a régi énem

A régi énem, az olyan, mint ez a fotó, például, a montázs jobb szélén. A múltkor a hattyúsodottakból (kipillangósodottakból) tettem ki, de ez is én vagyok ám, tizenhárom évesen.

Jó, mi? Azért ahhoz a fejhez képest nagyon vigasztaló bármelyik későbbi képem. És volt ebből rövid hajú is, na, az az abszolút 0. Miért, miért pont akkor a legrusnyább az ember, amikor egyébként is olyan sérülékeny, annyira nem tudja, mi merre, ki ő, és még kémiát is kell tanulni?…

A régi éned, az olyan, hogy egyszerűen nem hiszed el. Azt se, hogy ilyen háttér előtt fotóztak akkoriban, hogy ilyen lehetett a hajam, szemüvegem, és tényleg el lehetett menni iskolába ilyen cuccokban. És túléltem, és nem vitt el az ízlésrendőrség, se a szüleimet (megjegyzem), és még csak nem is gyanítottam, hogy hol a probláma.

ELÜTÉS! Fanoknak jelöltem.

És még később is. Már kifejlett példány vagyok, és menőnek tartok mindent, ami erős színű. Ami harsány, nagy felirat van rajta. Arany nagybetűk! Karikafülbevaló, minden dögség nélkül. Neonsárga tornacipő. Komplementer színek, geometrikus minták, papagájos és ananászos retikül! Uramisten.

Nem mintha érdekelt volna a divat, és azóta sem, de ezek valahogy tetszettek. Ezek csak Nyugaton voltak akkor, és nagyon lassan értek ide. A másság, a poén tetszett, önkifejezni, viccelődni ruhákban, a decensség rovására, hát persze, de akár az előnyös megjelenés ellenében is. És semmi nem érdekelt, ami “nőies”, a sálak, virágminták, blézerek, válltömés, magassarkúk, csipkés melltartó, smink, fűző, amiket később láttam mindenféle divatblogokon. Meg is lepődtem: tehát vannak, akiknek ez a szenvedélyük. Számukra ezt jelenti a nőiesség, a jó kinézet. Nekem ez öregesnek tűnt, béna alakoskodásnak, bonyolításnak, tisztességtelen látszatkeltésnek. Vagy a fiús pólók, nadrágok vonzottak, a maguk nemes és női formákat rontó egyszerűségében, vagy az, ami hippisen poén. Ilyen volt a családi közeg is: három bátyám, nemiségtől rettegő apám és a puritán, nem-szexuális anyám formálta hosszú hernyóságomat.

Aztán, sokkal később, amikor bejött a H und M, engem bizony lenyűgözött. Tudom, hogy nem und, de amit sokan mondanak undnak, az und. Hogy mennyi minden van ott, és milyen minőségi és ötletes. Főleg a gyerekcuccok. Mondjuk ez inkább azt mutatja, milyen mélyről jöttem ruhák, cuccok tekintetében, és mennyire nem érdekelt az egész: nem volt rá szemem. Aztán voltam egy ideig gazdag (yennel ügyeskedtem, na, ez is el van mondva), és akkor átnyergeltem a gyerekeknek, de egy-egy cipő vagy leggings erejéig magamagamnak is a Mexxre és az Okaïdire. Azóta is hordjuk. Illetve Juli Lőrincéit, Dávid Juliéit. (Igazság szerint Juli mindenkiét, a 92-es mérettől terjed az én hálóingemig, pólómig a repertoár, sőt, a babakori ESPRIT ruhácskáit rövid pólóként hordja. Én pedig, amióta tömör vagyok, a Benetton kamaszméretét vásárolom.)

Ma már csak a minőség tetszik. Az, amin az anyaga, a szabása mutatja, hogy minőség. És akkor nem kell trendinek lennie, előadnia a szezon elcsépelt ötleteit. Függetlenül attól, hogy megengedhetem-e épp magamnak, cipőben Bagatt, Alberto Zago, ruhában Wolford, sportcuccban a NIKE extrább, neten rendelhető darabjai és a Daquïni. A Liamaar ehhez képest rövid életű, túlhájpolt és túlzó valami, de tíz éve még én is oda meg vissza lettem volna.

És még később jött, hogy ruhafüggetlenül a test tetszik, a forma, mert az mindenhogy jól néz ki, azt nem kell bonyolítani, az demokratikus és az állapota rajtam múlik. A tiszta bőr, a fényes felület, az arányosság, az ív, az ápolt haj, a szép fog. És akkor nem érdekes a ruha: fehér lenvászon, fekete leggings, viszlát.

Egyre kevesebb a kávéban is a tej. Nem tudom komolyan venni, ha nagyon latte, elviszi valami gejl, fölösleges irányba ezt a pompás italt. Nem még itten sűrített tej, magában, ó! (Ti is? Utolsó diákforintokból?) Cukor vagy tizenöt éve nem. Egyre jobban zavar, ami édes, gyümölcsben is. Steviát se veszek már.

