lehetett volna akárki

Mostanában sokszor hallgatom, hogy xy hű, de tehetséges, de sajnos. Másfelé sodorta az élet. Nem engedték érvényesülni!

Ebbe nagyon bele lehet ragadni. Mintha valami igazságtalanság történt volna. És persze csakis más a hibás. Pont akkor jött ’56… Vagy: ha más országba születik, de sajnos, itt…! Fiatalon még micsoda tehetség volt, de kár, hogy nem folytatta a zenélést!

Mintha akkor biztosan sikeres lenne most. A meg nem valósult, tökéletes ábránd. Hát persze. Azért zavar engem ez a hiedelem, mert ez a fajta önsajnálat lebecsülése azoknak, akik viszont végigverekedték magukat a tehetségtől a sikerig vezető, küzdelmes úton.

És akkor még emlékezzünk meg arról is, hogy sokan verekedtek ugyanúgy, és az derült ki közben: nem sokat ér a tehetségük. Vagy nem is akkora az a tehetség.

Hogy a sikerhez más is kell, mint a tehetség.

Hogy tehetséges, végig is verekszi, csak annyira szar ember lesz közben, hogy nem éri meg. Ilyen is van.

Általánosban micsoda fogalmazásokat írt, mindenki dicsérte, de aztán sajnos a munkája meg a család miatt nem teljesedett ki! Nekem ez már Szabó Magdánál is gyanús volt, hogy az anyukája micsoda nagy író lett volna. De feleség és anya lett belőle, és ezért nem.

Én azt mondom: nem tudhatjuk. Vigasz-identitásnak persze jó, hogy lehettem volna valaki – abban az esetben kell a vigasz, ha nem lettél. Esetleg azt gondolod, hogy nem csak jó lett volna, hanem járt is a kiteljesedés, a siker. Elvették tőled. Ez így igazságos: aki tehetséges, azt jutalmazzák meg!

Az élet nem igazságos, és még azok is szembesülnek ezzel, akik a tehetségüknek élnek, és belefeccölik a melót.

Lehet, hogy tehetséges vagy, de amit tudsz, az mondjuk nem piacképes. A marketinged nem jó. A be nem váltott tehetség olyan, mint a bankkártya a sivatagban. A számládon lehet kilenc számjegyű összeg, de mire mész vele?

lehettem volna akárki mondat azt jelzi, hogy nem vagy jól az életedben. És azt hiszed, hogy úgy, önmegvalósulva, bezzeg jól lennél. Biztosan egy izgalmas életű, trendi, megbecsült, tehetős zenész volnál, és nem egy eltévedt, haknizó, alkoholista, hiú roncs. (Köztük is nagyon sok igazán tehetséges van, pont azért isznak, mert a tehetségük, a kezdeti sikereik, valamint a lezüllés közti feszültség elviselhetetlen.)

Ettől önátverés az egész. Jelen hiányaidról szól a dolog: ez az egész csak kifogás, hogy miért nem élsz gazdagabb életet, miért nem vagy elégedettebb most, így.

Ez a szöveg lebecsülése azoknak is, akik végigverekedték.

Vagy épp nem verekedték végig. Hanem épp jött az alkalom a sors keze, és szerencséjük volt. Ezt igazságtalannak gondolod?

Ha valaki beleszületik egy sportolócsaládba, és háromévesen tanítják meg úszni? Hogy nyolcezer, válogatott könyv van a polcokon, és alapértelmezett a legmenőbb elit gimnázium? Hogy ott van a zongora a nappaliban, és apu koncertjein sajátítja el az abszolút hallást és a zenetörténetet?

Most logikusan jön József Attila, az istenadta poeta natus, anyja mosónő, apja szappangyári munkás és emigráns melós. Le kell rombolnom a mítoszt. Tizenöt éves korától József Attilát a sógora iskoláztatta, teljesen polgári közegben; a gimnáziumban megtanult franciául, németül. Élvonalbeli filozófiát és irodalmat olvasott, és egyetemre ment. Ott vált művelt, innovatív költővé. Ha nem hal meg a Mama, ez nem így alakult volna. Tverdota Göyrgy azt mondja, az anya halálához felérő trauma volt a váltás a proletár és a jómódú polgári közeg között. Identitásválság.

