amit nem mondanak el

Nem az van, hogy vitatom a fogaddelmagad érveket, hanem érzem, hogy hazugság.

És irritál a hazugság.

És tudok jobbat.

Én amúgy teljesen egyetértek azzal, hogy legyen mindegy a test. Mármint, a test nem tud mindegy lenni, mert abban van az agy, a szív, a lélek és a telomerek – az kel fel reggel, azzal bírod vagy nem bírod derűsen a napokat, és az öregszik meg, és te vagy érte a felelős… és a szenvedés mértéke, az meg végképp nem mindegy, hogy mennyit szívnak miattad azok, akiket, azt szoktad mondani, szeretsz. És a halálokod sem mindegy.

Na de a kinézet. Az mindegy. Intem magam: ne zavarjon a ragya. Nézzük a belső értékeket, az számít igazán! Mindenkinek más az erénye, nem lehet mindenki modelltestű.

Én sem vagyok az, nem is volt a cél. Paradox módon most azok magyarázzák nekem, hogy nem számít a szépség, akik csakis azt nézik minden képen, más értelmezési keretük nincs.

Pedig mi mindent tud még a test!

Azért sem értem ezt a nemcsak-ez-számít szöveget, mert hát persze. Ki állított mást? És miért dőltök be nekik? Ilyen közegben éltem: a lényeget nézték a barátaim, ismerőseim, tanáraim (amikor és amennyiben a családom nem, képtelen rá, eltávolodtam tőlük, pont ezért!), és ezért nincs mit kompenzálnom.

Mindig agy volt, lélek, szív. Mindig e téren volt ambícióm. És hogy megértsék, amit mondok.

Nem értették.

Szinte nem is látszott a testem, nem törődtem vele. Nem is “szerettek” “a fiúk” sosem. A testem mindent bírt, bárminek ki tudtam tenni. Ez a fakírság traumatünet, sose óvtak, kéányeztettek, se én magamat, és ez ma is így van.

Ó, istenem, annyira nem, hogy a testem vészjelzéseit se hallgattam meg, nem ékesítettem, csak használtam és semmibe vettem.

Igazából testfronton a bántásról csak néhány fájó élményem van, még nálam sokkal szebb lányok is többről számoltak be, több öngyötrésről, sebről.

Az egyik. Huszonegy éves voltam, duzzadó és eleven, és épp nem is nagyon vaskos, ő talán huszonhárom, nagyon divatos, nagyon szexi, csak ezen a telepi módon, és nagyon magabiztos, mert neki híres férje van. Azóta ő már nagyon híres szexuálpszichológus, akkor még fekete hajjal egy képzésen vettünk részt, tévések akartunk lenni, én nagyon nem jöttem ki a tanárral se, aki tévés személyiség, hamisnak és drama queennek éreztem, és ő se látta bennem a kvalitást, amit nem értettem, mert mindenki mindig látta bennem. Nagyon nem jött be nekem az egész, de elmentem utána és részben ennek révén gyakornoknak a Napkeltébe, menekültekkel forgattam angolul, meg anyaotthonban, és az nagyon érdekes volt, megismertem igazi kvalitásokat. A démon elmagyarázta nekem, hogy ha én lefogynék, akkor a férfiak egy nagyobb hányadának jönnék be, és sok tapasztalatot szerezhetnék. Az milyen hasznos, ő is ezt tette, kiélte magát.

Döbbenten néztem, hogy a testem, a lényem, a finom, egypasis egyediségem ennek a statisztikajavításnak az eszköze volna, és hogy bárki erénynek gondolja, hogy sok felszínes kapcsolata volt, szerelem nélkül. Nem különösebb barátság-előzményekkel, ez a lány úgy kapott el a vécénél, az integritásomba gázolt merő ítélkezhetnékből. És ugye ő pszichológusnak készült. (Mondjuk ma már erről a szakmáról sincs illúzióm, nem sok norma, garancia van.)

