a férfi hallgat

A blogra újabban nagy számban érkeznek hasonló keresőkifejezések. Én egyébként örülök, hogy beíróik itt kötnek ki:

mit tegyek, ha a férfi nem beszél

elnémul a férfi

nem tud kommunikálni gyerekkori sérülés miatt

miért hallgat napokig a férfi ha ugy érzi megbántották

nem fejezi ki az érzelmeit, mit tegyek?

Kicsi kínai rabszolgák nem ülnek ugyan a google másik végén, hogy megválaszolják életed gyötrő problémáit. De én megmondom, mi ez az egész.

Végre egy nem különösebben bonyolult téma. Rendre előjön a nők történeteiben, hogy a férfi nem beszél, vagy ha igen, akkor manipulatívan, nem egyenesen, nem konstruktívan kommunikál – a párkapcsolatban. Se a főnökével nem csinálja ezt, se a barátaival, amikor programot egyeztet, sem egy új, vonzó nővel.

Ha nem szól, ha elzárkózik, akkor

  • nem akar veszekedni, tart tőled,
  • unja a számára apró-cseprő ügyeket, azt, hogy mindenből konfliktus lehet, és a szavaid tükrében majd nem lesz tetszetős az énképe,
  • nem tudna mit mondani, szégyent érez, ő is tudja, hogy védhetetlen az önzése/lustasága/álnoksága, ezért hallgat,
  • nem vagy fontos neki, nem akar kapcsolódni,
  • fontos vagy ugyan, de beletespedt, és kényelmes neki az énje sánca mögött létezni.

Az esetek többségében tehát nem arról van szó, hogy a férfi szeretné megosztani az érzéseit, csak szegénynek nem megy, mert nem tudja, hogyan kell, és segítségre szorul.

Arról van szó, hogy figyel-e a partnerére, komolyan veszi-e, képes-e fejlődésre.

A férfiszocializáció egyébként nem tartalmazza az intim, kapcsolódós, kölcsönös, mélyre menő beszélgetés képességének elsajátítását. A hatalmi szót, a racionális beszélgetést tartalmazza, és a hallgatást. Vagyis, felnövekedvén nem tanulják meg nem csak a “lelkizős”, önfeltáró kommunikációt, hanem a sima asszertív állításokat, közléseket sem, illetve süket fülekkel reagálnak. Nemcsak az elnyomók, hanem még egy olyan intelligens, érzékeny, jó szándékú férfi is, mint János.

De ez nem mentség, hanem pont a hatalmi viszonyok tükre, kifejezője. Azért nem tanulják meg, mert megtehetik, hogy ne tanulják meg. Hallgatnak, hogy ne kelljen semmit mondani, semmit vállalni, mint ahogy nekik nem is kell. Ez megúszós játszma, és jellemzően a válókereset beadásáig folytatják.

A legnagyobb kamu az a magyarázat, hogy a nők érthetetlenek: nem lehet tudni, mit akarnak, és ezért kénytelen hallgatni szegény összezavart férfi. Aki ezt mondja, az csak visszalő ezzel, mert kínos, hogy mennyire nem együttműködő, mennyire nem figyel oda. Neki jó így – ez határozza meg a viselkedését. Ezért ne magadban keresd a hibát, ha az embered hallgat. A nem válaszolás, az elzárkózás, a szándékos együtt nem működés hatalmi eszköz. Álca, amitől a férfi rejtélyesnek és erősnek tűnik. A nő így is megvan, az önfeltárás melós és kockázatos. Mit veszíthet?

Valójában nem is tud mit mondani, ezért tartja bizonytalanságban a másikat.

Azért hallgat, mert rossz a lellkiismerete. Azért hallgat, mert bármit mond, nyilvánvaló, hogy lusta volt, álnok és nem vállal felelősséget, hogy ki akar bújni a teendők alól, hogy nem akar veled, nem veled akar időt tölteni. Hogy neki a helytállás, a jelenlét, a támogatás szerep, amelyet néha eljátszik, de általában terhes neki.

Mennyivel kényelmesebb a munka mögé bújva, a telefonba bújva csak a maga világában lenni. Kamaszlét. Sok férfi ezt akarja folytatni a párkapcsolatban is.

Tipikus helyzet, amikor van egy teendő, program, ami közös felelősség volna, vagy tudható, hogy a nőnek fontos, mert a szerepéhez tartozik, például a gyerekkel kapcslatos teendők – ez azt is jelenti, hogy csak ő aggódik, szervezik, kérdez. A férfi a munkájára hivatkozik, illetve még nem tudja. Eljössz? Tudsz segíteni, elviszel minket? Persze így az egész női heppnek tűnik: a nő nyaggatja a férfit, segítséget kér. A férfi szerint ez az egész nem szükséges, nem fontos,vagy nem úgy kéne. Ez csak a nő vesszőparipája, csalk nyaggatni akarja vele.

Valójában pedig a feladat is, az erőforrások is, amelyből megoldandók, közösek. A gyerekkel, családdal kapcsolatos programok gyakran válnak ilyen konfliktuszónává. Ennek pedig az a vége, hogy a nő többet vállal, többet dolgozik, és nem a maga érdekében, hanem a családi kapcsolatok ápolásáért, a hagyományok életben tartásáért. Ezért a férfi anyjának a nő vesz születésnapi és anyák napi ajándéko, és szervezi meg a felköszöntést. Ennek megtámogatására kellenek a nemi szerepek (“egy nőnek fejlettebb az esztétikai érzéke, jobban tud ajándékot választani”).

Kapcsolódó színházi előadás: Az öldöklés istene, Átrium.