Ha neked lenne hátszeled, közeged, szerencséd, azt is igazságtalannak gondolnád? Vagy csak másokét? A művészet és tudomány története nagy részben sok generációs alkotó családok története.

Kibontakoztatni, érvényre juttatni, produktummá formálni és befogadókhoz eljuttatni a tehetséget, az összességében sokkal csodálatra méltóbb, mint a szunnyadó, lusta, passzív tehetség. A tehetséged a Hufnágel Pistád, aki nem vett feleségül.

Úgy érzed, járt volna, hogy megcsináld?

Ha valaki tehetséges, ha ezt mondják róla, de nem bontakoztatja ki, az majdnem olyan, mint ha nem is volna tehetséges. Érzékenyebben fogadja be a világot, mondjuk, jobban hallja a zenét. A mítosz persze a tehetséget övezi, és szerintem rendkívül kártékony: a romantikából ittmaradt zsenikultusz törmelékei vegyülnek a dohogásunkba.

Mert amivel igazán lehet kezdeni valamit, az a megszállottság, a munka, az áldozathozatal, a megfelelő stratégia. Az, hogy hajlandó vagy megkeresni, mi a megfelelő stratégia. Hogy eszedbe jut keresni. Lemondani dolgokról. Újra felállni. Közepes lehetőséggel is élni, nem csak a Nagy Dobással. És nem csak arról beszélni sértődötten, hogy te milyen tehetséges vagy.

A tehetség egy dolog, és nem is a legnagyobb. Inkább afféle indulási motiváció. A lényeg később jön. A sikernek, az igazi rátermettségnek része az is, hogy leküzdöd az akadályokat, nem hagyod magad eltéríteni, megkeresed a módját az érvényesülésnek. Hogy ne másból kelljen pénzt keresned, hogy ne szívja le az agyad, energiáidat más tevékenység. Hogy ne tompuljon el a csillogásod a robotban. Vagy a gyereknevelésben.

De azt, hogy három gyerek nélkül mi lett volna belőled, nem tudhatod. És elég gáz, ha valami csillogót képzelsz, és inkább a jelen életed sivárságáról szól.

A rengeteg buktató, a kompromisszumok, a monoton küszködés közben egészen biztosnak kell lenned abban, hogy tényleg tehetséges vagy. Nem jár érte jutalom, nem azért, de az hajt előre. Az tesz kitartóvá, furfangossá, hogy függő vagy a saját érdeklődésedtől, tehetségedtől, alkotásvágyadtól. Hogy nem hagyod magad. És az is előfordulhat, hogy nem is számítottál tehetségesnek, csak véletlenül csinálsz, csinálgatsz valamit, és közben derül ki: erre születtél.

És akkor még az is van, hogy nem csak alkotó munka van. Ezzel gyakran vádolnak engem, hogy én előírom, hogy csak sport a jó, meg hogy ne autózzanak, illetve hogy mindenki szenvedéllyel és jövedelmezően makramézzon, az az igazi, külöben csak frusztráltan vergődik, hahaha. De erről szó sincs. Több minden tehet boldoggá. Én szuverén olvasót tételezek föl, nem tudok mit kezdeni azzal, aki nem az. Márpedig a szuverén ember jellemzője, hogy megkeresi a saját útját: a biztos tudatot, hogy őt pont mi teszi boldoggá, nem kívülről veszi. Ez a vértezetje. És ezért nem jár blogokra magyarázkodni unalmában és irigységében, hogy ő nagyon is egy boldog informatikus. Használható, foglalkozássá váló tehetségből igen kevés akad, ettől oly becses. Mesterségbeli tudásból meg végképp kevés van. Kitartásból pedig alig akad. Ami még sokkal nehezebb, mint simán tehetségesnek lenni.

(És mi van akkor, ha csak a házasságodat, kötöttségeidet, irodai melódat unod, ha csak negyvennégy éves elakadtságod van, vagy nem jó a szex, és ezt leplezi az illúzió, hogy lehetne egy másik, alkotó életed, de ők nem hagynak…? Mindent nem lehet egyszerre. Jó lenne tisztán látni, mi a gondod. Egyáltalán nem kötelező gyakorlat az önmegvalósítás.)

