Na, már el is múlt a lebegős jó érzés… tele vagyok megint zaklatottsággal (többet kéne jógáznom?), és egy kicsit még beteg és ettől levert vagyok. Pedig wellness és kiszakadás volt hétvégén, test és lélek egyben.
Lassan állnak össze bennem a dolgok, de az legalább úgy van: a sok mindenből, ami felmerült bennem, ennyit szűrtem le még: Bővebben…
Kicsit hirtelen kezdtem el ezt a sorozatot: mindenféle állítások és kérdések vannak már, miközben nem tudom, az olvasóimmal mi a közös nevező, ők meg nem tudják, én honnan beszélek. Ez itt afféle előszó, az alapja annak, amiről minden részben írok, valójában az első rész elé való. De felőlem legyen ez a harmadik rész, nem fontos.
Olvasom a Quorát (nem csak a Mediumot!), egészen fantasztikus a párkapcsolat-témában, ahogy sértett emberek a hiedelmek könnyű, puha ölében vádaskodnak, keresik a szimpátiát, és a mondataikból kirajzolódik, hogy szerintük nekik egyáltalán nem kell önreflektívnek lenni, ők jók úgy, ahogy vannak, csak attól, hogy ők nem csaltak, vagy mert ők azok, akik segítségre szorulnak. A szeretés az ő kiszolgálásukat jelenti, és egy “normális” párkapcsolatban őket nem “árulja el” senki. Mindez nem valami ideális állapot ám, hanem jár. Aki csal, nincs jelen, elhagy, az gonosz és/vagy beteg.
Előkerült a napokban egy régi levelezésem egy nővel. 2014 májusának legelején vagyunk: a szerelmem kijelenti, hogy egyrészt ő érett, megfontolt ember, komolyan gondolja, éspedig: velem akar élni. Azonnal borított otthon, bár én azt kértem, várjon két hónapot, és akkor tárgyaljuk ezt újra. Ha még akkor is velem akar élni, és még akkor is eléggé szeretjük egymást, akkor beszéljük meg majd azon a nyári napon, okosan és nyugodtan, hogy mik lennének ennek a váltásnak a körülményei, feltételei, módja. Én nem voltam biztos az egészben, hogy akarom-e ezt, jó-e így, nekem túl hirtelen volt ez a nagy hév, hiszen a kapcsolatunk nem így indult.
Levelezőpartnerem azt javasolta, hogy bírjam rá a férfiút, hogy mielőbb lépjen, “addig nuku nuninéni”. Ez volna az én hatalmam, tárgyalási pozícióm tehát.
Döbbenten ültem. Ez (a szexmegtagadás, ha valaki nem értette) kinek volna nagyobb büntetés? Hiszen én ettől a férfitól eredetileg (és végig) nem borítást, váltást, “komoly” kapcsolatot, hanem érzelemmel övezett szexet akartam. És akkor pont az ne legyen? Velem mi lesz?
“Szexszel nem zsarolok, ne haragudj, ez undorító”, ezt írtam végül, csodálkozva, hogy van, akinek ez nem alap. Könnyű, örömteli szeretést akartam, nem feszültséget, drámát, felelősséget. (És persze rajtam csattant minden, rám kentek mindent később, az egész életük poklát, a jeles család, a javaslatot tevő nő és maga a férfiú is.)
Ha igazán akarsz szeretni, tudni, mi történik veled, és élvezni; érzelmileg és szexuálisan teljes életet szeretnél élni, akkor szabadulj fel a beléd nevelt, korlátozó normák és manipulatív húzások alól. Tudj róluk és mondj rájuk nemet. Koncentrálj az adott és kapott örömre. Ne tedd a kapcsolatodat a másik fél számára hisztis feladatlistává, és te se hagyd magad használni. Válj önmagaddá mint te és mint kapcsolati lény, és figyelj a másikra. Ez egy döntés, felismerések sora, aztán sok munka, és a végén szabadság.
Hamis hiedelmek például:
Az alkalmi és a komoly kapcsolat lényegileg különbözik, előbbi rossz, utóbbi jó; magát valamire tartó nő ifjúsága természetes vétkei és pláne válás után az utóbbit keresi és csak ezzel éri be. – A valóság: akinek csak a “komoly” kapcsolat a jó, az fél az élettől, esetleg tahó férfiakkal ismerkedik és/vagy nem élvezi a szexet. Igazából csak örömdús és örömtelen kapcsolat van, minden műfajban és elköteleződési szinten, és minden szinten csak az örömkapcsolatnak van értelme. Nem kéne ilyen sok hamis reménnyel lenni a partnereink iránt, behálózni, megszerezni, háziasítani, megtartani akarni, világnak felmutatni őket.
Minden kapcsolatnak iránya van. A komoly kapcsolat tart valahova: egyre többet vannak együtt, aztán együtt élnek, mindent megosztanak, családot alapítanak. A keret és lényeg az együttélés, közös teherviselés. – Nem, nem feltétlenül lehet vagy kell együtt élni, és ez nem is tesztel semmit, általában csak elrontja, fullasztóvá teszi két autonóm ember kapcsolatát.
Aki nem köteleződik el (telepszik le), nem elérhető mindig mindenben, az csak szexet akar, használja a másikat. – Nyugodtan lehet önös, a szex vele ramaty, csak meglegyen a papír, és ott héderezzen a nappaliban!
A férfiak jobban akarnak szexet, mint a nők, sőt, ők csak szexet akarnak, mindig mással, mindig készen állnak rá, nekik ez könnyen megy. – Ez a pornó hatása. Sok nő nagyon akar szexet, poligám módon is, minden tiltás ellenére, és számos férfinak nem olyan érdekes ez az egész, nem kér belőle, nem szereti, élvezi igazán. Vagy nagyon is, de csak egyetlen nővel.
A szexuális hajlandóság árucikk: ha nőként nincs is kedvem, de megteszem, akkor előnyhöz jutok. Okosan kell adagolni, lehet vele zsarolni. Egy kicsit kéretni kell magadat “előtte”. – Ez a viselkedés, a férfilihegés és a női-fapina magakelletés szedi talán a legtöbb áldozatot. Aki jót akar, nem teszi fő jóvá a szexet, mert akkor felkínálja magát a visszaélésnek. Ne hagyd magad kihasználni! Ha nő vagy, és “okosan adagolod” a szexet, az csak úgy lehetséges, ha te kívül tudsz maradni rajta, hideg fejjel, vagyis te nem akarod, élvezed igazán. De akkor semmit nem kéne azzal az emberrel. Hűs barátság esetleg. Kihűlt emberrel se kéne szexelni megszokásból, nem jó. Ugyanezt gondolom a feminista “addig nem lesz szex és nem szülünk” fenyegetésekről, ez borzalmas. Aki képes erre, az nem tudja, milyen a boldog szex, és nem értem, miért csinálta. Amiért érdemes egy kapcsolattal melózni, az a reszkető vágy
“Pedig annyiszor elmondtam neki, és mégse csinálja.” – A sok magyarázat fojtogató elvárássá nő. Azt klérded, miért csinálja ezt a csakazértsemet? Mert ez az ő szabadsága. Így tudja kifejezni, hogy ő egy külön, másik ember, nem engedelmes. Kicsit gyerekes ez, nagyon szomorú. Nem itt kéne tartania, de neked sem. Vívj inkább magadnak hasonló darab szabadságot, legyél te is csínytevő, mint hogy sóhajtozó napközis tanítónőként újra meg újra elmondod ugyanazt.
Milyen ember már az, aki cserbenhagyja a párját, amikor az bajban van? – Ember-ember. Az önfeláldozásnak vannak határai, korlátja, az esküszöveg döbbenetesen életidegen. Nagyon nehéz másvalaki terhét cipelni, ráadásul elvárásra és nem saját döntésből. Érthető, ha holtfáradt, kizsigerelt emberek arra vágynak, hogy szeressék őket. Örömre, felelőtlenségre, lazulásra.
