sajnos, nem talál munkát

Ma nem leszek empatikus, és nem leszek a proletariátus barátja sem. (Viszont nem vagyok kizsákmányoló sem: olyan proletár vagyok, aki nem hivatkozik a helyzetére.) Nem fogok senkit megérteni és megvigasztalni. Aki meg akar sértődni, az meg is fog, de a poszt világosan körvonalazza a jelenséget, amiről beszélek. Ez már rég nem az a blog, ahol sorra vesszük a kivételeket, hogy megnyugodjon az, akit eltalált a poszt (ő nem, ő kivétel!), vagy leszögezzük, hogy van olyan is, aki nem tehet róla, és tényleg mindent megpróbált és kvalitásos, ügyes, szép és jó – csak hát a világ! Köszönöm a megértést. Nem fogok magyarázkodni.

Mert amikor a nyavalygás, a vesztes állapot fegyverré válik mások ellen, akkor meg kell állni, és értékelni a helyzetet, az okokat. Ne legyünk elitisták, de a butaságnak és lustaságnak én biztosan nem emelek piedesztált. Azt sem engedem, hogy ellenem fordítsák, és azok teljesítményét vonják kétségbe, akik keményen dolgoztak. Szívesen megráznék sokakat: nézz már magadra! A frusztráció trükkös jószág. Ha hatalmat hisz magának, agresszív és könyörtelen, ha épp nem, akkor jön a B oldal, az áldozatiság: hogy beszélhetsz így egy nyomorult emberről? Nem csak válófélben levő, visszautasított férfiak, elhízott és ítélkező nők, hanem az álláskeresők is előadják ezt a műsort.

A sorsod alakítója vagy. Helyzetedet tekintve pedig nem vagy jelentős hátrányban azokhoz képest, akik most nem sírnak.

Miért szidod a munkáltatókat, a munkaerőpiacot, ahelyett, hogy összeszednéd magad? (És: ha soha senki nem akart téged igazán, akkor miért hangoztatod, hogy neked ugyan nem kell társ és gyerek, hiába is erőlködnek? Meg hogy hol az igazi férfi/nő? Ugyanaz a problémám: hogy csakis kívül keresed a bajt.)

Könnyen beszélek, mert Budán élek jómódban? Ohó, ne a jelen állapotomat ítéljétek meg – nincs állásom, de nem is keresek, mert a szabadságra szavaztam. Ha nem engedhettem meg magamnak valamit, akkor nem engedtem, de nem panaszkodtam. Most sem engedek, ha nem engedhetek. (Mennyit basztatott János képmutató rokonsága, amikor pedig volt, bejelentett, tiszta, értelmiségi, és mellette GYEDen meg TGYÁSon voltam! A tények nem érdekelték őket.) (És anyáméknál laktunk.)

Én tudom, milyen tologatni a csekkeket. Tudom, milyen az emeleti, svábbogaras, egyszobás albérlet. Milyen 0 forint tartásdíjból, anyagi nyomás alatt a szexuálisan molesztáló főnökkel, közben rettegve az agresszortól. Ismerem az egyedülálló anyaságot és a tanári félállás melletti egyetemre járást is.

Sokszor volt kedvemre nem való, gyengén fizető munkám, stresszes közegben. Ennek ittam a levét én is, a gyerekem is. És akkor se a világban kerestem a hibát, hanem igyekeztem váltani. Én innen beszélek.

Hallom mindig a panaszokat. “Nem találok állást.” “Nincs edzettem/kliensem.” “Az emberek nem is tudják, micsoda meló elvégezni egy ilyen képzést/összerakni egy webshopot!” (Nem tudják, és nem is érdekli őket, ha nincs szükségük a termékedre, szolgáltatásodra.) Ki is alkalmazna negyvenévesen, csak a csinosakat veszik fel, két gyerekkel ugyan kinek kellek… ezt mondják.

És dühít. Ahogy nem értik, miért tették ki és miért nem veszik fel őket, és hogy mi a gond.

Végzettséged és álmaid szerinti munkád lehet, hogy nincs, de az a többségnek sincs. De valamilyen, élhető életre elég munkád lehetne, csak helyette annyit sírsz, amennyi energiával és időből két nyelvet is megtanulhatnál.

És hogy miért nincs munkád? Akárhány sztorihoz közelebb mentem, ilyenek derültek ki.

Azért nincs munkád, mert megengedheted, hogy ne legyen. Hogy válogass, ne strapáld magad, kifogásokat keress. Ettől még nem halsz éhen, mert valaki – a társas, az anyád, a társadalom – az életed alapjait biztosítja. Addig nem is lesz, amíg rá nem kényszerülsz. Épkézláb ismerőseim mind találtak munkát. Értenek valamihez. Tudnak nyelvet. van mit írni az önéletrajzukba. Jártak szépen az interjúkra meglevő állásban is, és néha bejött egy jobb ajánlat. Nem volt feltétlen szempont, hogy nagyon szeressék. Ez nem hobbi, hanem munka. Viszont szóltak, jeleztek, váltottak, ha súlyos gond volt. Nem csúsztak bele az áldozatszerepbe.

Azért nincs munkád, mert félre- vagy fölépozicionálod magad. A munkák jó része neked büdös, derogál. Amikor találsz valamit, akkor előállsz azzal, hogy “már akármit elvállalok, rákényszerültem”. Ez nem valami bizalomgerjesztő annak, aki embert keres egy feladatra.

Azért nincs munkád, mert nem tetszett a régi. Váltottál, de nem jött össze, nem kerültél tőle jobb helyzetbe.

Azért nincs munkád, mert nem bizonyultál jó munkaerőnek. Most pedig nem mondasz igazat, az igazság ugyanis lesújtó lenne. Azt állítod, egyetemet végeztél, és ez igaz is, de két kétjegyű számot beütsz a telefonodba, úgy adod össze, nemkülönben ötleted sincs, hogyan számold ki valaminek a húsz százalékát, és “te nem értesz az excelhez”. Jó kommunikációs készséget tulajdonítasz magadnak, miközben egy katyvasz az önéletrajzod, és nem stimmelnek a mondataid.

Azért nincs munkád, mert elhitették veled, vagy te magaddal, hogy neked valami extra jár. Várod a nagy dobást, az önmegvalósítást, mert te nem fogsz… (hosszú lista). Valójában derogál elmenni nyelviskolába tanítani, vagy vidékre, ahol igenis keresnek diplomásokat.

Hogy te rúgd föl a kialakult életedet és költözz vagy ingázz? Igen, ha másképp nem tudsz megélni. Hogy te diplomával kétkezi vagy szolgáltatói melót végezz? Sokkal inkább, mint végignyavalyogni az életed.

Azért nincs munkád, vagy jó munkád, mert nem alakultak ki a munkakeresős, ön-eladó részképességeid, eddigi munkáidat ugyanis a segged alá tolták apuék. És mert annyi eszed nincs, hogy egy kezdő HR-es ne szúrja ki azonnal, mennyire kenegeted a tényeket.

Azért nincs munkád, mert egyetlen nyelvet sem tanultál meg rendesen. Téged a nyelvekkel hagyjanak. Hogy is van ez?

Azért nincs munkád, mert nem figyelsz arra, hogy ne posztolj náci, állatkínzós, szexista, személyeskedő dolgokat a facebookra. És mert lehetetlen a külsőd, olyan téren is, ami nem vagy nem elsősorban pénzkérdés és fiatalság: pocakot eresztettél, béna tetoválásaid vannak, rettenetesen öltözködsz, és hagytad szétrohadni a fogaidat, amikor még tellett volna (és jóval olcsóbb lett volna) nem hagyni.

Azért nincs munkád, mert vagy álmodozva választottál képzést, hogy te majd híres nemtudommi leszel (nem lettél, de ezt tudhattad volna), és ez piacképtelennek bizonyult, vagy elvégeztél valamit, bármit, hogy diplomás lehess, de az a meló, amire az képesít, neked büdös. Ne nevezd magad pályaelhagyónak, ha életedben nem dolgoztál sem abban a szakmában, sem másban. Ismerjük azt, aki negyven éves koráig tanul, halmozza a végzettségeket, de nem és nem dolgozik. Miért csináljátok ezt? Mert valaki eltart. (De csak olyan minimálszinten, hogy igazán ne legyen mozgástered és ne legyél vonzó egyetlen munkáltatónak sem. Ez az “anyu segít” a legnagyobb csapda.)

Asszonyok, ne haragudjatok: azért nincs munkátok, mert amikor azokat a képességeket, összeköttetéseket kellett volna megszerezni, amelyek a munkaerőpiacon a sikeres közlekedéshez kellenek, belemenekültetek a szülésbe, és nem gondoltatok arra, mi lesz tíz év múlva. Ezért nem fejeztétek be az egyetemet, ezért nincs mit írni az önéletrajzba. Nem mardatatok frissek, elanyásodtatok. Kis szépségtapasz és mentség is, hogy a társadalom is így tekint rátok: nektek az anyaság a dolgotok, mást ne akarjatok.

Azért nincs munkád, mert nem kezdtél magaddal azonnal valamit, hanem túl sokáig voltál tétlen, belecsúsztál a depresszióba, és onnan már nagyon messze van a fölfelé.