Kapcsolódó írások:

 

portrék 5.: a majdnem-ember

Lobster: Felejtsd el az önmegvalósítást…

18 thoughts on “lehetett volna akárki

  1. Az úgynevezett zseniket vizsgáló kutatások eredményei szerint az ilyen emberekre kivétel nélkül jellemző többek között, hogy megszállott érdeklődést tanúsítanak valami iránt, és elképesztő munkát és hatalmas mennyiségű időt fordítanak arra, hogy ezzel foglalkozzanak. Magyarán, baszott sokat dolgoznak. Na, erről szeretnek megfeledkezni a “lehettem volna világhírű akármi” témájú álmaikba révedő tehetségesek.

  2. Az első fűrésszál húzásnál eldőlt h nem én leszek az új Faberge, de gondoltam szeretem, csinálom, hátha lesz belőlem egy jó szakember. Nincs abban semmi baj, tisztában kell lenni ezzel. Modell is lehetnék, csak jó optika kell hozzá és retus! sok retus.
    Milyen érdekes ezzel játszani, h mi lett volna ha. Érdekes. Az egyik előnyös tulajdonságomnak a kitartásomat érzem, de sajnos ez néha gátol is abban h könnyebben váltsak, lépjek.

  3. Nem fogod elhinni, de tegnap ezen gondolkodtam pont és szinte rögtön utána láttam meg az új posztot. Engem motivál.
    Én mondjuk tudom, hogy mi blokkol engem és a személyiségemben kéne fejlôdjek még, hogy ne így legyen. Aztán lehet úgy sem lesz belôle semmi a végén, de legalább azzal foglalkoztam addigis amit szeretek csinálni.
    Én személy szerint a bukástól tartok, hogy mêgsem olyan jó a végeredmény mint hiszem. És sajnos, igen, el tudják venni a kedvem, még akkor is ha irígység áll a kritika mögött.
    Vagy a legrosszabb, ha valaki semmilyen visszajelzést nem kap, mert ahogy írtad, nincs benne az a plusz ami a megmutatkozásra készteti vagy egyszerûen lusta.
    Ideális esetben persze nincs szüksége az embernek visszajelzésre. Ezt jó lenne nekem is elérni.

    • Ha érdemleges a tehetség, akkor az ember mindenestül aszerint működik, elemien. Nem lehet ebből kizökkenteni. Lehet, hogy okul a hibákból vagy a túl nagy nyomást nem bírja, és módosít, tehát nem úgy folytatja, nem azoknak, nem olyan felületen, nem hivatásként stb., de valami olyasmit fog csinálni, mert belső kényszert érez rá. Ez definíció is: ha olyan a képességed és a rátermettséged, akkor nem lehet kizökkenteni belőle, lebeszélni róla, mert olyanná válsz általa, mint egy drogos. Nem törődsz semmi mással, flow van, és ez hosszú távon működik. Szakaszosan akár, de több éves távon, intenzíven.

      Az egy teljesen más indíttatás és minőség, hogy “olyan sivár így az életem, érzem, hogy többre vagyok hivatott, unom a melót és a családot, másokon is látom, hogy belevágtak, én is érek annyit, keresek magamnak valamit. mi lenne az, ami érdekel? talán ez? talán az? lássuk csak, majd jól megmarketingelem, mások is így csinálják…” Ez a közepesség, sajnos. Abból is lehet szép, örömteli tevékenység, még eredményes is. De ez teljesen más, mint az elemi tehetség.

      Aki nem tudja eredendően, ki ő, bátran és saját világot teremtve, annak, ha mégis befut valamiben, szerintem inkább a véletlen hozza meg, hogy “jé, egy született séf/szülésznő/sakkozó vagyok”, nem a tudatos “legyen már nekem valami” keresgélés.

