kit akaszt ki a blog? és miért?

…és mitől szalad fel a bloggerszemöldök is gyakran. Az elvi dilemmáról szóló írás.

Már megint áll a bál. Vigyáznom kéne a számra. Kétszer is meggondolni, miket írogatok itten. Nehogy bárkinek rosszul essen! Kimozdítsa a kényelmes, megszokott kis gondolatai közül, megsértse az érzékenységét… jajistenem.

Mert mi lesz akkor?

Sokan nem értik, mire jó a blog, mit akar közölni, miért így, miért ilyenek a témái, miért bírál, és nem is tudom nekik elmagyarázni. Viszont mindenki, akinek az életén lendített a blog, eleinte zavarónak találta. Érteni, gazdagodni általa, okosan olvasni munka. Kellesz hozzá. Csitítani magadban az idegenkedést, a kioktatást, a vitatkozási kényszert, és hagyni a szöveget hatni.

A szöveg hozzám is szól, és nekem is zavaró, nyugtalanító, pedig én magam írom őket, meg nem úszhatom.

De persze azért is figyelnem kéne, hogy nyugi legyen. Nehogy nekem essen, itt kezdjen cirkuszolni, önigazolni.

Itt a blogon még a fitnesz is csupa agyalás, amúgy meg csupa eszme, művészet, élmény, önismeret, társadalom, szociálpszichológia – logikusan, bár kicsit naivan gondoltam, hogy azok lesznek itt, akiket ez érdekel, de legalábbis nem zavar.

A múltkori posztban megint kijött belőlem: ember, ne legyél már igénytelen. Ne ítélj tájékozódás nélkül, ne mások gondolatait mondd fel. Ne a puszta magabiztosságot élvezd.

És aztán jöttek még a kommentek, hát azokban aztán pláne ment a műsor: ők csakazértse úgy gondolják, nekik KÜLÖN véleményük van, vagy felmondták újra a lózungokat. És ingerültek lettek.

Ez tök nehéz amúgy, mert a lózungok továbbélésének pont ez a lényege, hogy aki hajtogatja őket, az baromi eredetinek, különutasnak hiszi magát, és nem lát rá a lózung-jellegre. Még akkor sem, ha úgy indítom a posztot, hogy kellő iróniával bemutatom a lózungot, aztán érvekkel szétszedem, mennyire tarthatatlan. Ő ebből csak anyit ért, hogy amit hisz, azt itten megtámadták.

Tessék gondolkodni, rimánkodom itt, ahogy valaha az osztályteremben. Érzelmi, indulati rohamok, egóturné, konzervszövegek, fölényeskedés helyett elevenen, frissen keresni a válaszokat, egyrészt-másrészt módon, tekintetbe venni az ezernyi adalékot.

Az a baj, hogy aki nem akar, nem fog gondolkodni, viszont szerepelni, ellenkezni, feszkózni, azt igen. És az identitást, hogy ő gondolkodós, és ő igenis olvasta, ismeri, járatos, nem adja.

Mi legyen mármost, kedves olvasó?

Mit csináljak azokkal, akik dühösek lesznek az állításaimtól (vagy attól, amit megértenek belőle)?

Mit csináljak azokkal, akikre negatívan hat a blogom: elbizonytalanítja őket, kisebbségi érzést kelt bennük, feszültséget kelt a családjukban, fokozza a depressziójukat?

Természetesen a saját viselkedésemet is megvizsgálom, örök önreflexióban. Nem vagyok-e gőgös? Nem omlik-e egy nap nekem is össze a keringésem, és szenvedem meg én is a hőséget? Akkor majd megértem! Öregszem-e meg, és akkor ugyanott leszek? (És addig?)(Ez amúgy, jegyezzük meg, mindig annak a szövege, aki már szétcsúszott, és szeretné, ha más is szívna.) Nem esik-e túlságosan is jól nekem egyesek siralmas butasága? Hogy a nagyképű, kiosztós figura körülbelül sem tudja, miről szól a Romeo és Júlia, a világirodalom leggyakrabban idézett műve? Szabad-e ezt viccesnek tartanom? Vagy elegánsnak kéne lennem, mint ha fingott volna? De még hányakkal, hányszor…?