Sok olyan ember van, aki nem tud mit kezdeni magával, nézeget, kommentál, fölényeskedik – önfejlesztés és érdekérvényesítés vagy kétkezi munka helyett. Vannak szívszorító sorsok és igazi méltánytalanságok is, elismerem (de nem kezdek magyarázkodni). Amitől viszont igazán dühös leszek, az az “apa munkát keres” című, össznépi show. Amikor az úgy-ahogy dolgozó férj elveszíti az állását, és aztán ezzel mérgez mindenkit. Évek telnek el így, otthon lézeng, felesége tartalékait éli fel, anyu támogatja, de egy mosást ki nem tereget. Tesped, leromlik, kötekszik, feleségétől várja a bevételt. Mindenki hibás, gyártja a magyarázatokat, hogy miért nem talál melót, és persze a haverokkal készül a nagy bizniszre, miközben eltartják. Vagy, mint Hjalmar Ekdal, a találmányán dolgozik délután kettőkor a kanapén…

És komolyan gondolja, hogy őt kell megérteni. Pompás novella a tárgyban Raymond Carvertől az Emberkonzerv:

Sandy férje fel nem kelt a kanapéról, amióta – három hónappal ezelőtt – elbocsátották.

Azért nincs munkád, mert a “nincs munkám, mindenki basztat, a feleségem csak a jövedelmemért szeretett” nagyszerű fedezéke a lustáknak. A valóság az, hogy amikor megbíztak benned, akkor te visszaéltél és méltatlannak bizonyultál. Nincs egy kreatív ötleted, önálló döntésed, a fizetésednél magasabb szempontod, proaktív gesztusod. Annyira vagy képes, mint egy idomított kutya, és hozzá morogsz is.

Azért nincs munkád, pontosabban azért nem vállalhatsz el bármit, mert felelőtlenül, “majd csak lesz valahogy” alapon felvettétek azt a rohadt hitelt, több gyereketek van, mint amennyit elbírtok, kiköltöztetek a halál faszára és kocsival jártok be.

Vállalj felelősséget! Nőj föl! Tele van Budapest álláshirdetéssel, nem találnak embert vagy húszféle területre, ebben utolértük a nyugati helyzetet: a nem-magas presztízsű munkákra lasszóval fogják az embereket. Fogatlan, hozzá nem értő, kicsit sem kedves emberek állnak a pultokban. Vegyél vissza az önérzetből!

(A pozíció, állapot, amelyből a blogger beszél: fővárosi, szerény értelmiségi háttér, egyetemi diploma, három akart gyerek, tanári munka, mellette második szak és terhességek. Sosem bebiztosított és sosem nagyzoló életmód, sosem éhezés, 13 éves kortól minden nyáron alkalmi munkák, sok önkéntes munka.

Jelenleg saját szellemi munkákból jövedelem, kisebb részben helyzetemnek járó ellátottság. Két hónapja még főállású anya voltam. Nincs saját lakásom, nincs kocsim, nincs hitelem, van megtakarításom. Ez hatalmas öntudat. Nem függök senkitől. Ha jut rá, akkor elmegyünk drága országba. Ha nincs, akkor meg nem. Nem sír a szám.)

90 thoughts on “sajnos, nem talál munkát

  1. Meg sem akarom hallani hogy valaki a fovarosban nem talál munkát.
    Egy konyhai kisegitő, nappali 8 órás műszakban napi nettó 10.000 Ft-ot keres. Havi nettó 200 000 Ft. Írni olvasni se kell tudni hozzá.
    Igen, irodai, légkondis, tengő lengő munka, kötetlen munkaidővel nem jár mindenkinek. De ha munkanélküli lennék, a szemem sülne ki hogy “anyura” támaszkodjak. Inkább mosogatnék két hónapig, és küldözgetném lelkesen az önéletrajzom. Iszonyú sok a lusta ember, meg az álmokat kergető. Nem gondolom hogy csak azért mert bárki bármilyen felsőoktatási intézményzt elvégzett, igényt formálhatna bármire. Olyannak és még olyanabbnak kell lenni hogy álommunkája lehessen.
    Nekem sincs, nem vagyok a topban semmilyen tekintetben, de sikerult olyan kompromisszumot kotni ami élehtő, bírható. De nem is sírok hogy nem félmilliót keresek .
    Ideges vagyok a témától. Rengeteg álláslehetőség van ha valaki tényleg munkát keres.

  2. Nekem ez betalált.Későn ébredtem rá arra,hogy valójában mire is vágynék,miben tudok jól működni.Ìgy van egy számomra már nem alapnak minősülő bölcsész diplomám,két hónapja bölcsis a ded én meg próbálok takarítós klientúrát kiépíteni(plusz építöipari segédmunka is bejátszik).Talán egyszer ötvös leszek (papír már megvan)és a festményeimet is megveszik(hahaha).A fizikai munkát egyébként jobban bírom mint anno az irodázást csak a relatív személyi szabadság hátulütői nagyon meredekek ha az ember nem szokott hozzá és nem is ért az önérvényesítéshez(így jártam).A lényeg:kár siránkozni mert másképp kell csinálni,még ha lassan is megy és hát a szorult helyzet miatt az ember kőkemény és fájdalnas megalkuvásokat kénytelen tenni.Nincs ingyér semmi.

  3. “Asszonyok, ne haragudjatok: azért nincs munkátok, mert amikor azokat a képességeket, összeköttetéseket kellett volna megszerezni, amelyek a munkaerőpiacon a sikeres közlekedéshez kellenek, belemenekültetek a szülésbe, és nem gondoltatok arra, mi lesz tíz év múlva.”
    Mellékszál, de jó példa az előre gondolkodás hiányára, amikor úgy költöznek a halál faszára vagy külföldre, ahol “anyu” végzettsége és tudása nem releváns, hogy “végül is mindegy, hogy hol van otthon a gyerekkel”. Az utána következő húsz évben is mindegy lesz?

    • Ez nálunk akkor játszana, ha hazaköltöznénk anyukámhoz két évre, hogy félre tudjuk tenni egy építkezés vagy vidéki ház önerejét. Mert két évig otthon leszek a kicsivel, így nekem tulajdonképpen mindegy. És a bérleti díj, meg a külön háztartás gyakorlatilag elviszi a megtakarítható összeget. Anyukám meg egyedül él egy hatalmas házban, még örülne is neki. De nem adjuk fel az önállóságunkat, fizetjük az albit, és megőrizzük a családi békét, max később költözünk családi házba – álmunk az udvar, nagyon jó lenne, de nem mindenáron. A végzettségem meg olyan, hogy országszerte gyakorlatilag bárhol felvesznek, rengeteg a nyitott tanári pozíció.

    • Én belföldön ennek azzal a verziójával találkoztam, hogy tíz év múlva is otthon vannak a sokadik gyerekkel és otthon oktatnak. Mindegyiküknél egyéni a válasz, menekülésből és/vagy meggyőződésből teszik-e, de hangsúlyos a közoktatás miatti elégedetlenség. De mi lesz ilyenkor az egyéni, felnőtt ambícióikkal? (Volt olyan…? Vagy az lehet, belemenekültek a szülésbe? Kitolódik későbbre?)

      És az így adott minta? Milyen üzenetet adnak át saját életükkel és választásaikkal a lányaiknak? Van-e ennek jövőalakító hatása?

  4. Én szeretek dolgozni.
    Nekem mindig volt munkám, soha egy-két hétnél tovább nem tartott állást találni, mondjuk az ijedtség, a csóróság és az utcára kerülés réme nem is engedte a nagy léhaságot. Meg nem is lett volna ki eltartson.
    Aztán most, az angliai kávézós múltnak köszönhetően hívtak váraljai, most nyílóba nettó kétszázhúszért, head baristának.
    Én az értelmiségi állásajánlatom ellenére, elgondolkodom rajta. Mert tulajdonképpen szeretem, nem kell ülni, és az iskolámat is tudom végezni mellette.
    Indulatos leszek a ‘nem találok munkát’ -tól.

  5. Gondolkodtam hogy leírjam-e, mert véletlenül se akarok szociálisan érzéketlen fasisztoid állatnak tűnni, meg nem is a blog közönségét érinti, de kikívánkozik.
    Szóval ez a “sajnos nem talál munkát” nem csak a felsőfokú képzettséget így-úgy megszerzett lumpenek szólama.
    A munkám során egy olyan budapesti, rettenetesen alulképzett (8 általánosnál alacsonyabb) szegény réteggel találkozom, fiatalokkal, idősekkel vegyesen. Tudom hogy nem vagyonok, de havi kétszáz nettó körüli összeg nem kevés, főleg hogy az írás olvasás is nehezen megy. A hatvan alattiaknak egy két hét után túl nehéz, túl sok, időre be kell érni, nincs tízpercenként cigiszünet. Igaz, a fővárosban napok alatt találnak ugyanilyet. Az idősebbek inukszakadtáig dolgoznak, hogy legyen nyugdíj. A szolgáltatások minősége a béka segge alatt, rossz arcú emberek a pultokban, konyhákban.

    • Miért volnál szociálisan érzéketlen? Szerintem, ha valaki alkalmas egy feladatra, és azt pusztán a belső gyengeség miatt nem képes elvégezni mégsem, akkor az az ő hibája, mert nem látja be, a körülményei ellenére sem, hogy össze kell szednie magát. És szerintem többször áll a háttérben az, hogy még mindig megoldható az élet munka nélkül, mint mondjuk olyan sűrűen rossz mentális állapot, depresszió vagy kishitűség, ami valóban megakadályozza az előrelépést. Mintha az emberek jó részét nem a belátás, hanem a kényszer mozgatná. Az már egy jóval szélsőségesebb állapot. Én legalábbis így látom, aztán lehet, hogy pont emiatt vagyok én a szociálisan érzéketlen fasisztoid.

