A blogíró most kicsit szomorú, és nem tudja, mi merre, hogyan alakul. Arra eszmél, reszketve szeretett terepein nem terem neki babér, mert már legyintenek rá: nem fog színházban dolgozni, nem lesz többet tanár elitiskolában és újságíró sem.

A színházigazgató nem válaszolt a javaslatait összefoglaló levelére, három hét után óvatosan rákérdezett a művészeti titkártól, megkapta-e az igazgató úr az e-mailt, de erre se jött válasz. Ironikus, hogy épp a színház kommunikációjának javítására tett javaslatokat. Kínos az egész. De hát miért kell épp ebbe a színházba járni, de tényleg, mi dolga még ott? Már nem fantáziál arról, hogy a művész úr rátalál a blogra.

Jó lenne ősztől kamaszokkal foglalkozni, színházat csinálni, tudja, mit kell ehhez tennie, és talán… És sokat olvasni és írni. Fél, hogy zuhan az olvasottság. Fél, hogy néhány arctalan olvasó felismeri és kajánul nevet rajta. Fél, hogy amit ír, rosszul esik sokaknak. Fél, hogy nem értik.

Szeretetrohamai vannak, hálás a családtagjainak, férjének, aki oly gyengéd, és átérezve szomorúságát, rózsákkal lepte meg és tehermentesíti, amennyire lehet. A három gyerek sírásig meghatja. A kicsi ma kezdett múlt időben beszélni, de mint aktatáskás, szemüveges, agglegény németnyelv-tanuló, mintegy hivalkodva hibátlan alakjaival. Legugol hozzájuk, csak nézi őket, reszket, hogy vannak. Mert egy, aki úgy volt, hogy lesz, most mégsincs, darabos vérként távozott.

Közéleti nagyember születésnapján töltötték az estét, a POSZTon van mindenki, de aki nem, az itt. Összesúg mindenki, milyen szépek a gyerekek. Egy népdalt, amely politikai múltjára emlékezteti az ünnepeltet, ugyanakkor áthallásokkal a mába, elénekelt volna, de annyi színész és híresség adott elő vicces és kedves számokat, hogy inába szállt a bátorsága. Zavarja a dohányzó, híres, hervadó nők harsánysága, a férfiak ápolatlansága, díszük-vesztettsége. Megrendíti ugyanakkor, hogy őhozzájuk képest a férje arca mennyire sima-tiszta, termete sudár, ruházata visszafogottan menő, lénye áttetsző — nincs még egy ilyen. A család taxival megy haza, hogy a gyerekek mielőbb ágyba kerüljenek, ő biciklivel-utolsó fogassal, az utastársak már felismerik: már tudják a cikket, a facebook-csoportot, a bambuszbiciklit. Vagyok valaki? Vagy nem vagyok? Túl a bodzán, már kiárusít az akác is, utolsó darabok. A holland nagykövet megint most sétáltatja kicsiny yorkshire-i terrierjét, a blogíró lefékez, megköszöni, hogy a nagykövet a két kanadai diáklányt, couchsurfing-vendégeiket útba igazította csütörtök este. Meghökken, mint mindig, a hazaérkezés-begördülés szépségén, a murva fölött magasodik az épület, mintha szuszogna lakóival. Arctisztít, megissza a maradék kávét, bebújik a forró-fáradt mellé.