A férfi nem tud mit mondani, nem tudja megindokolni, megvédeni az álláspontját, ezért inkább fedezékbe bújik, és visszalő: hallgat és a másikat nevezi nyaggatósnak, lelkizősnek.

Most egyértelműen beszélek férfiról mint aki hallgat, és nőről mint aki próbálkozik. Nem csak a keresőkifejezések miatt. Itt egy összefüggés van: mindig az a fél hallgat, tartja bizonytalanságban a másikat, vonul ki a közös teendőkből, tér ki az intimitás elől akkor, amikor a másiknak igénye lenne, akinek nagyobb hatalma van. Aki megteheti, aki nem veszít ezzel semmit, akire senki nem fog görbén nézni, hogy nem törődik másokkal, munkamániás, hallgatag vagy kevéssé családcentrikus. Ezek pedig jelen állás szerint a férfiak – nem beszélhetünk egyénekről.

Ha nő vagy:

Nem fogod kiérvelni belőle, hogy ossza meg az érzéseit és figyeljen a tieidre. A fő probléma az, hogy nincs jelen, és nem akar energiát tenni a kapcsolatba. A nem-bántalmazó, de egyenlőtlen, kínlódós házasságokban mindig ez zajlik (de persze kísérheti bántalmazást is a némaság).

Nem tudod megmagyarázni neki azt sem, hogy az adott ürügy, az épp aktuális teendő közös feladat volna, hogy te nagyobb részt cipelsz és hálátlanabb a szereped. Ne érvelj. Ne vádolj. Jelezd, mit vársz. Ha nem csinálja együttműködve azt, ami közös, szabotáld te is. Te se adj többet, te se tegyél bele többet, amit mégis fontosnak gondolsz, azt csináld meg minimálban, hagyd ki belőle. Legyél jól! Ne az ő kedvéért ne legyél sárkány, mindig elégedetlen követelőző, kifosztott könnyes szemű, hanem a saját énképed védelme érdekében.

A nők ott hibáznak, hogy szeretnének minden örömet, identitást, önértékelést a családból kinyerni. Ne a férjedtől várd az érzelmi egyesülést, eseményt, hanem építsd ki a saját életed, örömeid, amelyek nem a családdal kapcsolatosak. Ha van várad, saját helyed, hobbid, barátaid, akkor teljesen más pozícióban vagy, és mást is fogsz elvárni, mint ha függsz attól, hogy ő mennyire kapcsolódik, osztja meg magát.

Nem tudod neki megmagyarázni, hogy az érzelmekről beszélni fontos. Próbálj te is kevesebbet beszélni, viszont egyértelműen viselkedni. Azt csináld, ami hatékony és amitől jól érzed magad. Ne vonatkozzanak rá a cselekedeteid, lépéseid, ne legyen minden reakció, provokáció.

Ne próbálkozz túl sokat. Ne akard megoldani, nincs olyan ékesszólás, amivel ki lehet billenteni valakit a kibélelt pozíciójából. Miért tenné?

Mindig az próbálkozik, szervez, reménykedik, aki jobban szeret, őszintébb, konstruktívabb, vállalósabb, kevésbé szuverén, kisebb hatalmú. És mindig ő fog kiborulni. Ebben csak tönkremenni lehet. Ne hagyd magad. Ha nem reagál, hagyd. Nem tudom, mi lesz a családi programmal, nincs garancia: az is lehet, hogy nem mentek se anyóst köszönteni, se wellnessezni. Őrizd meg viszont a méltóságod. Bízd rá, indulat nélkül jelentsd ki, hogy te nem akarsz mindenképpen menni, az ő anyukája az ő dolga, szervezze meg, vigye a gyereket, és azt sem várod el, hogy ő veletek tartson a te szüleidhez. A kapcsolat elején ne menj bele lelkesedésből abba, hogy átveszel ilyen feladatokat, aztán rajtad ragad mind, és a súlyuk alatt elrosszfejesedsz.

Ha férfi vagy:

ne tartsd bizonytalanságban a másikat, ne lebegtess, ne vádaskodj. Erről a blogról megtudhatod, hogy ez neki szar, felőrlős. Ha normálisan kommunikálsz, egyenesen fejezed ki az igényeidet, nem vagy végletesen önző, nem tűnsz el a helyzetekből minden adódó alkalommal, és ha nem önfeláldozásként tekintesz arra, amikor véletlenül csinálsz valamit a háztartásban vagy a gyerekekkel, akkor nem fognak faggatni és vádaskodni.

Reflektálj magadra. Nézd magad az ő szemével, gondolkodj azon, mit miért tettél.

Ismerd fel, hogy az otthoni teendőtömeg nem a nő hobbija, ő se azért csinálja, mert imádja. Itt csak te vagy, aki azért csinál valamit, mert imádja, és leszarhjatja a többit. Amúgy te is a haszonélvezője vagy annak, amit ő tesz: te is elmondhatod magadról, hogy szép családod van, működik az otthonod.

Ne hivatkozz folyton a munkádra, ez kamu. Találd ki te a hétvégét, azt, hogy hogyan jut haza a táborból a gyereked; figyelj oda arra, hogy a másik mit szeretne, egyeztess, és leszel szíves te megszervezni az anyukádnál tett látogatást, köszöntést. Ne told a feleségedre. Könnyen mondod, hogy te leszarod a hagyományokat, miközben azért kipipálod, hiszen ott álldogálsz öltönyben, kelletlenül.

Ha nagyon nem tetszik a dolog, ha tényleg fölöslegesnek tartod, akkor legyél bátor: mondj nemet és akkor vállald a konfliktust. Akkor ne menjél, ne vegyél részt benne. De ne pampogj utólag, és ne gyárts elméleteket “a” nőkről, akik “mindig akarnak valamit”, ne élősködj a másik helytállásán, pofákat vágva, megkeserítve az ő napját is. Rettentő gyávaság ez: ott vagy ugyan, de előtte tettél egy csomó megjegyzést és kikészítetted a csajodat.