      A szolgáltatások színvonalához, és a mindenféle emberekhez kapcsolódik részben a másik tapasztalatom. Én ugye hét évet külföldön, mindenféle jól működő országokban, meg nem annyira jól működőben is, de az is magyar terület volt. Ezidő alatt többnyire a barátokkal, családtagokkal érintkeztem odahaza, ami nem ad reális képet az otthoni átlagember szellemi és kommunikációs színvonaláról. Hozzá teszem, a blogot is akkoriban kezdtem olvasni, mikor már kint voltam, és ez sem egy átlagos színvonalú, magyarnyelvű közeg.
      Most, hazafelé igyekezvén, beléptem néhány csoportba, többek közt albérlet keresőbe is, és hát, elhűlve figyelek. A helyzet rosszabb, mint volt, vagy én fejlődtem ennyit? De nem, tényleg rosszabb. Egymás megalázása, okoskodás, kicsinyesség, semmi sem drága, a cél a felülkerekedés. Három komment után jön privát üzenetben a törleszkedés, ugye nincs harag? De nyílt színen minősít, kioktat, lehord, személyeskedik. Érvek sehol, cáfolatok mentén nem lehet lefolytatni egy olyan szimpla beszélgetést, hogy most akkor az amerikai konyha az szobának számít vagy sem? És minden alkalommal lesz egy, aki kifordítja, és szexuális tartalommal tölti meg a szavaidat.
      Komolyan döbbenet.

      • “Mintha az emberek jó részét nem a belátás, hanem a kényszer mozgatná.” Ez a kapitalizmus alapja. Magasan képzett, épkézláb, jól kereső barát is csak ezért jár be. A munka nem móka, el kell végezni, abból lesz a rozéfröccs és a vitorlástanfolyam. (De ha egyszer vesz egy saját vitorlást, így fogadkozik, azt elnevezi Aurórának! :DDDD)

      • Hmm. Ezen még sosem gondolkoztam, mármint azon, hogy ez volna a kapitalizmus alapja.

      • Ettől tartok én is. Na de, összeszedem magam, és megpróbálok kívülálló maradni.

      • Én sem. A segédmunkát a szolgáltató szektorban az utóbbi években nagyon megfizetik. Takarító, mosogató, gondnok, ablakpucoló mind hiányszakma. Nyilván fárasztó munka, nem kétség. Hozzátenném hogy az általam ismert ilyen lehetségeknél az összeg75% része csak bejelentett, ez a munkaltato sara és baj is. De ez szerintem nem ez a 25% adózatlan jövedelem riasztja el a munkavállalókat.

      • Alulra, de csak itt van hely. Fogászati recepciós. Itt elő külföldi barátaim panaszkodnak, hogy nem tudnak időpontot kérni, mert alapszinten se beszélnek a recisek angolul. Többedik jó helyen lévő fogorvosnál se. Én meg évekig jártam egyhez ahol az asszisztense nyilvánvalóan otthonról gyerekek mellől dolgozott.

  6. “Azért nincs munkád, mert vagy álmodozva választottál képzést, hogy te majd híres nemtudommi leszel (nem lettél, de ezt tudhattad volna)”.
    Hát, én nagyon mérges lennék a 18 éves gyerekemre, ha nem venné figyelembe az álmait, amikor képzést választ. Azt sem értem, hogy egy 18 éves gyerektől hogyan várhatjuk, hogy már előre tudja, hogy nem lesz majd híres. Ez a bekezdés, ez a “tudhattad volna” számomra nagyon ellentétes a blog szellemiségével. Szerintem pont hogy nem tudhatjuk 18-20 évesen, hogy mi érdekel/mik a preferenciáink az életben/mibe mennyi energiát tudunk beletenni. Ezek pontos meghatározása nem megy elméleti úton, és elengedhetetlen egy autentikus, belső kontrollos személyiség kialakulásához.

    • Van, akinek ez esetleg luxus, több éves plusz kört futni. Nem mondom, hogy nem ez lenne az ideális, legnagyobb lányom két évig tanult grafikusnak, kárba nem vész a tudása, dolgozik mellékesen a szakmában, aztán rájött, hogy inkább óvodapedagógus lesz, amiben az ő hátterével, terveivel sokkal nagyobb karrier-, kreativitás- és anyagi lehetőségek vannak. (Viccesen hangzik, óvónéni mint karrier, de a közoktatás lezüllesztésével Magyarországon is, külföldön meg pláne lasszóval fogják az alter pedagógiákban tapasztalt és képzett pedagógusokat.) De ehhez kivételezett helyzetben kellett lennie, hogy megtehesse ezt a kétéves kitérőt.
      A mai 18-20 évesek (vagy lehet, hogy csak az én látókörömön belül) sokkal racionálisabban gondolkodnak erről, mint mi annak idején 30 éve.

      • Nekünk ingyen volt az egyetem _még_, és az én érettségim idején (1994) _már_ minden épkézláb diák egyetemre készült. Habár, én nagyon elitbe jártam, így utólag. A rendszerváltás előtt rang volt az egyetem. Bátyám negyvenfős osztályából az of. szerint 6-8 gyereknek volt esélye (88-as érettségi).

        Valahogy ezzel összefüggésben mi még álmodoztunk, nem voltunk igazi kapitalisták, nem a munkarőpiacnak tanultunk, hanem a műveltség entitásának egyrészt, a hivatástudatunknak (ha volt) másrészt. De van vagy öt olyan osztálytársam, akinek nagyon komoly megvalósítottálom-karrierje lett: filmes szakma, egzotikus nyelvvel jól keresni, műfordítás.

        Álmomban érettségiztem, húztam a magyartételt, aztán ott jutott eszembe, egy vízesés fölött egy magas ház tetején (?), egy erotikusan vonzó férfitanár előtt, hogy nekem nem kell, mert én OKTV helyezett vagyok, de nincs nálam a papír. Így se kellett, beírták az ötöst. (És nem is tanultam, mert én ugye magyar szakos vagyok, elvégeztem az egyetemet. Buktam volna-e?)

      • “A mai 20 évesek …”: én is ezt látom, és nekem ez ijesztő. (Azt, h miért éppen az ijesztő szó jutott eszembe, azt nem tudom. 🙂 )
        A biztos családi anyagi/szellemi háttér persze nem árt, ha van, és az is igaz lehet, h nagyon sokan nem engedhetik meg maguknak, h az álmaikat kövessék. Sosem gondoltam ezt végig, de az én ismeretségi körömben nagyon sok nagyon sikeres ember van (40 körüliek vagyunk). Egyik életpálya sem beszükülő abban az értelemben, hogy most ua. mint 18-20 évesen, csak meg jobban az. Én inkább ugy latom, h volt két életkornak megfelelő autentikus választás: egy 18-20 évesen, és egy második 30 körül. Többünknek ehhez nem volt biztos családi háttér (nekem igen). Szóval oda akarok kilyukadni, h én azt látom, h ez a típusú önbizalom “követem az álmaimat” nagyon is meg tud térülni, ha az ember beleteszi a munkát.

      • …és a munkaerőpiac (a kor viszonyai) is olyanok, és az illető valóban ethetséges azon a területen, és még ügyes… és még szerencséje is van.

        Sajnos, nem elég az elszántság, a média, a képzőművészet, a színészet, divattervezés, zene területén túlképzettség van. De amúgy szeretem a “ki hitte volna, hogy ilyen alkattal balerina/modell lesz” sztorikat én is. Csak ezek kivételek.

    • Erről itt írtam:
      https://csakazolvassa.hu/2013/07/11/az-eltekozolt-tehetseg/
      és itt:
      https://csakazolvassa.hu/2017/07/26/lehetett-volna-akarki/

      Ha 18-20 évesen nem tudja, ennyire nem tudja, akkor tényleg csak álmokról van szó. Statisztikai tény, hogy a híresember-pályára készülők többsége nem lesz híres, tehetséges színészek jó része is elhagyja a pályát vagy szinkronból él. Az biztos, hogy nem a gyerek álmaiból, saját önértékeléséből vagy a pláne elfogult szülő véleményéből kell megítélni, milyen pálya kecsegtet érvényesüléssel, hanem járni kell pályaválasztási beszélgetésekre, a szakmában eredményes öregekkel és fiatalokkal konzultálni, és egy egyetem előtti, komoly felkészítő, annak a tanára is adhat iránymutatást, hogy érdemes-e ennyit beletenni az álomba. Lőrinc is álmodozik, kétéves egyetem előtti képzésbe kezd ősszel, az alatt eldől, való-e neki a legnehezebb pálya képzése. Ő ezt azért teheti meg, mert anyagi biztonságban van az öröksége miatt. Ha meg nem megy a dolog, egy-két év után lehet és kell is módosítani, neki is, mert az álmok (illetve az, hogy mindenki sztár akar lenni) nagyon sokba kerülnek.

      • Nekem ezzel az a bajom, hogy a világ tényleg nagyon gyorsan változik. A középiskolai tanároknak a lehetséges szakmák egy részének a letezéséről sem tudnak. A sikeresség nekem nem a sztárságot jelenti elsősorban. Például az említett egzotikus nyelvből műfordító ismerősöd számomra sikeres.

    • “számomra nagyon ellentétes a blog szellemiségével” Ábrándokat, önigazolásokat sosem igazoltam. Mindig az szisszen, akit eltalál a dolog. Ne rám haragudj.

      Addig jó olvasni a csakazolvassát, amíg mások lesznek a hibásak. De amikor mi…? Mindenkinél eljön a pont, amikor megzavarodik, hogy ez kényelmetlen, hogy “eddig nem ilyen volt”. Pedig csak most érkeztünk ahhoz a témához, amivel neked van feladatod.