      Shriver regényében (Születésnap után) amerikai kényszernek nevezi azt, hogy mindnekinek legyen egy álma. Elgondolkodtam ezen, a jenkiknél tényleg nagy a tehetség- és egyediségkultusz, közepes kvalitások is nagyon öntudatosak, és folyton nyomják filmek és mémek ezt, hogy “benned is ott van a szépség/tehetség, te is megcsinálhatod, valósítsd meg magad”.
      Arról nem is beszélve, hogy egész más rentábilis, kifelé sikeres dolgokat létrehozni, mint igazán minőségieket, pl. jól eltalált, de gagyi slágereket szerezni, mint nívós zenét, vagy teltházas musicalt, mint súlyos rendezői előadást (ami megint ne legyen elvontéknak vigasz, hogy “nem becsülik az igazi tehetséget”, mert ettől még lehetnek bénák).

      Legjobb esetben valami izgamas hobbi lesz a “nekem is legyen már valami”-ból fakadó önmegvalósítás, vagy egy átlagos fogyás, életminőségjavulás, nem pedig kiemelkedő teljesítmény vagy bombaforma. Ez persze európai dolog,: a végeredményen fanyalogni. Mert hát az út a fontos… Végigasszisztáltam közelről és távolabbról néhány ilyen talán-önmegvalósítást, köztük voltak utánzóim is, volt, akinek nagyon sokat segítettem, hogy író lehessen, és meglepett, hogy amúgy kritikus, éles eszű, másokkal szemben oly könnyen ítélő emberek magukat mennyire nem látják.

      Amit a lelki blokkokról írsz: hatalmas önbizalom kell a kiálláshoz. Kételytelen, a kinevetés kockázatát is vállaló fajta. Ebben intenzív belső munka segít (ez amúgy minden fajta művészi és intellektuális teljesítmény elengedhetetlen háttere), akár terápia is. A “nem baj, ha nem jön össze, mert meg akarom mutatni” bátorsága.

      De, igen, szükség van visszajelzésre. Mindenkinek. Nélküle frusztrált marad az ember. De nem biztos, hogy e visszajelzések nagyon látványosak, vagy pénzre, hírnévre válthatók.

      És van a kezdők mámora, amikor megrészegülünk az első sikerektől, vagy elkeseredünk a kezdeti döccenőktől, az irigy vagy akadékoskodó hangoktól. Menni kell tovább, csinálni, és ez elsimul, a helyére kerül. Én mostanra, kb. egy-másfél éve képes lettem visszanézni és reálisan értékelni hibákkal és fogyatkozásokkal együtt, amiket bloggerként megírtam és életre hívtam, nem túlbecsülni a jelentőségét, a monománia helyett másokat is érzékelni, akik jók, negatív érzelmek nélkül, és nem is a külsődleges jelzésekből, hanem a saját érzéseimből, meglátásaimból értékelni a teljesítményemet. Nem bánni a hibákat, nem ujjongani, nem lájkszámolgatni, nem elvárni bizonyos reakciókat. És erősen hinni, hogy akárhogy is, de ezt csinálom továbbra is.

  4. Ez mind-mind igaz, de. 🙂 Én nagyon egyszerű családból jövök, és a szüleimhez képest sokkal előrébb jutottam. Valahogy a tesómnak is és nekem is meglett a józan paraszti ész, ami segít az életben, és abszolút elégedett is vagyok magammal, hogy mit értem el, nulla hátszéllel. De irigylem azokat az embereket, akik művelt közegben nőttek fel. Nálunk gyerekkoromban nem volt művészet, semmi, csak a tévé. Sportolni nem mehettünk, mert nem volt rá pénz. Nem jártunk színházba, koncertre, SEHOVA. És amikor látom a kollégáimon, hogy milyen másképp gondolkodnak az életről, a világról, úgy gondolom, hogy az én szűk látókörű gyerekkorom nagyon behatárolt engem. Ami nekem kimaradt, azt irigylem, de olyan szomorú irigységgel, nem gyűlölködve. Szégyellem, hogy nem vagyok művelt, és hiába olvasok sokat felnőtt fejjel, úgy érzem, hogy olyan lemaradásom van, amit behozni lehetetlenség. Jó fülem van a zenéhez szerintem, és nem gondolom, hogy ha…., akkor most világhírű zenész lennék, de biztos, hogy sokat tenne hozzá az életemhez, ha tudnék valamilyen hangszeren játszani. Szóval nyilván sok múlik szorgalmon, akaraton, de sajnos szerintem azon is, ki honnan jött.

