Irtó kreatív és érdekfeszítő cím, ugye?
De mit csináljak, nem lehet mindent felfancyzni. Most erről írok: az uszodáról, és a szöveg nagyon is izgalmas. Érdemes maradni!
Írtam már az úszásélményről, ez a kedvesebbik, de van ilyen strandos is, fú, milyen felszínes voltam, és milyen mámorosan írtam ezeket a koraiakat még, önkritika nélkül, tetszelegve, és az ítéletalkotáshoz azért nem volt még ennyire alapom, mint most. Mennyi a resztli a blog első évében! Bővebben…
Ezekből a mondatokból nem az derül ki, hogy velem van baj, hanem hogy a minden lében kanál, követelőző, türelmetlen kommentelők végletesen ostobák, és hatalmat szeretnének az elmém, érzéseim, döntéseim felett.
Újak, erre a posztra reagálva. Kissé elrajzolta tevékenységem méretét, és állati szellemesnek hiszi magát Agymosógép:
Ikertornyok.
“Ha támadják a kisvasutat, akkor meg kell hosszabbítani Bicskéig, és ha ezután is támadják, akkor Lovasberényig.”
“Szeretnék elrontani. De nem fogják. Az edzéshez is nagyobb kedvem lett attól, amikor elkezdték írni, hogy 80 kiló vagyok, ez nem szép, meg nem is 174 centi. Még nagyobb izmokat! Még!”
Csodálatos bizonyítéka ez annak, hogy egy tőről metszettek vagytok, egy rugóra jár az agyatok a drága minielnök úrral! :DD
Ez annyira gyönyörű! LOLNem hasonlítalak, csak nem tudtam nem észrevenni az ikertornyokat, bocs. 😀 Tudod, az a fránya újságíróagy…
(újságíróagy!!! neki az van, vagyis nincs, de kéne)
Fejtsük meg a pompásan sikerült hasonlatot: az én sportolásom, blogolásom, döntésem, szabadidő-eltöltésem, énmeghatározásom indíttatása diktatórikus, erőszakos, úgy érinti a társadalmat (?), akkora hepciáskodás és provokáció, mint a miniszterelnök dafke önérdekű közpénz-herdálása.
Remek újságíró lennél!
Aztán, kitiltott, sokszor szépen kért kommentelő, ne csinálja (szövetszöcske):
…nem biztos, hogy így van, de azt gondolom az én véleményem is idefér, és nem feltétlen rombol)
Ja, csak hogy tiszta legyen, amíg kicsik voltak a gyerekeim, sokat lógtam a bezzeganyán(vagyis azon már nem, hanem elődjén a porontyon), vannak onnan azóta is ismerőseim. Az, hogy nem mindenki kedvelte ott sem a pofámat, nem jelenti azt, hogy zaklató voltam…
Biztos, hogy nem így van. Ezt én mondom, a blog működtetője. Feltétlen rombol. Téged nevetségessé tesz, ordít az irigység, irritáló. Nem akarok ilyen emberekkel interakciót, ezért nem is lesz.
Frankó, hogy te így gondolold, mások vajon hogy gondolják? Mondjuk a blog tulajdonosa, aki kétszáz kommentedben kapta meg tőled a feszülést, belemagyarázást, erősködést, és soha semmi mást?
Mit szeretnél elérni?
Ne törleszkedj, ne csináld az ambivalens játszmát (utálom, kikezdem, alázom, fölényeskedem, de nem vagyok meg nélküle, folyton a nyomában vagyok). Ne magyarázd, hogy miért van jogod ahhoz, amihez nincs jogod.
A lényeg egyszerű: ha kérnek, állj le, ne feszülj. Az is baj, hogy kérni kellett. Lehet, hogy nehéz gyerekkorod volt. Lehet, hogy unod az életed. Lehet, hogy frusztrált vagy. De ezt oldd meg nélkülem.
Ha mégis feszülsz, ne a bloggert vádold feszkózással, érdekalapú drámázással, sunyin áttolva a felelősséget.
Emlékszel mikor azt írtad, milyen legyek neked, hogy átdefiniáltad már saját elveidet azóta, gondolom akkoriban ez még nem csak arra vonatkozott, hogy neked ne mondja senki hogy mit kellene tenni az életedben. Gondoltad volna hogy ilyen paranoid törpediktátor leszel valaha, aki nem agyal dolgokon, hanem kinyilatkoztatja, hogy kell élni, miről mit kell gondolni, aki megmondja milyen legyél, és az x darab megtért bólogatón túl tovább már nem lát, akinek a világ nagyobbik része ellenség?
Kurvajó, komolyan. Mit értett Szövetszöcske abból a posztból? A női lét sínszerű, szomorú, igazodós, passzív menetéből? Ugyanarról beszélek most is, akkor is. Mit definiáltam át? Ugyanúgy nemet mondok a beszorítottságra, a megfelelésre, az előírt szerepekre. Nem írom elő senkinek, csak megírom, hogy én mit gondolok, és nem hagyom, hogy unatkozó, középszerű emberek manipuláljanak, leszólják az én megélt utamat. Ők basztatnak a buta, provinciális normákkal, hogy én túl izmos, férfias vagyok, hogy miért edzek, hogy miért nem takarítom a teraszt, hogy miért nem megyek állásba. Hogy így nem lehet élni. De, lehet.
2012-ben persze, a férjem utolsó napjai, minden nap órákat voltam az onkológián, bloggerként meg balek voltam… lehetett sajnálni, lefele beszélni, “segíteni”, nem volt se izom, se talpraállás, se nagy szerelem, se blogbevétel. Azóta lett bajuk, csakis.
