Olyan igazi nagy rendrakásra nem volt elég: el kéne vinni egy csomó ruhát, cipőt megfelelő helyekre, a használhatatlanokat kíméletlenül kidobni. De azért meghitt a piros szoba, szépek a szőnyegek, a régebbi legókat elpakolták, barátságos a tér, persze csak olyan mi-módra (könyvek, játékok, félbehagyott, ám ambíciózus vállalkozások nyomai mindenhol).
Sok sűrű téma után egy kis visszatekintés: család, élmények, sport, a ritkábban kitett képek közül. Megmutatom az életemet, kedvenc hangulataimat és tárgyaimat. Van, hogy profi a fotó, máskor az a lényeg, ami rajta van. Bővebben…
Amúgy jól vagyok. Köszi az üzeneteket, kérdéseket, és többeknek a segítséget, jelenlétet!
Tegnapelőtt este professzionális kezek leszedték az anyajegyemet a tarkómról. Én megkérdeztem a doktort, fogok-e még elegáns konttyal tangózni fényes termekben, vagy csak a B ligában, ahol az a szexi, hogy mindenki “egyedi”. Majd kértem, ha negatív a szövettan, tegye már vissza majd a helyére, jó volt az ott.
Ezen a képen nem látszik. Ami látszik, azzal nincs gond. Még nincs meg? Vagy a hajam miatt? Vagy mert ez szerelmes hely itt? Az biztos, hogy nagyon sok napot kapott a nyakam bringázás közben az évek alatt.
Egyben kérve kérlek titeket, menjetek anyajegyszűrésre, dermatoszkóposra, onkológus bőrgyógyászhoz.
Hülye helyen van, mert nem látom, nem is láttam soha, nem tudtam róla. A sebet nem tudom magamnak kötözni. A heg elég nagy, mert jó alaposan kimetszették, és azt így lehet összevarrni.
És megfeszülős helyen van. A fejbiccentő és a hátizmok nagyon erősek. Ez a nehéz. Maga a műtét csak a bőrt érinti, fogászatnyi macera, lidokainos érzéstelenítés, semmi fájdalom, húsz perc és haza, viszont nem tudom forgatni, előre hajtani a fejem, mert feszül a seb. Nem kell figyelni, könnyen kezd fájni, és az elintézi a helyes tartást.
Az enyhe, egész napos kényszerű tartás fáraszt. Korlátoz, nyűgössé tesz. Azért ez mégis hegy, és három gyerek, háztartás, kutya, Juli új iskolába jár. És én ennyitől is egocentrikusan azt hiszem, hogy mindenki másnak jó, minden hepi, csak én vagyok az invalidus.
Pedig mindkét gyerek iskolájában mentő járt ma. És sokan tudták meg ma is a Rossz Hírt.
Minden relatív, ez is kiderül. Leguggolok (ez két g, egy időben vadul figyelmeztettem mindenkit, hogy egy, és nem tudom, honnan vettem, álmodtam talán? mamuttal keverem?), mert hajolni nem tudok, és olyan könnyű, mintha az ilyen nehezített helyzet mutatná meg: nem fáj a térdem, derekam. Jóleső, a hajláshoz képest.
A gyávaság forrása, hogy az emberek nem tudják elképzelni a rossznál még rosszabbat. Én azonban, ha elgondolom, hogy négy helyett nyolcfelé is szaggathatott volna a prépost, helyzetemmel, még ha nem is valami rózsás, mégiscsak elégedett vagyok.
Közben pedig a blogon ez történt. A profilképes, nyúlfarknyi, sem el nem mélyült, sem nem szép, sem nem nagyon eredeti poszt miatt. Kommentekben is ment a nagy döbbenet (áskálódás) (máshol linkelve). Értem én ezt? Nem értem. Sohasem is értettem. (A sötét az IP-címek száma, a világos a kattintásszám).
Amúgy jelenleg ezek a blog hat és fél évének legnépszerűbb posztjai. Ezekből a nem-rovat jellegűeket ajánlom (1., 2., 4., 5., 7., 9., 11., 13., 14.). Mindegyiket olvastad?
Madrid eleve fennsík, körülötte a táj lent van, ez döbbenetes látképeket eredményez, a pálya az első hét kilométeren emelkedett, aztán lejtett, és összességében is ereszkedett. Könnyű, magától értetődő élmény volt. Háromezren voltunk, szóval ez egy kicsi és nem is szabályos (a nemzetközi atlétikai szövetség, az IAAF szerinti) pálya volt, vagyis itt nem lehet hivatalos rekordot futni (ahogy a versenyek többségén sem). Helyi, közösségi futás volt, amelyben a nyolc kilométeres betétszámot a női nemi csonkítás elleni tiltakozásul futották.
