a szüleimnél lakom

Többen átéltük: felnőttként átmenetileg a szüleinkkel laktunk. Külön lakrészben, vagy tetőtérben, ez nem mentett meg attól, ami jött.

Azóta se hevertük ki. Szóba se nagyon van kedvünk állni a szüleinkkel, csak az illemszabály tart egyben velük.

Egy komment.

Majdnem három évig laktam most vele, egy gyerekkel egyedül maradva kényszerhelyzetben. Tényleg azt hittem, már felnőtt vagyok, harmincon felül, ő is az, és ez menni fog. Nem ment. Pedig előtte sokat dolgoztam ezen, és már mindent megbocsátottam. Most van újabb adag. Úgy érzem, mintha megállt volna erre az időre a saját életem, és kiszívta volna belőlem az életerőt.
“A te tejed mérgező a gyereknek” – mondta egy veszekedésünk alatt. “Jobb lenne neki, ha meghalnál” – mondta máskor. Utána “nem gondoltam komolyan”, “csak vicc volt”. Hát viccel ilyesmivel az ember, ha nem akar a másiknak ártani?
Nem tudta megemészteni, hogy szerintem rossz anya volt, és mindenképp be akarta bizonyítani, hogy én is az vagyok. Szenvedélyesen és fondorlatosan. Ha elmentünk valahova, akkor azokról a dolgokról, amiben ő is segített úgy beszélt, mintha egyedül csinálta volna, amiket pedig én csináltam, arról többes szám első személyben. Hogy védekezik ilyen ellen egy felnőtt ember? Mindig pontosít, hogy nem, nem úgy van, a gyereket az elmondása ellenére nem a nagyanyja neveli, aki nem is állít ilyet, csak utalásokat tesz, mert úgy választja meg a személyes névmásokat?

Mennyire nem egyenesek és mennyire nem konkrét, valós dolgok azok, amelyek itt működnek. Huzakodás az egész, erők birokra kelése. Igazolja, és ráadásul hatalmi helyzetből, hopgy ő, csakis ő a helyes.

Aranymondás következik:

Egy szülő mindig, bármikor nagyobb fájdalmat tud okozni egy gyereknek, mint fordítva, mert a gyereknek identitás és forrásvidék a szülő, mert egy-egy van neki belőle. A szülőnek feladat, életesemény a gyerek, esetleg “van értelme az életnek” bizonyíték (ez is nagyon visszás, mert nélküle is van, kell legyen!), a többi modern hájp csak. gyerek nem tud olyan anya/apaszomorító lenni soha, még a drogos se, még a halott, az öngyilkos se, mint amennyire a szülő teszi tönkre a gyerekét, kiheverhetetlenül és évtizedekre szóólóan. És a gyereknek ugye ez nem volt döntése, hogy vele hogyan bánnak, hogyan romlik el ettől, hogyan nem védik meg, nem segítik, gyengítik. És nem a bukdácsoló, nehéz helyzetű szülőről van itt szó, nem az eseti gyarlóságról, hanem a kényelmesen erősködő, “de hát mi a baj?”, “túl érzékeny vagy”, “ne szenvedj fölöslegesen”, “nem mondasz igazat” fajtáról, akinek lételeme a kontroll és az önigazolás.

Pedig milyen praktikus volna. Ott lakni a szeretteiddel, a gondoskodó jó szüleiddel. Ismerős közeg, a gyerekkor emléke, szeretetkapcsolat, ott az unoka is. Hát ki akar jót nekünk, ha a szüleink se?

Sokan döbbenünk ezen, már harminc fölött: ők nem, pont ők nem. Sok mindent akarnak, sok mindent etsznek, ebből van nekünk is előnyünk, leköteleznek, hogy aztán ezzel, a függéssel, a felemlegethető támogatással zsaroljanak. Illik is hálásnak lenni, de a lényeg nem az, hogy nekünk jó legyen.

A szeretet csak szöveg. Ezt nagyon nehéz feldolgozni.

Miért költözöl oda/vissza?

Mert építkeztek.

Mert egyedül maradtál gyerekkel. Mert nem tudod eltartani magad.

Mert hívnak, hogy jó lesz, együtt könnyebb.

Mert ők maguk segítségre szorulnak.