Élj másképp, Szövet. De aztán boldog legyél nekem. Ne ilyen irigy basztató.
Én csak a butaságot és döfködést nem tűröm. Gondolkodni, súlyt emelni, kritikusnak lenni pont ugyanolyan morális álláspont, mint amit abban a posztban látsz, Szövet. Komolyan nem érted?
X darab megtért bólogató? Ugyanazt élték meg, hasonló, amire jutottak. Ki a diktátor, ki néz le kit, ki is hiszi okosabbnak magát?
És mi lesz a megtértekből, később, akikben kevesebb karizma van mint benned, nem lesznek saját bólogatóik, akik életben tartják őket az ő saját külön (vagy inkább különböző…) útjukon, és az akolmeleg nélkül megfagynak, és jön mint a viccben, hogy nagymágusz a szánta eleszett?
Köszönöm, hogy elismered a karizmát, ez is valami, de megdöbbent a szenvedélyes ostorozás. Milyen felelősséget akasztanál te a nyakamba? Én nem vagyok guru, nem vagyok osztályfőnök, dada, nem vállalhatok mások életéért felelősséget. Mindenkié a saját élete, ez megint az a sunyi áttolás, amit moindig csinálsz, legyek mindennek én az oka.
De abban igazad van, az egyik fő konfliktus az irigység mellett az, hogy emberek nem tudják, mit kezdjenek magukkal, és itt felbuzdultak, hogy akkor majd meglépik azt a nagyot a szabadságba, amiről én írok, sokaknak voltak illúziók is, köztük a nekem fontos embereknek is, és ők azért haragszanak, magukra, mert nem klépték meg végül a nagyot, amit pedig ők akartak. És látják, nézik azóta is, hogy én viszont továbbra sem alkudtam meg. Visszasunnyogtak a régibe, elfogyott a lelkesedés, mert mégis, a Lajoshoz lehet szólni, meg ő tolja a pénzt, és anyuval sem tanácsos összeveszni, vigyáz néha a gyerekre, meg jó érzés is valahol az exet kukkolni és baszogatni, valamint nem sikerült lefogyni. Nyilván csak karizmatikusan, valóban megélt döntésekkel, végigcsinált dolgok közül van jogom efféle blogot írni. Én író vagyok, más írókat, igazi művészeket elnézve nem is nagyon éles, innovatív mondandóval.
Mindenkire igaz viszont, hogy áthazudozni az életet, alakoskodni, feszkót máshol levezetni, elfojtásokat cipelni, másokat basztatni irigyen nem érdemes, árt a szépségnek.
*
Válogatás a százötvenezer nem-spam kommentből és ezernél több e-mailből. Bővebben…
A régi énem, az olyan, mint ez a fotó, például, a montázs jobb szélén. A múltkor a hattyúsodottakból (kipillangósodottakból) tettem ki, de ez is én vagyok ám, tizenhárom évesen.
Jó, mi? Azért ahhoz a fejhez képest nagyon vigasztaló bármelyik későbbi képem. És volt ebből rövid hajú is, na, az az abszolút 0. Miért, miért pont akkor a legrusnyább az ember, amikor egyébként is olyan sérülékeny, annyira nem tudja, mi merre, ki ő, és még kémiát is kell tanulni?…
A régi éned, az olyan, hogy egyszerűen nem hiszed el. Azt se, hogy ilyen háttér előtt fotóztak akkoriban, hogy ilyen lehetett a hajam, szemüvegem, és tényleg el lehetett menni iskolába ilyen cuccokban. És túléltem, és nem vitt el az ízlésrendőrség, se a szüleimet (megjegyzem), és még csak nem is gyanítottam, hogy hol a probláma.
ELÜTÉS! Fanoknak jelöltem. Bővebben…
Van ilyen ismerősöd?
Válságba került, lehet róla tudni, hogy iszik, hogy anyagi problémái vannak, érzelmileg nem stabil. Fura, harsány dolgai vannak, vagy éppen csendes, egészen eltűnik. Olyan is van, aki ilyenkor nagyon hülyén facebookol, előkerülnek a szívecskés keretes képek, buta alkalmazások. Üzenetekre nem válaszol.
De nagy baj nincs. Már azt hitted, öngyilkosságra készül.
Még bejár, még lehet látni, még a múltkor nyaralt, jól volt, nevetett. Optimista tervei vannak, mindig csak tervek. És mémek: mindig van tovább. Nem attól vagy győztes, hogy nem kerülsz padlóra, hanem hogy felállsz. Bővebben…
Ez most mindjárt egy állati nagy közhellyel indul, de írok egyébként is egy posztot, amelyben arról van szó, hogy mely közhelyek azok, amelyek nem hamisak, nem leegyszerűsítések, hanem pont hogy az elemi igazság esszenciái. Mondjuk már két éve írom, ez elég jellemző. Tele vagyok ilyen egykor lázasan elkezdett, megakadt témákkal, vázlatokkal. (Kérlek, gyarapítsátok a gyűjteményt! Ne olyasmi legyen, ami jól hangzik, vagy bárcsak úgy lenne, wishful thinking, lúzerség-igazolás, hanem tényleg, ütősen pofán csapósan bizonyul igaznak.)
Legyőzöm az öniróniámat:
Az idő mindent begyógyít. De tényleg.
