az uszodában

Irtó kreatív és érdekfeszítő cím, ugye?

De mit csináljak, nem lehet mindent felfancyzni. Most erről írok: az uszodáról, és a szöveg nagyon is izgalmas. Érdemes maradni!

Írtam már az úszásélményről, ez a kedvesebbik, de van ilyen strandos is, fú, milyen felszínes voltam, és milyen mámorosan írtam ezeket a koraiakat még, önkritika nélkül, tetszelegve, és az ítéletalkotáshoz azért nem volt még ennyire alapom, mint most. Mennyi a resztli a blog első évében!

De azt jó itt látni, hogy én sokat sportoltam már akkor is, a gyalogos-bringás életmódon felül is, szoptatott gyerek mellett. Valamiért az az interpretáció, hogy korábban semmi mozgás, elhízás, aztán most valami, megtérésszerűen, és azzal nagyra vagyok. Magam is tulajdonképpen elfelejtem mindig, hogy mi volt a három éve kezdett, szerzetesi jellegű sportélet és tudatos étrend előtt. És hogy mi a különbség, miért ennyire látványos ez most. Egészen jól el lehet sportolgatni anélkül évekig, hogy látszana, komolyan javítaná az állapotot, közérzetet, ami nem jelenti azt, hogy a sportolgatás nélkül ne volna még sokkal rosszabb. Mintha egy hétéves Corsából átültem volna egy Ferrariba, amit nekem terveztek, ez a mostani olyan. (Hogy mitől ekkora a különbség? Sokkal több edzés, súlyzós edzés, kimerészkedős és nagyon komolyan veszem a kajálás részét.)

Szóval, akkor is volt már futás is, lépésszámlálás is, böjt is, úszás is. Kitett fejjel, de hosszan. Most meg víz alatt, és készséggé vált, a hatékonyságom is megnőtt.

Szerdánként megyek az uszodába már másfél éve, eléggé óraműszerűen, K-val, teljes egyetértésben, ugyanazt-akarásban két nagyon más ember. Ő ott dolgozik, ztanít, és utána.

K. egy csoda. Az attitűdje, az intellektusa, a szavai, a kreativitása, a lényeglátása, a jelenléte, a helytállása. K. kicsit poénkodik karkörzés közben, de komolyan is gondolja, hogy most messziről úgy tűnik, én vagyok az ő személyi edzője.

K. nélkül én nem lennék ma itt saját életben, K. evakuált engem a bántalmazásból, ő nézett rám azon a júliusi napon, tizenhárom éve: na, most. Ő segített pakolni, szállítani, és hetekig laktunk nála akkor. K. a Nagy Négyes része, az évtizedesek, a maradandók, az abszolút bizalom és közös történetek részesei. A Nagy Négyes: K. és D. lány, tanárok, egyetemiek, a fiúk pedig B., tanárkolléga, és G., egykori diák, mostanában vele pörgök a legtöbbet.

Az uszoda, ahol nincs kedvem, megy az önrábeszélés (mondtam már, hogy utálok úszni?, kérdi K. a rajtkövön, és már úszik is, sportolóhoz méltó tempóval és technikával). Tucatnyi érzelem, attitűd van benne olyankor, bennem is, ő fázós is. De aztán megtoljuk nagyon, és az élvezet, és utána lenni, az “úsztam” tudatában, az még nagyobb élvezet.

Kiismertem, megtanultam már ezt az egészet, a zajokat, hogy mit hova tegyek, milyen sorrendben érdemes a teendőket végezni, hogyan cuppantsam fel az úszószemüveget, melyik az alkalmas fürdőruha, a saját légzésemet, erőmet, a tempókat, az idő telését.

Az uszoda, ahol mindig van ismerős. Színészek, kettő is, az egyik a művész úr. Elszánt és komoly, úszni jön és úszik. Ő egy jellem, nem csak jó színész. Van tartása, hatékony és kevés szavú. Jól választottam idolt harmatos Nyina-koromban.

A művész úr nagyon fontos az életemben, nincs más színész, aki ennyire, én voltaképp neki akartam megmutatni, hogy van erőm kilépni, egyedül élni, változtatni, és neki is mondtam el először, és egy vele közös helyzetben jöttem rá, amelyben véletlenül ő volt ott, hogy meg fogom lépni. Hogy lássa és elismerje. (És ennyi.) A művész úr színész, a bántalmazóm pedig néző és kritikus.

Érdekesek ezek az erősen középkorú férfiak. Mert van például itt a mezőnyben egykori egyetemi tanárom, koszorús költő, molesztált egyszer nagyon csúnyán, húszéves koromban. Na, ő ázik, gőzben ül, az élménymedencében a nőket nézi, ez a sportélet.