Nem költöztél, ottmaradtál.

Mit csinálnak?

A legjobb esetben az együtt lakó szülő visszainfantilizál: nem hagy kompetensnek lenni a saját dolgaidban, ürügyekkel beavatkozik, vészmadárkodik, megjegyzéseket tesz. Örökös jelenlétével, kontrolljával nem hagy szülővé sem fejlődni. Taszigál vissza a gyerekségedbe, nevelni próbál.

Szemmel tart, véleményez, tanácsokat ad.

Passzív agresszió: célzások, némaság, pofavágások, visszahallod a pletykákat.

Játszmázik a birtokviszonnyal, a tekintéllyel, a múltbéli mozzanatokkal.

Tiszteletre, erősorrendre hivatkozik, az általa hozott áldozatokra.

Összefog a másik szülővel, a többi rokonnal, a háttérben variál, híreket szállít, mérgezett hangulatot teremt köréd.

Visszaél a szakmájával, például az építész, az orvos.

Pénzzel és segítséggel manipulál, kufárkodik, a lehető legnagyobb lélektani hasznot csikarja ki abból, amit ad. Fel is rója, olyat is, amit nem kértél, vagy ami járna (öröklés, eltartás gyerekkorodban, gondoskodás).

Hogyan lehet ezt a helyzetet elviselni?

Behódoló, alakoskodó szolgalélekkel, aki nincs tisztában magával, frusztrációja bújtatottan jelenik meg, betegséggel tiltakozik.

Stockholm-szindrómásan.

Kommunikáló, egymást kölcsönösen tisztelő, szeretni valóban tudó, felnőtt emberkénrt.

Mit mondanak, mi a konfliktus oka?

Te rosszul csinálsz valamit. Te ilyen rossz természet vagy. Mindig is ilyen voltál.

Féltik a gyerekedet.

Nem kedvelik a párod.

Aggódnak, jót akarnak, segítenek.

nem érted meg őket, de majd ha eannyi idős leszel, annyira tapasztalt…

Ők az idősebbek, tapasztaltabbak, hallgass rájuk.

Fontos megjegyezni: a viselkedésük nem racionális. Vagyis, nem az a cél, hogy szeretetben legyünk együtt, mindenki jól legyen, nyugalom legyen. Hiedelmeken, automatikus működésmódokon nyugszik a viselkedésük, a legfőbb cél az énkép védelme, a helyességükben való megerősödés.

Miért csinálják ezt?

Azért, mert ők maguk boldogtalanok, és a gyerek a kézenfekvő eszköz arra, hogy ezt valahogy elfedjék, kimagyarázzák, áttolják. Hogy ha üres az élet, ha a házastárs már nem kontrollálható, akkor is valami inger, esemény legyen, hogy lehessen mindig valami feszültségben lenni, az énjüket deklarálni. Cikis, ha olyasmit helytelenítenek, egyáltalán: követnek szoros figyelemmel, ami egyébként, ha egy kicsit hátrább lépnének, nem érintené az ő életüket. Együtt lakásnál ugye fürdőszobahasználat, rend, beázás, zaj, életmód, kiskert, faszom – ezer lehetőség, hogy rámutassanak: lám, ez nagyon is probléma.

Ha nem mész a közelükbe, akkor visszavesznek. Kénytelenek. Akkor egy-egy karácsony elviselhető talán. Csak el ne hidd újra, hogy most már nem úgy van. Utolsó leheletükig manipulálnak.

Nagyon fáj kimondani, megérteni a lényeget. Egész gyerekkorunkban azt hittük, ezt mondták: a szüleink jók, jót akarnak nekünk.

Még mindig szeretném azt hinni, hogy ez nem szándékos, ez csak félreértés. de ennyi véletlen nincs. Eltorzul a múlt, elfelejtődik a sok keserves helyzet. De én dokumentáltam, mi történt, naplóban, neten, számos levelet írtam nekik, vázlatokkal. Hogy én milyen tiszta szívű voltam…!

A szüleink, azok, akiktől az életünket kaptuk, nem szeretnek minket, hanem rajtunk, a felhasználásunkkal akarják igazolni, hogy ők jók, jól élik az életüket, igazuk van, helyesek a döntéseik. Minél jobban roskad rájuk a keserű öregség, annál erősebben és lebeszélhetetlenebbül tolják ezt, az elhibázott életük tatarozásához kellünk. Ha lenyom, ő följebb kerül, ő lesz a jó. És mondják, hogy ők mennyi mindent és jót akarnak, és sajnáltatják magukat.