Nagyon kevés maradandó, élethosszig tartó önvád, érzet, emlék van, olyasmi, amin nem segítenek az évek, az új élmények. Telik az idő, és minden keserves emlék, trauma elhalványul, enyhül, feldolgozódik, elviselhetővé válik – vagy elfelejtődik. Mármint akkor, ha nem maradsz benne. Ha elhagynak, ha elköltözöl. Ha kijössz abból a helyzetből, vagy megszűnik. Igazán nem tudom, mit mondjak azoknak, akik pont azzal küzdenek, hogy nem tudnak kijönni.
Megszokni, benne maradni, belestockholmszindrómásodni viszont nem vidám. De pont most olvasom (a klotyón, és gyorsan, mert hétfőn papírgyűjtés) Mérő cikkében, hogy az öncsalás, az illúzió, a vetítés, az nagyon is kell, általa elviselhetőbb az élet. Bővebben…
Hogy én mit gondolok magamról?
Kérdi a kommentelő.
No de bármit is gondolok, annak mi az alapja? Ez az én kérdésem. Mert nem mindegy, ki van magáról szerény véleménnyel. A szerény teljesítménye miatt, vagy mert – újítóként is, felmutatható eredménnyel is – már kötelező előadni, hogy ez semmiség. Ugyan…!
Nem annyira gondolkodom én. Benne vagyok. A valóság nagyon erős, kihat mindenre. Egy biztos: elbírom a valóságot. Ez is valami.
Eleve: élünk, egészségesek vagyunk. Nem gyűrt maga alá az, ami velünk történt. Ez önmagában nagy teljesítmény. Én ennek is tudok örülni. Ki hitte volna, hogy ezen felül extrákat tartogat az élet?
Ó, basszus. Nem az élet. Én nem leszek szerény. Ez az egész erőltetett, önlerontó, szimpatikusnak szánt, helyezkedő beszédmód: jaj, csak ne zavarjak másokat, nehogy azt higgyék rólam, hogy nagyképű vagyok. Aki ezt várja el, akit zavar a teljesítmény (mert erről van szó), annak én nem akarok szimpatikus lenni. Bővebben…
Adásunkat megszakítjuk: a Julis levizsgáztatott a másodikos tananyagból. Ebből jegyek, azt mondták, nem lesznek, csak jegyzőkönyvek. Amellett, hogy iskolaszerűen járt a tanulócsoportjába, mi a nyári napokon, mondjuk heti négyszer fél-másfél órát matekoztunk, írogattunk, angoloztunk, helyesen írtunk (e-dzés).
Sokan préselik ki a gyerekből a jó jegyet, és akkor ő már jó tanuló, de a gyerekek nagyobb része szenved ettől, utálják, és gyakran meglepően nem értik, nem képesek hatékonyan alkalmazni az, amit megtanultak.
A nagyfiam ebben extra: tanulónak közepes, de amit tud, azt mind érti, akarta tudni, és alkotó, eszes módon, szenvedélyesen használja és továbbépíti. Nem parázik, kiegyensúlyozott, szeretik is. Mondom, jól van, fiam, ez akkor ennyit ér, ne görcsölj, mert görcsölni szar. Nem kifele akarunk megfelelni.
A nagyszülők persze a színjeles bizonyítványra büszkék, modernebbék fel is nyomják a fotót a facebookra.
Nemigen tudom, milyen a vizsgaeredménye. Azt mondja kérdésemre az osztályfőnök, A.: vannak hiányosságok, gyakorolni kell.
Üzemszerűen ez a tanács.
Rámeredek.
Nem a száz százalék a cél. Hanem hogy boldog legyen.*
Ne agyongyötört.
Ne szekált.
Ne olyan, aki befeszül, akinek lezár minden érzékszerve, ha a tanulásról van szó, aki már előre utálja az egészet, kilenc évesen.
A kislányom hatalmasat csalódott ebben az egészben, amit úgy várt, hogy könyvek, olvasás, tanulás. És ezért haragszom.
Olyan boldog ez a lány most. Már nem rágja a ruháját, a körmét. Önálló. poénkodik, sztorizik, cigánykerekeket hány. Spontán, eszes, határozott és lelkileg még bájosabb, mint testileg. Olyan bájokat hoz, amelyek bennem nincsenek meg.
Hanem A. meglepett. Mintha nem pont emiatt az “addig gyűrjük, amíg bele nem törik, már elsőben is” szemlélet miatt hagytuk volna el az intézményt. (Jó, akkor buta marad a gyereked, gondolja most, míg visszatér makacs helyesírási hibái közé.)
Nekünk nem a tanulással volt bajunk, nem azzal, ha nem csak piros a pont és mosolygós a száj, hanem a préseléssel, a kéjjel telepirosozott füzetekben a nyomával annak, hogy ő azt gondolja munkának és segítségnek, hogy nyom az egyenletesen magas teljesítmény, a monotónia- és stressztűrő képesség felé, és eközben nem nézi a gyerek igényeit, motivációját. Ami miatt a Julis kedvetlen és örökké fáradt, ruháját rágcsáló, egyre szomorúbb lett, végül már nem is evett.
A szülőre sunyin delegált munkával, az esti tanultatással van gondom, amit mindenki tagad, de csinálják, gyakran külön tanárral, hétvégén, este hétkor – másodikban. Amelyre azért volt szükség, mert a kolléga olyan célokat állított fel, amelyeket saját munkájával, varázsával, a rendelkezésre álló időben nem tudott elérni egy huszonnégy fős osztályban. Így került a feladat a szülőkre, akiket a rejtett elvárás zsarolt: jót akarsz a gyerekednek, ha jó anya vagy, megteszed. Hogy ne maradjatok ki a sorból.
