ideje van a…!

Másról, mást szeretnék már írni. Most éppen ez a furcsán emelkedett érzés van.

Valami elérzékenyültség, nagy, erős és finom öröm és hála, épp most történik, aludni se hagy. Na, megpróbálom pontosabban. Az előző órák, olvasás, beszélgetés eredményeként és kicsit az előző napok élményeitől is egy újfajta, különös hangulat, és várakozás is.

És van mellette egy más forrású, kompakt szomorúság, amelyről nem tudok itt írni. Beszélni sem nagyon, a közelieknek sem.

Nem érvet, nem információt, nem szörnyülködést akarok most. Nem jó ez, hogy botrány van és akkor megy a zsizsegés, el kell igazodni, hümm, erről ki mit gondol, miheztartás, mert valahova, ide vagy oda, állni kell – nem kell, és olvasni sem kell. Erről az egészről magamtól is tudom azt, amennyi érdekes számomra, képviselem is, és nem kell mindenről állást foglalnom. Sajnos, itt a blogon is nagyobb az élénkség akkor, legalábbis a látható interakciókban, ha zsizsegős a téma – mert amúgy: szellemileg, érzésekben, veled maradó mondatokban nem ez az erős. Ezek a norbik és női sértődések nem olyan fontos dolgok, ez pletykarovat, harsogás, nem politikai ügy.

Pedig erre lehetne alapozni, gerjeszteni, forgatni, de nem kedvelem ezt, nem vagyok számító. A csendes, erős, szenvedélyes dolgok érdekelnek.

Nem akarok szembesíteni senkit most, hogy Megúszósan, Biztonságosan Lavírozik, hogy Nem Mer Élni, Nem Komoly Ember, és Fel Nem Ismert, Zavaros Motivációk Hajtják. Azzal sem, pedig így van, hogy TE ÉLVEZED A FELHÁBORODÁST, A HADAKOZÁST! Élvezitek a bonyolult érveket, ki mit tud még összehordani.

Az igazság egyszerű, az én egyedi igazságom is az.

Egyszer már volt ilyen, hogy így nem érdekelt. Zsongtam, el voltam varázsolva akkor.

Egészen világosan ezt gondolom, amit eddig, abban hiszek, arra megyek, sőt, a károgók mára még borzasztóbbnak tűnnek, hát hova tettem a szemem, hogy nem vettem észre… de inkább nem mondom el újra, és nincs is bennem nagy negatív érzelem. Jaj, már megint, én ebben nem, és de jó itt – ennyi van. Értem is, tényleg megértem őket: nagyon nehéz lehet együtt élni az örömtelenséggel, végleg elrontott dolgaikkal, ráhagyás és humor és kedvesség és szeretés nélkül, örökös vádakban, követelőzésben. Nincs más választásuk.

Nem kell ide több szó.

Azt érzem, hogy minden rendben, hogy a dolgok elrendezik magukat, hogy lassú, jó, szerves folyamatok vannak.

Jaj.

Ma jógáztam, amit ritkán teszek, de most egy kicsit gyengélkedem felső légutaimban, meg menstruálok is. Na de csak nem ezért… a jóga miatt?

Valami lassú nyugalom és hála ez. Valami, ami mellett néha sírok is, sőt, éjjel mindig. Mindig ébredek, mindig sírok, de ez ilyen, ezzel nem lehet mit tenni, ez talán így lesz most sokáig. De akkor, ha épp itt, rebben a kéz, nem kérdez, nem beszélünk, ezt nagyon érti ő.

És hát annyira felfénylik mellette az összes érték.

Például hogy a gatyám is ráment, de nőiségem altesti és felsőtesti részét is megnézték alaposan, és a felsőről (mammográgia és ultrahang a neve) már tudom, hogy nincsen baja.

Aztán lesznek más leletek is.

Most más típusú és megbízhatóbb az ihletem, mint az a másik, a korrigálós-ráébresztős. Megyek a dolgomra, és mindennek ellenére, ami az elmúlt években történt, az a förtelem, az a hígság, az a taposás, meg hát, nem tulajdoníthatom csak nekik, a rossz döntéseim vagy botlásaim ellenére is… csodálatosak ezek a dolgok. A dolgaim. Amikre megyek.

Olyat akarok írni most, ami lényegi, engem fejez ki, szépet, személyeset, erőset.

Azt hiszem, tudom, mi van most. Figyelek, reagálok, elfogadom, ami van.

Figyelek arra, hogy mit okozok, és arra is, hogy hol a határom, mi nem megy, és alázat van bennem. Ez érdekes érzés, nagyon is feszülten akartam én korábban mindenfélét.

