ami működik – és ami nem 2.

Ezen a címen különböző témákban vetem össze az értelmes, előrevivő stratégiákat és a kevésbé olyan, néha értelmetlen, néha ciki, manipulatív vagy “rang alatti”, tipikus megoldásokat. Erősen polarizálok: “négy láb jó, két láb rossz.”

És persze az én preferenciáim határozzák meg (mégis, kié?), mit tartok építőnek és mit nem. Ugye a blogger mindig jól csinálja! Azért áll ki vele. Valóságos szakértő!

mindez jól hangzik, és trendi is. én elhiszem, hogy nálatok üres a polc, és nincs szakadt cipőd. de megmondom őszintén, nem értem ezt a minimalizmust. életstílus, divat, design, lakberendezés örve alatt folyamatosan cuccokról lelkesedtek. minden fotón cuccok vannak. órákig molyolsz egy apró süteményen. rúzsokon pörögsz. kilencféle táskát ajánlasz, és van külön szív alakú rántottasablonod is. vagy már kidobtad? fogyasztáskritika? öko? megtisztulás? az egész modern divat, a design, maga a művészet is tékozló, halmozó üzem.

Az önidealizálás vicces, ugyanakkor valóban azért blogolunk, osztunk meg tartalmat, mert van olyasmi, amiről – így hisszük – többet tudunk, hatékonyabban csináljuk, jobb érzékünk van hozzá. Vagy hiszünk egy elvben, amelyet emiatt követünk is.

Ez fontos különbség: elveim vannak vagy önigazolok? Egy hete éles beszélgetésem volt a középső bátyámmal, aki nem tud lejönni a témáról húsz éve: kényelemből autózik, és emiatt szidja a bicikliseket mint akik neki kényelmetlenséget okoznak. Mint a hatalmi helyzetű dohogók (“egyenek kalácsot”), két egyenrangú félnek látja a két csoportot, “jó, de akkor ők is”. Nem véletlenül pont nekem önti ki ezt, piszkálja ez az egész. Pedig nem a biciklisek veszélyeztetik az autós tömeget, hanem a nem emberi sebességű üzem használói, az istenkísértő autósok egymást és mindenkit, ami fontos különbség. Én viszont nem kényelemből vagy szeszélyből nemautózom, hanem elvi döntésből, és bőséggel tudok érvelni döntésem helyessége, morális tartalma mellett. (“Nem gondol arra /ti. a biciklis!/, hogy annak az autósnak milyen érzés lesz egész életében, hogy elütötte?” Nem, erre nem gondol, a saját túlélésére és érdekeire gondol. De úgy tűnik, az autósok maguk sem gondolnak erre, mert ha gondolnának, nem kanyarodnának ki hátranézés nélkül, használnák az indexet, nem gyorshajtanának, nem innának és nem mobiloznának/szopatnának/rúzsoznának menet közben. Áhh, ugyanaz megy mindig.)

Szépen volnánk, ha nem követnénk a saját elveinket. Alkalmanként deklaráljuk is őket. Ezzel szemben az önigazoló az, akinek véletlenül valahogy alakul az élete, és ahhoz igazítja a szövegét. Elszúrja, és azt magyarázza meg dühödten. Ezek nem elvek, hanem önigazolás.

Na, a lényeg, hogy nem direkt tanácsok és főleg nem normák ezek, amiket írok. Viszont alkalmasak önreflexióra: miért választasz valamit, és nem mást, mi van a fejedben, honnan jön az a viselkedésmód?

Az első részben az életmódbeli alaptudásról volt szó, arról, ami letisztult bennem az évek alatt: evésgyakoriság, “kerülendő” élelmiszerek, az anyagcsere tréningje. Most a small talk művészete, a kapcsolatolajozós, felületes vagy első beszélgetések a téma. Mit mondj a szomszédnak a liftben? Hogyan reagálj, ha a kupéban kérdezősködik az utastárs? Randin mi működik, mit “kell” mondani?

Essünk neki mindjárt két jól hangzó, okos ismerőseim által is hangoztatott tévhitnek:

A small talk (felületes beszélgetés) nem okvetlen felszínes és nem fölösleges. Aki leszólja, az tehetségtelen benne, és/vagy nem érti a szerepét. Olyan, mintha a névelőket, viszonyszókat kihagyná a mondataiból, mert csak az ige, a főnév, a határozószó tartalmas szófaj. Értelem fontos! Könnyű beszélgetés rossz.