      Vagy a bloggerhez való viszonyulás (beleszeretők, túlrajjongók, visszautasítottak), vagy a szembenézés miatt szoktak felháborodni (és vannak még a rút-irigyek, zsebben turkálók, “én is sportolok ám” bizonygatók, de ők eleinte sem értelmesen olvastak).

      • Azt hiszem, félreértettél. Én senkire sem haragszom, sőt 🙂 Csak jelezni szerettem volna, h szerintem egy 18 éves ember követheti a vágyait. Én így tettem, felhőt hámoztam, amennyire csak bírtam, bár a családom nem volt nagyon boldog ettől. Meg is éltem belőle. Egy pillantra nem bántam meg, h 18 évesen bizalmat szavaztam magamnak. Viszont 18 évesen úgy mentem neki az életnek, h nem akarom 40 évesen azt mondogatni, h mi lehettem volna, ha… (Ahogy nagyanyám tette állítólag.) (Tény az is egyébként, h nagyon sok szempontból kivételezett helyzetben is voltam a magyar társadalom nagy részéhez képest.)
        Akkor most elolvasom a linkelt írásaidat is.

      • A felhőhámozás inkább értelmetlen, időhúzó, semmire sem jó végzettséget, tanulmányokat jelent, nem csak azt, ami nem kapálás vagy direkt hasznos munka. Ha megéltél belőle, akkor neked bejött, nagyon is.
        Próbállak érteni!

      • Hát ezt nem tudom pontosan hova fogja tenni.

        “Milyen irányba mozdul a gyereked?” Kicsit vicces lesz a válaszom, és a fentieket (lentieket, attól fgen, h hova megy a komment) magamról írtam. Most középsősök, de az iskolaválasztás kapcsán éppen vadul gondolkozom, h miféle jövőt szánok nekik. Azt hiszem, szeretném azt, hogy tudják, h mi az, amit igazán szeretnének. Ehhez viszont bele kell fogniuk esetleg olyan dolgokba is, ahol nagyobb a bukás esélye, mint máshol.
        Azért beszéltünk el egymás mellett kicsit, mert más dolgokból indultunk ki: azt én sem gondolom, h vki kehet nagyszerű balettos/sakkozó/stb, ha 18 éves korában még lövése sincs arról, h ez szeretne lenni. De számos olyan szakma van, ami túl interdiszciplináris ahhoz, h ilyen fiatal korban sikres lehessen benne az ember. Velem pl. az történt, h viszonylag nagy erőkkel csináltam, ami érdekelt (eltérő tudomãnyterületek), és aztán legnagyobb meglepetésemre kiderült, h létezik olyan szakma, ahol ezekre a területekre szükség van. Imádtam csinálni tényleg, de ez olyan terület, h középiskolából biztos nem tudtak volna ideirányítani.

      • Igazad van, teljesen egyetértek. Megijedtem, hogy a 18 éves nem tudja, mit szeretne. Időhúzás, haladék-az-élet-előtt tanulmányok.

      • Szóval, hogy az, hogy mi mire jó könnyedén megmondható egy olyan társadalomban, ami évszázadokig változatlan. A mi társadalmunk nagyon nem ilyen. Amikor érettségiztem még nem ismertem azt a szót, hogy internet.

    • Igen. De 35 évesen a harmadik felhőhámozó szakba való belekezdés, vagy tíz éve tartó egyiksejó másiksejó munkába ugrálás után panaszkodni se illik hogy nem topmenedzseré az életszínvonal. Vagy depressziózni anyu félszobájában ülve, hogy csak nem adják ki a verseit.

      A családunkban mindenkit támogattak hogy az álmai után menjen a továbbtanulásban. Klassz egyetemi évek szellemi izgalmak stb. Ettől függetlenül úgy 25 körül mindenki elhelyezkedett kisebb nagyobb kompromisszumokkal. Szerintem nem szégyen ha a szabadbölcsész pár év próbálkozás után nem vár tovább a kiadói állomállásra, hanem mondjuk könyvesbolti eladó lesz. A tudás, a szellemi gazdagság akkor is az övé ha nem azzal keresi a kenyerét.

      • Az elhelyezkedési korhatár amúgy nálam is a 25 év. Bár egyetem alatt is dolgozgattam ezt-azt.)

      • Azt gyanítom, a gyerekeinknek sokkal nehezebb. A fizetős szakok miatt, a média, az egészségügy, az oktatás lezüllése miatt. Egy csomó ábrándszerű, nem komoly divatszakma is megjelent, sokan bedőlnek, aztán nem értik, miért nem piacképes. Milyen irányba mozdul a gyereked?

        Ha éátékelem utólag a pályaválasztásomat, én valódi tehetséggel és munkabírással mentem bele, de nem azért nem sírtam soha, mert annyira ügyes vagyok, hanem mert soha nem volt magas fizetés, jómód iránti igényem, ez egyszerűen nem volt szempont. Persze éhezés sem volt a láthatáron.

      • Panaszkodni mindenképp kontraproduktív, parlagibban fogalmazva hülyeség. Viszont “pszichés”.
        Ezek, amiket Éva leír, mind valós problémák depressziótól gyerekezésbe menekülésen át szakmai töketlenkedésig, de nem az rájuk a válasz, hogy “saaaajnos ez van” meg jaj szegény én, megoldhatatlan problémám van, hanem az egyéni felelősség. Ezt szokták basztatásnak és ítélkezésnek venni, a padlón levőbe rúgásnak értelmezni – akkor is, ha nem annak szánták. És persze nem a “ha nekem sikerült, akkor neked miért nem, alkalmatlan vagy, dögölj is meg”-típusú selfmade übermenschkedésre gondolok, ott tényleg a másikba rúgás a motiváció – de aki épp ilyen elkenődött állapotban van, az ártatlan egyénifelelősség-firtatást is rugdalásnak érzi.
        Ahhoz viszont fel kell ismerni, hogy mi is a probléma, mitől rossz az az élethelyzet és hol vagy benne te. Például amikor ugyan nem halsz éhen, mert mindig van, aki segít. De hát basszus, felnőtt embernek ez hosszú távon nem pálya – sokáig voltam ilyenben, és tényleg para ennyire másra utalva lenni. Akkor is, ha nem nyújtja be a számlát, mint például a férjem, aki pont a kapcsolat elején megnézhette, milyen vagyok, amikor lila dunsztom nincs merre tovább.
        Mákom volt, mert neki ehhez volt türelme, feltételezte, hogy ez nem tart örökké, tudta, milyen ez (bár ő ennyire sose esett szét, csak ő gondolja magáról), és ezért nincs emlegetve most se, hogy bezzeg az a másfél év, amikor nem, vagy alig hoztam haza pénzt, munka legfeljebb idényjelleggel volt és látványosan inkompetens fejjel bóklásztam a világban. Most úgy érzem, egyre kevésbé van ez, és nem csak olyan téren, hogy van munkám (ami sokszor favágás, beosztás van, dresszkód van, sokszor darabba nézés és tiszteletlenség is van, és ragadós tendencia is ebből identitást, panaszkodós smallchatet csinálni a kollegák körében), hanem, hogy más is befér az életembe, nem indentitás-mankó a meló, ami vééégre van.

      • Csak hát valóban felelősnek lenni (lenni tudni, maradni), ahhoz jelentős, egészséges energiák kellenek. A jól lévők többségét is segíti a családja, a szerettei, egyedül nem menne a dicső szekér. A depresszió nagyon kemény üzem, és meg kell mondjam, én magam is engedtem el ezzel küzdő, teljesen elvarázsolt barátnő kezét, mert nem lehetett elviselni már, ahogy élősködik, les, vádol, fölényt akar, irigykedik, pofákat vág és kizabálja a hűtőt.
        Viszont szerintem nincs ártalmatlan egyénifelelősség-firtatás: nem kértek tanácsot és pont. Ha pszichológustól hangzik el, az más. Viszont elég jellemző, hogy akinek kicsit is jobban megy (kezd megyegetni), az annyira örül, hogy ötven olavsóbval/két kiló fogyás/egy aligsikerült diploma és fix állás után elkezd az ugyanonnan jöttek fölött ítélkezni és tanácsokat adni, hogy na, bezzeg ő hogy csinálta (ezt nevezed übermenschkedésnek): lám, amíg ők buliztak, én dolgoztam és aludtam és most én élem azt az életet, amiről ők álmodnak, meg ilyen mémek… ennek egészen szélsőséges példája Mea G.
        (megtévesztő című, feléháborodásvadász clickbait videók, mert ő igenis dolgozik és sikeres):

        Velem az van, függetlenül attól, ki mire vitte, hogy türelmetlen vagyok már, mert nem tűröm, hogy kioktassamnak a szarabbul teljesítők, nem önazonosak vagy használjanak. Erre az az erkölcsi alapom, hogy én soha nem törleszkedtem, vártam előnyt, használtam másokat. Mert mindegy, ki mire vitte, én megtört tekintetűbb koromban smesoha nem volt őszintétlen (nem szimpátián alapuló) kapcsolatom, se pasival, se pártfogóval, se barátnővel, pontosabban én magam soha nem kezdeményeztem ilyet, és nem is fogadtam el ilyet, hacsak nem az történt, hogy felfedeztek, díjra jelöltem, nyilván ilyenkor nem mérlegeltem, hogy emberileg mennyire szimpatikus az, aki a lehetőséget adja.