Házasság: együtt kell maradni mindenképp. – Ha nem jó, akkor nem szabad benne maradni, mert elromlasz.
A gyerek(ek) miatt kell együttmaradni. – Nem, miattuk sem. Nem igaz ugyan, hogy nekik is jobb úgy (a válás után), de tönkre az acsarkodástól és a huzivonitól mennek, akár együtt, akár külön élnek a szülők. A sorsszerű boldogság pedig olyasmi, amit az ember a gyerekeiért sem áldoz fel. Hát még a túlélés! Az életben maradás.
Ha teszed a dolgod, akkor a kapcsolat magától jó lesz, marad, nem romlik el. – Általában a nemi szerepek teljesülnek csak be a maguk maximálisan romboló hatásaival. Férfi alig van otthon, van szeretője, elmenős hobbija, a minimumot adja, néma, érzelmileg nem ad semmit. Nő mártír, szexuálisan hideg, korán öregszik, nem éli át, hogy szeretik, és nem érti, miért nem sikerült. A férfit ez nem is érdekli. Nő egy ideig beszélgetni, terápiázni akar, aztán azt sem. Elromlik jellemileg, és felnőtt gyerekeire is telepedő banya, gonosz anyós lesz.
A munka, a gyerek és anyád fontosabb, mint a partnered. – Nem. Egy kapcsolat akkor jó, ha lehetőleg mindenki békén (kettesben) hagyja a párt, és ezen felül még saját, külön felnőtt idejük is van magukra. Különben nincs hely jónak lenni.
Ha igazán szereted a partneredet, akkor magad elé helyezed. – Minden egészséges lelkű embernek önmaga a legfontosabb, ennél többet a másikért sem tehetsz; nem, ez nem nárcizmus. Kivétel ez alól a csecsemő és a kisgyerek, de már a kamasz sem. Aki nem helyezi magát mindenki más elé, vagyis nem vállal felelősséget a saját jóllétéért, az kiégetten, keserűen fogja zsarolni a szeretteit.
Mindent meg kell osztani a másikkal, őszintén, és minél többet együtt lenni. – Nemhogy nem kell vagy nem érdemes mindent megosztani, nem is szabad. Hagyd békén a másikat, tiszteld, hogy ő más, és vannak saját gondolatai, programjai, ami mellett, ha akar, veled akar lenni. Hogy ki mennyit akar, mennyi az elég, arról duzzogás nélkül egyeztessetek. Ha nem akar, akkor meg nem lesz veled, de ne elvárásra kelljen együtt lenni.
A féltékenység természetes, ha nagy a szerelem. – Egy kis szorongás igen, de a többi éretlen játszma. Ne alázd meg magad. Az érzés is zavaros mocsár, a nyomozgatás, telefonba nézegetés pedig megbocsáthatatlan.
A kísértés, a megcsalás válságjel, becstelenség. – Általában a harmadik felbukkanása logikus következmény, teljesen emberi húzás, amit legfeljebb a nők nem mernek meglépni. Vagy: a felek az elején sem szerették, kívánták komolyan egymást, pesrze, hogy pezsdítő lett az első szembejövő személyi edző. A jó közös élmény összetart, nem kell félteni a másikat. Kell viszont ápolni, értékelni. A szerelem amúgy magát magyarázza, vagy van, vagy nincs.
A lángolás elmúlik. – Az el, és akkor van a helyén erős szeretés, öröm, kiismert, bizalomteli másik, akivel jó lenni, és akit nem cserélnél el semmiért. A kiégettség és a másik unása, utálata nem a lángolás elmúlása, hanem durva kapcsolati válság (végjáték). Meddig húzod még?
Az új nő persze hogy izgalmasabb. – Nem persze. Elbasztátok.
A fiatal partner vonzóbb, előnyben van. – Aki rusnya, az fiatalon is rusnya. Rengetegen lépnek le idősebb nővel. A kifele élőknek lehet legfeljebb státusszimbólum a fiatal és szép nő. Van valami megható a fiatalságban, de a személyiség vonzerejét nem írja fölül semmi.
Párkapcsolatban kell élni. – Csak ha lesz, alakul igazi, erős, jó szeretés, és akkor sem kell, akkor is egy lehetőség.
Ha egyedül vagy, a társkereső alkalmas eszköz. – Ne csodálkozz, hogy jönnek a pofonok, meg a “milyenek a pasik” nyávogás. Mindenkinek van egy története valakiről, akinek összejött így a tartós kapcsolat, de ha nem szervesek, élet ihlette módon maguktól alakulóak a találkozásaid, akkor nem önmagadért fognak szeretni. Meg se igen tudnak, akarnak így ismerni, felszínes lesz.
A férfiak ghostolnak két randi után, milyen ember már az ilyen, pedig olyan jól indult. – Eltűnni udvariatlanság, de valószínűleg akadt neki jobb, és bár könnyen elhiszed magadról, te sem vagy annyira kivételes. Lehet, hogy csak te érezted, hogy jól indult. Nagyon sokan járnak a társkeresőre pusztán tetszést aratni, sok partnert kipróbálni és frusztrációt kiélni. Maradj távol ezektől. Ha belementél, ne csodálkozz annyira.
Szexelni kell (necesse est), és ha van rendszeres szex, az azt jelenti, hogy minden oké a kapcsolatban. – Csak a heves, spontán, szeretetdús, tartós vágytól jó a szex, és attól meg az élet. De annak az energiájával hegyeket el lehet hordani. Női ajzottság és orgazmus nélkül nincs jó szex.
Mindent meg kell beszélni. – Nem. Néha jobb hallgatni, külön érlelni a dolgokat, leírni magadnak, vagy baráttal beszélni meg tapintatosan. Jobb elviselni az ismert, nem változó tulajdonságával a másikat, esetleg kitérni az elől a viselkedése elől, mint folyton szavakkal ostromolni.
Aki nem bírja tovább, és lelép, az elhagyja és elárulja a másikat. – Jaja, a kapcsolat fogság, nyilván. Lassan ölni ellenben oké…
A válás kudarc. – Az okos, pontos válás siker. Az együttmaradás a válásnál nagyobb kudarc lehet.
Szidni a paretnert, panaszkodni oké, hiszen hát milyen is. Végre kimondom. – Ha korrekt akarsz maradni, ne kiabáld bele a vádaskodást a nyilvánosságba.
A rendesember-mítosz: aki helytáll, annak erkölcsileg igaza van, további elvárások, igények vele kapcsolatban nem merülhetnek fel. – Ez a megcsaltak vádaskodási alapja, pedig csak gyávák voltak élni (rosszabb esetben ők nem buktak le). Lehet, hogy ez az ember rohadt unalmas, és egy mártír? A szorgalmas, rendes emberek nyomasztóak, az embernek kedve van rockerré válni és füvezni, ha meglátja őket.
Én tehát ezeket megvizsgáltam, meghaladtam vagy eleve undorodtam tőlük, és ez nem jelentett megkeseredést, sem azt, “hogy akkor én nem akarok semmilyen kapcsolatot”, inkább nyugalmat, megértést, melegséget, bölcsességet, énerőt. Állítom, hogy ezek után kezdődik az igazi nagy jó.
Bocsánat a technikai zavarért. Megírtam a négy részt, és összekeveredett a sok változat.
Ez a nulladik rész tehát.
A következő sorozatban szeretni és kapcsolatkezelni tanulunk. Négy téma ötlött fel eddig bennem, részben a saját tanulságaim, új felismeréseim.
Először is, a nulladik rész: kijelölése a felelősség körének. Amiről írok, azok a csak szokásosan egyenlőtlen kapcsolatok, az érzelmileg nehéz helyzetek, az elmélyülő kapcsolati válságok. Az össze nem illésről, a kommunikációs aknákról, a különböző értékrendről, stratégiákról, az érzelmi lustaságról írok. Tehát bántalmazó kapcsolatokon ezek a javaslatok nem fognak.