A másik, hogy a small talk, jellegéből adódóan, nem tömör, nem tart egy irányba, és nem lényeglátó, nem magvas. Ez autisztikus elvárás egy bohókás területen. A praktikus közlés, az legyen tömör, világos, egyértelmű. A csevegésnek más a szerepe. A csevegésben elcsodálkozunk, összenevetünk, megélünk jelen pillanatokat, csak úgy megjegyzünk valamit, mert érdekes, vagy mert épp eszünkbe jutott. Nincs konkrét cél, és nem kell semmit teljesíteni.

Ha valaki rosszul cseveg, az idegesítő. Nagyon. Előfordulhat, hogy nincs kedved senkivel, semmiről beszélgetni, nem gond. Nem köütelező. De ha nem ez a helyzet, akkor rajtad is múlik a színvonal. Sokan belemennek a csevejbe, aztán dühöngenek, hogy mennyire irritálta őket.

Ami nekem bejön:

Spontaneitás. Lehet, hogy van valami, amit a partner meg akar kérdezni, el akar mesélni, és erre rákészül. De a lényege a csevegésnek az, ami ott és akkor eszünkbe jut. Nem érdemes tervezni. “Milyen zenét szeretsz?” Jaj.

A jelenre vonatkozik. Az épp körülöttetek zajló eseményekre, a változékony valóságra, az együtt megélt élményre. Nem mindig, nem okvetlen, de ezek jók. Ebből nem érzi magát kihagyva egyik résztvevő sem. Nem megy könnyen? Nézz körül abban a kávézóban. Semmi se jut eszedbe? Fejleszd!

A közösre vonatkozik. A teljes oldalági rokonság házi használatú becenevei, követhetetlen viszonyai nem valók induló barátságba, small talkba, és a súlyos családi ügyek sem, mint ahogy nagyon kellemetlen rákról, műtétről is hallgatni a beszámolót egy ilyen helyzetben. A sztorit követni komoly agymunka, és akinek menne, az sem biztos, hogy el szeretné végezni. A rétestészta jellegű történet, a rengeteg “jut eszembe” szál nem való ide. Reflektálj! Téged érdekelne ez így, hogy fingod nincs, ki a – harmadszor említett – Lali?

Ha többen vagyunk: arányosság. Amikor ketten régebbi barátok, és a harmadiknak eljátsszák a vicces, nagy múltú párost, nagy összeröhögések közepette, “ez egy belső poénunk”, az estegyilkos. Ne magyarázd el a belső poénokat, hanem figyelj oda a harmadik résztvevőre, akinek a legnehezebb. Nagyon nehéz a bennfenteskedéshez kapcsolódni. Vagy kettesben találkozz az újjal, vagy tudatosan vond be őt a helyzetbe.

Ami nagyon nem:

Konzervek. A mindenkinek elmondott vicc, a bevett sztori – és elvárod, hogy ő is úgy reagáljon. Csak te szórakozol jól. (Kivéve az én sztorijaim, hehe. Egyébként sokat dolgoztam azon, hogy tömören, csattanósan tudjam elmesélni.)

Nagyotmondás. A celebismerősök! Az arany múlt, a vállalkozásaid!… A hegymászás! Ez egózás, és komikus. Te ki vagy? A másik nem ismer még, ne told oda közétek ezeket a palánkokat!

Elfogult sztorizás, amelybe a másik behúzna, hogy szimpatizálj. Például, valamelyik szeretted tett valami vitathatót. Ne várd el egy idegentől, hogy veled bólogasson, hogy milyen szemét a bíróság, vagy épp a halálra gázolt személy családja. Minden fitneszverseny másnapján tele van a facebook, hogy bunda, igazságtalanság, milyen szörnyű girnyó/zsíros/zsírtalan volt mindenki. Ez a vesztesek dumája.

Óvatlan, magabiztos megjegyzések, amelyek sérthetik mások érzékenységét: szexizmus, keresztény öntudat vagy épp az ateista poénok, antiszemitizmus. Én amúgy Romániát mondanék, de Erdélyt mondok. Mit tudhatom, neki mi érzékeny? Egy fröccs után nem megy már.

Az a fajta egózás, amely mindenből önmagát hallja ki. Odateszi önmagát, aki persze nem. Ellenkezési kényszer, kicsinyhitűség. “Én nem tudnék annyit futni.”