Ezért nagyon fontos megőrizni magad tisztának: ne keseredj meg a gyerekeid felnőtt korára, ne sivárosodj el, ne legyen üres az életed, ne told túl a gondoskodást, mert majd hálátlannak tartod őket, üresnek az életed. Ha elmennek, felláuzadnak, akkor biztosan. Ne ők kelljenek majd gumicsacsinak, önigazolásul és unalom ellen.

Akit szeretsz, azt el tudod fogadni. Akit elfogadsz, annak elfogadod a valóságát, önértelmezését is, nem értelmezed át, nem mondasz neki bántó dolgokat, nem használod ki az előnyeidet, felhatalmazásaidat ellene, nem próbálod rávenni arra, hogy ne olyan legyen, amilyen. Vele bajod csak az lehet, amit ellened tesz, a tiedből fogyaszt, háborítja. amit önként adtál, ne ródd fel. Az ő magánügyei, döntései, preferenciái, életstílusa, érzései, apró szokásai nem lehetnek bírálat tárgyai, mert az az ő élete. Unokára hivatkozva sem. Ilyenkor az unoka is csak eszköz.

Ha nem jó, nem megy, ha szűk a hely, akkor nem kell az együttlakást vállalni, nemet lehet monani, felmondani a megállapodást. Eleve meg kell állapodni, mivel jár a közös élet, természetesen nincs ingyen, vannak feladatok. De aztán lehetőleg nem basztatni a fiatalokat.

De évekig játszmázni…?

Tele vagyunk ezekkel a könnyes szemű, szomorító, szenvedélyes viszonyulásokkal, ami senkinek nem hoz boldogságot. A tisztelet, a békén hagyás, a határok szem előtt tartása, az érzékenység kímélete előrébb való, nemesebb is, építőbb is, nagyobb teljesítmény is, mint a “szeretet”. A szeretés nem okvetlen csimpaszkodás. A szeretet nem játszma. Nincs olyan, hogy amúgy szeret, de bántóakat mond, és következetesen azt csinálja, ami neked rossz. Nincs olyan, hogy szeret, de rossz mintája volt, nem tudja kifejezni. Nem mentség, hogy boldogtalan.

Olyan van, hogy kellesz neki, használ.

És akkor van még az enyhe, normális jóindulat is. Az is egy út, sokkal korrektebb, mint a nyakba lihegős, sokat segítős, lesős “szeretet”.

Akit nem szeretsz, azzal, hacsak nem a főnököd, szomszédod, adóellenőröd, szülőtársad a suliban, semmi dolgod. Abban a viszonyban nem kell részt venni, erkölcstelen a másikat és magadat mérgezni, őt használni egy ilyen viszonyban. (Kedves nyomulók.)

A dolgaim meghekkeléséről, a döbbenetes agresszióról és játszmázásról, szeretetnek hazudott kontrollról, anyáról, anyósról ezekben a posztokban írtam:

nem felejtem el (itt nagyon kemény kommentek vannak, katartikusak, sokunk élménye volt ez)

ő már nem fog megváltozni

mi baja velem, mi bajom vele?

meg kellene bocsátanod

A többiről itt és most hallgatok, de nem feledem.

 

 

20 thoughts on “a szüleimnél lakom

  1. Anyám az aggódó, jót akaró típus. Mikor szembesítettem – nálunk 3-4 nap az, amíg vendégként kezelnek, utána csúszok vissza szaros gyerek kategóriába -, azt mondta, hogy olyan érzés ez, mintha megállt volna az idő. Mikor hazajövök, ő az 5 évest várja haza, és minden alkalommal meglepődik, mikor egy idegen felnőtt áll az ajtóban. És nagyon nehéz elfogadni ezt az idegent, és nem baszogatni, mert az a szaros 5 éves mindig mindent úgy csinált, ahogy ő akarta, ez a kanapén tespedő idegen meg nem, és alig bírja visszafogni magát, hogy rászóljon, csinálj eztmegazt. Valami kettősség jelenik meg, ő úgy érzi, még mindig 5 éves vagyok, pedig tudja, hogy nem.