A bántalmazást fel kell ismerni és ha lehet, elmenekülni belőle. Nem mindig lehet, de ez nagyon szomorú történet. A bántalmazás magától nem oldódik meg, nem enyhül, csak olyan van, hogy a bántalmazó beteg vagy megöregszik, és akkor kevesebb hatalma vagy késztetése van. Bántalmazótól eljönni nem e blog hatásra fogsz (bár volt már ilyen, aki itt buzdult fel, de ne gondold, hogy ez elég, vagy hogy én ebben tudok komolyan segíteni). Innen információt, szemléletet vehetsz csak. Alapos szaksegítség, sok idő, erőforrás, a környezeted támogatása és aktív segítsége kell hozzá. A másik bonyolult összefüggés, hogy amikor simán egyenlőtlen kapcsolatból jönne el az a fél, aki megelégelte, a partnere gyakran ekkor lesz bántalmazó és megy túl minden józan határon, tesz olyanokat, teljesen lezüllve, amit soha nem hittél volna róla, “a gyerekei miatt” vagy mert “annyira szereti, nem akarja elveszíteni”. Hát még az, aki bántalmazó! Az ilyenekhez, a lakásból kizárástól a jogi packázáson át a gyerekrablásig gyakran netes helyekről, “én is így jártam” barátoktól, ádáz ügyvédektől, csoportokból kapják a nőgyűlölő ösztökélést és ötleteket.
A nem bántalmazó, józan, érett embert onnan tudod felismerni, hogy képes feladni a kapcsolatát, ha az nem működik, és akkor is, ha a másik állítja, hogy nem akarja már tovább, ebben az esetben nem erőlködik. Sőt, a kapcsolat feladására nagy cirkusz, hiszti nélkül, bosszúvágy, utánamászkálás nélkül, egyeztetve képes, és nem azt nézi elsősorban, mit szól a kertváros (próbáljuk meg újrának hazudva, hogy nem bírná elviselni, hogy a másiknak jobb legyen). Sokan hivatkoznak meggyőződésre (“mi nem válunk”), gyerekre, vallásra, miközben igényük, hogy gyötörjék a másikat. Ők nyomorult sorsrontók, ön- és mások sorsáé is.
Aki benne marad egy gyilkos, senkinek sem jó kapcsolatban, pedig amúgy lenne mozgástere, azzal nagy baj van. Az jó esetben elfelejtette, milyen a jó élet, milyen lehetne, vagy teljesen eltorzulva, hiedelmek foglyaként, a másikat birtokolva, uralva, gyötörve játszmázik, mert szüksége van erre. Aki eközben panaszkodni jár másokhoz, szövetségeseket keres (apám hajdan az anyósához és anyám nővéréhez járt, és nem hajították ki), az külön szégyellje magát. Van olyan is, aki a pokolban élve kiírja nyilvánosba, hogy de szép családi élet, felvonul vele, mutogatja. Ennél rosszabb nincs.
Aki bántalmazót szeret, aki ragaszkodik hozzá, annak ezzel kell mint problémával foglalkoznia, a tagadást feladnia és ezen a ragaszkodáson változtania. Nem az a téma ebben az esetben, hogy a másik milyen, miért olyan, és milyen legyen helyette. Ha valakit érdekek kötnek, mert gyerek, pénz, ház, betegség miatt csapdában rekedt, annál pedig végképp nem a kapcsolat minőségéről, a másik megváltoztatásáról vagy a boldogságról van szó, hanem csakis a túlélésről.
Tedd fel magadnak a kérdést: az én helyzetemben, ezzel a partnerrel mi a reális cél? Túlélés? Könnyebb hétköznapok? Nyugalom? Teljesség?
Már sokat írtam a bántalmazásról és a súlyosan romboló egyenlőtlenségről, és most a kapcsolatjobbítás a témám, azokhoz szólok, akiknek még érdemes. Azért is, mert erről van gondolatom, élményem. Nem kell semmit eltűrnöm, nem kell megalkudnom: az ujjongó boldogság az ambícióm, és ha nem jó nekem, kiszállhatok, mert nem köt semmi. És ez nem önzés. Nagyon szeretném, hogy általában ilyen egyszerű legyen: addig csinálom, amíg jó, ha nem jó, kiszállok, elköszönünk és nem sírva maradok ott. Nem várom meg, amíg elromlok, keserű és rossz fej leszek, magamat és a másikat nyúzom, az öröm helyett, amire szerződtünk. Fájdalom és feldolgozandó persze van, de mivel ez döntés, dráma nincs.
A bántalmazás az, amikor ismétlődően félsz, feszült vagy, nem mersz elmondani, megmutatni dolgokat. Amikor tartósan kicsinek, gyengének, elnyomottnak, letört szirmúnak érzi magát az egyik fél, és ez nem gyári, saját önértékelési defekt, hanem a másiktól jön. Mindenki jó szeretne lenni, jó fejjé, nagyvonalúvá, szerethetővé válni.
Persze van olyan, hogy ezek az össze nem illések, a csapdaérzet, őrlődések, krízis, kiégés, unalom, érzelmi elutasítottság és egyenlőtlen munkamegosztás a bántalmazás előzményei, hogy minde gond évek alatt olyanná teszi az egyik felet – vagy mindkettőt és így magát a kapcsolatot –, hogy arra beindul a bántalmazó szoftver, kivetkőzik magából, és elkezd nagyon keményen élni és visszaélni a hatalmával. Ez már veszélyes, és ebből nehéz elmenni.
Nagyon határozottan mondom, mert ezt sokszor kell: a játszmázó viselkedést, a nemszeretést, a bántalmazást nem betegség, kórkép megnyilvánulásának tartom, hanem az egyenlőtlenség, a nemi szerepek, zavaros értékrend miatt szükségszerű, szimptomatikus következménynek. Nem úgy van az, hogy van néhány beteg ember, akiket kiiktatunk, viszont a többiek, az “egészségesek” szépen vannak, jól szeretnek, örömtelien, “normálisan” élnek ebben a nagyszerű világban, hanem akárhová nézel, mindenütt boldogtalan, torz működésű, fura dolgokat állító, haragvó, amúgy normális embereket látsz. De persze nem mondom, hogy “ez az élet, mindenki így van vele”, nem kell torznak és keserűnek lenni. Van, lehet egy jobb élet, én élem is. Az a furcsa, hogy a nemrég egészségesek, az egymást választók, egymást szeretők furcsán gyakran kezdik rá, hogy a másik beteg és vele van a baj.
Pedig nagyon más gázosan viselkedni egy krízisben, bántani a másikat, mint valóban mentális betegnek lenni, és már többször írtam arról, itt, itt, itt és itt, hogy ez veszélyes játék, csakis a vádaskodó érdekeit (önfelmentését, szimpátiavadászatát) szolgálja. Ezért élesen elválasztom a mondandómat azokétól, akik zsebdiagnosztizálnak, előkapják, hogy pszichopata, nárcisztikus, borderline. Természetesen sok sérült, mentális beteg ember van, de a címkék ettől még nem használhatók bármire. Egy: a mentális betegségek sokkal ritkábbak, mint a nehéz kapcsolatok vagy a bántalmazás, mégis lassan mindenki, akinek baja van, lebetegezi a társát. Kettő: beteg embereket nem stigmatizálunk, ez soha nem lehet cél, de mellékhatás sem. Aki valóban beteg, azt nem bántjuk, aki nem az, csak mondjuk seggfej vagy nem érdekeink szerint cselekszik, arra meg ne dobáljunk bosszúból ilyen szavakat, és ne deklaráljuk nagy diadalmasan, hogy de mi meg a beteg áldozatai és egészségesek-jók-helyesek vagyunk, mert előfordulhat, hogy ez nem igaz. Három: a betegség kimondása, hangoztatása nem a mi dolgunk, szigorúan személyes és irgalommal kezelendő, még akkor sem jó ezzel előállni, ha az illetőnek valóban van diagnózisa. A sértett és mások előtt csakis áldozatként feltűnni kívánó, az ártatlanság és az együttérzés vigaszára apelláló nőknek a diagnózisok hangoztatása csak érdeke, de nem kompetenciája. Tehát jól jön, érthető, emellett rendkívül divatos is, de ne csináld. Minimum tudatlanság, de inkább manipulatív, tisztességtelen, aljas húzás a partnerről ilyeneket mondogatni, terjeszteni, nyilvános helyekre kiírni.