A tanácsadási kényszer még idegesítőbb, főleg ezekben a felületes beszélgetésekben, pár mondat után ő rögtön tud valami ismerőst, “kontaktot”, hivatkozz rá. Vagy megszakért, hogy nem kell vele foglalkozni, szard le. Egyszer itt a blogon a múlhatatlan érdemű és sziklajellemű Hajnalkám rászólt egy ilyen belekotyogó, azonnal okoskodó típusra: hagyd Évát, ő most csak ventillál. De ez sem igaz, nem vezettem le semmit, csak elmeséltem egy történetet, hogy tudjanak róla, mert nem tudták. Tehát nem kétféle helyzet van, sem a mély, sem a csevegős helyzetekben, lehet csak értően figyelni is, nem kell mindig odafeszülni, vagy feltételezni, hogy a másik mit akar. Talán semmit. Önvizsgálat: én képes vagyok erre. Sem nem ítélni, sem nem kommentálni, csak hallgatni, vagy belekérdezni esetleg, hogy értsem.

Én nem kedvelem, de ez nem abszolútum: mindenáron megkeresni a közös ismerősöket, meg hogy ki hova járt, kit ismer, kipletykálni tanárokat (meghalt, elvált, hegymászó lett), ez néha rosszindulatú és szinte mindig érdektelen, de elismerem, nagyon erős kötőanyag tud lenni. Egymásról, egymás világáról vagy a közös dolgokról legyen szó. Ahogy okos ember nem unatkozik, úgy (szerintem) csevegni is könnyedén tud ilyenek nélkül.

Önreflexió: én gyakran sértek érzékenységet, illetve mostanában már figyelek. Nehezemre esik nem elfintorodni vagy gúnyolódni a provincializmuson vagy a nyelvjáráson, nekem az komikumforrás (és az miért van, hogy 10-15 éve a fővárosban élő anyanyelviek egy része képes használni az itt szokásos kiejtési, ragozási alakokat, mások meg büszkén vagy öntudatlanul /?/ mondják a palatális t-iket, sőt, írják, hogy “idősebb tőlem”…?).

Nem tudom levetni az “osztályizmust”, az “ableism”-et (épségfetisizmus), a város, a kultúra és a nyugat iránti elfogultságomat, tehát ama alapbeállítódást, hogy műveltnek, iskolázottnak, egészségesnek, centrumbelinek lenni előnyösebb helyzet (és lehet tenni is értük). Viszont jól kijövök azokkal a pestiekkel, akik maguk is értik, hogy ez (“le kéne zárni a hidakat”) önparódia. Én is poénkodom magamon, úgy értem, a magam rovására.

A másik, ami miatt idegesítő lehetek, hogy nem hagyok ki poénokat, mégpedig éles, gyilkos poénokat sem csak azért, hogy NEHOGY megsértődjön valaki, ebből utoljára tegnapelőtt volt helyzetem.

Nekem nagyon jár az agyam, keresi az összefüggéseket, az ingert, a részleteket. Szeretek szórakoztatni, emiatt néha szereplek, inadekvát megjegyzéseket teszek, állaza és harsány vagyok, amit sokan rosszul viselnek. Olyan is van, hogy egyszerűen nem értik, amit mondok, vagy hogy hogy jutott az eszembe pont az. Általában nincs tétje ezeknek a helyzeteknek, így arra gondolok, hogy legalább én jól szórakozom. Nem hagyom ki a cinikus poénokat sem, nem alkalmazok külön udvarias, polgári beszédmódot, és nem tudok a nyelvi dolgokon nem viccelődni.

Tegnapi helyzet, még csak nem is small talk: vízszintesen volt a bringán a hátizsák (mert végre vettem pókot), mire is a bicskám kiesett az oldalzsebből menet közben. Egy épp parkoló férfi odasétált, felvette, én mentem vissza: uram, a késemért jöttem. Csak mert olyan tökéletesen jött ki a szitu, a bennem élő dramaturg ezt súgta. De ő nem értette. Amin elcsodálkoztam.

Én úgy nőttem fel, hogy előbb sajátítottam el a beszédmódokat, a mondást, az önparódiát, a stílusimitációt, mint magukat a dolgokat, és ezt nagyon érzem a gyerekeimen is. (Juli ugrál, a haja külön ritmusban mozog: jihí, én egy boldog kislány vagyok. Miközben tényleg boldog, sőt, Juli olyan gyerek, léleknek-szellemnek-szépségnek és alkatnak olyan kombinációja, hogy én az ő létezését istenbizonyítéknak tekintem* – amit mond, az egy beszédmód, egy képregénykocka, nem pedig közlés. Nem tudom, értitek-e.)