    Ami a másik érdekesség, azt figyeltem meg, hogy ha itthon vagyok, én is regresszálok, úgy csinálok, mint mikor tizenéves voltam: ücsörgök a kanapén (ez volt a szokásom), nem megyek sehova (ez is itthoni szokás, pedig a saját városomban csak aludni járok haza), és azon szorongok, mi lesz velem (pedig már van valami velem, és ha visszamegyek a saját városomba, akkor kevesebbet szorongok azon, mi lesz). Érdekes, hogy én 16 évesnek érzem itthon magam, anyám meg 5 évesnek érez.

    Én úgy gondolom – azok alapján, amiket a barátnőim mesélnek, őket szisztematikusan kínozza az anyjuk -, elég nagy mázlim van, mert nálunk csak a kaján van mindig a feszkó. Épp a múlt hónapban szembesítettem magam azzal, hogy anyáméknak a kaja a szeretetnyelvük, de mivel kövér vagyok, egész életemben azt hallgattam, hogyan halok majd meg a túlsúlytól, de ezt még miért nem eszem meg, nem ízlik? Azért annyit ne egyek belőle. Csak még egy kicsit. Most dobjam ki? Emiatt elég elbaszott a kapcsolatom az evéssel: sose lehet, és mindig kell.

    • “pedig már van valami velem” ez nagyon kedves
      “Mikor hazajövök, ő az 5 évest várja haza” hú, ez durva.
      Ez most nagyon őszinte volt, itt lehet az eredet a kajavisszaélésnek. Miket főznek, adnak amúgy?

    • dobbenet! szorol szora engem irsz le. nalunk is ugyanez: otthon csak nezek ki a fejembol, allandoan enni kell, tininek erzem magam es gyerekkent kezel az anyam.
      volt par probalkozasom, hogy elmondjam, hogy hagyjon mar engem is lelegezni, talaljon maganak is valamilyen hobbit, elfoglaltsagot. minden alkalommal sertodes lett a vege. aztan szepen mindig elmagyarazta, dehat mi (gyerekei) vagyunk az elete ertelme es folytatodott aggodas cimszo alatt a cseszegetes.
      nem tudom mi a megoldas. o mar nem fog valtozni, en meg dolgozom rajta, hogy hogyan huzzam meg a hataraimat. pillanatnyilag igyekszem ritkan es csak rovid idore hazamenni.

  2. Szülők már nem élnek, ezért csak annyitt, amennyit illik. Hamarosan unoka, bizonytalan időtartamú együttlakással – mi leszünk a “szülők”, vizsgázunk. Mit tudunk napi fillérre váltani az emberi örökségből, és mit tudunk elkerülni az utált helyzetekből. Hiszem, hogy lehet jól. #1.) Fiatal házasként kikényszerítettük a magánélet tiszteletét. Nem válogattunk az eszközökben (volt kísérlet, durva konflikt, mindaz, ami a posztban vagyon, no meg sértődés), de a rövid zűrös idő után beállt a tartós fegyverszünet, és mindenki tudomásul vette, hogy úgy élünk, ahogy mi akarunk, szülővel vagy önállóan, és ugyanúgy tiszteljük, ahogy elvárjuk. #2.) 4 év együtt. Nem volt jó. A “Mama” (papa már nem volt) néha már méltatlanul tisztelt, néha méltatlanul gyalázott – csak azért mert férfi vagyok. Ennek gyökerei nyilván az Ő előéletében, beteljesületlen vágyaiban, lányát egyedül nevelésben voltak. #3.) Unoka (3fő) viszont szent volt, ennek érdekében olykor úgy gázolt át rajtam a két nő, hogy csak pislogtam. “Mama” ezzel együtt olyan volt, mint az esernyő: észrevétlen, ha nem igényeltük, de azonnal rendelkezésre állt a szükségben. Egy módszer: családüzem szakterületeinek pontos felosztása, és a másikéba orr bele nem ütése – nekünk bevált. #4.) Epilógus: az eredendő konfliktusok végig megmaradtak, hosszabb távon nehezen elviselhető módon – ez tény. Ezzel együtt szerettük egymást – kevés szóval, több tettel -, mert nem-szülőként senki sem tett annyit a családért, mint Ő. Mindezeknek még így is ára volt; megfizettük, és nem bántuk meg.