Kultúrában meg tetszett a fura, a bonyolult, a bizarr. A bon mot, a poentírozás, a meglepő fordulat könyvben és színpadon. “Fergeteges komédia.” Most a nyelvi letisztultság és sallangmentesség érdekel, a személyiség ereje, a tisztán látás, a bátorság, az ideológiamentesség. Régi kedvenceimet hatásvadásznak, modorosnak, alakoskodónak és érdekvezéreltnek, kegykeresőnek érzem. Átlátok rajtuk, egészen a szándékig, és meg is lepődöm a nagy népszerűek láttán: ti ezt beveszitek? (Én magam viszont az írásaimban lassabban egyszerűsödöm. Nagyon erős, a szándék, iskolásan, tanárosan, hogy megértessem magam, erősebb az esztétikai mércénél. Ezért sem ›vagy inkább: is nem/ vagyok igazi író.)

A zene érdekes. Mert én erősködtem tizen- és huszonévesen, hogy engem Vivaldi jobban megragad, mint Bach. Mosolyogtak a vájtfülűek: majd beérik, majd rájössz. De ebben igazam volt, maradt: hallom a protestáns mestert mindenestül, és leborulok, tudom, ő Isten hangja,tudtam azt régen is, de ma is a vörös pápistát választom, ő az én emberem. Vagy Gershwin. A kolléga-barátnőm, aki nagy fül volt, családilag nagy jazzkedvelők, de mindenféle műfajt nagyon érzett és ismert, húzott ezzel, hogy miért hallgatok folyton Gershwint, az gagyi. A teljes életművet bekebeleztem, vokálisan, instrumentálisan, dalokat operásítva, harmonikára átírva, fehérek éneklik Porgy és Besst, volt minden, és ez volt a bejárat a jazzhez. Hallom, értem, érzem, leülepedett. Gershwin ma is jó, ő az alap. Balázs Jánosnak is jó, hát ki vagyok én.

https://www.facebook.com/events/211476966046783/

Az egykori elvek és az identitások nem cikik viszont. Markáns szubkultúra nem játszott szerepet az életemben. Testrészeim átdöfködése, tetoválás, dohányzás, szerek, ideológiák iránti vonzalom, vállalhatatlan bandák iránti rajongás nem volt sem régen, sem vágyként, sem most. Talán unalmas is vagyok ebből a szempontból, viszont elvoltam ezek nélkül is. Kicsit gazdagodtam azóta, például elkezdett érdekelni a történelem, ismeretterjesztői szinten, több ilyen könyvet is szerkesztettem, már nem félek tőle. Ázsia-mánia, állatvédelem, gasztrosznobizmus – ahogy elnézem, ezek a nagyvárosi, elidegenedett ember kompenzálásai. Nem ragadott el semmilyen társaság, baráti kör, nem tornáztam dévédékre, nem léptem be MLM-be és szektába, nem lettem motoros rocker, hegymászó, vasútmodellező, Lenkei-fogyasztó a pasim kedvéért. Nem voltak száznyolcvan fokos fordulatok, nem szerettem meg azt, amit valaha utáltam. Jót tudnék beszélgetni tizennyolc éves önmagammal. Nem lettem ezoterikus, vegán, hogy aztán odahagyjam, és ma sem ideológia az öregedésgátló életmódom, hanem szükségszerűség. Nem igazán hittem abban, hogy az asszertív kommunikáció valódi megoldás, ugyanakkor becsültem ezeknek a témáknak a hiteles képviselőit. Nem voltam igazi waldorfos, és nem voltam revizionista, antiszemita, sem harcos ateista, 1998 óta ugyanoda szavazok. Ökolányságomat ma is vállalom, és ugyanúgy vagyok, lennék otthonszülő, kötődéspárti is.

Ti miben változtatok? Mi volt menő 1996-ban? Ki vett rá arra, hogy szenvedéllyel tolj valamit, ami ma már megmosolyogtat?

Lehet, hogy vannak hibák, mennem kell.

15 thoughts on “a régi énem

  1. ’96-ban másodikos voltam csak, de ’06!!! The Exploited, Rancid, a punkzene nagyon! Aztán ’16-ban psytrance. Az állatvédelmet értem, miért titulálják hobbinak, de én mióta az eszemet tudom beszélek róla, teszek érte és ez így marad már. Nekem nagyon életminőség javítóak a kutyáim, miattuk sétálok tűző napon és esőben, kirándulunk, hegyet mászunk, egész napokat túrázunk. Nincs rossz idő csak szar kabát.
    13 éves korom óta lenyűgöztek a tetoválások, piercingek, mostanra tekintélyes mennyiség van mindenből. Nekem ez művészet, önkifejezés, kísérletezés, hobbi. Angliában szem sem rebben rám, Mo-n még igen. Örülök, hogy már merek úgy kinézni, ahogy.

