a könnyes szemű nő

Te is könnyes szemű nő vagy?

Valahogy úgy alakul, hogy te mindig ráérsz, mindig várod őt. Ő meg:

nem tudja, lehet, hogy tud, majd hív, talán kedden vagy szerdán, nem ígér semmit.

Te megértő vagy. Mindig örülsz. Csak nem elüldözni! Óhh, csak éjszaka? Csak hétfőn jó? Már menned is kell?

Neked az is jó. Lemondasz, átszervezel mindent. Hátha. Leborotválod.

Ami ritka, az értékes?

Ami ritka, arról leszokik az ember. Ha még nyögvenyelős is, akkor meg kihajítja.

Hát miért ghostolnak a férfiak? Miért nem rohan feléd?

Van olyan, aki esemesekkel, minősített esetben szívecskékkel bombázza a férfiút, míg várja. Van, aki csak vár csendben. Sír, remeg. És amikor jön Ő, akkor macska lesz. Ételt tesz elé, bújik, rajong.

Ezt vette magára. Mint feladatot és szerepet. Ő nem hárpia. Ő kedves, ő mindig, mindenképp örül (nem úgy, mint a feleség! az ex!). Majd szereti ezt. A kedvességet. Majd rájön, hogy itt nem basztatják, és ő ide szeret járni!

Sajnos, ez nem működik. Ó, ne bújj annyira. Sírni fogsz.

Beleszédülök az aszimmetriába.

Sért, az artemiszségemet sérti, hogy az ó, de milyen elfoglalt (de legalább nem foglalt!) szerelmem (mert az) mindig ennyire biztos lehet abban, hogy az érkezése hatalmas kincs, hogy neki örülnek, hogy majd ováció lesz meg rajongás és heves szex. Erre vagyok én is kndicionálva ám, így éltem korábban. Őt megvárják. Sose alszik be senki. Mindig nyugodt és kedves vagyok, mert én nem hisztizek. Sose lesz elegem. Soha nem kap esemest, hogy figyelj, mégis elmentem, mert hívtak egy buliba, tudom, azt beszéltük, hogy kedden, de nem jó… de még olyat se, hogy beteg a gyerek, fáradt vagyok.

Sose vonják meg a vállukat a nők. És ezt a férfiak tudják.

Nem azt mondom én, hogy fogadd csakazértis durcásan. Nem azt mondom, hogy manipuláld álrandikkal.

A minap velem is megesett. Úgy volt (ő mondta), hogy akkor még majd este. Egy kicsit azért gyanítható volt, hogy ez nem jön ki, meg nem is az a stílusa (illetve elég rég ismerjük egymást ahhoz), hogy helikopterrel, át tűzön-vízen, negyedórára is jöjjön.

És elhúzódott a másvalamije, és már nem.

Amikor még nem állt ennyire össze az, ami most már biztos (amiről ez a poszt szól), akkor nagy csönd volt az ilyen estéken, aztán az volt utólag, hogy ő nem is ígérte, csak hogy talán. Aztán világosan megmondtam: nekem kicsit mindegy, mit csinálsz, csak mondjad, ami van. Illetve nem mindegy, de ahogy te, én is csak úgy leszek (lelkesen, visszafogottan, közönnyel), én ugyan nem akarok semmit, amit te nem akarsz, nem kérlellek, alig javaslok, elfogadom, ami van, alkalmazkodom, nem nagy ügy, de csak addig, amíg jólesik, és nem minden áron. Nincs bennem kétségbeesés, és tudom, hogy szeretsz és akarod ezt (ez új, akkoriban még nem tudtam). A most nem végtelen, tudom, ha ma nem, akkor szerdán. És jó, ami van. Ha meg nem jó, akkor majd nem lesz ez az egész. Viszont: ne hagyj információ nélkül, mert én se hagylak. Komolyan veszem, amit egyeztettünk, én nem akarok packázni az időddel, várakozásoddal. Három gyerekem, tervezhetetlen forgatási napom, nagybeteg anyám – soha, soha nem hivatkoztam rájuk.

