Hát, ez kemény sztori. A lényeget mondom, de minden lényeges elemet, mert úgy mutatja meg viszonyainkat, úgy láttat viselkdést, értékrendet. Előre szólok, hogy ez a blog nem való mindenkinek. Nem járnak jól a leegyszerűsítők, a drukkerlelkűek, a jó–rossz tengelyen gondolkodók, azok, akik a jogszerűség minimumát, alakiságát sem értik, és akik nem látják a világos határokat magán- és közélet, egyén és hatalom, állam és civilek között.
Na. Sztori on.
Tegnapelőtt este, április 6-án, hétfőn tehát Bővebben… →
Ja, de ez nem ilyen egyszerű, hogy jaj, de kövér vagyok, mit tegyek.
Az internet előtti időkben vagyunk, 1993-ban. Ez azt jelenti, hogy nem készülnek fotók, nem nézegetjük magunkat más tekintetek tükrében, nemigen téma a test, és bénán öltözünk, még a legmenőbbek is, olyan naivitással, amelyet ma már nehéz elképzelni. Nincs virtuális nyáj, leselkedés. Csak a valós ismerőseim, hat-tíz tucat ember tekintete van rajtam. A szüleimé nincs. Magam vagyok. És nem mond senki semmit. Nemigen.
Nincs reprezentáció, nincs visszajelzés. Ami azt is jelenti, hogy amikor az embert fotózzák, akkor nem pózol. Gyanútla, ártatlan, önmaga. Bővebben… →
Milyen jó, hogy nincs már veszítenivalóm az úgynevezett feminizmusban, így nincs bennem zavar, gát vagy félelem, hogy ezt megírjam. Sőt, hát… mitől is féltem én régebben?
Tegnapelőtt, március 31-én volt a transz láthatóság világnapja. Tegnapi hír pediglen, hogy Semjén Zsolt törvényjavaslata egy nagyobb csomagban az, hogy a nyilvántartásban eztán a születési nem szerepeljen, amit nem lehetne megváltoztatni Bővebben… →
Vagy pont most kapcsolsz rá? Netán kezded el, újként?
Sokat filóztam már a járvány és az edzettség-egészség összefüggéséről. Arról meg nem filózni kellett, hanem teljesen gyakorlati kérdés volt, hogy karanténban hogy csinálom a saját edzéseimet. Lesz-e motiváció? Bővebben… →
Zavarban vagyok attól, hogy bevalljam most nektek, mennyire, ööö, harmonikusak ezek a napok. Amilyen riasztó az egész, és például ez a helyzetértékelés (ám kompromisszum nélkül józan, okos, komplex – én nagyon ritkán hallgatok hosszú videókat, de ezt ajánlom):
, olyan egyértelműen jó, nyugodt, működő az életünk. Bővebben… →
Meg ugye, “hétfőtől nincs iskola” – az oktatás stílusából meg a mi értékrendünkből következik, hogy a gyerekek ezt féktelen szabadságként élik meg. Én ennek örülök, de nem hagynak, figyeljétek a szóhasználatot:
…fontos, hogy keretek közé legyen szorítva a napjuk úgy is, hogy nincsenek iskolában – már csak azért is, mert különben tényleg ki fog csúszni a szülők kezéből az irányítás.
Az úgy volt, hogy a Julisnak most két nap szünete van, és tegnap nekivágtunk a városnak a kutyával (így megspórolható a külön kutyaséta, meg csupa olyan helyre mentünk, ahova bejöhetett), és eszközöltünk neki, mármint a lehánynak egy balzsamozós hajvágást, a nagyon makacs, rengeteg, rég nem vágott haja végeinek ápolása céljából. Bővebben… →
Ismét megjegyzem: randizós, kezdődő, nagy elköteleződés nélküli kapcsolatokról van szó. A felelősségvállalással járó helyzetekben alig használhatóak ezek a posztok. Például gyerekszületés, kisgyerekes lét, beteg házastárs ápolása. Abban benne van szükségképpen nagy adag szívás. Nem fecsegnék nekik méltóságról.