Szó nélkül hagyni. Vagy privátban: Ha gondolod, törlöm azt a részt, ahol egyszerre cigányoztál és mutattad be, hogy fogalmad sincs, miről szól a tragédia. Hogy ne legyen neked kínos.

Én értő olvasókat szeretnék. Hogy ne kelljen mindent az alapoktól újra elmagyarázni. És még azt szeretném, hogy aki nem hozta készségszinten a nagyon minimális érettségi anyagot, az ne nekem essen, hanem nézzen utána a dolgoknak. Vagy olvasson mást.

És dehogynem, én is megöregszem. Csakhogy én öregen is jól szeretnék funkcionálni. Halálra unom a panaszkodást, a felelősséghárítást, meg ahogy emberek ráterhelik a családtagjaikra az életüket, rászorulnak a diszfunkcionális kapcsolataikra. És nem az van, hogy ők történetesen nem sportolnak, hanem agresszíven leszarják és támadják az egészet, az én állításaimat és modellemet. És ha baj van (mondjuk lelép a feleség, nem csak a betegségre gondolok), akkor se revideálnak.

A sok balhé, a sértődések tanulsága az, hogy az alapműveltség is, a test állapotáért való felelősségválalás is elitista, kirekesztő elvárás.

Én nem szoktam prolizni, és egyáltalán nem abban nőttem fel, hogy “mi értelmiségiek”, “mi zöldövezetiek”. De én nem tudok lejjebb adni abból, hogy az olvasóm ne tartsa lilaságnak meg értelmetlen macerának a szellemi erőfeszítést, a közhelyek meghaladását, ne akarja megúszni, és főleg ne gúnyolja ki. Irritál, ha valaki értetlen.

Valójában ezen bicsaklott ki a tanárságom is.

Egy mérnök nem vesződik versekkel, a művészet manipuláció – ez megint az érzelmileg defektes, nőkkel mit kezdeni nem tudó butaság, hajszálcsíkos ingben, a túlárazott műszaki “értelmiségi”, a szelet-ember. Lehet szakszerű, hatékony, csak hát én teljes emberekkel tudok csak beszélgetni. És komolyan nem értem, hogy aki nem ilyen, az miért hangoskodik itt.

Én olyan naiv voltam eleinte. Dalolok itt a kis faágamon, kit zavar az? Akkora mámor volt minden blogos interakció, hogy nem tudtam a lényeget látni. Kérleltem, hogy legyen valami viselkedési minimum, próbltak zűrös célokra használni – rengeteg energiám ment el erre. Nem tudtam, hogy ennyire érdekes lesz a blog, és hogy ez nem csupa tejszínhab, hanem gyakran ingerült kekeckedés. Azt gondolták, én ezt megérdemlem, vagy ez nem is teher, vagy ha az, bírjam el – vajon az életük kapcsolataiban is ennyire empátiátlanok?

Mi ez az acsargás? Miért jön ide, mit akar?

Nem tudtam, hogy az erős mondat, a hatás, az újszerű állítás provokációnak számít. Nem voltam felkészülve arra sem, hogy a fura reakciókat tízzel, százzal szorozza meg a net, az unalom, a frusztráció. Kommentben valahogy kevésbé szégyellik az emberek a kíváncsiságot, butaságot, rosszindulatot. Kicsit sem, egész pontosan. A sunnyogó, leskelődő júzer kibelezi az őszinteségemet.

Mindent felhasznál, féljek, sírjak. Most ez zajlik.

És nem, én nem félek és nem sírok. És nem, nem fogok róla hallgatni sem, mert nem szeretném, ha ez tabu lenne, és nem akarom teljesen egyedül viselni ezt az undorítóságot.

Egy idő után elegem lett. Az összes elvárásból, rám lőcsölt feladatból. Az itt veszekedő, egymásnak üzengető párocskából. Az irredentákból, antiszemitákból és nőgyűlölőkből. Az életem tényeit nálam jobban tudókból. Hogy nyomnak: legyek álszerény. Hogy ha ő éhezik, akkor én ne írjak a tudatosan összerakott, gyógyító jellegű étkezésemről. Hogy nem vagyok szolidáris a kövérekkel. Hogy privilegizált vagyok, haszonélvező, luxusblogger, és nekem könnyű! És: hajdan feminista voltam, most meg mi lettem? Egy testépítő!