A félmaratont kenyai csoda nyerte 1:11:34-gyel. Oltaruesh Perine Nenkampi a neve:
ez pedig a palota távolrólEzt nem én írtam. A szerző debütál.
Rakom le a táskámat. „Igen?”
„Hát persze. Nincs itthon se tej, se kenyér, se semmi.”
Hát persze. Hétfő van, ilyenkorra rendszerint elfogy minden, ilyenkor rendszerint vásárolni megyünk.
„Lepihensz egy kicsit, vagy menjünk most?”
Gyors gondolatmenet következik, elemzem, milyen volt a napom, mit akarok még csinálni, mennyire akarok túllenni a fejünk fölött nyomasztóan lógó vásárláson, amit régen utáltam, meg most is utálok, csak már megszoktam. Persze van annak egyfajta meghittsége. Kár, hogy most nem vagyok vevő a meghittségre.
„Menjünk most.”
„Jó. Akkor felöltözöm, te meg vedd elő a zacskókat.”
Ilyenkor mindig bevillan, hogy szemben a szelektívgyűjtéssel való nyűglődésével, zacskók terén valahogy mégis milyen környezettudatos. Aztán rögtön az is bevillan, hogy itt nem a környezettudatosság a lényeg, hanem a bolti zacskó harmincöt forintja. Ez nem spórolás, csak hát mégse fizessünk fölösleges zacskókért. Hiába, rendszerető ember.
Igazából a zacskó a legrosszabb szó ezekre, az egyik egy füles vászonszatyor, a másik egy bolti hűtőtáska, szigorúan nem a megfelelő üzletlánctól, hadd nézzenek majd a boltban.
Ülünk a villamoson, csak egy megálló, szívem szerint sétálnék. Hiába, nem jók már a térdei.
Jön a haditerv.
„Venni kell tejet… mennyit iszol meg?”
Sok tejet iszom meg egy hét alatt.
„Jó, majd ott kitaláljuk… kenyér, paprika, sajt… A vajat nehogy elfelejtsük.”
Nehogy.
Mindig, kivétel nélkül mindig ugyanazt az útvonalat járjuk be. Ez adja az esemény rituális jellegét. Pénztárok mellett be, kosár. (Bosszankodás, hogy nincs kosár.) Egyenesen, el a zöldségespult mellett. (Bosszankodás, hogy milyen drága a paprika. Ez már lassan pofátlanság.) A tejtermékeknél jobbra, fontos, hogy ne felejtsük el a vajat. Szóval elkezdem keresni, sosem jegyzem meg, mi hol van itt. Közben meglátom, hogy a szokásos szeletelt sajtunk új csomagolást kapott. Ez a történetben már jelentős fordulatnak tekinthető.
Viszem is a sajtot, ő már a tejeknél áll, a homlokát ráncolja. Ránézek, majd a kartonokban felhalmozott tejre. Gondolkozom, vajon hány embernek lenne ez elég.
„Nézd csak meg, mikor jár le!”
Megnézem. Mondom.
„Áh, jó, vegyél hatot! Áh, nem is, hetet!”
Hiába, sok tejet iszom meg egy hét alatt.
Két jobbfordulat, jönnek a kekszek. (Bosszankodás, hogy pont nincs olyan.)
Egyenesen, balra, pékáru. (Bosszankodás, hogy milyen száraz. Igazából én teljes mértékig meg vagyok vele elégedve, de azért helyeslek.)
Jön a „pár dologért még visszaszaladok” rész, közben ő már az abszolút megegyező hosszúságú sorokat méricskéli.
Érdekes, hogy a „tejből, kenyérből, sajtból, paprikából” mennyi minden lett.
Jó ez a hely, rekordidő alatt lemegy a sor.
A pénztárnál különleges szisztéma szerint megy rutinszerűen a pakolás.
Bankkártyával fizet. (Bosszankodás, hogy elfelejtette a kódot.)
Ahogyan megyünk kifelé, nála hét tej, nálam minden más, már éppen megkönnyebbülök, hogy na, megint túl vagyunk ezen… Ekkor azonban elhaladunk a virágosok előtt.
Megáll, odafordul, lerakja a hűtőtáskát benne a tejjel, előveszi, felrakja a szemüvegét, a kezét a háta mögött összekulcsolja, felsőtestét kissé előredönti, és néz. Lassan ide-oda fordítja a fejét, szemléli a kirakott virágokat. Megjelenik közben az eladó.