Többen elmentek, lebetegedtek, kudarcélmény számukra az iskola, és nem értik. Mindenki tagadja, hogy a jelenség létezik.
Tegyük hozzá, hogy a Julisom nem szenved semmilyen részképességzavarban, nincs nehéz feje, ő csak önazonos. Harmonikus, extrovertált, könnyen regenerálódó, nem is túl érzékeny lény (ne haragudjon meg senki, de az érzékeny, az azért igen gyakran azt jelenti, hogy énerő híján hisztis, a baját a világra nyomó, panaszkodó).
De mire én innen kimenekítettem, két szirma is lehullott.
Én egyébként nem vagyok szigorúan vekerdys a témában: úgy sem, mint szülő, és úgy sem, mint tanár, tehát nem gondolom, hogy hagyjuk csak a gyereket nőni, játszani, minek az a sok betű, szóval én nem ellenzem a magas, lexikális elvárásokat, sőt.
Ha.
A többiek, sajnos, belefulladnak: amit megtanulnak, nem élő, nincs mögötte élmény, értés, szégyen van, küszködés, “kell” és játszma.
Vagy, ez további feltétel: van még hajtós, de produktív közeg, ha
2. olyan a pedagógus személyisége. Intellektuálisan ösztönző, karizmatikus. Ő várhat el sokat, a gyerekek mennek vele, nem lesz gond, és a lelkesek egymást is motiválják. Varázslat ez, ha megtörténik. 1–4. osztályban az én nagyomnak volt ebben rése, megjegyzem.
És ennyi. Ha nem olyan a gyerek vagy a pedagógius, akkor a hajszolás nem más, mint gyötrés, szárnylevágás, stressz, tanulás-megutaáltatás, depresszió – és teljesen fölöslegesen.
Ha egy tanító nem hozta meg – őrizte meg és fokozta – a gyerekekben a tanulás iránti vágyat, ha nem bizonyosodik be a mindennapokban, hogy megérteni, reprodukálni, alkalmazni élmény, ha minden rubrika kitöltve ugyan, de a gyerekek háromnegyede kínlódik, pszichoszomatizál és gyűri a kötelességet, az romboló.
És eközben a tanító szerepmegfelel, az pompásan megy, nagyon lelkiismeretes, de frusztrált és nem tudja őket szeretni, elfogadni, csak nyeseget, “követel”, végrehajtja rajtuk a tantervet.
És akármilyen igazságtalanok is a szülők néha, a szenvedő, kedvetlen, lemaradozó, viselkedési zavarokat mutató gyerekek szüleinek mindenképpen lesz konfliktusuk a tanítóval, akinek ez persze nehéz (a miénk sírdogált meg drámázott is szülőin is, e-mailben is), és el tud mérgesedni a dolog.
Mit tehetsz? Elmenekülsz onnan, ha van erőforrásod, bátorságod, nem túl rosszindulatú igazgatód, vagy jobb másik iskola. Iszonyú sok energia minden váltás.
Soha át nem beszéltük, alig köszön vissza is a nő, e-mailre nem válaszol, úgy tesz, mint ha mi sem történt volna. Vérprofi!
Szóval, a mi tanítónk nem olyan, a Julis alkatilag inkább csak jóeszű, spontán, érzelmi lény, zenére-táncra, művészetre és poénra fogékony, egy repkedő kismadár. Baja nem lesz, el nem kallódik, az intellektuális közeg a sejtjeiben is kimutatható. Pompás élete lehet úgy is, ha gyakorlatias módon eszes, ha ilyen szakmája lesz. De kivirágozhat a hiperintellektuális énje is.
Egy biztos: az emberi ferdeséget, a hamisságot nem tűri a leány. Szól, jelez, nem alkuszik, nem fél. Ez az ő öröksége.
*
Most ősszel castingokra járunk a leánnyal, statisztálunk és a gyerekkönyvtárban olvasgatunk, zenét hallgatunk, kicsit angolozok vele, ha már angol szakos tanár vagyok.
Dávid az elsőt kezdi.
Az ő tanítónője már ma, 30-án mondta: ha a gyerek reggel hasfájós, nem alkar jönni, szóljunk. Azt mondta, előfordulhat, hogy a társa bántja, csúfolják, és akkor ők lépnek.
Ő sem utal arra, hogy a rendszerrel van a gond, az intézmény és az uniformis, a teljesítménykényszer a baj. De nagyon szép tőle, hogy ezt mondta.
Bízom benne, és figyelem a más természetű, nővérénél sokkal kevésbé nyílt és sokkal elmélyülteben intellektuális, csendesen megértő, felfedező, rendszerben gondolkodó kisfiamat.
* Ennyit mondtam is, szó szerint ekképpen.
Többen átéltük: felnőttként átmenetileg a szüleinkkel laktunk. Külön lakrészben, vagy tetőtérben, ez nem mentett meg attól, ami jött.
Azóta se hevertük ki. Bővebben…
Nem az van, hogy vitatom a fogaddelmagad érveket, hanem érzem, hogy hazugság.
És irritál a hazugság.
És tudok jobbat.
Én amúgy teljesen egyetértek azzal, hogy legyen mindegy a test. Mármint, a test nem tud mindegy lenni, mert abban van az agy, a szív, a lélek és a telomerek – az kel fel reggel, azzal bírod vagy nem bírod derűsen a napokat, és az öregszik meg, és te vagy érte a felelős… és a szenvedés mértéke, az meg végképp nem mindegy, hogy mennyit szívnak miattad azok, akiket, azt szoktad mondani, szeretsz. És a halálokod sem mindegy.