Most már azért ezen túlvagyunk. Szóval írt, hogy ma már nem, sajnos. Kedvesen írta. Ő se így akarta.

Nem mondtam én erre semmit, csak annyit, hogy jó éjszakát, mert álmos voltam. És nem is gondoltam semmi továbbit, mivel hogy aludtam azonnal, és nem volt rossz a csendes este sem.

Általában nem rosszak az estéim, pontosabban, nem csak vele jók, az életem sem rossz, mi több: néha vele sem olyan szuperjók az esték (ó, hogy szabad ilyet mondani…! nem kell mindig mámorosnak lenni! mennyivel nagyobb a valódi, gyakori mámor becse így). Nem függök… nem ő édesíti meg az életet, hanem belejön az én édes életembe.

Jaj, de más így.

Verset írni erről alig tudok, nem sokat beszélek az érzéseimről, de gyakran mosolygok. Ó, mennyire nem érzem magam kifosztva! Milyen új, fura, egzotikus érzés ez. Szeretem, hogy őt szeretem, és szeretem, hogy kapok másoktól is egy csomó kedvességet, rajongást.

De az ő válaszából kiderült (már csak reggel, mert a jóéjt pillanatában lecsuktam a MacBookot): én vártam, nagyon vártam, de ő nem jött, és akkor én SZOMORÚ vagyok, MEGBÁNTVA.

Hát milyen játék ez, eleve az egész aszimmetria… na ne!

És főleg: nem így van. Ezt az estét ő bánta, nem én.

Hát fordítva sose történhet? Ő még nem várt hiába engem.

A protestáns neveltetésem. És az egyértelmű, könnyű igenjeim. Menjünk Nápolyba, Menjünk. És megyünk.

Valahogy mindig úgy fordul, hogy az jöjjön ki, hogy én akarom, és én cselekedjek, én várok, ő bólint, ha jó neki.

De nem így van.

Én amúgy nem vagyok nagyon jó nő, lábamnál nincs rajongóhad, nem erről beszélek. Nem mindegy a másik, nem unom. Nekem nem áll jól a rezzenetlen királylányság. Mint arra 33-35 év körül módom volt rádöbbenni, erős a szexualitásom, ennyi van, de mivel ez nem külső jegyekben nyilvánul meg, és nem is viselkedésben, nem is nagyon látszik, ezt csak az tudja (és lepődik meg), aki nagyon rámkattan, és én rá visszakattanok.

Bennem meglátják férfiak a szabadság bejáratát, aztán aki ehhez elég, aki nem fél tőle, akire nem vicsorognak rá emiatt a szabadságellenes nők, az bejön rajta. Agy van főleg, lelkivilág, saját érzés, gondolat és élet, és ha az agy–ér gátamon átfér az illető, akkor bent már én szép és szexi vagyok.

De nem vagyok hódolat tárgya. Nem vagyok olyan, aki bármit megtehet. Olyan vagyok, aki önfelismeréssel, tudatossággal úgy alakítja a helyzetet, hogy ne ő maradon ott könnyes szemmel. És közben végig tisztességes is legyen, ne szórakozzon a másikkal.

Na szóval, már reggel látom, mit írt, és ezt nem tűrhetem, hiszen nem történt semmi ilyen, és engem egyszerűen sért, hogy ő azt gondolja, ő a top treasure, én majd sírdogálok a párnámba. Így visszaírtam:

Jenő nem örült volna neked, ha betoppansz.

Aztán frivolan:

Bár… ki tudja.

Kell egy ilyen fiktív Jenő. (Vagy akármilyen.)

Ezt az egyet tanultam meg, és ez a jelen kiegyensúlyozottságom forrása: nem szeretni jobban, nem lenni teher, nem akarni erősebben semmit, mint a másik. Nem hiúságból vagy dacból, hanem mert az kellemetlen. Nyomasztónak lenni, nyüszíteni, bűntudatforrássá válni: ez kellemetlen és méltatlan.