Akkor is írtam már, talán naplót, de lehet, hogy levelet: basszus, így írtam, én se erőltetem a kezébe a drámakötetet, ajánlom figyelmébe, hogy kissé suttyó, nem állok neki vélt fölénnyel normákat szabni, csakis az ő érdekében. (Így, reagálva, én is elkövettem test és szellem, felszín és mélység mesterkélt szétválasztását. Mintha a szépség és az ész ellentétes volna. Mondjuk épp az is volt: én nem voltam szép ebben a kontextusban, és a démon is inkább kikent-kifent volt, megcsinált, trendi. Az akkor patacipőt jelentett, 1997–98-ban.)

Ma is minden ő, aki nem akarok lenni, ahogy nem akarok kinézni: a műviség, a szexiskedés, a bulváros szereplés, a méltatlan öregedés.

Az egy nagyon béna és nemtelen játék egyébként, hogy használod a tested: kavarsz éveken át a nőségeddel, “nőből vagyok”, ez manipulációt jelent, majd hirtelen, fonnyadván, megtérsz. Hogy ifjan a dekoltázsoddal szerzel előnyt meg ötöst, sminkelsz hisztisen, helyezkedsz ocelotmintásan, köldökpiercinggel, “pasizol”. Le- és rebegtetsz, benyom a szeretőd ide meg oda, adod a tested használatra, lesed, kit lehet bepalizni abba, hogy eltartson, ezt szerelemnek hazudod, a pénzükből élsz – majd negyven elmúlsz, és akkor, megroskadva, hirtelen te vagy az okos, a feminista, a lényeglátó, aki nemet mond a patriarchális viszonyokra, nem dől be a szépségnyomasztásnak, és már RÁJÖTT. (Továbbá nem szül, és ne szüljön más se – ehhez külön gratulálok.) Ez egyszerűen nem korrekt, csajok.

Azért se korrekt, mert akkor is eltettétek az aprót, meg most is eltennétek az intellektuális, tudatos nő valutáját, mivel a másikat kivonta a forgalomból az idő.

És ezért tagadjátok mások életörömét.

Én nem ügyeskedtem fiatalsággal, szépséggel, drámázással, húspiaccal, hogy aztán megbánjam és inkvizítorrá váljak. Még évődő poénkodás is ritkán volt, nemhogy megaláztatás, tárgyiasítás.

Tudom, hogy mások nem így nőttek fel, és igyekszem empatizálni. Hanem hisztérikusan fogyózó, ráncait sminkelő, pasit fogni akaró anyával. Öngyűlöletben, kontrollban, baszogatva.

Amellett, nagyon rusnya sem voltam. Ez is hozzátartozik.

*

Liane Moriarty bestsellerét olvastam épp, már említettem, a Big Little Lies-t. Annyira bestseller, hogy hatrészes HBO sorozatot forgattak belőle.

Jane a traumáját elemzi: egy férfi súlyosan megalázta, és ő akkor megmerevedett és megfagyott a további életére nézve.

Fat and ugly (…) Why did I feel so weirdly violated by those two words? More than anything else he did to me, it was those two words that hurt.

(…)

I mean, a fat, ugly man can still be funny and loveable and successful. But it’s like it’s the most shameful thing for a woman to be.

Madeline itt közbeszól (előttük van egy régi fotó).

‘But you weren’t, you are not– You were curvy.’

‘Yes, OK, but so what if I was! What if I was! That’s my point. What if I was a bit overweight and not especially pretty? Why is that so terrible? So disgusting? Why is that the end of the world?

Madeline found herself without words. To be fat and ugly would be the end of the world for her.

‘It’s because a woman’s entire self-worth rests on her looks’, said Jane. ‘That’s why. It’s because we live in a beauty-obsessed society where the most important thing a woman can do is to make herself attractive to men.’

Én a testemen nagyon sokat dolgozom, nézem is, látom is, milyen, alakítom, módosítom, és annál a kis de-szépen-lefogyott, divatos állapotnál, amihez mindenki gratulált, amíg nem lettem ilyen súlyemelő, aki nem és nem vesz összecuppantós gatyót (mert ha vaskos, ha ragyás, tessék azt is vállalni),

továbbmentem, oda, amit már sportolói teljesítménynek tartok, és amit a maszkulin–feminin tradíció nem is tart szépnek.

Ezért sem értem. Hát hiszen én, pont én, leszarom a szépségeszményt. Csak nézzetek rám!