A sorozatban tehát azokról a partnerekről lesz szó, akik még menthetőek. Akiket még szeretünk, akikkel lenni akarunk, akivel még valamennyire működünk és nem hűltünk ki egészen, de a viselkedésük néha érthetetlen, néha fáj, néha hiányos. Arról fogok írni, hogyan légy önmagad, találj örömöt, hogyan ne sérülj és hogyan képviseld az érdekeidet, miközben tisztességes maradsz. Anélkül, hogy odáig aljasodnál, hogy élvezettel bántod a másikat.
Az egyik rész jelszavas lesz. Jelszót (amit az elmúlt fél évben adtam) most keress elő, vagy kérj, mert egyszerre sok kérést nem tudok kezelni.
Kérdezi G., mi legyen karácsonykor (mit szeretnék). Már készítettem neki egy szellemes adventi naptárat, HOGYAN NE EGYEN BÚS A CSAJOD. TIPPEK ÉS TEENDŐK AZ ADVENTI IDŐSZAK MINEN NAPJÁRA, benne mindenféle tippel – a kedvenc arckrém-márkámtól meg a kakasos nyalókától kezdve az érzelmi gesztusokon át a csillagvizsgálóban történő látogatásig és a síelésig –, úgy éreztem, valami mással is elő kell rukkolnom. Hát mondom, amit mondott már ő is:
jöjjön most a trash!
Semmi katarzis, csak szívből jövő derű, az ellenoldal teljes toprongyban, és a megfigyelések aranybányája: menjünk el az Új Színházba, Dörner György pezsgően izgalmas szellemi műhelyébe.
Életem értelme mindjárt utána is járt a kínálatnak:
nem tudom, hogy inkabb valami tortenelmieskedo-magyarkodo drama (funtinelli boszorkany, megszamlaltatott fak, csiksomlyoi passio) vagy valami habkonnyu komedia legyen-e, amiben a gregor bernadett illegeti magat (a voros bestia, kek roka, esetleg a nagy fero eletet feldolgozo ricse-ricse, beatrice)
meg azert az esztergalyos muvesznot is megneznem a deszkakon
Ugye Dörnernek, ha kitölti az idejét, mennie kell, éspedig, mint állítják, a meggyőződése, művészi irányultsága és persze a gaz Karácsony miatt. Köztudott, hogy a szívós, mindent túlélő balos kultúrklikk kirekeszti őt. Bővebben…
Péterfy-Novák Évának ajánlom
Erre válaszul:
Elterjedt ez a beszédmód is, egészen rémisztő, ahogy értelmes emberek is beszállnak: emberek lebetegezése, okoskodás arról, hogy sajnos, a pszichiátriai betegségek mennyire ártalmasak, kezelni kéne őket, segíteni rajtuk, nem elég őket ignorálni, mert így tönkreteszik a környezetüket, elhitetik a hazugságaikat.
Külön megírtam már a nárcisztikusozás csapdáit és hazugságát:
mi a bajom a nárcisztikusozással
– mert éppen ez a legdivatosabb terminus, amelyet egyszerűen figyelmet keltő, bátor, tehetséges, alkotó emberekre mondanak rá olyanok, akik kevesebb figyelmet kapnak, pedig hiún forgatják hosszítós kamerájú okostelefonjuk előtt az arcukat, hogy aztán kiposztolják kétnaponta, hogy ők milyen szépek, és olyanokra mondják rá a nárcisztikus diagnózist, akik meg nem csinálnak ilyet, csak egyszerűen megnyilvánulnak, állítanak valamit. Ez elég vicces.
Első állítás, elmélet. Ahogy (innentől G. interpretációját idézem) Michel Foucault is megállapította, a mentális diagnózisok legfőbb felhasználási területe a hatalom gyakorlása, és a bulvárnárcizmussal is ez a helyzet – akik veszélyeztetik a rendet, azoknál büntetésre használják, a hatalmasoknál pedig a felelősség elkenésére.
Aztán. Itt van a beszédmód, -pozíció alapvető paradoxona: honnan, de tényleg honnan tudod te, hogy te és akikhez szólsz, akik lájkolnak és veled bólogatnak, mind a “helyes”, egészséges, áldozati, segíteni akaró oldalon álltok?
Túl gyakran hangzik el a pszichiátria terén képzetlen, vulgárdiagnózisokban utazó, hevesen facebookozó nők szájából, hogy az illető (volt férjük, annak új partnere, anyjuk, barátnőjük, kollégájuk) mentálisan beteg, nárcisztikus, paranoid, mániás, borderline, rosszindulatú hazudozó – egyáltalán bárkire rámondják, aki valamiért zavaró a számukra, akinek az igazát vagy igazságát nem hiszik el, nem ismerték meg, és akinek az igazát kényelmetlen volna belátniuk.
Teszik ezt a rámondogatást minden önreflexió nélkül, annak megvizsgálása nélkül, hogy ők maguk mindenestül épek-e, helyes szögből nézik-e a dolgot, nem az érdekeik színezik-e át véletlenül az értelmezésüket. Nem mindenki beteg, akinek nem tetszik a viselkedése, akit sérelmesnek érzékelsz, akivel nem értesz egyet. Lehet, hogy a te érzékeléseddel van gond, ott van a – talán nem betegség, de legalábbis – furcsaság. Lehet, hogy unatkozol, és kritikátlanul rászoktál a közösségi okoskodásra, olcsó véleményhallatásra.
Túl sokszor használják a diagnózist magyarázatként, és nem gondolhatjuk, hogy ez nem bosszú. Hát mindenki pszichopata? És mindenkiről te tudod, milyen és mi baja? A teljes igazságot? Miért van neked erre a fajta hatalmaskodásra szükséged, miközben nem vagy okos, igazságos és nem tiszták a szándékaid? Ti nem hallottatok még arról, hogy végig a történelem során mindazokat, akiknek igazuk volt, akik vállalták az igazság kimondását, ellenálltak a nyomásnak, megnevezték a bűnöket és a bűnösöket, vagy simán csak mások voltak, ugyanígy, lebetegezéssel próbálták elhallgattatni és kirekeszteni?
És te részt veszel ebben a kirekesztősdiben, és magadat jóindulatúnak állítod be… Ahelyett, hogy elismernéd, hogy amit az illető tesz, az egyszerűen neked ártalmas. De nem csak a te szemszöged és érdeked létezik. Nem állsz fölötte attól, nem vagy sem fontosabb, sem hitelesebb attól, hogy azt választottad, hogy nyilvánosan stigmatizálsz egy jót. Sőt, szerintem gyáva vagy.
És a kommentek, amik szárba szöknek: ne szaporodjanak az ilyenek, el kéne különíteni őket, kényszergyógykezelésre velük, zéró tolerancia kell, az írmagját is irtani – íme, ilyen kommenteket ihletett a poszt. Gratulálok.
Még a valódi és ártalmas betegekbe se kéne rúgni, sőt, főleg beléjük nem. Tehát vagy nincs igazad: nem is beteg, akkor minek lebetegezni?, vagy tovább bántod a beteget. Ne mondd, hogy csak segítő szándékkal, mert lehánylak.
Ezek a nők restek azon eltöprengeni, hogy nekik mi a szerepük a történetben, hogyan váltak azzá, akivel szemben az a másik ilyen ártalmas, rosszindulatú, vagy annak tűnik, és miért áll érdekükben az illetőt ilyennek láttatni mások szemében is. Ha ezen elgondolkodnának, akkor minimum hallgatnának.