  3. Szerintem, ha ismét együtt kellene laknom anyámmal, rövid úton a Kék fényben végezném, mint vádlott. Az a vicc, hogy látom, felismerem a játszmáit (melyeket nyilván tagadna, ha szembesíteném velük), de nagyon nehéz kikerülni őket. Nem vagyok sokszor elég bátor, nem megyek bele konfliktusokba. A lányom születése után hat hétre hazaköltöztem (férj vidéken dolgozott), ennek a végére úgy összevesztünk, hogy hónapokig nem találkoztunk. A mai napig nem tudom, mi volt velem a bajuk, de az egész család ellenem és a férjem ellen fordult, frankón száműzött lettem, még védekezni sem tudtam, mert nem tudtam, mi ellene kellene védenem magam, mi a bűnöm. Az anyám akkor teljesen kifordult magából, és a mai napig nincs feldolgozva, kibeszélve ez a dolog, szerintem már nem is lesz. Azért is nagyon nehéz ez az egész, mert a lányom rajongva szereti, és fordítva, semmiképpen nem akarok belegázolni ebbe, de könyvet lehetne írni a családunk elbaszott dinamikájáról, olyan indulatok vannak a felszín alatt, hogy néha magam is megijedek.

  4. Féltem ám ettől, hogy most akkor kiderül hogy tök nyomi vagyok, mert válás után 3 évig tudtam albérletben lakni 2 munkahely mellett, és eltartani a lányomat. A Férjem nem érezte igazságosnak, hogy ha én akartam válni, bármit is megosszon velem ( nem vicc, még a merőkanalat is én vettem az albérletbe..:) ) én pedig azt gondoltam tartson meg mindent, legyen vele boldog, majd én megoldom egyedül. És ez szuper volt, és tényleg megoldottam. Aztán amikor közölte, hogy szerinte nekem a gyerektartás sem jár ( hagyjuk hogy nem nekem jár, nem ad és kész ) rájöttem, muszáj lesz összeköltöznöm anyámmal.
    És most elolvastam amit írtál, és rájöttem, hogy én a férjem mellett éltem úgy. Majdnem szó szerint…Most azon agyalok, hogy én akkor 20 évig nem is férjnél voltam, hanem egy szigorú, zord, szeretetmegvonással büntető, apával???? Amúgy anyámmal remekül kijövünk, jókat nevetünk egymáson, és egyre nyitottabbnak látom..ahogy végre nekem sem kell félnem. Bár az is igaz, hogy mivel minden nap 14 órákat dolgozom, keveset vagyok otthon. Jézusom tényleg nyomi vagyok ha nekem már ez maga a béke és a szabadság…:D

    • Miert lennel nyomi? Amugy is anyja valogatja. En tudnek anyukammal elni, de az en lakasomban, nem az oveben. Minden tevedesevel egyutt nekem jo anyam van, nem telepszik ram, nem oktat ki (mondjuk ez mar az en “nevelesem” eredmenye), bizik a donteseimben, olykor elmondja a meglatasit, amik tobbnyire helytalloak, segit mindenben amiben tud, de sosem emliti kesobb vagy el vissza vele, alapvetoen az ifju kori egymasnak feszulseunknek nyoma sincs ma mar.