        És én nem csak nyugisabban és elégedettebben élek, mint a körülöttem levők, hanem mindig fura szerzet voltam, nem illeszkedő, szembenálló, meg érvényesülés szempontjából üstökös típus is. Ezt cipelem, ezért zaklatnak, mert egyrészt nagyon idegesek tőle a kis középszerűségülben, másrészt a különcségem, nemet mondásom erre tesz alkalmassá annak, akinek feszkólevezetés kell: “veled nem játszunk, te nem vagy közénk való, nem szeretünk, gonosz vagy, undorító vagy”. Hatalmas elégtétel, hogy emnnyivel szabadabb vagyok és mennyire más ez a nívó minden tekintetben.

      • És még:
        amit sokan mondanak, okos és általunkisosztott-értékrendű emberek is, azt érdemes megfontolni. Akkor nem lehet az, hogy “mindenki ellenem van, nem értenek”. Legyen szó hízásról, állásnemtalálásról, bántalmazó kapcsolatról. De az is opció, hogy “tudom, mit mondotok, de én megtehetem, hogy nélkületek, az ítéleteteket nem kérve élek, mert nekem ez így fontosabb” (és ezt jelenti az individualizmus). Nekem pl. tök fontos volt, hogy nagyon erőteljesen kiálljak a Szörnytanárnő ellen, mert lélekgyilkos. Ettől lett egy olyan helyzet, amit ő vércseként kihasznál, mondott mindent rám, mögötte ott vannak az eredetileg nem rossz fej, de súlyosan érdekelt szülők és a beidomított, szolgává nevelt gyerekek.
        Büntetnének, tudom, mit gondolnak, de nekem a lányom volt a fontos. Ezt nem tudom és nem akarom nekik megmagyarázni. Ezért elviselem, és nem törődöm vele, pedig nagyon megy a milyenanyaazilyen. Mégis az van, hogy az én gyerekeiemet emlegetik, hogy milyen kedvesek, jó fejek, eszesek, jól neveltek, nem eléknyeztetettek, és folyton lehangolt, stresszes sem én vagyok.

      • Ez ilyen. Helyzete válogatja, mennyire jó, ha más is beleszól, mennyire tudunk mit kezdeni a másik nézőpontjával (vagy mennyire kell, pl az ítélkezés pont egy olyan dolog, amit nem lehet egy az egyben magunkra venni, de lehet valóságalapja akár). Vagy, hogy egy helyzettel mit kezdesz – az, hogy kiálltál az ellen a banya tanárnő ellen, lehet az okosok szemében szálka, de teljesen emberi reakció egy autoriter, rosszindulatú valakivel szemben.

      • Nem csak emberi (érthető, indokolt), hanem főleg hatásos. Be is kussolt. Ő csak ebből ért: ha éreztetik vele az erőt. Nagyon kínos helyzetbe hozta magát. Úgyhogy mélyen morális és igazságos tett volt. El is ismerte az iskola, hogy ő a gáz. Viszik el sorra a gyerekeket. És nem azért léptem fel ellene, mert “banya”, hanem mert lelki bántalmazó, árt a gyerekeknek, lecsalta a vizsgapontokat bosszúból, hazudik, és alkalmatlan a pályára. Ezért csinált magából mártírt, és próbálja rám kenni, amit ő tett hisztivé és a gyerekek számára traumává.

      • Meglepődött, hogy nem mindenki lapít. Ami szintén egy emberi reakció, viszont nem hatásos. Jó, a “banyát” én se külsőre vagy stílusra értettem (hogy valaki, aki törtéenetesn nőnemű, nem az a kis általam megálmodott édibédi ember és akkor ítéletként lebanyázom), hanem ilyen értelemben, hogy rosszindulatú, lelkileg bántalmazó, terrorizáló ember, aki visszaél a hatalmával, tanárként többet árt, mint használ és így tovább. Persze nulla önkritikával, mindenki másra borítva a bilit, mert őőt bántják, visszaütnek a piszkok. Jobb híján ez lett a kommentemben a “banya”:)

      • Értem. Nem is a pc-ségre gondoltam, hanem hogy gyakran mondjuk egyéni ellenszenvből is nőkre, hogy banya, de itt nem egyéni ellenszenvről van szó.

      • Nem, persze, olvastam a sztorit, a tanárnő működése úgy volt borzasztó, ahogy volt, nem csak neked volt antipatikus, mert csak. Na mindegy, a konklúzió az, hogy mindenképp kicsit hülye megfogalmazás volt ez a banya, akár azért is, mert valahogy lebutítja a sztorit arra, hogy az elkövető nőnemű, valószínűleg negyven fölötti, nosza hajrá, minősítgessünk (ez a pc része, az se hülyeség, ha tényleg azért csinálja az ember, hogy ne legyen bunkó, ne bántson vaktába másokat), akár mert tényleg olyan színezete van, mintha a nő szimplán antipatikus lett volna – miközben ha csak az lett volna… És itt úszik be a képbe, hogy miért nem szómágia és fölösleges finomkodás fogalmazni tudni (és ezzel párhuzamosan: olvasni a másik fogalmazását, ezt mindenféle nyali nélkül mondom, hogy itt tanultam meg).

      • És még egy: a panasz, amíg még halljuk, segélykiáltás is. Aztán elnémulnak és holtan találják meg őket, vagy leélnek negyven évet sűrű depresszióban, improduktívan, szenvedést átélve – és okozva. De az is nagyon frusztráló a másik félnek, hogy igazán segíteni, jól és önzetlenül segíteni nagyon nehéz.

      • Nekem van egy ilyen ismerősöm, tényleg így van. Családi barát, hatszáz éve ismerjük. Pasas, hatvan éves, diagnosztizált és sikeresen félregyógyszerelt depressziós. Ez még egy dolog lenne, de az a típus, akinek minden megoldásra van hat problémája. Hatékonyan lehetetleníti bele magát a padlóba úgy, hogy közben mi is szarul leszünk körülötte, ha mástól nem, hát a tehetetlenségtől. Anyukám még néha szokott vele trafikálni, beszélgetnek (ő úgy érzi sokszor, hogy lovat tanít imádkozni, a célszemély meg azt, hogy nem értik meg), visz neki egy adag kaját (emberünk nem igazán tud főzni, türelme sincs hozzá és le van százalékolva, alig van bevétele. Régebben minden nap jött hozzánk és velünk kajált), vagy legutóbb például fogat javíttattak Anya kontójára (nagyon rosszak a fogai, és ezen a bagózás se segít). Ritkán találkoznak, aztán Anya mondja is nekem, hogy megint milyen hülyén érezte magát, és nincs igazán jó válasza arra, hogy mit tud ő tenni ezen az egy-egy prózai kis segítségen meg a beszélgetésen kívül (ami egyre egyoldalúbb).
        És tényleg összességében az a helyzetben a borzasztó mindkét irányba, hogy érdemben nem tudunk segíteni. Eregeti a vészjeleket, panaszkodik, “problémázik”, nem elég a baja, még generál is magának újakat, mi meg vagyunk a bunkó szociáldarwinista, jóllakott bystanderek, akik nem segítenek. Mert nem tudunk helyette képben lenni, nem tudunk helyette nem depressziósak lenni. Van az a kedves idióma, hogy “add nekem a bánatodat”, és én elviszem, na ez rajta kicsorbul, mert lesz másik. És nyilván a korral, egyre rosszabb anyagi, mentális, egészségi helyzettel csak romlik, mert az egész bajának a lényege a tehetetlenség, az inkompetencia, a nemtudás, hogy ő az, aki nem tud, akinek baja van stb.
        Ne haragudj, hogy vadidegen emberek baját hozom ide, csak erről, hogy segélykiáltás, és a másik oldalon tehetetlenség, ez az ember jutott az eszembe.

  7. Ez így összefoglalva igen fontos és lényeges. Volt egy időszak, amikor annyira elteltem magammal, hogy csak a kifogásokat kerestem, melyik meló miért nem szimpatikus, pedig megélhetés miatt kellett a munka. Aztán párom helyrerakott, ami akkor nem esett jól, de leszálltam a magas lóról. Más, ha létező oka van a panaszomnak, és más, ha én generálom látatlanban, üresben. Üzemi állásban addig pörgettem magamban az “ez itt nem jó, az itt nem jó” mantrát, hogy én csináltam ki magam, nem konkrétan a munkakör és a kollégák. Annyi eszem bezzeg nem volt, a mélyére ássak, és ha valami tényleg nem okés, megvizsgáljam, mit tudok tenni ellene, tehetek-e egyáltalán. Vagy hogy leszögezzem, jelenleg három műszakban tolom, és ha jön jobb, beadom arra, és váltok. Így is lehetett volna, kevesebb idegbajjal és belső drámával. Ehhez fel kellett nőnöm.

    ismerősöm felkerült Pestre. Két hét alatt talált munkát, és nem az alját (bár mi az az alja, ő tényleg az, aki nem finnyás, csak legyen korrekt a bejelentés, túlórafizetés, alapbér, semleges vagy annál jobb légkör). A két hete keresés alatt folyamatosan hívták interjúra, pedig az önéletrajzában voltak bőven hibák, viszont tartalom is (releváns tapasztalat, nyelvek, számos ügyviteli szoftverismeret). Kell az ember, most aztán lehet miből válogatni.

    Amikor apám munkanélküli volt én általános iskolába jártam. Ebből annyit éreztem, hogy eltűnt a kamrából a négercsók, a hűtő tetejéről a mignonos tálca. Szerényebb ételek kerültek az asztalra, de mindig került, és nem csak zsírosdeszka.
    Miután megszűnt a munkája, sosem dekkolt otthon, a kocsmapultot se támasztotta, és nem valamelyik cimborájánál húzta ki a napot anyám műszakja alatt. Mindig csinált alkalom jellegűen valamit, igaz, azok közül nem mindegyik meló volt fehér. Viszont mindig azon volt, ebből ne legyen tartós állapot. Végül ez vitte a kényszer magánvállalkozói részbe. Boldog vele? Egy időben az volt, amikor alkalmazottra is tellett és estek be a megrendelések. A válsággal ennek végeszakadt. Azóta ismeri a limitjeit. Megöregedett, kevesebbet bír. Most alig várja a nyugdíjat.