Pár hónapig hallgattam szégyenkezve arról: teljesen átalakítottam az életemet, a heti kettő helyett naponta edzek, kifáradásig, és komolyan veszem a tiszta étkezést. Aztán még pár hónapig voltam balek: ne hangsúlyozzuk ezt túl, nem teszek ki képet, meg ne zavarjam őket, nem tehetnek róla. Játszottam, hogy én se annyira, hogy ne keltsek rossz érzést, és rám ne fogják: edzésfüggő vagyok. Mindez csak úgy lett, szerencsém volt.

Most leírom nektek az elvi dilemmámat, ezt az egész egyedfejlődésemet, aminek egyik arca az, hogy csalódtak bennem, és ez a blog már nem az, ami volt, a másik viszont az, hogy erős vagyok, jól érzem magam, derűsen ébredek és nem hagyom magam manipulálni, használni.

A születtem, elvegyültem és kiváltam konfliktusait nem lehet megúszni, ha bejárod a saját pályád. És ez a bajom a közösségelvű, jogkövetelő, forradalmi magatartással. Hogy aki nem elég tudatos, az visszahúz általa engem is az ismerős dagonyába. Ott kell maradni a közös nyomorban.

Csináltam sokáig, hogy egy vagyok közületek, traumatizált, lehet velem azonosulni. Én megértem a ti toporgásotokat, mert tudom az okait. Akkor az ő agresszoraik írták nekem a fenyegető e-maileket. Amikor megelégeltem ezt, összeszedtem magam, és túlmentem a szokásos szinten, akkor pedig gyanakodva figyeltek, árulónak neveztek. Akkor az antifeministák üvöltöttek fel: na, csak beláttad te is, hogy a feminizmus tévút, hogy kövéren, macskák között döglenél meg…! Vagy: régen olyan értelmes voltál.

Pedig én ugyanúgy feminista vagyok, butább se lettem. Nem alkuszom meg, sőt, meghódítok magamnak új világdarabkákat, ahogy nekem jó. Átírom a testnormát, és nem játszom a férfi–nő játék szabályai szerint.

Nem lehetek cuki, erre jutottam. Én nem fogok azért blogolni, hogy megerősítselek abban, amit már amúgy is tudsz, és rosszul tudod. Hogy a lélek fénye az igazi szépség, hogy a reggeli a legfontosabb étkezés, hogy de szép az ősz, hogy a pénz nem boldogít, valamint hogy a rántott sajtot kétszer kell panírozni, azt már megírta más.

Én nem sok lájkot akarok, hanem kompromisszum nélkül írni a felismeréseimet. Hogy nem úgy van az. Hogy ez itt mind, amiben oly biztosak voltunk, csak jól hangzik, de valójában nem felismerés. Előítélet, babona, ízlésalapú vélekedés.

Eleve is két fő irány volt, és ez vastagon világnézeti–identitásbeli kérdés: közösségelvű vagyok-e (egyenlőségpárti, baloldali, a proletár József Attila), vagy individualista, önmegvalósító, teljesítménypárti, undorító self-made woman (a kései költő: aki kivált).

Az világos volt, hogy csak a jövőbe nézhetek, vagyis konzervatív, múltat visszasíró nem lehetek, az egyenlőtlenséget és az igazságtalan megkülönböztetést nem pártolhatom. Rájöttem, hogy engem a szocializációm átvert a nacionalizmussal, hogy félműveltek magyarázták el nekem a világot. Hogy a történelmi önigazolás, múltszépítés nem szebb, mint az egyéni fajta. Eközben jobban bírtam a magyar nyelvet, irodalmat, kultúrát, a világot, mint a magyarázók. (És most ebbe a bírtamba is bele fog kötni valaki.)