Nézd, milyen szépek a szárnyaim! Ha nem nézel, már el is röppentem.

Amúgy van azért, amit igenis én akarok erősebben. Például utazni. El lehet itt lenni Pesten, annyi élmény, kultúra, hegy, vacsora van itt is, de én ezeken túl még akarom a csillagvizsgálót is, meg síelni. Meg akarok lépni a rendes életből, akár Visegrádra, akár Bécsbe, akár Dél-Olaszországba.

Ez az én kockázatvállaló hajlamom, mindenbe azonnal bele, igen, de jó, Amszterdam, menjünk… nem vagyok aggályos, nem számolok, odébbtolom a hegyeket. Ezen persze bukom olykor, de összességében én biztosan nem fogom azt mondani, hogy jaj, hogy lett ez, hogy ilyen előre megírt, kiszámított az életem, mi mindenről maradtam le…

A lobogó hitű Galgóczi Erszsébet a nyolcvanas években így ír valami kicsit hasonlóról, az ötvenes évekről:

A legtöbben leélik azt az olajnyomatot, amelyet készen kaptak a családtól, társadalomtól, amelybe beleszülettek. Mert elmulasztják belső törvényeik megvizsgálását, vagy ha megkísérlik is, elrettennek a mélységektől, amelyekkel esetleg önmagukban találkoznak. Pedig ahhoz, hogy az ember önmaga legyen, személyiség, a Létnek egy egyedi megjelenési formája, nélkülözhetetlen variációja – nem szabad, hogy elforduljon önmagától, inkább kézbe kell vennie önmagát. Valahogy úgy, ahogy a szobrász kézbe veszi az anyagot, hogy kiformálja belőle az eszmét, amely alaktalanul és kaotikusan dereng a lelkében. Hallatlan bátorság kell ehhez!… Válságokon, kételyeken, bizonytalanságokon vezet ez az út… Tizennyolc éves koromban, amikor nagykorú lettem, tudod, mi jutott eszembe? Nem az, hogy mától kezdve szavazati jogom van; nem az, hogy szülői beleegyezés nélkül is férjhez mehetek; nem az, hogy az örökségemmel – ha volna ilyen! – magam rendelkezhetem; hanem az, hogy mostantól kezdve fel is akaszthatnak azért, amiért tegnap még csak javítóintézetbe csuktak volna. Szóval a törvény jutott eszembe… Minden ember halhatatlan, mert ott él a gyerekeiben, az ismerőseiben, az ismeretlenekben, mindenkiben, akire bármilyen kis hatással volt – csak éppen az Emberiségnek nem mindenki éri meg. Szóval arra gondoltam, hogy ne tegyek olyat, amiért fölakaszthatnak, de ne mulasszak el semmit, amiért örökké érdemes élni… Hadd idézzek egy gondolatot: »A konformistát az jellemzi, hogy pontosan betölti azt a helyet, amelyet egy kész, nélküle is létező világban kijelöltek a számára.« – Te is többet akartál valamikor, amikor lementél falura tanítani, te sem fogadtad el »kész«-nek az életet, te is változtatni, formálni akartál rajta…

Na, ilyen tétek nincsenek, annyi van, hogy én már voltam eleget szorgos, dolgos, ápoltam beteget, már nincs kedvem a múltamon merengeni, fájni, fedolgozni, és akkor nekem most menő cuccaim lesznek, sok hason fekvős, szenvedélyesen írós órám, és saját lényegű élményeim, melyek a legkevésbé sem kontentek, nem kifele vannak, nem trendiek. Habár, írok róluk mégis. Vannak drága dolgok és vannak a nulla forintosak: az intenzitás a lényeg. Néha csak annyi az élmény, hogy belefekszem a hóba vagy kettő órát futok egyedül a hegyen, csak ne mindig az legyen, ami lenni szokott. És néha megnézek olyan városokat, ahova engem az én szüleim nem vittek el, és most élek, nem később, és ezért veszek egy repjegyet.