Most mesélek magamról, aki egy egészen váratlan fordulat után vagyok olyanban, amiről nem hittem volna, hogy valaha leszek.
Azoknak, akik kissé lányregényes-szappanoperásan olvassák a blogot és környező szövegeit, vagy egyéb módon tanúi a Blogger Zajlásainak, szeretném azt a hatásvadász utóiratot leírni, hogy Bővebben… →
Mostanában az van, hogy ahogy futok és számolok (nem futok sokat, de amikor, és ugye, a lépéseimet számolom, már sokszor írtam erről), a 2020-nál megakadok, mert ezek a számok ekkor még évek a fejemben, és 2020 jön most, nevezetes pillanat, koncentrálok nagyon. De nincs erre idő, máris 2030 van, és akkor azt gondolom, jaj, mi lesz akkor, 2030-ban, miféle világ (közben továbbra is futok, kutyát fegyelmezek, a számok is pörögnek), addigra minden gyerekem felnőtt, sőt… én meg milyen leszek, hol leszek akkor… 54 éves leszek, az nagyon sok? Agg, megtört, reményvesztett, beteg? Magam is a gyerekeim szemére hányok mindenfélét unalmamban, és az erőltetett összejárásokban meg az unokáért való nyaggatásban teljesedem ki? Látok-e még? Ez nagy parám, a jó látás (erős, de nem romló állapotú rövidlátóként).
És a világ? Háború, árvíz, fajkihalás, járványok, túltesznek a legrosszabb scifi-disztópiákon is? Ránk dől a ház, nem lehet majd vajat kapni? Megtalálom-e addigra a narancsárga üvegű napszemüvegem? Bővebben… →
Eljött az idő, hogy a magam számára tisztázzam, hogyan vagyok én a liberális, emberi jogi megközelítésnek az identitáspolitikai részével. Mit gondolok én a másságról, mennyire támogatom a legkisebb kisebbségek emancipációját, beleértve az engem rohadtul irritáló aspergeres figurákat (és íme, nem félek, leírtam!), a kövérségüknek előnyöket követelőket is, valamint a transzokat, akik ügyének afféle népszerűsítő fóruma próbáltam lenni, de csak kikezdtek és felhasználtak…?
Idézem egy korábbi posztból azt a folyamatot, amin átmentem. Én, aki mindig előre, tiszta szívvel, érdek nélkül, másokért cselekedtem, így összegzek:
Mióta evilági lettem, a privát életemben inkább saját javamra figyelek homályos eszmék helyett, amelyeket ki így értelmez, ki úgy, de mindenképpen az én feladatomnak és nem a sajátjának; szerepek és funkciók, amelyekből hamar mások elvárása, dobozba tuszkolás lesz, aztán követelőzés és számon kéregetés, jaaaaaj… sokat mesélhetnék erről. Amióta a blogon is arról beszélek, hogy nekem mitől lett jobb, mázsás teher gördült le rólam. Amióta nem tépelődöm a déemben, hogy talán az ökobio fair trade chiamag is biztos erőszak valakik ellen, amióta nem akarok mindenben egymillió százalékig tudatos, önreflektív, igazságos és hasznos lenni, azóta vagyok jól.
Hogy a mondandóm azért ne regresszió, tehát ne a szokásos kismagyar alterofóbia legyen, annak az a biztosítéka, nem csak spekulálok, hanem nyitott elmével figyelek, árnyaltan gondolkodom, ismerek sok érintettet és olvasom az ezzel kapcsolatos angol nyelvű vitákat, illetve magam is írtam érzékenyítő tartalmakat. És én megtapasztaltam azt is, hogy pont azok vádolnak nőellenességgel, elnyomással, kápósággal, testszégyenítéssel, elitizmussal és kirekesztéssel, akik tőlem tanulták a feminizmust, itt töltötték a napjaikat a blogon. Nem, nem szabad kimondani, hogy le akartak húzni a mocsarukba és irigyek, ez részvétlenség! Meg voltak sértve azon a kínzó, belül már rég létező érzésük miatt, hogy tán ők is elmehetnének edzeni (de elmentek végül, és de, az egészség mégiscsak súlyfüggő, no lám!). Miközben utáltak, pontosan reprodukálták azt, amit nálam figyeltek meg, érvtől edzőcuccon át blogolásig – ellopták a témáimat, szavaimat és ellenem használták fel őket.