Na de a kinézet. Az mindegy. Intem magam: ne zavarjon a ragya. Nézzük a belső értékeket, az számít igazán! Mindenkinek más az erénye, nem lehet mindenki modelltestű.
Én sem vagyok az, nem is volt a cél. Paradox módon most azok magyarázzák nekem, hogy nem számít a szépség, akik csakis azt nézik minden képen, más értelmezési keretük nincs.
Pedig mi mindent tud még a test!
Azért sem értem ezt a nemcsak-ez-számít szöveget, mert hát persze. Ki állított mást? És miért dőltök be nekik? Ilyen közegben éltem: a lényeget nézték a barátaim, ismerőseim, tanáraim (amikor és amennyiben a családom nem, képtelen rá, eltávolodtam tőlük, pont ezért!), és ezért nincs mit kompenzálnom.
Mindig agy volt, lélek, szív. Mindig e téren volt ambícióm. És hogy megértsék, amit mondok.
Nem értették. Bővebben…
Olvasom amúgy helyes, jó fej nők beszámolóit. Van nekik egy gyerekük, és már-már reszketve írják, hogy a kis lelke, meg az ő érzékeny kapcsolatuk, finom beszélgetéseik. Milyen csoda is a kis Jenőke, de nem is, mert az ilyen plüssállatszerű gyerek inkább lány, szóval micsoda egy csoda ez a Juditka, és növekszik és milyen érzékeny és nahát, hegedülni jár (aztán majd nem jár), de amúgy meg máskor simán rábassza az ajtót anyára, de ő ott áll és filózika rábaszott ajtó mögött: akkor most kopogjon-e és beszéljenek-e, ahelyett, hogy elküldené a jó büdös francba az Hát ilyen a kamaszkor, ugye (ilyenkor már megjelenik némi irónia és vicceskedés). Keresik önmagukat, feszegetik a határokat. (Nem, nem ilyen. Hanem elbasszuk. Túlkontrolláljuk és túlmártírkodjuk: mi magunk boldogtalanok vagyunk és boldogtalanul intézzük a nevelésüket is.)
Ez az ömlengés önmagában is kínos. Bővebben…
Ma, vagyis 10-én felvonatoztam a déli partról: a Parlamentben részesei lehettünk a Magyarország tortája, a Magyarország cukormentes tortája és a Szent István napi kenyér versenyek eredményhirdetésének. Ismertetést hallottunk az augusztus 20-iki programokról, az Ízek utcájáról, tűzijátékról, az ünnepi ingyenes parlamenti belépésről, tisztek avatásáról és a körmenetről is.
Idén az Ízek utcája a Várkert bazártól tart majd a Szilágyi Dezső térig, már szombaton megnyit, egészen vasárnap estig várja a látogatókat, és ott juthat hozzá a nagyközönség az említett szénhidr ünnepi, szimbolikus és minőségpárti javakhoz.
A Clark Ádám téren nagyszínpad lesz, mindenféle műsorokkal.
A tűzijáték megrendezését közbeszerzésen idén a NUVU Kft. nyerte el, amely 2016-ban a makaói tűzijátékfesztiválon ezüstérmes lett. A petárdákat, vagy miket, a Margit- és a Lánchíd közé a Dunára, illetve a Lánchídra telepítik, ebből következően a két híd közti rakpartok lesznek a legjobb kilövésközeli megtekintési helyek. Összesen 4,5 tonnát nyom az anyag, a legnagyobb pirotechnikai eszköz húsz centis. Az egész 175 millióba fog kerülni, igazán méltó, profi szoftverrel vezérelt, századmásodpercre programozható, a zenével szinkronban levő, bármikor leállítható, nemzetiszínű és szuperbiztonságos lesz (az államtitkár, Kara Ákos mintha összekeverte volna a tűzijáték leállíthatóságának kérdését a 2006-os, elháríthatatlan elemi kárral).
Az ünnepi búzakenyér a Kurdi Family Kft. Görböc kenyere lett. Kovászolt, öt százalék teljes kiőrlésű rozslisztet is tartalmaz, 12 órán át kelesztik. Ruganyos, likacsos, gazdag textúrájú. Szigorú szakmai felügyelet alatt, mesterségbeli tudást, innovációt és hagyományt beleadva, kitűnő minőségű alapanyagokból, adalékok nélkül készül. A receptet elérhetővé teszik a pékségek számára, és bár kézműves jellegű, nagyüzemi előállításra is alkalmas. Közfogyasztású, megfizethető, minőségi terméknek szánják. Ez, amit itt felszeltek, sötét héjú, kerekded cipó volt, és minőségre egészen hasonlít ahhoz a fajtához, amelyet – félévente kétszer – még én is megengedek magamnak.
Az Egy Csepp Figyelem Alapítványnak is szerepe lehetett abban, hogy a kenyérhez rengeteg, külön is fogyasztható, csíkra vágott zöldség és ízletes feltétek, krémek dukáltak a bemutatón. Erős Antóniáék kezdeményezték annak idején azt is, hogy legyen külön cukormentes torta kategória is, és 2012-től minden évben ezen is buzgólkodnak az ügyes kezű szakemberek, hú, de nem tudok ilyen műfajban fogalmazni.