Aztán, a másik emberre. Jól szeressem, hallgatni tudjak, óvjam. Ne én legyek mindenképp a lényeg. Le tudok nyelni mondatokat.

Jólessen nekem is ez, öröm legyen, szép legyen, méltó legyen.

És hát.

Igyekszem figyelni az apróságokra is, zsúrra, mosogatószerre, boríték címzésére, gesztusra.

Másrészt meg, kicsit nem hiszem el, az idő, ugye, eltelt, a nem-pont-jó szaténcipő a lányomé, veszek még egyet, eggyel nagyobbat, ez van most. És a lányom a középsőm. A nagyom meg nagykorú, repül ki az életébe erős szárnnyal. Neki a szalagavatójára van a cipő. Én a szintén hat évvel idősebb bátyám szalagját avatni gumicsizmában mentem (Maugli, mondaná Szent Erzsébet, de nem az én választásom volt), ezt gyógyítom meg most.

Mindenki maga pakol reggel, tudja, mi hol van. Jól mennek a hétköznapok újabban.

Hol a tompaság, a romlás, a belefásulás? Mi ez a rugalmasság, éles elme? Miért nem koptam el? Azt mondták, rossz lesz. Azt hittem, soha többé nem izzok már föl. Vagy csak ugyanúgy. De ez szép, ez más. Felülírja azt.

Van az átverhetetlenség: kemény nem kifele, de nem szívtelenül, hanem nem vagyok már balek, magamat szeretem, nem dolgom a többi.

És aki jó és akit szeretek, azt úgy óvom én, úgy! Bástya körülötte, és idebenn micsoda kedélyesség!

Az úszásokért, az angolunkért, a színházakért. Az állandóságért. Hála.

Miért van, hogy ami fontos, megvan és működik? Hogy egy irányba tart az életem? Nincs kanyar, éles váltás a lényegében. Ugyanúgy szeretek írni, mint az elején, csak nyugodtabban és erősebben. Az érzésem viszont hevesebb.

Nincs már bűntudatom.

Nem változott a lényeg: a színház, az erdőm, futás, veríték, a barátaim. Az étkek jó volta.

Amikor megveszek valamit, ami szép és aztán örülök neki erősen, csendesen, hosszan (amikor megzuhantam, ez kínzott: a gyönyörű nadrágom sem tetszik, hát vége a világnak).

Na, de ez csak a szélén van. Ami a közepén van: hogy hasít az érzés, pedig csendes. Hintázik a gyomor, lányságos lány vagyok. Eközben vicces mindez. Erős irónia. És annyira tudjuk egymást. Sok agy is.

A szívem ver, mindjárt, mindjárt hat negyven, és ott lesz, igen! Felujjong bennem ez a mindjárt. Aztán ott vagyok, és akkor meg nem merek odanézni. De hiszen ez a friss érzések élménye… És nem friss. Sőt. És mégis!

Nem félek, már nem. Féltem, nem tagadom. De most… lehetek én, egyre bátrabban megyek bele ebbe az énbe, nem magyarázkodom neki, nekem sem. Lehetek biztos ebben, de olyan szép, rebbenő, és mindig kérdés, hogy de tényleg? Ez van? Nem égettük ki, pörgettük túl.

Megüt egy érintés: áram-. Megszokhatatlan.

Mivel érdemeltem én ezt ki?

Van még hová menni? Már vége kellene legyen, vagy hogy van ez?

Már megtérült, ami nehéz volt benne, amit beletettem, és ami majd fáj talán, az is.

Megérdemlem, hogy ilyen jó legyen? Tettem ezért?

Nem tettem: ez kegyelem.

3 thoughts on “ideje van a…!

  1. Itt vagyok veled a kezdetek óta. Valamikor “más ruhában” kommenteltem, meg volt amikor nem, de az soha nem azt jelentette hogy nem érdekes a téma. Amikor egy vásári komédiában vagyunk, ahol szintén izgató az amit a színészek előadnak a színpadon, de olyan stílusban, hogy “azok” is megértsék, akkor megy a vita, a reakció, a beszólás a nézőtérről. Amikor ülünk a Zenekadémián, s a zizegős öregasszonyokat kivéve, kussban hallgatjuk a művet, a gondolataink mégis együtt szárnyalnak a többiekével.

    Kedvelés

  2. Visszajelzés: és még az is van | csak az olvassa. én szóltam.

a kommentelés lehetőség, nem jog: legyél nyitott, jóakaratú, olvasd el, amire reagálsz, és érvelj! vagy mesélj. NE személyeskedj, vagdalkozz, ne röhögtesd ki magad!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.