Az az énem, a kezdeti, mindenkit megértett, mindenkit elfogadott. Úgy érezte, közös a sorsunk, és hogy duplaszéles vászon a lelke, telik belőle mindenkinek, akik ezért majd nyilván hálásak lesznek. Pszichopatákat és figyelemkoldusokat, viszonyítgatókat, később mániákus zaklatóvá váló “neked el merem mondani” lelkesülteket fogadtam a magánéletembe is, teljesen gyanútlanul.

Bontsuk le a tekintélyt, a hierarchiát, a privilégiumokat, ez volt a lényeg 2012-ben. Nem beszélünk elvontan, megértjük az átlagpolgárt, nem teszünk megjegyzést a popzenére. Tipikus értelmiségi önkorlátozás ez, megjegyzem, maga a rózsadombi szociológus nevű jelenség. (A nem képzett, tömegkultúrát fogyasztó emberek ritkán osztják: ha Lalika hegedülni tanul, akkor mindjárt csúnya és buta lesz a slágerrádió.)

Írtam az emberi jogi szempontról, a visszaélésekről, hátrányban és elnyomásban gondolkodtam, gyámolítottam az elesetteket. Győzködtem az öndomborító önsorsrontókat arról, hogy mások rontották el az életüket. Innen származott szét a mondat: a nők itt végre elmondhatják a történeteiket.

Ez a szerep nagyon rendben van addig, amíg nem róják rám kötelezően. És  nekik is rendben volt, amíg engem lehetett áldozatnak gondolni, sajnálni.

Többen kezdték a csakazovassán felbuzdulva blogot. Ők közösséginek állítják be a mondandójukat: a rendszeren dolgoznak, mindenkiért! Eközben sírnivalóan szűk látókörűek, az elvek kifacsarásával esnek neki azoknak, akik csípik a szemüket (privilegizált!), és egyáltalán nem szolidárisak. Szurkapiszka és önigazolás, önérdektolás, brandépítés, érzelmi manipuláció megy.

Szóval, ennek lettem én az árulója.

Amint egy kicsit jobban lettem, amint végigértem az elnyomottság-témán, kigyógyultam a múltamból, önfenntartó és magabiztos lettem, aztán még izmos és mámoros is, szétszedtek. Kitörtem a sajnálhatóságból, a sorstársaisságból, merészeltem örömöket átélni, és a korábban segítettek és képviseltek jobban kezdtek gyűlölni, mint a saját elnyomóikat.

Csakhogy én örülni akartam, és kiteljesíteni magam. Nem volt kérdés, mit választok.

És, logikusan, viszolyogtam tőlük. A lúzerségüktől egyrészt, az árulásuktól másrészt.

A lúzerségüket eredetileg úgy kezeltem, hogy hát ezzel jár az elnyomottság, a balsors, nekik nem könnyű, sajnos. De azért néha eléggé megdöbbentett, mit meg nem engedtek a sérültségük, a dühük nevében.

A másik út: kijönni az áldozatiságból, felmutatni valamit, ami izgalmas, ami több, és megvalósítani az életemben. Egyszerűen azért, mert elegem van már a nyígásból, és elegem van a saját tragédiáimból is. Az aggodalomból, a bűntudatból, a megfelelési kényszerből.

És ingerült lettem azoktól, akik nemhogy nem örülnek velem vagy fejlődnek ez által, hanem látványosan nem értik, a saját nyomorukban benne akarnak maradni, és engem piszkálnak.

Classist lettem, elitista, pedig az emberek egyenlők. És ismét a tesztkérdés: kívánnád-e a lányodnak? Mert biztos a tévében is nagyon érdekes műsorok vannak, és remek olvasmány a fantasy, de a lányod azért hegedűre és régészeti szakkörre jár? És sportoljon, vagy mindegy? Hát hiszen úgy is értékes, ne nyomasszuk vele, nem szabad lenézni…

 

És hát ez nem a bejáratott alterság, a kicsit érzékenyebb, felháborodós, évamagazinos, “én jó ember vagyok”, ahol minden sztori jól végződik. Nem a virálisnak szánt, műmeghatós tartalom. Hanem az igazán kényelmetlen szembesítés: te miért is nem kezdesz valamit az életeddel?