Egyet is. Én veled mennék, megyek, ha jössz. Én meg is kérdem, akarod-e (most még ötször, aztán a következőt már csak kétszer, ahogy az idő telik), de nem úgy, hogy mit szólnál, hanem hogy én szeretnék, ekkor meg ekkor, és pontosan, ide vagy ide, nem valami megfoghatatlan izé. Nem várom, hogy te szeressél, te mondd, javasold, tedd elém. De választ, azt igen. És erre kezdődik ez, amitől szálanként hullik ki a hajam, a “nézzük majd meg, jó, de most nem tudom, de nem inkább (másik város)?, jó, majd”, én várok, hogy akkor te is eldöntöd, mikor jó és hova szeretnél, és megnézed, mennyi az annyi, és ezzel, az óvatossággal, a kötelességgel, a bele nem ugrással, a számolgatással mindig oda lyukadunk ki, hogy szabotálódik az én utazásom és drágábbak már a jegyek.

És emellett azt érzem, hogy nem vagyok fontos, nem érdekel, mit szeretnék, holott objektív akadály nemigen van: kettőnk közül te teheted meg könnyebben, hogy gondolsz egyet és utazol.

Így hát döntök, lehántom magamról a dacot, a manipulációt, ugyanakkor kőkemény leszek. Azt mondom: mondd meg, akarsz-e jönni, tök oké az is, ha nem. “Mehetünk.” “Menjünk.” Oké. Akkor, mondom megint én, kedden vagy szerdán leülünk együtt, megnézzük, mit hova, lefoglaljuk. Ha nem, akkor én minden harag nélkül csütörtök reggel 9-kor megveszem magamnak, és akkor már nem nézem, hogy neked ütközik-e valamivel.

Sóhajt bennem a pedagógus. Nem szeretem ezt se. De hogy engem szabotálj, nem, nem. Nem hagyhatom.

Mit szól a párod, kérdezi a vidéki forgatás harmadik napján az anyatárs. Pedig nem is mondtam, hogy van párom (nincs is!). Elengedett? Morgott? Ki főz?

Én nem kontrollálok, nem kontrollálnak. Engem nem kell és nem is lehet leokézni, jóváhagyni, csak hagyni. Hiszen így szerettél meg, én már rég ilyen voltam! Egy szempont van: érezze jól mindenki magát (és ami engem illet, amiért én tehetek: lehetőleg én). Akármiről szólnak a filmek, kérés, igény nélkül nem borítjuk a jót sem a másikra.

Szeressek úgy, hogy maradjak magam, és ne függjek a másik viselkedésétől, ne legyen annyira közel, ne lehessen annyira övé az én életem, a hangulatom, a napom, hogy ne legyen saját érzésem, véleményem, örömem, utam, jó estém. És lehessen olykor mégis közel lenni.

Szép célkitűzés ez. Mindjárt negyvennégy vagyok.