  5. Én anyámmal 3 éve már másodjára szakítottam meg a kapcsolatot. Szándékaim szerint örökre.
    Még a temetésére sem kívánok majd elmenni, mert annyira rosszindulatú ember, hogy még azt sem tudom tisztelni benne, hogy megszült egyáltalán. Pláne, hogy az állandó lelki és fizikai terrorja és agressziója mentén folyton azt hangoztatta, hogy én tettem tönkre az életét azzal, hogy megszülettem. És engem elcseréltek a kórházban, nem is az anyám.. hát mit mondjak, van aki azért ennél jobban szeret azóta:)
    Az első szakítás után apám halála, pontosabban az igencsak gyáva és játszmadús házasélet következményekénti öngyilkossága miatt muszáj volt újra kommunikálnom vele amíg el nem adtuk a házat. Na, abban az egy évben vagy 10-et öregedtem. Ahogy elment a ház, szervasz nekünk nincs dolgunk egymással. Alig vártam, hogy megszabaduljak tőle, számolgattam a napokat, mint amikor vártam a 18. életévemet, hogy azonnal leléphessek.
    Húgom valamennyire tartja vele a kapcsolatot – bár anyám őt kiskirálynőként imádta ellenemben szándékosan, szóval ő sem viszi túlzásba, de neki más a rejtett motivációja, egy dudát fújnak a hátam mögött nyilvánvalóan.
    Ha viszont segítség kell, akkor érdekes megtalál mindegyik, amelyiknek baja van velem.
    Adjak tanácsot, meg milyen erős vagyok, csak szeretni, de legfőképpen tiszteletben tartani, elfogadni ne kelljen úgy, ahogy vagyok. Anyai nagymamám halála, na az lesz még érdekes, mert a temetésen feltételezem ott lesz anyám is. Szerintem azt hiszi még mindig, hogy behúzható vagyok a szokásos játszmába – innen-onnan-amonnan a családtagokon keresztül “jut véletlenül a fülembe” egy-egy impulzusa, tudom hogy próbálkozik, tapogatózik. Sosem tévedett még nagyobbat!
    Az életbe nem bocsájtom meg azt, amilyen ember, és amennyi lelki és fizikai kárt okozott nem csak nekem, hanem a szűk családi körben mindenkinek az elképzelhetetlenül fostalicska jellemének köszönhetően.

  6. Amikor Juli egy-két hónapos volt, és nagyon nagy meló volt a szoptatás, mert extra szarul ment, és emellett én ekkor is dolgoztam, cikkeket írtam (soha három hónapot se voltam meló nélkül), az én anyám azt rótta fel, hogy én nem GAZOLOK AZ UTCAI KŐKOCKÁK KÖZÖTT a kert előtt, pedig kitolhatnám Julit BABAKOCSIBAN, és úgy kapálhatnék. Egy munka, amit se ő, se senki nem végzett, eszükbe se jutott előtte, egy munka, amit kitalál, és teszteli a harminckét éves lányán, hogy beletöri-e, az ő akarata érvényesül-e, és ha nem, akkor lesz-e beszédtéma, basztatási programpont, pletykalehetőség és morgás. Ez ment hónapokig, azzal a céllal, hogy “addig mondogatom, amíg megtörlek”. Az volt a baja, hogy nem azt csinálom, amit ő nekem kitalál. Nem is volt babakocsink. Valójában azt nem bírta elviselni, hogy én hordozok. És hogy nem szakadok bele kis csecsemő (második gyerek, az elsőm iskolát kezdett) mellett a fizikai munkába.

    Na, csak kijött. Látszatra egy gondos szállásadó igénye, legyen rend, könnyű munka, hát nem? Valójában erőszak.

    • Erőszak a javából.
      A férjem családjának három generációjával együtt, egy házban. Nagy ház, nagy telek, de hogy az én férjemnek heti háromszor kell az egyik sarokból a másikba, teljesen indokolatlanul és értelmetlenül több tonna cuccot (nagyrész felelsleges lomokat) megmozgatni, az hihetetlen. De mindig csak hétvégén és délután, ha itthon van a gyerek is meg én is. Aztán megy a pusmogás, hogy sosem vagyunk együtt mint család és válás lesz, és a féltik Devorahtol a gyereket, mert olyan agresszív. (Mert Devorah igenis igényelné, hogy ha táncol a dackorszakos az idegein, akkor a férje leváltsa, míg összeszedi magát) Nemet mondani nem lehet, mert akkor a szívbeteg meg a frissen műtött elkezdenek maguk emelgeti. Látszólag a fiatal segíti a szüleit, valójában játszma, erőszak, borzalom.