    Az olvasmányaimon nagyon látszik a fejlődés. A történelem régóta a szenvedélyem, de mostanában csak azt tudok olvasni. Szépirodalomhoz semmi kedvem, de kezdődik a suli és muszáj 😦 Köszönöm, hogy anno ajánlottad Lionel Shrivert, tőle majdnem bármit szívesen olvasok!

  2. Egész életemben ugyanazt toltam. Ugyanazt szenvedéllyel. A sportot. És emiatt ért a legtöbb kritika, és emiatt ér ma is. Egyre kevésbé értem. Viszont egyre jobban bánt. 🙂 Ebben ez az újdonság számomra. Hogy amíg fiatalon ” elnézték” most már csúf megjegyezések jönnek rá.
    Amúgy a válltömés és a borzasztó frizura és a nőies ruhadarabok legalább a kamaszkorral ritkultak..:)

      • Én klasszikus balettot tanultam aztán egy sérülés után letévedtem a konditerembe…ez a 80-as évek végén nem volt túl elterjedt. Nem lettem testépítő, de valahogy nem tudom abbahagyni azóta sem. 44 éves vagyok. És amit én már a normális testalkat, táplálkozás miatt kaptam és kapok ma is, az azért vicc…majdnem hogy szégyellnem kell magam. 🙂 épp a napokban kért meg egy barátnőm, hogy amikor egy közös programra megyünk, legyek szíves bő ruhákat felvenni, ne bántsak meg kedves anyukákat. Lehet hogy velem van a baj, el is gondolkoztam komolyan. Abból gondolom, hogy ez most mélyre ment, hogy ezt itt el is panaszolom…:)))

        • Az a baj, hogy ettől az egésztől túl feltűnő lettem, persze biztos benne van az is, hogy egy időben iszonyú büszke voltam erre…talán túltoltam. Nem a puccos, magassarkús műköröm/műszempilla, de implant van, szóval azért biztos van ebben olyan is amiért jogos az ellenérzés. És igazából ez akkor nem is csak a sport. Valahogy most kezd zavarni..bocs hogy ezt most így ide írtam, de ez azt hiszem bennem is csak most tisztázódott.

          • Én azt gondolom, hogy nem jogos az ellenérzés azért, mert implantátumod van. Nekem is van, a számban, pótol az is, esztétikai az is, funkcionális az is.
            Persze, ahhoz nem ragad sztereotípia, mert átlag esetben nem szexuális objektum.
            Szerintem nem fair arra kérni téged, hogy takard magad mert jobban nézel ki, hacsak nem egy betegség miatt elhízott embereknek tartott konferenciára mész, ahol ez puszta tapintatlanság volna. Olyan, mintha szégyellned kellene magad, vagy mintha te az ő kárukra néznél ki jól. Én nem értem, hogy hol, mely ponton mászik bele egy egyén világába a másik egyén léte ennyire. Miért nincsenek ezeknek az embereknek határaik? Mintha lelkileg pucérak lennének, és egy merő seb rajtuk, hogy még egy másik, csinos nő látványa is így felpiszkálhatja, megsértheti őket.
            Nem volt fair a kérés. Ez a testszégyenítés egyik formája, egyébként.

            • Az implant az én választásom, és sosem bántam meg, bár igazából nem is gondolok rá..el is felejtem hogy van. De nem biztos hogy most is ezt választanám.