14 thoughts on “a könnyes szemű nő

  1. Hű, ez nagyon jó megint. Sok ponton maximálisan egyetértek, de én nem tudnék elképzelni valódi intimitást anélkül, hogy tényleg mindig számítani lehessen rám, és én is számíthassak a másik emberre. Amikor egyedül lettem végre, én is így rendezkedtem be (ebben óriási szerepe van a blognak, a sok válás utáni tapasztalatnak, erős írásaidnak): szárnyaltam, jó volt velem az élet a gyerekeknek, sokat felejtettük ott magunkat barátainknál, igazi szabadság volt az az időszak. De amikor kapcsolódni akartam valakihez, mert megtetszett, hogy ezt is lehet, sőt, akármit lehet, akkor mindig volt bennem hiányérzet, mert tudtam, hogy rá nem lehet majd számítani, mert pont annyi időt fogunk együtt tölteni, amennyit ő kíván, és ha én kívánnék többet, az nem menne. Ezeknek vége is lett.
    Fogalmam sincs, mi lenne, ha egy régi vonzalom érne nem együttélős kapcsolattá, lenne valódi szerelem úgy, hogy közben mindenkinek megvan a saját köre, saját élete, és az tök más ritmusú. Szerintem hiányozna az az érzés, ami a harangjátékkor, hogy hátradőlhetek, elkapnak. Nekem van ilyen igényem egy kapcsolatban, és én magam is elkapom, ha kell. Ugyanakkor az én szerelmem nagyon szeretne együttélős, mindenki jöhet, mindenkivel foglalkozunk, szeretjük egymást, elviseljük egymás hülyeségeit-kapcsolatot. Ezt én egyáltalán nem tudom elképzelni. Egyelőre. Sem hely, sem tér, sem a képesség bennem nincs meg, hogy most, egy ennyire élhetetlen időszak után még alkalmazkodjak újabb kihívásokhoz. Pont jó, ahogy most van, sokszor kényelmetlen a távolságok legyőzése, de nagyon ugrunk, ha a másiknak kellünk, és közben folyik az élet, és ha jössz, jössz, ha nem, megyek egyedül. Ezt nagyon bírom benne, hogy nincs elvárás. Utálnám, ha ragadás-tapadás lenne. Nekem is iszonyú nagy a szabadságigényem, de paradox módon a kötődés is kell, és ez most valahogy ki van egyenlítődve, még akkor is, ha vannak emberek, akik csak pislognak, ha elmesélem, hogy élünk. Van anyuka, aki konkrétan megmondta, hogy így el se tudná képzelni: vagy együtt élünk, vagy sehogy. Ő egyedül van a gyerekeivel. Az is egy verzió.

    Kedvelés

    • Több időt kívánni, mindig lelkesedni, epedve várni, nagyon közel lenni tipikus női igény.
      Női sors és női nyomor, egyben szabadsághiány. Mi nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne legyünk ennyire oda, ennyire egészen közel lenni.
      Csakhogy én tévedésben voltam, nekem nem az elemi közelség az igényem, az egy sérült állapot. Népszokásoktól függetlenül nekem a független, megalkuvás nélküli, az alkotói élet a fontos, az önmagamnak-levés, ami 1:1 kapcsolatban, együtt élve nehezen viselhető (olyankor nekem is, nekem sokat kell egyedül lennem), tágabb körben pedig ellenszenves, érthetetlen, gyanakvást vált ki.
      Én ezt tudom, és nem bánom és nem haragszom, mert egészen fantasztikusan másképp érzem magam, amióta nem szabadkozom és nem zavar a kimitszól, és nem akarok azoknál jó lenni, akiknek az életmódját, tudatállapotát, közérzetét egyébként nem kérném (ez egyrészt finom elhatéárolódás, de erős is: nem, nem).
      Mi megbeszéltük, hogy megmaradnak a barátaink, más programjaink, nem lesz egymás szájába lógás, nyaggatás, kisajátítás, és hát nekünk 16 (!) év alatt ennyire sikerült közel kerülni. Tudtam én, hogy nem egy áradó, rajongó, hirtelen, heves, tapadós ember, és ez nem véletlen. Nem is bírnám. (Forgatáson: és a párod mit szól? elengedett? ki főz? nem féltékeny? haha.)
      Én úgy szeretek vele lenni, aztán úgy szeretem azt is, ha egyedül vagyok, ha elmegy, ha nincs ott, ha lehet várni, hogy majd valamikor.
      A szabadságigény nem extra, említeni se kéne: el nem rontott létezésben alapállapot, kiindulópont.
      Miért kell elkapni?
      Engem kellett, de átgondoltam előtte, és csak későn szóltam. Egyedül akartam azt is. Nem tenne jót a pr-omnak, ez volt bennem, és az ő véleménye érdekel. Nem arra van, hogy nyavalyogjak, rá támaszkodjam, neki öntsem ki a bajomat, hanem örömre.