Kapcsolódó bejegyzés: portrék 9.: az érzelmileg fagyott férfi

70 thoughts on “a férfi hallgat

  1. ó be szép 🙂 és jaj, de nagy veszély ez, mikor az ember(nő) ledobja láncait, fejlődik: uramég! és egyenrangú, erős lesz, közös ügyekről, közös dolgokról beszél. nálunk ez volt a vízválasztó. hosszú évekig ment a panasz, milyen képtelen, gyenge, nyaggatós, alul-szocializált (!) (értsd: szabály-nem-követő) vagyok. és aztán meg az lett a baj, hogy egyre erősebb, sőt erős lettem, és csinálom, és ráadásul úgy, ahogy nekem jó? hja, hogy semmi nem jó, ami én vagyok? el is váltunk. (vagyis én, tőle).

  2. Idézetek apukatárs barátaimtól:
    “Jaj, nem akarok én már beleszólni ezekbe a női dolgokba.” Értsd, sok nézeteltérésük van a gyerek nevelése körül. A csavar az a dologban, hogy apunak igaza van a gyerek kapcsán, anyu a Facebookon él, elérhetetlen tökéletesség a cél, gyerek mindenek felett. De apu kerüli a konfliktusokat, anyóssal is, sokat van távol, kényelmes.

    “- A te feleséged is mindenért baszogat?
    -Nem tudom mire gondolsz.
    -Hogy folyton minden szart meg kell beszélni.
    -Mi mindig szánunk erre időt, ez fontos szerintem.
    -Meló után nekem erre már semmi kedvem. Hétvégén még nem érünk rá. Különben sincs kedvem veszekedni.”

  3. Megint egy mennyire jó poszt. Egy szót hozzátennék még: büntet. A hallgatásával. Tulajdonképpen benne van a posztban, de ez a szó szerintem keményebb és jobban kifejezi az álnokságot, mint az elbizonytalanit, kétségbeesésben tart, önmagad vádolására kényszerit.

    • Ugyanezt akartam írni.
      És, basszameg, mindig ő bírja tovább, mert ő LESZARJA. Én arra emlékszem, hogy a végén annyira össze voltam zavarodva egy-egy, napokig tartó hallgatással büntetés után, hogy én kértem bocsánatot mindenért. És én kezdtem hízelegni. Mert ezt a némaságot, ezt nem lehet elviselni. De csak nekem nem lehet, ő viselné bármeddig, örökre. L

      • -eélne így egy életet (véletlenül elküldtem, bocs). Vagyis ez az érzésem. És pont ez a cél, hogy én törjek meg, és én simogassam az ő egóját, bármi volt, és ez kurva nagy lélektani előny ám.
        Szerintem ez is bántalmazás.

      • Uhh, Ritall, a hideg kiráz a soraidat olvasva. Olyan borzasztó ez a lélektani dráma, és akkora előny a cizellálatlan, pallérozatlan lelkivilág. Én úgy tapasztaltam, hogy csak akkor tudom ezt kezelni, ha magam is ilyenné válok, egész egyszerűen hátralépek, bár ettől silányabb minőségű lesz a kapcsolat. Sekélyesebb, de élhetőbb, legalább, ha már a partner nem hajlandó fejleszteni az érzelmi intelligenciáját.
        Azóta mélyebbek a barátságaim, több energiát teszek másba. Nem kell nekem házon belül megkapni mindent, amit a szükségleteim diktálnak.

      • “Sekélyesebb, de élhetőbb” de miért kell ilyen kapcsolatban élni? Aki ilyet tesz, nem méltó partnernek. Minek egymást gyötörni, szidni évekig? Tönkremenni, elfásulni ilyen partner mellett?

      • Nem kell, csak akkor így vált élhetővé, ideiglenes kényszerhelyzet volt. Szidni nem szidtuk egymást, bár én borzasztó csalódott voltam és haragudtam is.
        Nem szabad, elfásulni.. nagyon nem.

      • Én egészen pontosan ezt éltem át. Soha nem ismerte el, hogy ez büntetés lenne. Pedig tudatosan alkalmazta évtizedekig. Majdnem belehaltam.

      • Nem, dehogyis, nem fogja elismerni, mert a lényeg, hogy te nem bírod tovább, így te kérsz bocsánatot azért is, amit ő tett vagy mondott.
        Ő pedig fennsőbbséges arccal lenéz rád, de még a glória is felsejlik a feje körül, rosszallóan, mint egy gyerekre. Na jó, megbocsát. És vizes rongynak érzed magad, és kúszol a küszöb alatt, és mindezt úgy érte el, hogy NEM SZÓLT EGYETLEN BÜDÖS SZÓT SEM.
        Ja, és persze: amikor végül, mikor már minden mindegy, erről is beszélsz, akkor a reakció: miért nem álltál ki magadért, hát veled nem lehet normálisan beszélni, mert egyből megrémülsz mindentől, hogy rosszat csináltál, így nem lehet kommunikálni.

  4. Jé, nálunk az van, hogy a férjem csesz le engem, hogy soha semmit nem mondok el neki. Aranyos lecseszés egyébként, és a szokásos apró-cseprő dolgokról van szó. Ez még sose tünt fel, mármint az se, hogy méltatlankodni szokott emiatt, az meg pláne nem, hogy nem ez a tipikus. Nahát.