De nem vagyok benne biztos, hogy ez a keskeny út létezik-e. Nagyon keskeny. Mert már igazából elegem van az egészből, és a kismagyar “alterofóbokban” is a józan ész szólal meg, ha nem is annyira tudatosak.
Ezek, az alterék nyomik! És azt magyarázgatják az elvi különlegeskedéssel, annak zsarolnak elfogadást.
Nem kedvelem, amikor valaki alapos elvi háttér és általában vett aktivista tevékenység nélkül, csak mert épp úgy alakult az élete, hogy – mondjuk – beleszeretett egy azonos neműbe vagy vegánná vált, hirtelen facebookos aktivista lesz, és másokon is követeli, hogy “legyenek ők is nyitottak”, váljanak aktivistává vagy legalábbis szövetségessé. És tényleg hiszik, hogy ez munka és érzékenyítés és fontos. Ez az egyik oka annak, hogy 2014-ben elidegenedtem a hazai feminizmustól: rám róttak feladatokat, kit-mit kéne nekem elfogadnom, tolnom a blogon, aztán meg korholtak, pont akkor, amikor friss özvegy voltam és két óvodásom volt.
Azok a felvilágosult emberek, akikkel szívesen töltöm az időm, és akik közé magamat is sorolom, azt a minimumot mindenképpen hozzák, hogy nem akarnak normákat erőltetni másokra. Nem veszik elő a feszületet és a fokhagymát, ha megtudják, hogy valaki vállaltan gyermektelen, meleg vagy transz, netán aszexuális, vagy másban leli örömét, mint amit a mainstram romantikus filmekben látunk.
Nagy a szabadság, és legyen is nagy atekintetben, hogy ki hogy éli a magánéletét. Legyen képes mindenki kritikusan feltenni a kérdést: most ezzel, hogy kék a haja/felizgatja a lónyerítés/utálná a saját gyereket, EZÉRT nem vállal, tényleg kinek árt?
Kinek árt az, hogy ő olyan? Miért tolerálom? Miért nem? Normatív vagyok? Ezek alapkérdések azok számára, akik nem hisznek A Rendes Ember Mítoszában. Bővebben… →
Az alkotó nincs jól, kusza érzések, mélyről feljövő hordalékok, praktikus elrendezetlenségek vannak most, de ami a lényeg:
minden káosz mellett megírta, amit meg tudott, kiszedte belőle a kétharmadát, húzott és átírt, de elkészült a Legszebb reflexiói, küldi is (annak, aki 1. már kérte, 2. törzsolvasó, jó ismerős, 3. aki kapott Legszebb történeteimet, és ezt is kéri – írj: csakazolvassablog@gmail.com). Ha kérted, de nem kaptad meg, írj újra!
Mi a különbség a blogposzt és az e-mailben küldött szövegek között? A doc formátumú utóbbiak sokkal irodalmibbak, kizárólag a személyes történeteim, egy szerkezet (akkor is, ha rövidebb darabokból áll), kiérleltek, és sokkal több munka őket megírni.
Sok fogatási nap volt, ez mindent feldúl, kajálás, napi ügymenet, érzelmek, edzés, alvás. Alkotó továbbra is csak a szépség, a minőség, az eredetiség, a teljesítmény által határolt területen képzeli el mindazt, amit kirak.
Továbbra sem érzi, hogy bárkivel versenyben lenne: az A liga játékosa a teljesítményre koncentrál, esteleg néha az égre néz, de nem figyeli a B ligát és főleg a közönség tagjait, de amúgy az A liga játékosait sem.
Január 12-én 6-kor újra felolvas anya és fia, ezúttal más szövegekkel, vacsorával. Írj, ha jönnél! csakazolvassablog@gmail.com
Szépen kell írni és fontosat, csakis. Szelídet, okosat, igazat. Ezt súgja az ősz.