Látom magam, és én tudom, a test állapotában, a saját állapotomban mi a lényeg. És ebbe nem engedek beleszólást, kontrollt. Ezt a részt magam formálom.

*

A történet végére Jane, akit az ő fejlettebb (ausztrál) közege megtanított mindarra, amire mi itt csak vérverejtékkel jövünk rá, ezekre a társadalomkritikus szövegekre (és közben sajnos ritkán tiszta a szívünk, mert a blogger kinézetét elemezgetjük elemi rosszindulattal), Jane tehát rájön, hogy ő szép, amennyire szép, és hogy a szépség fontos és jó érzés. Elmegy ugyanis egy jó kezű fodrászhoz.

It was embarrassing just how much genuine happiness she was gaining from something so superficial. But maybe it was natural? Normal even? Maybe it was OK to enjoy her appearance. Maybe she didn’t need to analyse it any further than that, or to think about society’s obsession with beauty and youth and thinness and photoshopped models setting unrealistic expectations and how a woman’s self-worth shouldn’t rest on her looks, it was what was on the inside that mattered, and blahdy, blah, blah… enough! Today she had a new haircut and it suited her and that made her happy.

Ezt akartam én. Hogy mindenféle nők képviselőjeként, elesettek gyámolítójaként én ne érezzek bűntudatot, hogy örülni merek annak, ami nekem tetszik a testemen, és amiért megdolgoztam. Hogy ez ne számítson ellenük valónak. Kicsit mint a keresztény bűntudat, olyan ez. Pogánynak lenni felszabadító.

*

Én csak azt szeretném, ha nem mondogatnánk ilyen ádázul, bebiflázva, hogy mindenki szép, mert ez nyilvánvalóan nem igaz. Ezt el kell tudnunk viselni, mert ez a valóság. Nem szép mindenki, ne legyen mindenki szép, és nem is kell, ne nyomás legyen. Mégis, a korszellem része hárítani meg intelligensen nem foglalkozni vele, visszaélősen lenni a testben, erre keresni igazolást, szövetségest, plus size giccset.

Viszont ne legyen maszatolás, hazudozás, mások tyúkólas kikezdése sem, ha ő meg nem hagyja sorsára a testét.

Ráadásul nem is elsődlegesen a szépségről beszélünk. Rengeteg a stresszes, önkizsigerelő ember, akinek kedélysimítóan jobb lehetne az állapota és a teste is, és van is tartalék a rendszerben, tudna jobban lenni. Csak épp minden fontosabb, mint gondoskodni magukról. Nem akarja felismerni, hogy ő a felelős, ő tehet érte, és ezért ráfogja a világra valami gyerekes daccal, hogy ők várják el tőle, ők akarják, és ez felszínesség.

Miközben ott ugrabugrál az ő mélyén is valaki, aki – nem, nem szép, hanem ép, és ettől szép. Egyben van a testével, önazonos és a teste képes mindenfélére.

És ez igazi dráma.

És ezt leplezendő mondogatják a fogadd el magad bullshitet.

Nem kellenek ide eszmék. A világ bánt, úgyis bánt, ha fiatal vagy, akkor használ, ha idősebb, elfordul, ha fogyózol, attól borzad, ha kövér vagy, attól, ha jól tanul a gyereked, ha zseni, ha bamba, mindennel, mindig valaki. Nincsen egységes ellenség. Kb. mindenki elhanyagolja vagy csak művileg izélgeti a testét, és nem szereti azt, ahogy kinéz, amennyire vonzó. A modellek és szép nők, az “elvárások” csak afféle vudubábunak kellenek, hogy le lehessen vezetni ezt a feszültséget.

Én nem akadok ki a modelleken, sem a divatbemutatókon, sem a vékonyságon, a sminken, sem a hordhatatlan ruhákon – az stilizáció. A szép bőr szép, az egészség jele. Csak ízléses legyen.

Vannak viszont nők, akik valahogy elképesztő bizodalmat helyeznek a testükbe, hogy az a lényeg. Vagy pozitíve, állandó ékesítéssel, vagy azzal, hogy mindig valami bajuk van vele, onnan remélik a megváltást. Az instagram tele van nőkkel, testképzavar hashtaggal, gyűlölik magukat. Miközben csodaszépek. Tipikus individuális, izolálódott, városi, jóléti válságtünet, mint az ölebtartás. (Tessék elmenni kapálni!)