Van az enyhébb változat, amikor megszálllottnak vagy anorexiásnak, perfekcionistának neveznek valakit, aki például a hidegtűrést gyakorolja, keményen edz vagy böjtöl. Tehát megint a címke jön, és nem azt mondják a bírálók, hogy számukra miért nem vonzó az a gyakorlat (bár még ezt se kérdezte senki), hanem rögtön az ítélet, az álaggodalom: az illető bajban van, mert “szélsőséges”. Nem ám te vagy lusta és konformista ahhoz, hogy felemeld a segged, nem ám a saját bojlertested zavar.
Szóval szerintem róluk, az ítélkező okoskákról árul el valami nagyon szomorút, hogy örökké kényszert éreznek, hogy embereket nyilvánosan véleményezzenek, jóindulattal, szomorúsággal, áldozatisággal álcázva, célozgatva vagy akár a szemükbe is, a leggyakrabban csoportosan, harminc egy ellen, az a szép!
Én ebből nagyon sokat kaptam: egyszer a neves gyásztanácsadó fenminista pszichológus, Révész Renáta Liliána írta ki – kövérségében megsértve, engem nem ismerve, ráadásul diagnózis felállításához képzettség nélkül, rólam –, hogy “szerintem borderline”. Olyan emberek tolakodtak bele vigyorogva és fontoskodva a személyes életembe és írták meg, hogy én ilyen meg olyan vagyok, ez meg amaz motivál és emez és az a problémám, akiket nemhogy nem ismerek, nemhogy semmi közük nem volt és nem is lehetett a történeteimhez, de a nevüket, kilétüket sem vállalták soha. Csak a bebiztosított fölényeskedés tolakszik folyton elém, csakazértis, éveken át: figyellek, tudok rólad, ítélek! Önmagában az is, hogy nem unják. Döbbenet.
És én mégse diagnosztizálok. Nagyon óvatos vagyok az ilyen címkékkel. Ártalmas, problémás, ijesztő, nekem sérelmes, amit művel – de hogy ő beteg? Én azt nem tudhatom, és nem akarok – így sem – bosszút állni rajta. Egyik ismert zaklatóm (és nemcsak az enyém, rárepül ő mindenkire), tavasztündér nevű hírhedetten manipulatív kommentelő tudottan és régóta mentális problémákkal küzd (ő mesélte, identitásnak és áldozatiságnak jó volt). Mégse bántom ezzel. A másiknak, Murinai Angélának csak nehéz az élete, és buta. Ez nem mindegy. De nem dolgom elemezni, egyszerűen hagyja abba.
És igen, tényleg létezik ilyen: valaki, aki sötétből, álnéven lődöz, rosszindulatú, ellenséges, erőszakos dolgokat ír, makacsul az én életemet éli, ezt pedig élvezi, és még ő nevez engem betegnek és hazudozónak. Én viszont nem mondom rá, hogy beteg, mert mit tudom én, lehet, hogy csak ennyire haragszik rám, ennyire zavarja a felkiáltójelem, hogy ilyen ciki stratégiát választ. Vagy emberkísérletet játszik, unalomból. Vagy torz rajongóként éhes a figyelmemre. Én egyet tudok: nem kérem, nem jó, nem igaz, amit űz.
A normalitás, a rendben levő, másnak nem ártó viselkedés sokkal szélesebb és sokfélébb, mint az ilyen címkézők hiszik és sugallják. Szűk látókör azt gondolni, hogy csak az a normális, ahogy te élsz, ami neked kellemes, és amit te tartasz helyesnek (de csakis elméletben, persze, mert a saját normád betartása persze nem megy az életedben).
Az is szép, ha a háta mögött megy a “hát igen, nekem is van egy ilyen ismerősöm/rokonom”, de szemben meg bólogatsz az illetőnek, jelen vagy, hajtod tovább a verklit, nem konfrontálódsz.
Mondd meg neki! Küldd el a picsába! Kerüld el! De ne sunyiskodj!
További probléma a facebook harsánysága, a kommentelők buzgó bólogatása, ahogy “a bántalmazójukra ismernek”: e címkéző beszédmód terjesztésével a posztolók sokaknak biztosítanak aha!-élményt és bátorítják a további ítélkezést, egészen a fenti ijesztő torzságokig, pedig pontosan tudják, legalábbis tudhatnák, hogy a diagnózissal való dobálózás stigmatizál és súlyos károkat okoz.
Az, hogy valakinek sérelmes a viselkedése, az, hogy valaki szerinted nincs rendben, nem jogosít fel arra, hogy címkéket aggass rá.
Az, hogy tönkretesz másokat, ingoványos terület: lehet, hogy védekezik, lehet, hogy neki van igaza, vagy neki is megvan az igazsága, és ha önreflektív és bölcs lennél, megvizsgálnád innen is a történetet.
Komolyan, igazán beteg emberből kevés van. Még az én bántalmazóm sem volt lelki értelemben beteg. Ami vele történt, és történik rengeteg emberrel: krízisben téves megküzdési stratégiát választ, amelyik rossz mintán alapul, szerencsétlen, kétségbeesett, irritáló – de nem beteg. Már csak azért sem beteg, mert az egésznek, mindannyiunk életének a kerete egy olyan torz (kapitalista, urbánus, elidegenedett, hierarchikus, patriarchális) berendezkedés, amelyben nincsenek jó válaszok. Morálisan csak a rendszerkritika és az ellenállás igazolható, de az sem produktív. Termékeny, igazán építő válaszok ebben a berendezkedésben nincsenek. Ne dekontextualizálj, ne tekints el a nagy összefüggésektől, mert nagyon félrevisz.
Tehát akkor:
Hallgass, ha nem tudsz elég részletet.
Ne szállj be ilyen önhelyes, nyanyás “sajnos manapság sokan” csoportos erkölcsösködésbe.
Szakember dolga a diagnózis, ezt mindig tartsd szem előtt.
Ne rekeszd ki azt, akinek problémája van, ilyen álságos “jaj, sajnos, segítségre lenne szüksége” szöveggel, mert túl átlátszó, hogy mennyire szeretnéd te, ha az ellenlábasodat diagnosztizálnák, gyógyszereznék, kezelnék, bezárnák, elhallgattatnák. Te is tudod, milyen állapotban van a hazai mentálisegészség-gondozás és pszichiátria. Ne kívánd ezt senkinek.
Én nem vagyok egészen elnyomott, van mozgásterem, élem az életemet és gáznak tartom a diagnosztizálók tolakodását és fontoskodását, szóval én könnyen vonok vállat, de attól még ez ijesztő és ártalmas, és van, akit ezzel ki lehet nyírni. És ő bizony nem a saját pszichológiájának, hanem a szociálpszichológiának az áldozata.
Ha valakivel személyesen bajod van, mondd és írd meg, konkrétan és privát neki, a szemébe. De csak azt a részt, ami rád tartozik. Ne kezdd rá, hogy te csak segítesz, mert rálátsz az egész emberre, meg hogy miket hallottál, másokkal mit művel. Ne legyen “háttérsztori”, és ne szövetkezz. Csak a saját ügyedben járj el, ne okoskodj, ne fontoskodj. A többi nem tartozik rád, általában nincs is elegendő információd.
Vagy kérj mediációt.
Vagy hagyd békén, és kerüld el.
Vagy tűrd – más meg téged tűr el.
Minden más gáz.
És van ez is:
Kedves olvasóm, talán téged is a gyűlölködők hulláma dobott ide. Nem olyan nagy baj ez. Nézz szét a blogon, figyelj, a témákat, a mondandót, a mondatot, a lelkületet és a felsejlő életet. Aztán legyen véleményed.
Akikért… akik miatt? Akik miatt otthagyják a régit? Azok a rohadt kurvák, akik elszeretik a férjet? Vagy semlegesen: nők, akikkel a válás után összeházasodnak?
Ki hogy. Nem egyformák a történetek. Bővebben…
Megírtam ezt a posztot, elolvastam, és azt mondja az önreflexióm: könnyen beszélsz te most, a diadalmas éneddel. Bővelkedsz élményben, javakban, szeretésben.