    • Nekem is apám a példakép ebben. Gimi végén lett munkanélküli, sokat nem éreztem belőle. A sorstársai nagy része alkoholista lett. Ő kereste a mellékeseket, nem volt finnyás, közben ötvenhez körül került felsőoktatásba. Előtte fizikai munkás volt. Megcsinálta, szerényen, de jól megy a vállalkozása. Mindig megteremtett minden anyámmal együtt ami kellett. Én is ezt a mentalitást igyekszem továbbvinni.

      • Példaképnek tűnt az írásom? Vannak tulajdonságok, amiket hol egyik hol másik emberben lelek példaértékűnek, de hogy egy főben egyesüljön és példaképnek nevezhessem az egyszer sem történt meg velem.

  8. Én az egyetemen nagy link voltam, minimális tudással jártam vizsgázni, ha szerencsém volt olyat kérdeztek amit tudtam, ha nem megbuktam. Nyilván nem hőbörögtem emiatt. A döbbenet az volt, hogy voltak akik előadták, hogy mennyit tanultak, de a szemét tanár kicseszett velük. És a tanár direkt pikkel rájuk. (Nyilván nincs jobb dolga) Nekem nyilván nem volt ilyen tapasztalatom és értetlenül álltam, hogy tényleg? Ilyen van? Jééé? De valahogy kínos is volt hallgatni.
    Középiskolában meg teljesen be voltam tojva a nyelvvizsgától, mert Az Edit már hatszor volt és nem sikerült neki az írásbeli, hát hogy jövök én ahhoz… és elsőre sikerült.
    A munkahelyen is vannak akik előadják, hogy ők mennyit dolgoznak és mennyire durva a helyzet, aztán órákat látom őket beszélgetni kollégákkal, hol itt, hol ott.
    Ezek az emberek tényleg elhiszik magukról, hogy ők mindent megtettek/megtesznek? Lehet, hogy csak én vagyok maximalista, és én is sokat teszek csak nekem kevésnek tűnik? Bocs, ez nem kapcsolódik szorosan a bejegyzéshez, csak ezek jutottak eszembe.
    Voltam egyébként munkanélküli fél évig, nyilván, mert megtehettem. Dolgozgattam ide-oda, feléltem a megtakarításomat, de nem akartam elmenni multihoz és derogált a műszaki előkészítő beosztás. Aztán amikor elfogyott a pénz, elmentem egy multihoz műszaki előkészítőnek. Ott meg kinyílt a világ, azóta több képesítést is szereztem és azt a tapasztalatot, hogy lehet ám mást is csinálni, nem kell beleragadni abba az egy szakmába, amit 18 évesen eldöntöttél.

  9. “Azt gyanítom, a gyerekeinknek sokkal nehezebb.”

    Apám dettó ugyanezt mondta, amikor végül sikerült állást megtartanom. Egy ideig azt hitte, velem van a baj, összeférhetetlen vagyok, vagy szimplán nem tudom tartani magam egy munkakör előírásaihoz, aztán amikor az ismerősei is kifakadtak elkeseredésükben, újragondolta az egészet. Kitapasztalni se egyszerű folyamat, milyen feltételekkel érdemes kompromisszumot kötni és milyenekkel semmi szín alatt.
    Apám még odáig is elment, megfogalmazza, nem biztos, hogy tudná, mihez kezdene magával, ha hirtelen most lenne állást kereső fiatal. A tanácsai elavultak, nem lát bele az életnek abba a szeletébe, ahol a fiatalok döntései, jövőtervezései zajlanak. Anyám konkrétan bevallotta, ő összeszarná magát, ha interjúra kéne mennie, utoljára érettségikor írt önéletrajzot, azt se a mostani elvárt forma alapján.

    • Az még hagyján, munkához szükséges alapműveletek hamar elsajátíthatóak. De ha nem is AKAR… Egyik volt kolléganőm a számlázást nem akarta megtanulni kézzel tömbbe, nehogy onnantól arra is bevethető legyen.

      • Mindig csodálkozom hogy – valamennyi türelmi idő után – az ilyet miért nem rúgják ki.

      • Itt ő volt a régebbi dolgozó, én az újabb, és szabim idejére kellett volna ebben pótolnia…

    • Kezelem, ha muszáj, de utálom a kinézetét, lélektelenségét. Igen, őskövület, aki nem, és olyan nincs, hogy közepes pozíciót akar valaki azonnal, kezdőként, de nem tud nyelvet.

      Egyébként a számológépet is utálom, meg a nem-kézírást is, az ébresztőfunkciót (magamtól ébredés helyett), hiába hasznosak.

      • Én 3 nyelven kezelem és hálás vagyok amikor a szó szerint 500 adatot negyedóra alatt átnézem/kiszámolom.

    • “Én hülye vagyok a technikai dolgokhoz.”
      “Nincs érzékem a számítógépekhez.”
      “Nem vagyok egy informatikus alkat.”
      “Én humános vagyok.”
      Már hogy mint kifogás, hogy nem tudja, hogy váltson böngészőt egy olyan gépen, amelyen három is ott figyel az asztalon. Vagy nem tudja, hogy kell egy mappát egy e-mailhez csatolni. True story.
      Az a rohadt nagy tévedés, hogy ezek nem “informatika” meg “számítógépekhez értés” kérdések többé. Ez olyan, mint megtanulni, hogy mi az a kis piros húzóka a mackósajt csomagolásán, és “nem tudni” olyan, mintha mindig odaadná a mackósajtot valakinek, hogy de ő az ilyen technológiai újdonságokhoz nem ért, bontsa ki neki valaki.
      Meg hát ezek az emberek azért azt mégis rekordsebességgel tanulták meg, hogy hogyan kell iwiwre meg facebookra horvátországban fotózott pucér kölkük fotóját feltölteni. De az excel, hű, hát az bizony “kifog rajtam”.

      • Pláne, hogy az én gyerekkoromban nem volt piros húzóka a mackósajton, oszt’ mégis megtanultam az excelt.

      • Akinek nem kell a munkájához, az nem kezel. De hogy nem is érti, fél tőle, viszolyog, miközben szükség lenne rá? Én se cserélek belsőt (bringa), pedig nem bonyolult, nem szerelek apróbb dolgokat. Nem tudtam ezen még átlépni. Nem tudom, miért van ez. “Gyere, kisunokám, neked még jó a szemed/te jobban értesz az ilyen műszaki dolgokhoz.”

        Lőrincnek nagy becsülete volt már öt-hatévesen, amikor édesapja pánikba esett, hogy “a számítógép hirtelen mindent nagy betűkkel ír!”

  10. “…a szemében én voltam a sikeres önmegvalósító, akinek persze sikerült, ő meg senyvedhet a szar kapcsolatában. Mintha én nem szenvedtem/dolgoztam volna meg azokért, amiket elértem. (10 éve dolgozom ugyanazon a helyen, napi 10-11 órákat). Ő nem dolgozott, bár szeretett volna, semmi nem volt elég jó neki, az önérzetes és alázatot nem ismerő emberek tipikus viselkedésével mindjárt legalább közép poziból szerette volna kezdeni, nem alulról.” Komment részlete.
    https://csakazolvassa.hu/mi-ez-a-blog/#comment-150458

  11. Ez pedig távolabbról kapcsolódik, szerb fordító ismerősöm posztolta ki:

    “Egy nemzet életében a félreértések, konfliktusok és bajok zöme abból fakad, hogy annyi fogadatlan prókátor és tökfilkó érzi szükségét annak, hogy magára vállalja a nemzet gondjait, hogy „aggódjon” a nemzet jövőjéért, hogy védelmezze a nemzetet olyan veszélyektől, amelyek csak az ő fejében léteznek. Az ilyen emberek átteszik közösségi színtérre a saját kis korlátolt személyiségükben fölhorgadt nagy, telhetetlen hiúságot, mert azt remélik, hiába, hogy így majd ki tudnak elégülni, s ezzel a saját alacsony mércéiket és kisstílű számításaikat átviszik közösségi szintre. Az ilyen szellemileg alacsony emberekből lesznek gyakran az új igazságok elszánt üldözői és más emberek kínzói.” (Andrić: Jelek az út mentén. Radics Viktória fordítása)

    • Sosem értettem miért akarja olyan valaki az észt osztani másoknak, aki még 40 évesen is a mamahotelben lakik és leginkább csak kifogáshalmazokkal vette körül magát, hogy miért nincs munkája, normális párkapcsolata stb…

      • Kire gondolsz? Ez hogy kapcsolódik az idézethez?
        Az önellátás elvárható morálisan, a párkapcsolat hiánya lehet döntés is. Az nem kötelező.

      • “…..annyi fogadatlan prókátor és tökfilkó érzi szükségét annak, hogy magára vállalja a nemzet gondjait, hogy „aggódjon” a nemzet jövőjéért, hogy védelmezze a nemzetet olyan veszélyektől, amelyek csak az ő fejében léteznek.”
        Úgy gondolom, hogy első és legfontosabb dolog valaki életében a saját életét helyre rakni. A párkapcsolat nem kötelező, mint ahogy az önálló élet sem az, ezek csak akkor fontosak, ha az érintett vágyik arra vagy éppen panaszkodik azok hiánya miatt.