Az edzőm is nagyot nézett, amikor egy megcsavart labda után, ami még másodpercekig pörgött a padlón, megkérdeztem, hogy miért nem röpíti ki a centrifugális erő az óceánokat, az embereket, a mindent az űrbe. Miért nem esünk le? Ennyivel erősebb a tömegvonzás? És hogy lehet, hogy vannak hegyek? Ekkora sebességnél simának kéne lennie a felszíni anyagnak. (Ilyenkor megkérdezzük Lőrincet. Ő kiabált velem. “Mama, mi az, hogy LE?”) Az edzőm viszont azt nem értette, hogy jön ez ide, és miért nem a fonák keresztemre figyelek.

De fejlődöm, kussolok most már gyakrabban. Mára eljutottam odáig, hogy a kis divergens gondolataimmal elvagyok fejben. Legalább én szórakozzam jól, mert a keretekre szervezett, kiszámítható világ untat, sosem elég. (Ilyenkor megkérdezik, min mosolygok.) Újabban csak egy kisebb részét mondom ki annak, ami eszembe jut, és mérlegelek előtte. Mindazonáltal, unom a szokásos, konformista vagy önigazoló szövegeket is, “jönnek anyuék”, “nagyon jó apa”, “én is sportolok” (jóga, basszus!), vagy a gyerek “zseni, de lusta”. A tükrömbe nem jó nézni, nem igazolom vissza a másikat csak azért, hogy jól érezze magát, és nem félek a feszültségtől.

Továbbá, nem iszom eleget, tán ezért.

Ezért nekem csak varázslatos pillanatokban, ritka jó fej (pont úgy jó fej) emberekkel, régi ismerősökkel vagy hasonló agytípusúakkal megy jól a small talk.

* említsük meg újra: és őt piszkálják, stigmatizálják a kíméletlenné, versengővé nevelt kortársak, akik régebben a barátságában reménykedtek

 

18 thoughts on “ami működik – és ami nem 2.

  1. Egyre inkább azt érzem magamon, hogy ha kettőnél többen vagyunk, nem érzem szükségét annak, hogy megszólaljak. Mert semmi újat nem tudok mondani, és a másik kettő vagy több ember úgyis mindent elmond, amit a témában lehet. Nekem csak figyelnem kell. Nem is értem, most miért szólaltam meg:)

    Small talkra – szerintem – nem vagyok képes. Ha mégis kell, akkor “anyukaként” állok a feladathoz: az adott helyzetre reflektálva érdeklődöm a másik ember motivációi iránt: mit miért, mióta, mik a tervei, ilyesmi. Ezek engem érdekelnek, tehát inkább kérdezek. De ha nincs megnyílás, nem alakul ki őszinte beszélgetés, akkor nem érdekel tovább az ember.

  2. Én kifejezetten vonzom a padra mellém ülős, életüket elmondós néniket-bácsikat, és szeretem is hallgatni az ilyen életsztorikat, “…mert érdekesek/az emberek…”, de olyan igazán kellemes, laza, nyelvi és fekete humorral teli csacsogásokat már szinte csak édesemmel, a lányokkal és anyámmal merek folytatni, ahol tudom, hogy bármivel lehet poénkodni, senki sem sértődik meg, és érti elsőre is.
    (Megismerkedésünkkor ez óriási feature volt, hogy nem kell érzékenységekre tekintettel visszafogni a szemét poénokat, plusz a nyelvi humorunk is hasonló. Régen exférj is ilyen volt, aztán sajnos direkt kinevelte magából. Talán ahogy öregszik, majd visszalazul.)

    Ma amúgy az apehban az ügyintéző mesélte el a férje betegségét részletesen, a 15 perces ügyintézésből ez volt 10 perc, nem siettem, meghallgattam, ha már ennyire el akarta valakinek mondani, de azért eléggé wtf helyzet volt, semmilyen szálon nem kapcsolódott az ügyemhez…

  3. A lényeget megragadva, milyen helyzetben érted azt, hogy nem kanyarodnának ki hátranézés nélkül? Tolatva vagy hogy?

    Nagyon meglepődtem nemrég, hogy az “egyének kalácsot” szerzője nem Marie Antoinette hanem Rousseau. Egy olyan téves eredetű idézet, ami makacsul tartja magát több mint 200 éve.