      • Nem büntetve hallgatásra gondoltam, hanem egyszerűen csak egy csomó mindent nem mindok el neki, apró dolgoktól kezdve olyanokig, h mik a terveim hétvégén pl. Csak elgondolkoztam, hogy miért csinálom ezt. Hogy engem nem erdekelnek ezek a dolgok kulonosebben vagy feltetelzem, hogy ot nem erdeklik, vagy informaciot tartok vissza, vagy nincs erom az allando egyezteteshez (vagy egyeb).
        De persze erdekelne bovebben is, h miert mas az szerinted, ha a no hallgat.

      • Igen, én is úgy értettem, hogy az nem büntetés, ahogy te hallgatsz, nem annak tünik ebböl a rövid leirásból. De miért zavarja ez öt, ha nem mondod el az apróságokat? elbizonytalanitja? Ha a nö hallgat, akkor sokszor befelé menekül, egyfajta belsö emigrációba, mert nem lát más lehetöséget maga számára. Nincs ereje, módja szembeszállni, feladta.

      • Köszi! Így már értem mire gondoltál. Közben arra jutottam, h nálunk szerintem az lehet, hogy az első 10 évben a férjem totálisan passzív(-agresszív) volt, a posztban és a kommentekben taglaltak értelmében, és aztán megváltozott (tényleg), és most már érdekli, csak ezt meg még én nem szoktam meg. Végülis ez így nem rossz. Kicsit majd jobban tekintettel kell lennem rá, végülis asszem ez sem rossz, csak még tanulnom kell.

      • Ja, és hogy miért zavarja? Mert úgy érzi, hogy ezáltal ki van hagyva a csakádból, ill. nincs figyelembe véve. És ebben igaza is van. Részben ez is történik ilyenkor.

    • Van az, hogy nem alaptulajdonsága egy fiúnak, hogy nem szeret beszélni, ahogy a lányoknak sem, hogy szeretnek/szoktak. Vannak alaptermészetbeli különbségeink, ami egy jó kapcsolatban teljesen okés, önépítő is lehet. De a nagy része ennek tanult viselkedés szokott lenni, otthon, iskolában, tibiatyán sajátítjuk el meg a haveroktól.
      Amiért egy kapcsolaton belül ez nem tükrözhető meg, az ugyanúgy a hatalmi különbségből fakad. Tudja úgy egy férfi számonkérni a nőt a hallgatásért, ahogy fordítva nem megy, erőből. Ez ugyanonnan fakad mint a férfi hallgatás, csak ritkább. És igen, ez már tünet is lehet adott esetben a nő részéről, ahogy fflamingjune is írta.
      Az viszont teljesen normális, ha valaki szól a másiknak, hogy legyen már olyan jó, és szánjon több időt megdumálni a dolgokat. Ez még messze nem pozícióharc, vagy bizonytalanság, hanem olyan alapigény ami ebben az együttélésben számára fontos.

      • Szerintem senki nem mondta, hogy alaptermészet, és főleg nem biológia. Azért sem, mert mindig megszokott kapcsolatban jön elő, főnökkel, haverokkal sosem. Egyszerűen a nőre tolja a melót, tudja, hogy megúszóst játszik, kerüli ennek megbeszélését, kivonul, kihúzza magát kommunikációsan is. Nagyon pontosan fogalmazol. Viszont hiába beszélik mega dolgokat, az ilyen férfi végighallgatja, hümmög, szabadulna és továbbra sem csinál semmit.

      • Nem mondta itt senki, nem is azért írtam. Részben nem értek egyet veled, ez a különbség van. Nem eleve, hanem betanulva. Annyira, hogy az 5.es lányunktól tegnap kérdeztem is, és bizony evidencia szinten ismert közöttük a lányok sokat a fiúk keveset beszélnek axióma. Beszélgettünk is gyorsan erről kicsit vele. Megszokott kapcsolatban jön elő szerintem is, de komoly alapja van.
        Kave eredeti történetére reagálva írtam, hogy lehet jogos igény a több beszélgetésre, konkrétan az ő esetükben. Általánosságban viszont az van, hogy a nő igyekszik, a pasi hallgat, mehet már? Vége? Aztán ugyanaz van.

      • Hát ez tök jó: sosem gondoltam ezt így végig. Megyünk mi át az utolsó bekezdésben leírtakra. Csak praktice az együttes döntésmeghozás még plussz két kör mindenből, ami azt is jelenti egyúttal, h komplett egész nap be nem áll a szám. 😦

    • Én sokáig azért hallgattam, tudatosan, mert régen, ha elmondtam a gondolataimat, vagy ami történt, vagy amit tervezek, ő olyan arcot vágott, amiből azt láttam, hogy neki ez sok. Ha a mondandóm több részből állt, netán több mondandóm is volt, azt ő már úgy érzékelte/érzékeli, hogy túl sokat akarok tőle, problémázok, stb. Tehát neki az már teher volt, mert nem tudta követni a gondolatmenetemet.

  5. Ez nagyon betalált….
    a méltósággal nincs baj, de sajnos-szerencsére ez egy rés, amelyen óhatatlanul beszivárog valaki vagy valami…..én eljöttem. …az enyembe bekuszott ha nem is az Igazi, de legalább valami Valódi …választottam egy látszólag nehezebb utat, de lelkem mélyén örömünneplek, hogy ezt meg mertem lépni!!
    Köszönöm az írást!!:)
    Margó

  6. ‘Legyél jól! Ne az ő kedvéért ne legyél sárkány, mindig elégedetlen követelőző, kifosztott könnyes szemű, hanem a saját énképed védelme érdekében.’