Na, erre persze nagy felhördülés a válasz, hát ő ott a szórványmagyarságban nem tud úgy, ő hattól hatig melózik, négy gyereket nevel, a férje letépné a fejét, ha kortársszínház-jegyre költené a pénzt, Esterházy érthetetlen, és a zsákfaluban nincs konditerem. Illetve az EMBEREK TÖBBSÉGÉNEK nem realitás, mert van, aki beteg, öreg.

De ki beszélt itt az emberek többségéről? Rólad van szó.

A végiggondolt gondolat mint netes produktum nem nagyon piacképes, ez az igazság. De miért is akarnék én kezelhetetlenül sok, tömegszerű olvasót? Ki mondta, hogy a szám a lényeg? Az interakció minősége a lényeg.

Úgy döntöttem, nem fogok minden csöpögő orrot megtörölni, mert egyre jobban csöpögnek az orrok, egyre több az elvárás. Hanem kimaxolom az életemet, aztán megpróbálom ennek az útnak, e felismerésnek a tanulságait megírni: utakról, stratégiákról írni, megmutatni az éles kérdéseket és hogy menyire múlhatatlanul szükséges feltenni őket. Hogy milyen sok érzésem, reakcióm fakadt nekem is frusztrációból, például.

És ami egyéni szinten működik, az működik a kiérleltebb, elmélyültebb blogszinten is. Én mindenesetre kisimultam, újra olvasok, katarzisom van, visszanézek a tekintetekbe, és végre nem szívatom magam. Meg tudok bocsátani magamnak is, másoknak is, tudok nemet mondani, nem szorongok, rendszeresen átélem az intenzív örömet, és bizakodva tekintek a jövőmbe.

A végén mindig visszajutunk oda, hogy csak az olvassa: hasonlóaknak, értőeknek tudok írni, nekik való ez a blog. A többiek értetlenek, provokálnak, beszólnak. Hát, akkor ez az árnyoldal, vagy nem is tudom.

És még egy fontos változás: azt akartam, hogy ne mindig én legyek a motivátor, az erős, a lelkes. Elkezdtem keresni jól működő, elégedett, nálam jobban teljesítő emberek társaságát, közösségeket, ahol nem én vagyok az üdvöske, az extra. Igen jót tett.

Szóval, kedves olvasó, döntöttem. Sajnálom a jól működő, elvesztett blogos kapcsolatokat, és nagy kár, hogy azt a 2013–14-es közösséget önzőn, bután, egóalapon szétverték. Hátborzongató az is, hogy a hajdani rajongók hogyan rúgtak vissza, próbáltak besározni, és miket el nem vártak volna tőlem. Ebből is okulva mondom: én nem sírok együtt senkivel többet, nem fogom megérteni azt, aki dagonyázik, mert ez visszaélős műfaj. A teljesítmény és a meló az, amit becsülök. Nem kell semmit virítani nekem, nem azért mondom, csak engem ez vezérel. Ezen nem változtat az, hogy a többség önigazolósan működik, nem igazságos, nem gondolja végig. Élesen látom a frusztrációt és mindazt, ami visszahúz a csökevényes életbe, és én nem szeretnék olyan életet, nem is viselem jól az ilyen embereket. Sajnálom és meg is értem, ha valakinek nincs a kitöréshez erőforrása, de nem igazodhatom hozzájuk, és főleg a dühös önmegmagyarázáshoz nem. Akkor legyél itt, ha jó neked. Ne sorold, hogy te miért nem tudsz nemtudommitcsinálni sajnos, és ne nyomassz a nyomoroddal se engem, se mást, mert a fegyverként használt nyomor a legrombolóbb fajta.

 

25 thoughts on “kit akaszt ki a blog? és miért?

  1. Ha olyan szövegre törekednél, ami nem sért meg senkit, akkor valószínüleg nem írnál végül semmit. Egyébként a jó gondolatok pont azok, amelyek beindítanak az olvasónál/beszélgető partnernél valamit. A felháborodás és a düh pont annak a jele lehet, hogy érdemes ezt a gondolatot tovább gondolni.