      Kedvelés

      • “Több időt kívánni…” Van egy negyvenvalahány éves emlékem, ami annyira megdöbbentett és a saját életemben akkor annyira aktuális volt, hogy már-már azt hiszem, nem is volt igaz. Egy nyitott utcai telefonfülkében áll egy nő, lesimított barna haja időtlen kontyba kötve, régimódian már akkor is. “Én húsz éve szeretem Magát és most ezt csinálja velem…” – mondta. Találkozót mondott le a férfi, ez kiderült. Mentem tovább és elgondoltam: nem, ezt nem. Ez várna rám is? Húsz év múlva is így lenne, nem szabad! (Aztán valami más történt, vett egy kanyart az életem. De ez már másik mese.)
        Az utolsó négy-öt sort a bejegyzésből pedig elküldeném egy most negyvenegykét éves nőnek, megerősíteni abban, amit maga is tudatosan vállal, szerencsére. Ez már egy másik nemzedék.

        Kedvelik 1 személy

      • Igen, értem. Én meg most durva helyzeteket élek meg, és mikor találkoztunk, már akkor sem volt csupa öröm, mindkét oldalon volt kurva sok elhordandó szemét. Szép lassan el is pucoltuk, ki-ki a sajátját. Azt hiszem, nekem kevés lenne, ha csak az örömre lenne alkalom. Nem terapeutának használom, és nem is vele osztom meg a legsötétebb bajaimat, de ha pl tegnap este, mikor beszélni akartam vele, de nem volt épp verőfényes a kedvem, és azt mondta volna, hogy bocs, most nem érek rád, az nagyon szarul esett volna. És kifejezetten jólesik, hogy időnként eljön velem a bíróságra, pedig sose kérem, csak támogatni akar a jelenlétével. Szerintem ez nem beteg, nem hiányból van, hanem egyszerű emberi együttérzés. De volt olyan is, hogy majdnem belepusztult, olyan viharfelhő gyűlt a feje fölé, nekem meg csak egy hét múlva mondta el, mert közben megoldotta. Vagy ha azt érzem, hogy már sok lenne az én nyomorom, akkor inkább megkímélem tőle, utólag mondom én is. De azt lehet érezni, mi elég.
        Azért írtam csak ilyeneket, mert én is gondolkodom azon, hogy általánosságban hogy vannak ezek a dolgok, és valóban úgy van, ahogy mondod: felnőttnek, önazonosnak, erősnek kell lenni ahhoz, hogy egy kapcsolatban ne kelljen a másikra támaszkodni, de szerintem ha már eldöntöttük, hogy együtt megyünk az út egy bizonyos szakaszán, akkor lehet időnként, ha ez nem terhel le aránytalanul senkit. És főleg, hogy nincs elvárás: szeretetből adja az idejét, erejét, a biztatást. Én azt hiszem, enélkül nem lenne teljes az öröm része sem, valahogy úgy érezném, hogy ha a gondokban nem vagyunk együtt, akkor nem is ismerjük meg annyira egymást, hogy valódi közelség legyen. Lehet, hogy ez zavaros volt.
        Szerintem is gáz, ha valaki folyton a másiktól várja, hogy felvidítsa, hogy támogassa, hogy a mindene legyen, hogy folyton együtt legyenek, hogy örökké biztassa. De azt semmiképp nem élném meg teljes kapcsolatként, ha a nehézségeimkor hátralépne, illetve sokáig eltitkolná, ha vele van baj.