Idegileg készít ki ez a fázis.
„Segíthetek?”
„Áh, tudja, nagyon szépek, vennék is, csak az a baj, tudja… nem tudnám hová rakni…”
Minek állunk itt akkor, könyörgök? Persze nem szólok semmit. Csak illik már kivárnom, amíg nem vesz virágot, ha már az előbb vett egy halom ételt, amit jó részt én fogok megenni.
Megadom magam, lerakom a vászonszatyrot. Bár már érzem, mi lesz.
Alig érinti a földet, hangzik az ítélet: „Áh, majd legközelebb. De nagyon szépek, köszönjük, csak hát már annyi van otthon… Na, csókolom.”
Hiába, szereti a virágokat. Tényleg tele vagyunk növényekkel.
Nem volt ez olyan borzasztó.
Innen már csak haza.
Otthon már csak kipakolni.
„De hülyék vagyunk! Nem vettünk vajat!”
Hiába. Mindketten feledékenyek vagyunk.
Az egyik ismerősömet idézem:
Kedves Tanárok, Bővebben…
Felébredek, hallom, csattog az eső. A nyár köszön el ma éjjel. Nem szorongok most azon, hogy mit hagytam kint a teraszon, hogy fogok holnap futni a pocsolyák között – az egyetlenné előlépett, fehér szuper- – cipőmben, hova teregessek, meg a szokásos.
Csak hallgatom, kábán és elbűvölten. Hányszor hallhatom még ezt?
Élek.
Mit számít a sok aggasztó apróság ehhez képest? Bővebben…
Jellegzetes nyári agybaj, írtátok is kommentben: a megkopott vakáció vadócai folyton kajálni akarnak, és ez a te feladatod. Otthon lebzselnek, egyre jobban az evés strukturálja a napot, központi témává válik. Állandóan kérdezgetnek, mikor lesz és mi lesz “a kaja”, kívánságaik vannak, de ha eléjük rakod, akkor finnyognak, nem azt kérik mégse, kisírnak még egy desszertet, utóvacsorát. Bővebben…
Az augusztus ismét a provokatív posztoké! A fel nem tett, kényelmetlen kérdéseké és a közhelyeken túlra merészkedő válaszoké.
Rettenetes. Ki hiszi azt, hogy nekem nem? 1976 májusában születtem. Kicsit csodálkozom, miért néznek rám így, mi ez az egész? Hiszen én egy fiatal lány vagyok, ez a belső közérzetem. (Hogy fiatal lány vagyok, az az én titkom.)
crisnek
Azért érdekes, hogy miken paráztam régen. Egészen mélyen belsővé tettem olyan elvárásokat, parancsokat, normákat, amelyeknek semmi köze nem volt ahhoz, hogy én mitől érzem jól magam és mitől működöm jól. (Ez az interiorizáció.)
Lassan áll össze ez a poszt, mert fáj. Mert a gyerekkorom, az anyám, a jelenem van benne, mindazok, akik használtak. Itt ülök húsz sora fölött két napja, rá-ránézek, most lendültem bele.
Mint egy bank, amelyből mindig csak kiveszenek. Bővebben…
Bizonyos értelemben le. Elmagyarázom. Bővebben…
Támogató Július 12.
Kezdjük ott, hogy én igazi, nem metaforikus sikítófrászt attól kapok, ha valaki elkezdi mesélni az álmát. Az emberek többsége semmilyen sztorit nem képes élvezetesen előadni, az álom egyébként is oszthatatlan, más álma zavaros dögunalom.
Na de lehet, hogy nekik más az ízlésük. Most mesélek a sajátjaimról. Sikítotok-e?
Mit üzennek az álmaid?
Az ezo-spiri álomfejtős vonalat én hatalmas parasztvakításnak tartom, a grafológiával, az enneagrammal és a többivel együtt. Minden, ami ellenőrizhetetlen, szimbolikus, visszaélésre veszélyes, a családállítás is. Az ironikus, folklórgyűjtő Krúdyt pedig durván félreértelmezték. E nívón felül sem igen foglalkoztat a téma. Persze nekem nincsenek nyugtalanító, visszatérő, üzenetként értelmezhető álmaim, és ezért nincs okom ott keresni a lelkem nyitját.
Habár… Bővebben…
Támogató Július 1.
Szeretem, amikor zúzás van. Ezt a fogalmat a gyerekeim is ismerik, évek óta.