És mintha nem látnák a valóságot. Egyikük sem. Aki leszarja, és visszaél, az sem, meg a gondos csinosítgató sem. Forognak a test körül. A bruttó körül.

Mindegy, hogy létezik testszégyenítés és fétis-szépség és nyomasztás, mert nem az a te bajod. Neked az a célod, ha nem vagy önpusztító, hogy jól legyél. Senki nem akar helyetted jobban lenni. Nem az a cél, hogy megfelelj, hanem hogy ne legyél szarul.

Hogy nekem mi közöm a testükhöz, mit okoskodom itt? Semmi közöm. Nem is arról írok, csak meg szeretnék fogni megint valami hazugságot. Viselkedési stratégiákhoz, érvelésekhez van közöm, pont annyira, mint gondolatokhoz, értékrendhez, meggyőződésekhez. Elvekről beszélgetünk, nem személyekről. Ha magadra ismersz, azért tűnődj el egy kicsit.

És az a baj, hogy az ilyen emberek előadják nagy erőkkel, hogy jó ez így, nekik teljes az életük, és az a hülye, aki gyötri magát és a seggét nézegeti a tükörben. Én pedig, aki az igazságot keresem, azt a stratégiát, amellyel az ilyen ember védi a saját önelhanyagolását, hajtogatja, hogy de ő nem tehet róla, mert ő beteg, vagy mindenre ráordítja, hogy testszégyenítés, csak hogy a maga részével ne kelljen szembenéznie, rombolónak tartom.

Őket ne baszogassa senki, mert “attól még nem fogyott le senki, hogy megszégyenítették”.

Érzékeny a lélek – amíg nem másvalakiről van szó.

Nem, a szégyen nem jó, és én a mai napig nem felejtem el azt a gőgös szóáradatot ott a klotyó előtt.

Jennifer Marnellnek például segített a szégyen. Ő egy amerikai anyuka, aki egy családi vidámparkozáskor nem fért bele a körhintába. Ettől az élménytől kezdődött a változás. Nem ember szégyenítette meg: azt lepattintotta volna, hogy nem pc és nem inkluzív. Hanem a világ mint olyan csapta meg.

A valóság.

De az éles élmény ritka. Lassan főnek meg.

Miközben gyaníthatóan a párnájukba sírnak. Felvették ezt a fura, leplező szerepű dacot és ellenségességet. Soha nem ismernék be, hogy mi mindentől fosztja meg őket, hogy nincs uralmuk a testük folyamatai fölött.

Amúgy nem normális, hogy folyton akaraterőről beszélünk, meg kitartásról, meg hogy ellen kell állni. Én még mindig, talán egyre jobban hiszek abban, hogy nem kell számlgatni, vigyázni. Ha nincsenek a gyilkos hatások, a pszichikai függőség, naphosszat ülés, pékség minden sarkon, anyu főztje, hagyomány és illem, munkahelyi menza, tévénézés rágcsával, moziban köztelező nasi, autó, légkondi, ha tudod, mi tesz jót neki, akkor a test magára talál. Akkor működik ez, mint a karikacsapás.

Minden közel van, elérhető és egyszerű, ami ahhoz kell, hogy jól legyek. Ételféle, elkészítési mód, futás, terem, böjt, alvás. Főleg nemet mondás és alternatíva választása a bevett helyett. És ez maga az egészség, és teljesen érdektelen, ki milyennek látja ezt.

Az én történetem a boldog önvállalásról szól. A kemény melóról és ennek az öntudatáról, a fel nem javított nettó állapotról. A felszabadulásról, hogy nem a divatos testkép érdekel, hanem az, hogy feszes, kompetens és erős lett a testem.

A nagy elfogadás és a rengeteg divatos frázis nem lenne gond, ha a szólamok hajtogatói nem ellenfélnek kezelnék azokat, akik viszont nem hárítják a témát, és bele mernek nézni a tükörbe. Ha nem üresfejűznék le őket. Persze, a sport egészséges, ezt mindig hozzáteszik, egyáltalán nem akarnak ők senkit lebeszélni, sőt, egészség mindenekfelett. Blabla. Ciki is lenne.