        Kedvelés

      • Én biztosan nem gondolom, hogy beteg volna pl. a bíróságra kísérés, semmi miatt nem kell magyarázkodnod.
        Ennek elvárása a másiktól, az volna a gond. ami jön, árad, azt örömmel elfogadjuk, ha nem kontrolláló, ha hagy lélegzethez jutni.
        “ha pl tegnap este, mikor beszélni akartam vele, de nem volt épp verőfényes a kedvem, és azt mondta volna, hogy bocs, most nem érek rád, az nagyon szarul esett volna” ezt nem a másik mondja, olyannal nem is vagyunk együtt. Hanem én nem akarok panaszkodni, lelkizni már. Unom másokét, a sajátomat is. Hogy az ember mennyire oldja meg maga a gondjait, mennyire takarít egyedül, számolja fel a terheket, az felnőttség kérdése. Vannak ezek az örök szenvedők, akik élvezik, és változó partnerekkel arra mennek, hogy jaj, őket segítsék, értsék meg, sírdogálás, végtelen beszélgetés, közben eltelik az idő, az élet, nem jut értelmes, kezdeményező (és nem reagáló) cselekvésekre energia. Ami nekem döbbenet: az öröm a mély, nem a lelkizés (komor a vígság, tömör a hígság, sekély a mélység).
        “alahogy úgy érezném, hogy ha a gondokban nem vagyunk együtt, akkor nem is ismerjük meg annyira egymást, hogy valódi közelség legyen” jaj, én ezt nem vitatom, inkább azon töröm a fejem, hogy miért, mitől lett annyi gondjuk ennyieknek, mitől lesz ilyen kurvanehéz, bonyolult az élet. Hogy is van ez? Csak megtörténnek velünk a dolgok, aztán meg fedezze a TB a romeltakarítást (metafora)?

        Kedvelik 2 ember

      • :)))))))))))))))))))))))))
        Igen, igen, az öröm a lényeg! Azt sose vitatnám!
        Hogy miért nyavalyog mindenki?
        Szerintem mindig is ez volt. Így nőttünk fel. Anyám kolléganőinek nyifogásán szocializálódtam. Tíz évembe telt, amíg megfogant a kérésemre a szándék, hogy az olyan kezdetű mondatok, hogy “XY azt mondta az irodában, hogy….” ki se jöjjenek a száján, keressen erre más hallgatóságot. Azóta tudom, hogy soha nem lesz olyan munkahelyem, ahol sok nő van egész nap összezárva.
        Fodrászhoz, kozmetikushoz ugyanebből az okból kifolyólag nem járok.
        Én csak a saját nyomoromról tudok nyilatkozni, másnak mennyi, hogy van, nem szoktam méregetni. Azért naponta adok magamnak plecsnit, hogy négy éve szinte minden munkanapon bejárok dolgozni, és két-három kollégán kívül senki nem tudja, milyen folyamatban vagyok benne, ők az energikus énemet látják, aki időnként lelkesedik, időnként elfárad, de van kedve dolgozni. Amikor üvöltve bőgök a telefonba, az csak a legrégebbi barátaimnak jut, de szerencsére ritka.

        Kedvelik 1 személy

  2. Ne haragudjatok rám.
    Én ezeket, amikről oly szigorúan és maximalistán írok, hogy nekem semmi nem elég független/hazugságmentes/izmos, már megharcoltam, évek alatt, kitapogattam, legyőztem és megalkottam, és a végeredményt teszem ide nektek. Ezek nem kósza ötletek, ez már megvan és biztos.
    És sok félkész részlet és néhány szar is van, de hazugságban nem élek.

    Kedvelik 2 ember

  3. Most megírtál engem is 🙂 44 vagyok, egyre többször pont ilyen, néhanapján csak akarom, néha pedig a könnyes szemű nő vagyok. Lepasszolni nem szokott, csak olyan haloványan van jelen. És persze én kitalálom, megvalósítom, és ő vagy beleáll, vagy nem. És persze nem rohan felém, és sokszor nem rohan velem sem, de nem sírdogálhatok egy csendes sarokban rá várva egész életemben. Tanulja a világ, benne én is ezeket az újfajta kapcsolódásokat.
    Ami még nekem segített, a flow. Benne lenni a pillanatban. Ha dolgozom, ha gyerekezem, ha programozom, megélni, élvezni, nem máshol járni gondolatban. Kényszeres gondolkodást leállítani. Ha nincs velem, én sem vagyok vele. Gondolatban sem.
    Néha annyira segítesz élni, Éva, köszönöm. És már időnként megszólalsz a fejemben. Tutira lesz még szituáció, amikor be fog villanni: Ne bújj annyira, sírni fogsz!
    Jó cikk, a könyvet is ajánlom. http://www.megertestablazata.hu/no-es-ferfi-megertes