Igen, az vagyok: hű. És ez nem “a pasimmal” jelent egy bután elvárós, birtokba vevős, szenteskedő magatartást, nem bizony.
Habár, ez is jellemző, de ez normakövetés, és én arról most nem írok. Meg nem is érdekes. A hűség, ha valódi, magától megy, körülvesz, akkor nem érdem. Ha meg nem megy magától, akkor hazug.
Arról beszélek, hogy kötődöm a dolgok rendjéhez és létéhez. Bővebben… →
Szemrevaló │Sehenswert nyolcadszor: a német nyelvterület filmjeinek fesztiválját a svájci nagykövetség, az Osztrák Kulturális Fórum és a Goethe Intézet rendezte a Művész moziban. Az idei programba tizennyolc filmet válogattak be öt tematikus blokkban: Határhelyzetek, Látszólag hétköznapi, Folyamatos múlt, Legendák nyomában és Hommage á Bruno Ganz.
Bruno Ganz, a svájci születésű színészlegenda nemrég (február 16-án) halt meg. Bővebben… →
Nyáron kaotikus voltam, és most már (még nyílnak a völgyben a kerti virágok) vissza lehet nézni a nyárra. Van neki már távlata.
Hetekig nem tudtam írni, és volt, hogy enni, aludni, sportolni, helytállni sem. Nem tagadtam ezt magam előtt, értettem és elemeztem az okait, sőt, egy kicsit, mint új élményben, tocsogtam is benne. Nem ismertem az öblöt, sem az anyagot (a folyadékot), amelyben vagyok. Ámulva néztem magam, a reakcióimat, kibillentségemet: jé, ilyen is van! Én tehetek ilyet, én teszek ilyet, tényleg? Ilyen… világi vagyok, és megbízhatatlan, nem-állhatatos?
Nem hittem volna magamról. Én eredendően, lényegem szerint olyan szabályos és jóságos voltam (ami azt jelenti egyrészt, hogy kortársi nyomásra, csak úgy, heccből sosem szegtem szabályt, nem éreztem ezt menőnek, másrészt pedig az önfeláldozó, önsorsrontó, nemet mondani képtelen jófejség imperatívuszát, mellette még a naivitást, a komolyan vevését, a világjobbító, “felelősködő”, erkölcsi alapú megközelítését mindennek: nem mertem önös lenni).
Egyszerre éltem meg, hogy végre élek, azt, hogy ez vagány, szabad és vicces, és azt, hogy nehéz és felkavaró is, és inkább nem szeretném.
Meg kellett haladnom magam, a hiedelmeimet, hogy képes legyek valamire, amire nem voltam eddig képes.
Próbáltam írni, feldolgozni az új állapotot. Szolid 130 oldalt írtam. Csak magamnak. Nem is azért, hogy ki ne nyomozzák a tényeket, ne csámcsogjanak rajta az agresszívbuták, inkább azért, mert nem tartom már regényesnek, meghatónak, jó alapanyagnak az ilyesmit. A tépelődést, a Barbarát. Ezt magam mögött hagytam. De terápiás, és mindig segít, amikor visszaolvasom.
…melyen idén váltóban veszek részt, tehát nem 10 és nem 30, ahogy eddig, hanem 21,8 km, Orsival, aki Bécsből érkezik.
Beteg vagyok, de lenyomom. Máskor nem csinálok ilyet. Most, este azt érzem, nem lettem még betegebb, de gyenge voltam. Saját élményem az edzésnaplóban:
Szeretem, amikor valaki nem csak pofázik, magamutogat, identitást hangoztat, ezek annyira viccesek ám!, hanem keményen, profin, okosan, kitartóan csinálja.
Mint a BSI a szervezést. Alkalmam volt ma beszélni azokkal, akik régóta dolgoznak ebben, és lenyűgöz az egész.