      • Ja, túl optimista voltam megint, mert azt hittem, bonyolultabb szituról van szó. Gyakori sajnos, de azt tapasztalom hogy ha autóval megyek, szinte soha nem fordul elő, kerékpárral viszont rendszeresen. Így nem az az oka, hogy nem néz a tükörbe mielőtt elindul, hanem nem elég figyelmesen és nem veszi észre a jóval kisebb biciklist.

  4. Kisfiam gyakran megkérdi azt, hogy “ez Románia”? Mondom igen, ő meg visszaszalad játszani. Én meg kattogok, hogy biztosan nem ezt kellett volna mondani két másodperc alatt, hanem azt, hogy….mit is? Hogy Erdély? Hogy kvázi Románia de nem is?

    Annyira jól megfogalmazod azt, amit én inkább csak ösztönösen érzek, és sokszor ennek értelmében teszek meg vagy nem valamit és keresem hozzá a szavakat, az érveket. Most pontosan az elvek és az önigazolás közötti különbségnek a megfogalmazása jött jól. Köszönöm.

    • Örülök! Nekem is fontos volt pont ez, mert velem elhitették, hogy egyik oldal-másik oldal, egál. Hogy ez érdek és nézőpont kérdése. És legyen béke, ne veszekedhjetek… neki van igaza. És bennem meg valaki azt hiszi, annyira erőteljesen mondja (erőből), hogy biztos igaza van, én vagyok a nevetséges, a hülye, az önigazoló biciklis, mindenki utál minket… méltán. Ez metafora.
      Csakhogy én még soha nem veszélyeztettem autós életét… Ha racionálisan átgondolom ezt, dühös leszek.
      Virágzik az önzés, a nemtörődömség, neki joga van, ő helyeselt lény, és soha nem lesz elégtétel, soha senki nem fogja jelezni: gáz vagy.
      És átnéz azon, ami lettem, ami kiböki a szemét. Felháborodik, hogy mit dumálok, nekem nehéz? hát negyvenezres NIKE cipőben “edzegetek”… (Ha tudná. 🙂 )
      Tudja, mi történt velünk, és sajnálja tőlem.

  5. Az óceánok majdnem kirepülnek, csak szólok. Ha hirtelen megállna forogni a Föld, és megszűnne a centrifugális erő, olyan víztömeg zúdulna észak és dél felé, hogy az Egyenlítő mentén hatalmas területek szárazra kerülnének, a lakott földrészek fele meg víz alá. Lenne riadt szaladgálás! Szóval az óceánok valójában baromira kidudorodnak, de a gravitáció hála istennek erősebb.

    • Nem lenne szaladgálás, mert ha hirtelen megállna a Föld, mi és minden ami mozdítható repülnénk az első hegy oldaláig. Ott biomasszává összeállva előállítanánk az olajmezőket a 200 millió év múlva arra furkálóknak. 🙂

  6. A tanácsadási kényszer egy nagyon idegesítő szokás.

    Az meg elszomorít, hogy az “uram, a késemért jöttem” fordulat semmit se mondott az illetőnek, pedig jómagam nem is olvastam annyira sok Rejtőt. Eddig azt hittem, Piszkos Fredet mindenki ismeri.

    Ha már viszont szóba jött, Rejtővel kapcsolatban lenne egy kérdésem. Mennyi az általa írt “ponyvák” (már ha ezek azok) irodalmi értéke? Mindig is szerettem olvasni, szerettem az irodalmat, talán valamennyi fogékonyságom van is a szépre és a jóra, de sokszor elgondolkodom azon, hogy mennyire értékes az, amibe éppen belemerülök? Vagy van egyáltalán értelme a kérdésnek? Persze ez legutóbb nem Rejtőt, hanem Stephen Kinget (ha ciki, akkor is vállalom) olvasva jutott eszembe, bár csak a kisregényeit tartalmazó kötetet olvastam. Nem lehet mindig Hemingwayt vagy Franzent olvasni (ha már amerikaiknál tartunk).

    Bocsánatot kérek az off topicért.