Magyarország tortájának a neve Balatoni habos mogyoró, megalkotója Vaslóczki Orsolya (Horváth cukrászda – SUGAR! dizájncukrászda), aki nem kezdő versenyző: 2015-ben a Barackos buboréktortával már megnyerte a cukormentes kategóriát. Az új tortát év végéig minőség érdekében csak a cukrász Ipartestület tagjai készíthetik, utána lesz nyilvános a recept. Benne pörkölt mogyorós, extrém édes (de nekem ne higgyetek), így is mámorító tésztalap, egy csík kontrasztosan savanyú feketeribizlis réteg és egy állagában üdítő mogyorós-karamelles mousse, tejcsokoládé bevonattal. Az állaga, a fogyasztáskori hőmérséklete valami egészen hatcsillagos volt. Így nézett ki a sajtónak szánt mintadarab:
Ez pedig itt Az ország cukormentes tortája, a Pöttyös Panni, a nyertes Varga Margit lett (Zazzi). A tavaszi előválogatás után dietetikus segítette a kompromisszummentes, végleges verzió elkészítését. A befutó liszt- és hozzáadottcukor-mentes, de tojásos és nem tejmentes. Mákos-mandulalisztes alappal készül, szilvás réteg van még benne, és málnahab a tetején, pöttyös díszítéssel. Amikor hat éve először hirdettek ilyen kategóriát, egy szelet a győztes tortából még 20 gramm szénhidrátot tartalmazott, ez a mostani csak hatot. Ami nagy szó. Kalóriatartalma 176. (Nem lett volna rossz hasonló adatokat Az ország tortájáról is megtudni.) Ketogén ízlésemhez közel áll a Pöttyös Panni édessége (vagyis, kifejezetten nem édes, mert nem édesítették agyon, erősen domborodik benne a mák és a szilva valódi íze; a mandula inkább hordozó), és persze nem is túl zsíros, mert a cukorbetegeknek és az egészségtudatos alternatívákat kereső fogyasztóknak a kalória sem mindegy. A durván édes ízekhez szokott normálisoknak persze sokk ez az összetétel, de az ízlelőbimbók nagyon tanulékonyak, ráadásul rendszeresen megújulnak, pár nap alatt ki lehet iktatni régi és újraértelmezni a friss, valódi, cukorral nem butított ízeket.
és még ehető aranydarabkák
Ennek a zsűrinek az elnöke Bechmann György, a Zsolnay Kávéház cukrászmestere, akinek a Teréz körúti Béke Radissonban cukor- és lisztmentes, különleges formájú és dús élemiszertechnológiai ismereteket is megvalósító választékán hüledeztünk, amikor két Művész-film között kiugrottunk kávézni a minap.
Szeptember 18-ig egyébként az amatőr kísérletezők is jelenkezhetnek az Egy Csepp Figyelem Alapítvány háziversenyére, komoly Kenwood robotgép a főnyeremény!
És persze a fiammal, akinek névnapja volt (ez a rostélyon sütött szent), megcsodáltuk az erkélyről a dunai panorámát. Ő egyébként nem szereti a gyümölcsös édességeket, semmilyet, de azért pompás egy délelőtt volt ez.
Az alapítvány szokás szerint vércukrot is mért, megnézettem a hatalmas szénhidrátlöket előtt és után is az értékeimet: 5,5 és 6,2.
Természetesen éhgyomorra érkeztem, egy plazmaadás (ijesztő a hiány, menjetek!) és dermesztően jeges, csevegős cold brew után elhúztam edzeni a csajokkal.
…és mitől szalad fel a bloggerszemöldök is gyakran. Az elvi dilemmáról szóló írás.
Már megint áll a bál. Vigyáznom kéne a számra. Kétszer is meggondolni, miket írogatok itten. Nehogy bárkinek rosszul essen! Kimozdítsa a kényelmes, megszokott kis gondolatai közül, megsértse az érzékenységét… jajistenem.
Mert mi lesz akkor?
Sokan nem értik, mire jó a blog, mit akar közölni, miért így, miért ilyenek a témái, miért bírál, és nem is tudom nekik elmagyarázni. Viszont mindenki, akinek az életén lendített a blog, eleinte zavarónak találta. Érteni, gazdagodni általa, okosan olvasni munka. Kellesz hozzá. Csitítani magadban az idegenkedést, a kioktatást, a vitatkozási kényszert, és hagyni a szöveget hatni.
A szöveg hozzám is szól, és nekem is zavaró, nyugtalanító, pedig én magam írom őket, meg nem úszhatom.
De persze azért is figyelnem kéne, hogy nyugi legyen. Nehogy nekem essen, itt kezdjen cirkuszolni, önigazolni.
Itt a blogon még a fitnesz is csupa agyalás, amúgy meg csupa eszme, művészet, élmény, önismeret, társadalom, szociálpszichológia – logikusan, bár kicsit naivan gondoltam, hogy azok lesznek itt, akiket ez érdekel, de legalábbis nem zavar.
A múltkori posztban megint kijött belőlem: ember, ne legyél már igénytelen. Bővebben…
Ritkán írok konkrét tanácsokat, pragmatikus tippeket, ebben a randidologban meg különösen nem szokásom, mint ahogy randizni sem, de most összegyűjtöttem, mi az, amitől egy ismerkedés nem válik kellemetlenné a nő számára rögtön az elején.
Ha úgy csinálod, mint a többi próbálkozó, úgy is fogsz járni: sehogy. Légy más! De ne direkt, őket is überelő látványos tettekkel, hanem egyszerűen kerüld el a csapdákat. Bővebben…
Mert az pompás hatalomgyakorlási módszer!
Nem tetszik a pofája? Zavarja a köreidet? Irigyled?