De nem arra gondolnak, ami a sport. Az a sport, ami megváltoztatja a testet, alkalmassá teszi a komoly teljesítményre. És a lötyögés nem elég. Minél nagyobb a baj, annál komolyabb helyreállítás kell. Ezt nem én mondom, hanem az a pár tízezer év, ami az anatómiánkat formálta. Sokan évek óva edzenek, és nincs változás. Kis karbantartás inkább ez, kímélő mód. Ugyanabban az autós, gyorskaján élő, tévézős, irodai életmódban.

Miért van ez, hogy a korral lelassul az anyagcsere? A kalória, az kalória, egy x kilós végtag felemelése ugyanannyi energiát igényel. Hogy van ez? Azért, mert addigra már nagyon megváltoznak az arányok. Aki tartja a méretét, annak is alattomosan leépül az izma, a zsír kerül túlsúlyba. Az meg nem kér enni.

Mostanában többen elmentek DEXA vizsgálatra. Ránézésre bombázók, kifejezetten vékonyak, olyanok, akik “de hát nem vagy kövér”, döbbenten nézték a 30-as meg fenéken 38-as, 45-ös adataikat. Sunyin rendeződött át a testük.

A DEXA nem téved (az egyetlen képalkotó eljárás a test összetételéről), de az talán csak értelmezés kérdése, hogy mennyi az annyi, hogy okés-e 39 százalék zsír fartájon, és relatív, hogy azt szépnek látjuk-e. Talán az ellaposodó fenék, a meggörnyedés és a többi ugyanolyan természetes változás, mint a szarkaláb vagy a menstruáció elmaradása? Nem nagy ügy. Hát hiszen annyi fontos dolog van az életben.

De van, ami nem részletkérdés. Amikor tönkremegy az anyagcseréd. Amikor “nem tudsz nem enni, folyton éhes vagy”. És amikor feszkólevezetésből eszel, zugeszel, önpusztítóan egészségteleneket eszel. Tönkremenő anyagcsere és a vészes úgymaradás és megállíthatatlan elhízás.

És én ezeknek az embereknek a derűs, ó-hát-jó-vagyok-így történeteit nem hiszem el.

Tóth Vera már elmondta, milyen volt tartani a látszatot. És most olvastam újabb döbbenetet: Ducidívány is érzékenyen ecseteli, milyen volt 151 kilósan elrejtőzni, a munka és a megfelelésmánia mellett csak falni és magányosan sorozatot nézni, és nem kapni ruhát, és minden férfiszót közeledésnek gondolni, teljes tévedésben élni, mindig csak fantáziálni.

És még most is: kóla, sóvárgás cukros üdítőre… ó, hogy elrontjuk, ami adatott!

Szóval én nem hiszem el, hogy ez rendben van így.

A testnyomasztásra, a szexualizáltságra nem az elhízás vagy a “minden test szép” hangoztatása, hanem a felelősségvállalós izmozás a válasz.

Mert leszarja mindkettőt: a hagyományos vékony és a mesterségesen gömbölyded, pornós, szexualizált eszményt is.

Mert nem kell hozzá beavatkozás, aggályos kenegetés, tükör előtt állás.

Mert nem a ruhára bízza a jó formát, hanem a testre.

Mert ez a forma intenzív, egészséget szolgáló tevékenységből származik, amely a test valódi, elnyomott igénye.

Mert erőmegélés, fiatalít, és egyszerű.

Mert nem tárgyiasít, hanem alannyá, sőt: állítmánnyá tesz.

 

6 thoughts on “amit nem mondanak el

    • Kb. az összes elasztikus fitnesznadrág tudja ezt, újabban a Calzedonia, Tezenis stb. is: erre a célra tervezett, sok “denes”, erős spandex, ami egy méretet “javít”, egyben tartja a comb és a fenék hájait, és nem látszik át rajta a narancsbőr. Ez a kötelező viselet, és a minőségi darabok valamennyire el is vezetik a nedvességet. Van mit takargatni. Vagy úgy érzik, hogy van, ami szomorú. Vagy talán nem akarnak túl szexik lenni, mondjuk akkor a dekoltázst meg a haskidobást nem értem, szóval mégis feljavítás van.