    • Persze, ez létezik, és sok hátrány ledolgozható. Annál nagyobb teljesítmény. De azért ebben a posztban nem a jó melóról, a felemelkedésről van szó, hanem az alkotó típusú tehetségről. Ami üvölt. Jól jön hozzá az inspiráló közeg, de számos ellenpélda is van. Minél mobilisabb, rgalamsabb a társadalom, annál tönbb.

      Sokakban látom ezt a fajta frusztrációt, hogy “ha olyan családba születek”, sőt, hogy “persze neked könnyű”. De szerintem túl könnyen címkézünk. Én többre mentem volna lelkileg egészséges, szerető és figyelmes szülőkkel, mint az értelmiségiekkel, ezzel az egész káosszal, mert úgy biztosan nem lett volna bennem ekkora a szorongás, és nem mentek volna el a fiatal éveim erre a görcsre. Talán nem lennék ilyen élesen és látványosan önmegvalósító, lázadó, de boldogabb ember lennék. Tény, hogy nálunk nem volt megélhetési probléma az egyetemre járás, némi diákmunka mellett engem eltartott anyám egyetemista koromban. Tény az is, hogy szüleim és még a nagyszüleim foglalkozása szerint is inkább értelmiségi családból származom, elég rangos őseim is vannak – és mégse volt hátszelem. Szerintem ez a legszerencsésebb kombináció. Ad egy bizonyos identitást, öntudatot, magammal szembeni igényeket a család, de nem ültet bele sem külső elvárások, sem protekciók, félteljesítmények közé. Ezt nagyon sokat láttam elitgimnáziumi, többgenerációs értelmiségi diákokon, azt a fajta romboló vinned-kell-valamire, mindent-megteszünk-érted attitűdöt. Ők “számíthattak a szüleikre”, ami 17 évesen is leckekikérdezést jelentett, vagy szülők által írt esszéket és leprotekciózott egyetemi helyeket. Nekem nem tudott senki segíteni a környezetemben se a felvételimben, se az OKTV-mben (ami a felvételim lett), se a szakdolgozatomban, se az angollal, nem is akart – ezekben teljesen egyedül voltam és magam jutottam messze. És ez pont az az öntudat, amiről te is írsz: szorgalom, akarat, invenció. Soha senki nem használt összeköttetéseket az érdekemben, nm voltak ismerősök, lebeszélt állások, ugyanúgy magam szerveztem a színházi előadások megnézését és a könyvtárból vettem ki a könyveket, mint az első generációs társaim, és még ha olyan lett volna is a viszonyunk, hiába kérdeztem volna bármiről a szüleimet, ami engem intellektuálisan érdekelt.

      Ők nem nagyon törődtek azzal, hogy én befussak, sőt, kínos volt szinte, mert kiélezte a különbséget. (De felszabadító ezt most megfogalmazni.) Anyámat lekötötte a három bátyám tovább nem tanulása, rengeteget görcsölt ezen, aztán amikor már letett róla, úgy próbálta magában elsimítani, hogy átírta a valóságot: hozzájuk igazította a normát. “Ők is nagyon rendes emberek, nem szabad sznobnak lenni.” De annyira, hogy frusztrációból már az lett a gyanús, valóságos pökhendiség és lázadás, ami eredendően alapértelmezett volt: a diploma. Hogy én egyetemet végeztem, meg hogy az első férjem egyetemi oktató, a második építész volt. És hogy színházba járok. Ezeket támadta, ostorozta, vádolt (“fontosabb, mint a gyereked?”), és hogy szarul érezzem magam, elkezdte a pénz fontoságét hangsúlyozni, amit soha előtte nem tett.