    • Igen. A publicisztika legjobb hagyománya az intellektuális békétleneké: tartalmasat, éleset, innovatívat írni. Csak van, aki még az előtt befagy, hogy felfogná, engedné hatni, sok neki, ellentétes a stratégiáival, a megszokottal, fél tőle, érzékeny neki.
      Megértem ezt is. Csak rólam szálljon le, ne figyeljen, és ne használjon bokszzsáknak. Neálljon bosszút, ne állítsa be úgy, mint ha én üldözném, ne ugráljon a látóteremben. És ne oktasson ki. “Én csak itt figyelgetek, milyenek a nők, az emberi viselkedést”, “nem értek egyet”. Senkit nem érdekel, mivel értesz egyet, barátom. Írj eredetit, de a kekeckedés nem az. Meg a blogom féltékeny minősítgetése megy, blöeeee. Ijesztő ez a magát okosnak hívő, ráérős, humánellenes informatikus típus, férfiban legalábbis. Sokan azt hitték a szövegeimet olvasva, hogy akkor hát így kell ezt, ők is okosak, menők, élethiány ellen milyen remek a munkaidőben beszólogatás, álokos értekezés, egy felület, ahova rá lehet hányni a szart. Csak közben nem olvasták a Romeo és Júliát (se)…

  2. Az a cigányozós komment a rómeó és júliához nekem is emlékezetes volt, és a válaszod is. Nem vagyok benne biztos, hogy az illető nem tudja a történet menetét. Én ugyanis azon döbbentem meg, hogy mennyire simulékonyan tálalta a véleményét. Éreztem, hogy ez nem helytálló, de nálam (fú de ciki ez) átment az első rostán, és komolyan elkezdtem gondolkodni, hogy hol is a hiba az érvelésében. Pofán vágott, mikor olvastam a válszod, hogy nem rómeó ölte meg júliát. Hiába tudom a törétnetet, egyszerűen átsiklottam efölött az “apróság” fölött. Hogy lehet, hogy nem világított neon festékkel lefújva ez a ferdítés? Hogy lehet ennyire elhomályosult a látásom? Egyszerűen ennyire természetes a rasszista gondolkodás?
    Szóval ezért nem vagyok benne biztos, hogy nem ismeri a pontos történetet. Szerintem egyszerűen nem tulajdonít fontosságot a különbségnek. Öngyilkosok lettek, vagy rómeó megölte júliát, végülis nem mindegy?
    Ez a lényeglátás hiánya. Ez is a butaság egy formája, de úgy is előfordulhat, hogy tárgyi tudás van is mellette, mégis képtelen a megfelelő következtetéseket levonni (az egyén – ne legyen hiányos az a mondat, legyünk precízek). Lehet hogy megvan az alapműveltség, csak képtelen használni. Be van magolva a tudásanyag, de nem hagyták hatni, így az elme pallérozatlan maradt. Nem tudom, hogyan lehetne pontosabban megfogalmazni ezt a jelenséget, de nálam is megvan. Próbálom megérteni, mert szeretnék szabadulni tőle. Amúgy szerintem tipikus magyar népbetegség. Hozok egy másik példát. Látszólag nem kapcsolódik ide, de szerintem nagyon is.
    Ismerősöm ismerősével esett meg (forrás bizonytalan, de nem is lényeges) Spanyol sofőr, magyar utas. Egy városon haladnak keresztül éjjel, üresek az utcák, a sofőr szépen ötvennel battyog. A magyar kezdi a beszélgetést:
    -Minek mész ötvennel? Nyugodtan mehetnél gyorsabban!
    -Minél gyorsabban mész, annál hangosabb.
    -És kit érdekel, sehol senki.
    -Ma én vezetek – kimutat a házakra az út mentén – és ők alszanak. Holnap meg majd ők vezetnek, s én alszom.
    Eddig a történet. A spanyol “egyszerű ember” volt. Sofőr, mégis leiskolázta lényeglátásból az utasát.
    Valami nagyon hiányzik nekünk, de az nem csak a tárgyi tudás.
    Arra is szoktam gondolni, hogy nem használjuk az agyunkat. Nem azzal értünk egyet, ami logikus, hanem azzal, ami jól hangzik. És utána azt szívesen ismételgetjük. De mitől hangzik jól?
    Vissza is keresem azt a kommentfolyamot…

    • Igen, és ezért fontos, hogy ne hagyjam szó nélkül. Nem csak neki válasz, illetve jelzés ez, hogy feszkózzon meg önigazoljon máshol.