    Borzasztó nehéz volt ennyire asszertívvé válnom, annyira a kapcsolattól függött a jóllétem, és abból nyertem ki mindent, ahogy írod.
    Aztán rájöttem, hogy erre borzasztó mértékben rájátszik a pasim. Szereti ha sárkány vagyok, imád gonosz, kielégíthetetlen némbernek beállítani, akitől tartani kell. Miközben, valójában baszott ő arra, hogy én mit szeretnék. Egyszerűen szeretett áldozatnak lenni, mert akkor, nem kellett gondolkozni, és nem kellett ALKALMAZKODNI. Szépen bele lehetett mászni abba, hogy azt csinált, amit akart, mert én így is-úgy is sárkány voltam. És az is voltam, tényleg. Azóta látom, hogy egy elsárkányosodott anya, és egy mártír apa, önreflexiót nem gyakorló gyereke pont így néz ki.

  7. Az utóbbi sok évben nálun kis ez a helyzet. Szó szerint. A cikktől felbuzdulva, vagy nem tudom, mi jött rám, megkérdeztem, eljön-e velem kajakozni szombaton. És eljön. Mindig arra lyukadok ki, hogy ennek mindent meg kell mondani, meg kell szervezni, és akkor meglesz. Ha én nem javaslom, nem mondom, nem csinálom, nem készítem elő, akkor nem lesz meg. Ő akar szexet, de nem vesz kétszemélyes ágyat, nem tesz azért, hogy több munkája legyen, hogy nagyobb lakásba költözhessünk, hogy legyen saját hálószobánk, nem fizet be egy hétvégére kettesben, nem szervezi le/gondolja át/udvarol. Közben meg megy a lelki terror, ha nincs szex. És persze mindig én teszem meg az első lépést annak érdekében, hgoy a család hangulata ne sínyelje meg túlzottan ezt a helyzetet…

      • Azt hittem, nemet fog mondani:) És az utóbbi sok évben 0 közös programunk volt, ezért gondoltam, lehet, hogy ez (is) a baj, hogy sosem vagyunk annyit együtt, hogy szabadon elkezdhessen áramolni a beszéd. Még próbálkozom, mert (még) nem látom elég reménytelennek az ügyet.

      • Úgy kérdezel, hogy reméled, arra számítasz, bízol benne (melyik?), hogy nemet mond?
        Ez játszma. Vele szeretnél kajakozni vagy nem? Ez az egy kérdés van.
        Csak el szeretnéd mondani magadról, hogy te megkérdezted, beletetted a melót, de ő nem és nem, vagy igen, de elrontja a napod? Bizonyítékokat gyűjtesz, hogy ő milyen szörnyű?
        Biztos, hogy jó ez így?

  8. Az utóbbi sok évben nálun kis ez a helyzet. Szó szerint. A cikktől felbuzdulva, vagy nem tudom, mi jött rám, megkérdeztem, eljön-e velem kajakozni szombaton. És eljön. Mindig arra lyukadok ki, hogy ennek mindent meg kell mondani, meg kell szervezni, és akkor meglesz. Ha én nem javaslom, nem mondom, nem csinálom, nem készítem elő, akkor nem lesz meg. Ő akar szexet, de nem vesz kétszemélyes ágyat, nem tesz azért, hogy több munkája legyen, hogy nagyobb lakásba költözhessünk, hogy legyen saját hálószobánk, nem fizet be egy hétvégére kettesben, nem szervezi le/gondolja át/udvarol. Közben meg megy a lelki terror, ha nincs szex. És persze mindig én teszem meg az első lépést annak érdekében, hgoy a család hangulata ne sínyelje meg túlzottan ezt a helyzetet…

  9. VLacit megérintette a téma, így újra kommentel.
    Mintha mi sem történt volna.
    VLaci, a múltkori miatt ki vagy tiltva. Nem esett le?
    VLaci, szeretnélek szembesíteni: lusta vagy, kifogáskereső, erőszakos, és úgy általában leszarod az embereket, csak azt nézed, neked mi a kényelmes, és mihez van jogod.

  10. Nem, nem ezzel a szándékkal kérdeztem. Abszolút nem. Csak közeledési szándékból, hogy legyen már valami, legyen valami alapunk a beszédre. És persze elmegyek vele kajakozni, és még jó is lehet.

      • Én is azt hittem, de mi már notórius újrakezdők vagyunk. Már nem is gondolkodunk, csak csináljuk, szenvedünk, megbeszéljük, újrakezdjük. Nem tudom, meddig megy ez, majd kiderül.

      • Tegnap és ma beszélgettünk a városban, ebédszünetben. Azért a városban, hogy ne kezdjünk el ordibálni, ha épp olyan témára lépünk. Én elmondtam a szokásos problémáimat, és bíztattam, hogy mondja ő is, mert az nem létezik, hogy neki ez, ami van, az jó. És figyelmeztettem, hogy mondja, de én nem fogok változtatni semmin, mert már nincs energiám akarni sem, és nem is érdekel, meg én amúgy is tökéletesen csinálok mindent:) A második beszélgetés egész jó hangulatú volt, még nevettünk is. Emlékezni kezdtem, hogy van humora. Azt mondja, azért hord fekete szandált fehér lyukas zoknival, nehogy a nők csőstül rávessék magukat. Szóval csakis az én kedvemért:) Amúgy jó nagy pocakja is van, de öniróniával megtűzdelve nem annyira vész. Szóval megállapítottam, hogy még van egy szikrányi remény, hogy mi még lehetünk jól együtt.