Nem kis, viszont nem is harsánykodó elégtétel az elpuhult, fogát vesztett oroszlánnal találkozni húsz év múlva, aki ugyanakkor még mindig azzal az igénnyel lép föl, és úgy szól, olyanokat mond nekem, mint akinek hatalma van, dicső, izgalmas férfisága, jó teste, ami sosem volt, egyébként.

És bejön a szaunába a pap! Láttam a buszon, olyan az inge a nyakánál (utána kéne néznem itt a terminusnak), ő egy pap. Katolikus. Amíg nem tudtam, hogy pap, csak azt érzékeltem, hogy van valami körülötte. Hogy más. Hogy mindig egyedül van, és hogy aszkétikus a soványsága, és a maga módján szép.

Félismerős mellett ülök (de később kiderül, nem ő az). A pap kimegy, és azt mondom a mégse-ismerősnek: ő egy pap. Igen? Igen. Ezt érdekesnek találom, azért is, mert a pap, az vagy a paplakban van, vagy a szószéken, vagy a temetőben, és mindig papi öltözékben (papi pizsama?). Csak az uszodában meg a műtőasztalon nem pap. Mindig befolyásol és más bánásmódra int a papi külsőség: ha látom, nem szentségelek, lejjebb húzom a szoknyám. Én, a protestáns is. És most, mert tudom, ő az, nem akarok kivonulni a fenekemmel, ami éppen elég látványos így bikinialsó-szabásilag. Bent is rekedek emiatt 19 percre, ami gombócból is sok. (Hogyan lettem véletlenül… sorozatunk újabb darabja, …szaunavilágbajnok).

Pap visszajön, ezért rekedek ott. És behoz egy könyvet. Breviárium. És olvassa bent, aligfényben, kicsi lámpához közel tartva, görnyedten ül. Mint egy film, egy ötletelés: szerintetek mit csináljon a pap a szaunában? Vigyen be könyvet. Holtig tanul. Sok lesz, hagyjuk. Hanem az élet, az ennél merészebb rendező.

Most egész világosan érzékelem az olvasót, aki érti a szöveget, belemegy, ismer vagy jön velem, és azt, aki nem.

A férfiak, a középkorúak legalábbis, de már 30-tól, olyanok, hogy vagy csúszik le a hasuk, mellkasuk, kicsit szomorú ez a kötelező szélesedés, hasasodás, deformált köldök, vagy nagyon ösztövérek, aszottak. És vannak az egyértelmű sportolók.

És ez ma döbbenet, egy ilyen fekszik bent, a pap fölött, nem látom az egész testet, csak oldalról a bordákat, aztán ahogy a karját felemeli, a váll, a tricepsz alulról, édes jó istenem, jaj, ez isten, Isten nevének hiába a, ne haragudjék, atyám, szóval: jaj, micsoda kiváltság annak a teste, aki nem úgy él, ahogy szokás, ez érdekel engem, ez a kiváltság. És nőben nem is, önmagam se, öntestemmel mindig csak a baj van (habár ma nagyon is dicső volt ez az úszás, működik azért, pedig fáj a tegnapi miatt, 1202 melltempó, bő egy óra, 23-27 tempós hosszak a harminchármasban), engem a férfitest érdekel, és sápadok, nyugtalan leszek, átélem, amit mindig írnak a nőleső éhesek, hogy mézesmadzag a másnemű test, direkt előttük, kibírhatatlan, de nem vagyok olyan éhes, meg ideologikus se. Meg ember is volnék, nem nyomok senkit.

Hatvan egység csodálat, hogy ez létezik, és ennyire szép lehet, és negyven egység egyértelmű, jaj-csak-megérinthetnélek vágy, az a bőre, az, ahogy a lábát felhúzza, és lever a víz, de ez hülyeség, szaunában persze, a nénik között is lever, hogy a legszebb benne a térdhajlata, ahogy ott felhúzza és hajlik a térde, a bőr, a forma, az edzett, de nem hivalkodóan gyúrós láb. És akkor a reflexió, hogy miféle tekintet az enyém most, ez a szabadság, így vágyni, így kinézni magamnak, nem vágy tárgya lenni. Hogy másvalaki a tárgy, de annak nem olyan szar, mint nekem volna, ha én volnékj a tárgy. Hogy aktívnak lenni jó csakis, ez illik hozzám, és már nem szégyellem, így kinézni valakit, így megdöbbenni. Nem szeretem a hódolatot, bezárulok, nem kell, mert aki hódol, az nekem nem tetszik (kivéve két férfi, akiket nagyon szépnek láttam, nagy szerelmek), nem akarok meghódítva, puhítva, rábeszélve lenni soha többet. Zavarba ejt az élmény, hogy ezzel a férfial bármi jó lenne, ez biztos illúzió persze, de annyira szép. Az élmény izgalmasabb, mint amennyire félek tőle.