      • En a felnőtt lét egyik legnagyobb teljesítményének érzem, hogy beismertem es elfogadtam, hogy középszerű vagyok. Semmiben nincs kiemelkedő tehetségem, es bár ezt eddig is tudtam, megis erőltettem magam, kerestem a ‘nagy projektet’, a lehetőséget amiben megvillanhatok.
        Nem jött, éspedig miattam es az adottsagaim miatt. Ami viszont valódi truvaj, hogy megnyugodva ebben a tenyben, abszolút lelkes vagyok a teljesen hétköznapi élethelyzetekben, amikben eddig finnyáskodtam, amikről azt hittem, illetve azt akartam elhitetni magammal es bebizonyítani masoknak, hogy ezeknél többet érek.
        Ez nem kapcsolódik közvetlenül a poszt témájához, csak eszembe jutott. 🙂

  5. Másfelől viszont pont a művészi véna tud legkönnyebben kihalni az emberből.
    Elég akár egy rossz szó és könnyen belénkfullad az egész.
    Hány meg hány regény és film szól erről.

      • Azt gondolom, hogy ahhoz, hogy valami erős identitássá tudja kinőni magát, ahhoz kell pozitív visszacsatolás, vagy legalább a tudat, hogy képes elindulni egy úton.

        Bár ki tudja. Osztálytársam nagyon szeretett rajzolni és rettenetesen jó volt benne. Az érettségi vizsgamunkáit különböző szögekben vizsgálta a vizsgabiztos, mert meg akart győződni róla, hogy nem holmi fényképpel van dolga. Nála kreatívabb lánnyal a mai napig nem találkoztam. Sajnos a családja rengeteg energiát ölt abba, hogy másfelé, az ún. “tisztességes munka irányába” térítse. Az mindegy volt, hogy félbehagyta egyetemen a törit, az angolt, a japán minort és pszichiáterhez kellett járnia és hogy látványosan szenvedett. Teljesen felőrölte ez a fajta nyomás. Annyi lelki nyomorúsága kötődik már ehhez az egészhez, hogy szinte bűntudattal vet papírra bármit is.

        Aztán ott van a szaktársam, annak meg ellenkező volt a példája. Ő soha többet nem akarta a kezébe venni a hegedűt, pedig anno országos második volt a korosztályában. Imádta, de addig nyomták, hogy elveszítette a zene iránti szenvedélyét. Egyszer egyetemen elkérte egy szaktársunk hegedűjét. Hát konkrétan beszartunk rajta. És nem, mégsem.

        Ez csak kettő példa és bizony mindkettő “lehetett volna akárki”.

        Szóval szerintem ez az egész siker dolog a kemény munka, a támogatás, a másikba vetett hit és a szenvedély egy érdekes esszenciája. Meg a művészlélek amúgy is egy végtelenül érzékeny valami. Szóval el tudom képzelni azt, hogy tényleg vannak kerékbetört életek is az olyanoké mellett, akik csak bele szeretnének kapaszkodni valamiféle magukról alkotott álomvilágba.

        • Ha az ilyen embert a szülei le tudták téríteni, és felnőttként sem tért vissza az igazi hivatásához, akkor az első szakmai pofon vagy visszhangtalan kiállítás, koncert is elvenné a kedvét, attól tartok. Tanknak kell lenni, erről szól a poszt: a tehetség nem elég. A kevésbé tehetséges jobban boldogul, ha könnyebben viseli a monotóniát, és aki megutálja a tevékenységet, vagy nem űzi éveken át, abból nem lesz nagy művész. A másik, amire nem hallgatnék, a laikus, elfogult ismerősök ítélete. Mindazonáltal biztosan komoly érték veszett el mindkét sztoriban. Azért hangsúlyozom ezt, mert a “mi lett volna, ha” nagy kísértés még roppant értelmes emberek körében is, mindenki valami csodás B verziót képzel el, és nagyon szeretjük, ha van hibás, és persze nem mi magunk vagyunk azok.

          • Lehet, hogy így van. 🙂
            De még az is előfordulhat, hogy esetleg visszatérnek majd ahhoz, amit elkezdtek. Úgy veszem észre, hogy ami zsigerien bennünk van és szunnyadni kénytelen, ha tényleg igaz, idővel úgyis utat tör magának.

            A lányt jobban ismerem, hát ő azért küzdött egy időben rendesen. Tizenöt évesen animátor lett, azért az szép teljesítmény.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s