            • Vélemény, amikor másról mondom… a józannak tűnő, megítélős, a másokkal mindig szigorúbb – alapja az, hogy nekek nincs implantátumom, TEHÁT a másik oldalon állok, és MUSZÁJ rajtakapnom őket, hogy magamat igazoljam (egyébként nem véletlen, hogy nekem nincs implantátumom, és nem is lesz, hanem döntés)
              Ki lehet rakni úgy a nagyon kerek, nagyon előre álló mellet, hogy a mell köze is látszódjon, direkt mély dekoltázsú spagettipántban, hadd nézze mindenki, mindezt annak tudatában, hogy a nem műtött mell nagyon másképp néz ki ebben a korban, illetve hogy elsődleges, zavarba ejtő szexuális objektum, amely túltolva közönségesnek számít.
              Anatómiai álláspont, tényszerű
              Tök jól nézel ki, Erika.
              Tud természetellenes, hivalkodóan szexuális jellegű lenni a vékony testen a nagyon nagy mell.
              Minden pucsítós csajnak, dekoltázsát büszkén vállaló fitenszmodellnek, jócsajnak, énekesnőnek és pornósnak műtött, agresszíven gömb melle van, senki nem műttet csúcsosat, a csepp alakú is ritka, a 250 cm3-as is. Sajnos, a műtöttekre átragad metonimikusan a többiek szexiskedése.
              Önreflexió
              Rám is átragad a fitneszmodellek szexualizáltsága, nem úszom meg. Sokat grasszálok (menő, színes, összehangolt, sminkkel kombinált) sportcuccban, ujjatlanban, rövid- és fitnesznadrágban, mert edzeni megyek, biciklizem, napoztatom a bőröm, nem praktikus a más viselet, el is hordtam, kifogytam a régi gatyáimból, cipőt se veszek másfélét. (MAGYARÁZKODÁS. Bűneim tompítása. Ettől még hordhatnék másfélét, de a faszom fogja rejtegetni, amiben annyi meló van és annyira más, mint az átlagé. Itt az önmegmagyarázás átcsap dacba, agresszióba, amellett, hogy mélyen igazam van.)
              Valószínűleg én a vállamat rakom ki úgy és a fenekemre veszek olyan cuccokat, hogy az provokatív. Ebben benne van az is, hogy megtehetem, mert nem járok informális helyekre, állásinterjúra, hivatalba, temetésre. Néha eljutok viszont kultúreseményre, oda általában visszafogott cuccban, és nagyon megnéznek mindig. Az ujjatlan cuccban mindig megkérdik, mit sportolok, és gyakran tartanak hivatásos sportolónak. Tegnap épp az egyik Rippel testvér, hányszor írom még le ezt is.
              Nem tudom megítélni, a sok finnyogás, elnémulás, fura bámulás egykor kedves emberektől mennyiben az én saram. Itt amúgy (iskola, MOM környéke) sok a provokatívan feszes cuccban járó, hajhosszabbított, tűsarkú, miniszoknyás, szempillázott nő, és ritka a skandináv típus. Sportolók vannak, hétköznapi, igazán jó alakú nők alig (vádli. váll. fenék).
              Összegzés
              Abban mégis biztos vagyok, hogy a nagyobb rész még mindig a megfigyelővel, a ő paráival kapcsolatos. Nagyon megy egymás nézegetése, megítélése, a viszonyítgatás, és persze borzalmas teher és kapálózás az öregedés mindannyiunknak. Én igyekszem ezt építően, természetesen kezelni, néha kiteszem magam annak, hogy smink nélkül, nem olyan jó cuccban, nem gondos hajzattal, körömmel mozdulok ki, és úgy is átélem az énségemet.

              • Persze én is ezerrel pörgök, hogy vajon hogy lehetne másképp, kevésbé feltűnően…hogy ne “olyannak” gondoljanak…de a valóság az, hogy sosem sminkelek.Sosem hordok magassarkút, nincs műkörmöm, sőt, még festett sem,nincs műszempillám, és többnyire összefogott hajjal járok. Nálam sokkal sokkal nagyobb, de természetes mellű, ám túlsúlyos nők hordanak mélyen dekoltált ruhákat. Az enyém talán attól feltűnőbb, hogy nekem a melleim alatt közvetlenül a bordáim vannak, nem a gyomrom. Ezt annyira nem szégyellem. Azt hiszem azért bántó ez a fajta megítéltetés, mert én sosem gondolkodom senki testén, és nem jóindulatból, hanem egyszerűen nincs dolgom vele. És most hibásnak érzem magam. Olyannak aki nem elég jó. Ez persze nem változtat semmin, de nagyon köszönöm, hogy ezt most kibeszélhettem magamból…:)

                • Nem kell ezen pörögnöd, és főleg nem mások miatt. Ha magad miatt tennéd, hogy lejössz a “szerről”, hogy de jól nézek ki, az is olyan, hogy megtörténik magától, nem kell akarni. Az ember kifeltűnősködi magát, átéli a menőséget száz helyzetben, utána jön az élet. Gondolom, megszoktad a visszajelzéseket, a bókokat, azt, hogy következetesen te nézel ki a legjobban a fotókon, és nem görcsölés ruhát venni, próbálni. Ez egy idő után már nem olyan izgi. Én is megszoktam az étrendem szenzáció-jellegét, a hajdan mámorító sportcuccaimat, a tekinteteket, az elismerést, a rám köszönéseket, már nem hat drogként. Maradt a lényeg, és az a meló. Írás, edzés, belemenés, kísérletezés. Akkor is, amikor nem látványos, akkor is, amikor hideg van, amikor nehéz.

  3. Én állandóan változom,voltam már fenn, voltam már lenn, sokmindent kipróbáltam, de 45 évesen még mindig nem tudom, milyen lettem volna, ha nem gyúrom át magam. Elfogadást akartam,de mostmár csak arra vágyom, hogy önmagammal megbékülve azzá váljak, akinek el lettem tervezve.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s