      • Nem tudom, kire gondolsz. Jó lenne, ha világosan fogalmaznál.

        A párkapcsolat nélküli életnek sok oka lehet, és elképzelhető, hogy valaki vágyik kapcsolatra, de nem találja meg a számítását. Igenis vannak jogos panaszok, például a patriarchátus viszonyai, korábbi traumák, vagy a használós céllal közeledő, húsvásáron vevőként viselkedő tuskók. Nyugodtan lehet panaszkodni is, mindenesetre nem tolsz ki senkivel, ha nem létesítesz párkapcsolatot. A párkapcsolat nem norma, nem kötelező, az önellátás az.
        Az se baj, ha úgy élsz, hogy van tőkejövedelmed vagy örökséged, szabadúszó munkád, vagy eltartottja vagy valakinek, akinek rendben tartod a háztartását, neveled a gyerekét. Ezek mind létező választások. Ér nyígni is, ha valami nem jó.

        Ha anyád pénzéből élsz, és nem csinálsz semmit a nyígáson kívül, az gáz.

        Melyik nicket szeretnéd használni?

        Nem tetszik, ahogy kommentelsz, nem is nagyon értem, mit akarsz.

      • “Úgy gondolom, hogy első és legfontosabb dolog valaki életében a saját életét helyre rakni.” Magánemberként ez igaz, közíróként kötelező a világ dolgaiban állást foglalni. A tökfilkóság, na, az a gáz.

      • > vagy eltartottja vagy valakinek, akinek rendben tartod a háztartását, neveled a gyerekét

        Bocsánat, megint ctrl+entert nyomtam shift+enter helyett
        Szal én nem látom, hogy ez utóbbi miért lenne elfogadhatóbb (akár csak gyökeresen más) választás az előzőnél.

        Attól, hogy a házimunka meg a gyereknevelés munka, és társadalmilag elfogadott _hosszú távon, életvitelszerűen_ a férj pénzéből/egzisztenciájában élni, mint a szülőkéből, ugyanúgy függő életmód, ugyanúgy elveszti az ember a lehetőségeit arra, hogy (akár szükség esetén) piaci alapon, az eltartó kiesése (válás, betegség, halál, bármi) esetén eltartsa saját magát és a családját.

        A szüleitől függve is végezhet az ember nagyon sok fizetetlen munkát, csak az jobban látszik, amíg az ember jogilag gyerek, gyerekmunkának hívják, de a lakhatásért/nyugdíjért idősgondozó gyerek is létezik, és az otthon gyereknevelést is nagyon könnyű megúszni puszta jelenlét+semmitnemcsinálás kombinációban.

        Történelmileg mindkét verzió ugyanúgy egy modern életvitelből eredő, természetellenesen függő helyzet, mint a felnőtt ember függősége a szülőktől. A tradicionális társadalmakban az otthon levő nő is gazdasági értelemben produktív (ún. női munka, tehát olyan, ami tipikusan nem életveszélyes és nem összeférhetetlen kisgyerekek jelenlétével), nem csak luxustevékenységet végez (mert a nullahuszonnégyben gyerekszórakoztatás meg a polgári tisztasági standardok meg háromfajtát főzni lényegében az, az egy más kérdés, hogy attól még persze kiégnek benne, talán pont aztért, mert nem _valódi_ (produktív, értelmes, valódi sikerélményt adó) munka.
        Ez alól csak a mindenkori uralkodó osztály volt a kivétel (háremhölgyek, nagypolgári nők).

      • Én csak azt mondom, hogy korrektebb deal a gyereknevelés-háztartásvezetés, mert csinál valamit, mégpedig fontosat. A választás lehetősége a lényeg, hogy ez ne kötelező legyen.
        Sokkal korrektebb, mint nyavalyogva, semmittéve, másokat hibáztatva függeni. A jog is elismeri a fizetetlen munkát a vagyon elosztásánál, nem véletlenül. Érthető, ha valaki, aki szül sorban 2-3-5 gyereket, nem keres pénzt akár 10-15 évig.
        Függő helyzet, igen. De van, aki azt mondja, működik a bizalom. Ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem? Sőt, válás után is működik a bizalom (ezt úgy értem, hogy olyan is van, akivel az elvált férj sem tol ki és továbbra is gyereket nevel és tartásdíjat kap).
        Ne ítélkezz szerintem. Nagyon jól meg elméletien hangzik az érvelés, csak én tudom, mire gondolsz, és igazságtalan egy elképzelt, ideális jövőhöz mérni a jelen embereit. Csak a jelen helyzet van, nincs egy elképzelt, ideális világ.
        “nullahuszonnégyben gyerekszórakoztatás meg a polgári tisztasági standardok meg háromfajtát főzni lényegében az” ez rohadtul sértő, lenéző, és szalmabáb-érvelés. Ilyen nő nem létezik. Szerintem bízzuk rájuk, hányfélét főznek. Egy jómódú nőnek nem az lesz a dilemmája, mint egy nyomorgónak, előbbi a golftábor meg a squashtanfolyam között őrlődve ráncolja szemöldökét, de az ő gyerekének is enni kell, pelenkázódnia kell, tiszta ruha kell, szobájában lakható állapot kell, iskolát kell választani, szállítani a gyereket, szülőire járni, feltörölni a narancslevet, kitalálni, mit csinálj a kreatív energiákkal, mozogjon eleget, betegség, lúdtalp, szemüveg stb. Ezt senki nem ússza meg, és nem látom, hogy az apukák kérés nélkül szívesen csinálnák ezeket, őket levédi a defontos munka, nincsenek is jelen. Van olyan család, amelyik ezek jelentős részét kiszervezi, megfizet mást, de a megszervezés is munka, főleg több gyereknél, és mindenképp, mindig a szülő a felelős. Hogy csecsemőt 0-24-ben szórakoztatni mennyire nyomasztó és nem önkéntes, arról meg te is, én is mesélhetnénk. Nem tudok olyat, aki ne kattanna be kicsit még a sima jelenléttől is, és értelmetlenül, luxusból vállalná túl magát e téren.
        Én azt látom, hogy sokan eleresztve, nyugis élettel, támogató családdal sem képesek megadni a gyerekeiknek azt, amire szükségük volna. Mentálisan, értékrendileg nagyon szarul vannak. Ezért fontosak a blogon az olyan bejegyzések, mint a minimálanya, vagy a hangulatképek a kisgyerekes időkből. A te újfajta, pattogós keserűséged és mások magánélete fölötti önérdekű ítélkezésed biztos nem segít senkinek. Ha szerinted nem oké anyagilag függeni családanyaként, akkor ne függj, de ne ítélkezz, nem kérték a tanácsodat.

      • itt közben jött a zaklató, aki fészbukon próbálja tolni nekem, hogy miféle hozzászólást nem engedett ki az éva.

        kedves névtelen zaklató, attól, hogy az évával bizonyos kérdésekben nem értünk egyet, vagy bizonyos megfogalmazásaimat ítélkezőnek tartja (szíve joga, aztán vagy vitatkozunk róla, vagy nem), még nem lesz oké a te gusztustalan, a seggemet nyalni és évától elidegeníteni próbáló hozzászólásod, és nem vagyok rá kíváncsi a továbbiakban sem.

      • Ó.

        Akit megtalál név alapján, annak írogat. Szít, szervezkedik, hatni akar.

        És persze ő gyönyörű és sikeres! Vékony a bokája, a dereka, telt a melle! Blogja van, cége, bevétele, sikerei, élete és barátai, őt szeretik. Ezt mindig leírja.

        Kiröhögés a jussa.

      • Amúgy az elidegenedésekben nagy szerepe van az ilyen hát mögötti kavarásoknak, mert a gyenge jellemek bedőlnek.

        Ez az embernek erős gondolkodás után nevezhető valaki azt hiszi, az létezik, amit a neten lát és abból összerak. Semmit nem tud a többiről.

      • ja, amint látja, hogy nem megy semmire az átlátszó, buta mézesmázossággal, próbál visszaharapni.
        azt mondjuk nem értem, hogy emberek hogy dőlhetnek be neki, egyszerűen annyira kiszámíthatóan és bután csinálja.
        még ha egy ilyen mikkamakka-szintű csaló lenne, aki komoly munkával felépít egy hihetőnek tűnő álszemélyiséget és hosszú távon kavarja a szart, akkor érteném, de ez a teljesen egyértelmű kamuprofilról rosszindulatú hülyeségeket írogatás, ez nagyon gyengusz.

        „Mau, ilyen kis szolgálólány vagy? deklaráltan és vihargyorsan tetted le agresszoranyuci lába elé a hűségedet… és még barackot sem kaptál a buksidra.” – ez pl teljesen lulz. – „Szabad embernek tűntél (bár többek szerint egyáltalán nem vagy az), de úgy tűnik, igényled a bántást” – ez is, mintha álneves kamuprofilról írogató embereknek a véleményére lennék kíváncsi 😀

        „Azt tudtad, hogy az iskolai balhé sem úgy volt, ahogy leírta? Berontott az osztályba, és hozzácsapott a tanítónőhöz egy Xanaxot”
        ezen legalább nevettem, amikor megpróbáltam elképzelni, mint valami monty python-stílusú Dávid és Góliát-paródiát, amint a jelenet főhőse egy parittyából kilőtt xanaxdarabbal átralmatlanná teszi a The Wall-ból ismerős rémtanárt. a xanax gondolom még 14-ből akadhatott be neki vagy nemtom. no mindegy. jelentettem h kamuprofil, aztán majd letiltom, ha megunom, addig hőböröghet az engedélykérések között nyugodtan, hátha ír valami vicceset is.