Na de amikor ez nem így volt, vagy nem ennyire volt így, de sőt: egészen sötét pillanataimban sem éreztem kényszert, hogy hülyeségeket beszéljek. Inkább nem mondtam semmit. Írtam másról.
Ezért nem gyomlálom ki a szöveget.
A csakazolvasó, ha figyel, egy idő után képes lesz arra, és aztán meg könnyedén is menni fog neki, hogy felismerje az önigazolást: a harsány mondatokat, megnyilvánulásokat, amelyek a nyilvános térben keringenek, sokan rájuk harapnak, de csakis a hirdetőjüknek (vagy tovább-közvetítőjüknek) a megvigasztalására, kínjának enyhítésére, valóságának elfedezésére szolgálnak.
Így az olvasó önmagán is képes lesz rajtaütni. Azt mondja, például: miért is akarom én kirakni ezt a mesterkélt hosszúfejes simabőrű szelfit? Miért van erre szükségem? Hát menő ez? Nem menő.
Ugyan ki hiszi el, hogy ennyire szép vagyok a valóságban? Bővebben…
1. Divat, amelyet a média teremtett és dobott fel, nem pedig a valóság. Trendtéma, mint amilyen a műanyagszemét, a klímaaggodalom, a kutyuskás állatvédelem, a “testpozitivitás” vagy a vegánság. Mind érvényes, fontos, hasznos téma lehetne, lenne és volt. De akinek a seggéhez nőtt az autó, újabban meg aggódik a Földért és a fókák kihalásáért, azt én nem tudom komolyan venni. Azt sem, aki ilyen “nárcisztikus” embereket csodált, nem látott bennük kivetnivalót, ilyen anyához volt lojális, most meg hirtelen “megértette, mit tettek vele”. Ez elég vicces. Korábban nem zavart titeket? Akkor még az érdekeiteknek megfelelt őt csodálni, meg autókázni, folyton új nejlonzsákot kérni?
A csávó, aki a nagy felszínes szakértő, médiaszereplő e sikertémával, így néz ki. Én aztán tudom, hogy a szemkörnyék megroskad, és az nagyon nehéz élmény. De ez itt egy C kategóriás, kiöregedett színész, a fitneszklubok és plasztikai sebészek törzsvendége a nyugati partról, hogy mást ne mondjak. Bővebben…
igény 2019
Mindaz, amit ők vertek belénk – de nem úgy van.
így kell, jajaj, ha nem úgy írod, kivégezlek piros tollal
A helyesírás ajánlás, és több szintje van: hétköznapi, akadémiai, szaknyelvi. Ne erőltessétek! Csak az elvét, szellemét és a valóban kőbe vésett részeit hasznos megtanulni – ennek a módja az, ha a gyerek sokat és szívesen olvas (nem veszik el a kedvét), továbbá ha a tanítónő is helyesen használja a szóközöket, egybeírást és vesszőket, amikor e-mailben tájékoztatja kedves mindnyájunkat az osztálykirándulásról.
hat szótag fölött kötőjellel írjuk
Ez is ajánlás, és a kéttagú összetételeket (ha összetételek) mindig egybeírjuk, akárhány szótagosak is: karalábéfőzelék. Bővebben…
Jaj, nem tudok mit kezdeni a velemkorúakkal. Nem is értem, amikről nekem mesélnek. Tele vagyok erővel, örömmel, de nem tudom velük megosztani. Másban vannak, bezárultak. Nem lelkesíti őket se edzés, se színház. Szabadsághiányban élnek, az egyedülállók is.
Csak a pasik, a problémák mindig.
Az egyik abban vergődik, hogy nincs pasija, mikor lesz már, vagy éppen van, de nem jó, ezen kombinál, aztán meg megint nincs, nem is volt jó, mégis szívfájdalom, nem ő lett a Zigazi.
A másiknak a férje a börtönőre. Nem engedi el, elvárja, hogy otthon legyen, nem ad pénzt. A jóságos, paternalisztikus férj.
Ez a férj nem közönyös, ő jelen van, nagyon is. Szervez, intéz, ellenőriz. Engedélyez dolgokat, meg nem. Véleménye van.
Szabotál sokszor. Nem tetszik neki, ha jól van a felesége, arra beszól, ne legyen jól, maradjon a szerepben.
A házasság lehetne skandináv, egymáést szerető két ember vállvetve-szövetsége, bizalom, játék, szabaddá tenne, kihozná a jót – a jót hozná ki belőlünk, nem a neurózist és a panaszt. Mennyit írtam én erről!
Most a valóságról írok. Arról, ami tőlünk a hiedelmeink, értékrendünk foglyaként telik.
Megy ez a kereszténydemokrata busongás időnként, hogy csökken a házasodási kedv, hát nem is csoda: a túl erős nők kiherélték a férfiakat, a nők nem gyengédek, bújósak, asszonyosak többé, a magas elvárások miatt a férfiak a futó kalandot keresik, nem mernek elköteleződni.
Szerintem ennél szomorúbb a helyzet. A boldog szülők hiányának vesztesei miatt. A szomorú együttmaradási statisztikák miatt.
Házasság van, nagyon is van. Még mindig bőven köttetik, s ami van, egyforma. Mert mindannyian ugyanott nőttünk fel, ahogy Lobster írja.
A nőnek még ma is kegyosztás, jutalom, hogy akadt valaki neki is, hogy megkérték a kezét, sokan erre hajtanak is a hiedelmek és improduktív stratégiák öntudatlan foglyaként. A nagy nap, a csokor, a fehérség, a székszoknya, a zenekar, meg az összes klisé, giccs…! Az az igazi. Templomban! (Ahol aztán rosszkor térdel le.)
Ha egy nőnek nem akad példány, az dacosan mondja, hogy ő sose akart ám. De olyan szinte nincs is, akit nem érdekel a téma.
Itt tartunk ma is: tetszik nekünk, még nekünk is ez az egész hagyományos felállás. Akkor korrekt a pasi, ha komoly kapcsolatot akar, elköteleződik. Ha mi vagyunk a vállalt, a kitüntetett, a főnő. Pedig ez a rosszabb, ami a mai állapotokat és szereposztást illeti. Amelyben mindenki elromlik, eltorzul, űzött, játszmázó lesz. Ma a szeretők boldogabbak a feleségnél, mert ott az öröm és a bizalom a lényeg.
Nem is lát tisztán a feleség. Víz alól nézi a dolgokat, minden homályos, zúg, tompa.
Ez olyankor érted meg, ha valamiért mégis kibukkansz a vízből, és a feleségszereped, háziasszonyságod, anyaságod helyett, mellett elkezded a saját énedet, életedet élni. Vagy ha szerető leszel, és rálátsz onnan az egészre. Döbbensz is.
Amire, a saját élet élésére mármint, azt mondják, önzés és magány… Aha. (Nekem időközben macskáim lettek a Fütyizörejen /antifeminista, gyűlölködő oldal/, egyedülálló anya vagyok /elkenve, hogy özvegy…/, és egy lányom van, de ha mégis több, nem én nevelem. Miért, ki? Mindig is én neveltem a három gyerekemet.)
Nagyon erősen belénk nevelték, hogy a házasság az igazi élet, ez romantikus, erre kell vágyni, az esküvő a nagy nap, akkor milyen szépek vagyunk, és mindenki minket irigyel. Vagy csak gyereket akarunk ennyire, és akkor már garanciákkal.
A férfi inkább hallgat, neki ez nem akkora nap, mert neki utána jön a jó. Részt vesz a ceremóniában, vagy vidámkodik, vagy tűr – de a látszat ellenére neki ez kedvező deal.
Neki a huszonéves nő (akkor még akár a majdani feleség is talán) izgalom, vadászat, de később még más fiatal nők is, és ők nem csak úgy szembejönnek ám, hanem társkeresőn társkeresi őket. Rajta nem fog az idő, csak a nőkön.