Nagyon egyszerűen lejárathatod Bővebben…
Avagy: top 10 nemhiszlek el
Figyelj, felnőtt ember vagy, és ilyenekkel jössz?
nem vagyok nagy matekos
Hát pedig leérettségiztél, és akkor másodfokú egyenletet oldottál meg, minimum. Az még nem egy szakmai szint, hogy össze tudsz adni három darab kétjegyű számot fejben, vagy érted az ezreléket, a százalékot, a métékegységeket. Nem lehet, hogy ennyire ne figyelj, ennyire ne használd az agyadat. Értelmes ember nem mond ilyet.
nem szeretem Esterházyt/a súlyzókat
Nem vagy abban a helyzetben, hogy szeresd vagy ne szeresd. Mondd inkább: nem érdekel, mert fogalmad nincs róla. Azért nem szereted, hogy ne kelljen semmilyen erőfeszítést tenned, olcsón lehess magabiztos. Pont annyira is leszel művelt vagy edzett. Ijesztő, hogy magabiztos ítélkezéssel kompenzálod ezt a hiányt.
Mindegy, adok neki egy esélyt, meglátjuk.
(Ezt olyan helyzetben, amikor teljesen világos: nem kéne belemenned, és az illúzióigényed hajt csak.) Pofáraesés lesz. Ami rendben, de minek meséled el nekem, vagy mit szeretnél? Megerősítést?
Ha nekem is ennyi időm és pénzem lenne, én is jól néznék ki. De én a gyerekeimmel töltöm/rájuk költöm.
Nincs is annál szebb, mint amikor valaki a saját frsuztrációját úgy kezeli, hogy mást minősít, vádol, lejárat.
Amellett nem pénz és nem is elsősorban időbefektetés eredménye az, amit jól kinézésnek nevezel rajtam. A te nemjó kinézetedben viszont sok pénz és idő van. Káros szokások, rossz minőségű, drága ételek, kétsarokra autókázás meg a többi.
meleg van, hideg van, utálom ezt a meleget, nem bírom
Ha mindig is itt éltél a kontinentális éghajlaton, már megszokhattad volna. Nehéznek, netán egyre nehezebbnek a hőség elviselését az tartja, aki nem tartja fitten a testét, és ennek része a hideg- és melegtűrő képesség is. Ennyit nyígni az időjáráson, mindentől megfázni, megfertőződni, kímélni magad vészjel. Annak a jele, hogy valami rosszul működik.
Vajna Tí…
Nekem ne kezdd rá. Olcsó, igénytelen dolog szenvedélyesen beszélni olyan emberekről, akiket nem ismersz, és még azt se, hogy miket csinálnak. Egy írót úgy szidni, hogy csak hallomásból tudsz róla. Magadat járatod le azzal, ha ennyire érdeklődsz iránta, és persze a média használ téged, vedd észre. Most Vajna T. vagy valaki, és akkor számít, és akkor neki is jár az igazságos ítélet, vagy nem érdekes. De akkor tényleg nem.
Aki testesebb, az ássa el magát, annak a véleménye nem is számít? Ő nem tetszhet senkinek?
Dehogy. Kedvelünk mindenkit, illetve – ne legyünk álszentek – úgy általában közönyös jóindulattal vagyunk mindenki iránt, senki nem szól bele, nem is dolgom, azt csinál, amit akar. Csak mondjuk sporttémában vagy az én életmódomban ne okoskodjon, oktasson, mert akkor tudom, honnan fúj a szél, és onnantól én őt nem veszem komolyan. Ebben a témában hatalmas frusztráció, vádaskodás megy. Én nem tehetek arról, hogy elhíztál, te meg ne véleményezd a sportolásomat, ha nem érdekel a téma.
Nekem amúgy az a benyomásom, hogy ezzel a szöveggel nők is, férfiak is viszonzott szerelmet, tetszést, izgalmas szexuális interakciókat, a szépség és elismertség jogát meg ilyeneket követelnek. Az meg, sajnos, nem valami alanyi jogon járó juttatás. Az a céljuk, hogy ne kelljen semmit csinálni, a világ változtassa meg az attitűdjét, legyen igazságos, ossza ki nekik is, amit a “szépeknek”. Ez viszont nem igazságossági kérdés.
Csak a saját történeteimről és szempontjaimról beszélhetek. Van az a férfi, aki vonzó kövéren is, de akkor is a személyisége a vonzó, nem a teste. Sok mindent el lehet nézni annak, aki jó fej, erős személyiségű, sok nő meg is bocsátja, hogy kövér a férfi, de ettől még nem fogja kívánni, szépnek látni. Nehéz eltekinteni a testtől, a test keltette benyomástól, attól, hogy milyen állagot érint a kéz, és a kövérség sok esetben szül frusztrációt. Olyan van, hogy valakit nagyon szeretsz, és akkor párnásabban is szereted. De az ismerkedésben a kövéreknek rossz a helyzetük, kiszolgáltatottak. A nők esetében a kövérség a legjobb esetben fétis lesz: van, aki erre izgul, de fétissé válni nem jó, mert durván tárgyiasít. Itt jegyzem meg: az izom is fétis. Én nem szeretem, ha fétis a testem, szoktam is szólni emiatt a rajongóknak.