És a hatvanra és negyvenre jön még százhúsz más százalék: hogy viselkedünk, nem mutatjuk ezt. De megnézem, ahogy zuhanyzik, úgy állok akkor már oda le, kivárom, míg kilép onnan, hát, nem a pillanat és a félhomály tévedése volt. Ott állok, nézem, nem félek magamtól, attól, aki ennyire nézni akarja. Én ilyen formát, arányt nem tudom, mikor láttam utoljára, ez nem olyan, mint a termiek. Biztos egy seggfej, és nem érdekel, elhiszem, hogy jellem, hogy kedves, hogy érzékeny… és kerülöm a tekintetét, és színlelésből összenézek azzal, aki eggyel kevésbé, de ő is azért, de kit érdekel ebben a vakító fényben?

Ahol mindig tovább öltözöm. Ahol vizes hajjal megyek ki, vár a kislányom, és most teát iszom az ágyban, mint egy nem-én.

az olvasó kérdez

Milyen volt Csíkszeredában?
 
Most jöttünk haza hálókocsiban, amit már hetek óta emleget Julis meg Babadávid, hogy olyan lesz, mint amikor Pemzli papa utazik a Tesz-Vesz városban, és leöntik a kabátját levessel. Végül sokkal viccesebb volt, mint a nappali odaút, pedig az is tréfás volt: Bővebben…

ó, ha én még egyszer

2013. júniusi bejegyzés

Úton vagyok, leszek, nem lesz olyan leülsz a metrón-megnyitod-ott van a bejegyzések ritmusa, mint szokásosan. Mosogatni megyek írás helyett — egzotikus élmény –, belealszom a vázlataimba, tele van a fejem mindenfélével. Sok a zűr ezzel az úttal, nem megy most minden olyan simán, ahogy a nyolc kilométert futom.

Szeretem ezt a létezést, ami most van. Bővebben…

sok vagyok

2013 júniusából még, de vállalható

azóta még sokkal több lettem, és már nem szorongok

hálásan 1. Jánosnak, 2. Balázsnak, hogy nem bánták sose

És azt gyanítom, ezzel sem vagyok egyedül. Sokan vagyunk sokak. Azt éljük át, hogy baj van velünk. Nem vagyunk jók úgy, ahogy vagyunk. Akkor volnánk elfogadhatóak, ha visszafognánk magunkat. Ha eljátszanánk, hogy mi nem is vagyunk olyanok, amilyenek üvöltően vagyunk. Na, ugye?

Jaj, csak őt el ne riasszam. Majd keveset beszélek. Majd bólogatok, ha beszél hozzám. Majd tőle kérdezem, hol a Logodi utca. Letagadom az ókátévét, a Zugligetet, a blogot. Le. Neki előbb volt bambuszbiciklije. Majd szeretem a Staroprament. Így jó? Kettőt is szeretek. Bővebben…

a vetítővászon életem egén

Na, mondom, mi legyen csütörtökre a bejegyzés. Ma nem voltam itt intenzíven, ma jó anya voltam, meg regényt írtam. A Bovaryné olvasódik (és, Kati, íródik!!!), egy kicsit mosogattam is, csak meg ne ártson. A múzsám a blogszületésnap óta feltett lábbal koktélozik a hintaágyban. Aztán most valahogy eszembe jutott a vetítővászon. Ezt én sokat csináltam, azért ugrok rá.

Amikor nem bírtam el az életemet, vetítettem. Bővebben…

regényigény

Szerintem a blog legjobb írása, irodalmilag, de hát ki vagyok én, hogy.

Frissítés 2015 karácsonyán: már nem gondolom ezt, ez egy akart, artisztikus, de túlírt szöveg. Aki érti egyáltalán, mit akar, annak mesterkélt, a többiek nem számítanak.

Vagy csak túlságosan ismerem.

Balázsnak megint

Dórának

A művész úrnak

Fény. Eszmény. Lény. Legény. Tény. Élmény. Kemény. Remény. Kény. Szegény.

Nincsen kedvem nőkről írni, társadalomról. Tanítgatni, érvelni, türelmesen fejtegetni. Szépen, munkaidőben, koncentráltan írni. Mindig máskor, más helyett írok, mindig írok. Sajtóhírre reagálni sincs, okosnak lenni, antifeministákkal vagy feministákkal vitatkozni. Fotókat feltölteni (pedig készülnek újak). Paródiát írni sincs, viccesnek lenni. Beköszöntött a blogtavasz, a második év. Blogtavaszi blogfáradtság (igen, t-vel), lanyha, lusta, langy. Bővebben…