A saját, harminc-negyvenes, megroskadt, csalódott felesége meg már rég nem izgalmas: B tervvé válik, ami a szexet illeti. Jó az, ha nincs izgalmasabb. Szegény. A feleség inkább hasznos, ám folyton korholt bútordarab. A jó munkaerő, csak meg ne tudja, hogy nélkülözhetetlen. Hogy az élet nélküle összeomlik. Aki minden szívást vállal, otthon helytáll, neveli a gyerekeket, főz, öreget ápol, megértő, tartja a látszatot (a maga érdekében is), nem válik el, gondoskodik.
Ami nem látszik kifele, amiről nem beszélünk, az pont az ágy, ettől hamar elmegy a nők kedve: nem szeretik őket, nincs nyugi és ölelő harmónia, igazi gyengédség, odafigyelés, nem kívánáson alapul a szex, nem is kívánatos a férjük se nekik, és talán sosem élvezték, azt se tudják, miről maradtak le. Az is egyfajta házimunka, meg kell annak is lenni. Ezért a nők a kihasználtságukért az ágyban állnak bosszút: ott sztrájk van.
Nem baj az, lehet panaszkodni a feleségre és erre hivatkozva csajozni. De a jó munkaerő, az kell. Mert tolja az életet. És nem csak az alapértelmezett gyereknevelést, háztartást. Elmegy postára, könyvel, ügyintéz is – ő tudja, hol vannak a papírok. Ő a feltétele annak, hogy a férfi, ha úgy alakul, hogy sok a munka, akkor nem ér haza, napokig nincs otthon, külföldön van – és mégis van neki működő, szép családja. Van hova hazamenni, és te ott állsz az út végén.
Ha fel nem lázadsz. De sok nő inkább belebetegszik, nem lázad nyíltan. Blogokon panaszkodnak, de maradnak, tartják a frontot. Összefutunk, és akkor mosolyogva bemutatják a férjet nekem.
Minden házasságban élő negyvenes nő rá van csavarodva a férjere, lesi, mit szól, utálja, de tart tőle. Mindegyiknek szűk a mozgástere. Nem válnak ők sem, csak ha már tényleg tarthatatlan, vagy nagyon reaktorszerű a férj szeretője.
A férjek elfogadnak minden előnyt, de másfele keresik az örömöket, és alakoskodnak. Ne legyen nyílt konfliktus, csak ez a lassú, mohó felélés van. Minden ürügy jól jön, hogy ne kelljen otthon lenni. A gyerekük se nagyon érdekli őket, csak amikor hatalmi szót lehet bevetni, vagy arra használni, hogy értük aggódva rendszabályozzák a nőt: mi lesz a gyerekekkel? A túlterhelt anya azért nem kezdhet új tanulmányokba, nem mehet sportolni, mert neki otthon a helye. Ez ma, városban, tanult, jómódú emberek között is megy.
Egyszerűen nincs a férjekben annyi korrektség, hogy azt mondják: ez nem jó nekem, nem maradok benne, nem becsülöm a másikat, szenved mellettem, én se szeretem már, vállalom a konfliktust. Vagy nekifutnak a váltásnak, aztán pincsiként mennek vissza, mint az én szerelmem. Kell nekik a feleség, a hasznos munkaerő, a férji identitás, de szidják az asszonyt, ez is kell, hogy szidhassák, sóhajtozzanak. Pedig nekik van mozgásterük. És válás után sem lenne sokkal kevesebb közük a gyerekhez (addig se sok volt, csak beledumálni szerettek. A ruhaméretről, a köhögés elleni szerről, a rizs hollétéről, a gyerek érzelmi életéről, iskolai dolgairól fogalmuk sincs).
Megvannak a maguk terepei, a munka, van, akinek barátok, menő hobbi, laptopba bújás, és a titkos csajozás, pornótól szeretőig, fantáziától nagy röhögős megbeszélésekig. Nem beszélgetnek az asszonnyal, némák, de keseregnek a szeretőnek, akivel viszont órákat: akkor lehet a feleséget kibeszélni, háta mögött alázni, az otthoni sanyarú szexet részletezni hüppögve. A házasság, a család meg eközben meg se rezzen, megy tovább, hiszen ha férfi vagy, akkor mindez kényelmes díszlet, alapellátás. Nincs semmi baj, nem tudja anyós, szomszéd az igazat. Lehet morogni, miért nem forróbb a leves, tisztább az ágynemű, halkabb a gyerekhad. Kipréselni még valamit, még tíz százalék idegbeteg vigyázzállást, türelmet, helytállást, örömtelenséget és takarékoskodást, lehet nagy duzzogva belemenni még egy gyerekbe, és lehet csináltatni a cég kellemetlenebb intézendőit is az asszonnyal, ha hitelképes a nő, az se baj, rá lehet azt is nyomni, lehet még feszesebb munkatempót elvárni, mindezt nem is gondolni munkának, aztán forgatni a szemeket. Hogy de megöregedett és milyen kedvetlen az asszony, ráadásul az ÉN pénzemből él!
Ha meg virul a nő, ha résen volt és nem hagyta tönkretenni magát, ha ő a jó alakú, jön-megy, akkor de sok ideje van! Ez nem jár! Ha jó neki, lehet szabotálni, megjegyzéseket tenni. Megígérni duzzogva, aztán pont mégsem ráérni, amikor elmenne, és apának a gyerekkel kéne lenni, szökőévben egyszer…
A jó munkaerő erőlködve tart ki és pótlékokat keres. Férje ellen, durcásan vesz méregdrága hordozókendőt, vagy lesz vegán (“apa pizzán él”, és jézusom, milyen apák ezek), kezd futni. Gyerekes sunyiságai vannak, eltitkol pénzköltéseket, lapít. Kárörvendő, máson köszörüli a nyelvét. Az ébredése, ha ébredezik,nnyi, hogy nem tartja normálisnak a férje külön örömeit, kontrollálja, féltékeny rá. Rosszat kíván neki, és nem érzi cikinek, hogy egy ágyban alszik az ellenséggel.
Nem tud meglenni nélküle, és ócsárolja. Ha rá tudna nézni magára, ezt nem tartaná korrektnek ő sem, de nem tud.
Nekem nagyon szép, skandináv házasságom volt, vagyis, sok munkával azzá alakítottuk: az én önismereti és feminista, valamint szexuális és múltfeldolgozó ébredésem éppen az együttélésünk éveiben zajlott, és működött is, amikor nem törtek bele a pénzéhes, kotnyeles rokonok. De én is jobb fej vagyok, nem funkció, amióta egyedül vagyok felnőtt magam.
A házasságomban, bármilyen harmonikus is volt a vállalásunk, az intellektuális szövetségünk, a hétköznapjaink, nem tudtam, ki vagyok. Nem azért, mert még János sem volt elég jó, hanem mert ennyire kényszerítő a szerep, ekkora árnyékot vetnek az énre a feladatok.
Eltelik így kényelmesen az élet, nyeli mindenki a megalkuvásait, vádjait, hazugságait, aztán lehet kiírni a boldogságot az instagramra, meg feszíteni az ezüstlakodalmon, hogy mi kitartottunk egymás mellett.
És még azt is elvárjuk mindennek a torzságnak a tetejébe, hogy nagy individuális szerelem legyen az eleje, pedig az se semmi, hogy hűvös, ám korrekt viszonyban, haragvás, mérgező játékok, bűntudatkeltés nélkül élni tudni valakivel több évtizedig.
*
Én nem tiltakozom és panaszkodom, hogy miért olyanok. Ha egyedül, hát egyedül, jobb ez így. Tudom, milyennek kéne lennem ahhoz… és én nem akarok olyan lenni. Mi ebből a kiút, hogyan marad meg a társadalom, lesz mindneki boldog? Fogalmam nincs. Tűrj. Legyél tudatos. Köznyomorból van egyedi menekülés, drága áron – mást én nem látok. Meséljenek azok a lesajnált nők, akiknek megváltás volt a válás.
Hát dehogynem leszel boldogabb!
Azt szokták mondani, hogy a lefogyás nem oldja meg a problémáidat. Mert folyton oda kell figyelni, és ez stressz, mondják.