      • Ó, istenem.
        Ilyen elkeseredett és beteges tud lenni az élethiány, a lemaradtság-érzés, a rosszindulat, a hazudozási kényszer.
        Kellemetlen, de egy kicsit talán segít abban, hogy értse az olvasói oldal is: erről beszéltem, amikor évek óta tartó manipilációról, kavarásról, zaklatásról beszéltem.

  12. Ez a poszt nagyon-nagyon ott van, szociológiai pontosságú. Szó szerint mindent hallottam, vagy extől, vagy nyavalygó ismerősöktől, vagy bárkitől, akinek büdös a munka. Akinek meg nem az, nem sír, dolgozik, eltartja a gyerekeit. Ennyi. Végre valaki leírta.

  13. És még egy: nemrég olvastam, hogy milyen tömegek nem vették át idén sem a diplomájukat, mert nem volt hozzá nyelvvizsga. Hogy a faxomba nem lehet egy vagy két középfokú nyelvvizsgát letenni 3-5 év alatt, ha már a gimi 4 évfolyama alatt nem sikerült? Ha valaki nem tud ilyet letenni az asztalra, ne legyen diplomája, mert NEM ÉRDEMLI MEG.

    • Pont erről szól a szabály, hogy nem kapja meg a diplomáját, ha nincs nyelvvizsgája. Az már csak technikai kérdés, hogy adnak még (ha jól tudom) két év haladékot a nyelvvizsga letételére. Ez azon is függ szerintem, hogy milyen színvonalú a középiskolai nyelvoktatás. Miért nincs meg a diákok nagy részének már az érettségi előtt a nyelvvizsgája? Mellesleg maga a vizsga nem garantálja az élő nyelvtudást. Elvileg nekem is van angol nyelvvizsgám. Kellett az (amúgy használaton kívüli) diplomámhoz.

  14. Nyavajgást hallgatni nem jó, és akinek nem munkája, nem is kötelezhető erre. De van olyan fórum, ahol fontos lenne komolyan venni a munkakeresők problémáit. A Munkaügyi Hivatalt ezért tartja fent az állam. Nem tudom, mennyire hatékony most Magyarországon, amikor én jártam arra, nem volt az. Segíthetnének olyanokban, hogy önéletrajzírás, tanfolyam, tanácsadás önmenedzselésre, a munkakínálat és kereslet összehozása, megváltozott munkaképességűek segítése. Valaha volt adókedvezmény olyan cégeknek, akik tartós munkanélkülit vettek fel. Átképzés, ha kell, számítógépes tanfolyam, nyelvtanfolyam. Ez most így ingyenélésnek tűnik, de az állami segítségnek abból kell kiindulni, ami most van, nem abból, hogy mit rontott el az illető korábban. Támogatás a cégeknek arra, hogy mondjuk targoncakezelő tanfolyamot indítson, és akkor egyben fel is veszi azokat, akik megfelelnek. Ez persze csak azokra vonatkozik, akik valóban dolgozni akarnak. Ezt nehéz kiszűrni. Állítása szerint mindenki dolgozni akar. Említetted a depressziót is. Ha valaki belecsúszott abba az állapotba, akkor az lehúzza, mint a mocsár. Hogy írjon valaki motivációs levelet, amikor arra se motivált, hogy felöltözzön? És az önértékelés teljes hiánya is kiül az arcokra. Én nem venném fel magamat, ha munkaadó lennék. De a depresszióra adott állami válasz legtöbbször a gyógyszerezés, ami újból leszedál, enerváltá tesz, ami szintén látszik az állásinterjún. És ahogy telnek az évek, az önéletrajz egyre lyukacsosabb. Ez ördögi kör. Arról nem is beszélve, ha valami megtudja, hogy ilyen problémáid vannak, mennyire kerülsz hátra listán. És a munkaalkalmassági vizsgálaton megkérdezi az orvos, hogy szedsz-e valami gyógyszert. A pszichiátriai problémákat simán lehetne “megváltozott munkaképességnek” tekinteni, és bizonyos szint fölött annak is tekintik, de ők már általában tényleg nem tudnak dolgozni. A középiskolákban oktathatnák a munkaerőpiaci önérvényesítést, pont pályaválasztás előtt. Fontos lenne arról is beszélni, hogy milyen szakmának mennyire van jövője, bár ez informatikai témában percenként változik. Nagyon felgyorsult a világ, van hogy mire elvégzi valaki az egyetemet, már máshol tart a szakma. Ez az egyetemek hibája is. Magyarországon sok cég még mindig szürkén dolgoztat, csak minimálbérre jelent be, illetve sokan kihasználják a próbaidő, próbamunka lehetőségét is. 10 éve a kék-fehér csíkos hipermarketben általános gyakorlat volt (alkalmazottként tudom), hogy a karácsonyi szezon előtt meghirdettek egy csomó állást, a próbaidő alatt túlóráztatták az embereket, mindenki be akarta bizonyítani, hogy jó munkaerő, hogy felvegyék állandóra, aztán januárban sorra rugdosták ki az embereket, ott sírtak az öltözőben. Itt, Franciaországban ez sokkal tisztább, idénymunkát hirdetnek meg. Voltam olyan dekorcégnél is még otthon, ahol egy napos próbamunka volt, táblákat kellett csinálni, aztán megállapították, hogy a munkám nem jó, nem is fizették ki, de aztán megtudtam, hogy a táblákat felhasználták. A kisvállalkozások kényszer alatt vannak, nagyon sok a körbetartozás, alvállalkozó alvállakozójának az alvállakozója, aki a konkrét fizikai munkát végzi, sokszor annak nem jut már pénz. Nagyon sok kiscég csődbe megy így, az alkalmazottak ott maradnak a több hónapos ki nem fizetett bérükkel. Építőiparban alapvető munkavédelmi szabályokat nem tartanak be, csak akkor derül ki, amikor valami tragédia történik. És sokszor felvesznek rokont kamu munkakörbe, az alkalmazottaknak még az ő bérét is ki kell termelnie, miközben cseszegeti őket (ilyet itt is láttam). Alapvető erkölcsi problémák vannak a munkaerő piacon, az államnak feladata lenne ezt is rendbe tenni. Ehhez képest a körbetartozós történetekben nem egyszer az állam a megrendelő. És lelkileg nehéz túllépni a környezet megítélésén is. Agyondiplomázott családomban szinte mindig szégyeltem az aktuális munkámat, mert amúgy sosem féltem a fizikai munkától, be is vállaltam. Most már félnék tőle, mert rossz az az érzés, hogy “még mindig” vagy inkább “már megint” itt tartok. A hipermarketben egyszer összefutottam egy volt általános iskoali osztálytárssal, aki csodálkozott, hogy itt dolgozom, pedig én voltam a legjobb tanuló. Fontos lenne, hogy ne ítéljük meg az embereket a munkájuk alapján! Lehet hogy végül most is ilyen munkám lesz, csak az ilyen munkakörökben az időbeosztás is húzós, kisgyerekekkel nehéz megoldani.
    Ezek a dolgok nem mentenek fel senkit az egyéni felelősség alól, de szerintem hozzátesznek a munkakeresési problémákhoz.

    • Ez mind így van. Fel nem ment semmi a felelősségtologatás alól, mert egy életed van, de ez mind valós probléma, aminek neve van, hatása van, és nem lesz az az ember se selejt meg gagyi, akinek ilyen baja van. Csak ne takarózzon vele, mert azzal magával baszik ki (meg sokszor a családjával vagy közeli ismerőseivel is). Aki meg épp jobban képben van, az pedig ne ítélkezzen, erre is jó, ha neve van a problémáknak.

  15. Az “asszonyok” én vagyok. Most kerek harminccal, megerösödve, tudatosan, kompetensen tolom dupla tempóban a szart, vissza a lóba.
    Volt idö, amikor a “jaj mi lehetett volna belölem” burokban léteztem gondolatilag, férjre féltékenyen, gyerekekre csendes haragvással. Ebböl kijöttem, máshogy látom, részben a blog miatt, részben sok belsö fejlödéssel.
    Menekülés volt eddig az egész életem, minden nagy horderejü döntésem csak egy válaszreakció és a tehetetlenség, eszköztelenség, gyengeség manifesztációja. De olyanokra gondolok, mint házasság és miért pont vele, miért pont akkor, külföldre költözés és miért pont oda, három gyerek és miért pont három, mikor én már kettönél kifújtam minden szinten. Szóval tényleg az élet legnagyobb mérföldkövei, mind-mind menekülésböl eredtek. Borzasztóan magam ellen dolgozva, mintha ki akarnám pusztítani saját magamat. És ha nehéz volt, csak tettem rá még, hadd legyen rosszabb. Vagy csak szimplán nem tettem semmit ellene.
    Ez az egész pár hónapja állt össze bennem. A születésnapom körül. Egyszer csak mertem és csak raktam kifele a képet. És azután három napig sírtam. Nem az önsajnálat miatt, hanem mert nem tudom visszacsinálni. A kocka el van vetve. Pontosabban most értettem meg, hogy ugyanennyi idö lesz kikecmeregni, mint amennyit eltöltöttem benne.
    De most jó, mert látom az utamat és eröt ad már az is, hogy viszonylag korán rájöttem arra, amit mások a sírba visznek és egész életükben csak keserítik vele a hozzájuk közelállóakat.
    Most töröm a generációs szokásokat több szintre visszamenöleg. Ez is jó érzés. Remélem, a lányaimnak (de a fiamnak se) kell már ezt végigkínlódni, amit nekem.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.