  7. Meghökkentő történetek vannak, együttérzek, és egyúttal kamillázok. Tényleg döbbenetes.
    Az én szüleimmel (főleg anyámmal) a kapcsolatunk két lépcsőben vált rendes felnőtt kapcsolattá:
    1. elköltöztem
    2. elváltam
    Az első lépcsőben megszűnt a napi kapcsolat és egymás szájába lógás, ez huszonkevés éves koromban volt, maradt viszont az anyagi függés, ez is gyerekstátuszban tart, plusz ment a nyomasztás és követelőzés, hogy milyen gyakran menjek látogatóba, meg sírás a telefonba, hogy már három hónapja nem voltunk, jaj… (Nem volt igaz.) Jótanácsok, mit hogyan csináljak, melyik családtaghoz mikor kell látogatóba menni, stb.
    A második lépcsőben a megrázkódtatás az volt, hogy hoztam egy igen kemény döntést, ami egyrészt letérít a Mindenható Checklist útjáról, másrészt ők nem tették meg soha, pedig volt idő, amikor igenis az lett volna az ésszerű megoldás, harmadrészt pedig, mindennek ellenére, jó döntésnek tartották. Emlékszem a telefonbeszélgetésre anyámmal, amikor elmondtam. Azt ismételgette, hogy “hallom a hangodon, hogy milyen szilárd az elhatározásod, megértem és becsülöm”. Soha nem mondott ilyet előtte. Azóta viszont…
    Azóta nagyon jó velük minden. Körülbelül kéthetente beszélünk telefonon. Én szólok, hogy mikor megyek hozzájuk, és mindig kedvvel. Nyáron együtt fesztiváloztunk, és majdnem véletlenül “ütköztünk” egy balatoni nyaralóhelyen, egy napot együtt is voltunk. Felnőttként kezelnek, és elmondhatatlan a különbség. Az én tapasztalatom tehát azt igazolja, hogy a feszkó egyik fontos forrása a felnőtt-gyerek kapcsolatban ragadás. És persze amit leírtam, az nem recept, senkinek az anyja nem fog megváltozni egy csapásra, ha elválik, ez a mi saját történetünk. De a tanulság a posztban leírtakat igazolja, ezért tartottam értelmesnek elmondani.
    Egyébként soha többet nem költöznék össze újra a szüleimmel.

    • Érdekes, hogy át tudott billenni, és ez azt jelzi, hogy van az a sarkadra állás, ami hatásos és átfordítja oartneribe a kapcsolatot – ha nem túl mélyek a játszmák.

      Én azt érzem, hogy ha nem is lakunk együtt (mert már előtte is, később meg végképpp), anyámat az öregedés, kiüresedés tette ilyenné, hogy kontrollál, beleszól, pletykál, kilincsre fura kajákat és levetett holmikat akaszt (“nem fáztok, úőgy aggódom”, “TESCO-ban vettem”), és félremagyaráz. Tesóm szerint ezeket a szedett-vedett cuccokat széles mosolyyal megköszönjük, majd kihajítjuk vagy segélycsomagba tesszük – én meg döbbenten néztem, szerinted nem abszurd, hogy ebben éli ki magát, erre költi a pénzét? (Nálunk az én feladatom a szortírozás, nálatok az asszonyé.)

      És közben szavak szintjén anyám mennyire szeret, aggódik, igazán gonosz dolgokat nyíltan soha nem mondott, csak ezek a nehezen felismerhető játszmák, és tudom, hogy ez róla szól, és boldogtalanság-indikátor. Soha be nem vallaná, ő úgy van vele, hogy az élet nehéz, de neki megvan a lelki békéje, mindig derűs.

      Nyaraltunk együtt, de ő akkor is külön volt, ő máskor kel, ő korábban, ő egyedül lemegy úszni, egyedül kiül a kertbe, úgy eszik, nem eszik húst, nem iszik sört, ő el nem jött volna koncertre, gyerekprogramra, neki dolga van, korán fekszik. És ha mesélek, vagy ott a gyerek, soha nem figyel oda. A legintenzívebb unokás együttlét idején fenyőágakat rajzoltatott az én gyerekkorom hagyományai szerint fehér papírszalvéta sarkába, és hangosan mondogatta, hogy őket majd megtanítja arra, hogy nem csak kapás van, hanem munka is, ha már engem nem sikerült. Valójában kontrollálnia nem sikerült, helyettem eldönteni, mivel töltöm az időt, ő az olvasást, színházat, cikkírást, barátokat, sétát (!) nem becsüli semmire.