A zúzás magam választotta, tervezett, de még inkább hirtelen beleugrós, lelkesítő, extra élményt, iletve aktivitást jelent, ami kirángat a szokásosból. Mert a szokásos amúgy felőrölne. Bővebben…
a járvány előtti időkből
Ma nem leszek empatikus, és nem leszek a proletariátus barátja sem. (Viszont nem vagyok kizsákmányoló sem: olyan proletár vagyok, aki nem hivatkozik a helyzetére.) Nem fogok senkit megérteni és megvigasztalni. Aki meg akar sértődni, az meg is fog, de a poszt világosan körvonalazza a jelenséget, amiről beszélek. Ez már rég nem az a blog, ahol sorra vesszük a kivételeket, hogy megnyugodjon az, akit eltalált a poszt (ő nem, ő kivétel!), vagy leszögezzük, hogy van olyan is, aki nem tehet róla, és tényleg mindent megpróbált és kvalitásos, ügyes, szép és jó – csak hát a világ! Köszönöm a megértést. Nem fogok magyarázkodni.
Mert amikor a nyavalygás, a vesztes állapot fegyverré válik mások ellen, akkor meg kell állni, és értékelni a helyzetet, az okokat. Ne legyünk elitisták, de a butaságnak és lustaságnak én biztosan nem emelek piedesztált. Azt sem engedem, hogy ellenem fordítsák, és azok teljesítményét vonják kétségbe, akik keményen dolgoztak. Szívesen megráznék sokakat: nézz már magadra! A frusztráció trükkös jószág. Ha hatalmat hisz magának, agresszív és könyörtelen, ha épp nem, akkor jön a B oldal, az áldozatiság: hogy beszélhetsz így egy nyomorult emberről? Nem csak válófélben levő, visszautasított férfiak, elhízott és ítélkező nők, hanem az álláskeresők is előadják ezt a műsort.
A sorsod alakítója vagy. Helyzetedet tekintve pedig nem vagy jelentős hátrányban azokhoz képest, akik most nem sírnak.
Miért szidod a munkáltatókat, a munkaerőpiacot, ahelyett, hogy összeszednéd magad? (És: ha soha senki nem akart téged igazán, akkor miért hangoztatod, hogy neked ugyan nem kell társ és gyerek, hiába is erőlködnek? Meg hogy hol az igazi férfi/nő? Ugyanaz a problémám: hogy csakis kívül keresed a bajt.)
Könnyen beszélek, mert Budán élek jómódban? Ohó, ne a jelen állapotomat ítéljétek meg – nincs állásom, de nem is keresek, mert a szabadságra szavaztam. Ha nem engedhettem meg magamnak valamit, akkor nem engedtem, de nem panaszkodtam. Most sem engedek, ha nem engedhetek. (Mennyit basztatott János képmutató rokonsága, amikor pedig volt, bejelentett, tiszta, értelmiségi, és mellette GYEDen meg TGYÁSon voltam! A tények nem érdekelték őket.) (És anyáméknál laktunk.)
Én tudom, milyen tologatni a csekkeket. Bővebben…
A blogra újabban nagy számban érkeznek hasonló keresőkifejezések. Én egyébként örülök, hogy beíróik itt kötnek ki:
mit tegyek, ha a férfi nem beszél
elnémul a férfi
nem tud kommunikálni gyerekkori sérülés miatt
miért hallgat napokig a férfi ha ugy érzi megbántották
nem fejezi ki az érzelmeit, mit tegyek?
Kicsi kínai rabszolgák nem ülnek ugyan a google másik végén, hogy megválaszolják életed gyötrő problémáit. De én megmondom, mi ez az egész.
Végre egy nem különösebben bonyolult téma. Bővebben…
Komolyan mondom, már ártalmatlannak tartom az össznépi szelfis hivalkodást a feszes seggel, ránctalan szemkörnyékkel, a felszabadult bulizással, “hejdejól érezzük magunkat Feri papával” születésnapokkal. A feltöltött száj, a napbarnított bőr, a dizájnos napszemüveg is smafu a morális szelfizéshez képest.
A morális szelfi sokkal trükkösebben normatív és sértő, mint a boldog család képei vagy az “egészséges életmód”. Eljátssza, hogy a közjót szolgálja, hogy okos, értékelvű, másokért való. Bővebben…
Anyák napján, egy héttel ezelőtt nem írtam szépet az anyaságról. Ma születésnapom van, ma írok róla. Tegnap voltam anyukámnál, ő már nem tartja számon.
