Hogy utáltam kamaszként! A pusztuló testek látványát, a visszhangos zúgást, az egésznek a szagát, a kontaktlencsés víziszonyt.

A futást is így szerettem meg, Ernő bácsi ellenében, felnőttként.

Tavaly ilyenkor már jó volt. Ősszel, hullott platánlevelek között.

Milyen egyszerű: törülköző, papucs, hasítok Johannával az oviba, erdőben kanyargunk. Könnyű reggeli (Villa Bagatelle), aztán kétórás úszójegy. Fényes, feszes a bőr, működnek az ízületek, ezerötszáz tempó, tapintatlan gyorsúszók közt lavírozás. Káprázik az ezüst, most fuldokló legyecskéket mentek, rigó-mobiltelefon másfél órán át, nem veszi fel senki.

Amiről a két bombázó diskurál, talán nem egész véletlenül telepedtek a kezdődő vízilabdaedzés mellé (én is mindjárt átmegyek a túloldalra, de addig is) minden hossznál elcsípek egy mondatot:

Vagy újra összejövök a Petivel.

Ilyen zöld sarut, a Zarából.

… nem jön a Szigetre.

És az ötvenes barátnők:

Már átültettem a leandert.

Nem, ez hétnapos kúra.

Milyen fantasztikus program ez nekünk őszig!

Te, a Sztankay, amikor még…

Én csak tempózok, felhajt az erő, feszül a vállam, nem is olyan erős a hátam, jó…