  11. Elvált férfi vagyok, váltásban neveljük a gyerekeket.
    Az otthoni teendőtömeg jó része nálunk a feleségem hobbija(vagy keresztje) volt. Most így utólag tisztán látom. A nagy része a konyha körüli teendőknek, takarításnak, kertnek, lakáscsinosítgatásnak, garázsátrendezésnek senkinek az igénye nem volt(az enyém főképp nem…), egyedül a játszmázás része, bárki meglássa, nélküle minden összeborul. Elváltunk, elköltöztem néhány éve, vezetem a saját háztartásomat úgy, ahogy nekem kényelmes, amikor a gyerekek nálam vannak, akkor is elketyeg minden, legfeljebb nem vasalt a pólójuk, nincs meleg vacsora, meg porcica van az ágyuk alatt igazi helyett. Annak idején sem húztam volna a pofámat a házimunkákra, hogy ha bármi közöm lett volna a háztartáshoz amiben éltem, lettek volna kompromisszumaink, nem csak a megszégyenítésről szólt volna minden, hogy én vagyok az igénytelenség és a háztartási bénázás mintaképe, ő pedig az egészet egy olyan színpaddá szervezte ahol ő volt a drámai hősnő, én pedig a kontraszt. Kontrasztnak lenni nem jó.Hallgatni is sokszor jobb, mint ugyanazt az előadást újra és újra reménytelenül végigstatisztálni.Azt gondolom, aki nem hajlandó kompromisszumokra, nem tud jóízűen engedni, alkalmazkodni valahol félúton, annak nem való együttélés senkivel, és ebben semmiféle beszélgetés nem visz előre, úgysem vezet alkuhoz, csak színpad.

    • Szerintem a gyerekekre és a háztartásra irtózatos erők mennek el, és ha egy nő (szinte) egyedül, akár teljes állás mellett ezt csinálja, eleinte még nem őrül bele, de aztán igenis muszáj, hogy a férfi is érezze, hogy ez fontos. Ha meg nem érzi, akkor másképpen tegye oda magát: ha már hagyja, hogy a nő gürizzen, mert ez ugye neki fontos, nem a férfinak, akkor kényeztesse a nőt. Komolyan! Hívja meg vacsorázni, vegye ki a mókuskerékből, szervezze meg, hogy a gyerekek máshol legyenek a hétvégén, a feleségét meg vigye el egy hotelbe, ahol kiszolgálják, ha már ő maga erre nem hajlandó. Ezt azért írom, mert én is ebben vagyok: nekem sokminden ezerszer fontosabb, mint a férjemnek. Nem várom el, hogy ő is ezer százalékot adjon a takarításba, de akkor máshol érezzem magam kárpótolva, elismerve. Vágyom a kényeztetésre. Ez az utóbbi egy évben fogalmazódott meg bennem. Vágyom arra, hogy valaki legalább időnként a tenyerén hordozzon.

      • Ezt mennyire így érzem én is! A hosszú nagycsaládos életemben állandóan én voltam az igénytelen, koszos, lusta luvnya, miközben a napi teendők és logisztika nagy részét én csináltam, és közreműködés nem volt, csak kritika. Meg rengeteg büntető célzatú hallgatás.
        Most meg kis túlzással mintaháziasszony vagyok, pusztán azért, mert rettentően motivál az állandó elismerés. Nem várok fanfárokat és brilliánskarkötőt minden meleg ebédért vagy felhajtott nadrágért, de nagyon jó érzés, hogy a kedvesem kimutatja, hogy nem tekinti alanyi jogú járandóságnak. Plusz hogy ha valamelyikünknek éppen semmi kedve valamit elvégezni, akkor nincs belőle sértődés vagy bünti, hanem vagy megcsinálja a másik, vagy elviseli, hogy máskor lesz mondjuk kiporszívózva.

  12. Ez nálunk annak idején nem jött be, a gesztusértékű dolgokban sem volt már köszönet, pedig voltak kettesben esték hetente(minden héten minimum egy kimozdulós gyerekmentes este), meg párterápia, meg wellnesszhétvége meg ami kell. Az az igazság, hogy amíg a nagy érzelmek tartottak (és tartottak, egész sok évig), addig én odavoltam a feleségem katonás háztartásvezetéséért, ő pedig odavolt, hogy én milyen férfiasan laza (lusta…) vagyok. A nagy érzelmek bármit el tudnak takarni, a kontrollmánia addig cuki kényeztető takarosság volt, a lustaság meg olyan vonzó hímoroszlános. Aztán elmúlt, inkább már csak szövetségként ragaszkodtunk egymáshoz, de nyilvánvaló volt, hogy nem illeszkedünk emberként. Még jó, hogy viszonylag könnyen megoldható volt a szétköltözés, így csak pár évnyi szenvedés volt előtte, és így nem volt időnk hogy az élet minden területén nekiálljunk játszmákkal bedarálni egymást, mindenbe belefeszüljünk, gyereknevelésben pl. megmaradt a szövetség, és így messziről már nincs is semmi bajunk egymással (csak együttélni ne kelljen mégegyszer…)

    • Nyilván a kettesben töltött esték célja nem a nő kényeztetése volt, hanem a közös idő, hogy mindkettőtöknek jó legyen. Közben neked anélkül is jó lett volna, hiszen nem dolgoztad ki a beled azért, hogy szép legyen a lakás, laza voltál, jófej. Ellenben a feleséged folyamatosan szarul érezte magát már csak azért is, merthogy ő a rosszfej, aki nem szereti a koszt. És akkor még heti egyszer, kötelességből legyen is veled kellemes vacsorapartner. Én nem ilyesfajta “kényeztetésre” gondolok, hanem igazira. Amikor Ő a fontos, az ő vágyai, pihenése, kiszolgálása, nem mindkettőtöké. Én ennyi év után annyira tudnám értékelni, ha a salátámat valaki megmosná, és tányéron elém rakná mosolyogva, hogy “jó étvágyat”. Apróságok, odafigyelés, a másikkal való törődés.