A külföldi, esetenként jobb adottságú helyek versenyszervezőihez képest is ott vannak. Pedig van olyan főváros, ahol nem gyökér a főpolgármester (ennek az eseménynek védnöke, de iszonyú szájhúzás, hogy csak három ilyen lezárás legyen egy évban). Ahol nem futóellenes a hangulat, szélesebbek az utak, jobb az aszfalt és kevesebb a csokit követelő, fillérbaszó, nyafogó nevező (“17 ezerért két csoki volt a befutócsomagban”. Meg előtte a rengeteg munka, kommunikáció, reklám, hogy ennyien legyenek, sok év know-how beépítve, a lezárás, a kordon, az orvosi ügyelet, a frissítések, a póló, az érem, a vécék, a területhasználat, a sörpadok…).
Míg mentem, sok mindent átértékeltem. Most volt bennem komorság, ötnapos keménysport-hiány, testi gyengeség és nagy szomorúság is. Mindenféle előkerült a meditatív lépésszámlálásban, amelyben, jaj, ne zavarjanak. Letisztult, gyógyított. Beérkezéskor (váltáskor)még nem, akkor kiborultam, sírtam, remegtem, de utána ittam pálinkát és összeszedtem magam.
Arra is gondoltam, hogy Berlinben most, ugyanebben az órában kísérlik megdönteni a világcsúcsot (de nem sikerült, Kipchoge, a tavalyi berlini világrekorder ott se volt, mert a két hét múlva tartandó új, bécsi Sub2hr maratonkísérletre készül, az etióp Bekele pedig kettő másodperccel rosszabbat futott). És gondoltam még a szombaton végződő Sparthatlonra, az ultrafutás leghíresebb versenyére, amelyet Bódis Tamás nyert. 1991 óta nem sikerült, de végre megint magyar: az első nyertes, Bogár János most velünk futott Pesten. A Sparthatlonon taroltunk: Maráz Zsuzsanna a nők között nyert, abszolút nyolcadikként, és a második és az ötödik abszolút helyen is magyar versenyző futott be. Most már nem zsuzsikázzák esetleg férfi futók.
Csak ahogy erről beszélnek, az akaszt ki. Tényleg heroikus, de ahogy a maraton, az amatőrök hada meg a városi versenyzés le van nézve, és meg akarják mondani, ki min induljon, mi legyen a lényeg, mikor érdemes valaki egy távra, beszarok.
Igen, a tömeg híg, de valamiért itt vannak, ők is futnak a maguk képességei, életmódja, ambíciója szerint. Sokan vagyunk, sok jó példa van, és ez nagy élmény. Az ízlés magánügy, a morál közügy. A tempóhajszolás és a fejlett módszerek mellőzésének szépségéről itt írtam:
A magyar maraton férfirekordját Szűcs Csaba tartja, jelenleg Spuri futóbolt tulajdonosa, 2:12:10-zel, amelyet Párizsban futott 1992-ben. Az országos bajnok 27 évvel később Jenkei Péter, 2:23:21-gyel. Olimpia előtti évben. Ööö. Csere Gáspár címet védeni jött, 2:20 alá menni, találkoztam vele, egyes volt a száma, rajthoz állásakor hasított el mellettem a VIP zónában. És valami történhetett, mert majdnem pontosan három perccel Jenkei után, 2:26:20-szal ért be, ami nagyjából a női magyar rekord amúgy (Földingné Nagy Judit, 1996, 2.28:). Most Gyurkó Fanni Anna vollt a leggyorsabb, ő 2:42:54-et ment.
—
Ment persze a hőzöngés, hogy miért kell a városban futni, lezárások stb., menjenek az erdőbe. Az egyik ilyennek szóban, egy másiknak kommentben válaszoltam, ezt idézem:
“Amit kérdezel, ellenséges és buta. Sima műveletlenség.
Kérlek, nézz szét az AIMS honlapján, ahol mindenféle nagyvárosi futóverseny infója megvan e kerek világból. Kattints az eseményekre és az útvonalkijelölésekre. Mindenhol a legszebb részeken, történelmi épületek között megy a pálya.
Miért futnak ASZFALTON (nem betonon) emberek?