    Kedvelés

    • Vajon hogy leszünk olyanok, akik akkor is szeretnek, remélnek, ha évek alatt kiderült már, hogy ez ennyi, a másik közönyös, készpénznek veszi, beleül, nem aktív? Engem ez lelomboz. Masszív öncsalás kéne ahhoz, hogy jobban rajongjak, erőltessem, több legyek, mint ő.
      Vannak azok, akik megszokták, hogy mindig kapcsolatban, összebújva, másvalakire vonatkozva élnek, és ők egy kicsit olyanok, mint a házfal tövébe ültetett fa, lesz egy része a lombnak, ami nem fejlődött ki. De aki élt egyedül, aki megvívta már az életet, elfoglalja magát, van élete, az mitől nehézkedik rá egy másikra? És miért nem keres jobbat, intenzívebbet, ha ez nem elég?

      Jó, hogy írtál, köszönöm. Nem mindenki bírja el ezeket a szavakat…

      Kedvelik 1 személy

  4. ” Verset írni erről alig tudok, Verset írni erről alig tudok,”

    Pedig:

    “Bennem meglátják férfiak a szabadság bejáratát, aztán aki ehhez elég, aki nem fél tőle, ……… az bejön rajta. Agy van főleg, lelkivilág, saját érzés, gondolat és élet, és ha az agy–ér gátamon átfér az illető…..”

    Ezek azok a mondattöredékek, amelyek előtt a próza – és sok egyéb – csendes főhajtással félreáll.

    És, ami derűt ad: soha nem voltam “könnyes szemű nő”. – hacsak nem a halottaimat búcsúztatva.)

    Kedvelés

  5. Velem az történt a hosszas egyedüllétben, hogy másfajta munkákba kezdtem, amit részben még tanulok, de nagy örömmel csinálom, eléggé szétszórt is az életem, aztán ott van a szűkebb családom, anyám, tesóm, unokahúgom, velük küzdöttem sokat és kialakítottam, hogy tiszteljük egymás határait és ha együtt vagyunk, jól vagyunk együtt. Plusz még a barátok. Erre tavaly tél elején a semmiből beesett egy férfi, akivel szeretjük egymást, sőt, meglepően könnyen kapcsolódunk, mégis az van, hogy nem állandóan hiányzik, mert vannak napok, amikor teljesen másban vagyok, más napokon meg együtt vagyunk és akkor rá figyelek és mondjuk elmegyünk futni az erdőbe egész napra. Ez most annyira más, mint régen a könnyes szeműség, amibe ilyenkor kerültem, nem is értettem magam először, azután rájöttem, hogy hát azért, mert a saját életem önmagában is nagyon izgat. Azt hiszem, ezt kell megtanulnunk nekünk, nőknek 🙂

    Kedvelik 3 ember

    • Pont így én is. Nagyot fordult a világom ősszel, döbbenet volt annyi könnyes szemmel töltött hónap után egyszer csak megtapasztalni a békességet, jól együttlevést, de méginkább a jól különlevést. Neki is van egy teljes élete, nekem is, együtt vagyunk, mikor mindenkinek jó (de többniyre mindenkinek jó, ha meg mégsem, húzok futni vagy edzeni vagy olvasni vagy bármit csinálni szabadon). Új csúcsélmény továbbá az együtt olvasás.

      Kedvelés

csak okos-jóindulatú írhat ide

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.