      Hanem a tönbbieknek, akik esetleg megennék ezt a dumát.

      Egy csomó ikonikus művet, alkotót úgy szokás fikázni, hogy az illető a nagy hőbörgésben el nem tudja helyezni az évszázadok között, nem tudja leírni a nevét, és félművelt, pályaalkalmatlan tanerők tovább torzított anekdotáit mondja fel. Picasso, Petőfi, Andy Warhol, Alföldi Róbert tipikus példák.”A művészet hülyeség.” És becsüljem az ilyen embert… aki ezt idetolja.

    • (De azért néha tényleg azt gondolom: extrém jó képzést kaptam középiskolásként és az ELTE-n, és inspiráló volt a közeg, szóval az elvárásom, az, amit alapnak tekintek, és aminek a hiányában fogom a fejem, elitista, nem igazságos. Csak akkor minek ennyi duma, belekotyogás? Nem értek hozzá, befogom. Én se elemzem a Forma 1-et, a focit, az ufókat. Amit nem tanultam meg fiatalon, azt újabban _kedvem volt behozni_, nem jövök zavarba már a Naprendszertől, a vitaminoktól, a felvilágosodás eseményeitől, az ízeltlábúak taxonómiájától, azóta is mohón, a teljes egészre éhesen olvasok, kattintgatom minimum a wikipédiát, ha nem értek valamit /mostanában: KÁROLYI MIHÁLY, DEMÉNY PÁL, PÁRIZSI KOMMÜN, FIBROMYALGIA/, de még a szépirodalmi hiányosságaimat és az újdonságokat is elolvasom neten. És elmagyarázza nekem a még sokkal intellektuálisabb fiam a hiányzót, és egy másik fél világot elmagyaráztak, megmutattak a férjeim, érdekelt a világuk, a munkájuk.)

      • “extrém jó képzést kaptam” és ez akkor nem tűnt úgy, mert nem bejáratott elitgimi volt, csak most világos ez, és csak abbl, ahogy rám néznek, amket nem értenek, nem tudnak. Meg biztos kellett hozzá az én alkatom is. Pl. én sosem puskáztam, és csak azt tanultam, amit értettem, de az nagyrészt maradandó volt.
        Sok sikeres, képzett, jól boldoguló gimis osztálytársam is van, akikkel élmény beszélgetni, és mindig is az volt, a tanáraim között meg valami öt is ikonnak mondható.
        A Soros pénzelt miket is, és erre büszke vagyok! Fénymásolónk és informatikatermünk volt, 1990-ben! Menőség.
        Csak akkoriban ez nem tűnt fel még.

  3. Nekem jó ez így, ahogy van:) Hogy mennyi mindenben támogatott, segített egy-egy gondolat!
    Hol mankóként, hol fegyverként, de mindenképpen erőt biztosít a legnehezebb belső csatáim megvívásához. Túl vagyok a nehezén, ezerszer jobban vagyok és egyre könnyebb minden körülöttem. Azt hiszem a folytonos megértéshez csak akaratra és kitartásra volt és van szükségem. Aki ellened harcol, ahelyett, hogy magával küzdene meg, abból talán ezek hiányoznak. Még írjál nagyon sokat!

  4. lehet, hogy ezt már írtam, de nekem a te szöveged folyamatos mérce. irányt mutat, merre és hogyan tovább magammal. és sokszor szellemi orgazmus, büszke is vagyok olykor, mennyire tudom élvezni, amit írsz. aztán sokszor csöndben maradok, inkább.