Mert ezek városi futóversenyek. Turisták hada így látja a várost, neves épületeit, látképét, folyóját, fontos, hogy ne rusnya ipari területen haladjanak, vagy sima erdőben. Ez közérdek, így lesz emlék és vonzó célpont Budapest.
Mert egyenletes talaj, széles, sima és sík út, átlátható terep kell a többezer embernek.
Mert számít az idő. Ez volt az országos bajnokság is, csak ilyen pályát hitelesít az AIMS.
Mert maratoni távon kevesek lába bírna göröngyös, emelkedős terepet, ahol átvágni, lenyesni is könnyebb.
Mert egy ilyen méretű rendezvényhez közeli kórház, mentők, infrastruktúra: vécék, áram, csipszőnyeg stb. kellenek.
Mert senki nem ígérte, hogy az egész város mindig a hatalmas terhet jelentő, bűzös és veszélyes autóitoké. Még a nem túl lakosbarát, autópárti Tarlósnak is okés három nyomorult vasárnap részleges, pár órás lezárása.”
Az én féltávom útvonala, a maratoni táv eleje így nézett ki: elrajtolt a Lágymányosi krampusz rakpartjáról, picit délnek, hogy lekeveredjen az alsó rakpartra, és itt bőven a Lánchíd fölé futottunk egyenesen. Aztán Alagút, Attila út, Alagút utca vissza, át a Lánchídon, ott délnek, a közgáznál kerülünk fööl az alsó rakpartról, Szabadság-hídon át, már felső rakpart, itt valakit újraélesztettek épp (sikerült), utána délnek, át a rajt-célon (15 km), egészen a Dombóvári útig, sőt, ott még egy kis ficak a Budafoki útig, az nagyon szar rész, aztán vissza, rakpart és föl egyenesen a Lánchíd utánig (Halász utca). Én a Lánchídig raktam magam össze fejben, nagyon szar volt onnan az a pár lépés, és lassú is (10:20-as km-rel futottam az utolsó 700 métert). Az egész útvonal itt.
Kétnapos esemény: szombaton voltakl a rövid-családi-gyerekes-gyaloglós távok, köztük öt és tíz km, vasárnap pedig a maraton, négyes maratonváltó, 30 km és maraton párban, és ennek céges, szakmai, Fut a színház verziói.
Idén összesen nevezett 30982 fő, ez visszaesett, egyébként töretlenül ment fölfele minden évben, tavaly 33495 fő nevezett. Most vasárnap 14000 körüli létszám futott a különféle távokon, ebből 6500 egyéni maratonista, köztük 1135 fő első maratonista.
A nők aránya a maratoni távon már 29 százalék (1999-ben 13, 2009-ben 18 százalék volt). Gymfeminism! A két nap összes nevezőjének 46 százaléka nő.
Kenyér Imre 86 évesen a legidősebb futó, ő 5 kilométert futott. A legidősebb maratonista Richter Ferenc (81 éves) és a német Juergen Kuhlmey. Nő csak 70 éves akadt, kettő is: Dobó Katalin, Danielle Heiz Svájcból. Ahh! Már látoma jövőt. Csak a magyar nőt találtam az eredménylistán: 5:24:38-ával jobb a maratonja, mint az én elsőm, és itt volt a Wizzair félmaratonon is, 2:23:02 volt az eredménye. Richter Ferencé 5:37:41 (ez nagyjából az én időm!), a német bácsi ideje sincs a nyilvántartásban.
Lengyel László Ottó is rekorder, ő 30-szor futotta ezt a versenyt, és 139 olyan induló volt, aki 15-nél többször.
Ez volt a kis színes, a sajtóanyagból írogattam ki, de nagyon álmos lettem.
A nap csinálta vele, és én nem harcoltam egy idő után. Rengeteget voltam kint. Júliusra lettem minden vörösségtől mentes szőke, és ez jelképe lett ennek a nyárnak. Majd ősszel visszafestetem, mondtam. És kell is, mert több olyan forgatásra is várnak, ahol úgy kell kinéznem, mint a regisztrációs fotón, és az bizony barnább. Scifi és fantasy, meg egy kosztümös film.
csak az olvassa. én szóltam 