Ki mondja? Azok, akiknek reménytelen, azok, akik feladták.
Mert gyötröd magad, megvonod a kalóriát vagy a szénhidrátot, hajtasz az edzéseken, elfáradsz a nagy befeszítettségben! Aztán úgyis feladod. És visszahízol…
De ha nem, akkor meg rápörögsz és semmi más nem fog érdekelni.
Emellett, akár sikerül, akár nem, rengeteg időt elvesz, és drága. Bővebben…
Az előző részt itt találod.
Kajafüggés
Mindig mondják, hogy a sikeres életmódváltás 70 százalékban az étrenden és 30 százalékban az edzésen múlik. Ez eléggé elnagyolt állítás. Attól függ, mennyit és mit tudsz edzeni, mennyire tudod vagy akarod visszavenni a kalóriát.
(Rájöttem közben, hogy a megspórolt kalóriák arányára gondolnak, és azoknak szánják, akik fogyni akarnak.)
Az általános állítások mindig az átlagosra vonatkoznak. Vegyünk egy tipik, nem túl elhízott életmódváltót: tankönyvi módon 1400-1700 kalóriásan és kiegyensúlyozottan eszik, és sportol is, amennyi a meló és a család mellett elfér, mondjuk heti 3-4-szer végez egy-másfél órás, közepes intenzitású edzést. Ennek a váltásnak-változásnak valóban lényegibb része az étkezés (értsd: a kalóriabevitel visszafogása). Mert ha mondjuk emberünk eltöri a lábát, és leáll az edzéseivel, viszont még egy kicsit kevesebbet eszik, akkor szépen fogy tovább. (Egy kicsit formátlanabb, izomtalanabb, depisebb lenne és nehezebben tudná tartani az étrendjét.)
A másik alany mondjuk nem akar ennyi kalóriát visszavenni, nem törődik az evéssel, viszont rákap a mozgás örömére, és folyton zúz, pörög, izomszövetet épít, ügyesedik.
Nála fontosabb faktor lesz az edzés, ő így is átformálódik, különösebb kajaügyi tudatosság nélkül. Százalékot nem mondanék, nincs értelme. Bővebben…
Nem. És:
ilyet soha senki nem is állított.
A megnövekedett érdeklődésre tekintettel egy kis gyorstalpaló.
Azt mondjátok, ez műbalhé. És hogy bunkó férfiak mindig is voltak. És hogy természetes a füttyögés. Ösztönös!
Mikor, mitől, mennyire kellemetlen a szexuális beszólás, füttyögés, közel jövés, érintés? Bővebben…
update-elve
Olvasom a rém tudatos bloggert, hogy hogyan állította be meg szórta ki a hírfolyamából, ami nem kell, és így már jó. Minimalizmus.
Panaszolja mindenki, mennyi időt elvesz a facebook. Tespedtté tesz, elvon az igazi kapcsolatoktól, könyvtől, valóságtól. És mennyi hülye komment, nem is ismert ismerősök, kavarás! Nyaralások és bulifotók, látszatélet, faszfotót* küld a hittantanár**, csücsöri szájak, bjutifilter, fitneszmodellek, a hiúság vására. Mi közöm nekem ehhez? Felfüggeszti, törli, szünetet tart.
Ez rövid poszt lesz, mert a megoldás egyszerű: mondj nemet. Ne úgy, hogy törlöd magad, kiszállsz. Rengeteg előnye van a facebooknak, ezt kár tagadni. És szerintem tök gáz trendiskedve szidni a Zuckerberget, az egész jelenségen morális pánikolni, miközben napi hat órát nézegeted a kékséget. Inkább adj következetes visszajelzést, használd ki a lehetőségeket. A hatalom a júzeré, a fogyasztóé, csak elegen kell lenni.
Használd másképp! A te tükröd, hogy hogyan használod. Bővebben…
Egyre többen keresnek meg, sokféle enyhébb és súlyosabb problémával. Mesélnek, kérdeznek. Nem tudok választ egészségügyi gondokra, és nem szeretném túllépni a kompetenciámat sem, ezért aztán azt csináljuk, amit ígértem: lelkesen és közösen edzünk. A többivel, a konkrét gonddal fel lehet keresni a progresszív szakembereket és oldalakat.
Vagy ha már unod a sok tanácsot és ígéretet, akkor csak menni a megérzésed után, és csökönyösen akarni jobban lenni.
Mindig ostorozom magam, hogy már mindent elmondtam, minek újra rágni, elővenni ezeket. Bővebben…
Myla Dalbesio egy plus size modell. De legalábbis nem nullás méret, hanem az európai konfekció szerint M-L (40-42), amerikai 10-es. Calvin Klein, meghallva az idők szavát, 2014-ben vonta be a kampányába. Amúgy híresen csupa 0-ás modellje van.
Myla Dalbesio dereka-melle-csípője megfelel a 10-es méretnek – elég nagy a melle, viszont nincs rajta fölösleg, magas (180 centis), fiatal és feszes: Bővebben…
Nem, a zsír nem egészségtelen, és ez nem mostanában derült ki. Bővebben…
Nem az van, hogy vitatom a fogaddelmagad érveket, hanem érzem, hogy hazugság.
És irritál a hazugság.
És tudok jobbat.
Én amúgy teljesen egyetértek azzal, hogy legyen mindegy a test. Mármint, a test nem tud mindegy lenni, mert abban van az agy, a szív, a lélek és a telomerek – az kel fel reggel, azzal bírod vagy nem bírod derűsen a napokat, és az öregszik meg, és te vagy érte a felelős… és a szenvedés mértéke, az meg végképp nem mindegy, hogy mennyit szívnak miattad azok, akiket, azt szoktad mondani, szeretsz. És a halálokod sem mindegy.
Na de a kinézet. Az mindegy. Intem magam: ne zavarjon a ragya. Nézzük a belső értékeket, az számít igazán! Mindenkinek más az erénye, nem lehet mindenki modelltestű.
Én sem vagyok az, nem is volt a cél. Paradox módon most azok magyarázzák nekem, hogy nem számít a szépség, akik csakis azt nézik minden képen, más értelmezési keretük nincs.
Pedig mi mindent tud még a test!
Azért sem értem ezt a nemcsak-ez-számít szöveget, mert hát persze. Ki állított mást? És miért dőltök be nekik? Ilyen közegben éltem: a lényeget nézték a barátaim, ismerőseim, tanáraim (amikor és amennyiben a családom nem, képtelen rá, eltávolodtam tőlük, pont ezért!), és ezért nincs mit kompenzálnom.
Mindig agy volt, lélek, szív. Mindig e téren volt ambícióm. És hogy megértsék, amit mondok.
Nem értették. Bővebben…
Mostanában sokszor hallgatom, hogy xy hű, de tehetséges, de sajnos. Másfelé sodorta az élet. Nem engedték érvényesülni!
Ebbe nagyon bele lehet ragadni. Mintha valami igazságtalanság történt volna. És persze csakis más a hibás. Pont akkor jött ’56… Vagy: ha más országba születik, de sajnos, itt…! Fiatalon még micsoda tehetség volt, de kár, hogy nem folytatta a zenélést!
Mintha akkor biztosan sikeres lenne most. A meg nem valósult, tökéletes ábránd. Hát persze. Azért zavar engem ez a hiedelem, mert ez a fajta önsajnálat lebecsülése azoknak, akik viszont végigverekedték magukat a tehetségtől a sikerig vezető, küzdelmes úton.
És akkor még emlékezzünk meg arról is, hogy sokan verekedtek ugyanúgy, és az derült ki közben: nem sokat ér a tehetségük. Vagy nem is akkora az a tehetség.
Hogy a sikerhez más is kell, mint a tehetség. Bővebben…
Szembesítős poszt jön azoknak, akik már tervezik, hogy belekezdenek, de… Sorra veszem a majdnem-sportolok állapot tipikus felvetéseit.
Itt van mindjárt az örök sportágvita: hogy Bővebben…
csak az olvassa. én szóltam 