A kockahas olyan egy vékony férfin, mint a nagy mell a kövér nőkön: nem számít. (mém)
Engem éppenséggel lenyűgöznek a vékony, de arányos testek, a jól látható, nem túl nagy izmok is. A fiatal kinézetet és a jól funkcionáló testet igazán a zsírpárna és a rossz testtartás, ügyetlen mozgás rontja el.
ha normális ára lenne a bérletnek, megvenném
Dehogy vennéd. A bérlet nem drága, és te jóval az átlag fölött keresel. Tudod, mi a drága? A kávéautomata, napi négyszer. A cigid. Repülővel menni nyaralni. Robotgép. Légkondi. Öntözőrendszer. Azért bliccelsz, pontosabban azért mered hangoztatni, mert ebben a közegben ez bocsánatos.
már tizenhét éve együtt vannak
Hogy ez tudniillik valami érdem vagy előny volna. Szerintem csak akkor az, ha eleven, ápolt, életteli kapcsolatuk van, nem egymást rontják, nem sunnyognak, nem menekülnek a másik elől pótcselekvésekbe. Az emberek félnek a magánytól, talán evolúciósan. Szerelmesnek lenni jó. Ketten többre lehet jutni. De azért ez, hogy szépen élnek és egy húszéves házasságot nem kéne felrúgni, annyira felületes így. Mi, akik nem vagyunk már huszonévesek, láttunk száz meg száz ismerőst, és pontosan tudjuk, mi megy a kapcsolatokban. Legfeljebb közös érdekek maradnak hosszú távon, ha épp nem ölik egymást. Nagyon kevés kivétel van, és az az igazság, hogy nem szeretnék alkatilag rájuk hasonlítani. Úgyhogy önmagában az el nem válás, az csak műsor az anyósnak meg a szomszédságnak.
Tíz évvel fiatalabbnak nézel ki!
Nagyon kedves, de én ennek mondogatását abbahagytam, legalábbis öndefinícióként. Nem célom, hogy ne annyinak nézzek ki, amennyi vagyok. Lelkileg, ékettapasztalatban úgyis annyi vagyok, sok minden nincs már meg bennem, ami a harmincévesekben még igen. hajszolni azt, ami elmúlt, értelmetlen és nemtelen. Az a cél, hogy egy igen jó formájú negyvenegy éves legyek. Más életszakaszokat, korszakolást szeretnék, elhalasztani a leszállóágat. Elnyújtani az aktív, energikus, vitalitástól telített, optimista éveket. És nem szeretem a beavatkozásokat, a feljavítást. Ami érdekel: a testem feszessége, a hajam, foga, bőröm állapota. Egyébként szerintem a kortársaim néznek ki siralmasan, és ennek nem kéne így lennie.
Felnőtt ember vagy. Ne félj a valóságtól!
A következő poszt a blogger többéves, nagy dilemmájárt taglalja, hogy közösségi elvű, egyenlőségpárti, megértő, segítő vagy individuális, teljesítménypárti, minőségbarátalapokon írjon. Mindenki bloggere vagy rétegblogger legyen-e?
Azt hihetnénk, sőt, hihetnők, hogy a dolog nem bonyolult: az emberek általában tudják, mi a jó nekik, mi válik javukra hosszú és rövid távon, és azt csinálják. Vagy legalábbis olyasmit. A többi, a sok kudarc, önsorsrontás csak üzemzavar, tudatlanság, balszerencse, kórság. Nosza, mondjuk meg nekik, mi a jó, mit tegyenek, segítsünk, ha nincs hozzá erejük.
Csakhogy ha szétnézünk, egyéni és társadalmi szinten is azt látjuk, hogy az emberek olyasmiket cselekszenek, úgy döntenek, hogy az nem válik a javukra, sehogy sem. Bővebben…
Mindenki utálja az absztinenseket, akik visszautasítják a gyanútlan, derűsen kollektív kínálást. Akinek végig kell hallgatni a mondatát, hogy ő nem, ő sosem iszik, mondja is az okokat, vagy épp nem, de pofát vág. Majd vagy hallgatagon feszeng a buliban, vagy korán hazamegy, de jól nem érzi magát, az tuti.
Akiket nem lehet rávenni egy jó kis meztelen fürdőzésre, mert ők és csak ők nem dobták le az ékszíjt. Mit lehet velük kezdeni?
(Amúgy mindig belemegyek, hogy na jó, ma este iszom egy kis bort, és meg szoktam bánni. Amióta ritkán iszom, nagyon nehezen tolerálja a testem. És ezen nem segít a minőség. Érdekes tapasztalat.)
Mindenki utálja a strébereket, akik Bővebben…
Mostanában sokszor hallgatom, hogy xy hű, de tehetséges, de sajnos. Másfelé sodorta az élet. Nem engedték érvényesülni!
Ebbe nagyon bele lehet ragadni. Mintha valami igazságtalanság történt volna. És persze csakis más a hibás. Pont akkor jött ’56… Vagy: ha más országba születik, de sajnos, itt…! Fiatalon még micsoda tehetség volt, de kár, hogy nem folytatta a zenélést!
Mintha akkor biztosan sikeres lenne most. A meg nem valósult, tökéletes ábránd. Hát persze. Azért zavar engem ez a hiedelem, mert ez a fajta önsajnálat lebecsülése azoknak, akik viszont végigverekedték magukat a tehetségtől a sikerig vezető, küzdelmes úton.
És akkor még emlékezzünk meg arról is, hogy sokan verekedtek ugyanúgy, és az derült ki közben: nem sokat ér a tehetségük. Vagy nem is akkora az a tehetség.
Hogy a sikerhez más is kell, mint a tehetség. Bővebben…
Szembesítős poszt jön azoknak, akik már tervezik, hogy belekezdenek, de… Sorra veszem a majdnem-sportolok állapot tipikus felvetéseit.
Itt van mindjárt az örök sportágvita: hogy Bővebben…
csak az olvassa. én szóltam 