  13. “legalább ki tudsz teljesedni a szélsőséges “talk only, not listen” női üzemmódban”
    Tévedsz, ez nem női, és én sem csinálom mindenkivel.
    Sőt, szinte senkivel. Ezt pedagógia.
    Senki nem tart ilyennek, aki értelmesen, gőg nélkül jön ide, és akire érdemes figyelni, mert olyanokat ír.
    De te kioktatni, okoskodni jöttél, kiélvezni, milyen okos és különleges vagy, ingyen van a lehetőség, elvégre, lehet használni a blogot, a figyelmet, amit nem kapsz meg máshol, lehet eljátszani a menőt, a sikerest, mert otthon unnak.
    Azt hitted, idelibbensz egy blogra, amibe másvalaki tesz bele energiát, képességet, kockázatot, és te diktálsz majd, te szabod meg, mi legyen, tiéd a figyelem, és bár vadidegen vagy, igénytelen és önreflexióra képtelen, neked minden jár.

  14. Bevallom ritkán “járok” ide. Ezért csak most olvastam a fentieket. Nem vagyok VLaci sem más troll, először írok ide.
    Nem kommentálni (kritizálni, mentegetni) szeretnék, inkább néhány szempontot bemutatni, mint férfi :-))
    A pszichológusok szerint minden a gyerekkorban dől el. 🙂
    Talán ez is. A saját és néhány ismerős tapasztalata alapján, abban biztos vagyok, hogy sokunknál akkor ment félre sokminden. Pl. ekkora fiú és sír?!… ilyet lányok szoktak…; te anyámasszony katonája…; síró bőgő masina, nem leszel jó katona… stb.
    Ezek a mondások jelölik, azt a közeget, módszert, amiben sok férfi eltölti a gyerekkorát, felnőttként pedig nem mutatja ki az érzelmeit, vagy csak nehezen, vagy “csak” agresszíven. Nem állítom, hogy ez mindenkire igaz! Azt igen, hogy nekem felnőttként újra kellett tanulnom sírni, megosztani a dolgaimat. És nem könnyű.
    Van ismerősöm, akit az anyja minden nap föltett az ágyra, és addig le nem vette, amíg föl nem porszívózta a lakást. Akkor sem, ha a gyerek torkaszakadtából sírt. Ma ez az ismerős a saját szerető feleségével nem tud rendesen beszélni az érzelmeiről. Stresszes munkahelye, és magas vérnyomása van, épp az a kategória amelyik ötven évesen infarktust kap, de tartja magát, mert arra nevelték, hogy az a férfias.
    Sok ilyen példa van.

    Nem mentegetni akarom az embereket! De adott esetben, ezek a félre nevelések is okai lehetnek, a fent leírt, sokak által sokféleképp magyarázott jelenségeknek.

    • Nagyszerű. Dobjatok össze neki egy pszichiáterre. Vagy fizesse ő, megspórolta úgyis a gyereken. (Keresd ki a hozzászólásait. Ha látod, mit művel, talán nem leszel te sem ilyen megértő. én már a rejtetten manipuláló, kucsorgó típustól is kivagyok.)

      Tényleg nincs mentség. Én az első két év bűnös naivitása óta nem is elemzek lelkileg, mert ez nem dolgom. Nem dolgom senkit megérteni, ingyenpszichológuskodni, de még beszélgetni, figyelmet adni sem. Ha engem irritál, hogy valaki ide hordja a szennyest, itt szidja a házastársát, vagy adja kényszeresen a tanácsait, akkor nem fogom hagyni. Valószínűleg te sem érted, hogy évek alatt, angy tömegben ez mennyire unalmas és sok már, főleg ha direkt szemétkedni, sötétből lődözni is ide járnak beteg emberek, akiknek én nem ártottam, csak borzasztóan zavarja őket, ha valaki mer másképp élni, kiemelni a fejét a fosból.

      Sokan jönnek ide egy őket megérintő nő lábához/ölébe sírni, vagy a felületre, ahol van elég ember, hátha kapnak egy kis figyelmet. Ez akkora nyomor néha, egyszerűen önzőn használják a blogot, nem törődnek se a blog, se a blogger érdekeivel.

      Én szövegeket írok, ezt vállaltam, azokat lehet olvasni. Szükségképp én vagyok az aktív, a kezdeményező, és én mondom ki a végső szót is, mert nem rendelhetem alá az integritásomat, nyugalmamat mindenféle ismeretlenek rinyálásának (VLaci, agymosógép, testemet fikázó recskabajnokok).
      Akit ez zavar, annak legyen saját blogja, építse fel a neki megfelelő olvasótábort, örüljön magának ott. Nem olyan könnyű, mint hinnék.
      + külön VLaci: Engem irodalmi végzettséggel, magamat folyamatosan fejlesztő, olvasó emberként halálba irritál a tökéletes, sík, sőt, mélyföldi butaság, amelyik nagy fölényesen nekem magyarázza, hogy az irodalom nem is fontos.

    • “Ezek a mondások jelölik, azt a közeget, módszert, amiben sok férfi eltölti a gyerekkorát, felnőttként pedig nem mutatja ki az érzelmeit, vagy csak nehezen, vagy “csak” agresszíven.”
      Hát meg VLacit a saját szülei se vitték érzékenyedni, zenét hallgatni, igényes filmet, kiállítást nézni, és nem adtak könyvet a kezébe. Itt inkább ez volt a probléma.
      Aztán a dicső hím oroszlánt ezzel szembesítették, de hát az ő önérzetén csorba nem eshet. Nehogy már valamin változtatni kelljen. Akkor jött az, amit írsz.

      • Sajnálom, hogy az írásomból, az lett ami! Nem VLaciról írtam, köze sincs senkihez azok közül, akiket fölsoroltál. Magamról, ismerőseimről írtam és nem akartam senkit mentegetni!