      Nekem is volna mit takargatni, nem azért, az étrendtől és a ciklustól függően változik a combom állapota, de én nem bírom a befülledt, szagos, izzadt ruhát nagy felületen. És belém rendszeresen azért kötnek a névtelenül írogatók, mert nekem látható a combom natúrban.

  1. Direkten és a kinézet miatt ritkán támadják azt, aki sportol (meg az olyan kritikát annyira is kell komolyan venni), de van ez a sunyi sportellenesség a cikkekben, a “lám, ők is belebuktak”, a rosszul járt versenyzők történetei, a néplélek húrjának pengetése, rendkívül népszerű hivatkozási alapok.
    Típustörténet: van egy amerikai vagy ausztrál fitneszcsaj, ezekben az államokban egyébként nagy amatőr tábor versenyez, rengeteg a verseny, a self-made motivátor, az instagramsztár, és nagy piac is van. Az fontos elem, hogy ezek mind amatőrök, egyik se tette rá az életét, nincs komoly pénzdíj, nem rangos a verseny, nem ők a legjava a műfajnak.
    Szóval egy sztori a százezerből, egy olyan nőé, aki abbahagyta, már eszik mindenfélét, “nem gyötri magát”, és most “boldog”, mert “a barátaival lehet”.
    Fotó: kirándulás, természet. Véletlenül sem tévé, kanapé meg csipsz, gyorsétterem.
    Azt bírálom, hogy manipulatívan hamis ellentétet képeznek ezek a cikkek a sport és a boldogság között. A sport persze önhajszolás, kínzás, mi más? A szerkesztő is utál sportolni, neki is újévi fogadkozás ez az egész.
    Lehet, hogy a versenyző sose szerette, csak a csillogást vágyta. De egy kicsit úgy állítják be, mintha nem az ő döntése lett volna, hogy versenyez.
    Szerintem full ciki belevágni egy társasjátékba, aztán, ha nem nyersz, felborítani a táblát, hogy “ez hülye játék”. Morálisan ciki. És még jó, ha nem szólja le a sikeres társakat, mint azt itthon állandóan teszi a Berkes-teammel a derékhad.
    Amatőrként a sportot annyira csinálod, amilyen eredményt szeretnél, és ha jót akarsz, az egészség határain belül csinálod. Ez az én modellem.
    A versenyzés világa, mint általában az élsporté, kíméletlen, látszatkeltő, hormonrendszert szétszedő, lényegileg túlzó. És csak azok gondolják úgy, hogy megérte, akik jelentős eredményeket értek el. Nagy teátrálisan mindig a közepesek vagy a sehogy sem teljesítők szállnak ki, a modellvilágból is, kárhoztatva, hogy ott micsoda nyomás van.
    Az élsport annak való, aki ezt mentálisan is bírja, aki szereti az edzéseket, a fegyelmet.
    Ez a nő simán abbahagyhatta volna a préselős versenyzést, ha megutálta vagy nem ment neki, ehetett volna izokalóriát, mehetett volna lájtosabb edzésekre, heti kétszer.
    Ehelyett eleresztette a gyeplőt, ráhízott tizenegy kilót, és akkor ez a boldogság, ez a nagy sztori, mert most a barátaival kirándul.
    Az üzenet azért sunyi, mert tortareceptet kereső egyszeri háziasszony ebből is igazolást nyer, hogy az edzőterem vagy bármilyen életmódbeli változás mindenestül hülyeség és boldogtalanság.

    http://www.nosalty.hu/ajanlo/ez-fiatal-no-ugy-dontott-felhagy-testepito-eletevel-ilyen-elotte-utana-fotot-meg-biztosan-nem

  2. A nő egyébként nem testépítő, hanem magassarkús bikiniversenyző, vagyis a leginkább szexualizált, tűsarkús, legkevésbé izmos, szépségversenyes műfajt próbálta. Nem értem, miért nevezik testépítőnek, ő is csak a szójáték kedvéért írja: body builderből body lover lett.

    Női testépítés évek óta nincs (2013 óta a physique a legizmosabb kategória), mármint hivatalosan, de a kritikák természetéből adódóan az amatőrök valószínűleg előbb felhagytak vele, mint a profik.

  3. Visszajelzés: a régi énem | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s