Kötődő-hordozó netes közegből érkeztem ide: olyan anyák között, által váltam igazságkimondó bloggerré, akik elkötelezetten voltak jekánák, viszont romokban volt a házasságuk, és ők maguk is. Nehéz volt szétszálazni, mi az ok: a szerep? az anyaság? a saját tévedéseik? Mindenkit felfal az anyaság? Mindenki frusztrált lesz a kisgyerekes helyzetben a férjével? Vagy nem vagyunk anyámnak valók, csak azt hittük? És miért hittük azt?
Még én is belefutottam az egyenlőtlenségbe, a frusztrációba a világ legemelkedettebb, szerető, őszinte férjével.
Ez a csakazolvassa alapja: a saját szülőségem, azok a sugárzó, dundi csecsemős évek, a kételyekkel, és a mondandóm a saját és a többi anya párkapcsolatáról. Amikor a blogot írni kezdtem, még szoptattam a most nyolcéves Dávidot (még fél évig, egész pontosan). A korai posztokban derűsen és ironikusan számoltam be a háromgyerekes, kaotikus, hordozós mindennapokról, arról is, hogy milyen rendet tartani, mennyire kreatívak, milyen sajátos itt a hangulat, hova utazunk és hogyan szökök meg futni, szusszanni, de megjelent utópisztikus poszt is az egészséges munkamegosztásról, már János halála után.
A csakazolvassa 2014 februárjában vált végképp azzá a hellyé, ahol ki lehet mondani, hogy nem kötelező szülni. Bővebben…
Ezen a címen különböző témákban vetem össze az értelmes, előrevivő stratégiákat és a kevésbé olyan, néha értelmetlen, néha ciki, manipulatív vagy “rang alatti”, tipikus megoldásokat. Erősen polarizálok: “négy láb jó, két láb rossz.”
És persze az én preferenciáim határozzák meg (mégis, kié?), mit tartok építőnek és mit nem. Ugye a blogger mindig jól csinálja! Azért áll ki vele. Valóságos szakértő!
mindez jól hangzik, és trendi is. én elhiszem, hogy nálatok üres a polc, és nincs szakadt cipőd. de megmondom őszintén, nem értem ezt a minimalizmust. életstílus, divat, design, lakberendezés örve alatt folyamatosan cuccokról lelkesedtek. minden fotón cuccok vannak. órákig molyolsz egy apró süteményen. rúzsokon pörögsz. kilencféle táskát ajánlasz, és van külön szív alakú rántottasablonod is. vagy már kidobtad? fogyasztáskritika? öko? megtisztulás? az egész modern divat, a design, maga a művészet is tékozló, halmozó üzem.
Az önidealizálás vicces, ugyanakkor valóban azért blogolunk, osztunk meg tartalmat, mert van olyasmi, amiről – így hisszük – többet tudunk, hatékonyabban csináljuk, jobb érzékünk van hozzá. Vagy hiszünk egy elvben, amelyet emiatt követünk is.
Ez fontos különbség: elveim vannak vagy önigazolok? Egy hete éles beszélgetésem volt a középső bátyámmal, aki nem tud lejönni a témáról húsz éve: kényelemből autózik, és emiatt szidja a bicikliseket mint akik neki kényelmetlenséget okoznak. Mint a hatalmi helyzetű dohogók (“egyenek kalácsot”), két egyenrangú félnek látja a két csoportot, “jó, de akkor ők is”. Nem véletlenül pont nekem önti ki ezt, piszkálja ez az egész. Pedig nem a biciklisek veszélyeztetik az autós tömeget, hanem a nem emberi sebességű üzem használói, az istenkísértő autósok egymást és mindenkit, ami fontos különbség. Én viszont nem kényelemből vagy szeszélyből nemautózom, hanem elvi döntésből, és bőséggel tudok érvelni döntésem helyessége, morális tartalma mellett. (“Nem gondol arra /ti. a biciklis!/, hogy annak az autósnak milyen érzés lesz egész életében, hogy elütötte?” Nem, erre nem gondol, a saját túlélésére és érdekeire gondol. De úgy tűnik, az autósok maguk sem gondolnak erre, mert ha gondolnának, nem kanyarodnának ki hátranézés nélkül, használnák az indexet, nem gyorshajtanának, nem innának és nem mobiloznának/szopatnának/rúzsoznának menet közben. Áhh, ugyanaz megy mindig.)
Szépen volnánk, ha nem követnénk a saját elveinket. Bővebben…
Ma sem leszek kíméletes. Bővebben…
A futás (szombaton a gyerekekkel 7 km, ma én egy félmaraton) olyan, mint a lángos: vagy azonnal, még a jó hőfokon megírom, vagy nem érdemes már nekilátni. Bővebben…
csak az olvassa. én szóltam 