    • Nagyon jó kis offtopic. Rejtő vitatott szerző, a humoros műfajok közül is kevésbé rangosat űzött, téma és poénfajta szerint is, tahát a műfaj maga nem volt megbecsült, ahogy a kuplé vagy a vígjáték sem. Eredeti sem volt, számos francia, angol előképe van. Ráadásul akkoriban hemzsegtek a zsenik és a “komoly” írók a magyar irodalmi életben. További probléma, hogy nagy sikerei után fia, jogutódja tömegével hamisított műveket, és azok harmatgyengék, de az ő neve alatt akarta eladni őket. Könnyű pénzkereset őt kiadni, és a kevésbé művelt, gondolkodó emberek kedvence volt mindig is. Egyébként szórakoztatóak a regényei, akként a jobbak közül való, nagyon sajátságosak, de nem túl értékesek. Az irodalom (próza) dolga ugye valamiféle társadalom-láttatás, deklaráció, értékelvűség, vagy ha esztétikai jellegű az értéke, akkor emlékezetesség, saját, koherens világ, valószerűség, álomszerűség, nyelvi erő, hű karakterábrázolás volna. Ehhez Rejtő kevés, a figurái sematikusak, a történetei kuszák és bombasztikusak – olyan, mint egy ügyes gimnazista. Hatásos és olcsó. Ez az én véleményem, de mondjuk az ELTE-n sem tanítják a nagy prózaírók között.

      Ellenben Heltai Jenőt, Karinthyt kezdik újraértelmezni és “kisorolni” a könnyedek közül.

    • “Sajátos stílusát egyéni, groteszk, nyelvi humor és „váratlan abszurd fordulatok, szürreális, gyakran kispolgári figurák és a társadalom fanyar humorba csomagolt kritikája”[2] jellemezte. Legnagyobb sikereit P. Howard álnéven írott ponyvaparódiáival aratta, olvasottsága[3] a Kádár-korban Jókai Móréval vetekedett. A pesti művészi élet ismert alakja volt, barátság fűzte a kor jelentős művészeihez, így például Karinthy Frigyeshez, Kabos Gyulához, Salamon Bélához, Latabár Kálmánhoz is.”

    • Nagyon érdekes, gazdag, rajongói jellegű szócikke van:
      Leginkább azt rója föl slendrián kiadóinak, hogy kéretlenül belenyúlnak szövegeibe, megcsonkítják a humoros részeket: “Ez a Howard kibírta azt is, hogy Az előretolt helyőrség legjobb részeiből 42 oldalt húzzon Troppauer Hümér költőből, mert ‘ezeknek az olvasóknak nem kell a humor, csak épp egy kicsi’. Ez kibírta A fehér folt 3×25 oldalas húzását ugyanez érv alapján a magándetektív leveleiből, és A szőke ciklonra erőszakolt afrikai véget.”

      “Én Howardot szívből megutáltam, mert Howard becsapott. Howard piszokul kijátszott, visszaélt a szeretetemmel, nem viszonozta sok száz álmatlan éjszakámat, amikor (…) halálra doppingolva gyúrtam, dolgoztam hajnalig, talán éveket ölve bele az életemből, hogy kievickéljek piszkos anyagi függőségemből – egy cég elismerő magatartásán keresztül. Egy cég, amelyet hűségesen és várakozásán felül szolgáltam hülyének ható szerénységgel, áltájékozatlansággal. ”
      – Rejtő Jenő levele Müller Pálhoz, a Nova kiadó ifjabb tulajdonosához (1941 eleje)”

      “A honi helyzet egyre romlik, kitör a világháború, a zsidótörvények miatt már nem publikálhatott saját neve alatt, így más írók műveiben segédkezett.[71] 1942 nyarán életbe lép a “ponyvarendelet”, amely a háborús papírhiányra hivatkozva korlátozta az olcsóbb kiadványok megjelenését (A m. kir. minisztérium 1942. évi 4.300. M. E. számú rendelete a rotációs és az íves nyomópapirosnak könyv, naptár vagy füzet előállítására való felhasználása tárgyában, in: Budapesti Közlöny, 1942. júl. 17.). Ez számos kis kiadó, ill. ponyvákat is közreadó vállalkozás végét jelentette.”

      “…megkapta a behívót (névre szóló behívóparancs, ún. SAS katonai behívó), és ennek nyomán vonult be a nagykátai munkaszolgálatos gyűjtőtáborba (101. Honvéd Kiegészítő Parancsnokság). Innét a gyűjtőhely pszichopata, szadista parancsnoka Muray (Metzl) Lipót (1886–1945 – háborús bűnök miatt kivégezve)[75] rövid úton a keleti frontra (Don-kanyar) vezényelte, a 2. magyar hadsereg részeként (amely mintegy százezer embert veszített a Szovjetunióban) – az egész század odaveszett. Az embertelen körülmények és a borzalmas hideg (mintegy mínusz 40 fok!) hamar felőrölték a szervezetét, és 1943. elején (hivatalosan 1943. január 1-jén – a pontos dátum nem biztos) meghalt.”

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s