  5. Ha valaki, hát én nagyon gázos környezetből jöttem, értelmiségi szempontból mindenképpen, ha nem is a zsákfalu cigánysoráról. De ezen kívül volt ott minden.
    Annyiszor, de annyiszor éreztem túl kevésnek, vagy nem elég jónak magam, akár itt is, többek közt azért, mert az életfilozófia és a lehetőségek okozta különbséget nagyon nehéz eltüntetni. Tanulni kell, rengeteget, megtagadni akár magadat is olykor, de a gyökereidet gyakran.
    De én sosem adom fel, ahhoz a pöffeszkedéshez, amit meg a tudatlanságukban magabiztosak sokszor előadnak, nincs pofám. Hányszor érzem én itt sznobnak kommenteket! Aztán mégis inkább háromszor nekimegyek a témának, és nyugvópontot keresek abban a felkavartságban, amit a tudatlanságom, képzetlenségem fölött és miatt érzek. De ez milyen sokszor tépelődős, dilemmás, sokszor félelmet keltő! Olykor pucérnak érzem magam azok között, akiket felvértezett a tudás. Nevezhetjük komplexusnak is, bár már fél lábbal kint van az ajtón. Tanulok.
    De én akkor is becsülöm az értelmiségi társaságot, inkább keresem magamban a hibát mint a másikban, mert tudom, hogy sokszor reflexesen reagálok, parák mentén ítélek és nem is tudok annyit mint sokan egy adott témakörben. Meg na, olyan is van hogy nem értek egyet. És? Költők, írók, tudósok éveket vitatkoztak végig levélben, sokszor sosem kerültek egy platformra, úgy haltak meg, és mégis méltó partnereknek tartották egymást.
    Mit nem lehet azon megemészteni, hogy valahonnan jövünk, és valahová tartunk, és ennek az elegye vagyunk tulajdonképp, és ha egy bizonyos körbe jársz, akkor az ottani szabályok szerint játszol, akkor is, ha elsőre értelmetlennek tűnik a szabály, vagy nem tűnik ép sportszerűnek a másik helyzete, abból fakadó véleménye? Vagy tudod, hogy az az állapot még előtted áll, és arra tartasz éppen, vagy nem. Vagy elfogadod, hogy fölötted vannak valamiben mások, vagy nem. Ez akkor is így lenne, ha olyan közösségbe járnánk, ahol tudásban, képzettségben alattunk álló emberek jönnének össze. Akkor is tudni kellene befogni a távolságot és elfogadni azt.
    Tudásban ez eléggé egyértelműen jelölhető út, mérhető különbség, látható lépések sora, egzaktság. Nem valami ködös misztérium.

  6. sajnálom, hogy nem olvastam hamarabb

    pedig régi téma ez, sok blogolvasó ő-diktálta kiszolgálást olvasgatna szívesebben, jaj csak a langyos víz ne zavarodjon a medence alján
    sajnos azonban nyíltan nem száll vitába, csak hátul puffog, béfordulva saját kis vackára

    • …ha épp nem erőszakos szarkeveréssel magyaráz mindent félre és próbál lejáratn iálnevek soráról
      megszállottan figyel évek óta
      de nem, áhh!, nem tudja, ki az a Villő, _fogalma sincs_!
      nagyon életszerű!
      egy olyan történettel a háttérben, hogy a hajdan általa is (túl)tolt, ám önkéntes gerleévahájpba némileg belebolondulva borzalmasan vágyni kezdte, hogy némi fénypászma rá is hulljon az enyémből
      micsoda hiányok
      mert úgy magától nem sikerült, helyette az én életemet éli, az ügyeimről pofázik
      bennfenteskedni, tudni, hatalommal írni, számítani, érdekessé válni, figyelmet kelteni… hát, nem jött össze
      maradt a rosszindulat
      tényleg döbbenet
      soha nem láttam még senkit, akit ennyire szenvedélyesen nem az igazság érdekelt, hanem a ferdítés lehetősége
      soha nem láttam még senkit, akit ennyire szenvedélyesen nem érdekelt az igazság
      amit persze tud jól, pont azért lett a bogáncsom
      használni akart
      se díj, se felkérés, se(nemtudommégmiketirigyelnek, sajtólista, izom, kitartás, saját ötlet, kereset, szerelem, valódi műveltség, nem provinciális háttér, edzőcuccom, leszarni merés)
      szenvedély nélküli, közepes, öntelt, megkeseredett ostoba kispolgár, lenézi rólam a cipőmet
      bármire képes
      sose szerette úgy senki, köze nincs a tehetséghez, nem szeret és nem is akar keményen dolgozni, edzeni, akármi
      és engem figyelmeztet nagy bölcsen a normákra 😀

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s