodban, ha már minden csak játszma és erők huzakodása, akkor tényleg önfeladás a kedvéért megnövesztened a hajad.

10 thoughts on “add-e föl magad?

  1. Nekem volt dohányos barátom, és egy idő után nagyon zavart. Nem is a füst, a kényelmetlenség, hanem hogy akkor mi alapvetően mást gondolunk az emberi élet értékéről, mert én igyekszem lehetőleg egészségesen élni, ő meg direkt árt magának.

    • Exférj is dohányzott, mikor megismerkedtünk, én nem mondtam ugyan, de látta rajtam, hogy zavar, és leszokott. Azóta is emlegeti, milyen hálás ezért, hogy adtam motivációt.

  2. Na, ez a hajnövesztés jól betalált 🙂
    Mikor megismerkedtünk, nekem már vagy tizenöt éve volt négycentis hajam, és szerettem, praktikus is volt, jól is állt, és valahogy nagyon hozzátartozott az imázsomhoz. A kedves meg szólt, hogy szeretne ő engem kopaszon is, de nagyon szeretné, ha megnöveszteném. Aztán így is lett (aki látott, az tudja, hogy azért nem derékig ér most sem 🙂 de tizenkét éves korom óta most a leghosszabb), és egy bő évig paráztam azon, hogy ez most önfeladás-e vagy sem. Aztán egyrészt megszoktam, másrészt meg folyamatosan kapok visszajelzést, hogy tudja, ez nekem nemcsak “divatkérdés”, és hálás érte.
    Meg még ilyen a magassarkú is, amit most se gyakran, és csak kifejezett kérésre, és kapaszkodva, de ez nekem valahol annyira mélyen szexi, hogy mezítláb is alacsonyabb kicsit, de akkor is szereti rajtam a magas sarkút, mert szépnek lát benne, leszarja a konvenciót, hogy akkor ő nem elég férfias.

    • Olyan jó ilyen férfiakról tudni. Mint amikor ismerősöm kicsit meghatottan mesélte, milyen szép volt az ő felesége huszonéve az esküvőjükön, milyen csokorral jött és milyen volt meglátni ott, és én is boldog vagyok a tudattól, hogy az a lány az akkori csokor mását kapja azóta is a házassági évfordulókra.
      Nem tudom ezt jól leírni, de szép és kedves dolog, és jó együtt örülni velük. És tudom, milyen ez, mert efféle kapcsolatban élek.
      És hozzámennék újra, naná, boldogan, mert pont olyan, sőt sokkal olyanabb lett, mint akinek akkor talán csak reméltem. Nem hibátlan, de mindig tisztességes és sokszor meglep a szeretete önzetlenségével. Pedig nehéz lehetett akkor szeretnie, amikor magammal sem voltam jóban.
      ,,Őrzi az álmuk bölcsességgel” – Cseh Tamás hangján. Ez annyira ő.
      És A Pasi, ez nagyon fontos, és muszáj nagybetűvel. Ez nekem nagyon nem pejoratív, azt jelenti, erősen szexuális kisugárzású, úgy néz a szemembe, hogy elepedek érte, akkor nem családapa és semmi egyéb, több lesz mint férj és nagyon akarom, a szagát is, sőt.
      Mióta jobb magammal, már nem csak szégyenkezem és értetlenkedem, miért szeret ő engem, már változni is lesz energiám, szeretnék, sőt akarok is; a jóllétem a szexepilem.

  3. De jo ez 😀 kamaszkorom ota gondolkodom, vajon miert van nekem hajfetisem a ferfiakkal kapcsolatban, konkretan kepes voltam szakitani mar baratommal azert, mert levagatta a hosszu hajat, mit levagatta, letolta, nullasgepes “haja” lett. A mai napig nem birom elviselni, ha egy ferfinak olyan 1-2 centis “allatszor” erzetu haja van, illetoleg ha csak le van tolva, es semmi formaja nincs – egyszeruen valamiert viszolygok tole, legyen minimum felhosszu a haja, de minel hosszabb, annal jobb, valamiert nekem a ferfiassag a hajjal osszefugg.
    Esetleg mas is van igy vele? Vagy ez az en egyeni bolonderiam? 😀
    Pedig amugy sok mindenben kimondottan tolerans vagyok, sok mindenen nem akadok fenn, amin a legtobben, es hagyom elni a masikat is. Viszont ebben a haj kerdesben, hat, ebbol nem tudok engedni. 😀
    Egyebirant, szerintem vannak dolgok egy hataron belul, amit azert megtehetunk a masik kedveert neha, volt olyan pasim, aki azt szerette, ha az o pulovereben, ingjeben maszkalok otthon, mert szerinte az sexy, nem talaltam annak, de a kedveert megtettem.
    A hatarok mindig ott vannak, ahol nekunk mar tartosan serul a komforterzetunk.
    (Vagy az aktualis pasasom hajhossza. 😉 )

    • Engem zavar a férfiak hajukkal kapcsolatos igénytelensége. ‘Oldaltnullással Juditka, felül meg egy kicsit hosszab. Húsz perc alatt megvan ugye, kétezerből aggyál vissza.’
      Mintha a praktikum volna a minden!
      Na, most erre jól rápirít a hipszter szakáll és az ecsethaj, én meg csak gyönyörködöm, hogy milyen szépen gondozzák a srácok a szőrzetüket. Akik meg rajtuk röhögnek, azokon röhögök én.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s