      • Oké, csak ide írtad, és én vagyok a blogger, akit ez az alkat rendszeresen megtalál magának. Kommentjeiben jól néz ki, sikeres, igaza van… valójában egy csődtömeg.
        Teljesen igazad van, semmi gond a tartalmával, de tényleg menjenek pszichológushoz.

    • Szerintem fel lehet rakni úgy egy gyereket az ágyra (ahol olvas, legózik), és megkérni, hogy ott várjon, hogy az nem trauma. Kommunikáció, helyzet, korábbi élmények döntik el, hogy ez bántalmazás-e.
      Vagy nagyon kicsi?
      Szerintem tévhit, hogy egy gyerekkel mindenképp, egész nap foglalkozni kell, bezsélni hozzá, együtt játszani, de ez teljesen szervetlen, modern hülyeség és nem is bírható.
      Koszban felnőni sem vidám, de persze naponta porszívózni minek?

    • De hát ezt tudjuk.
      Csak tudod, gyakran a delikvens nem tudja, vagy nem akarja beismerni. Van, aki vaktában kardoskodik a trauma alakította szokásai mellett, van, aki gyűlölködik, mert átlátszó lett. És pontosan tudja, hogy kilóg a lóláb, úgyhogy arra haragszik, aki látja.
      De ezzel nem a barátnőnek, feleségnek, szomszédasszonynak van dolga, hanem neki magának, más ezen segíteni nem tud. Meg az édesanyjának, aki elé a férfiak túlnyomó többsége nem áll oda, hogy megmondja, kárt okoztál nekem. Akkor sem, amikor már megoldotta a problémáját.
      A társ lehet támogató a fejlődésben, gyógyulásban, de ezzel más dolga nincs, főképp nem az, hogy a gyerekes viselkedést folyamatosan tolerálja és ezzel együtt úgy nézzen föl az óvodás viselkedésű csávóra, mint valami spártai harcosra (elvárás). Érted? Nem lehetek az anyja és a csaja egy személyben, aki hol terelgeti és joviális mosollyal elnéz, máskor meg csábítja fehérneműben.
      Többségi férfi érzelmileg nem erős, nem kiforrott. És nem az eseti helyzetekről van szó, amikor gyengék vagyunk, vagy visszaesünk a regressziós spirálon egy korábbi életszakaszunkba, mert még nem dolgoztuk fel azt.
      Hanem arról, amikor ez az alapvető részük olyan fejletlen, hogy folyamatos lemondással és emiatt érzett boldogtalansággal jár a velük való együttlét.
      Ez azért nehéz, mert minden nap nehéz.

      • 🙂
        Igen, igazad van!
        Mentségemre szóljon nem írtam azt, hogy minden úgy jó, ahogy van.
        Azért írtam magamról, mert a leghitelesebben magamról írhatok. Nekem pedig senki nem mondta meg, hogy mi, mitől olyan bennem némely dolog, amilyen…
        Magamtól, segítséggel jöttem rá. Ez kellett ahhoz, hogy elkezdjek megváltozni. (Remélhetőleg pozitív irányba, bár minden cigány a maga lovát….)
        Épp azért írtam, amit, mert érdekes volt olvasni azt, ahogyan egy feleség, barátnő ezt megéli. Én a magam oldaláról ismerem a jelenséget. A magam módján értelmezem, próbálom tudatosítani, megoldani, és számomra az első lépés, a megértés volt, megérteni hogy mi mért van bennem.

        Nem akarok azzal az igénnyel föllépni, hogy akkor most mindenki dobjon el mindent, mert tévedésben van… nem, csak arról írhatok, hogy el lehet és szokták is nevelni a fiúkat, ennek pedig ő maga és a párja, családja is megissza a levét.

        Vagyis kijelenthetjük, hogy ugyanarról beszélünk csak másképp látjuk, éljük meg?

  15. Egyik barátocskámtól ezért vált el a felesége, mint mondta: mert 10 éve nem szól hozzám. És az illető férfi csak csodálkozott, hát hogyhogy? Minden hétvégéjét nálunk töltötte – a hobbija, mellékes jövedelemszerzés miatt -, meg államköltségen utazgatott sokat, ezzel dicsekedett is, de otthon nem szólt senkihez. Én csak annyit kommenteltem, hogy “a nők előbb unják meg” erre úgy megsértődött, hogy évekig nem szólt hozzám (sem).

  16. A férfi hallgasson és ne kekeckedjen. S ne hitvány, gyönge báb!
    Jaj, bocs. Nem akarlak megbántani. Idézet.
    Komolyan mondom, sok görény, nevetséges, önimádó kommentelő volt már, de ilyen…?
    “A verseket redundánsnak tartom – és gondolom erre lehet jogom – és azt is tudhatom, hogy az irodalom messze a valós jelentősségén felül értékelt a nők által irányított oktatásban.”
    Két s-sel.
    Milyen alapon tartod “a verseket” redundánsnak, mely verseket, mihez képest? A verseket mint olyanokat? Soha nem olvastál verseket, átbukdácsoltál tizenkét éven.
    De akkor miért férfiak a költők, a tankönyvszerzők, a kerettanterv-írók és az összes irodalomtörténész?
    Petőfin (nagy P) kívül fel tudsz sorolni három költőt? Utcanév is lehet.
    Amibe erőfeszítést kellett volna tenni, amiben nem tudsz páváskodni, amiben egy nő jobb nálad, az hülyeség.
    Nem zavar, hogy más szerint ez igénytelenség?
    Nem lehet, hogy veled van a baj?
    De azért a blogom volt évekig az olvasmányod, és beleszaladsz a faszerdőbe nyitott szájjal, Romeo és Júliáról okoskodni.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.