      Ehhez a “dolgozzon csak, ne legyen ilyen elkényeztetett” hozzá kell tenni, hogy kamaszként extrém low maintenance voltam, iszonyatos ruhákban jártam, diákmunkát végeztem, szarokat ettem, spirálfüzetbe írtam naplót, semmiért nem követelőztem, ellenben elég látványosan teljesítettem a versenyeken, huszonévesen meg egyetemet végeztem (második szakot) gyerek mellett, és dolgoztam, és egy pillanatig nem voltam munka, általában 2-3 állás nélkül. Testvéreim számos kanyarral, devianciával és pézelbaszással jutottak révbe, nők tartották a frontjaikat, és ma igaz viktorhű konzervatívak, hovatobvább keresztények mindannyian.

      • Ahogy olvaslak, az esett le, hogy anyám anyja pont ugyanilyen, és, ami a döbbenet, hogy az én anyám pedig szintén ilyen low maintenance volt gyerekként és kamaszként, de fiatal felnőttként is. De tényleg, egy csomó mindent szinte szó szerint így mesélt, mint te. Nyilván van egy csomó különbség, pl ő elégette a naplóit kamaszkorában, mert az ő anyja turkált, titokban mindent elolvasott, és anyám rettegett, hogy megtalálja a naplókat, hiába rejti el. Náluk volt még durva kajás visszaélés (muszáj megenni a paradicsomlevest, ha nem eszed meg, addig ülsz fölötte, amíg meg nem eszed – délután négyig nem kelhetett fel az asztaltól, akkor végső késégbeesésében igyekezett betömni, de visszahányta a tányérba, ekkor leüvöltötték a fejét). De lényegében ez…

        És az ő anyja se figyelt és nem foglalkozott az unokákkal Az volt az érdekes, hogy hány db van unokából, milyen jegyeink vannak, és mindenkiről legyen up to date fénykép, hogy lehessen mutogatni. Aztán, amikor nála voltunk, ő FŐZÖTT. Nem játszott velünk soha. De mást se. Például amikor egyszer a két tesómmal pár napra nálunk voltunk a nyaralóban szülők nélkül, és a négyéves húgom hányós-fosós vírust nyelt be délutánra, és kidőlt a nyaralóban az ágyon, akkor így odasomfordált hozzám, hogy “a húgod hányt”, aztán hátrament a konyhába, és onnantól kezdve nem láttam másnap reggelig (a konyhában is aludt egy heverőn). Én virrasztottam a tónustalanul gyenge gyerek mellett, meg itattam apró kortyonként vízzel, mert nagyon szomjas volt, de a vizet is kihányta, kivéve, ha icipicit ivott csak egyszerre. De a nagyanyám eltűnt, aztán, amikor a szüleim megérkeztek, persze kiderült, hogy á, nem is volt semmi baja, semmiség az, az ilyen kicsik folyton elkapnak valamit. Jelzem, nagyanyám VEZETŐ ÓVÓNŐ volt.

        Anyám egyik legszomorúbb emléke, amikor az anyja hazaért egyszer december 24-én, és egy halom barna csomagolópapírba tekert cuccot így simán bekúrt a szemük láttára a fa alá, hogy na, itt az ajándék, és röhögött, hogy milyen vicces. Végigbőgték a délutánt a nővérével. Mondanom sem kell, hogy nálunk micsoda csinnadrattás karácsonyok voltak mindig…

        Engem nem érdekelnek a nagyszüleim, és nem látogatom őket, évente kb egyszer felhívom őket, hogy mi van, de hát jó lenne, ha már nem kéne. Szomorú, de ez van. Ja, és harminc éve nyugdíjasok, de olyan nyugdíjasok, hogy evésen meg keresztrejvényfejtésen kívül SEMMIT nem csinálnak. Szerintem ez piszkosul rongál. Én SOHA nem akarok olyan lenni, mint ők.

        • ‘mert az ő anyja turkált, titokban mindent elolvasott, és anyám rettegett, hogy megtalálja a naplókat, hiába rejti el. Náluk volt még durva kajás visszaélés (muszáj megenni a paradicsomlevest, ha nem eszed meg, addig ülsz fölötte, amíg meg nem eszed – délután négyig nem kelhetett fel az asztaltól, akkor végső késégbeesésében igyekezett betömni, de visszahányta a tányérba, ekkor leüvöltötték a fejét’

          anyám/apám

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s